Óh lélek, ki egykor mellettem táncoltál,
Orgonák közt szüntelen daloltál.
Álmok millióit kergetted a réten,
Szivárványt láttál kis patak tükrében.
S e pataknál játszott egy különös kisleány,
Kinek szívét védte a szelíd holdsugár.
Ám te szívét szíveddel kötötted össze,
Zenének erejét rejtetted gyöngybe.
Majd a kislány megnőtt, de hallgatta a zenét,
A zenét, mely hordozza a reményt.
S mely madárként szárnyalt át hetedhét országot,
Szeretettel hintve az egész világot.
A lány pedig hitte, hogy a perc örök marad,
Ám az idő telt s már semmi sem olyan.
Fellegek sorakoztak harcba készülve,
Pusztító viharként törtek a mezőre.
Lidércként uralták e kicsiny kis vidéket,
Rettentő árnyként támadtak Téged.
Csapkodtak, tomboltak, ütöttek, vágtak,
Hangod erejét kalitkába zárva.
S bár a vihar elvonult, a lidércek még élnek,
Összetörtek egy féltő, apró tiszta szívet.
Ki egykor vidám kacajjal fürdőzött a vízben,
Most egy kopár parton mereng a vad sötét éjbe.
E zord éjjel közepén nyílott ki egy rózsa,
Pajkos szél a szirmát a lány arcához fújta.
Orcájáról könnyét törölgette csendben,
Összeroppant szívét ringatta az estben.
Ám gyötrődött így is, hát feltette a kérdést,
Miért nem táncolsz többé velem tündöklő fénynél?
Miért nem fogod meg a kezem úgy, mint réges-régen?
Miért nem látsz már szivárványt kis patak tükrében?
S a sok kérdés hallatán felsírt egy hegedű,
Egy hegedű, mely rejtett dalt szőtt belül.
Rejtett dal ez, ám a kislány lelke ragyog,
Hisz a gyöngy megőrizte mit egykor Ő adott.
S bár már tudja, a zene az mit kapott,
Mégis a múlt aggasztja nagyon.
Hisz mi erőt viszonozni akart,
Nem tehette, gyorsabb volt a vihar.
Így lett ez a perc az örök fájdalom,
Mely nem felejt, csak kísért szép vágyakon.
S kívánság született mi örök álom marad,
Kérlek, kismadár, repülj s adj nékem is szárnyakat!
Nagy Anita fotó egy tavalyi téli sorozatból
