Datolyaszilva aszalás

A datolyaszilva világszerte kedvelt gyümölcs, melyet nem csak élvezeti értékéért, hanem egészségre gyakorolt, igen kedvező hatásai miatt is érdemes fogyasztani.

enter image description here

Hazánkban viszonylag új és kevéssé ismert, de szerencsére már nem csak az üzletek polcain, hanem kertekben is találkozhatunk vele, hiszen hazánk legtöbb vidékén sikeresen termeszthető! A leszedett gyümölcsök hűvös helyen (fajtától, érettségtől függően) több hónapig is tárolhatók.

enter image description here

Fogyasztása főként Ázsiában elterjedt, ahol (pl.) aszalva tartósított formában egész évben, gyümölcsként, ínyencségként is fogyasztják.

enter image description here

Az aszalásra számtalan módszer létezik, én itt most csak a házilag legegyszerűbben kivitelezhetőt mutatom be: Aszalásra olyan gyümölcsöket válasszunk, melyek már kezdenek puhulni, de még szilárdak. Meghámozás, szeletelés, illetve az esetleges magok eltávolítása után az aszalóban kb. 24 óra alatt elnyeri tárolásra alkalmas állapotát. Érdekesség, hogy a behelyezéskor esetlegesen kissé még fanyar gyümölcsök az aszalás során gyakorlatilag elveszítik fanyarságukat. (Rohamosan terjedőben vannak azok a fajták, melyek a teljes érettség előtt, keményen sem fanyarok…)
Aszalhatjuk kissé magasabb hőfokon és hosszabban, addig, míg alig rugalmas, szinte száraz lesz, ez hűvös kamrában, de akár szobahőmérsékleten is sokáig eltartható. Ez is nagyon finom, de keménysége miatt sokáig kell rágni…
Ha alacsonyabb hőmérsékleten és rövidebb ideig aszaljuk, egy kb. zselés, gumis állapotig, úgy sokkal könnyebb és élvezetesebb a fogyasztása. Ekkor viszont legcélszerűbb mélyhűtőbe téve óvni a megromlástól, hiszen víztartalma magasabb.
Pontos hőfokot és időtartamot nem érdemes itt megadni, hiszen ezek a gyümölcs kiindulási állagától függenek. Ezt az első 1-2 aszalás során úgyis mindenki kitapasztalja, mindenesetre érdemes 2-3 óránként rápillantani a folyamatra. Én sosem aszalok 50 fok fölött, hogy a vitaminok ne vesszenek kárba. A legegyszerűbb, asztali, 5 tálcás kis aszaló esetén, félidőben felcserélem a tálcák sorrendjét, vagyis az alsó kerül legfelülre…
Az elkészült terméket büszkén helyezhetjük a kamrába, (vagy mélyhűtőbe) hiszen nem akármilyen értékes táplálékra tettünk szert! Mi celofánzacskóba téve, színes szalaggal díszítve, ajándékozni is szoktuk, mindig örül, aki kapja!

enter image description here

De mik is ennek a gyümölcsnek az élettani hasznai?
Tápértéke magas, a szénhidrátok mellett fehérjéket, zsírokat, A, C, E, K, B1, B2 és B6 vitaminokat, nátriumot, rezet, mangánt, magnéziumot, foszfort, folsavat, flavonoidokat, tanninokat, karotinoidokat, antioxidánsokat, sok rostot, de viszonylag kevés kalóriát tartalmaz. (A vitaminból az ajánlott napi bevitel felét tartalmazza 1 db átlagos méretű gyümölcs, ez a látás és a szem egészségéhez is kiemelten fontos!)
Rendszeres fogyasztása csökkenti az elhízás, a magas vérnyomás, a szívbetegségek, a krónikus gyulladások, a magas koleszterinszint, a magas vércukor és a rák kockázatát! Táplálja a hasznos bélflórát, ezzel is javítva az emésztést és az általános közérzetet!

enter image description here

Mindezek figyelembevételével, és annak fényében, hogy milyen egyszerűen beszerezhető, a datolyaszilvát feltétlenül érdemes beépítenünk a mindennapi étrendbe! Persze nem csak friss gyümölcsként, vagy aszalványként, de más módon feldolgozva, süteményekbe, salátákba, sőt, még húsokhoz is!

P.S. Futórózsa

Nem véletlenül ezt a címet választottam a mai szösszenetnek: van a Beatles-nek (töredelmesen bevallom, számomra minden idők legjobb zenekara) egy P.S. I Love You c. dala, és nekem a futórózsa=szerelem. Judit írása olyan volt, mint felhívás a keringőre: amikor már éppen kifolyt a szemem a számítógép előtt a sok írástól és elhatároztam, hogy szünetet tartok, egyszeribe elém ugrott a Futórózsa c. írás és ott volt vége a nyugalmamnak.

1. Kerítés
Nagyon örülök, hogy a kerítés kapcsán Judit is elhatározásra jutott és éppen a futórózsát választotta, így gyanítom, hogy rövid időn belül nyálcsorgatva állok majd a kerítésük előtt és egy ilyen gyönyörűségről készített felvétel lesz az asztali háttérképem. Kerítés-ügyben egyébként én is kényes vagyok (nem mintha a miénk annyira szép lenne), nagyon nem mindegy, milyen egy kerítés, illetve hogy egyáltalán van-e. Amikor tősgyökeres dunántúliként először jártam Kecskeméten és itt, a Máriavárosban sétáltunk a(z akkor még csak jövendőbeli) Férjjel, igencsak leesett az állam a teljesen zárt, több helyen egyenesen kőből, téglából felhúzott, várfal-szerű kerítések láttán.

enter image description here

Bárhol jártam azelőtt a Dunántúlon, ilyesmivel nem találkoztam: mindenhol nemcsak át lehetett látni a kerítésen, hanem ki is adhattál egy pohár vizet, bátran diskurálhattál a nénivel, aki éppen a virágokat szedte bent és nem volt semmi furcsa abban, hogy így interakcióba kerülhetett a kint és a bent. Itt, Kecskeméten, nagyon bizarr lenne bárkivel a zárt kerítésen keresztül beszélgetni, mert az illetőnek minimum fel kellene mászni a tetejére és onnan kezdeményezni diskurzust, amit ritkán tesznek a helybeliek. Ehhez képest ott vannak a tipikus amerikai kertvárosok, ahol meg többnyire nincs is olyan, hogy kerítés, szépen nyírt pázsitok (már megint!) határolják a házat és mindenki tudja, az övét meddig kell nyírni és honnan kezdődik a szomszédé.

enter image description here

A mi kertünk egy közel kétszáz éves parasztház kertje Kecskemét ún. Máriaváros részében, mely parasztház a Férj gyerekkorában a város szélén állt, jelenleg azonban a tágabb belváros része, ahonnan tíz percen belül elérhető az igazi belváros, noha még mindig a Máriavárosban található (nem költöztették át valami skanzenbe vagy ilyesmi). Ennek ellenére szerencsére megmaradtak több-kevésbé eredeti állapotban vagy legalább az eredetihez hasonló parasztporták, polgári házak a környéken és a mai napig zárt és magas falak védik az ezekhez tartozó kertek intim szféráját. A mi kertünket például egy magas, (az ősidőkben) barnára festett fakerítés védi, amelynek a tetejére csak a macskák másznak fel vagy kalandos kedvükben a gyerekek, és olyan régi, hogy bőven ráférne a felújítás, de attól is lehet tartani, hogy ha nekiállnánk újrafesteni, szétmállana a kezünk alatt, tehát valójában egy új kerítésre lenne szükség. A kapuja valaha szintén fából volt, ezt Sógorunk pár évtizeddel ezelőtt kicseréltette egy végtelenül ronda vaskapura a praktikum jegyében, miszerint nem hullik a vendég fejére az egész alkotmány, amikor kinyitják és szépen kibetonozta az alját is, valamint akkorára lett csináltatva, hogy külön ajtószárny jutott a beálló gépkocsinak (ami akkor még nem volt a családnak). Gondolom, annak idején mindenki örült a haladó szellemű derék Sógornak, én azonban nemcsak hogy rondának találom (a kaput, nem a Sógort), de gyakorlatilag megmozdíthatatlannak is (a kaput, nem a Sógort), mert a beton valahogy az évek alatt feljebb jött, az autót beengedő ajtószárny meg valahogy megereszkedett, így kinyitni herkulesi erőre van szükség, melynek csak a Férj van birtokában (nekem ahhoz többet kellene járnom az edzőterembe a következő tíz évben). Így aztán nem nyitjuk ki, csak a kiskaput, az autó meg kint parkol a kapu előtt, nem az udvarban lévő garázsban, de hát annyi baj legyen (a garázsban így lehet hintázni és ez sem utolsó dolog ám). A kapura nyáron ihletett pillanatomban mindenféle szimbolikus népi és családi hagyományban gyökerező ábrát festettem, amitől egyből vidámabb lett az egész, ráadásul mindenki megdicséri (no meg nem olyanokat kell mondani az új látogatóknak, hogy „ott lakunk, ahol a rozzant régi Škoda áll” vagy „ahol az elvadult sövény áll”, hanem „ahol az a színesre pingált kapu van”). Így végül is minden rosszban van valami jó alapon elfogadhatóvá vált a kapu, amíg egyszer majd a távoli jövőben lesz rávaló, hogy ezen is változtassunk és igazán a saját képünkre formáljuk a dolgot.

2. (Futó)rózsák
A kertünkben rögtön ahogy befelé jövünk a kapun át a bejárati ajtók valamelyike felé, bal kéz felől hat-hét rózsatő van és minden évben gyönyörűen virágoznak többféle színben. Nekem Judittal ellentétben semmi bajom nincs a rózsák szúrós természetével, noha a mondás, hogy „nincsen rózsa tövis nélkül” se nem helyes, se nem igaz (nem tövise, hanem tüskéje van és természetesen van tüske nélküli példány is a nemesítőknek köszönhetően). Nem bánom, hogy védekezésképpen tüskét növesztenek, inkább okos dolognak tartom ezt, hiszen hol lenne a mai világunkban a rózsa (vagy sok egyéb növény) ilyenfajta védelem nélkül – már rég lelegelték volna őket és az evolúció vesztesei között tartaná számon néhány túlképzett botanikus. Éppen ezért a rózsa számomra az erős, öntudatos női karakterre asszociálódik, az olyasmit meg becsülöm.
Túl azon, hogy egy rózsa milyen gyönyörűség a szemnek, illatos példányok esetében pedig az orrnak, az a mennyiségű szimbolika, ami hozzá társult, szintén lenyűgöz. Géczi János (kedves tanárom a Pécsi Egyetemről) bőven írt a rózsa jelentőségéről mind a kereszténység, mind az iszlám világában, tessék bátran utánaolvasni, érdemes. Kettőt is ajánlok itt:

Géczi János: Allah rózsái https://terebess.hu/keletkultinfo/rozsa2.html

Géczi János: A rózsa és jelképei, A keresztény középkor http://mek.oszk.hu/13500/13536/pdf/13536_2.pdf

Ehhez jön még az angolszász rózsa-hagyomány, ami alatt nemcsak a rózsára mint motívumra gondolok pl. a Tudorok vagy egyéb nemesi házak esetében, hanem az innen eredeztethető nagyon konkrét, hihetetlenül változatos rózsakertekre, rózsakiállításokra, rózsatúrákra és a rengeteg parkban, kastélyon, kúrián, parasztházon felfuttatott rózsák óriási választékára. S ha ez még mind nem elég ahhoz, hogy lenyűgözze az embert, akkor jöhet a rózsavíz.

enter image description here
Tudor rózsa

S hogy a franciákat se felejtsük ki, minimum Joséphine császárnét meg kell említenünk, Napóleon feleségét, aki nem csupán odavolt a rózsákért, de Malmaisonban egy saját rózsakertet ültetett, amelyben kb. 200 fajta rózsa gyönyörködtette az arra járókat (nem kisebb alakokról beszélünk itt, mint pl. Talleyrand híres francia diplomata vagy éppen I. Sándor orosz cár) és a főkertész Aimé Bonpland vezetésével új rózsahibridek is születtek. S természetesen ki más is festhette volna meg ezeket, mint Redouté, akinek Joséphine előtt ugyancsak egy „first lady” volt a patrónusa, bizonyos Marie-Antoinette... Hát, igen, az idők változnak, de a nők csodálata a rózsák irányában valószínűleg nem.

enter image description here Joséphine rózsakertje Malmaisonban

Két évvel ezelőtt egyébként én is vettem négy tő futórózsát, akik az első évben futásra ugyan nem gondoltak, maximum kocogtak, tavaly azonban már úgy belejöttek, hogy érdemes volt felszerelni mögéjük a falra a rózsafuttató rácsot: gyönyörűen mutattak, odavoltam a büszkeségtől és közben azt is kikísérleteztem, hogyan kell őket a tetvektől megszabadítani, ha netán ezek a jószágok is otthonra szeretnének lelni és éppen nálunk. A futórózsák feltételezhetően idén már egyenesen hosszútávfutónak képzelik majd magukat (már alig várom), és az elmúlt két évnek megfelelően megint társítani fogom melléjük a bazsalikomot, mert ők ketten úgy tűnik, megfelelően inspirálják egymást. Úgyhogy hajrá, Judit, nem fogod megbánni!

enter image description here

Végül küldöm ezt a dalt kedves rózsáimnak nagy szeretettel: jöjjön a Beatles: https://www.youtube.com/watch?v=u5l83RmSqzo és „as I write this letter, send my love to".

A gyümölcs lelke - egy pomológus módszer

A gyümölcsök ábrázolásának egyszerű, de nagyszerű, mindenki számára elérhető módszerére szeretném most felhívni a figyelmet.

Elmondhatom, hogy amióta az eszemet tudom, érdekel a pomológia, azaz a gyümölcsismeret és -termesztés tudománya. Igaz, hogy változatos eszköztárából eleinte tisztán csak az érzékszervi próba minél gyakoribb ismétlése vonzott (magyarán: enni a gyümölcsöket, élvezettel, minél többet és jobbat), később azonban gyümölcsész érdeklődési köröm kiszélesedett és — többek között — a változatos alakú és kinézetű gyümölcsök leírására, ábrázolására is kiterjedt. Szerettem volna, ha a gyorsan mulandó, az idő egy rövid szakaszában csodás élményeket hozó, de az év nagyobb részében csak emlékekben élő nagyszerű gyümölcsök, gyümölcsfajták olyan nézhető, tapintható, esetleg szagolható igaz emlékeket hagynának magukról, amik a változatos, egyedi alakokat később is hűen felidézik, és szemlélésük a gyönyörű, élvezetes gyümölcsök hiányát az év nagyobb részében elviselhetővé teszik.

Rajz-biológia szakos tanári múltamhoz hűen, élénk fiacskáimat épp a krumplinyomat készítés rejtelmeibe beavatva próbáltam rábírni valami csendesebb és helyhez kötöttebb átmeneti időtöltésre, amikor sugallatot kaptam: hiszen őszinte lenyomatot a papíron nemcsak a földialma, vagyis a burgonya, de a szó általános értelmében vett alma is hagyhat magáról! És ha már az alma, akkor a körte, szilva, barack, kajszi, szőlő, eper, szeder, cseresznye, meggy is! Ha egy-egy példányukat éles késsel félbevágjuk, majd óvatosan a papírra helyezzük, sőt ceruzával azon nyomban körbe is rajzoljuk, akkor — bár csupán síkban, de — a lényegüket, semmihez nem hasonlítható egyedi, ugyanakkor egyben a fajtára is jellemző arcukat otthagyják a papíron. Ha pár tized milliméter mélyen is, de finom, édes, zamatos levüket beisszák a papír rostjai, és talán illatukat, színüket is egy időre hűen megőrzik. A lenyomat és körvonala megmutatja a csak az adott gyümölcsre, gyümölcsfajtára jellemző egyedi méretet, alakot, és akár levesességéről, húsának szerkezetéről is hírt ad. Egy finom metszetet kapunk a gyümölcs lelkével. Papír meg ceruza talán van kéznél…

enter image description here
alma

Innentől kezdve nemcsak fényképpel és érzékszervi tulajdonságaik leírásával, de ezzel a lenyomatos-körvonalas módszerrel is ábrázolom a számomra kedves gyümölcsöket.

enter image description here
eper

Több száz ilyen — a szakirodalomban általam addig még sehol sem látott — lenyomatot/körvonalas rajzot elkészítettem már, amikor az interneten belebotlottam egy Girókuti (Pinczker) Ferenc XIX. századi pomológusról szóló írásba. Ez rövid utalást tett arra, hogy Girókuti az általa szerkesztett kertészeti szaklapokban — az egyéb ábrázolásokhoz szükséges anyagi források hiányában — saját kezűleg készített gyümölcskörvonalas rajzokkal mutatta be cikkeiben a tárgyalt gyümölcsfajtákat…

enter image description here
körte

Ennek az egyszerű, a gyümölcs alaki jellegzetességeiről, méretéről hű képet adó, mindenki számára elérhető ábrázolási módszernek tehát nemcsak a hozzám hasonló romantikus gyümölcsélvezők vehetik hasznát, hanem az alak- és mérethű ábrázolásra törekvő, komoly gyümölcsészek is, ezért a saját gyümölcslenyomataim alábbi képeivel jó szívvel ajánlom e módszert minden gyümölcsbarátnak!

enter image description here
szilva

Karácsonyi olvasmányok és ablaktetkó

Nekem ősidők óta egyet jelent a karácsonyi szünet a folyamatos, kuckós olvasás élményével, csak a tartalom változott: gyerekkorban mesekönyv, kiskamaszkorban pöttyös könyv, később komoly könyvek, sok vers, majd érettségi tételek, egyetem alatt szigorlati olvasmányok, de onnantól kezdve, hogy lediplomáztam, bármilyen olvasmány, ami egyszerűen csak jó vagy érdekel, kaptam vagy ajánlották. Alapjáraton is képes vagyok órákig elveszni egy könyvben, de karácsonykor aztán hatványozottan, noha anyaként azért némi tervezést igényel ez a hobbi (hát, a tervezés sokszor kimerül annyiban, hogy addig játszunk-eszünk-iszunk, amíg a többiek kimerülnek, én meg végre leülök olvasni éjszakába nyúlóan a családom békés hortyogásától övezve). Nem volt ez idén sem másképp, az ember (asszony) felnőtt fejjel már ragaszkodik a hagyományaihoz (értsd: rugalmatlan, morcos vénasszonyhoz kezd hasonlítani, ha valaki megzavarja szent szertartásait).

1. "La beauté est partout."
Na, ezt nem én mondtam, ilyen komplex francia mondatokat, amelyekben egy alany és egy állítmány is található, egyelőre nem generálok (nem vagyok én Chomsky vagy éppen google fordító), ez, kérem, Auguste Rodin saját bejáratú mondata, mely szerint "a szépség mindenhol jelen van". Gyönyörű, nem? Erre a gyöngyszemre Nicolas Barreau egyik könyvében leltem rá és most szembesültem vele, amikor kicsit kutattam utána, hogy Nicolas Barreau nem is Nicolas és nem is Barreau. Hogy kicsoda, voltaképpen senki nem tudja, kivéve talán az ügynökét, de találgatások szerint se nem francia, se nem férfi annak ellenére, hogy a könyvei borítóján mindig ugyanaz a szöveg jelenik meg róla, miszerint egy párizsi könyvesboltban dolgozó fiatal férfi, aki a Sorbonne-ra járt és noha szereti az irodalmat, nem életidegen könyvmoly, a fotón pedig egy jóképű fiatal férfi mosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Hm. Szépen vagyunk, nem elég, hogy tetszenek a könyvei, máris egyenesen beleszeretek, amiért még játszik is ezzel az írói álnév-dologgal. Micsoda persona, azaz perszóna (ha hinni lehet a találgatásoknak)! (Eddig is fúrta az oldalamat, miért németből fordítják ezeket a regényeket, ez mégiscsak gyanús, de most már kiderült, hogy tényleg az.)
Úgy tudom, eddig négy regénye jelent meg, az elsőt egy velencei utazás alatt sikerült elolvasnom és azonnal megfogott, azóta elolvastam mindet, sőt, arra ragadtattam magam, hogy meg is vettem őket. Meghat és lelkesít, hogy mindig kiemeli az élet hétköznapi szépségeit, jó karaktereket talál ki, van benne izgalom és romantika, de megfejtendő titok és csavar is, jók a mondatok (feltételezhetően tehát a fordító is) és a világa tele van olyan dolgokkal, amiket én is szeretek. „Vintage” jó értelemben, azaz kavarognak benne kézzel vagy írógéppel írt levelek és mesék, művészet, nem elcsépelt, noha remélt egymásra találások, rokonszenves és életszagú, egyedi jellemű karakterek, festett képeslapok, régi filmek, mozi, levélnehezékek, papírbolt, kék szín, tenger, múlt századi, századfordulós életstílus jegyei itt-ott, a kézműves élet nyomai a hétköznapi Párizsban – egyáltalán, a rokonszenves francia „savoir vivre”: életszeretet, életélvezet és életigenlés elegánsan, az intellektust sem nélkülözve, noha persze mély filozofálást nem kell várnunk tőle. Egy sereg dologról azt gondolja, amit én és még meg is tudja írni. A fent idézett mondat pedig a „Párizs mindig jó ötlet” c. legutóbbi regényéből van, mindenkinek ajánlom figyelmébe (a többit is).

2. Homo deus
Zita írt erről a könyvről korábban, mégpedig a pázsit kapcsán, miszerint a pázsit egy darabka jólét fitogtatása, ha úgy tetszik és minél több és nagyobb van belőle, annál inkább kifejezzük vele (már aki), hogy mekkora vagyonunk van (már akinek). Az előkertek pl. Amerikában (meg amúgy bárhol) ennek a kisebb-nagyobb jólétnek a csökevényesedett kifejezései manapság is, és jó érzéssel töltheti el a kispolgárt, hogy már ő is megengedheti magának a szépen nyírt zöldet, ha a nyolc, garázsban tartott Bentley-t nem is.
Hát, kérem szépen, személyesen meggyőződhettem róla, hogy nem arról van szó, hogy Zita titokban pázsit-kutató, aki a fent említett Barreau-hoz hasonlóan álnéven publikálja fűfélékről és kerti törpékről szóló értekezéseit, hanem tényleg ez a Harari nevű jóember írt egy Homo deus c. könyvet, ugyanis a karácsonyfa alatt másokkal együtt ott hevert (mármint nem az író, hanem a könyve) – nagy örömömre. (Harari neve meg a könyv címe azóta némi átalakuláson esett keresztül a családi szótárban: az íróból Harakiri lett, a könyvet pedig viccesnek találták egyesek Wolfgang Homodeus Mozartnak átnevezni, de ezekért nem vállalok felelősséget, a kedves Olvasók kérdezzék meg orvosukat vagy gyógyszerészüket, hogy az ilyesmi milyen határig normális...) Annak idején az őskorban szereztem egy filozófia diplomát is, de annyira megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy belőlem rendes filozófus sosem lesz (csak rendetlen), csak tanár („aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja” alapon), hogy azóta sem sok időt töltöttem el filozófiai művek olvasgatásával, pláne amióta megszülettek a gyerekeim és mindenhova egy, majd hamarosan máris kettő, végül három gyerekkel vonultam/totyogtam/másztam el. Persze a gyerekek és a filozófia viszonya nem egy paradoxon önmagában (másoknak), de legalábbis megszállottnak kellett volna lennem ahhoz, hogy az elmúlt 12 évben akár csak a látszatát is fenntartsam filozófiai lelkesedésemnek (ami azért persze még van). Nem vagyok megszállott, ebből is látszik. A Homo deusba viszont azonnal beleolvastam és olyan szellemi kalandban van most részem, amilyenről még Zita pázsit-írása alapján sem álmodtam volna (pedig a pázsit még a filozófiánál is jobban lelkesít). A kérdésköre elég komplex ahhoz, hogy jól el lehessen benne veszni és közben azt is el lehessen felejteni, miért nem mindennel értünk egyet, sőt, a leginkább arra késztet, hogy azonnal leüljünk a szerzővel mindezt élőben is átbeszélni és ha ő véletlenül éppen nem elérhető, hát a Férjjel tegyük ugyanezt (amitől viszont pár óra után párját ritkító feleséggé lépünk elő, amennyiben a sok fejtegetéstől a Férj haja hullani kezd, miután jobban őszülni nem tud). A komplexitás mellett azonban szigorúan logikus, rendszeres és új szempontokat, összefüggéseket világít meg, ráadásul részletesen belemegy és kiveséz minden jelenséget, amit tárgyal, ezzel az alapossággal pedig már önmagában nagyon meg vagyok elégedve, arról nem beszélve, hogy mindezt a hétköznapi ember normális, természetes szókincsét használva ismerteti, tehát még én is értem, sőt, meg is tudom jegyezni az érvelési struktúrát, ami kifejezetten tetszik. Haririt olvasván az ember (ha asszony) maga is okosnak kezdi érezni magát és az a könnyedség, amivel elhiteti velem, hogy ezt akár én is kitalálhattam volna, hiszen teljesen megértem, lenyűgöző és egyben nagyvonalú, hiszen természetesen nem találhattam volna ki semmi ehhez foghatót, egyszerűen csak van, aki tud magyarázni és van aki nem (na, utóbbi esetben aztán előkerül a sok terminus technicus, az olvasó meg főhet a saját levében). Így ezt is jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, már csak azért is, mert a XXI. század emberi próbálkozásait latolgatja és mivel ebben élünk, hát minket is érint, akár tetszik, akár nem.

3. Bonjour, Madame
Tavaly egyszer szembejött egy olyan című könyv, hogy „Nem harap a spenót”. Hát már a cím is tetszett, a könyv meg még jobban, mert a francia nevelési stílussal foglalkozik, mégpedig angolszász nézőpontból, ami, ugye, sokkal ismerősebb. Kiderült jó pár dolog, amit elmulasztottam a gyerekeim korábbi nevelési szakaszában és ezek már nem is hozhatók vissza (jaj, most mi lesz?), de egy sereg dologgal kapcsolatban meg olyan felszabadító hatással volt rám, hogy már az sem zavar, hogy elmulasztottam bármit is (kit érdekel?). Egy bizonyos Pamela Druckerman írta ezt a remek és szórakoztató könyvet, amely egyébként érdekes kitekintéssel szolgált a női szerep francia értelmezésére is. Ez a kitekintés bővült ki egy új könyvvé, mégpedig „Bonjour, Madame” címmel, melynek alcíme „A kortalan nők kézikönyve” szintén rokonszenvesnek tűnt. Nem mondom, hogy minden oldalon vettem a szerző sajátos humorát, de a története és megfigyelései határozottan tetszenek és mivel magam is közelítek a 40-hez (márpedig ez a könyv a negyvenes női állapot különböző problémáit, kihívásait, kérdéseit világítja meg), aktuálisnak is érzem meg át is érzem.

4. Ablaktetoválás
Hogy micsoda? Igen, ilyen marketing-fogásnak is mondható elnevezéssel álltam elő egy teljesen egyszerű díszítési technika kapcsán. (Nem véletlenül dolgoztam majdnem kerek hét esztendeig egy zenekarnak és próbáltam a koncertjeiket elsózni számtalan külföldi nyolcvanésahalálközött-korú néninek meg bácsinak, akik mai világunkban a jazz-klubokat vezetik. Olvastam én Wolf Gábor marketing bibliáját is, ami utólag elég vicces, tekintve hogy egyáltalán nem érdekel semmi ilyesmi, de még az a könyv is nagyszerű volt, bár voltaképpen egy bölcsész amúgy is kóros könyvolvasási-hormon túltengéssel jön a világra, szóval végül is nem érdem. De kár, már azt hittem...) (Wolf Gábor egyébként a Marketing Commando vezéralakja, ami elég félelmetesen hangzik és tessék is jól vigyázni, mert megvetet a gyanútlan fogyasztóval bármit és egyből vásárlóvá farag minket, akár akarjuk, akár nem. Csak óvatosan!) Szóval van egy vékonyabb vagy éppen vastagabb hegyű fehér toll, ami bármilyen anyagra fog (átlagos papírboltokban is kapható) és ezzel az ember (de főleg az asszony, mert annak jut eszébe ilyesmi) írni kezd valami neki kedves dolgot az ablakra vagy a tükörre. És látja az asszony, hogy ez jó. Ezután némi rafinériával a függöny nélküli ablakra apró szívecskék és pöttyök váltakozásának segítségével csipkemintát rajzol egy darabon. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt még jobb. Térül-fordul és a konyhai ablakra megrajzol egy olyan virágmotívumot, ami már a családtagokat is szimbolizálja. És látja az asszony, hogy ez jó, sőt, eddig ez a legjobb. Így készül el az ablak- és tükördíszítés a lakás több pontján, és több napi buzgó inspiráció-keresés és alkotás (meg a rosszul sikerült ábrák levakarása) után az asszony megpihen és bezsebeli a látogatók „ó, de klassz” és „milyen ügyes” és „jaj de szuper, nekem is csinálsz egyet?” kezdetű dicshimnuszait. Az asszony tehát áldja a kreativitását és a papírbolt alternatív kínálatát, estére pedig elnevezi ezt ablak- illetve tükörtetoválásnak.
Valamiért nem véletlen, hogy az első ilyen kedves mondat, amit kiírtam, Brillat-Savarin, az egyik francia főfőgasztroguru (eredetileg jogász) mondása: “To invite a person to your house is to take charge of his happiness for as long as he is under your roof.” vagyis „Meghívni valakit az otthonukba annyi, mint felelősséget vállalni a jóllétéért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.” Nem véletlenül az angol verziót idéztem (hát, igen, persze akkor még nem tanultam franciául, mondhatná a kedves Olvasó és igaza lenne) – ezt egy Judittól kapott fantasztikus amerikai receptkönyvben olvastam először, amely könyvről megint regélni lehetne egy jó sort, mert minden, de minden egyes illusztrációja és betűje kézzel rajzolt, írott: Susan Branch: The Heart of the Home. Szóval ez a mondás fogadja nálunk a vendéget, mert éppen a bejárati ajtóval szemben lévő tükörre írtam ki, noha nem túl nagy betűkkel, hogy azért lássuk magunkat, amikor épp meg akarjuk csodálni bámulatot keltő külsőnket. (Ez a vendégváró mondat ugyan senkit nem hat meg, aki nem beszél angolul vagy nem szemüvegben érkezik, de majd kiírom francia eredetiben is. Hátha. Netán innentől kezdve nagyítót adok a vendég kezébe, amikor elveszem a kabátját. Vagy hasonlók.) A kedves mondat után pedig már jött a többi is magától, pillanatnyilag éppen a fent említett „La beauté est partout” van kiírva a fürdőszobai tükörre, amúgy biztatásként, amikor az ember a hajnali gyűrött orcáját próbálja megvizsgálni a még bedagadt szemei erőteljes és hasztalan kinyitási erőfeszítései ellenére (jobb csukott szemmel a reggeli teát főzni, én mondom). A csipkeminta meg egyéb díszek pedig csak úgy születtek, aztán a legnagyobb gyermek is ihletett kapott, végül Anyám, akinek megrendelésre dolgoztunk (és nyáron megállapíthattuk, hogy azóta sem pucolta meg a tükröt!).
Úgyhogy várjuk a további megrendeléseket, igényeiket küldjék küldjék nyugodtan a Faluság központi email címére, továbbítják.:)

A motivációról

Vezetőként rengeteg szituációban voltam már, rengeteg személyiség-típusú alkalmazottal. Bevallhatom őszintén, hogy mind a mai napig kerülök olyan helyzetekbe, melyekről fogalmam sincs, hogy hogyan orvosolhatók. Az öngyilkossági kísérleten keresztül a szerelemig minden volt már a palettán, és azt gondolom, hogy ezekre nem könyvekből bemagolt tézisek alapján, hanem intuícióból lehet csak reflektálni. Mégis, amikor mintázatokat vélsz felfedezni a céged működésében, nem árt, ha elkezded vizsgálni, hogy mik lehetnek annak indokai.

Több évnyi konyhavezetést követően jutottam el arra a pontra, hogy a legfontosabb, amit a szemem előtt kell tartani, hogy fenntartsam az embereimben a motivációt. Sajnos, a munkahelyhez való viszonyulás is olyan, mint bármilyen más kapcsolatunkhoz. Dinamikája van, folyamatosan alakul, és baromira résen kell lenni vezetőként, ahhoz, hogy időben reagálj, és ráadásul még jól is a történésekre. Szeretheti egy szakács a munkáját, de a lényeg, hogy az érdeklődését ne veszítse el. Legyen oka az ottlétének, ami fontos neki, ne csak unott fejjel bebattyogjon, aztán letolja a napot.
A folyamatos alakulást úgy tudod párhuzamba helyezni céged érdekeivel, hogy monitorozod megállás nélkül a dinamikákat, az emberek egymáshoz, és munkához levő viszonyának metamorfózisát. A motiváció az tulajdonképpen nem más, mint ami átsegíthet egy alkalmazottat azokon a pillanatokon is, amikor a háta közepére nem kíván semmit és senkit. Hisz semelyikünk sem születik olyannak, hogy folyamatosan a legjobb formájában legyen. Ezért ilyen borzasztóan fontos, hogy ezekben a pillanatokban is egy cég partner tudjon lenni, és olyan mértékben, ahogy ez megfelelő, hitet tölteni az embereibe.

enter image description here

Alapvetően végtelenül hálás vagyok magamnak, hogy vagyok annyira rohadt makacs és idealista, hogy bármi jött szemben, nem adtam fel az álmaim. Örülök, hogy olyan közegben lehetek, akiket kedvelek, (mind munkatársi-mind vendég szinten). Azt hiszem, ezek az emberek generálják bennem napi szinten azt löketet, mely már tíz éve a saját utamon tart. Rengeteg nevetést és szeretetet kaptam már a munkám kapcsán, szabad lehetek, és kreatív. De ahhoz, hogy mások motivációit megismerjem, mindenképp ki kell lépnem a saját egyéniségemből, és elkezdenem vizsgálni általánosabban a kérdést.

Egyszer azt olvastam valahol, hogy a motivációt legjobban úgy lehet fenntartani, ha az emberekben a céghez, közösséghez való tartozást generálódik. Ezért visznek el stílustalan céges bulikba multik alkalmazottakat, meg ezért kell járniuk olyan csapatépítő tréningekre, amiket minden ember legmélyebb lelkéből gyűlöl.

enter image description here

Alapvetően egy érzelgős vezetőnek tartom magam. Nem tudom nem megszeretni az alkalmazottaim. Úgy érzem, hogy feladatom, hogy megismerjem őket, lássam, mi felé és miért és hogyan haladnak. Nagyon nehezen tudom definiálni a pontos határt a munkatársak felé irányuló udvarias érdeklődés, és a legmélyebb lelki társi viszony spektrumában. Valahol úgy látom, hogy az épp aktuális csapatom pozicionálja magát ezen a skálán, egyénileg, és kollektíven egyaránt. A kérdés viszont, hogy ha a motiváció egyik alapvetése a valahova tartozás, akkor feladatom-e nekem ezeket az érzelmi állapotokat manipulálni? És ha igen, akkor meddig a pontig és mennyire korrekt ez a viselkedés?

enter image description here

Manapság a határok összemosódnak. Az emberek idejük nagy részét ugyanis nem a szeretteikkel töltik el, hanem a munkahelyeiken. Családtagjainkkal- már, ha vannak, csak fáradtan találkoznak otthon, egy végiggürizett nap végén. A barátaikra, jó, ha hétvégén jut idő, közben meg persze mindenféle baromságért rohangálnak folyamatosan. Nem csoda, ha ebben a zűrzavarban a munkahelyeken jönnek ki olyan konfliktusok és problémák, melyek nem oda valók, és az otthoniakon csapódik le olyan stressz, amiért viszont a cég a felelős. Így történhet meg, hogy munkahelyünkre tekintünk elrévedve, hogy az az otthonunk, miközben a családunk meg munkahellyé válik. Érzelmi összemosódás jön létre. Olcsó trükkökkel munkahelyek ezrei visszaélnek ezzel a lehetőséggel, hisz az ő céljuk nem egy boldog, hanem egy maximálisan motivált, és felpörgetett munkatárs. Nekik az a céljuk, hogy a munkahely nyújtsa az örömöt, ne az, hogy leviszed a gyereket focizni a parkba.

Nyilvánvaló, hogy az önmegvalósítás, és munkával kapcsolatos sikerek kikerülhetetlen pillérei annak, hogy boldogok lehessünk. Sikertelenséggel ugyanis a motiváció borzalmasan nehezen fenntartható, és sűrűn az érzelemátvitel oda-vissza hat: a munkahelyi sikertelenség párkapcsolati sikertelenséggé, és az ebből kialakuló depresszió pedig a munkahely elvesztéséhez vezet.

Magamról tudom, hogy mi a motivációm. Megtanultam különválasztani azokat a dolgokat, amik nem egy alomba tartoznak. A munkahelyi motiváció nem összekeverendő a magánéletünkben levő motivációkkal. Nem szabad, hogy az egyik elbillenjen nagyon a saját irányába, nem szabad összemosni őket.

A vezetők felelőssége, hogy ne éljenek vissza az embereik jóhiszeműségével, félelmeivel. Az ő felelősségük, hogy még, ha ez roppant bonyolult is, de támogassák az embereiket azzal, hogy kiegyensúlyozott életük legyen. Tudom, hogy nagyon nehéz jó vezetőnek lenni, hogy emberséges legyél, és hogy átmenjen a benned levő hit az alkalmazottaidba. Nehéz úgy eredményesen dolgozni, hogy a határok elmosódnak, és nem tudod, hogy épp melyik munkaköri utasításod tenyerel bele valakinek a fájó pontjába, amiről nem is sejtesz. Nehéz megtalálni azt az állapotot, ahol a munkahelyi kommunikáció nem személyeskedés, viszont nem is egy szétterhelt, embereire odafigyelni nem tudó projektmenedzser attitűd.

Számomra érthetetlen, hogy hogyan tudnak emberek évtizedeket lehúzni olyan munkahelyeken, melyeket gyűlölnek, olyan közösségekben, melyeknek nem tagjai. Ordítóan magányos lehet ez, és el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet elviselni ezt a lélektelenséget.
És óriási felelőssége van a multiknak abban, hogy ontják magukból ezeket az elfojtott és csalódott embereket.

Megvizsgálhatjuk racionálisan is ezt a kérdést. Nem hiszem, hogy egy kizsigerelt munkaerő eredményesebb tud lenni, mint egy megbecsült. Előbb-utóbb úgyis felmond, aztán szívhat azzal a vállalkozás, hogy betanítson új embert a munkakörére. Persze, akkor még egyáltalán nem biztos az, hogy az új munkaerő is ugyanolyan színvonalon el tudja látni munkakörét, mint az őt megelőző társa. Ha új embert kell betanítani, az még több idő és lóvé, ha pedig mégiscsak beválna az új, úgyis le fog lépni abban a pillanatban, hogy 10 Ft-tal jobb órabért, és meseszép ígéreteket ajánlanak neki valamilyen konkurens cégnél. Ne legyünk már olyan naivak, hogy azt gondoljuk, hogy az emberek döntései nem az épp legnagyobb energia-megmaradás fele billen, és ne várjuk, hogy lojálisak lesznek hozzánk, ha heti 60 órában güriztetjük őket.

Nem hiszem, hogy azok a konyhák hosszútávon minőséget tudnak fenntartani, ahol ki van teljesen készítve a személyzet. Narkózni fognak, megutálják a munkájukat, és ez érződni fog az általuk elkészített produktumon is. A minőségre pedig hiperérzékenyek a vendégek.

Tudom, hogy a problémák nagy részének az az alapja, hogy szürreálisan magasak a munkabér járulékok. Vannak olyan cégek, ahol létkérdés, hogy hány bejelentett alkalmazottal dolgoznak. De mégis, hogy lehetne az üzletileg jó döntés, hogy ahelyett, hogy elégedett munkatársakkal dolgoznánk, ahelyett befásulva robotolnak az embereink egy ablaktalan konyhában, és ötpercenként járnak ki bagózni?

Az alulról szerveződésben hiszek. Abban, hogy ahelyett hogy szomorkodunk, hogy épp milyen törvénykezésünk van, elkezdünk a hétköznapokban változtatni. Mert nem igaz, hogy nem lehet. Nagyon untatnak a kifogások, mindig lehet találni ezret. Mind az alkalmazottak, mind a vezetők a cégen belül felelősek azért, hogy ott mi történik.

Vezetőként nem kell olyan döntéseket meghozni, melyekkel nem értünk egyet.

Alkalmazottként nem kell félni időpontot kérni, és egyeztetni a főnökkel. Sokkal könnyebb a vezetőségnek úgy választ találni problémákra ugyanis, ha tudnak róluk, mintha nem. Kezdjünk már el egy kicsit odafigyelni egymásra. Tudom, hogy mindenhol baromira nehéz minden, nálunk is nehéz, és sokszor én is rossz döntéseket hozok meg, de annak mindig nagyon örülök, ha elindul erről egy kommunikáció. Emberek vagyunk, és azt gondolom, hogy nem kell felülnünk arra a vonatra, amire fel akarnak ültetni.

enter image description here

Nem kell 16 óráztatnom szakácsokat, csak mert más vendéglátós megteszi. Nem kell kipréselnem belőlük minden energiát, csak mert tudom, hogy magamból ki tudok. A motiváció ne negatív, hanem pozitív legyen. Az a stabilitás, ha odajöhet a dolgozó a főnökéhez, és megmondhatja, ha valami nemoké, nem az, ha retteg.

És igen, vezetőként én is borzasztóan be vagyok néha szarva, nem könnyű embereket vezetni. Nagyon sokszor iszonyú magányos vagyok a döntéseimmel, és úgy érzem, hogy legszívesebben órákon át üvöltve bőgnék egy elsötétített szobában. Hogy végtelenül kimerült vagyok, mert egyedül viaskodom minden hülyeséggel a cégben, és alkalmazott lennék legszívesebben, mert megfulladok a rám zúduló felelősségektől. De mindezek akkor sem kifogások arra, ha nem vagyok lojális, ha semmibe veszem az embereimet. Semmi nem lehet indok az inkorrektségre, és egyetlen egy cégnek sincsen joga ahhoz, hogy tönkretegyen életeket. Aki vezetőként ezt nem látja át, az nem jó vezető. Aki nem érti, hogy mekkora tőke az a lelkiismeretes emberállomány, aki neki dolgozik, és nem becsüli meg őket, az hosszútávon nem lesz eredményes. És eredményekben itt nem arra gondolok, hogy hány tízezer forinttal többet kasszírozunk be a járulékokon, amit megspóroltunk létszámcsökkentéssel. Ugyanott ki fogjuk fizetni órabérekben, mert az alkalmazottaink leterheltek, és lassúak lesznek. Eredményekben azt látom, ha van a céged körül egy gárda, akikkel együtt dolgoztok évek óta, jóban vagytok, mindenki ellátja a munkakörét, mindenki elégedett és boldog.

Azt gondolom, hogy hatalmi pozíciókból adódóan ezt a fajta kommunikációt a vezetőknek kell elindítani minden vállalkozásnál. Igényeket kell felmérni, és optimalizálni a cégeken belül. Mert igenis lehet megtalálni a főnökség és alkalmazottak inerciarendszerében azt a pontot, ami mindenkinek ideális. Ha nem, akkor rosszul vannak kialakítva munkakörök, észszerűtlen, és nem jól működő beosztási rendszerekben dolgoznak az alkalmazottak. Nem az a kérdés, hogy a dolgokat meg lehet-e oldani, hanem az, hogy meg akarjuk-e őket egyáltalán. Nem az a kérdés, hogy egy cég tud-e felelős lenni az alkalmazottaiért, hanem, hogy akar-e.

Tudom, hogy idealista vagyok. De abszolút látom a szükségességét is annak, hogy legyenek kimondva dolgok, induljanak el folyamatok.

Azt kívánom, hogy az újév ezt hozza meg nekünk. Most kicsit megállhatunk, vehetünk egy nagyon mély lélegzetet, és beleállhatunk abba, hogy az életünk jobbá váljon. Létrehozhatunk magunk körül olyan életkörülményeket, melyek élhetőek számunkra. Nem kötelező belehajtanunk a fejünket valamibe, ami nem jó, mindig van más út is. Merjünk elindítani dolgokat. Merjünk elkezdeni egy kommunikációt. Merjünk odafigyelni egymásra.

Ezt kívánom mindenkinek az új évre, teljen így el a következő év minden egyes napja.

Szellemi önellátás

Balázs és Fanni után úgy érzem, nekem is meg kell szólaljak Faluság-lét ügyben.
A blog elindítása előtt két dolgot érzékeltem határozottan: a kiköltöző értelmiség egyedül, magányosan kószál az egyes falvakban. Mindenki mástól várja a szellemiséget. Mintha ebben a tekintetben is különvált volna létrehozás és befogadás. Vágyunk valamire, hiányolunk valamit, de csak konstatáljuk a hiányt és nem teszünk ellene vagy helyesebben érte (az idült optimizmus, ugye?).
Egyre határozottabban úgy látom, hogy nemcsak az elit gimnáziumokban kéne filozófiát tanítani, hanem már általános iskolában. Nem arra gondolok, hogy a Tiszta ész kritikáját olvassák a hatodikosok. De arra viszont egyre többet gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a gondolkodás, az elvonatkoztatás, a kifejezés, a szót kérés és kulturált kritikai hozzáállást természetessé lehetne tenni. A gondolkodó attitűd tanítható. Nem tudom, hogy a belső motor a gyerekeknél tényleg ösztönös-e, vagy pedig szerzett és látott, vagy, ha nem blokkolják, akkor jó esetben mindhalálig kitart - néha hajlok az utóbbira.

enter image description here

Fanni kiszólása a tanításmódszertanra, miszerint dolgoztatni kell a diákokat, teljesen az én hozzáállásomra hajaz: kicsi koruk óta arra szoktattuk a gyerekeket, hogy 'járj utána', 'nézd meg', 'fedezd fel'. Másoknak lassúnak tűnt ez, sőt, sokak szerint túl nagy önállóságot adok, miközben időt pazarolok. Nos a válaszom immár nekem is egyértelmű nem. Nem fogom megmondani, hogy mikor született xy, nem vetem oda a választ a flegma kérdésre, hogy minek is a fővárosa Madrid. Mindenféle és fajta eszköz elérhető, kis drágáimnak még csak súlyos lexikonokat sem kell lapozgatniuk, egyszerűen csak a géphez kell araszolniuk. Tegyék meg kérem maguk. Hamar beépült ezzel a módszerrel (ne felejtsük el, nem egyéni ötlet ez, Maria Montessori igencsak legitimálta ezt a viszonyulást a tudáshoz) az, hogy maguknak tanulnak, a tudás és önmaguk örömére, nem anyukának. Anyuka viszont mindig segít, ha bármilyen elakadás történik (ami a valóságban azt jelenti, hogy mire odaér, addigra kisdrágám mégiscsak megoldotta egyedül - a nagycsaládos létben ez az egyik legviccesebb: mire vennéd a soron következő kérdést, kérést, addigra kisdrágáim már meg is oldották - tulajdonképpen a jól működtetett tanár szerep háttérszerep, bábáskodás. Környezet- és hangulatteremtés. A legtöbbször minden megy a maga útján és csak néha kell egy-egy határozott beavatkozás. Problémafelvetés és feladatadás. Inspirálás.
Szóval, visszatérve a filozófiához, a szellemi önállóság megléte az első lépcsőfok a szellemi önellátás felé.
Kert és könyvtár. Az élet szellemisége.
"If you have a garden and a library, you have everything you need." - Marcus Tullius Cicero
Önmagunknak, önmagunkért.

Lantos Gábor: Huszonhárom markóci madárkánon

Variációk egy énekes rigó dalára
Bemutató, 1. rész

Úgy adódott, hogy – Balázs Soundscape-ökológia című, pár hete a Faluságban megjelent cikke által indíttatva – Lantos Gábor Huszonhárom markóci madárkánon című, Markócon, 2007 januárjában megjelent, zenei művekből álló összeállításába a szélesebb közönség most, Lantos Gábor születésének 65. évfordulóján, és itt, a Faluságban kaphat legelőször betekintést – köszönettel az oldal szerkesztőjének, Juditnak.

enter image description here

Lantos Gábor már több mint tíz éve a – főműve címéül választott – kozmikus ösvényeken bandukol jellegzetes hosszú lépteivel, vállán kopott, zöld, vászon vadásztarisznyájával, benne tompán, ezüstösen csillogó kis felvevőszerkentyűjével, kezében féltett mikrofonjával, meg-megállva, hogy a természetnek a csendből felzengő, tünékeny, megismételhetetlen hangjait lélegzetvisszafojtva elkapja, lerögzítse az örökkévalóságnak.
Majd hazaballag könyvekkel és egyéb írott szóval tömött, rendkívül puritán dolgozószobájába és hosszú órákon át, étlen-szomjan, az időről tökéletesen megfeledkezve belemerül alkotómunkájába: a hangoknak az általa lefektetett szimmetriai rendszerek szerinti rendezgetésébe, újjákomponálásába.

Ez az összeállítása – mert több is van – elsősorban a szívének kedves pedagógiai, módszertani célzattal készült, a hallgató fülének kényeztetése harmóniába rendezett hangokkal most kevésbé állt törekvésének a középpontjában.
Olvassuk saját kísérőszövegét, hallgassuk zenéit:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Futórózsa

A rózsa is azon kevés növények közé tartozik (a nőszirom, a kardvirág és a kannavirág mellett), amikkel nehezen, lassan, meg-megállva, előre egyet - kettőt hátra stílusban barátkozom. Nem szeretem a rózsában, hogy tüskés, hogy a szendén bájos külső alatt szúrós - a rossz értelemben vett nőiességgel szoktam magamban azonosítani. Hazudik. Ámít.
És most én készülök arra, hogy belemenjek ebbe a játékba, tudniillik vannak dolgok, amiket anyagiak, vagy kellő akarat híján nem tudunk megváltoztatni a ház körül. Ilyen szó szerinti határpont a kerítés. Örökségnek is csúfolhatjuk, de őszintébb, ha azt mondjuk, hogy ránk hagyták - no, nem az elődök -, hanem az előttünk lakók. Ronda, rozsdás drótkerítés. Nagyobb munkát jelent elpusztítani, mint nézegetni. Mennyi hezitálás, mérlegelés előz meg egy ilyen döntést!? Vagy csak nálunk? Nézegetem, nézegetem és próbálom az idealizmusomat összeegyeztetni a valósággal, meg persze a praktikummal. Ráhangolódni arra, hogy megfűzzem Balázst, minden mást megelőzve ennek álljunk neki (nincs az a vacsora, ami után a kerítés ügyét venné fel a teendők listáján az első helyre....). Nem tudok randa kerítés mögött élni, sem azon keresztül hazaérkezni. Egyszóval alkut kötöttem az érzelmeimmel és a mindig fontos szimbolikával: megtaláltam a helyzet számára az ideális kerítést! Rózsaszín, tüskétlen kúszórózsa: Zéphirine Drouhin.
Amióta várom a tavaszt, hogy elültethessem a rózsatöveket, azóta próbálok nem arra gondolni, hogy milyen szép lenne már most a kerítés, ha előbb küzdöm le a rózsák iránti ellenszenvemet. Tudatlanság. Rugalmatlanság. És a kiskapu fölötti boltíven is futni fog! Romantika. Ó, jaj! És mi lesz télen?

enter image description here

Botanika és illusztrációk

Irma szövege a keleti és nyugati virágábrázolásokról nagyon tetszett és egyből eszembe jutott, hogy van nekem egy felnőtt színezőm, amelyben botanikai rajzok alapján lehet virágokat színezni és még bele sem kezdtem, csak néha nézegetem, hogy egyszer majd elmerülök ebben is. Ennek valószínűleg ma jön el az ideje. Fellapoztam és Redouté kortársával, Walter Hood Fitch-csel találkoztam benne, így születik a mai írás.
A történet azonban sokkal messzebbről indul, onnan, amikor apám Japánban járt egy konferencián és örömteli élményekkel meg egy Utamaro, Hirosige és Hokusai alkotásait bemutató képeslap-gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit nekem hozta és én azonnal beleszerettem, többek között ezek a képeslapok díszítették kamaszkorom szobáit a különféle házakban, ahova akkoriban költözködtünk, majd végül egyetemi éveim alatt az albérletet is. Nem tudom, mi lett velük végül, talán ajándékoztam is belőlük, mindenesetre sajnos már nincsenek meg, pedig újra csak kitenném a falra őket. Hokusai 1760-1849 között élt japán képzőművész, aki elsősorban tájképfestészetéről híres, de más tárgyú fametszeteket is készített, Hirosige 1797-1858 között élt és alkotott, elsősorban fametszeteket, melyek van Gogh-ot és Gauguint is megihlették, Utamaro 1753-1806 között élt fametsző és festőművész, akinek munkái szintén nagy hatással voltak a XIX. század impresszionistáira, de hatnak a mai korban is (érdemes 18+-osoknak a női szépségről, netán egyéb örömökről készült munkáit is megnézni). Mindhárom művész az ún. ukijo-e nevű, XVII. és XIX. század közötti japán művészeti stílus képviselője. Az ukijo-e kifejezés azt jelenti, hogy „a lebegő világ képei” és egyfajta hedonista életszemlélet, életstílus kifejezései ezen művészeti stílus alkotásai, melyek végső soron a szépséget hivatottak bemutatni különböző témákon keresztül.
Irma írására reagálva Hokusai peóniáját illetve pipacsát teszem be ide, majd Hirosige íriszeit:

enter image description here
Hokusai: Peonies and Butterfly, 1832

enter image description here
Hokusai: Poppies, 1833-34

enter image description here
Hirosige: Horokiri Iris Garden, 1857

A fent említett művészek tehát Redouté és a most következő Fitch kortársai, ezzel a tudással birtokunkban is érdemes tehát megfigyelni alkotásaikat. Walter Hood Fitch 1817-92 között élt skót származású botanikai illusztrátor, akinek tehetségére már 13 éves korában felfigyeltek és aki később a neves Curtis Botanikai Magazin számára készített illusztrációkat. A londoni Kew Gardens (Királyi Botanikai Kertek, Kew) által kiadott bármilyen publikáció egyedüli hivatalos illusztrátora lett 1841-től, amikor Londonba költözött. Rendkívül jó megfigyelő volt, aki fontosnak tartotta, hogy a részleteket a legmesszemenőbb pontossággal érzékeltesse. Álljon itt tőle is néhány illusztráció szintén az Irma által közreadott képekre reagálva.

enter image description here
Fitch: Lilium neilgherriense, 1880

enter image description here
Fitch: Iris Reticulata, 1850

enter image description here
Fitch: Peony Emodi, 1853-71

enter image description here Fitch: Blue Poppy, 1855

Rózsát illusztrációként a neten nem találtam tőle, mert amikor rákerestem, mindig Redouté rózsái jöttek elő, noha elég egyértelmű, hogy a rózsákat sem hagyta ki, én azonban most feladom a keresgélést, rábízom ezt a kutatást a kedves Olvasóra (ez egyébként új tanári hozzáállásom egyik sarokpontja is lett az idei évtől, mert rá kellett jönnöm, hogy a mai kamaszok nagy része azért motiválatlan, mert mindent eléjük/alájuk tesz(n)ek és mivel már semmiért nem kell küzdeni, nem is becsülik a felkészültséget. Bezzeg ha nekik kell kibányászni a tudást és megdolgozni az eredményért, egyből érdekesebb lesz a helyzet és értékesebb a munka. Ugyanezt nem feltételezem ugyan a kedves Olvasóról, mármint a motiválatlanságot, de a kutatás és rátalálás örömét is átadom ezzel.).
Végül álljon itt két teljesen amatőr illusztráció is: kedves elfoglaltságom, hogy egyszerű kis képzeletbeli kerteket tervezek XIV. Lajos-korabeli minták alapján és ezeket színezgetem a magam örömére (írtam is korábban André Le Nôtre és Versailles kapcsán erről). Nemrég a dolgot párosítottam némi francia nyelvtanulással is (mellyel nyelvtanár létemre éppen olyan lassan haladok, mint a kertek tanulmányozását illetően, ami elég lehangoló beismerés, de hát mit szépítsük), így ezt a két kis képet is ide pakolom, még írisz is van rajtuk.

enter image description here

enter image description here