Tavaly karácsony előtt szilárd polgári értékrendű mintacsalád módjára megnéztük a Diótörőt a PÜPÁ-ban.
Borzasztó volt! Mindent színpadra tettek, amit csak találtak. Rövidítettek, de ettől érthetetlen és követhetetlen lett a darab. Egyedül a zenekar volt nagyon jó. Ha becsuktuk a szemünket, és csak a zenére figyeltünk, az mesés volt.

Idén keményen beleválasztottunk: Spiró György: Csirkefej. Hát ez rendesen odavág. A nagy nyomorúságos érzelmi hiányjel. Fájt. Annyi minden eszembe jutott, ahogy sodródtam a történettel, magányról, kényszerpályáról, kilátástalanságról. Hogy nem is mindig anyagi feltétele van a kilátástalanságnak. Sokkal inkább a tudás, az értelmi és az érzelmi intelligencia hiánya. Spiró ezt a darabot a nyolcvanas évek közepén írta, akkor, amikor már látszott, hogy a szocializmus nem tud újat mutatni. Saját elitjét kitermelte, a többieket meg lebutította, lezüllesztette. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. Az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ez el is hangzik a darabban. A magánórára érkező lányok egyike a sikeres felvételitől várja sorsa jobbra fordulását.

Akkor mégis miért fáj annyira? Mert mintha el sem telt volna ez a 40 év. A karakterek és az ábrázolt helyzetek siralmasan maiak. A hangzatos ideológia ellenére az egyén szintjén teljes a sivárság, a silányság. Ebben a környezetben jónak lenni nem lehet, mert borítékolva van az elbukás, nem életképes. És hiába a darab. Napjainkban már azt sem lehet mondani, hogy az egyedüli reményt a tudás, a tanulás jelentheti. Ugyanis ma sem érdeke senkinek, hogy arról a környékről bárki is kiugorhasson a tanulásnak köszönhetően. A tanárok ma vagy arcnélküli beletörődők, vagy polgári engedetlen-, szabadon gondolkodók. De egyre fogynak, egyre kevesebben vannak. Mindkét fajtából. Akkor mi lesz velünk? Hogyan fogjuk a gyökércsakra szintjén megragadt, önnön elsődleges szükségleteinek kielégítésére szorítkozó, feltörekvő generációkat a gondolkodó ember tudásglóriájában csillogó ÉRTELMES emberré nevelni?
Nem tudom. Fáj a kérdés is.

Énekelt város és vidék: a környékbeli faluságos - legyen az publikáló vagy olvasó - csajokkal (és tiszteletbeli csajokkal, azaz pasikkal) a karácsonyi ünnepekre készülvén összeálltunk tegnap este egy közös éneklésre. Idilli, csodás este volt. Érzelmi biztonság, hogy vagyunk. Megtisztelődés.

A májusi utolsó bejegyzés, a természetes hibriditásaink minikonferencia után úgy gondoltam, hogy itt az idő az addigi négy évnyi intenzív egymás olvasást és írást befejezni. Mindenkinek mindenfelé változott az élete.... Mikor valamelyikünk küldött egy írást, azt írtam vissza, hogy elteszem talonba (merthogy jó, még mindig nagyon jó), mert egyszerűen most nem fér bele, nem akarom megtörni a blog csendjét, mert nem tudom biztosítani szerkesztőként azt a mindennapiságot, amit olyan tempósan írtunk. Beszélgetések, felvetések, hogy akkor jelenjen meg egy-egy írás havonta, hetente, félévente? Tényleg hagyjuk abba? De hát még van mondanivaló. A közös hang, amit megteremtettünk, a háttérben, publikálatlanul tovább él és működik, hát akkor mi legyen?

Mikor Mercz Dani megkeresett, hogy hogyan lehet csatlakozni, vettem egy mély levegőt és kezdtem volna neki ezeket elmondani. Aztán a beszélgetésünk során rájöttem, hogy nem kell mindig tervezni, nem kell mindig tempót diktálni. Amikor lesz lehetőség, akkor megjelenik egy írás. Üdvözlöm Danit a körünkben, írjunk és ígérem, amint tudom, szerkesztem.

Köszönöm, hogy vagyunk!

Toporgok, bizonytalankodok, nem tudok semmit. Legyen közös ünneplés? Ne legyen? Kérdezgetem az ismerősöket: ti hogyan? Találkoztok a nagyszülőkkel? Nem találkoztok? Mikor vagyok okos? Mikor vagyok felelőtlen? Mit döntsek el én?
Roli szerint kicsi az esély a fertőzésre, de nagy a baj, ha megtörténik. Igaza van. Anyósom szerint is. Aztán mégis felhív, mert kolbászt márpedig kell tölteni, és karácsony előtt, nem lehet februárban, márciusban, vagy még később. És meghalt Jancsi bácsi menni kell a temetésre. Egy kocsiban, négy órán át, maszk nélkül. Innentől persze már mindegy is akár. Vagy mégsem? És ha ők fittyet hánynak, csak anyukám legyen egyedül? Hogy találkozzunk velük? Vagy egyáltalán ne? Férj szerint felelőtlenség és lám mégis csak lemegy tölteni, csak elviszi őket temetésre. Kompromisszumos javaslat lenne, hogy 28-a körül ünneplünk, amikor már 10 napja itthon vagyunk amúgy is. Vagy tartsuk az udvaron? De órákig a hidegben úgysem maradunk. Közös séta? Vegyek ajándékot? Ne vegyek? A nagyszülők vegyenek a gyerekeknek, vagy ne vegyenek? Most találkozunk vagy nem? Vegyek négy napra ünnepi ebédnek valót, és ha igen hány főre? És közben Gyuszi, aki fiatalabb mint én és erős, egészséges már felkerült Pécsről Pestre, és lélegeztetőn van, és nagy a baj. És közben Áront kivizsgálják, mert 10 napja beteg és nem javul…. szintén 40, szintén nem beteg. Ugyanakkor a cukros, rákos, alkesz szomszéd csak a szaglását veszítette el, és komplett ismerős családoknak csak láza volt. Közösségünk spontán adventi koncertet akar tartani a főtéren. Hiába mondod, hogy jogszabályba ütközik, erre a válasz az, hogy a hangosítást akkor majd hozza a Laci, mint szokta mindig. És ha nem mehetünk a Pálos misére, akkor találkozzunk a belvárosi templomban. A jó megoldást persze senki nem tudja. De egyáltalán ki döntse el? Én 40 évesen, vagy anyukám 70 éves cukrosként? Az én családom? Te családod? Ej, de fura egy karácsony ez.
Legyen már végre vége.

avagy Miért nem fenyeget minket se hó-, se épület-, se növényvakság?

Még az adventi időszakban beszélgettünk Judittal mindenféléről Lengyel Attila növényvaksággal kapcsolatos, inspiráló írása nyomán. Akkor mondta Judit, akinek a letisztult, egyszerű, hajszálpontos megfogalmazásai számomra mindig megrendítőek, hogy az élete során az ember látni tanul. Milyen igaz, erről szól az egész – kicsit sajnáltam, hogy ez nem nekem jutott eszembe, de közben örültem, hogy a barátném ilyen okos. ;-)

A nagy karácsonyi pihenés alatt a napi futáson kívül nem volt késztetésem kimenni, de egyik délelőtt már annyira gyönyörűen sütött a nap, hogy képtelenség lett volna otthon maradni, felkerekedtünk hát. Azt ugyanis nagyon szeretjük, ahogy a környékbeli kis utcákat járva megbeszélhetjük, melyik épület miért tetszik vagy éppen nem tetszik nekünk. Rengeteg időt el tudunk ezzel tölteni, bírálgatjuk a már hatszázszor látott házat, kertet és mindig van róla valami mondanivalónk egymásnak. Persze így karácsony táján arról is jól el lehet diskurálni, mennyire ízléses a díszítés.

A mostani séta alatt két nagyon érdekes dolog történt. Az egyik, hogy a következő virágzó növényekkel találkoztunk: kutyabenge (a saját kertünkben), petúnia (szintén a saját kertünkben) rózsa, körömvirág és többféle százszorszép. Azért ezt csak a vak nem látta volna meg, annyira furcsa érzés decemberben sétálgatva ezekkel a virágokkal találkozni. Én most itt nem kezdek rá sem a kéztördelésre, sem a fontoskodásra, de ami tény, az tény – többek között az is, hogy 20 évvel ezelőtt Anyám majdnem kilőtt a holdra mérgében, amikor meglátta, hogy egyszál bőrkabátban meg sálban futkározok az utcán télvíz idején, idén meg még egyszer sem kellett felvennem a télikabátot…

A másik igencsak érdekes dolog és ez rendszeresen előfordul a gyerekeimmel való séta közben (ugye, milyen jó lehet még az is, ha az ember/asszony annyira béna, hogy nem tud ügyesen vezetni, így muszáj sétálni!), hogy valami nagyon kreatív ötlet születik az ilyen „mozgásos” beszélgetések alatt. Nem tudom, honnan jött Pötyi ötlete, hogy milyen jó lenne egyszer egy villa alakú villa, ahol éttermet lehetne működtetni. Persze akkor már elfilóztunk, hogy kellene egy kanál meg kés alakú épület is oda, meg ha már étterem, akkor legyen saját biokertje, de akkor már lehessen is ott lakhatásért cserébe dolgozni, ehhez pedig legyen egy hotel, de ha már hotel, akkor a kanál alakú épület éppen jó lenne medencének és így tovább szépen sorban. Mire hazajöttünk, összeállt egy egész komplexum, amit aztán muszáj volt megrajzolni is, annyira tetszett mindenkinek az ötlet és annyi egyéb igény felmerült még, mintha valóban neki akarnánk állni egy ilyen miniverzum megépítésének. Egy csomó dolog láthatóan nem került rá a tervre, például a torta és muffin alakú cukrászdák sem, de sokminden jelölve van, lehet bogarászni.

Késvillakanál-komplexum

Minden a kacsacombokkal kezdődött. Vagy mégsem? Inkább talán a Jamie Oliver videóval? Nem, dehogy! Azzal, hogy egy inspiráló titkos barát-játékot játszottunk a kollégákkal az adventi időszakban. Vagy mégsem? Hát, jobb, ha bevalljuk az igazat: minden azzal kezdődött, hogy lusta voltam. Megint. Nem túl könnyű ezzel szembenézni, de hát az ember (az asszony) már csak megtiszteli a nyájas Olvasót, ugyebár.

1. Hát, szóval, van az úgy, hogy az ember (még az asszony is) lusta, kérem szépen, mit takargassuk. Mentségemre szóljon, hogy az októbertől decemberig tartó munkahelyi időszak nem volt éppen sétagalopp, így aztán december közepére tényleg nagyon elfáradtam, főleg lelkileg, de azért a reggel hatos felkelés is kezdett igencsak nehezemre esni. (Jó, jó, tudom, vannak itt hősnők, akik ennél sokkal korábban kelnek, hagyjam abba a nyavalygást. Abbahagyom.) (De ha én egyszer éjjeli bagoly vagyok, nekem már az is hősi tett, hogy egyáltalán felkelek hatkor és terített asztallal, rubinteával és sárga páragőzzel várom az álmos és éhes bandát, kérem szépen, na, tessék csak ezt is bátran elismerni! Na, jó, kussolok.) Szóval a lényeg, hogy az utolsó iskolai héten én már nem tanultam senkivel, hanem filmet néztünk és elemeztünk, utóbbi ugyan néha csak sima beszélgetés lett, de annak jó. Persze azért angolul csináltuk, hogy magunk előtt se szégyelljük, hogy bizony nincs már kedvünk a tankönyvet előhúzni. Így esett, hogy az egyik csoportommal, akikkel éppen az étkezés témaköre volt soron, megnéztünk egy Jamie Oliver főzős videót, amelyben mesés karácsonyi ételek elkészítését végezte és kommentálta nagyon lelkesen Jamie, akiről egyébként túl sok mindent nem tudok, de ettől még a videó tele volt igencsak hasznos szókinccsel és rokonszenves kiejtéssel. Jólesett hangolódni és tényleg olyan ételek jöttek szembe, amelyekről feltételeztem, hogy én is képes lennék megsütni ilyesmiket. Itt került a kacsacomb először a képbe.

2. Az is igaz azonban, hogy a titkos barát-játék is rendesen benne volt a dologban. Mi is ez, kérem szépen? Nem egy bonyolult dolog, de nagyon szívmelengető. A kollégák közül aki szeretne, bedobja a nevét december elején egy Mikulás-sapkába, ahonnan kihúzzuk egymás nevét és az a feladat, hogy hetente legalább háromszor valami apró figyelmességgel megajándékozzuk az általunk kihúzott barátot, akinek egész decemberben mi vagyunk a titkos barátja, míg végül az utolsó napon felfedjük kilétünket. A játék neve magunk között TB. Szóval a TB-től kapunk mindenféle figyelmességet (hát éppen kaphatnánk az „igazi” TB-től is, onnan azonban ilyenkor sem jön semmi). Én idén egy olyan kollégát húztam, akiről, azt hittem, nem tudok túl sokat. Először is informatikus, így a szakmája nem áll hozzám éppen közel. Emellett folyton kötözködik. Ráadásul egy másik irodában dolgozik, tehát alig találkozunk. Elkezdtem ráhangolódni azért, és mivel azt tudtam, hogy remek a humora és nagyon intelligens, bepróbálkoztam egy kódfejtő játékkal: minden kis figyelmesség, amit küldtem neki, valamilyen kódolt formában érkezett, így előbb egy megfejtést kellett produkálnia, hogy hozzájuthasson az ajándékához. Nem adtam könnyen a dolgokat, jól „becsomagoltam” mindent, amiből egy nagyon inspiráló együtt-játszás kerekedett ki. Ő borzasztóan élvezte, hogy használhatja az agyát és kiélheti a kíváncsiságát, én meg fürödtem a sikerekben, mert mindig kaptam nagyon elismerő visszajelzést tőle, ráadásul a vele egy irodában dolgozó kolléganők mindig nagy kacagva mesélték, hogy mennyit pörög azon az agya, ki lehet a titkos barátja és folyton mellétrafál, amin ők persze nagyon remekül szórakoznak. Így telt tehát a december: én egyre bonyolultabb fejtörőket és kódokat találtam ki, közben egyre több mindent meg is tudtam róla, így tényleg érdekes dolgokat küldtem neki, ő meg egyre jobban belelkesedett, tehát remekül szórakoztunk. Az utolsó pillanatig nem találta ki, ki a titkos barátja, amikor pedig kiderült, jót beszélgettünk a karácsonyi ebéd mellett. Ez annyira inspiráló volt, hogy közben el is feledkeztem róla, hogy meg kellene tervezni, mit főzzek karácsonykor, így persze a kacsacomboknál kötöttem ki, mert azt nálunk mindenki szereti, de csak ilyenkor szoktunk ilyen „haute cuisine” ételt enni.

3. El is mentünk Juliskával a piacra, ami szinte soha nem fordul elő. Mármint az, hogy bármelyik gyerekem velem jöjjön, mert utálják a piacot. Nem hibáztatom őket, mert én is szívből gyűlöltem a piacra járni nagyanyámmal ennyi idős koromban, így aztán a piacozást úgy fogom fel, hogy az egy kis én-idő. Máshol ételt nem szívesen vásárolok (persze azért szoktam), mert számomra csak a piac közege igazán inspiráló. Hétvégén többnyire úgy is főzök, hogy először kimegyek a piacra és ha nem is veszek semmit, ötletem akkor is lesz: mire hazaérek, már kitaláltam, mit főzzek és az úgy jó lesz. Beindul ilyenkor bennem egy kreatív folyamat és onnan már megy minden magától. No meg persze az ember (az asszony) a piacon beszélget, ami egy nőszemélyzet számára alapvető fontosságú ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Szóval Juliskával megérkeztünk a szárnyas pultokhoz, ahol is a gyönyörű kacsacombok mellett kacsanyakat is lehetett kapni (többek között, persze), így hirtelen felindulásból (no meg mert még hatott rám a Jamie Oliver videó) vettem hármat. A lányommal tehát boldogok voltunk – én azért, mert gyönyörű húst találtam és már éledezett a fantáziám, hogy fogom elkészíteni, Juli meg azért, mert végre indulhattunk haza. Mindez együtt egy nagyon fontos anya-lánya beszélgetést indukált a hazafelé vezető séta során, ami már önmagában felért egy karácsonyi ajándékkal.

4. Ezzel el is jutottunk a szó szerint értendő karácsonyi morzsákhoz, mert az idei karácsony valahogy pontosan olyan természetesen alakult, ahogy a sütés-főzés is: az egyes morzsákból összeállt egy egész. Amikor megsütöttem a kacsacombot és maradt utána zsír, természetes volt, hogy másnap az a zsír benne lesz a lepénytésztában. Amikor kisült az első adag zabkeksz és kiderült, hogy nem volt benne elég liszt, akkor természetes volt, hogy a megsült morzsalékból lesz a karácsonyi csokitorta alapja, míg a második adag zabkeksz már elég liszttel megfelelő aprósüteménynek bizonyult. Minden, amiből maradék lett vagy éppen elsőre nem az volt belőle tervezve, megtalálta a helyét és felséges ízeket produkált. Mindez teljesen görcs, akarás, kínlódás nélkül, kreatív flow-élményként jött létre. Ez is karácsonyi ajándék volt, úgy vélem. Ja, és hogy mi lett a kacsanyakból? Hát, a fiam kreatív szókincsének köszönhetően: nyakleves. Két napon át mindenki azt kapott karácsonyra. Megérdemelték. :)

5. Mindezek mellett azt hiszem, a legnagyobb karácsonyi ajándék mégis a ritmus, ami összeköti a téli szünetet, mióta elkezdődött. Itthon vagyunk mindannyian, elég fáradtan, magunk mögött az egész éves megharcolt harcainkkal, sikereinkkel, feszültségekkel, örömökkel. Mindenbe bele lehet fáradni, ezekbe is. Mégis valami olyan harmónia alakult ki, amit megint csak nem kellett (nem is lehetett volna) erőltetni: minden akkor és úgy történt, amikor és ahogy jólesett.
   Tíz éve kérem az Angyalt, hogy a fát egy héttel karácsony előtt hozza meg és feldíszítve tegye be szépen a helyére, mert nekem olyan jólesne az utolsó héten úgy indulni a dolgozóba, hogy az a szépség már ott van. Az Angyal (helyett a Férj) tíz éve mindig azt mondja, hogy nem Anglia ez, kérem szépen, a karácsonyfa majd 24-én jön és punktum. Hát idén egy nappal előbb jött (thanks, Buddy) és akkora öröm volt látni, hogy meglepődtek a gyerekek és milyen izgalommal várták a másnapot. Az izgalom hajnali négykor a tetőfokára hágott, mert Pötyi telehányta az ágyat és utána két órán át csücsültünk a mosdóban, mert a hasmenés miatt nem mert leszállni, a rosszullétek miatt meg közben tartottam neki a vödröt. Szerencsére eddigre az Angyal már meghozta az ajándékokat, így nem kereszteztük az útját, amitől Pötyi gyomrának háborgásai is csendesedni kezdtek. Pár órával később kiderült, hogy az ajándékai között stílusosan volt egy rókás zokni is… Hát, igen, az Angyalnak még humora is van.
   Itt-ott beteg vagy legalábbis hőemelkedéses, hányingeres gyerekek és izgatott ajándékbontogatás közepette megfőtt, megsült minden, mi a Férjjel bőszen whiskyztünk, ami nemcsak belső fertőtlenítésre volt teljes mértékben alkalmas elfoglaltság, hanem a jó hangulatot is kellően megalapozta, majd a diétás illetve kacsacombos ebéd után megfelelően pihentető szundikálás-sorozat első fejezetét bonyolítottuk le.
   Innentől pedig beindult egy jófajta ritmusa a közös és egyéni tevékenységeknek: társasozás, albumnézegetés, olvasás, kirakózás, rajzolás, kötögetés, legózás, futás, favágás, séta, eszegetés, iszogatás, szundikálás, filmnézés váltogatták egymást. Amikor elég volt az együtt-létből, találtunk magányos elfoglaltságot, majd megint egymás felé vonzott minket a karácsony, utána újból egyéni örömöknek szenteltük az időnket. Olyan szépen gomolygott és gomolyog most is ez az egész családi együtt-létezés, hogy még ezt a blog-bejegyzést is sikerült megírnom.
   Most pedig itt az ideje, hogy megnézzük együtt a Sörgyári capricciót – ajánlom a kedves Olvasónak is szeretettel.

Kép: Nagy Anita, hang: Kovács Jónás

Rajz: Kovács Janka
Hang: Kovács Jónás

Az én választott otthonom egy gyönyörű kis finn falu. Írásaimban apránként bemutatnám az itteni életünket, egy vidéki kisgyerekes család életét, és egyúttal mesélnék egy s mást a finnekről, szokásaikról, nyelvükről stb.

Egy karácsonyi emlékkel kezdeném, hiszen az ünnepek táján olyan sok szép eseményben lehetett részünk, amire jó visszagondolni. Számomra az egyik legkedvesebb egy szabadtéri program volt a szomszéd faluban, amelyre friss nyugdíjas tanárnő ismerősöm invitált minket. Ez tulajdonképpen egy kis erdei séta volt, lámpásokkal díszített ösvényen, havas fák között, a gyerekeknek karácsonyi meglepetés ígéretével. A séta közben rövid pihenők.

Első állomás: kolbászsütés egy erre a célra kialakított kis kunyhóban.

Az én 2 éves Botondom, aki feltartóztathatatlanul érdeklődik minden iránt, ami világít, rekord gyorsasággal fedezte fel és fújta el valamennyi kis gyertyát a házikóban. Bocsánatkérések... Az egyik homályos szegletben idős bácsi üldögélt szótlanul, észrevétlenül. Ő is kolbászt evett, végtelen ráérősen. Talán valahol az erdőben lakik, egyedül, reggeltől estig dolgosan, és most előbújt, hogy kicsit emberek között legyen, megmelegedjen. Mi viszont nem időztünk itt sokáig, karakán tanárnő ismerősöm indulásra buzdított: Menjünk, nézzük meg, hátha rejtettek el nektek valami ajándékot a karácsonyi manók!

Következő állomás: glögi és pipari. A "glögi" a mi forralt borunkhoz hasonló ital, mi itt természetesen gyümölcsléből készült alkoholmentes változatát kaptuk. A "pipari" (becsületes nevén "piparkakku", csak a finnek - sok más hosszú szavukhoz hasonlóan - lerövidítették) amolyan északi mézeskalács, jellegzetes fűszere a gyömbér.

Harmadik állomás: egy kis szerencsejáték. Átlátszó, aprópénzzel teli malacperselyt mutattak: Tippeljünk, mennyi pénz lehet ez összesen? Én bizonyára melléfogtam, hisz azóta sem hívott senki...

Az utolsó állomáson - egy düledező pajtában... - nem kisebb személyiség várta a gyerekeket, mint maga a Mikulás! Minden gyerekkel egyenként elbeszélgetett, és kedves kis csomaggal ajándékozta meg őket.

Karácsony környékén nagy érdeklődéssel figyeltem gyerekeim reakcióját olyan alkalmakkor, amikor (a) Mikulással találkoztunk. - A bevásárlóközpontban teljes közönnyel sétáltak el mellette. Akár egy felnőtt! - Egy reklámújságban megpillantva egy Mikulásos képet rendkívül jó megfigyelő nagyobbik (de mindössze 4 éves) gyermekem ezt a zavarba ejtő kérdést szegezte nekem: Miért van minden Mikulásnak ilyen nagy szakálla? - És most ez a harmadik találkozás. Örömnek, izgatottságnak semmi nyoma. Úgy kellett odatuszkolni őket a kedves öreg Télapóhoz. Az ajándéknak azért persze örültek végül.

Pedig korábbi ábrázolásokat elnézve Joulupukki (így hívják finnül a Mikulást, a "joulu" karácsonyt, "pukki" pedig bakot jelent) határozottan előnyére változott: