Café Háosz

Persze nem várta reggel Seremetyevón a taxis, akit kiküldött érte a drága Éva, aki mindent megold, s a kisujjában van a helyi szervezési egyszeregy is. Mióta Ella eszmélt a pályán, Éva kezében futottak össze a szakmai-emberi szálak. Éva tudja, ki mit fordít, még azt is, ha csak készül rá. S hogy kit kinek kell beajánlania, ki hova passzol. A világ legtermészetesebb módján hozza össze az egymáshoz illőket, megtalálja a keresletnek a kínálatot, s ajánlása garancia az abszolút bizalomra.

Ellát is összekapcsolja egy nap múlva idős barátaival, akiknek forint kell, s akik orosz szokás szerint otthonukba hívják, ha létrejön a bizalom, amihez kétség sem fért ez esetben. Az árnyas sétányon a metrótól útba ejtik a házaspár csöppnyi kiadóját. Ellának mindkét oldalról otthonos és ismerős – magyar szerzőket is istápolnak. A szintén nem túl nagy lakásban a háziasszony körbevezeti a vendéget két élet tárgyai, festményei és vicces installációként újrahasznosított eszközei közt, csizmától a tévéig. Ennél jobb helyen nem is lehetnék, válaszolja Ella Tatyjána szabódására, miszerint biztos feltartja történeteivel. Megmutatja a csendélet-modelleket: váza életben, váza rajzlapokon. A képzőművész-pár magán-rajziskolát tart fenn otthon.

Ella megittasul köröskörül az újabb tárgyi felfedezésektől. Egykettőre szintet lép Tatyjánával: mulatságosan önző kesergését mélységesen megérti. Tizenkilenc éves unokájuk, a szépséges, vadóc színinövendék Zsenya már egy éve elfoglalta szegény nagypapa dolgozószobáját. Ráadásul ma sem vitt reggel ernyőt, pedig tényleg esett napközben, s hát ugye minden lefekvés kész stressz, hogy mikor ér haza s kivel. Vityát, jól tanuló, rendes öccsét bezzeg nem adják a szülei, pedig próbáltuk kicserélni a gyerekeket. A lakásínséget mindenképpen nekik kell enyhíteni, öregeknek. Egyetlen fiuk kétszobás, külvárosi lakásában már végképp nem férne el négytagú családjával. – De hát hogy lehet ezt tenni velem, cukorbajos, szívbeteg hetvenéves öregasszonnyal! Ekkora felelősség, nem bírom…

Ella pontosan érti. Ők két hónapra hagyták kamaszlányukat a gimnázium mellett lakó nagymamánál, míg épült a házuk. A nagyi rosszallóan hívta őket, mindahányszor Judit a belvárosban aludt a barátnőinél – túl korán jött az utolsó busz. Ő ezt nem helyesli, de nem bír vele. Nem várhatják tőle, hogy új játékszabályokat hozzon, késő elkezdeni, nem az ő nevelése.

Új ismerőse megteáztatja, kisebb félreértéssel: ez nem étterem, itt csak ez-az van, s Ella zavartan tisztázná, hogy így a jobb, sokkal kényelmesebb és meghittebb valaki otthonában lenni, mintha drága étterembe hívnák. A félreértést a magyar és az orosz vendéglátási szokások összevetése okozta. Az oroszok – legalábbis a magunkfajta értelmiségiek – nem járnak étterembe. A bizniszmenek járnak, meg a félvilági alakok. Eszméletlen drága! Ella hangosan töpreng: Mi azért Magyarországon elég sokat. Vannak megfizethető vendéglők a városunkban, azokba ülünk be hétköznap menüre, meg ünnepelni. Jobb a semleges hely, nem kell készülni meg rendet rakni otthon. Persze többnyire magunkhoz is meghívjuk a messziről érkező, kedves ismerősöket… Nyugaton aztán pláne nincs ilyen, nem szokták elvinni a házukba a kollégák a külföldi szakmai partnert, fejtegeti, s egyre jobban belemelegszik a felemás érvelésbe, miért is barátságosabb a világ keletre. Milyen megtisztelő, mennyivel többet jelent, ha a vendéglátók beengednek a saját terükbe, magyarázza őszinte hévvel. Nem biztos, hogy átment az üzenet, míg Tatyjana kiüríti a hűtőt s fedi le a konyhaasztal minden négyzetcentiméterét különféle sós és édes földi jóval. Ella a tenger gyümölcseiből nem kér, a nő kapcsol: hát igen, maguk nem tudják, micsoda csemege ez. Nincs tengerük.

A sofőr a nemzetközi kijáratnál lesz, ez volt Évától az utolsó sms, táblával vár, rajta a neveddel. A reptéren senki nem tudta megmondani, pontosan melyik kijárat is számít „a nemzetközinek”. A névtábla, mint kiderült, az ő neve volt egy tableten, amit maga mellett lóbált a fiatal taxis ide-oda járkálva, s amit a célszemély, ez esetben Ella sehogy sem láthatott. Egymás azonosításában így ez a legkevésbé sem segített. Való igaz, Ella elkóborolt az üvegajtón kívülre tíz percre rágyújtani, ő is ludas lehetett hát az elveszésben… Végül telefonon mégis összehozták őket. Amint begördültek a szocialista Moszkvára emlékeztető egyórányi lakótelepfolyamon át a megálló időt megtestesítő kollégiumhoz, az őket ott váró Éva lecsapott: Miféle névtábla volt ez?! Erélyesen kevesebbet fizetett a fuvarért. Muszáj megkeményedni itt, mondta aztán nevetve, ahogy kísérte fel Ellát tiszta, ám puritán szobájába (amit pár éve a magyar delegáció egyik tagja nem volt hajlandó elfoglalni, átment egy szállodába, s a meghívó féllel fizettette ki azt), amikor már úgy kezded a napot, hogy kik hol fognak átverni.

Ella csak egy kávét kért, hogy álmosságán felülkerekedjen, amikor felfogta, mi vár rá a lepakolás után, ezért még beugrottak Éva közeli apartmanjába házi kávéra, hogy ébrenlétének harmincadik, majd negyvenedik óráját is bírja. Még az érkezés napján mindent elintéznek, bérletet, helyi mobilkártyát – a számlaadás viszont, amivel ösztöndíját le kellett fednie, értelmezhetetlen ezeken a helyeken. Ella hősiesen végigjárta jótevőjével Jugozápádot, Moszkva délnyugati városrészét, igyekezve memorizálni az útvonalakat a kulcsépületekkel, amiknek óriási tűzfalain nagy tudósok portréi virítottak. Szívét melengette az a gondoskodó praktikum, az emberség magas foka, ahogy Éva a helyi urbánus legendákkal és gyakorlati tanácsokkal keresztezett mondanivalója közé be-beszúrta az ismétlést, s fel is mondatta vele: Látod, erre és erre jöttünk, innen pedig toronyiránt, hogy egy kilométert levágjunk a metróig. Már sötétedett visszafelé, amikor átbújtak egy építkezéshez tartozó kerítésen a közeli bolthoz, ahol nescafét is vett. Imába foglalta Éva nevét reggelente. Ez is neki jutott eszébe.

Éva már az első órában elújságolta, hogy másnap hajnalban Amerikába repül konferenciára egy hétre. Ella így maga fedezte fel újra Moszkvát, a régi-régit és a csak tízéveset. Tűnődött azon, hogy alakult volna, ha Éva a továbbiakban is ilyen intenzíven kalauzolja – a legjobb helyekre, ebben biztos volt, ellenzéki barátaihoz, alternatív koncertekre, körökbe, művészekhez, értelmiségiekhez. És olyan műintézményekbe, amilyen a lélegzetelállítóan megható belvárosi Petrovics is, ahova rögtön beültek, amikor a nő a tengerentúlról visszaért. Petrovics nem ember, vagyis nemcsak az. Egy retró tárgyakkal: játékokkal, telefonokkal, aranyos apróságokkal telizsúfolt pinceétterem, ahol pezsgő zenére szilajon táncoltak, sajnos, nem ők, ahol ovisok ballagási meghívójában hozták ki a számlát, s az étlapon az állt: Petrovics szeret titeket.

Szvetlána nevű barátnője a városon túlról, az agglomerációban lévő faházukból sűrűn jelentkezett, miután megtudta, hogy Ella Moszkvába jön. Első naptól szervezte a sétát, amit a konferencia után meg is valósítottak. Szveta vitte magával a város fontos pontjaira, kis kosarában házi likőrrel és szendvicsekkel. Étterembe nem érdemes, mondta, unokanővérével is ezt csinálják, amikor hétvégenként bejönnek Moszkvába találkozni: séta és piknik. Demens anyját gondozza immár fiatal nyugdíjasként a városon kívül, ahova válása után költözött.

A barátnőket tíz éve összeismertető és egy csapásra egymás iránt örökre elkötelezetté tevő Bulgakov sírjánál kezdték az idei túrát. Ella egy konferencia szünetében talált rá az orosz nőre legutóbbi tanulmányútján. Bulgakov-rajongók gyűrűjében állva összemosolygott a komolyan és meggyőződéssel, mély szenvedéllyel beszélő, erős járomcsontú, elegáns tartású, vele egykorú nővel. Mint kiderült, fodrász és zongoratanár, amatőr Bulgakov-kutató. Telefonszámot cseréltek. Szveta másnap elvitte őt Mihail életének és regényének állomásaira – akkor kánfétivel, ezzel az orosz ipar csúcstermékének számító ezerféle állagú csokirúddal és vodkával felszerelkezve, amikből a fontos helyszínek előtti padokon merítettek erőt. Teljes volt az összhang köztük Mihail Afanaszjeviccsel. Most viszont a temetővel szomszédos Novogyevicsi kolostorban visszatérő magyar barátnőjébe karolva Szvetlána elkezdi dicsérni a helyi mer, a moszkvai főpolgármester nagyszerűen megvalósult rekonstrukciós művét, a tip-top műemlék-együttest. Ella maga számára is váratlanul ezt szűri le a hallottakból: tehát elégedett vagy a polgármesteretekkel. – Nagyon is – jön a sietős megerősítés –, és az elnökünkkel úgyszintén. Elegáns, sportos, kulturált. Ilyen jó elnökünk soha nem volt, aki így megerősítette és összetartotta az országot. Utoljára talán… Nagy Péter.

Ella nem felejti, amit Éva még érkezése előtt a lelkére köt: – Senkivel ne politizálj! A legkedvesebb, leghelyesebb kollégák is ezt mantrázzák: – a mi Krímünk, a mi Kremlünk… Kell ez neked? Bebizonyosodott, mint megannyiszor, hogy nem rajta múlik. Nem tehet róla, hogy a kolostor szépen kirakott térköveiből kiindulva kísérője egyből Putyin dicsőítésébe vált. Ella óvatos próbál lenni, ami mintha most sem sikerülne, mikor orosz barátnője megáll, és a szemébe néz:

– Miért, neked talán nem tetszik??

Ella igazat mond, bár nem ez volt a kérdés:

– A mi miniszterelnökünk jóban van vele…

– Remek, Ellocska, na, látod? Ők is barátok, ahogyan mi vagyunk!

Ellát megfogták.

– Jó… de mi a helyzet a demokráciával?

– Demokrácia?! –kacag fel barátnője –, arra gondolsz, amikor a tanítványaim nem maradnak ülve, hanem rohangálnak és zajonganak az órán? Meg a sok szemétre, ami bejön Nyugatról?

– De hát… és Ella nem köntörfalaz tovább. – Nálatok… újságírókat ölnek.

Szvetlána, mivel már kiértek a kolostorból, szaporán pakolja a szomszédos park padján kosarából az elemózsiát barátnője ölébe, ő maga meg víz helyett is áfonyalikőrös üvegét húzza meg percenként. Meleg van, még csak április, ilyenkor havazni szokott, de most huszonnyolc fok a moszkvai hőmérséklet. Kitikkadnak. Ella terelné el a szót, miután elsütötte az öntudatos orosz honleány A bolhából elefántot csinálnak és a Nem bizonyították és a Nem fentről kezdeményezték, hanem gazdasági körökből patentokat az ő erős állítására, kérdőre vonására. Oroszország erős, de nem agresszív, a Nyugat meg csak bántja, ezt Ella az egyetem vezetőitől is hallja, akikkel esetleges együttműködési szerződésekről tárgyal, szomorú fejcsóválásuk közepette, hogy az ő országa is kiutasított egy (de csak egy) orosz diplomatát az angliai mérgezési ügy miatt. A tévé is ezt harsogja: Nincsbizonyíték!! Mindent ránk fognak!!, de térjünk most vissza a jobbra-balra kacsázó Szvetához, aki városismereti kommentárjait egyre nehezebben mozgó nyelvvel teszi meg. A Gogol bulvár egyik palotája előtt még megfelelő szögben ülnek le, hogy a Moszkva nem hisz a könnyeknek-film nagyjelenetét, apa és lánya találkozásának perspektíváját rekonstruálják, de felkelni az orosz hölgy már alig tud. Ella ijedten támogatja később mozgólépcsőn fel és le, Szvetlána csuklik és meg-megszólal: Demokrácia, Ellocska? Miért mondod azt, hogy demokrácia…

Ella hamar lebeszéli majd a visszatérő Évát a Bulgakov-házról, ahol az megismertetné a muzeológus-kutatókkal, akik új eredményekre jutottak közös kérdéseikben, hiszen a minap ott fejezték be kulturális sétájukat a magáról addigra alig tudó Szvetával. Kedvenc helyén, törzshelyén, ahol biztonságban érezte magát a klubesteken régebben, míg Moszkvában élt, Szveta a többi önkéntes kutatóval időről időre megvitatta, ki milyen relikviához jutott, most viszont – a demokráciára kérdezéstől megzavarodva? – beleköt a pincérlányba, akivel egyszerre néznek Ellával egymásra: ne vegye zokon, ne vegye magára, nyugtatják szóval és tekintettel a másikat. Szvetától Ella a metrókocsiban válik el, át kell szállnia a saját vonalára. Szveta nem a szokásos úton, a helyközi busszal jut haza a városon túlra. Még valahogy fel tudja hívni éppen itthon lévő fiát, hogy jöjjön érte autóval a metróvonal végéhez. Ella aggódik, mit is kellene tennie, nem kéne kilépnie tán botorkáló útitársa mellől a kocsiból, hanem vele maradni, de gyenge megoldani a helyzetet. Viber-üzenetekkel bombázza egy óra múlva a kollégiumból: – Hazaértél?? Mondd már, hogy igen!

Következő alkalommal Szveta meg sem említi a múltkori eltévelyedést. Irány az orosz fürdő! Infernálisan szürreális hely, izzik a padlásnyi szauna, csutakolják magukat és egymást a zömében idős meztelen nők, meg sem kottyan nekik a benti hőfok. Kislányok, mehet még? – kérdezi a fűtőnő, amikor ráloccsantana a forró kövekre még pár vödörrel, s a hetvenes kislányok buzgón igenelnek. Ella megközelítőleg lángokban, belobban minden sejtje a sistergő pokolban, amire a padon kinyúló, levegőt pörgető nyírfavesszőzés még rátesz egy lapáttal. Közben eszébe jutnak egészségügyi problémái, amik tehát nem mérvadóak itt, hisz a nála harminccal idősebbek is vígan bírják a tüzet. Szveta adakozó, minden eszközzel ellátja, abban azonban nem jutnak dűlőre, hogy miért nincs langyos-meleg vizű medence a lazuláshoz, csak az otthonról is ismert billentős dézsák a jéghideggel. Itt tisztálkodunk, nem ejtőzünk.

Szvetlána a fürdőből aztán ügyeit intézni indul, de lelkére köti magyar barátnőjének, hogy feltétlenül csatlakozzon az ingyenes Arbati séták-csoporthoz, amit kinézett neki. Szálljon ki a metróból a megfelelő kék vonalon, kétféle kék van, mindkettőnek az Arbat téren van megállója, ezt tisztázzák, s az Arbat téri káféháusznál álljon be 13 órakor a csoportba. Ella bőven odaér, már háromnegyedre, elhalad a kommersz büfé mellett a kijáratnál, át az aluljárón az Arbat utcára, ahol már látta korábban a Káfé Háosz cégért. Le is ül vele szembe, s találgatja, ki lesz az idegenvezető, de valahogy egyikük sem keresi a csoportját, 13.10-kor már fellép a Káosz kávéház lépcsőjére az ott ácsorgó pincérhez, aki nem tud tőlük induló csoportról. Kicsit csalódva – minden nem jöhet össze – elindul egyedül felfedezni a régi és új Arbatot.

– A Kafé Háoszba üljünk be, mondja a készséges kritikus, Igor, aki előző nap még Firenzében járkált Gorkij nyomain más orosz és nem orosz írókkal valamilyen jutalomutazáson. Mindenki sír, hogy nincs honorárium, de azért az ilyen utakon feltűnnek ők is, most éppen egy városon kívüli szupertitkos konferencián, ami elvileg nyilvános, de nyilván csak maguknak beszélnek két fogadás közt írók és irodalmárok a nyírfaerdő közepén a luxuspanzióban, mert oda hogy jutna ki bárki – közönségnek. Igor közös barátjuk ajánlására, akit épp akkor vitt el az íróbusz a fenti eseményre, örömmel találkozik Ellával, aki sajnálkozik, hogy a férfi csak előző este jött meg külföldről, és máris itt kell lennie vele, Igor szégyenlősen hozzáteszi: volt az éjfél is, mire a szélviharban két órát röpködve a város felett leszálltunk, alig tudott landolni a pilóta. Ellának nincs több napja Moszkvában, ezért most tudnak csak konzultálni az itt zajló kulturális jelenségekről.

A Puskin-szoborhoz beszélik meg a találkozót, ami tökéletes célpont, nem lehet elvéteni, több metróvonal kereszteződése. Igor közben hívja, hogy késik, messziről jön, Ella ennek köszönhetően mégis eljut a Vörös térre, mert az üzenet vételekor bőven időben van (büszke, hogy rögtön belerázódott, mennyit kell hagyni egy útra), mindjárt ki is lép a metróból, ami éppen a GUM alatt húz el akkor, még éppen lesz ideje megnézni a teret. Már majdnem nem sikerült, ahogy Venyicska hősének sem Petuskiból. Szvetával a harmadik, a búcsútalálkozójukon a Sándor-kertet járják körbe ünnepélyes komótossággal és dideregve (közben majdnem visszajött a tél), s csak rácson át látják, stílusosan, a birodalmi főteret. Úgy tűnt, hogy le van zárva a Krásznaja, biztos készülődnek a májusegyre vagy a győzelem napjára, de aztán mégis elhúzták azt a rácsot harmadnapra. Szveta még biztosítja a hüledező Ellát arról, hogy az iszonyatosan magas fallikus Vlagyimir-a-kereszténységalapító-szobra a Kreml tövében tíz éve még nem volt ott, ne tépelődjön, hogy miért nem emlékezett rá, mert csupán két éve emelték mintegy obeliszkül az abszolút központban. Szveta utolsó, méltóságteljes, birodalmi barangolásukon a Kreml körül az örökmécseses katonai őrségváltás levideózása után a volt Gorkij, jelenlegi Tverszkája utcán búcsúzik el Ellától. A Távirda épületével szemben egyszerre mondják ki: – Itt az idő, mint Margaritáék, miközben rátalálnak a hibára. Lehetetlen, hogy senki nem jött el az arbati sétára, még az idegenvezető sem, akadt fenn a rejtélyen az orosz barátnő, hiszen rend van nálunk, és valóban, nyugtázta Ella, tényleg van itt rendszer, jól működő megapolisz ez, amikor Ella rámutat a cégtáblára: na, ez az, ilyen előtt vártam az Arbat utcán.

– Ó, szegényke, én csak azt mondtam, hogy a kávéházba menj be a metrónál!

– Nem, te azt mondtad, hogy a Káosz kávéházba, a Káfé Háoszba!

– Nem, csak a káféháuszba, bocs… mindegyikre azt mondjuk, tudod, az a sima büfé a metrókijáratnál, oda küldtelek be, mert úgy szereted a kávét, igyál egyet, amíg egy órára összejön a csoport. Ott gyülekeztek…

Már értették.

A Káosz-Háosz kávéház-hálózat még egyszer felkínálta magát. Közeledvén a Puskin-szobornál várakozó Ellához a kritikus a szemben lévő épületre mutat, miközben már mennek át a zebrán: oda üljünk be, a KáféHáoszba, mire Ella megörült, navégre, megvagy, Káosz, de Igorral úgy belevetették magukat az Ella konferenciájának hívószavául szolgáló tezaurusz etimológiájába, hogy nem látták már a Káoszt, pedig ott kellett lennie, még vissza is mentek kicsit, de hiába, a káosz eltűnt a szemük elől, pedig egész biztosan az orruk előtt volt még az előbb. Lógó orral, fázva beléptek hát egy steril cukrászdába, aminek közönségessége, műanyagszerűsége nem kedvezett a barátkozásuknak, s ahol ráadásul Ella habcukorféleséget kért, azóta se tudja, mi ütött belé akkor. Olyan kemény volt ugyanis, amikor próbálta elvágni (mit hitt? hogy habkönnyű lesz?), hogy nem ment, aztán kézzel tördelte, amitől meg ragacsos lett a füzet is meg a toll, amivel jegyzetelte Igor komoly eszmefuttatásait. A szeánsz végére, mire megadta magát a habkarika, azért felengedtek. Igor elkísérte a metróvonaláig, ahonnan egy külvárosi épületbe áthelyezett neves színházba rohant Ella, sőt, oda is ért a zimankóban.

Nem engedte hát közel magához a káoszkávéház. Sőt, kivetette magából. Az egyetem hátsó lépcsőjén viszont – mikor is a kedvező wifielérhetés miatti kedvenc foteljától a hátsólépcsőn igyekezett le a tökéletes és tükörmennyezetű menzára, ahol olcsón sokfélét választhatott (húsmentes is akadt ez-az, meg jobbnál jobb pudingok), egyszer csak szembe jött vele huszonnyolc éve nem látott orosz-baskír kolléganője, egykori lektoruk a vidéki magyar orosztanszéken, ahol együtt tanítottak. Egyszerre kerültek oda. Ella huszonhárom volt. Aztán elveszítették a kontaktot. Még nem találták fel az e-mailt. Azt hitte, hogy Ira a baskír városba ment vissza, miután magyarországi kiküldetése lejárt. Az eufórikus négy percben, ami Irina órájáig még maradt, kiderült: nyolc éve ideköltözött a fővárosba. Akkor még szüleit ápolni, akik beváltották az álmukat, hogy legyen saját moszkvai lakásuk, ne csak átutazóként járjanak Moszkvába. Elvált. Fia külföldön. Unokái nem akarnak oroszul beszélni. Pedig anyjuk is orosz. Másnap, a konferencia záróasztala után, ahol végre volt bátorsága köszönő tósztot mondani, Ella indult is hozzá. Először elkerülték egymást a metrócsomóponton, mert Ira nem vitte magával a mobilját, amiből különben is kettő volt neki. Lakásához navigálva egy órával később csodálatosan megvendégeli Ellát, harminc év után is emlékezve rá, hogy nem eszik húst. Ira büszkén harapdálja sok ínyenc fogása közt, amit készített: a pompás tévépaprikát, amire magyar kollégái szoktatták rá. Vasárnap vele tart a Luzsnyikiba az esztrádkoncertre, amire Ella két jegyet kapott az egyetem mosdójában egy szakszervezetistől. Ha már rátukmálták, gondolta, elmegy, ha lesz kivel. Időutazás volt ez a javából a nyolcvanas évek elejére, amikor először járt Moszkvában, pontosan ugyanilyen koncerteken is.

Pár nap múlva Irina elviszi őt egy kolostorba, mert hála Magyarországnak (ahol a rendszerváltás előtt is működtek a templomok) és szülei halálának: vallásos lett! Sűrűn emlegetette Istent, akinek folyton hálát adott – a találkozásukért is. Mi, orosz emberek, ikonok vagyunk, aminek az alsó rétegében ott volt Isten képmása, csak nyolcvan évig más fedte, mondogatta. Négyórás városjáró autóbuszozást is terveztek, Ira úgy belejött a közös programokba. Magányosan, egyedül élt, s hatvan körül már nem tudott gyökeret ereszteni a vágyott és elért nagyvárosban. A buszos kirándulás ötletéért Ella odavolt, végre a föld felett is látja természetes összeköttetésükben a helyeket, amiket mindig metróval közelített meg, s talán így felismeri a régi helyszíneket a mai álcájuk alatt. Szélvihar tört azonban Moszkvára ezekben az órákban, amiért a jelentkezők, őket kivéve, lemondták az utat. Ez sehogy sem fért Ella fejébe: a busz ablakából király lett volna minden, nem? De így legalább kikötöttek a Tagankán (ami Ella B terve volt aznapra), a leglelkesítőbb programon azok közül, amin egész moszkvai tartózkodása alatt részt vett.

A káoszkávéház nem küldött tartós új ismeretségeket, amiket pedig a gyerekesen bizakodó Ella mindig várt a külföldtől. Tíz éve meg is kapta Szvetát, most viszont a régi Ira jött felé a hátsó lépcsőn, nem változva, csak kicsit lazább körvonalakkal, de ugyanazok voltak egymásnak. Nem újak jöttek felé ezúttal, hanem a régiek (bár Évát most ismerte jobban meg); a hatalmas egyetemen, ahova Ira hetente kétszer jár be tanítani egy másik tanszékre, lám, összeakadtak. Latolgatták, mekkora szerencse kellett ehhez. Rátalált hát véletlenül a magányos Irára (egyetlen fia külföldön), egy, találkoztak háromszor az elvált Szvetával (beteg anyjával él, fia valahol Oroszországban), kettő – s lesz még a komoly fiatal tudós (a legjobb pozíció csodabogárnak lenni, mondja otthoni közös ismerősükről), a segítőkész, gyorsbeszédű Ánya, három, aki egy napra, annak is pontosan két órájára került elő most, mert közben elvált s a hét nagy részében fiát neveli városon túli lakásában, szülei közelében. Jobbára a közösségi médiában tartja a kapcsolatot ismerőseivel talányos posztjain át, melyekben mindig van olyan szleng, ami Ellát elbizonytalanítja a megértésben.

Beültek egy egyenbisztróba, méregdrága volt, pedig nem is ettek igazi ételt, Ánya hívta meg, Ella pedig húzta elő az otthonról hozott ajándékokat, csokikat és italokat, s szidta magát, amiért csomagolás nélkül nyomta azokat a kedves Ánya kezébe, aki készségesen segített neki tíz éve, amikor éppen rá bízták az akadémián őt, a magyar vendéget. Ráérő, lelkes, független intézeti aspiránsként hordta is rendesen egyik irodalmi társaságból a másikba, minden napra volt egy ötlete. Azóta felnőtt, távol tartja magát az irodalmi élettől, amit értelmetlennek talál, azonban – ír. Egy kisregényt például a rendszerváltás utáni orosz ellenzéki mozgalmakról. És biztosítja arról a kisfiát, Kosztyát, hogy apjával nagy szerelem volt az övék, csak a kapcsolat nem működött.

Megkomolyodtak, beértek Ella barátai, már nem értek rá annyit kísérgetni, mint egy évtizede. A konferencia előadói meg szétszéledtek a szekciójuk után, csak a fehér asztalnál gyűltek össze újra záráskor, ahol dicsérték a nyelvtudását és azt az oroszos lelkületet, amivel tósztot mondott az országhoz, ahova visszajár. Könnybe lábadtak a szemek, mindenki koccintani akart vele, hívták mindjárt egy őszi volgai konferenciára a talpraesett külföldit, aki valahogy idekeveredett, s lám, hogy szeret bennünket (ő volt az egyetlen a határon túlról, a többiek a hatalmas ország végeiről, közepéről, széltéből-hosszából), menne, ha a híváshoz repülőjegyet is kapna. Aztán itt és ekkor tudta meg a mellette ülő fiatal kazanyi kolléganőtől, miért nem szeretik zsidó íróikat az oroszok (nincs bennük lelkesedés és nem adnak reményt, szárazak és csak fanyalognak). A vele szemben ülő helyes, értelmes, vörös hajú, donyecki nő, akihez odahúzódott aztán, a vonata indulása előtti húsz percben mesélte el neki, hogy kultúrájukat és identitásukat, ezzel nagyapáik honvédő áldozatát kérdőjelezik meg fegyverrel! az ukránok ott, ahol él, s ők, a helyi oroszok ellenállnak nekik polgári engedetlenséggel, de amazok tényleg lőnek.

Káoszkávézó távolságot tart. Éppen zárja kapuit, s gőgösen-öntudatosan konszolidálódik? Ideje felnőni, komolyodni, mindenkinek dolga van, kis meglepetések még érnek, de hol vannak már a ráérős alkalmak, amikor másnap is találkozni akarnak törzsvendégei a külföldivel… Az üzbég taxisofőr, Ruszlán szintúgy, mint elődje a befelé vezető úton, elfelejti betenni számlatömbjét a kesztyűtartóba, tessék-lássék azért keresgéli, pedig megbeszélték, hogy szükség lesz rá, mielőtt vitte ki Ellát a reptérre. A magyar nőnek volt gyakorlata, már tudta, mi ilyenkor a megoldás, neki ugyanis kellett a taxiszámla: kérjen a másik taxistól, működött a dolog. Ruszlán éppen mutogatja unokái képét az okostelefonján, ahogy a vendégház portása is tette, ahol Ella a második héten lakott, s akinek családja Itáliában él. Jó órányi az út a reptérig, ami alatt Ruszlán megismerteti érdeklődő utasát famíliájuk ágbogaival, a nők helyzetével muszlim vallásukban. Feleségét egy évben egyszer látja, drága az utazás, inkább megspóroljuk, amit itt keresek, az asszonyra szükség van otthon az unokák körül, aztán dicséri országuk bölcs vezetőjét. Megtárgyalják az Iszlám Államot, sőt a taxis vezetés közben erősen elgondolkozik Ella javaslatán, hogy a mérsékelteknek többször és nyilvánosan el kellene határolódni a szervezettől az iszlamofóbia elkerülése végett a világban.

Míg tartanak kifelé a városból a rendezett, folyton söpört belvárosi utcákon a Kreml mellett, Ella végre felismeri a különbséget, ami mindeddig akadályozta, hogy a nyolcvanas évek Moszkváját meglássa a 2018-asban. Hát persze, eltűntek az árusok a járdákról, s az egész utcakép a jellegzetes szagával, állandó balkáni-ázsiai nyüzsgésével, meg az összes kioszk az össze-vissza ragasztott, részben kézzel írt cetlijeivel; ezek a bájosan bumfordi utcai hengerek és dobozok voltak a korabeli hírportálok, hemzsegtek rajtuk a plakátok és apróhirdetések, újságot, színházjegyet (többet egy borítékban, így jutott el az esztrádműsorokra) meg ezer más árut ajánlgattak. Közeli, szó szerint underground kiállításokra és félhivatalos performanszokra invitáltak a kultúrpincékből a forgatagba felküldött művészek meg parafenomének akcióira, a bádogtartályú ital automatákból kvászt, szörpöket lehetett engedni pár kopejkáért, a mellettük üldögélő fejkendős anyókák pilményit, pirogot kínálgattak, a szomszédos bódéból meg márózsenojét nyújtogattak, azaz az obligát vaníliás-csokis fagylaltot, ami valójában jégkrém, amit mínusz negyvenben is majszolt mindenki s valahogy nem fájdult meg tőle a torkuk.

Az elbeszélés első megjelenése:
2000 - Irodalmi és Társadalmi havi lap 2019/2

A két gézengúz és a táborozás

Csöng az óra, szól az óra,
Csütörtökön virradóra.
Vár reád az állomás,
Egy csodaszép utazás.

De a lurkó meg sem moccan,
Hiába csöng egyre jobban.
Ejnye Ferkó szedd a lábod,
Kelj fel végre, hagyd el álmod.

Vagy már talán elfeledted,
Horgászbotod miért vetted.
Nézz csak át a kerítésen,
Jankó vár rád útra készen.

Ugrik Ferkó most már tudja,
Nem álom ez, fel az útra.
Jövök – kiált – jövök rögtön,
Kint vagyok már a küszöbön.

A kerékpárra felpakolnak,
Neki a nagy poros útnak.
S míg másszák a dombtetőket,
Messziről bundás vigyázza őket.

Íme hát az állomás,
Kezdődhet az utazás.
Csattognak a kerekek,
Boldogok a gyerekek.

Szél kócolja hajukat,
Füst kormolja arcukat.
Ujjong Ferkó, s a tóra mutat,
Ott verjük fel a sátrunkat.

Alig hogy ezt kigondolják,
Már a sátrat húzzák-vonják.
Mélyre verd a cöveket,
Jól húzd meg a kötelet.

Itt fogunk mi sütni-főzni,
Ha sikerül halat fogni.
Vízbe ugrik kormos Jankó,
Labdát pumpál Pisze Ferkó.

Siess Ferkó hozd a labdát,
Játsszunk ketten vízilabdát.
Lubickolnak, labdáznak,
Önfeledten mókáznak.

Kint a parton békák, sünik,
Izgatottan, lopva lesik.
Ki győz vajon melyik lurkó,
Melyik lesz a gyorsabb úszó.

Döntetlen a végeredmény,
Horgászni megy a két legény.
Vidám e nap, gyorsan múlik,
Lenn a porban kukac kúszik.

Így szól Ferkó: legyél csali,
Gyere velünk halat fogni.
Konzervdoboz lesz a házad,
Csak a szállást megszolgáljad.

Végtelen nagy nádas szélen,
Árnyat adó fűz tövében,
El-elszundít két jó barát,
Csak a csali járja táncát.

Kiskacsák a nádasban,
Úszkálnak, totyognak boldogan.
Fejüket a vízbe dugják,
Az időt ők így múlatják.

Siess Ferkó, suttog Jankó,
Nini megmoccant az úszó.
Húzzuk gyorsan ki a partra,
Ezt főzzük meg vacsorára.

Leszáll az éj, közelít,
A két barát asztalt terít.
Halat esznek mind a ketten,
Ők fogták a tóból délben.

Esznek, isznak beszélgetnek,
Olyan finom, kétszer mernek.
Málnaszörp a pohár mélyén,
Kishangya a kancsó szélén.

Édes cukor megleltelek,

Vigyázok, hogy be ne essek.

Tündököl a hold az égen,

Milliónyi csillagfényben.

Esti szél a nád közt jár,

Minden nádszál tudja már.

Két jó barát szundít mélyen,

Benn a sátor rejtekében.

Őzek, nyuszik, baglyok, szarkák,

Csendes sátruk körül állják.

Édes álmuk őrzi szépen,

A vén odvas tölgy tövében.

Öreg tücskök ciripelnek,

Szüntelenül hegedülnek.

Kicsi hangya alszik mélyen,

Hangyavárnak rejtekében.

Álmában is játszik Ferkó,

Ladikja a kalózhajó.

Jankó az ő katonája,

Minden bajban hű barátja.

Az állatkerti séta

Vén tölgyerdő gyalogútján,
Jankó lépdel Ferkó nyomán.
Avar zörög lábuk alatt,
Turista jel mutat utat.

Bandukolnak fel a hegyre,
Jókedvűen beszélgetve.
Állatkertbe igyekeznek.
Ettől boldog a két gyermek.

Felérnek a hegytetőre,
Jegyet vesznek egykettőre.
Táskájukban tökmag, s répa.
Indulhat a hosszú séta.

Majoméknál víg az élet,
Ugrándoznak is eleget.
Megnézik a látogatót,
Elkérik az ennivalót.

Erős vasrács védelmében,
Farkas fekszik békességben.
Nem kerget most bárányokat,
Nem fog fácánt, s kisnyulakat.

Róka koma sétál körbe,
Farka lompos, vörös szőre.
Hiába oly ravasz állat,
Kiutat most nem találhat.

Erre gyere szól most Ferkó,
Itt csuda nagy a ribillió.
Hallja Jankó, látja is már.
Futkározik iázva a szamár.

Pulyka, csirke, réce, s páva,
Mondja Jankó száját tátva.
Búzát esznek, s kukoricát,
Kerülgetnek egy szép gólyát.

Lassan cammog, jön a medve,
Úgy látom, hogy nincs jó kedve.
Morog s brummog egymagában.
Ki zavart meg mély álmomban?

Kis őzikék pettyes háttal,
Szaladgálnak nagy robajjal.
Olyanok, mint az erdőben,
Kiált Ferkó örömében.

Ne röfögj már, szól most Jankó,
Nem én teszem, nevet Ferkó.
Aki röfög amott van.
Vadmalac az akolban.

A két gézengúz elfáradva,
Letelepszik egy nagy padra.
Kortyolgatnak, eszegetnek,
Lombok alatt nézelődnek.

E békés csendben nézelődve,
Oroszlán veri fel őket bőgve.
Sétálgat a fejedelem,
Méltósággal ketrecében.

Rácsa előtt erős korlát,
Jankó olvassa a táblát.
A korláton tilos átmászni.
Veszélyes állat, tessék vigyázni.

Nagy medence hűs vizében,
Négy víziló alszik mélyen,
Nem látszik ki csak az orruk,
Így telik el minden napjuk.

Állatkerti lovardában,
Pónilovak állnak sorban.
Lovagoljunk, örvend Ferkó,
Neked Ráró, nekem Rigó.

Nem ugratnak, nem vágtatnak,
Éppen hogy csak poroszkálnak.
Mégis milyen boldogság,
Szinte övék a világ.

Itt laknak az elefántok,
Jobb lesz fiúk, ha vigyáztok.
Amíg őket csodáljátok,
Vizet locsolnak ők rátok.

Üvegházban áll egy pálma,
Kanári száll az ágára,
Tarka néki minden tolla,
Büszke ő rá, ezért hordja.

Ebben a nagy tarkaságban,
Mennyi csodaszép virág van.
Elbújnak egy fa tövében,
Olyan mint az őserdőben.

Futosgál egy kicsi zebra,
Mára éppen ez a dolga.
Azt mondta az anyukája,
Szaladni kell tanulni ma.

Itatóhoz delelőre,
Kiballag a púpos teve.
Megtölti a púpokat,
Kiissza a kutakat.

Lassan véget ér a séta,
Nyuszinak jut még egy répa.
Pacinak egy kockacukor,
S üres táska, üres csupor.

Vén tölgyerdő gyalogútján,
Jankó lépdel Ferkó nyomán.
Lombok között zsiráf figyel,
Búcsút int és tovább lépdel.

A két gézengúz és a kertészkedés

Öreg tölgyfa árnyékánál,
Játékkuckó falainál.
Két gézengúz serénykedik,
Jankó s Ferkó kertészkedik.

Van szerszámuk mindenféle,
Ásó, kapa, vasgereblye.
Öntözni egy jó nagy kanna,
Limnek-lomnak vastalicska.

Ferkó készül gereblyézni,
De egy szúnyog nyakon csípi.
Rácsap, s mondja így ni,
Szabad dolgos embert csípni?

Elkészül a virágágyás,
Kezdődhet a palántázás.
Öntenék rá a sok vizet,
De a kanna üres, nevet.

Ejnye, hát ti gézengúzok,
Nem elég, ha van kannátok.
Futás gyorsan a patakra,
Van sok vize, ingyen adja.

Futok, máris, rohanok,
Egy perc múlva itt vagyok.
Rohan Jankó le a dombon,
Elcsúszik a patakparton.

Jó kannáját elhajítja,
Belepottyan a patakba.
Csurom vizes szegény lurkó,
Nem most fürödj, nevet Ferkó.

Nem mély, viszont nagyon hideg.
Foga vacog, lába remeg,
Fel is pattan amint lehet,
Á, csak mérem a vizet.

Baktat Jankó fel a dombra,
Egyre nehezebb a kanna.
Mégsem morog, mégsem dohog,
Egy kiskertész legyen boldog.

Íme hát itt vagyok,
Locsolj, amíg száradok.
Legközelebb figyelek,
Inkább lassabb leszek.

Ferkó serény, gyorsan ültet,
Issza a föld a jó vizet.
Tarka réttel körülvéve,
Megszépül a ház környéke.

Mi csörög, mi zörög?
Poros úton ki döcög?
Elől Panna talicskával,
Hátul Anna kerékpárral.

Szép ez a kert, tüneményes.
Merre van a veteményes?
Hátul - mondja Pisze Ferkó -
De elfáradt az ásó.

Ejnye nyafka kertészei,
Ilyen hamar elfáradni.
Gyere Panna lássunk neki,
Ásózni és gereblyézni.

Felosztják az ágyásokat,
Ültetik a palántákat.
Babot vetnek, sárgarépát,
Burgonyát és kukoricát.

Egyre nő a veteményes,
Nőttön nő, már terebélyes.
Eléri az erdő szélét,
Alig látni már a végét.

Anna s Panna elfáradva,
Leülnek egy fatuskóra.
Erdő szélről nyulak lesik,
Hol a répa, s mikor érik.

Vacsorához - szól ki Ferkó -
Van sok finom ennivaló.
Játékkuckó asztalát,
Körbeüli négy barát.

Akárcsak a jó testvérek,

Egymás mellett eszegetnek.

Elosztják a nagy kalácsot,

Málnaszörpöt, cukros fánkot.

Későre jár, menni kéne,

Sötétedés jön a rétre.

Hamar, gyorsan csomagoljunk,

Hogy időben hazajussunk.

Hazafelé mendegélnek,

Mosolyognak, énekelnek.

Kisházukról szól a dal,

Csendes, szerény, boldog dal.

A játék kuckó

Felkelt a nap, süt is, nem is,
Szél kíséri, s fellegek is.
Kis játékok mindenütt a fűben,
Kerékpárok fának döntve szépen.

Kik jártak itt, hová lettek,
Tán a föld nyelte el őket.
El sem mentek, föld sem nyelte őket,
Fa tetején vertek ők ma fészket.

Egyik ágon Ferkó trónol,
Másikon meg Jankó dalol.
Bölcs bagoly lett Pisze Ferkó,
Víg pacsirta Kormos Jankó.

Kopp-kopp, ki kopog?
Hupp-hupp mi hupog?
Eső csepeg fejükre,
Hegyen, völgyön mindenre.

Lemászva, hogy elbújjanak,
Menedéket nem találnak.
Ázik hajuk, ázik lábuk,
Csurom víz a kis ruhájuk.

Gyorsan jött és gyorsan ment,
Nap süt újra odafent.
Gondolkodik a két lurkó,
Kellene egy játék kuckó.

Az lenne a mi kis házunk,
Amiben nem ázunk-fázunk.
Hívhatunk majd vendégeket,
Kizárhatjuk a hideget.

Villámgyorsan elsietnek,
Mindenfélét összeszednek.
Ajtót ablakot és deszkát,
S megrakják a nagy talicskát.

Mind a ketten húzzák-vonják,
Erejüket nem sajnálják,
Odaérnek egy-kettőre,
Kezdődhet a munka végre.

Nekilátnak, s kezdenének,
Ha szerszámaik meglennének.
De a nagy lótás-futásban,
Bent maradtak a kamrában.

Nosza kerékpára pattannak,
S a kamráig meg sem állnak.
Fúró, fűrész és szekerce,
Mindnek ládában a helye.

Van szerszámuk faanyaguk,
Fűrészbakjuk, kislétrájuk.
Boltba kellene még menni,
Két nagy doboz szeget venni.

Jankó s Ferkó nekilát,
Válogatják a sok fát.
Ez a négy lesz a ház sarka,
Ezekből meg a padlója.

Leássák a négy oszlopot,
Szegelik a padlózatot.
A négy fala is felépül,
Ajtó, ablak helyre kerül.

Mielőtt még ácsolnának,
Kosárkából uzsonnáznak.
Vajas kenyér, körte, s alma,
Málnaszörp, s egy üveg tea.

Teli pocak, vidám arcok,
Munkához látnak az ácsok.
Lapolják és fűrészelik,
Faragják és megszegelik.

Néhány szög és négy-öt pala,
Aztán jöhet a csatorna.
Eshet zápor, jöhet hideg,
Van kuckójuk, fedett, meleg.

Elégedett a két lurkó,
Elkészült a játék kuckó.
Gólya száll a háztetőre,
Piros csőrrel, kelepelve.

Talán épp azt kelepeli,
Ideje már lepihenni.
Leülnének, de hát hogyan,
Nincs még bútor a kuckóban.

Van még deszkánk,
Van még szegünk.
Nemsokára elkészülünk.
Akkor aztán pihenhetünk.

Szellő járja, legyezi a tájat,
Két leányka csodálja a házat.
Honnan jött ez, kinőtt tán a földből,
Menjünk Panna, nézzük meg belülről.

Szép jó napot kedves lakók,
Mi lennénk a látogatók.
Nagy az öröm mikor látják,
Hogy a házat kik is lakják.

Tessékelik beljebb őket,
A váratlan vendégeket.
Barátságos, mondja Panna,
Biztonságos, szól most Anna.

Tartsatok hát velünk ti is,
Mi a miénk, tiétek is.
Akad még egynéhány falat,
Kipakolják a kosarat.

Vacsoráznak, beszélgetnek,
Rendet raknak, haza mennek.
Hazafelé megígérik,
Ezt a kuckót együtt védik.

Nincsen zárja,
Nincs lakatja.
Tárva-nyitva az ajtaja,
Ki arra jár megláthatja.

A két gézengúz és a locsolás

Sáfrány Attila: A két gézengúz és a locsolás

Húsvét hétfő reggelén,
Útnak indul két legény.
Egyik úton Pisze Ferkó,
Másikon meg Kormos Jankó.

Tréfás nevük onnan kapták,
Ferkó orra csupa pisze,
Hű barátja, cimborája,
Jankó csupa rosszaság.

Keresztútnál találkoznak,
Megállnak és tanakodnak.
Kit locsoljunk meg elsőnek,
Húsvét hétfőn ébresztőnek.

Ferkó így szól:
Szeplős Pannát,
És már szedi is
Két gézengúz a lábát.

Addig mennek, mendegélnek,
Míg Pannáék házához nem érnek.
Nem kopognak, nem zörgetnek,
Egyenesen Panna szobájába mennek.

Örül Panna, dehogy mérges,
Kicsi szíve csak úgy repdes.
Örvend ő a két legénynek.
Kölninek és sok-sok versnek.

Szeplős Panna nagyon hálás,
Előkerül egy-egy tojás.
Csuda cifra mind a kettő,
Örül neki mind a kettő.

Még alig ütnek tízet az órák,
Az összes leányt meglocsolták.
Minden házat végig jártak,
Örömére oly sok lánynak.

Terit, Pirit, Klárát,
Esztit, Vilmát Orsolyát,
Szőke hajú Anitát,
Kishúgát is, Sárát.

Szólt a vers és gyűlt a tojás,
Jól sikerült a locsolás.
Eljövünk majd jövőre is,
Találkozunk veletek is.

Falusi Krónika

enter image description here

Négy bátor baranyai nő (Erzsi, Irma, Zita és én) és egy még bátrabb baranyai férfi (Balázs) fogja hétfőn a hosszúhetényi könyvtárban képviselni a Faluság irodalmi tagozatát.
A Faluság, mint író- és olvasókör: írunk és egymást olvassuk és egymást továbbgondolva írjuk a kortárs életet - szellemi piac. Közös.
Öten öt-tíz percben megpróbáljuk majd 3D-ben előadni a Faluság blogot - a hogyan és a miként még meglepetés, de beszámolok majd róla (beszámolunk róla?).

A családunk és a családtámogatás

Ha egymás mellé teszem azt
ahogy a családunk született
és amit a családpolitika tett
akkor az két, egymástól elfelé tekintő arc.

Ifjonti házasként mi sem tehettünk mást,
mint hogy veszünk egy használt lakást,
de szocpol erre már és még nem járt.
Kerestünk hát más megoldást

Így lett hát kamattámogatott hitelünk,
mely forint-alapú és drága,
bedőlnek a bankok hátha
Kitörlesztettük. Bedőltek. Bedőltünk.

Aztán lett egy fundamentánk,
takarékoskodtunk havi 20950-et
mintha az labdába rúgna a csok mellett
de hát mégis meglett falusi portánk.

Kerttel, fákkal, vízmosással,
egyre nagyobb álmokkal, ültettünk újra
egy lakástakarékpénztárt, és mielőtt bedőlt az is,
eljött a tavasz egy másik házzal.

Jöhet-mehet csok, csat, fcsok,
Mi törlesztgetünk csak házat, autót
inkább nem kérünk nagy takarót
megmaradnánk csak simán boldogok.


enter image description here A szerző épp hiteligényel (Fejér Megyei Hírlap, 2003. július 20. körül)

Jókai kertje

Szombaton női csavargást csaptunk a városban: kincsvadászat turiban (nagylány) és antikváriumban (én). Eredmény: két nagy szatyor ruha és két kicsi könyv, na de, milyen könyv! Az egyik: dr. Jókai Mór Kertészgazdászati jegyzetek című - nagy romantikus írónk talán egyetlen valóban realisztikus - munkája. Főként gyümölcs- és szőlőtermesztési tudását, praktikáit osztja meg velünk. Kertészet Jókai nyelven! Igazi csemege!

enter image description here

Mint utánaolvastam, Jókai igencsak büszke volt kertjére, amit a Svábhegyen alakított ki - az Egy magyar Nábob és a Kártpáthy Zoltán regényeinek honoráriumából vásárolt - és virágoztatott. A Jókai-kert ma természetvédelmi terület.

Elkezdek majd kicsit utánanézni, hogy mely íróinkat ihlette meg a kert, kiknek volt különleges kertje - ennek utána kell jobban gondolnom, mert így hirtelen a művészvilágból csak Monet kertje ugrik be.

enter image description here

A másik kincs Heller Ágnes New York nosztalgia című önéletrajzi írása. Azért volt meglepő ez a két könyv így egyszerre, mert Heller Ágnesnek eddig inkább a filozófiai munkáit ismertem és Olvasónaplóit élveztem. Ha személye és munkássága vitatott is, szellemisége, szellemi teljesítménye akkor is lenyűgöző. A New York nosztalgiában egy női hangon, igaz, mérhetetlenül intelligens női hangon szólal meg, őszinte, huncut, néha még pajzán is.

enter image description hereenter image description here
Time Landscape by Alan Sonfist

Jókai megteremtette magának azt a privát teret, amiben létezni és alkotni tudott (igazi kisbirtokos), Heller megtalálja magát azokban a new york-i közterekben és parkokban, amit a város kínál (igazi urbánus). A magánszféra és a közszféra más-más értelmezése, más-más megélése rajzolódik ki kettejük amúgy teljesen önkényes, vagy véletlenszerű egymás mellé helyezésében. Szintén csak magamnak mondom (miközben természetesen arra gondolok, hogy valaki szakavatottabb írhatna róla), hogy annak is érdemes lenne utánabogarászni, hogy a tudatos kerttervezésben milyen oda-vissza hatások figyelhetőek meg a (nyilvános) magánkertek és a közparkok alakítása között. Vajon ki jár előbbre?

Jókai és Monet kertje határozottan hasonló hangulatot áraszt - egyszerűen fogalmazva: minden értelemben harmonikusan gazdag, izgalmas. Vasárnap jött a könyvtárbusz és kiszúrta a szememet a Feng Shui, a harmonikus kert öröme című vékonyacska munkácska, alapvetően nem vonzott ez a könyv, olyan lerágott csont szaga volt, de azért belepillantottam. És természetesen most jön a csattanó: az egyébként német szerző miután ecsetelte, hogy a szabályosan letisztult kert mennyire harmonikus és energiát adó, egy félmondatot arra szánt, hogy megemlítse, nem tudni miért, de a kreatív emberek inkább a szabálytalan formájú terekben érzik jól magukat. Ez viszont térrendezésileg ténylegesen érdekes lehet. És amúgy le a kalappal az igazi feng shui és főként a zen kertek előtt!

enter image description here
klasszikus feng-shui kert

enter image description here
hagyományos zen kert

Heller Ágnes a New York nosztalgiában is megemlíti, hogy az egyéni és a közösségi emlékezés terekhez kötött, terekből kiindulva fogalmazható meg legkönnyebben: mondasz egy helyet a világban és már be is indul a mesélés aktusa. Egyet értek vele, annyi módosítással, hogy - legalább is nálam - az olvasmányélmény a meghatározóbb: mondasz egy könyvet (képzeletbeli tér) és rögtön indulhat is a valós emlékezés.

Beatrix Potter

A falu buszmegállója néha kisebbfajta női klubbá szokott alakulni, amikor egyszerre két irányból is érkezik busz, hazatérők, hazatérőket várók, indulók és indulókat kísérők - pár perc önfeledten csicsergős információcsere. Egy ilyen pillanatnak köszönhetem a Miss Potter című film megszerzését. Erzsitől kaptam, aki az egyik nagyon szép házban lakik, mikor az Anna a zöld oromból című filmsorozat 'értelmes emberi történéseiről' beszélgettünk. (A Lego újságja szerint idén tavasszal döntenek arról, hogy piacra dobják-e a Zöld Ormot. Én drukkolok, hogy megvalósuljon!)

enter image description here

Ritkán nézünk meg egy filmet egy héten belül kétszer. A Miss Potter-t megnéztük a gyerekekkel és nélkülük is.

enter image description here

Lassú, szűkszavú film - elementáris gesztusokkal és képiséggel. Miért, hogy a lassan hömpölygő történetvezetésű alkotásokról, legyen az film, vagy könyv mindig sokkal többet beszélgetünk, mint a pörgős meséjűekről? Mindig lenyűgöz, ahogyan a gyerekek megfigyelik, ahogyan értelmezni próbálják a ki nem mondottat, az elhallgatottat, vagy a csak éppen érzékeltetettet. Ahogyan szavakat keresnek a sejtésekre, a benyomásokra - rengeteget tanulunk belőle.

A film Beatrix Potter életét és szellemiségét meséli el. Számtalan gyerekkönyv szerzője és illusztrátora, többek között Nyúl Péter, Nyuszi Benjamin és Kacsa Jolán megalkotója.

enter image description here!enter image description here

A Sony 2015-ben megszerezte a jogokat és most februárban már érkezik is Nyúl Péter élőszereplős játékfilm változata az amerikai mozikba. Nem tudom....

Próbálom pozitívan zárni soraimat, de csak az jut eszembe, hogy mennyire szíven ütött, mikor arról olvastam, hogy gombatani megfigyeléseit és rajzait felsőfokú végzettség híján, nőként, nem tudta közzétenni. Rajzainak segítségével talán a mikológia is közelebb került volna hozzánk.

enter image description here enter image description here