Bizonyára mindannyiunk keveredett már olyan helyzetbe, amikor azt éreztük, hogy szélmalomharcot vívunk nap, mint nap és tán a „malomkerék” őröli fel megmaradt energiánkat. Bár lehet, hogy túl sok játékosságot viszek a bevezetésbe, akik így éreztek, minden bizonnyal egy malomban őröltek Bajczi Mariannal, akinek sikerült ebből az állapotból kitörnie. Nem is akárhogy! Ámbár milyen módon lesz valakiből számtalan országot bejáró művészetterápiákat tartó fantáziadús, motiváló személy? Honnan jött a szemléletváltás?
Siófok: az új otthon
Kezdetek. Mariann egy kis faluban, Mesteriben nőtt fel, azonban állítása szerint hiányzott neki a harmonikus család, gyermekkor. A bizonyítási vágy édesapja felé sokáig elkísérte az életpályáján. Kiskorában egy történet hűen tükrözi gondolatait: „gyakran kiültem az árokpartra és nézegettem az úton elhaladó autókat és vártam hátha egyszer észrevesz valaki, elvisz magával.” (Egy irodalmi példával élve; hasonló utópisztikus várakozás volt, mint az „újdonsült” Benjamin Walter Filliponnál, a néma revolverek városában. A Fillipon tábla mindig az elvágyódó szeme előtt maradt.) A gimnázium elvégzése után lavinaszerűen érkeztek részére az események. Hamar ment férjhez, majd válását követően egyedül nevelte lányát és az átlagosnál sokkal többet dolgozott. Egy „heti órarendjét” így idézné fel: 3 napot üzleteivel foglalkozott Ajkán, aztán 48 órás ausztriai takarítást vállalt, sőt mi több, hab a tortán, hogy a 3x16 órás munka elteltével éjszaka vezetett haza. A jéghegy csúcsa pedig egy 38 évesen átélt súlyos betegség, amikor megfogadta, ha felépül, tartalmasan fogja megtölteni minden percét. Ekkor jött a felismerés, hogy a „szabadság nem kívül, hanem belül van”. Személyes mottója lett, ami akár egy induló is lehetne: fejlődj, tanulj, inspirálj!
Siófokra költözött a felépülése időszakában és minden önismereti képzésre elment, és amilyen élettapasztalatok ezután következtek, azt nehéz lesz szavakkal körbe írni. Holott lányával a kalandozás nem volt kikövezett út, azért számukra a „a folyó szalad, de a kő marad”.
Elsőnek Dél-Indiába vitt az útjuk, aminek megszervezése és első hetei is drámainak bizonyultak. Mariann és Kitti története a tökéletes példa arra, hogy létezik Murphy törvénye. Ekkor Magyarországon már csoportos rajz- és művészetterápiás foglalkozásokat tartó hölgyek szívesen kipróbálták volna magukat külföldön is. Ebben a periódusban Kitti véletlenül egy Indiáról szóló előadásra tévedt Budapesten, ahol csak annyi ideig tudott maradni, hogy számot cseréljen az előadó hölggyel. Kis időre rá már repülőn ültek. A megérkezésük után a „természet egyik szószolója” mutatkozott be egy este alatt. A helyiek figyelmeztették őket, hogy vihar esetén hagyják el a lakásukat, de ennek elmulasztása miatt az alkotó párosnak estefelé kellett kimenekülnie a szálláshelyükről, úgy, mintha egy forgatáson lettek volna. Aztán a rombolás sújtotta vidéken segédkeztek enyhíteni a károkat. Egy házaspár külön kérte őket, hogy transzparensekkel, plakátokkal segítsenek a zöldség-ültetvényük hirdetésében. Mariann elmesélte nekem, hogy ez a házaspár esete gyönyörű megtestesülése az emberi tiszteletnek. Hiába volt elrendezett házasság az övék, ennek ellenére óriási szimbiózisban éltek egymással. Nem egyedi eset, hogy a saját anyagi szintjükhöz hasonló társsal házasítottak párokat. Tehát kijelenthetjük, hogy a kasztrendszer és a patriarchális rendszer fennálló társadalmi formák, jóllehet vesztettek jelentőségükből, de még így is hatással vannak a magánéletre Indiában.
Auroville, a „város magja”
A hely, ahova érkeztek, Auroville, ami egy mesterségesen létrehozott spirituális központ Puducherry városa mellett. Riportunk alatt Mariann megkülönböztetett áhítattal mesélt erről a településről. „Ez egy olyan művészeti központ, amelynek bárki lehet a lakója és tarthat előadásokat, majd a különböző országokból érkező alkotók tanfolyamain vehet részt. Így az ott tartózkodásunk is jóval költséghatékonyabb volt. A város középpontjául szolgáló gömbépület volt számomra a leglenyűgözőbb. Itt olyan jógatermet alakítottak ki az aranygömb felső szintjén, hogy a szigetelésnek köszönhetően: a nyelés, levegővétel is fájdalmasan hangos tudott lenni. Továbbá robogóval lehetett közlekedni a művészeti ágak között az erdőben.” Kicsit „szőrözve” az interneten arra akartam rájönni, vajon tényleg sikerült-e egy hibátlan társadalmat létrehozni itt, olyat, amilyent csak a filmekben láthatunk?
Nos, az alapgondolat remek: a központ azért jött létre, hogy folyamatos tanulással és oktatással megoldást találjon az emberiség problémáira. A cél nem más, mint egy olyan közösséget kreálni, ahol ki lehet szűrni az emberi irigységből, erőszakosságból és egyéb negatív indíttatásból származó konfliktusokat. Sir Aurbindó (indiai filózófus) és Mirra Alfassa (ötletgazda) alapította 1968-ban kutatási céllal. Ahhoz, hogy valaki itt élhessen, 2 év próbaidőt kell dolgozzon, ha lakóvá szeretne válni. Számomra is megdöbbentő volt, hogy a brit birodalom kietlen „indiai ugarán” 50 év alatt konkrétan egy önálló kutatócentrum létesült. Másrészről két negatív aspektusa is van a településnek: minthogy az Ördög jobb és bal kezében a drága Tobby testvért is állandóan inzultálták, itt is megesnek hasonló esetek, a védelem nélküli Aurovilleben. Ezenfelül a környék lakói és Auroville között megvan az alapvető feszültség, ami az életszínvonal különbsége miatt alakult ki.
Következő alkalommal északi irányt vett a felfedező útjuk, egyenesen Himácsa Prades régióban, ahol az India által befogadott tibeti kolóniák élnek és szinte elképzelhetetlen, de a Dalai Láma gyermekotthonába kaptak felkérést a tibeti gyermekek képzésére. Mariann szerint világrengető szeretet uralkodik a Kína elől menekült emberekben. Két röpke sztorit had említsek: ezeket a kolóniákat azzal a céllal hozták létre, hogy a menekült gyermekeknek legyen alkalma félelem nélkül felcseperedni, gyakran csak ők jönnek, a szüleik otthon maradnak. De, hogy ne szaporítsam tovább a szót: a tolmácsuk az itt létük alatt, pont így szökött át a világ legmagasabb hegyeiből bujkálva. Az apja a határon elköszönt és, hogy a sors milyen ismétlődően kegyetlen tud lenni, pár évvel később a fiú hozta át a kistestvérét a határtól Pradesbe. Sőt mi több, a mély szegénységben és hontalanul élő népcsoport rendkívül kreatív gondolkodású. „Chauntrából ahol a gyermekotthon volt, szerettünk volna elmenni Dharamszalába, viszont szállást nem lehetett kapni. Egy srác felajánlotta, hogy amíg éjszaka dolgozik, addig aludhatunk nála, megígérte, hogy lesz meleg víz. A megoldás forradalmi volt: rózsaszín vödör meg egy villanymelegítő, tehát tényleg volt meleg víz, mindez a Láma otthonától kétszáz méterre.”
Észak-India; Dharamszala és Chauntra
Ha már „őszentségénél” járunk, akkor beavatom az olvasót, hogy óriási személyi kultusz övezi a tibeti vezetőt, a közösség egy emberként sorakozik fel mögötte. Tudom, sok lehet a hasonlat, ellentét az írásomban, de a Láma híressége ellenére nem él „popikon” életmódot. Amolyan „fordított celeb” hiszen népszerűsége megvan, mégis rongyrázás helyett napi 5-10 dollárból él és a mögötte glédában állókat a tűrésre, béketeremtésre ösztönözi. Fontos még pár érdekességet „hozzákeverjek” az eddig elmondottakhoz. 1500-2000 méteres környezetben élő jövevényeknek a szerda az ünnepnapjuk. Ezen a napon ünneplő ruhát öltenek, mert ily módon fejezik ki egységüket az otthon maradókkal. Egy kis öröm is vegyült a sok ürömben. Létezik egy keresztszülő program, ahol többségében európai patronálók olykor az esküvőig is támogatják a kiválasztott keresztgyereküket. „Talán a legkülönlegesebb érzés, amikor egy iskolaigazgató elújságolta, hogy őt bizony egy magyar házaspár finanszírozta. Fantasztikus volt!” Illetve a helyi lakosok sokkal inkább támogatók, ami beilleszkedést szolgálja számukra. Annyit még geopolitikailag „hozzá bigyesztenék”, így az epizód végére, hogy India és Kína viszonya korántsem felhőtlen, emellett a nem soká a világ legnépesebb országára váló hindu nemzet szeretné utolérni északkeleti szomszédját. Ezért aztán bárkinek szívesen segít, aki esetleg Kínáról negatív véleményt alkot.
Személyre szóló ajándék a tibeti gyerekektől
Azt javaslom, térjünk képzeletben egy picit dél-keletre, az utolsó külföldi helyszín: Vietnám felé. A múlt évtizedben több alkalommal, összesen 3 évet is itt töltő Mariann bepótolta a nagyvárosi létet, amit a 10 milliós Saigon vagy mai nevén Ho Si Minh város adhatott neki. Nézőpontja szerint érzékelhető az Észak- és Dél-Vietnám közötti különbségek, viszont annak ellenére, hogy az északi (már előbb szocialistává vált) rész fejletlenebb, az egész ország népességére érvényes a kitörési vágy. Kezdem a pozitívumokkal: az átlag vietnámi polgár céltudatos, szorgalmas és képes a csillagokat is lehozni gyermeke taníttatása érdekében, hogy a csemete is csillaggá váljon. Érdekes számadat, hogy 30%-át a fizetésüknek valamilyen hétvégi extra oktatásra szánják, a helyekért sokszor versengenek is. (Ellentétet állíthatunk talán, hogy ők aztán nem a Behenczy grófok mintájára dorbézolják el a vagyonukat, mint a Beszterce ostromában.) Másik egyedi sajátossága az országnak, hogy rengeteg az oktatási centrum, amit tehetséges vállalkozók hoznak létre a szocialista egyetemek alternatívájaként.
Tanfolyam közben Vietnámban
Beszélgető partnerem szerint: „Hihetetlen a szervezettsége ezeknek az oktatási centereknek, bárhol máshol a marketing részét is az előadónak kell menedzselnie, itt ennek ellenkezője volt a felállás. Illetve, az is ledöbbentett, hogy 3-szor annyi volt a tanfolyam ára, mint Európában. Legérdekesebb tény pedig, hogy a tanulót csak abban az esetben fogadják el a hétvégi kurzusokra, ha havi egy hétvégén a szülő is részt vesz. Őt is fejlesztik tehát!” Az érme másik oldalán a kevés munkalehetőség áll. Ezért mindent kaláka munkába, végeznek. A fodrászatnál hatan készítették Mariann haját egyszerre, de olyan rajz továbbképzésen is élményt szerzett, ahol 12-en sürögtek-forogtak előadóként. (Nekem erre a jelenségre és a szocialista gondolkodásból kitörési szándékra a késői Kádár rendszer jut eszembe, meg a nyugati nyitás korszaka. Mondom ezt úgy, hogy 2003-as vagyok.)
Itt szintén érdekes életélménnyel találkozott, hiszen mikor Kitti elhatározta, hogy ezentúl saját maga fog egyedül kalandozni tovább, Mariannak az angol nyelvvel kellett szorosabb barátságot kötnie. „Sohasem gondoltam, hogy alapszinten fogok tudni egy idegen nyelven. Elején kicsit elveszettnek éreztem magam, ellenben rájöttem, hogy ami az adott emberhez való belső kapcsolódáshoz kell, annyira képes vagyok.” Ezt is olyan könnyedén, magától értetődően mondta, hogy látszott a tekintetén, tényleg képes volt egy 10 milliós városban, az otthonától több ezer kilométerre ellavírozni. Megesett, hogy kiegészítésként Brownie-t árult (fenntartása érdekében), megesett, hogy 200 darab is „elfuvarozodótt” az internetes hirdetés eredményeképpen. Nem hiába, egy volt vállalkozó a jég hátán is megél!
Saigonban készült Brownie
Most is úgy érzi, ha becsukja a szemét, Ázsiába van. A motoros taxikon kívül, ami néha életveszélyes volt, bármikor visszamenne az ott kapottakért cserébe. Megkockáztatom, talán még most is ott élne életvitelszerűen, ha a koronavírus időszakában Ázsia nem zárta volna le határait. Ahogy a mondás tartja: ha egy ajtó becsukódott, máris kinyílik egy ablak.
Történt ugyanis, hogy a „székelyföldi Don Quijote” kérte fel őt az Erdélyben árván maradt gyermekek művészet terápiájára, mint kreatív alkotót. Viszont miért is írtam azt, hogy nem ment tevékenykedni a határon túl és ki ez a nemes lelkű szerzetes barát, aki küzd az árral szemben a magyarságért? Nem más, mint Böjte Csaba bencésrendi szerzetes, akinek célja, hogy a magyarság nem határon túl, hanem határtalanul megmaradjon országoktól függetlenül. Tehát, Déván telepedett le és a Dévai Kölyök Manufaktúra segítségével egy kicsi plusz törődést adott az itt felnövő gyerekeknek. Két fontos dologra jött rá az itt eltöltött egy év alatt, amíg a gyerekek a fát picire aprítva, abból rajzlapkákat készítve rajzoltak vele. Az egyik: az újranyitást, a közvetlenséget, ami a privát szféra megnyitását jelentette,s ezek a gyermekek hozták el számára a betegsége után először. Illetve ekkor fogalmazódott meg benne, hogy egész életében embereket fog inspirálni és micsoda szerencse, hogy erre vitte az útja.
Déván, Csaba testér gyermekotthonában
A karantén „hardcorerabb” verziójában végleg Siófokon maradt, elindította a Mariann Art Kuckót, ahol kiscsoportos foglalkozásokat tartott. Ez a hely tényleg olyan volt, mint egy kis „kuckó”, én is itt ismertem meg. Én egynapos rajzoláson voltam és úgy érzem, hogy a képről/térből való rajzolásom jelentős mértékben fejlődött. De mi is ez a jobbagyféltekés rajztanfolyam? Van-e különbség a jobbagyféltekés és a hagyományos tanfolyam között? „Ki kell jelentenünk, hogy nincs számottevő különbség csakhogy a jobbagyféltekés: egy módszert, nézőpontot mutat arról, hogyan lehet ennek a művészeti ágnak az alapjait megismerni. A jobbagyféltekét a rohanó világunkban alig használjuk és ezért sem elhanyagolandó, ha a szubdomináns jobbat is igénybe vesszük, ami a kreativitásért, észlelő és vizuális gondolkodásért felel, mesélte Mariann.” Betty Edwards amerikai rajztanár és egyetemi professzor fejlesztette ki, aki szerette volna tanítványainak érthetőbben elmagyarázni ezeket az ismereteket. Ezután kutatótársával összekapcsolta a módszert a jobbagyfélteke működésével.
Fontos leszögezni, hogy a 4-5 napos tanfolyamon nem festőművésszé avanzsálhat az érdeklődő, hanem alapkészségek elsajátítására lesz lehetősége, és a tehermentességgel egy csodálatos időtöltést tudhat majd magáénak. Még ehhez tudnám „passzítani”, hogy ha szeretnénk a figyelmi állapotunkat fejleszteni, valamint a rajzmetódusokba belekóstolni, akkor érdemes kipróbálni, amit később az élet egyéb területén is hasznosíthatunk.
Extrém élményekben hazatérésük után sem volt hiány, Kittivel együtt a veszprémi pszichiátrián és a Szegedi Csillagbörtönben is tartottak önismereti kurzusokat. Mindkettő egyben kísérlet is volt az intézet vezetői részéről annak megállapítására, hogy az itt lakók képesek-e a kooperációra egymással.
A Szegedi Csillagbörtönben aztán nem éppen a „kishalakat” tartják fogva, akik akár a Pásztor tesók a Pál utcai fiúkban, csak egy einstandra képesek Nemecsekkel szemben. Nem, itt igazán kemény legények vannak elszállásolva. Ennek ellenére megdöbbentek, amikor a hölgyek nem ítélkeztek felettük, sőt keresztnevükön szólították őket. Annyira jól érezték magukat, hogy sokuk a 4 nap után máskor is „időtlenséget” érez, amikor rajzolással foglalatoskodik. Mindemellett elsőre meredeknek tűnhet az Olvasónak, hogy két fiatalos hölgy „bárányként ment a farkasok közé”, de még szóbeli kellemetlenség sem érte őket. Egyik fogvatartottnak volt egy mondása, ami ugyan nem csökkenti a cselekedetet, amit elkövetett, de mindenképp elgondolkodtató volt. „A börtön nem egy épület, ahol gonosztevőket tartanak elzárva, a börtön egy intézmény, amellyel a társadalom tükröt állít magának. A börtönben sorsokat őriznek.” (Lehet, hogy egy teljesen tiszta tükör lenne a magyar társadalom, ha nagyobb lenne a mobilitás? Lehet nem is lenne szükségünk tükörre!) A pszichiátrián is hasonlóan pozitív élmények fogadták őket, bónuszként egy fiút elindítottak a festészet útján, mára festőművész lett és boldog párkapcsolatban él.
Danival, a festőművésszel
Befejezésként azzal a gondolatokkal zárnám, amelyeket Mariann, mint „hamuba sült pogácsát” ad önmagáról és tevékenységéről. „Mindenkinek két szót tudok alapvetően tanácsul mondani: önismeret, alkotás. Ez érvényes tinédzserekre, felnőttekre, vezetőkre vagy fiatalkori énemre!” Tevékenységéről pedig így vélekedett: „Örömszerzés és élményteli fejlődés a lényeg nálam, ezenkívül, hogy kapsz az első és a negyedik nap egy üres lapot és művészeted evolúciója a két mű között saját magad számára lesz megdöbbentő, főleg ami a legszebb az egészben, hogy mindezt játékosan, „verejték nélkül érheted el!”
Városliget
A private garden by Piet Oudolf in West Cork, Ireland
The Battery in New York, by Piet Oudolf. Photography by Allan Pollok Morris
