Testképek a járvány idején I.

enter image description here
fotó: RhythmosNoir

Beszélgetéssorozat az Újegyetem szervezésében.
Első alkalom: május 10. 19:00, online premier az Ú1 youtube csatornáján.

Az elmúlt másfél évben a bőrt, ami a külvilággal érintkezik és folyamatos kommunikációban alakul, maszkra, a fertőtlenítő hagyta tisztaság érzetére és gumikesztyűre cserélte a társadalom számottevő része. A korábbi szabad mozgástér összezsugorodott, kénytelenné váltunk egymás nonverbális kommunikációjából és tekintetéből olvasni és túlkiabálni a maszkon elrekesztett hangunkat. A fizikai távolság leküzdésére az élő vizualitást a képernyőre cseréltük, míg az érintés vágya sokszor a képzeletben igyekezte túlélni az elszigeteltséget. Mindezen jelenségek csak kiragadott példái annak a kommunikációs spektrumnak, amihez alkalmazkodva újramedializált testképek milliói keringnek most közöttünk. Az oltott test, a covid-os, a félelemmel, szorongással telített testben emberek milliói szembesülnek a fizikai valóság énképet formáló következményeivel. A belső konfliktus legyen enyhe vagy viharos a felelősség és érzések között keresi a megoldást, a túlélés lehetőségeit.

A mikroszkopikus veszélyeztetettségre adott válaszok a félelem-kommunikáció által önkéntes és önkéntelen feladásba sodortak bennünket, miközben az emberi természet megszorítások nélkül mindenkor a sokszínűség fenntartásában érdekelt. A fizikai-szellemi-lelki egészség létfeltétele a diverzitásban cirkulálódó én- és testkép. Mi történik, ha az ember egy nagyobb ívű folyamat részeként észrevétlenül azzal találja magát szembe, hogy csak az előre csomagolt testképek közül választhat?

A tudattalannak hitt testemlékezet őrzi a járvány okozta változások lenyomatait, a test tudatát mégis nekünk kell felébreszteni ahhoz, hogy meglássuk hogyan változott testképünk az elmúlt időben.

Különböző terület kutatóit kértük fel, osszák meg meglátásaikat, hogy különböző szempontok mentén inspiráljuk egymást önmagunk és a másik megértéséért, valamint reflexív viszonyt kialakítva fenntartsuk a szabad választás és tudás lehetőségeit.

Az első alkalommal Pilári Darinka és Kellner Balázs beszélgetnek.

Pilári Darinka testérzékeléstannal, improvizációs tánctechnikákkal foglalkozó kutató, táncos, az Újegyetem Cselekvő tér műhelyvezetője, a SZTE doktorjelöltje.

Kellner Balázs művészetfilozófus, a különböző tudományos elméletek közös nyelvi tudatának, valamint a társadalmi jelenségek és tudatállapotok kapcsolatának kutatója. Az Újegyetem Smarni műhelyvezetője, a MOME doktorjelöltje.

„A járvány rendkívül jó alkalom arra, hogy a test és tudat viszonyára rákérdezzünk és elkezdjük megismerni mind személyes szinten, mind kollektív szinten, majd megkérdőjelezzük és változtassunk azokon a rendszereken, amik olyan testképekkel dolgoznak, amelyek testidegenné váltak. A nagy kérdés az, hol marad az együttérzés saját testi valóságunk iránt, vagy mások megélt tapasztalatainak sokfélesége iránt? Milyen az az egészség iránti felelősségvállalás, ami alapvetően kiszervezett az egészség egyéni tudása, a test bölcsessége alól?” Pilári Darinka

„Lehet, kicsit erős ma már a kifejezés; de igen, egy olyan paranoid antropológiai állapotról beszélek, ami a kapitalizmus szellemében és eszközeivel azt eredményezi, hogy járvány ide vagy oda, de biodiverzitás helyett már csak olyan helyeink vannak (virtuális valóság), ahol az ember magával, pontosabban saját alternatíváival találkozhat. Ebben a természettől elszakadt kiborg-ökoszisztémában pusztán csak informatikai tartalmak, webdesignolt tárgyak vannak rajtunk kívül jelen, melyek csupán az emberi faj kézjegyét hordozzák a biodiverzitás teljes kizárásával.” Kellner Balázs

Kert-terem

Hogyan gondoljam el a kertem terét? Milyen is a kert-tér?

Kertem terére tudok egyrészt abszolutista tekintettel nézni: hiszen mozdulatlan, külön levő, saját struktúrával rendelkező, a dolgokat (entitásokat) magába foglaló, áthatolható és elmozdíthatatlanul rögzített. Határjogi és tulajdonjogi lekötöttség. Térképen jelölhető, kijelölhető és beazonosítható.

A kert-tér, amiből nap mint nap láthatóan és érzékelhetően más és más kép bontakozik ki, a bennelevőség tekintetében állandóan változó, sőt mozgó, ezáltal a teret máshogyan és máshogyan beszövő és belakó, kiterjedését a vertikálisba is (felfelé láthatóan, lefelé számomra láthatatlanul) szüntelenül kinyújtóztató minőséggel bír. Tehát a létezők közötti viszonyrendszer alakítja a teret - relativitás.

Kertem levegő terének hol a határa, hol kezdődik a hivatalos légtér? Égig érő fám nem lehet....

Kertem mások által tudomásul vett és magunk által folyamatosan megélt terének története kettős iratú: kintről megítéltetik, a kardinális változás-pontok (ja, hogy így gondoltad?, mikor láttam, hogy csinálod, nem értettem, mit fogsz belőle kihozni!) a környezet részeként értelmeződik, bentről, a mi történetünkben pedig az imaginárius álomkép felé törekvés napi szintű megvalósítási útja zajlik.
Belső kertünk is állandóan egyeztetésben van az önmagunknak már megírt álomkert és a kerti folyamatokra reflektáló napi szintű átiratainkban, mikor a térben a rövid és hosszú távú hatásokat az időben előre érzékelnünk és cselekvési szinten befolyásolnunk kell.

Kert-terem alakításakor a spontán időn kívül lelki szemeim és cselekvő kezeimben a jövőbeli státuszra irányított figyelem van - a változás elfogadása és legitimálása során mégiscsak ott a végcél, amit el akarok érni, vagy el akarok kerülni. A tudás és a szakmai felkészültség révén előre tudom az aktuálisan észrevehetően zajló folyamatok kimeneti eredményét, ezért a látható pontokon kínálkozik beavatkozási lehetőség. A rejtett és nyilvánvaló közötti határvonalak módosulása és nyíltsága, illetve rejtettsége okából ered az, hogy hibázok és már csak a következő tenyészidőszak alatti munkafolyamatba van lehetőségem integrálni az idei év tapasztalatait.

Kert-terem, mint cselekvési mező a kezem által csak a lehetőségek kibontakozásának a tere és a természeti tényező miatt mindig is csak az esetleges siker előkészítője. Az ismeretlen és a kiszámíthatatlan mechanizmusok hibaként íródnak bele a térbe (pl. csenevész, beteg növény), hiányként jelennek meg (pl. ki nem bújt, meg nem eredt növény hagyta üresség).
A hagymásokat ősszel előre megtervezett hímzéses partelbe rendezem. A terv tökéletes megvalósulása, a kivitelezési aktus nem egyedül az én kezemben, hanem a természet erejében is van. Tavaszi kibújáskor már nem tudom pótolni a ki nem bújt hagymákat, a terv tökéletes mivoltát felülírja a természeti tényező és hiányként mutatja meg magát.


hang: Kovács Balázs

Edward W. Soja Harmadiktér fogalmának együtt-hatása folyamatosan zajlik - de láthatatlanul, az elbeszélés, az elmesélés, sőt, a kint és bent párbeszéde révén tudom csak feloldani a dialektikát és az áhított trialektika felé irányulni. Az átélt szövegkorpuszok összeolvasásában lesz majd egy új szövegdinamikai esélyem a megértés bonyolultabb egymásra-hatásainak megmutatására.

A kert, mint szövet vagy mint szöveg.
A kert élő szövete rányomul az élettelen, az épített részek széleire és folyamatosan elnyeléssel fenyeget. A természeti erő, mely mindent képes betakarni, elrejteni. A járdára nyomuló gyepfelület, a futónövények homlokzatfedő szerepe. Kétfajta textúra összeillesztésének módozatbeli kérdései: a létformák nem egybefonódnak, hanem egymásra nyomulnak, alágyűrnek.
A kert írott és festett valóság a papíron: szövegként, vagy képként jelenik meg. Panorámafotó, mint a tér közepén álló falfestmény szemlélője. A történetek tereként megjelenő leírás, mely valósságában és elképzeltségében már a képzeletbeliség révén is az irodalmiság fogalmába tartozik.

Rám szállnának szépen a lepkék

Süsü dalát a legelsők között vettük fel az esti, elalvás előtti repertoárunkba.
Az óvodában lila pillangó volt a jelem, anyu hímezte rá a kéztörlőmre és a zsákomra. A kéztörlő a mai napig megvan, maga a hímzés jobb állapotban, mint maga a törülköző.
Azért fontos ez, mert mostanság filozofikus, mély gondolkodású bölcs emberekről derül ki számomra (előbb Irma, aztán Kriszti, aztán Géczi tanár úr és persze Lantos Gábor), hogy alapvégzettségük szerint biológusok.
Tegnap írtam Krisztinek, hogy én pontosan az ellenkező utat jártam be: előbb maga a lét megfejtése érdekelt (filozófia, irodalom) és innen érkeztem meg a biológiához, a botanikához, amit talán magának az életnek nevezhetünk. Furcsa, nem?
Mint mikor egy hímzett lila pillangó leszáll egy virágra. A kertet én művelem hozzá. És azóta, ha kicsi szívem vélük dobogna, nem lennék ilyen nagy otromba....

enter image description here

Nárciszok földkalappal

Beszélve látni

Bármilyen sok képed lehet, sohasem lehetsz olyan gazdag: árnyalt és részletes, mint mikor sok-sok szavad van.
Képeket látunk, képekben gondolkodunk, nap mint nap képigényünk van - rengeteg képet alkotunk, olykor képekben is kifejezzük magunkat, de a belső sokrétűség mégsem képszótárból, hanem a klasszikus értelemben vett (szó)szótárból áll.
A képi szépséggel szemben helyezkedünk el - ha a pozíciót nézem, akkor természetesen igaz ez a verbalitás egyik fontos megjelenési formájára, az olvasásra is. Két külön entitás találkozása - egymás nézegetése. A nyelvi szépségben viszont lubickolunk, szó szerint benne élünk. Általa élünk. Viszonyaink, kötődéseink, emlékeink, történeteink, gondolataink mind mind a nyelvben gyökereznek. Egylényegűek vagyunk. Vagy csak lehetünk?

Művészet?

A mű()észet c. írás olvasásakor ismét elgondolkoztam azon, hogy vajon én ezt, hogy fogalmaznám meg. Többször futottam bele ugyanis abba, hogy egy neves alkotó kellően kikommunikált kiállítására betérve, egy menő rendező, mindenhol sztárolt darabját megnézve, vagy egy adott dalt meghallgatva, könyvet elolvasva, becsapva éreztem magam. Utoljára Bécsben jártunk egy olyan kiállításon, ami sok minden volt, modern polgárpukkasztó, rendkívül hatásvadász, de…….. hm semmi több. Tudom amatőr vagyok. De amikor a négyszintes épületet fél óra múlva elhagytuk rendkívül csalódottan (nem, egyszerűen több időt ott eltölteni pocsékolás lett volna), pontosan a címben szereplő kérdésen tűnődtem, hogy ebben mégis mi volt a művészet? Mégis mit nem vettem én észre, amit Ausztria fővárosának egy képzett kurátora látott? Hogy lehet, hogy rengeteg sok pénzből megrendeznek egy darabot, átmegy rendezői, színházigazgatói kézen, játszik benne 10 színész és háttérmunkát végez benne 40 ember, és senki nem észrevételezi, hogy a darab – már bocsánat – de szar, semmi mondanivalója? Most olvastam egy szintén sztárolt író regényét – novelláit ismerem, szeretem – és úgy érzem elvettek életemből két napot a semmire. Miért nem értem én, és mit olvasott ki belőle a szerkesztő?

enter image description here

Ilyenkor hajlamos vagyok elmerengeni azon, hogy a művészetben is van kánon, ami sztárol és elad, és talán ennek vagyok áldozata. Mind tudjuk, hogy a Mona Lisa nem a világ legjobb képe, mégis mindenki oda adná a fél kezét, ha hazavihetné. Rembrandt bármelyik képéért milliókat adnak, pedig nyilván festett olyat, amit kidobott volna, ha tovább él. Ma már szégyellem, de amikor Isztambulban voltam nem jutott eszembe elmenni a nemzeti múzeumba körülnézni. Miért? Mert nem ismerem azt a művészetet, azokat a művészeket, és úgy éreztem nem tudom értékelni, amit ott láthatok. Ma már sajnálom, hogy akkor sétálni a piacon fontosabbnak tűnt. Párizsban nem merült fel ez. De most olvastam Mérő László Maga itt a tánctanár c. könyvét és ott találtam egy részt, mely nekem segített egy kicsit a fenti kérdés eldöntésében. A Matematikai giccs c. fejezetben azt írja: Matematikai giccs az, ami nem függ össze érdekes, váratlan módon egészen máshol felmerült, egészen másfajta matematikai struktúrákkal. A matematikai giccs, mint minden giccs, attól giccs, hogy csakis önmagáról szól, a rajta kívüli világról nem mond semmi érdekeset, újat. Ez összecseng Jü Hua kínai író Kína tíz szóban c. könyvében írtakkal. Gyermekkorában rendszeresen a halottasházi hűs kórteremben bújt el a déli hőség elől, mely emléket teljesen elfelejtette, de felnőttkorában ezt az emléket Heine egyik verssora (A halál, az a hűs éjszaka) pontosan felidézte számára. Ezzel kapcsolatosan írja: Ha valami, akkor ez az irodalomban rejlő titkos erő: különböző korokban, különböző országokhoz, nemzetiségekhez, nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó írók műveiben az olvasó megtalálja a maga személyes élményét.

enter image description here

Azt hiszem fenti bekezdés választ ad nekem a kérdésre. Művészet az, aminek nemcsak egy oldala van, ami nemcsak egy színházban elmondott szöveg, könyvben leírt szó, hanem ami képes bennem, az íróban, festőben, a többi emberben összekötni valamit, ami képes valamit mondani, valamit átadni, valamit felsejtetni, valamit megérteni, valamit átérezni. Ami több önmagánál mint tárgynál, hangnál, betűnél, festéknél.
Lehet (biztos), hogy ez így nem szakszerű, nem pontos, vitatható. De egyelőre nekem (meg Mérőnek, meg Jü Huának) megfelel.

Ima és meditáció

Többször előkerülnek e könyv lapjain az ’ima’ és a ’meditáció’ kifejezések. A kettő korántsem ugyanaz, s hogy a különbségre rámutassak, ide idézem Christopher Moore tömör összefoglalását:
„Amikor imádkozol, beszélgetsz Istennel. Amikor meditálsz, akkor hallgatod.”
Hasonlóan látom én is. Számomra az imába a következők tartoznak: köszönet, hálaadás, kérés. A meditáció lényege pedig nem a kiáradás, hanem a befogadás. (Bár nem szeretem a ’meditáció’ kifejezést, mert sokan félreértik, mégsem találok alkalmasabb szót.) Leülök valahol, legyen az fatörzs, utcakő, vagy épp patakpart, s szépen lecsitítom kavargó gondolataim (ha ugyan vannak éppen). Ha mindezek elcsitultak, akkor jön az Ihlet, sokszor látok egy-egy villanásnyi jövőképet, ami megmutatja az irányt, amibe a továbbiakban haladnom kell. S én hűen követem ezt az irányt, így sosem tévedek el.
Többé-kevésbé ezeket jelenti nekem ez a két szó: ima és meditáció. Tisztelettel kérem a kedves Olvasót, hogy emelkedjen felül kedvenc sztereotípiáin, dogmáin, s próbáljon elvonatkoztatni minden vallásos tartalomtól, ami e szavakkal az idők folyamán összeforrt.

In.: A szabadság íze: Ima és meditáció

https://www.facebook.com/zakadominika

Mi a művészet?

Mi a művészet?
Ki mondja meg, ki a művész - ki nem az?
Mitől - mi által lesz valaki művész?
Mi az inspiráció?
in: - ba, -be
spirit: szellem >>> szellem be az emberbe?
Milyen szellem megy az emberbe?
Milyen szellem jön ki az emberből ?

wikipédia:
Az inspiráció (sugallat, ihlet, késztetés), a lelki és szellemi tett egyik mozgatórugója, ami a kreativitással járó alkotókészség révén innovációt, azaz szakmai fejlesztést, vagy gyakorlatban is megvalósuló újításokat eredményez.
Míg az innováció egy kreatív ötletből születő folyamatot jelöl, amely a későbbiekben megvalósítja az ötletet, az inspiráció ezen kreatív ötlet létrehozására buzdító belső indíttatás, vagy külső folyamat, amit tudatosan fejleszteni lehet. Azt is mondhatjuk, hogy az inspiráció képes összekötni a kreativitással járó alkotóerőt, elméleti indíttatást és elképzelést az innováció révén megvalósult és létrehozott újítással egyfajta teremtő erőként.

Van olyan, hogy egy festő képeit nézegetve 2-3 óra után megfájdul a fejünk?/ felszabadulunk, felüdülünk?

Van olyan, hogy egy zenét hallgatva kedvünk támad az erdőben sétálni? / legszívesebben bebújnánk egy egérlyukba, és összehúznánk magunkat olyan kicsire, amilyenre csak tudjuk?

Van olyan, hogy egy könyvet olvasva - vagy többet -, lázadókká leszünk?/ elkezdünk egyre jobban együttműködni, a tekintélyrendben felettünk állóknak engedelmeskedni?

Van olyan, hogy egy panelépületekből álló lakónegyedben az ember élete sivárrá válik?/a természetben megelégedett, kiteljesedett, színes életet él valaki?
(lehet fordítva is, persze tudom)

Van olyan, hogy egy beszélgetés után elgyengülünk/megerősödünk? szomorúak leszünk/örülünk?

Van olyan, hogy bizonyos filmeket nézve megsértődünk az egész világra, óóóó, és szenvedünk?

Van olyan, hogy némely embert hallgatva fellelkesülünk, és legszívesebben mindenkit magunkhoz ölelnénk ?

Vagy van/volt olyan, hogy embereket/emberekre hallgatva némelyek - akár milliók - embereket ölnek/öltek ?

Kit/mit engedünk be a kertünkbe?
Kit/mit engedünk be az otthonunkba?
Kit/mit engedünk be a szívünkbe ?

Kell-é a kerítés ?

...és lehet, hogy annak a festőnek/zeneszerzőnek/építésznek/filmrendezőnek/írónak/politikusnak etc. van egy útja - egy saját útja. Megkínál, haladj véle azon az úton…....
Ha erre az útra tévednénk, meg akarunk-é maradni azon?
S vajon sokan haladnak-é azon ?
S különlegesnek, újnak, szépnek, és jónak tűnik ez az út ?
Mert inspirált ?
Mi inspirálta ?
Ki inspirálta ?

Igaz az, hogy minden féltett dolognál jobban kell őrizni a szívünket (személyiségünk valóját, legbensőbb énünket), mert abból indulnak ki az élet folyamai?
És végül mi az ÉLET?

Levelek a szélben, a postaládában és az éterben

Annyira jó volt, amikor megláttam, hogy Judit a levelezésről írt, hogy erre nekem is reagálnom kell, mert ez életem egyik legfontosabb tevékenysége - ha lenne ilyen szakma, nekem professzionális levelezőnek kellett volna lennem, mert nemcsak grafomán vagyok, hanem az írott verbalitás a legnagyobb erősségem. Ráadásul az évek alatt az is kiderült, hogy a levél-műfajt (a regénnyel vagy a verssel ellentétben) nekem találták ki. (Na jó, akkor még írhatok majd levél-regényt, fú, megnyugodtam.)
Két gyerekkori élményem fűződik a levélíráshoz, szerintem onnan indul ez az egész mánia nálam. Egyszer anyukám nagyon beteg volt, amikor várta a nagyobbik öcsémet és Kecskemétre került egy időre kórházba (fura, hogy most én éppen itt élek, ráadásul egyszer, amikor mentem a kórház felé, beugrott ez az emlék, hogy én itt vagyok anyukámat meglátogatni). Én akkor 7 éves voltam, tudtam már szépen írni-olvasni (én még kötelezően 6 évesen mentem suliba augusztusi születésűként, de akkor még olyan volt az iskola, hogy tudta, mit jelent 6 évesnek lenni), anyám meg írt nekem gyöngybetűkkel, én persze visszaírtam. Nem emlékszem, mit váltott ez ki belőlem, csak arra, hogy nagyon hiányzott nekem, de egy levele ebből az időből megmaradt, máig őrzöm. Szép, virágos levélpapíron írt, egyszerűen, hogy én is megértsem és gyönyörűen olvasható kézírással. Türelem és szeretet, erről árulkodik a levél, amiben nincs semmi fontos, de maga az, hogy vette a fáradságot, nagyon fontos nekem ma is.
Még ezelőtt egy évvel apám ment el egy évre Kanadába kutatóként, ahol egy egyetemi állást kapott és ahonnan csak miattam jött vissza, pedig addigra mi már rég csak szombati apa-gyerek páros voltunk, nagyon korán elváltak a szüleim. Mivel ekkor még csak 6 éves voltam, annyira remekül nem tudtam írni, de folyamatosan leveleztünk, apán főleg olyan képeslapokat küldött, amilyeneket akkor itthon még nem lehetett kapni: színes-szagos, 3D-s, dombornyomott lapok jöttek, pár ezekből is megvan még, szintén nagy kincsek nekem, pedig ma már persze sokkal profibbakat lehet kapni itthon is. De hát mint minden ilyen csecsebecsének, ezeknek is érzelmi értékük van. Szóval a magam szintjén levelezgettem én, mióta egyáltalán írni tudok (azért erre lehetek büszke szerintem).
Közben amikor nyaraltunk akár anyámékkal, akár apámmal, akár a nagyszüleimmel (ők meg rendszeresen Hévízre vittek engem), mindig írtam képeslapot, mert az olyan jó kis szokás volt. Amikor lett egy igazi jó barátnőm a középiskolában, leveleztünk a nyári szünetben. Ugyanígy amikor szerelmes lettem középiskolában, halálmegvető bátorsággal megkérdeztem a fiút a nyár szünet előtti utolsó napon, nem akar-e levelezni a szünetben: akart (de csak levelezni, sajnos, úgy látszik, akkor még nem tudtam ezen keresztül hódítani - bezzeg ma már tudnék :-).
Persze könnyű volt akkoriban levelezni: internetnek még csak híre-hamva sem volt sehol. Ma már a levelezés erőfeszítést igényel.
Mindezek után lett nekem 16 évesen egy fotós barátom, Károly, akivel ezek szerint 23 éve vagyunk nagyon jó barátok (nem kell számolgatni, kérem szépen!), most is éppen itt horkol nálunk, mert egy jazz fesztiválra mindig közösen szoktunk menni. Na, vele aztán volt miről beszélgetni levélben: mivel viszonylag nagy volt köztünk a korkülönbség (ma már nem az, pedig az évek száma nem változott, de hát másképp méri már ilyenkor az ember és az asszony is), egy csomó szellemi dologba ő vezetett be engem: Kaláka, Sebő, Bergman, Weöres, Lao-ce, Vekerdy, Vásáry Tamás, Robert Capa, Bresson, művészfilmek tömkelege, egy csomó mindenre kinyitotta a szemem és mindig gondolkodtunk, vitáztunk, beszélgettünk. Azért az egy jó barátság, ahol 23 éven keresztül állandóan van miről mélyen beszélgetni, nem? Nagy pirospont az életben! Mondjuk nálunk az intenzív levelezés ebből csak 10 évig zajlott (de addig néha naponta is), azóta "csak" telefonálunk (egy vagy két órán át) meg emailezünk, amikor éppen nem találkozunk. Már azt is megbeszéltük többször levélben (tehát írva vagyon), hogy amikor öreg anyóka és apóka lesz belőlünk, és már nem akarunk vagy tudunk többet kimozdulni, még Egerben majd utoljára találkozunk és megünnepeljük ezt az egészet.
Később aztán jött az egyetem, az egyetemmel Judit és megint lett nagyon szuper levelezőpartnerem (is) a személyében, amikor már nem éltünk egy városban. Mindenről írunk, fantasztikus, ahogy ír: tömör, lényegretörő, gyönyörű a kézírása (bár néha többször is elolvasok valamit, hogy kibogozzam, mi is a szó, de ez nem számít) és mindig érdekes, izgalmas. Nyilván ehhez egy ilyen barátság kell, vele éppen 15 éve beszélgetünk szóban-írásban, na majd idén ezt még megünnepeljük! :-)
Hallja, Főszerkesztő asszony?
A levelezés értelme ott van abban, amit Judit írt: ajándék magunkból, ajándék a másikból, szellemi játék, kapcsolódás, bizalom, önelemzés, önértelmezés. Sokszor így tisztul le, mit is gondol az ember (az asszony) valamiről. Amúgy meg jó móka és ha úgy vesszük, a testmozgás egy formája (ezt tudja, aki írt már kézzel 10 oldalasnál hosszabb levelet).
A mai világban pedig szükségszerűen lelassít, a betűket nem pötyögjük, hanem írjuk, kanyarítjuk, összekötjük és közben összekötődnek a gondolataink is, így pedig egy olyan szövedékké állnak össze, ami szóban vagy gépelve nem feltétlenül lehetséges vagy nem így lehetséges: egy egyedi gondolati világtérkép jön így létre, amelyben ráközelíthetünk egyes ideákra, boncolgathatjuk azokat, majd egy idő után kibontakozik egy háló, amelyben esetleg mi is éppen akkor csodálkozunk rá egy-egy összefüggésre (és csodálhatjuk magunkat, hogy ilyen remek dolgokat vagyunk képesek gondolni). Aztán ez a háló vagy fogva tart egy darabig vagy onnan indulunk éppen tovább egy olyan térképen, amelynek útjait menet közben építjük ki, létrejön egy általunk konstruált lehetséges világ és a magam részéről ezt hallatlanul izgalmasnak tartom, főleg mert a levelezésben ezt a térképet ketten szőjük, a világunkat ketten találjuk ki és a másik személyiségének csodái egy-egy kanyar után úgy ragyognak fel, mint egy váratlan szivárvány, ahogy olvassuk a sorait.
Hát, azt hiszem, mindebből egyértelmű, hogy a levelezéshez nélkülözhetetlen egyfajta szenvedélyes kíváncsiság, különben a kutya sem venné a fáradságot, hogy ínhüvelygyulladásosra körmölje magát.
Van egy zenekar, akiknek a marketing-anyagában az áll, hogy a zenéjüket receptre kellene felírni - hát, szerintem ez pont így igaz a levelezésre is. Úgyhogy tessék elkezdeni levelezni, kérem szépen, a kockázat minimális (legfeljebb nem ír vissza senki, akkor majd írunk másnak), a mellékhatások viszont aránytalanul pozitívak, még életre szóló barátságok is szövődhetnek így (ez pedig garantáltan kifizetődőbb, mint pl. pszichológushoz járni).

Parallel lives

I don't know about you but I've always been fascinated by the idea of parallel lives: lives with me being the main character but leading them in an extraordinarily different way.
Even now, when I am one and only (for someone or maybe more people), I have different roles and I behave differently in lots of situations although my personality is absolutely coherent. I am a mum, a wife, a teacher, a friend, I do swing, gardening, reading, housework, studies, etc. and let every bit of influence affect my integrated personality develop in some way.
However, as I am a coherent somebody, I have a set of convictions I live by and these might be formed by some books, movies, photos, people, etc. but their core and the inherence of it all do not change dramatically. When I crave for parallel lives, I mean that (in theory) I would be interested in living different lives to see what it would feel like not to be me, or a different me. It's not exactly "me" who interests me in these alternative realities but the life I could create with different choices from the ones I have made so far. Whenever I make a decision, only one way opens up, all the other alternative paths are shut down and this is how a person develops and creates or undergoes his or her life. The idea that I could start again and make different choices is absorbing in itself and also because I would be deeply excited by the other possibilities of my life that can never happen. If I make my own choices or my decisions are set or coded is a question I cannot answer but I would make a rough guess that they are both. Just as Forrest Gump's message goes: we are partly blown by the wind and partly determined by our circumstances and personality.
However, a famous and very inspiring Hungarian sociologist, Elemér Hankiss said each person should find a way to turn their life into a destiny and I have been pondering a lot about what he could have meant by this. I have just read a book that seems to have given me an answer: this is what I'll talk about in my next post.

Rend

Márta e heti keddi írásában egy bekezdésnyit ír a rendről: hogyan kímélhetjük meg magunkat attól, hogy főzés után egy halom koszos edény nézze az alkotásunkat. Szeretek egy gondolatot végigszöszölni. Nem véletlen, hogy Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című munkája volt életem egyik igazi katartikus olvasmánya. Pár hete kérte Balázs, hogy a kulturális egyesületünk Rendet! kiadványához írjak magáról a rendről. Annyira ide kívánkozik és annyira nem akarom újra, másként megfogalmazni, hogy hosszas könyörgés után Balázs végre megengedte, hogy itt is olvasható legyen.

Gondolatfoszlányok rendről, rendetlenségről, ürességről, letisztultságról, harmóniáról - na meg mindezek viszonyrendszeréről.
Mi is a rend? Nekem? Neked? Nekünk?
Nekem a rend nyugalom: a tárgyak nyugodt elhelyezkedése, nem kényszeredett szimmetria, hanem kéznél lévőség, mégis átláthatóság, esztétikailag kényelmes elrendezése a tárgyaknak a térben. Neked? A Te rended nem feltétlenül az Én rendem. A Te rended a te íróasztalod, a te polcod - olyan hely, ahol te helyezed el és te kezeled a tárgyaidat, azaz te használod a tárgyakat oly módon, hogy az neked jó legyen. Ha nem jó, akkor az nem a te rended, hanem az már rendetlenség. A Te és a tárgyaid közötti viszonyrendszer és tárgystruktúra célja, hogy a keresett dolgot minél egyszerűbben megtaláld és minél könnyebben elérd, ha ez nem így van, akkor módosítani kell a struktúrán vagy a viszonyrendszeren. Emlékezni, mit hova tettél - saját magad külső vagy belső szemének láthatóvá, elérhetővé tenni. A rend tulajdonképpen eszköz dolgaink kéznél tartásához, rendszerezéséhez. Ha nincs szem előtt, vagy nem emlékszünk egy tárgyra, vagy dologra, akkor az számunkra nincs is. Ha keressük, de nem találjuk, akkor nem jó a rendünk. Ez lenne a rendetlenség? Talán. Ez is.
A tárgy nélküli tér nem rend. Az üresség. Lakótér esetén kimondottan ijesztő. Üres. Élettelen.
A személy nélküli tér a tárgyak által marad személyes. Tárgyaink saját lenyomataink a térben. A tárgyaink a nyomaink. Tárgyaink, azaz nyomaink adják meg egy tér személyiségét, személyességét. A szoba szellemisége több a pillanatnyi személyességnél, az már az összes addig ott létező személyesség összeadódása és története.
A letisztultság nem üresség. A letisztultság a minimalizált tárgyakkal elért harmonikus rend. Kevésszer valósul meg. Ritka.
Lehet-e rend tisztaság nélkül? Nem. A rend feltételezi a tisztaságot. Miért? Mert harmonikus viszonyrendszer csak tiszta megvalósulások között lehetséges. Törött vagy koszos dolgokkal a legjobb lakberendező sem tud mit kezdeni.
Lakberendezés? Milyen fura, ha más csinál nekem rendet. Ha más helyezi el a dolgaimat a térben. Önmagamat sem rendeztetem be mással.
A rend: önmagunk megtalálása a térben a tárgyaink között. Jó ez így?
Van én rendem, te rended és van a mi rendünk. Az én asztalom, a te asztalod, az ő asztala - de nincs a mi asztalunk. Az az étkezőasztal. Amit a kulturális, társadalmi rend szerint rendezünk el. Nem az én szokásrendszerem, nem a te szokásrendszered, nem a mi privát szokásrendszerünk, hanem a társadalmi megszokás. Kulturális hagyomány, kulturális kód egyéni megvalósításokban.
Rendet rakni tanulunk. Otthon, iskolában. Elvárják tőlünk a rendet, elvárják, hogy használhatóak legyünk. Érthetőek. Átláthatóak.
Rendet alapvetően az ember önmagának teremt. Rendetlenség akkor lép fel, mikor az ember rendje nem funkcionál. A vendégnek megalkotott mintarend kit csap be? Engem, vagy a vendéget? Hazugság önmagamról a másiknak, vagy megtisztelése a másiknak azzal, hogy elrejtem önmagam átláthatatlanságát. Vagy: a mintarend oly módon szól a másiknak, hogy beleférjen az én rendembe? Beengedem, használhatóvá teszem számára az én teremet, az én rendemet. Beengedem, valamit feladok önmagamból, hogy helyet csinálhassak a másiknak. Ez még nem a mi rendünk, hanem ez az én rendem, ami neked szól, hogy merj benne lenni. Kiskapu, amin majd lassan behozhatod a te rendedet és esélyt adhatunk egy közös rend kialakításához.
A rend soha sincs készen. A rend mindig alakul. A rend nem statikus, a rendet folyamatosan teremtjük, ugyanúgy, mint önmagunkat.
A én rendem talán önmagam vezetése a térben. Ezért ragaszkodunk annyira hozzá.
Valamit mindig hozunk, és valamit mindig viszünk. A mozgás az egyensúly. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor lesz patologikus: krónikus gyűjtögetés, iszonyatos üresség.
Én a személyes nyitott tereket szeretem: benne van a másik markáns egyénisége, mégis van benne számomra is hely. Jó ott lenni. Ilyenkor a másik rendjéből nem egy torz tükör néz szembe velem, hanem önmagam lehetek.
Kevesen tudnak jó tereket teremteni. Nem értem, hogyan tudnak emberek csúnya terekben élni. A csúnyaság nem egy tőlem idegen stílus. A csúnyaság a stíluson belüli torzság.
Jön a tavasz, tegyél rendet!

Érdemes belenézni Polcz Alain: Rend és rendetlenség című írásába. Az Asszony a fronton című munkája pedig kötelező olvasmány!

enter image description here

Janka három-négy éve készítette ezt a rajzot, azóta is a konyhafalon van a helye