Faluság

Mielőtt egy bíró ítéletet hoz, mindig figyelmeztetni kell a feleket arra, hogy döntéshez érkezett az ügy, hogy megtehessék az összefoglaló nyilatkozatukat, vagyis előadják utolsó érveiket. Ilyenkor jönnek azok a nagy beszédek, amikkel az ügyvédek még egyszer utoljára megpróbálják maguk mellé állítani a bírót.
Tehát amikor a bíró úgy érzi, már mindent tud és ért, és megszületett a fejében a döntés, akkor tájékoztatja a feleket, hogy az ügy megérett a határozathozatalra. Amióta először hallottam, szeretem ezt a kifejezést. Ősbölcsesség van benne, méltóság, időtlenség.
Merthogy az ügy, mint a kovász, nemcsak hozzávalókból áll, hanem érik is. Történik vele valami átalakulás, valami fejlődés. Persze szükségesek a bizonyítékok, nyilatkozatok, a jogi anyag ismerete és a tárgyalások: látni, hallani, olvasni a feleket. Az ügyet ki kell bontani a sok lényegtelen egyébből. Tisztázni kell az ügy lényegét adó kérdéseket, aztán azt össze kell vetni a joganyaggal és….
….hagyni kell érni kicsit az egészet. Készre érni.

Erről eszembe jutott a zongoratanárnőm, aki az első három évben mindent megpróbált, hogy megtanítson zongorázni. Kínkeservvel gyötört engem, az ujjaimat, az ő fülét és persze az otthoniakét. Adta fel a darabokat és volt, hogy egy félévben egy darabot tanultunk végig. (Persze nem tudta, hogy otthon nincs fűtés a zongoraszobában, szóval hiába az igyekezett, nem gyakoroltam semmit.)
De ő volt az, aki, ha már nagyon nem ment, mindig hátradőlt, rágyújtott egy cigire, kifújta a füstöt és azt mondta:
- Magdikám, most ezt pihentetjük két hétre, és meglátjuk mi lesz belőle.
Paradox módon, ami nem ment gyakorlással, az kicsi pihentetés után kisurrant az ujjam alól. Szóval hagyta érni a darabot, és kicsi hátralépést követően általában az sokat javult.
Végül én is megértem a határozathozatalra.
Mert előbb csak pihentetett engem is két évig a zongora tanárnő: az utolsó két évben csak könyvekről beszélgettünk. Aztán a második év végén közölte, hogy nem lesz belőlem zongoraművész, hagyjam abba a zeneiskolát. Amivel hatalmas köveket vett le a vállamról, mert én ezt már az első óra után tudtam. (Legfőképpen, mert gitározni akartam. Azt lehetett volna a fűtött szobában is.)
És még hány döntés van, amit ésszel tudni lehet az első pillanatban, de érnie kell, hogy meg is valósuljon. Ilyenek a kapcsolatok, az elszakadások, a házasság, gyerekvállalás, házvásárlás, pályaválasztás. Szinte valamennyi döntés. Mert a jó döntéshez nemcsak tudás kell, ismeret, hanem idő is.

Vicces, hogy Salamon, a bölcs bíró tudta ezt.
Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek. Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak; ideje van az ültetésnek, ideje van az ültetvény kiszaggatásának. Ideje van az ölésnek, és ideje van a gyógyításnak; ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje van a nevetésnek; ideje van a jajgatásnak, és ideje van a táncolásnak. Ideje van a kövek szétszórásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének; ideje van az ölelésnek, és ideje van az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak; ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek. (Prédikátorok könyve 3, 1-8)

Valamennyi fenti dolog is döntésekhez kötődik.
A jó döntéshez idő kell. Csend, belső figyelés.
És ha az ügy megérik, forrását nevezhetjük ihletnek, igazságnak, vagy Isten szavának.

És ide tartozónak gondolom még Márai alábbi gondolatait is (igen tudom, mindenki őt idézi, de mit csináljak, tök okos volt).
Szóval a legjobban nekem ő definiálta azt, hogy mi a különbség a bölcsesség és az okosság között:
„Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak. Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”

Valahogy így.
Az okos gyorsan az. A bölcs mer érlelni.
Szóval a kifejezés: határozathozatalra érett.
Szeretem.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Szeretném megosztani tapasztalataimat a tavaszi hagymás virágok ültetésével kapcsolatban, hogy ti ne járjatok pórul a jövőben. Leggyakrabban tulipán, jácint, krókusz, nárcisz és hóvirág fordul elő a kiskertekben, de lehetnek még más hagymások is, amiket sokan nyáron, az iskola befejeztével kiszedünk a földből, hűvös helyen tároljuk a nyár folyamán, majd ősszel, az iskola kezdetekor visszaültetjük a földbe. A visszaültetésnél figyeljünk az ültetési mélységre. Az újonnan vásárolt hagymák zacskóján fel szokták tüntetni ezt a számot, amit a képeken is láthattok, ha viszont már nincs meg ez a papír, akkor ahhoz kell tartani magunkat, hogy a hagyma méretének kétszerese a mélység. Ezt azért kell betartani, mert, ha túl sekélyre kerül, akkor kikaparhatják a háziállatok, illetve kiszáradhat, megfagyhat. Viszont ha túl mélyre ültetjük, akkor fennáll az esélye, hogy el sem éri a felszínt, elpusztul, berohad.

Ültetési adatok tulipánoknál

Nekem sikerült túl mélyre ültetnem a krókusz hagymákat, ezáltal szelektáltam is, mert a sárgák ennek ellenére képesek voltak a felszínre jutni. Azonban a lilák eléggé megsínylették, csak pár darab jött elő és volt olyan, ami már a földben kitolta a virágot és csak az tűnt fel, hogy valami lila van a föld felszínén.

A vásárolt krókusz válogatás

Összegezve tehát, figyeljetek oda az ültetési mélységre a hagymás virágoknál, mert tavasszal lehet nem olyan szép pompában fog tündökölni a kertünk, mint azt elképzeltük, ha elrontjuk a mélységet.

A túlélők

Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.

Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.

Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.

Jöttömben-mentemben mostanában a reményen elmélkedem.
Hadilábon állok vele.
Mindig is úgy tanultam, hogy a remény tartja az embert életben, hogy a remény viszi előre. A remény egy adomány, ami segít legyőzni a nehézségeket. A katolikus tanításban egyértelműen jó, Istentől jön. Adventben a második gyertya a reményé, a hit, az öröm és a szeretet mellett. Zsidó hagyományból jön ez, és a megígért Messiásban való reménykedés az alapja.
És ugyebár ott volt Pandóra: a görög mitológiában, amikor a szelencéjéből minden rossz rászabadult az emberekre, és ezen Pandóra elszomorodott, akkor belenézett még egyszer a szelencébe, és kiengedte az ott maradt reményt, és onnantól az emberek elviselték a rosszat…
De álljunk csak meg egy percre!
Olvasom a gyerekeknek altatásnál a görög mitológiát (sokadszorra, hogy beépüljön – hogy egyszerre legyenek műveltek – és mi tagadás, izgalmasak is ezek a történetek).
Szóval olvasom Pandóra történetét is.
Az esemény onnan indul, hogy Prométheusz ellopta a lángot, amiért ugyebár Zeusz őt megbüntette. No de Prométheusz csak a főkolompos volt, ellenben az emberek is engedetlenek voltak, amikor használták az isteneket illető tüzet. Hát kitalálja Zeusz, hogy mi legyen a büntetés. Sárból megformázza Pandórát és leküldi egy edénnyel az emberek közé. Az edénybe beletesz minden rosszat, amit csak kitalál: betegséget, szegénységet, öregséget. Persze szigorúan lelkére köti Pandórának, hogy ki ne nyissa ezt az edényt, és körülbelül ekkor dőlt el az is, hogy ez az edény bizony kinyitódik. És amikor Pandóra kinyitja a szelencét kiáramlik minden rossz az emberekre, és lesz sírás-rívás-jajgatás.
A történet szerint, amikor látta Pandóra a sok szenvedést, bánatában belenézett még egyszer a korsóba és meglátta ott a reményt, és kiengedte azt is. Az elkeseredett embereknek adta ajándékul, cserébe a sok rosszért.
Na de!
A történet onnan indul, hogy Zeusz ki szeretne babrálni az emberekkel. Tehát ha minden rosszat beletett az edénybe, akkor a remény is csak azért volt ott, hogy bajt okozzon!
Ej, minek mesél az ember a gyerekeknek ilyen furmányosokat!
Akkor, hogy is van ez a reménnyel? – kérdezik a gyerekek.
S valóban.
Sétálgatok – gondolkozom.
Jobban belegondolva azt hiszem a görögöknek volt igazuk! Mennyi hülyeséget csinál az ember a remény miatt! Hányszor nem adja fel, akkor sem, amikor már annyira mindegy, amikor vesztett a csata, amikor már nem lehet nyerni. Hiszen a remény mindig akkor jön elő, amikor már tehetetlen az ember, és ami rajta múlt sem segít.
Jó ez? Értelmes ez?
Nem egyszerűbb elengedni, továbblépni, bekönyvelni a veszteséget, leszűrni a tapasztalatot és élni máshogy tovább? Mennyi megakadás, beragadás, küzdelem, gyötrelem oka a remény! Hogy majd megváltozik a megváltozhatatlan, majd elillan a gond - a baj. Majd lesz máshogy, majd holnap jobb lesz!
Nem lenne jobb leírni, hogy hát Istenkém ez van, ezt kell szeretni és élni az adottságokkal? Hogy megtettük, amit lehetett, de mostantól innen szép nyerni?
Sétálgatok, tűnődgetek.
Legyen már tavasz.

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel jelentjük be, hogy 2026. január 31-én, szombaton megtarthatjuk a Gyümölcsoltó Alapítvány által immár sokadik éve megrendezett népszerű Zselici gyümölcsésznap című sorozatunk 2026. évi programját!

Külön örömünkre szolgál, hogy a mostani Zselici gyümölcsésznap előadójaként Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnököt, pomológust, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjét köszönthetjük!
Előadónk gyümölcsészeti előadásának középpontjában a hagyományos gyümölcsfajták gondozásának, fenntartásának a kérdései állnak, hangsúllyal a sokunkat foglalkoztató termőrész-ismereten, metszésen.
Nagy lehetőség mindannyiunknak, akik e kérdések iránt érdeklődünk, az, hogy rendezvényünkön a térség egyik legjobb gyümölcsész szakembere osztja meg velünk jól megalapozott, értékes tudását!

Az előadást követően kötetlen beszélgetésre is mód nyílik az előadóval.

12 – 13 óra között kedves vendégeinket ebédre is várjuk!

Ebéd után – ha az időjárás engedi - gyakorlati metszésbemutatóra és közös oltóvessző-szedésre is sor kerülhet a Gyümölcsoltó Alapítvány helyi fajtagyűjteményében.
Az érdeklődők legyenek kedvesek ennek megfelelően megválasztani a cipőt, öltözetet.

A kedves vendégeinket váró ebédtől függetlenül az összejöveteleinken immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni összejövetelünk fényét.

A terem befogadóképessége miatt a részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. január 27., kedd éjfélig kérnénk szépen előzetes jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon.
Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

Tisztelt Támogatóinknak köszönjük, hogy e rendezvény létrejöhet, Somogyapáti Község polgármesterének, Kis Péternek pedig köszönjük a barátságos melegre már előzetesen is felfűtött dióspusztai helyszín biztosítását!

Tisztelettel kérnénk, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyan érdeklődőknek is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a 2026. évi Zselici gyümölcsésznapon, 2026. január 31-én, szombaton, Somogyapáti-Dióspusztán, a Kultúrházban!

A találkozást és az izgalmasnak ígérkező előadást várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem.

Parkolni a Kultúrház udvarán, illetve a buszfordulónál, a kis fenyves liget szélén lehet.

Autorreferat, autoreferat – avagy „magad uram, ha szolgád nincs”

Megjelent a Dióspusztai pomológia tárgyú könyv. Valaki szólt, hogy szívesen olvasna róla ismertetőt, közzé is tenné, hogy mások is olvashassák. De ki írja meg? — ez fogas kérdésnek bizonyult. Hm… talán ne terheljünk másokat a magunk dolgával. Valaki említette: létezik „autorreferat” vagy „autoreferat”, midőn maga a szerző referál munkájáról a köznek.

Eleinte elképzelhetetlennek találtam e kettős szerepet: nem volt elég a könyvet megírni? No, de telik-múlik az idő, várják az ismertetőt, a szükség nagy úr, és amúgy is elég ismerősek számomra a „magad uram”-féle helyzetek…
Horribile dictu: még az emi (a mesterséges intelligencia) is felmerült egy futó pillanatra: írja meg az! No, azt már mégsem; ott még nem tartunk! Akkor inkább referáljon mégis a szerző maga.

---

2025 augusztusában az Agrárminisztérium támogatásával, a Gyümölcsoltó Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kustos Irma Dióspusztai pomológia című könyve.

A mondanivaló lényegére rögtön a bevezető szakaszban fény derül: „A tájfajtákban mintegy összegződnek a térség sajátosságai, és közös genetikai és kulturális örökségünk részét alkotják. És mert nem megismételhetőek, felkutatásuk és fenntartásuk kiemelkedő jelentőséggel bír — fogalmazza meg Szani Zsolt pomológus a népi gazdálkodásban fennmaradt egyes gyümölcs-fajtákról írott kiváló művében.”

A könyvnek azonnal feltűnő, egyedi jelleget adnak a gyümölcsök lenyomatának a szerző által elkészített ún. szélrajzai. A gyümölcsök körvonallal és lenyomattal való méretezett ábrázolásai mellett a munkát gazdag fényképanyag teszi teljessé.

A szerző hármas célt tűz maga elé: egyfelől egy terepen is jól használható gyümölcsészeti ábrázolási módszerre kívánja felhívni a gyümölcsész-társadalom figyelmét; másfelől — a módszer gyakorlati alkalmazására is példákat adva — a Somogyapáti-Dióspusztán évtizedek munkájával létrehozott, több száz tételt magában foglaló gyümölcs-fajtagyűjtemény harminc jellegzetes gyümölcsfajtáját ismerteti a könyv nagyobb részében; mindeközben kiteljesítve a harmadik — a szerző bevallása szerint titkos — célkitűzését, miszerint szeretné „az kegyes Olvaso” tudatába bevarázsolni a hajdani pomológusok emlékezetét, és megidézni azt a gyönyörű, veretes anyanyelvet, amelyen ők fogalmazták hajdani műveiket.

A hármas cél két nagyobb szerkezeti egységen keresztül valósul meg:

1. a bevezetőben a szerző szerint szélesebb körű figyelemre érdemes, általa továbbfejlesztett gyümölcs-ábrázolási módszer taglalására kerül sor, felidézve a nemzetközi és a magyar szakirodalomban korábban ismert, de mára nagyrészt elfeledett előképeket;

2. a munka nagyobb részében pedig a gyümölcs-fajta-gyűjtemény 30 jellegzetes, egyedi fajtájának az ismertetését találhatjuk: egyrészt rövid leírással, másrészt a fajtát több szempontból bemutató képanyaggal. Végighúzódik e részen a bevezetőben ismertetett gyümölcsábrázolási módszer gyakorlati alkalmazhatóságának több oldalról való bemutatása.

Emellett a szerző saját fényképfelvételei is hozzájárulnak az egyes gyümölcsfajták sokoldalú megismeréséhez. A könyvben felsorakoztatott harminc gyümölcsfajta többnyire a dél-zselici táj saját szülötte, vagy régóta bevált, máshol is elterjedt fajta. Bemutat a szerző néhány friss jövevényt is (pl. a Talgarszkaja kraszavica körtét), amelyek hamar otthonra leltek e hagyományosan jó gyümölcstermő vidéken.

A szerző 13 körtét, 6 almát, 4 meggyet, 2 cseresznyét és 2 diót mutat be, míg a szilva, az őszibarack és a füge egy-egy címszóval van képviseltetve.

A tárgy iránt érdeklődőknek további felvilágosítással a pomona@t-online.hu címen örömmel áll rendelkezésére a könyv és a jelen ismertető szerzője.

Kelt Somogyapáti-Dióspusztán, 2025. december 31-én

Kustos Irma

Hosszú, újabb feleslegesnek érzett nap után hazavergődünk a lányokkal. Az autó sötét és hideg; az eső apró szemekben kopog. Csend, majd ajtócsapódások. Beiramlás a házba. Vetkőzünk, mozdulataink türelmetlenek, kapkodóak. Előkészítjük a vacsorát. Mindenki majszol.
Kicsit ragacsosra sikerült a kenyér. De örömmel üdvözlöm a tányéron, ez az első ehető kovászosom. Zakuszkát kenek rá. Felhalmozom az olajos, narancs-pirosas zöldségmasszát, nézem benne a pici sárgás magocskákat és a nagy fekete borsszemeket. Beleharapok. Keserű, savanykás és sós íz szalad végig együttérzőn a nyelvemen. Újabb harapások következnek. Pocsék napok követték egymást. És most itt van ez a szelet sületlen, fanyar kenyér. Megálljt parancsol és figyelmet követel, nem tűri az elkóborolt gondolatokat. Megilletődve átadom magam. Ebben a pillanatban nem tudnék elképzelni egyetlen, ennyire ehhez a helyzethez passzoló más ennivalót sem. Eszem hát tovább és élvezem a gazdag telítettséget, amit maga mögött hagy.

Már csak pár nap és végre mindenki itthon lesz! Végre elérkezünk a régi, kisgyerekes családi együtt-lét élményhez: mikor a közös étel-készítés az általunk kialakított, nekünk így a legjobb tempóban zajlik és halad, halad a közösségi élmény, az átszellemült ünnep felé. Amikor az ételkészítés nem szükséglet, hanem belső munka, átszellemültség, önkifejezés, tisztelet. Az a fajta várakozás, ami bizonyossággal társul – hit az életben. Egymás megélése a konyhába zárt belső időben. Addig persze csak a vásárlás, lavírozás, pakolás, rendszerezés szülői feladatai – egyeztetés, hogy melyikünk mit, hogyan, mikor, hogy ne okozzunk csalódást, mert leírhatatlan élmény, mikor még fiatal felnőttként is teljes gyermeki öröm-csodálkozással állapítják meg, hogy ez is, az is teljesült az Angyalnak írt listáról. Néha megpróbálják, hogy a leadott listát módosítsák, vagy felénk szóban pontosítsanak. Üveges tekintetet kapnak ilyenkor, nem tudom, nem az én feladatom.... Szeretném a pajta falait majd még tágasabbra és még magasabbra emelni, hogy majd egyszer az lehessen a családi együtt-létek tere: zongora, varrógép, mozivászon, olvasósarok, játékasztal és kanapé, amin a ricsaj közepette el lehet aludni.

Munkanap végén kilépek a kapun. Mélyet lélegzem és élvezem, ahogy a friss levegő az orromon keresztül, mintha az ujjam begyéig is eljutna. Télszag! Csípi kicsit az orrom hegyét. Most veszem csak észre, hogy közben besötétedett. Köd van. Az a fajta, ami tompítja a zajokat, de még engedi az autókat közlekedni. Ha nagyon odafigyelek, még a szemcsék is látszanak. Az utcalámpa fénye sárgás pászmát rajzol a levegő és a föld közé. Minden mindennel összeér és semmi sem látszik igazán. Egymásra rétegzett selyempapír. A gyerekekre gondolok; azokra, akikkel az évek alatt dolgom akadt és azokra is, akik aktív jelenlétükkel áthatják a mindennapjaimat. Gondolatban most kicsit én is összeérek velük. Mindnyájukkal. Ez az ő időszakuk, meg az óhajtott csodáké, a csillámporos álmoké, amik az ő szemszögükből karnyújtásnyira vannak tőlük. Mióta az eszemet tudom, körül voltam véve velük; tehetséges, vicces, kreatív és iszonyú erős jellemekkel. Nem feltétlenül kell hátrányos helyzet egy nehéz életúthoz. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy átlagos, vagy netán könnyű életút. Mindenkinek jut egy-egy marék teher. Ha nem is egyformán, de bizonyosan jól el van osztogatva. Napi szinten mutatnak példát nekem. Persze, még zsengék, ruganyosak, könnyű léptűek. De úgy látom, annyival ügyesebbek is nálunk. Ha velük vagyok, elhiszem nekik, hogy tényleg csak karnyújtásnyira vannak attól, amit el szeretnének érni. Azt kívánom, bár valóban így lenne!

"Én elmenekültem Dióspusztáról, Te pedig Irma beírtad az életbe a település nevét (könnyezve). Köszönjük (könnyezve)!" – mondta Marika (akiknek egyébként gyönyörű mandula-ültetvényük is van) Irma és Varga Zoltán, a szigetvári könyvtár igazgatójának könyvbemutató beszélgetése után.

A szigetvári Molnár Imre Városi Könyvtár épülete egykor zsinagóga volt.

A Molnár Imre Városi Könyvtár rendhagyó terében, az átszellemült, mégis otthonos térben tegnap este a könyvbemutatón a táj-kertészet-gyümölcsészet-kultúr- és embertörténet vonalába itatódott be múlt és jelen egymásra hatása, kölcsönössége.

A Dióspusztai pomológia című könyvecskében a gyümölcsök színességének, változatosságának bemutatása nemcsak vizuális és esztétikai élmény, hanem a lokalitás megélésének és fontosságának lenyomata is.

Kedves Irma, ezúton is gratulálunk nemcsak a most megjelent és bemutatott könyv megírásához, hanem mindahhoz a köréje csoportosuló háttérmunkához, emberi minőséghez, amit minden napoddal cselekszel! Fontos vagy nekünk!

Varga Zoltán könyvtár igazgatónak, alpolgármesternek, kultúrát képviselő és gyakorló embernek pedig itt és most is köszönjük a gyümölcsökkel kijelölt, felemelő és időkön átrepítő kultúrtörténeti előadását!

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.