Faluság

Vissza nem térő alkalom a tündérkertek alapító atyja, Kovács Gyula Prima Primissima díjas pórszombati gyümölcsész által a Gyümölcsoltó Alapítvány részére személyesen, továbbadásra megküldött tájékoztatója, amelyben Petőfihez köthető kis gyümölcsfaligetek létrehozása céljára, kis közösségek részére kapható gyümölcsfaoltványok igényléséről van részletesen szó.

Kedves Olvasó, biztos vagyok benne, hogy már te is láttál fehér törzsű gyümölcsfákat és megfordult a fejedben, hogy miért kell őket lefesteni? Nos, ennek két fontos oka van. Elsősorban azért, hogy megakadályozzuk, hogy a téli napsütéses órákban felmelegedjenek a fa szövetei – a fehér szín visszaveri a sugarakat és így nem melegíti fel –, majd pedig az éjszakai hidegben az edénynyalábok roncsolódjanak és aztán fagyrepedések, foltok keletkezzenek. Ezen okból már ősszel a lemosópermetezés után célszerű a festést elvégezni.

A másik oka az, hogy tavasszal a fehér törzsű gyümölcsfák lassabban melegszenek fel, így akár 4-8 nappal később indul meg a nedvkeringés ezekben, melynek következtében csökkenthető a tavaszi fagyok káros hatása. (Forrás: https://balintgazda.hu/aktualis-kert/marcius/erdemes-feherre-meszelni-a-gyumolcsfak-torzset.html)

Én elsősorban tavasszal szoktam lefesteni a kajszi, illetve meggy fáinkat. Az ötlet még 2020-ban született, mert minden évben nagyon korán kivirágozott a kajszi és rendszerint le is fagyott, ezért szerettem volna egy próbát tenni, hátha ez segít.

A mésztejet oltott mész és víz hozzáadásával állítom elő úgy, hogy egy kis vödörbe két tejfölös pohárnyi (325 g-os) oltott meszet teszek, majd erre 10 pohárnyi meleg vizet. Jól összekeverem és állni hagyom 2 órán keresztül. Ez idő alatt a törzset drótkefével átkefélem, hogy a felesleges tavalyi meszet és a kéreg leváló részeit eltávolítsam. A kajszinak vastagabb a kérge, ott nem kell annyira figyelni, de a meggyfák esetében csak óvatosan szabad átkefélni, nehogy megsértsük a törzset.

Tavalyi mészmaradványok

Drótkefézés

Tisztítás után

Meggy drótkefézés előtt

Meggy drótkefézés után

Ezután következik maga a festés, melyhez szükséges védőkesztyűt és szemüveget húzni. Lehet kisebb és nagyobb ecset segítségével végezni a felvitelt, melyik helyen melyik a jobb. Általában a vázágakig szokták megcsinálni. Amíg meg nem szárad, addig olyan, mintha nem is csináltunk volna semmit, de ha megszárad, akkor szépen fehérlik majd és teszi a dolgát. Nálunk ennek segítségével már valamivel később szokott virágba borulni a kajszi és van is rajta termés.

Festés (gumikesztyű is van alatta)

Lefestve (a lecsöpögő mésztej nem érdekli a tyúkokat)

Volt egy kis eső, de szerencsére nem mosta le

A meggyen is megszáradt

Az igazat megvallva, amikor erre az írásra készültem, volt némi kétely bennem, hogy a magyarság egy elég érzékeny időszakáról több mint 100 évvel később pont én: a 3. évezred szülöttje tudósítsak. Aztán úgy voltam vele, hogy próbáltam kilépni a Budapest külvárosában lévő kertesházi középpolgári nyugalomból és a másik származási énemre „fókuszálgatva” eljutni Erdély földjére még hozzá az 1916-os évjáratra, amikor egy kiemelkedően fontos személyiség: Maderspach Viktor rettentően meghatározó hadi cselekményeit, és a Dél-Kárpátokban lezajlódó történelmi eseményeket szeretném A-tól Z-ig, Alfától Omegáig megismertetni. Az imént felhozott évjáratra és a könyv szerzőjére is teljesen igaz az a feltevés szerintem, hogy egyiküknek sincs „lejárati ideje”, mint a ma fogyasztható élelmiszerek többségének. Ámde, milyen úton vált az első világháborút végig harcoló nemesi származású hazafi széleskörben is ismerté? Milyen okból lépett elő írói tehetségével és miért hitelesebb a könyve a korszakot leíró többi erősen szubjektív dokumentumhoz képest? Cikkemben ezekre a kérdésekre kívánok választ adni a hozzám megszokott gondolatkalandozó stílusban. Maderspach Viktor többgenerációs bevándorló német középnemesi családból eredeztethető, akinek birtokai az Osztrák-Magyar Monarchia idején Hunyad vármegyében voltak. Az előbb megemlített közigazgatási egység a Dél-Kárpátok délnyugati csücskén terült el, melynek központja Déva volt. Érdekesség, hogy a medvékről, a vadászatairól, később a Trianon utáni korszakról is könyvet publikáló polihisztor; anyanyelvi szinten beszélt angolul, németül, románul, magyarul és egy kicsit a francia nyelvvel is incselkedett.

Sötétkék színű Hunyad megye; Erdély déli kapuja

A szerzőnek: Petrozsény ipari városka volt az otthona, ahol földjei és gyára helyezkedtek el. Békeidőkben és a nagy háború nagyobbik részében kőszénbánya működött itt, ami jelentős mértékben hozzájárult a dualista állam széntermeléséhez. (Egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában minden ipari előállítás a természeti adottságokhoz jól igazítva régiókra felosztva működött. Véleményem szerint ez egy meglehetősen remek elrendezés volt. Egy példát „kitermelve” Magyarország malomipara a világon második volt Amerika után. „Visszaőrölve a finomlisztből a nehézipari aprításba” Maderspach kifejti, hogy bányába: a „vajászok” közül meglepő módon sokan voltak az olasz polgárok; (magyar, német és román mellett), akik Petrozsényban laktak. Holott népükre általánosan jellemző a vidám életstílus, azért valamelyest megtörte ezt a 12 órás műszak, amikor felszínre hozták a Republic által megénekelt 16 tonna feketeszenet! Ezt a kis etnikai kitérőt, azért jártam körbe, mert fontosnak tartom körülírni Dél-Erdély akkori heterogén összetételét. Egyet ugorva, számomra pozitív benyomást keltett a könyvben, hogy pár szavas előszavakkal látta el a fejezeteket, amik tömören a tartalomról árulkodnak. (Persze nem amolyan groteszk Rejtő Jenő stílusban, amit úgyszintén nagyon kedvelek, hanem tényszerűen!)

A petrozsényi bánya bejárata 1912-ban

Na, de most már az eseményekre terelem a szavak járását. 1916 augusztusában ment haza hősünk a keleti frontról; Oroszországból. Pihenője alatt, bőven kijut neki, az úgynevezett háttérország; (ahogy könyvében nevezi: Hinterland) borzalmaiból. A mezőkön a fizikai munka szünetelt, asszonyok és gyermekek közül többen éheztek, az egykoron virágzó élet nyomait se fedezte fel. Viszont, egy gondolat bántotta napokon keresztül nem olyan formában, mint Petőfit. Mégpedig augusztus közepe felé egyre többen beszéltek Románia esetleges átpártolásáról és antant oldalán történő Erdély megszállásáról. Fontos megállapítás, hogy ezzel az információval, sem a magyar kormány sem az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadvezetése semmilyen katonai, védekezésre elengedhetetlen intézkedést elmulasztott- Maderspach szerint. Például, védősáncok építése, lakosok evakuálása az ország belsejében, vagy századok felállítása a határmentén. A műben leírja, hogy rengeteg veszteséget ellehetett volna később elkerülni, ha nem állandóan mások által kikövezett úton járna a magyarság és tőlük várná azt bizonyos sült galambot. 1930-ban keletkezett művében erősen fogalmaz: „ugyanaz a mentalitás ma Genfben, Hágában, népszövetségi sóhivatalok és végrehajtói hatalom nélkül működő bíróságok előtt keresi az elveszett fejsze nyelét, akkoriban beérte az oláh király becsületszavával.”
Augusztus 27-én bekövetkezett a jóslat. Románia a Zsil-völgyében található Szurdok-szorosnál megtámadta korábbi szövetségesét. Ezzel nem szeretném a magyar vagy a német hadsereg hibáit vagy bűneit elbagatellizálni, „az őszi háború” során, pusztán a tyúk-tojás kérdését rögzítem az esetre nézve. (Különlegesség egyébként, hogy a már sokat emlegetett gyűrt-hegységnek, csak három bejárata van Erdély szíve felé. Az előbb említett szoros mellé tudom társítani a Vöröstorony-szorost és a Tölcsvári-hágót.) Következésképp az átjárók birtoklása kulcsfontosságúvá vált az ősz folyamán. A Szurdok-szorost és a környező falvakat elképesztő gyorsasággal foglalták el a betörő csapatok, így Monarchia hadseregének vezetői hátrálás alatt a Gritti-hidat, az egyetlen átkelési építményt is felrobbantotta a térségben visszavonulás közben. A szerző szerint: súlyos vétségnek bizonyult ez a cselekmény, amiért később a központi hatalmak mozgósítása jóval nehezebb feladat lesz!

Szurdok-szoros 1903-ban

Miután családját biztonságba helyezte egy önkéntes gerilla harcmodorral operáló vadász különítmény vezetője lesz, amely titkos küldetéseket fog végrehajtani, elsősorban hírszerzés érdekében. Az összes kuriózumot nem „vetném” most papírra, mert akkor nem biztos, hogy megérné elolvasni a könyvet. Tehát, amikor ennél a speciális alakulatnál szolgált gyakran éjszaka voltak kiküldetésben; a románok állasait vagy erejét mérték fel. Példának okaként két releváns aspektusát említeném az éjszakai megfigyeléseknek. Első a kézilámpa törvénye; Maderspach Viktor kifejti, hogy több beosztottja könnyelműnek találta, mert a felderítések során éjszaka használta a kézilámpáját. Erre két ellenérvet hoz: „a fénylámpára nem lőnek rá, mert nem tudják, hogy az illető bajtárs-e vagy sem, illetve a fénnyel előnybe kerülhet az ember egy hirtelen történő szituációba.” A Mezítláb-ösvény „összekomponálásáról” a következőket állítja: „ha alig észrevehető helyen, sötétben haladt az ember és levette a bakancsát lábával könnyen észre vehette mikor van az avarosban és mikor az ösvényen.”
Az első hetekben folyó ütközeteknek a tapasztalatairól érdekes háttér tudást ad az érdeklődő részére. Először is azzal a felismeréssel nézett farkasszemet, hogy Hunyad vármegye déli részén egyetlen telefon sem volt elérhető, hogy amikor a csapatával a szükségesnek ítélt információkat begyűjthette volna, leadja azt a hadvezetésnek. 30 km kellett a harcvonal közvetlen közelében menetelnie, egy hírnöki beszélgetés miatt, úgyszólván a technikai felszerelés nem állt a helyzet magaslatán, szeptember elején. A bürokráciát tudta még a közös dualista hadvezetés számlájára felróni. Mihelyt az egyik küldetéséből elérte (Szászvárost), ahol jelentős katonai központ volt berendezkedve csak fenyegetés után engedték, hogy a híreket megossza felettesével, csak mert nem volt a helyi vezetőség által engedélyezve. Harmadik jelentőségű részlet; hogy sok román különböző jelentéseket adott, offenzíva előtt. A kémek: jegyzői, tanítói vagy hitéleti székekből melengették évtizedek óta a forró drótot.
Mindannyian a dákoromán elmélet hívei voltak. A sarkításokra épülő teória azt állítja, hogy: dák törzs a Római Birodalom idején megegyezik a mai román néppel és éppen ezért joguk volt Erdélyt, Dobrudzsát, Besszarábiát (mai Moldova jelentős területe) saját maguk számára visszaszerezni, hogy létrejöjjön a Nagy Románia. Saját képességemmel rendelkező történelem tudásom nem fogadja ezt a gondolatmenetet, de a témában ajánlom a kortárs Lucian Boia román nagy sikerű történész Az 1918-as nagy egyesülés című könyvét, ahol a lehető legobjektívabban szemlélteti az etnikai viszonyokat a korszakban és oszlatja el a sokszor mondavilággal határos elméleteket nem pusztán román szemszögből, hanem mindkét oldalon. Esszenciás tényként kiemelném, bár nem szorosan a témához kapcsolódik: Magyarország egyik világháborúban sem árulta el szövetségeseit, míg Románia mindkettőben megtette.

Maderspach Viktor könyve és Lucian Boia elengedhetetlen korrajzok

Szeptember közepén fordulat következett be a fronton; a román csapatok egyre jobban kiszorulnak a szorosból. Az Osztrák-Magyar Monarchia pozitív mérlegére legyen írva: egyszerre helyt állt az Isonzói délkeleti fronton, keleti orosz fronton és még Erdélyben is sikereket tudott felmutatni 1916 kora őszén. Szeptember 16-án a hadvezetőség megváltozott. Az Osztrák-Magyar hadvezetés a siker érdekében a császári Németországnak adta át a döntő szerepet a hadjáratok során. Az előbb említett napon indult az általános ellentámadás. Ezekben a hetekben szintén a vadászegység parancsnokaként tevékenykedik; itt sem hétköznapi leírást ad a minden napos hadi esetekről. Itt például megemlíti, hogy számos bosnyák kisebb harci alakulat épül be az egységébe, nem tudni miért, de a magyar-német-osztrák alakulatokat támogatták. (Ez azért is érdekes tény, hiszen a muszlim ország 1878-ban lett annektálva és 1907-ben okkupálva, de ennek ellenére lelkesen segítettek.) Tehát a megfejtés nem más, mint a birodalom nem magyar és nem osztrák lakossága közül sokan támogatták a Monarchiát, ami Széchenyi után szabadon; a fontolva haladást és a rendet sugározta Voralbergtől Bukovináig.)
Leírja továbbá, hogy a magyar tüzérség jóval a német felett állt technikailag. Idézet szerint: „a háború előtt mindenki szapulta a magyar tüzérség gyakorlatait, sok nemzet sporttevékenységként titulálta. Ám amikor az ütegeket, majdnem erőlködés nélkül tudták a Retyezát vonulatain fellibbenteni, a belga-francia viszonyokhoz szokott német tüzérség ledöbbent.” Másik megfigyelhető jelenség, hogy a központi hatalmak lovasosztagai közül senki vagy csak kevesen próbáltak vágtázni éjszaka, mert a terepviszonyok között bármikor kitört volna a ló lába. Erre mondja Maderspach hogy; a régi huszár mondás ekképp bölcselkedik, miszerint: a lónak éjszaka nincsen lába. Szeptember közepén indult ellenoffenzíva, ami oroszlánrészben a könyvben elhistóriázott hírszerző csoport elmondásai alapján történő hadi cselekményeknek köszönhetően a front áttörésre került, sőt október 25.-én teljesen felszabadult Erdély. (Hátszeg, Boldogfalva, Talmács, Lupény, Törcsvár és sok másik határ menti települések újra lakhatóvá váltak.) Októberben meghalt mindeközben, hőn szeretett „Jóska bácsink”, Ferenc József osztrák császár és magyar koronás király. Maderspach túl azon, hogy ezen dualista államnak a szülöttje volt, megfogalmazza pro és kontra argumentációit az 1918-ban megszűnő államalakulattal és egykori uralkodójával szemben. Elsőként nézőpontja következő pozitívumokat tárja elénk: „egy ilyen hatalmas heterogén kétközpontú országot, csak ilyen formában és ilyen erős uralkodó vezetése alatt lehetett egységbe kovácsolni, ami ahhoz segített, hogy az akkor ezeréves honfoglaló magyar nép hazája sokáig egybe maradhasson.” Majd hozzáteszi a nagyhatalmi politikába voltak álláspontját illetően hibák, mégpedig; „az olasz tartományokat (Lombardiát majd Velencét), amit ilyen sorrendben veszített el osztrák-magyar államalakulat (1859-ben és 1966-ban), már vétek volt megszerezni is, mert az elképesztően nagy nemzettudattal rendelkező csizma alakú vidéken élő nemzet részben emiatt az I. világégés során szintén az antanthoz állt át. Ebből mohóságból jött ki aztán Isonzó, amely magyar katonákra nézve vérengző következmény lett, mégis elkerülhető lett volna. Ráadásul egy esetleges megmaradt itáliai szövetséggel a háború is nagyobb eséllyel nyerhető lett volna.”
Az Október vége és November az őszi csatározás színtere földrajzilag a Román-alföld volt. Ezt megelőzően már járt ezen vidéken a petrozsényi birtokos, amit Havasalföldnek is szoktunk nevezni. Képzelheti a kedves olvasó, hogy micsoda bátorság kellett október közepén 60-80 kilométeres mélységben benyomulni a másik nemzet területére erdőkön keresztül, ahol egy mesterségesen koholt készülékkel hallgatta le a 6 főre apadt mini expedíciós csapatával a rádióhullámokat. Mai szóval sufni-tuningnak mondám! (Ilyen települések voltak: Francesti, Borostyén, vagy Baia de Armana. Talán a misszió sikeressége a magával vitt erdélyi oláh pásztor volt, (aki a Monarchiáért harcolt a kezdetektől?) Meglehet, őt, ugyanis mint Hunyad megyéből jövő Trójai falót alkalmazták élelem szerzés gyanánt.

A könyvben szereplő: Gyeszpa juhász, akár egy lehetne közülük

Ellenben térjünk vissza az akkor félhold alakú ország elfoglalására. A szerző legnagyobb megdöbbenésére, aki Novemberben már a lovas egységeknél harcolt kijelenthetjük; hogy itt a küzdelmek intenzitása nem növekedett, amit egy sík terep esetlegesen indokolttá tenne, hanem drasztikus mértékben alábbhagyott a Dél-Kárpátoknál megvalósultakhoz képest. Hátrálásuk közben a románok saját nemzeti vagyonukat rongálták, abban a reményben, hogy majd Dobrudzsából, vagy később ideglenes fővárosból Jászvárásból hajtanak végre az oroszokkal együtt lehengerlő támadást. Ezt egy román tábornok visszaemlékezése megerősíti. A petróleum kutakat, a nagy benzin és petróleum raktárakat és a vasúti kocsikat ezerszámra romboljuk el és gyújtjuk fel. A levegőbe röpülnek az arzenálok és lőporraktárak, elpusztítjuk a gyárakat és a malmokat. Az ország vagyona egészen megsemmisül-olvashatjuk Constantin Gavanescu tábornok memoárjában.
Ami azzal magyarázható, amit kevesen tudnak, hogy ekkor a román hadtest nagy része már Bukarestben volt, és folyamatos hátrálással nem is bocsátkozott nagyobb ütközetbe, az akkor már kiegészülve a magyar-osztrák-német-bolgár-török szövetséges hatalmak, pár hét leforgása alatt, minimális áldozattal a „kelet Párizsaként” emlegetett főváros előtt álltak. Ámbár a blog elején utaltam rá, hogy a magyar hatóságok részéről a nyári végén a lakosság evakuálását elmulasztották, viszont később az összecsapás első heteiben pótolták azt. Itt még az offenzíva közben sem történt semmi, sőt! A központi hadsereg katonái többször csak a lakossággal találkoztak, akik nyitva tartották az üzleteket, az éttermek az élet zajától és nem a puskaropogástól voltak hangosak! Így jártak Krajovában is. Eszerint nézett ki az arcvonal, az író emígy nevezte a harcvonalat, ami egészen fővárosig ilyen formát öltött. Ami Bukarestet illeti, december 6.-án komolyabb harcok nélkül a német hadsereg a magyarral karöltve vonult be, örömujjongással várták. Mackensen tábornok így emlékezik. „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. Itt-ott hurrát és német kiáltásokat lehet hallani.”

Szaggatott vonal a változó frontot mutatja (kékkel román, pirossal Központi hatalmak frontállásai). Egyenes vonal északon az állófrontot mutatja előbbi színkombinációval.

Nekem az ellenoffenzíváról, ami 1917-es év telén úgyszintén folytatódott felmerült bennem pár égető kérdés, de a könyv és többi cikk átmazsolázása után is egy felhőkarcolónyi érv és ellenérv települt a „szoftveremben”.
Volt-e ennek a több hónapos küzdelemnek haszna saját hazánk és szövetségeseink szempontjából? Geopolitikailag fontos volt-e többnyire a németek ambíciói miatt megszállni és két évig (a teljes összeomlásig) invázió alatt tartani az akkori Románia több mint 75%-át? Mi az, amit személy szerint Maderspach Viktornak köszönhetünk?
Egyrészt volt haszna, hiszen a német-osztrák-magyar erők megszereztek életbe vágóan fontos nyersanyag lelőhelyeket, hacsak a Ploesti gázmezőkre, vagy a Román-alföldön található jó minőségű gabona alapanyagokra gondolok, ellenben maga az egész folyamat, több százezer központi hatalmak által kiállított katonát vett igénybe, akiknek egy jó részét a januári harcok után is állomásoztatni kellett, a megszállás érdekében. További pozitív konklúzió, hogy nem törtek azonnal keleti szomszédjaink 1916-os évben mélyebben ránk, így a magyar háttérország (Erdély kivételével) sértetlen maradt egészen 1918-ig. A másik karcolata az érmének, lehet sok katona életét kímélte volna meg, ha a magyar határon túl nem terjeszkedünk tovább és ezzel a pacifista gondolkodással elkerülhető lett volna a két évvel később végbe menő invázió, amikor fordult a kocka és a viszonylag egyben maradt román hadsereg vonult be Budapestre. (Nyilvánvalóan nem lehet utólag mi lett volna, ha kérdésekre biztos sikerrel válaszolni, mert ott volt példának okaként még: Amerika hadba lepésé, vagy gazdasági és ellátási nehézségek a Központi hatalmaknál.) Ellenben a két főváros meghódítása közötti lényeges hadászati különbség az: míg 1916-ban Románia szándékosan nem védekezett főbb alakulataival és ily módon lett elfoglalva a fővárosa. Addig Magyarország 1918-ban nem tudott mivel védekezni, mert addigra a Monarchia felbomlása után hadsereggel sem rendelkezett. Már kezdem érteni ilyen látásmódból Telekit a második világháborúban, aki pacifista hozzáállásra törekedett.)
Összegezve az eddig elmondottakat; Maderspach Viktor tevékenysége, helyismerete nagymértékben elősegítette, hogy sokkal kisebb legyen a magyar lakosság és katonaság áldozatai, illetve felderítő társaival és Erdélyben harcoló többi századokkal megóvta az országot a háború alatt egy esetlegesen létrejövő fosztogatástól és megszállástól! (Amit utána nem sikerült elkerülni.) Másik módfelett kimagasló életműve, hogy könyveiben az egyik leghitelesebb forrásanyagot hagyott ránk a blogban már utalásra bocsájtott témákban. A hazáját végsőkig védelmező és egyharmadra zsugorodott Magyarországért egészen 1941-es haláláig minden lehetséges eszközzel kiálló honfi méltányosan vált szobrok vagy 16. kerületben egy sétány névadójának.

Mátyásföldön lett „fémbe” vésett a neve

Befejezésképpen az olvasót invitálnám meg egy közös elmélkedésre! Ha bárkinek van kedvenc könyve, ami a blogunk többi érdeklődőjének izgalmas vagy gondolatnyitogató lehet (ha már a tavasz is nyitogatja a természet újra ébredő arcát), akkor vegyük fel a kapcsolatot, mert szívesen megkreálnám ezeket a könyvajánlásokat! (mercz.dani07@gmail.com
, 06 30 307 3903)

Nem vagyunk épp buliba járó család, de szívesen szervezünk évente néhányat, lehetőleg nálunk és összekötve néhány plusz programmal, pl. kiállítás vagy az alkotótelepek bemutatói. Most kipróbáltunk egy olyan verziót, amiben a dionüszoszi kivetülésre korlátozódtunk: diszkó és egy minimális vizuál, abból is épp annyi, amit fél óra alatt össze lehet állítani. A helyszínválasztáson nem kellett sokat gondolkodni (Szabadkikötő), anyai megrendelésre elkészült a fejlécrajz (Janka), és már lehetett is várni.

A buli-várás nagyon fontos dolog. Zene- (Janka és én), ruhaválogatás (csajok), jóidőben-reménykedés és főleg érzelmi-készülés. Van, hogy ez utóbbi egy évig is tart. Mindez ebben az esetben összeért azzal, hogy felfedeztük: Janka változatos zenei világával egész jó bulikat tudna csinálni. Úgyhogy nagyrészt az ő válogatására bíztuk magunkat, és ez egy igen jó döntés volt: elektró-szvingjeit mind szeretjük, a nagyonpop zenéket is gátlástalanul berakja, egy-egy Кино vagy anime-zene becsempészésével bővíti a repertoárt; diplomatikus a zenéket kérőkkel, és simán otthagyja a keverőpultot, ha táncolni akar. Bámulatos ez a magabiztosság, főleg egy olyan tinikor emlékének ismeretében, amit ugyanilyen idősen a pult mögött rendszerint a "gyorsabb zenéd nincs?" és az "ez nem zene, de amúgy ilyet én is tudok" típusú esztétikai és lelki problémák kezelésével töltöttem. És nem beszéltem még a csodás és igen hálás közönségről, akik akár már 19:00-tól éjfélig ropták, és akikkel együtt lett ez az este igazán emlékezetes. Köszönjük!

Ma elmaradt a reggeli, viszont tizenegykor nekiültünk az éppen lezárt levesnek és pogácsának.
Élményfeldolgozás: szavak keresgélése, hogy megtaláljuk azokat a jelzőket, melyek leginkább kifejezik a tegnap este érzés-élményeit. Fergeteges, fantasztikus, csodálatos....
Tudunk együtt bulizni: közös táncparketten, nemszámít hány évesen, közös zenei és viselkedési ízlést találva beleszabadulni a táncba. Örülni a zenének, a mozgásnak, annak, hogy vagyunk.
Anyai hála Jankának, aki napokon át válogatta a zenéket, elkezdett Balázstól megtanulni keverni, belehallgatni, átjátszani, potmétert kezelni, zenei informatikával ismerkedni.
Egyszer-kétszer ültem csak le, hogy szusszanjak egyet (nem kaptunk kíméletet, egy lassú szám sem volt....) és akkor gyönyörködtem: a gimnazisták, az egyetemisták, a felnőttecskék és a felnőttek ropták. Közös falu(ság).

A képet anyai megrendelésre Kovács Janka készítette

A Faluság blog és a Hangfarm hangművészeti zöldmező közös szervezésben minden kedves érdeklődőt hív táncolni és/vagy zenét hallgatni, találkozni 2023. március 10-én, pénteken 19h-tól a Szabadkikötőben!

A zenei palettán régieknek és maiaknak electro-swing, jazz, indie, gumipop és természetesen mindenféle népi és gépi zene.

A belépés ingyenes, a hangulat legyen tökéletes!

Tisztelt Érdeklődő!
Tisztelt Gyümölcsbarát!
Kedves Zselici Tündérkertes!

A Gyümölcsoltó Alapítvány tisztelettel meghívja Önt a ZSELICI GYÜMÖLCSÉSZNAP — 2023 című rendezvényére és az azt követő ebédre.
Időpontja 2023. március 11., 9-től 13-ig;
helyszíne: Vásárosbéc, Kultúrház (7926 Vásárosbéc, Rákóczi utca 1/a.)
Parkolási lehetőség az épület melletti parkolóban.

Program:
9 órától: Érkezés, regisztráció, frissítők, gyümölcsmustra; megtekinthető a Hagyományos gyümölcsfajtáink című fényképkiállítás.
10 órától: Gyümölcsészeti előadás Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnökkel, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjével: A koratavasszal időszerű gyümölcsészeti munkák.
Fajtamentés helybenoltással.
Termőrész-ismeret, metszés.
Kötetlen beszélgetés az előadóval.
12 – 13 óra között: ebédre várjuk a kedves résztvevőket
Ebéd után közkívánatra: Kézbenoltás Vásárosbéc javára

A rendezvény szabadon, ingyenesen látogatható.

Előzetes regisztrációját - létszám-okokból - tisztelettel kérjük:
pomona@t-online.hu vagy +36 30 4911955

Az előadást megelőző gyümölcsbemutatóra és -kóstolóra örömmel fogadjuk a Tisztelt Résztvevők által hozott, a közösségnek bemutatandó friss vagy feldolgozott gyümölcsöket is!

Örülünk, ha rendezvényünk hírét másoknak is továbbadják, hogy esetleges további érdeklődők is eljuthassanak erre az alkalomra.

Megtisztelő jelenlétére feltétlenül számítunk!

Gyümölcsbaráti üdvözlettel:
Kustos Irma
Gyümölcsoltó Alapítvány

További tudnivaló:
Rendezvényen kívül, a helyszínen, gyümölcsfaoltványok vásárlására is lehetőség nyílik az Ölbei Faiskola kínálatából, elsősorban alma és körte tájfajtákból.

Ha Woody Alent látod, azonnal beugrik, hogy ő NEW YORKI. Csupa nagy betűvel. Ha meghallom Dés László zenéjét, azonnal az jut eszembe, hogy ő PESTI. Csupa nagybetűvel. Tudom, hogy a szövegeit nem ő írja, de az a szenvedély, ami a dalaiból árad, az nagyon pesti. Ennyire szenvedélyesen szerelmesnek lenni, csak második generációs pesti tud. Aki gyermek korában a szüleivel ismerte meg a várost, aztán középiskolásan egyedül bolyongott a körutakon, és tereken. Be nem teljesült szerelmekkel, vágyódó tinédzser versekkel, hogy mire felnő, bátor és szenvedélyes legyen. Mi, vidéki versenyzők sosem leszünk ennyire felszabadultak. Hiányzik a város zsigerekig ható ismerete, és az ebből fakadó önbizalom, ami átjárja szerelmi életünket is.

Ha Dés László dalait hallom, pestinek, és nagyon szenvedélyesnek képzelem magamat. Olyannak, aki ha éppen szerelmi bánata van, hosszú szövetkabátban, feldúltan lépked a Nagykörúton. Olyannak, aki ha éppen szerelmes, vágytól fűtve, hol pattanásig feszülten, a finom érintésektől őrületig fokozza a vágyat. Hol állat módjára, veszettül párosodik. Szerintem Woody Alan New Yorkban pont ilyen volt.

Amikor pedig a cserhalmi-bástijulis dalokat hallgatom, szinte legalizálom a megcsaló viszonyt. Olyan szenvedély vibrál a pár között, hogy megbocsájtom nekik a hazugságot. Persze ez csak addig tart, míg szól a zene. De Dés László zenéjében pont az a jó, hogy szégyentelenül lehet megélni a legbujább érzelmeket is. És a legnemesebbeket is. Nem véletlenül lett a szabadon gondolkodók himnusza a Mi vagyunk a grund. Mert nem szégyen a szégyen, és bátran lehet akár sírva is énekelni, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

A héten a koncertjén voltunk. Négy színész énekelte dalait: Für Anikó, Mácsai Pál, Nagy Ervin, és a csodálatos hangú díva, Básti Juli. Számos új dalt is előadtak, amelyeket még sose hallottunk. Azonban a furmányos szövegek, a finoman kidolgozott zene, és a profi zenészek olyan élményt szereztek, amitől az új dalok azonnal fülbe másztak. És elvarázsoltak. És szerelmesen sétáltam a Nagykörúton. És gátlástalanul csaltam és csalatkoztam. És sirdogáltam amikor régi dalok régi érzéseket idéztek fel bennem. És telitorokból énekeltem, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

Már félév telt el amióta új munkahelyen dolgozok. Lassan kiismerem magamat a helyen és az emberek közt. Alakulnak kapcsolatok. Születnek felismerések, nagy egymásra találások. Ahogyan közeledünk egymáshoz, egyre több mindenről beszélünk, egyre nagyobb őszinteséggel. Az egyik munkatársnőm legújabb felismerését osztotta meg velem arról, hogy többször kellene hétközben is kimozdulniuk, hogy kitörjenek a mindennapok egyhangú taposómalmából. Idült vigyorral néztem rá, mert azt számoltam, hogy csak az elmúlt két hétben mennyi spontán, vagy jó előre megtervezett programot csináltunk a hét számos napján. Busójárásoztunk húshagyó kedden, farsangoltunk az iskolába, klasszikus koncerten voltunk, amelyre a Bartók Rádióban nyertem jegyet, kergettük a hóesést a Mecseken, szétválogattuk a gyerekek évek óta összegyűjtött játékait (kiszanáltuk a történelmileg túlhaladottakat), rég nem látott rokonokat láttunk vendégül, Dés László koncertre mentünk, péntekre pedig négy fogást sütöttünk a munkahelyi piknikre. Azt hiszem mi már korábban észrevettük a hétköznapok száguldó monotonitását. Néha kicsit túl lövünk az élmények hajszolásával, ez fárasztó, és nem segíti az “év háziasszonya” díj elnyerését, mert általában a házi munkán spórolok, de pont a koncerten idéztem fel harminc évvel ezelőtti énem, és az elszáguldott időt meghazudtolóan friss volt az érzés. Mintha nem is harminc éve lettem volna álmokkal teli fiatal felnőtt.

Nincs már újabb harminc évem, de megvan a képességem, hogy a hétköznapokban is találjak emlékezetes pillanatokat. Az ünnepekkel pedig feldíszítsem a száguldó vonatunk. Hiszen “egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk”.

Disznóvágás alkalmával összegyűlik a család apraja-nagyja, hogy kellemes hangulatban, de nagy munkával feltöltésre kerüljön a fagyasztó hússal, csonttal. A felkészülést már a vágás előtti este megkezdjük, ilyenkor összekészítjük a szükséges eszközöket, mint például üst, üstház, tűzifa, rénfa, kések, kaparók, forrázáshoz kád és lánc, vödrök, ládák, daráló, hurkatöltő. Ezek után jöhetnek a fűszerek és megpucoljuk a vörös- és fokhagymát is. Ha ezekkel megvagyunk, akkor irány aludni, mert másnap korán kell kelni.

Általában szombat a disznóvágás napja, ilyenkor már 6 óra körül begyújtjuk a tüzet az üstök alatt, hogy legyen forró víz a forrázáshoz és a mosogatáshoz. Mire lobog a víz, a disznó már az örök sárban dagonyázik. Az állat vérét mi csak azért szoktuk felfogni, hogy sült vérként savanyúsággal, kenyérrel elfogyasszuk.
A forrázás az első lépes a vágás után, hogy a szőrtől megszabadítsuk a sertést. Ez úgy zajlik, hogy a kádba bele tesszük a láncokat, majd erre a jószágot, aztán mehet a forró víz. Apukám egyik oldalon, bátyám másik oldalon húzza, majd ereszti vissza a láncot, és így szépen forog a disznó, minden részét éri víz.

Ezután jön a neheze, valahogy ki kell szedni a kádból egy raklapra. Ha sikerült, akkor előkapjuk a kaparókat és igyekszünk minél több szőrt levarázsolni róla, ami az esetek többségében sikerül is. Ezután következik a pörzsölés. Amikor már szép fekete lett az állat egyik fele, akkor megfordítjuk és mehet ugyanolyan sötétre a másik oldala is. Fordítás előtt hideg vízzel locsoljuk az állatot, hogy ne repedjen el a bőre. A körmöket leszedjük még melegen.

Ha ez kész, akkor meleg vizes ruhákat teszünk a jószágra, hogy kicsit felázzon és könnyebb legyen lekaparni az elfeketedett részt. A fej és lábak tisztára kaparása, mosása a legnehezebb feladat. Amikor elkészültünk, akkor feltesszük a rénfára. Húgommal mindig mi állunk a két végére, a fiúk meg feltolják annyira, hogy le ne érjen az orra.

A felbontás után eltávolítjuk a belső szerveket. Ezt a műveletet szinte mindig édesapám csinálja, de ha valami más feladata akad, akkor kipróbálhatja magát bátyám is. Amikor kikerült a belsőség, akkor félbefűrészeljük, ami igen nehéz, mert mindig más irányba halad a fűrész. Az állat aztán feldarabolva kerül a feldolgozó asztalra. Húgommal a disznó bőrét szoktuk lehúzni a zsírról, levágjuk róla a húst is, majd felkockázzuk a zsírt. Bátyáim csontot aprítanak leves méretre, illetve ledarálják a kolbásznak valót. Édesanyám a húsokat válogatja különböző szekciókra aszerint, hogy főzésre, hurkába vagy kolbásznak való-e. Édesapám a sonkákat, szalonnákat formázza, kicsontozza a húst.

Ha ezekkel elkészültünk, akkor egy kis pihenő gyanánt eszünk sült oldalast és fasírtot, majd amikor mindenki kész, akkor folytatódik a móka kolbász fűszerezéssel, töltéssel. Kolbászt sertés vékonybélbe töltjük. Ezek mennek a füstölőre, illetve majd sóban való pácolás után a sonka és szalonna is oda kerül.

Hurkát most nem készítettünk, de ennek a menete a következő lett volna. A fejet, tüdőt, szívet, bőrt és más aprólékokat, ami kolbászba nem jó, beletesszük az üstbe és addig főzzük, még meg nem puhulnak. Ebben a lében főzzük meg a rizst is. Az abálóléből kiszedett húsokat kicsontozzuk, ledaráljuk és ízesítés után szintén sertés vékonybélbe töltjük, majd a végeket összekötjük és mehet az abálólébe újra egy kicsit még főni, aztán kész is vagyunk, minden részét feldolgoztuk a sertésnek.

Rengeteg levelet küldtünk egymásnak faxon. Apának akkor még tekercses-faxpapíros készülék volt az asztalán, talán egy évre rá lett A4-es papírra nyomtatott lehetőség.
Minden tekercsen érkező - legyen az fikarcnyi rámgondolásos üzenet vagy több oldalnyi beszámoló a távolban, főleg persze belülről: szívben és fejben történtek - üzenetet addig olvasgattam, amíg szinte már kívülről tudtam. Minden mondat felért egy simogatással, minden vessző a folytatást ígérte.
A mai napig összehajtogatva laknak kalapdobozokba rendezve az első közös koncertjegyekkel, múzeumbelépőkkel, vonatjegyekkel együtt.
Ide költözésünkkor néztem bele a dobozokba, addig elég volt mindig a tudat, hogy vannak, hogy ott vannak, de mivel nem elmúltságból, hanem jelenvalóságukban tekintek rájuk, sohasem volt fontos, hogy újraolvassam őket.
Talán valamelyik gyerek kérdezett rá pakolás közben, hogy mik azok és nyitottam fel a tetőket, akarva mutatni azt az intenzitást, ahogyan egy család születni készül.
Az elsárgult papírokról elillant a festék, immár visszahozhatatlanul, pusztán emlék-keretként, a valaha ott-lét bizonyítéka, de a visszaleshetőséget kizárva. A 'milyenek voltunk' képzelettel színezett meséi.
Amikor pdf formátumba mentek egy hivatalos iratot, mindig elfog a kísértés, hogy a jövő kiber-történészeire gondolva benne hagyjam a word-be írt, kifehérített üzeneteimet. Néha bennehagyom.

Néha elcsípek egy-egy dokumentumfilmet a mániákus gyűjtögetőkről. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy a tárgyak iránti rajongásom nem kóros-e. Mert a hat évvel ezelőtti színházjegytől elkezdve, a tizenkettedik guberált virágmintás bögréig, mindent elteszek.

Különös viszonyom van a bélyegekkel. Apró műalkotásoknak tekintem őket, amelyek térben és időben korlátlan utazók. Totálisan nem értek hozzájuk. Tehát a bélyeggyűjtés, mint hobbi teljességgel távol áll tőlem. Mégis, amikor először láttam meg valamelyik borítékon a matt fényű, rajzolt széket, rabul ejtett. Az érzés csak fokozódott, amikor észrevettem, hogy másik címlet, másmilyen színű és stílusú széket rejt. Azt hiszem akkor dőlt el, hogy gyűjteni fogom a székes bélyegeket. Szerintem ez legalább egy évtizeddel ezelőtt történt. Attól kezdve mániákusan vagdostam le a borítékokról a színes székeket. Figyelembe véve az utóbbi évek digitalizálódását, azért ez nem jelentett tömeghisztériát, ugyanis a karácsonyi lapokat leszámítva, nem nagyon kaptam már felbélyegzett borítékokat. A számlalevelek sajnos előre nyomtatott díjhitelezvék. Azt már említettem, hogy nem vagyok profi bélyeggyűjtő, ezért a nagyritkán elcsípett bélyegeket borítékokba, képeslapos dobozokba szedegettem. Ha olyat találtam, amire korábbról nem emlékeztem, rajongásom újabb lendületet kapott.

Aztán öt évvel ezelőtt új munkahelyre, új munkakörbe kerültem. Az egész megyével tartottunk kapcsolatot. Telefonáltunk, e-maileztünk és LEVELEZTÜNK.
Ekkor vettem észre, hogy van egy újabb sorozat. A Magyar Posta története előtt tisztelgő, immáron fényes grafikák a stemplitől kezdve, a postaládákon át, a postakocsikig, számos mintát tartalmaznak. Érdeklődve fordultam az új bélyegvilág felé. És várnom sem kellett karácsonyig, mint korábban, mert itt naponta jöttek a levelek. Küldtek beszámolókat, szerződéseket, a falvak magazinjait. Csak ki kellett vágni az apró színes képeket. Újabb borítékok teltek meg bélyegekkel.
Van az az érzés, amikor azt gondolod, hogy majd egyszer, amikor sok időd lesz, kiválogatod őket, rendbe teszed a gyűjteményt, és tuti lesz minden. Nos, ez a pillanat ritkán jön el.

A vasárnapi ebéd után szétszéledt a család. A fáradtabbak délutáni pihenést, a TV-függők műsort kerestek maguknak. Én meg magamban maradtam az elpakolással és a gondolataimmal. És ekkor eszembe jutottak a bélyeges borítékok. Kis keresgélés után megleltem őket, és a megtisztult konyhaasztalon veszett válogatásba kezdtem. Először a postatörténetest rakogattam, aztán előkerültek a székesek. Meg számos másikak is. De trehány gyűjtő lévén, annak idején csak hevenyészve körbekerítettem a bélyegeket, semmi egyenes vágás, vagy elegáns leszélezés. Így nem csak válogatni, de vágni is kellett őket. Ahogy forgattam a boríték sarkokat, a legtöbbön jól kivehetők voltak a bélyegzők is, a települések nevei is. Hirtelen életre kelt a konyhaasztalom. Ott termett Vajszló és Szigetvár, Siklós és Drávaszabolcs, Majs és Ellend. Aztán elkezdtem látni a postáskisasszonyokat, még akkor is, ha már régen megasszonyosodtak. Elképzeltem, ahogyan mindennap a postás autóhoz igazították a küldemények felvételét. Ekkor újabb nőket kezdtem látni, azokat a valamikori munkatársakat, akik magukat a küldeményeket állították össze. Láttam, ahogyan sietve ragasztották le a borítékot, hogy még az aznapi postával elküldhessék. Azt is láttam, ahogyan a postáskisasszonyok csalódottan tárták szét karjukat, ha túl későn érkezett a hivatalnok, hogy aznap már nem megy el. Volt aki bánkódott rajta, volt aki egy legyintéssel elintézte, hogy neki mindegy, majd csak odaér valamikor. Marikák, Évák, Szilviák és Melindák sürögtek a feladás körül. A postára menés mindig egy jó kis alkalom volt a társalgásra is, ha tovább nem, de addig mindenképpen, amíg a bélyegeket felragasztották. A postáskisasszonyok gondosan válogatták, hogy melyik címleteket ragasszák a borítékra. Aki nagyon precíz, ügyelt rá, hogy egy sorban, és egymásra véletlenül sem ráragasztva díszelegjenek a bélyegek. Aki sietett, csak ráhányta a jobb felső sarokba. A stemplik is sokat meséltek. Voltak dühösek, nagyon odacsapottak. A lezserek félig a semmibe révedtek, feliratuk csak hiányosan látszott. A legkisebb falvakban már postahivatal sincs, az önkormányzatnál gyűjtik össze a küldeményeket. Néhány önkormányzat olyan igényes, hogy saját címerrel, vagy valamelyik saját neves eseményükkel készíttetett saját bélyeget. Mozsgó, Belvárdgyula, Márok ezzel külön megtisztelte címzettjeit.
Aztán már nem csak egymáshoz, hanem hozzám is szóltak a kedves régi munkatársak. Szóltak büszkén mosolyogva, hogy fogadjam szívesen a legfrissebb falu újságjukat. Akadtak zsörtölődők, akik azon mérgelődtek, hogy már megint valami dokumentációt kell beküldeni. Aztán bűnbánóan jelezték, hogy hát tudják ők, hogy ez az ügyrend, csak értsem meg, hogy mennyi a munka. És én megértettem. Mosolyogtam a bélyegek fölött. Az elmúlt évek kapcsolatainak örvendeztem, ahogyan a munka miatt majdnem mind a 301 településen megismertem valakit. A bélyegek és a bélyegzők körbe röpítettek egy vasárnapdélután egész Baranyán.
A jóleső derű után, hirtelen a szívembe markolt az a filmekből ismert jelenet, amikor kirúgják az embert, és a kezébe nyomott papírdobozban szorítja bögréjét, egy szem növényét, és a széktámláján tartott kardigánját.
Én is így jöttem el. Az én papírdobozomba beleraktam az összegyűjtött bélyegjeimet, a gyomorsav gyógyszerem, és a hajpántom mellé. Kívülről nézve ennyi maradt az elmúlt öt évből. De azt hiszem megvan mindkét bélyegsorozatom, a székes is, és a postatörténetes is.
És több is.