Faluság

Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.

Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.

Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.

Jöttömben-mentemben mostanában a reményen elmélkedem.
Hadilábon állok vele.
Mindig is úgy tanultam, hogy a remény tartja az embert életben, hogy a remény viszi előre. A remény egy adomány, ami segít legyőzni a nehézségeket. A katolikus tanításban egyértelműen jó, Istentől jön. Adventben a második gyertya a reményé, a hit, az öröm és a szeretet mellett. Zsidó hagyományból jön ez, és a megígért Messiásban való reménykedés az alapja.
És ugyebár ott volt Pandóra: a görög mitológiában, amikor a szelencéjéből minden rossz rászabadult az emberekre, és ezen Pandóra elszomorodott, akkor belenézett még egyszer a szelencébe, és kiengedte az ott maradt reményt, és onnantól az emberek elviselték a rosszat…
De álljunk csak meg egy percre!
Olvasom a gyerekeknek altatásnál a görög mitológiát (sokadszorra, hogy beépüljön – hogy egyszerre legyenek műveltek – és mi tagadás, izgalmasak is ezek a történetek).
Szóval olvasom Pandóra történetét is.
Az esemény onnan indul, hogy Prométheusz ellopta a lángot, amiért ugyebár Zeusz őt megbüntette. No de Prométheusz csak a főkolompos volt, ellenben az emberek is engedetlenek voltak, amikor használták az isteneket illető tüzet. Hát kitalálja Zeusz, hogy mi legyen a büntetés. Sárból megformázza Pandórát és leküldi egy edénnyel az emberek közé. Az edénybe beletesz minden rosszat, amit csak kitalál: betegséget, szegénységet, öregséget. Persze szigorúan lelkére köti Pandórának, hogy ki ne nyissa ezt az edényt, és körülbelül ekkor dőlt el az is, hogy ez az edény bizony kinyitódik. És amikor Pandóra kinyitja a szelencét kiáramlik minden rossz az emberekre, és lesz sírás-rívás-jajgatás.
A történet szerint, amikor látta Pandóra a sok szenvedést, bánatában belenézett még egyszer a korsóba és meglátta ott a reményt, és kiengedte azt is. Az elkeseredett embereknek adta ajándékul, cserébe a sok rosszért.
Na de!
A történet onnan indul, hogy Zeusz ki szeretne babrálni az emberekkel. Tehát ha minden rosszat beletett az edénybe, akkor a remény is csak azért volt ott, hogy bajt okozzon!
Ej, minek mesél az ember a gyerekeknek ilyen furmányosokat!
Akkor, hogy is van ez a reménnyel? – kérdezik a gyerekek.
S valóban.
Sétálgatok – gondolkozom.
Jobban belegondolva azt hiszem a görögöknek volt igazuk! Mennyi hülyeséget csinál az ember a remény miatt! Hányszor nem adja fel, akkor sem, amikor már annyira mindegy, amikor vesztett a csata, amikor már nem lehet nyerni. Hiszen a remény mindig akkor jön elő, amikor már tehetetlen az ember, és ami rajta múlt sem segít.
Jó ez? Értelmes ez?
Nem egyszerűbb elengedni, továbblépni, bekönyvelni a veszteséget, leszűrni a tapasztalatot és élni máshogy tovább? Mennyi megakadás, beragadás, küzdelem, gyötrelem oka a remény! Hogy majd megváltozik a megváltozhatatlan, majd elillan a gond - a baj. Majd lesz máshogy, majd holnap jobb lesz!
Nem lenne jobb leírni, hogy hát Istenkém ez van, ezt kell szeretni és élni az adottságokkal? Hogy megtettük, amit lehetett, de mostantól innen szép nyerni?
Sétálgatok, tűnődgetek.
Legyen már tavasz.

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Nagy örömmel jelentjük be, hogy 2026. január 31-én, szombaton megtarthatjuk a Gyümölcsoltó Alapítvány által immár sokadik éve megrendezett népszerű Zselici gyümölcsésznap című sorozatunk 2026. évi programját!

Külön örömünkre szolgál, hogy a mostani Zselici gyümölcsésznap előadójaként Ölbei Mihály Zoltán kertészmérnököt, pomológust, a mozsgói Ölbei Faiskola vezetőjét köszönthetjük!
Előadónk gyümölcsészeti előadásának középpontjában a hagyományos gyümölcsfajták gondozásának, fenntartásának a kérdései állnak, hangsúllyal a sokunkat foglalkoztató termőrész-ismereten, metszésen.
Nagy lehetőség mindannyiunknak, akik e kérdések iránt érdeklődünk, az, hogy rendezvényünkön a térség egyik legjobb gyümölcsész szakembere osztja meg velünk jól megalapozott, értékes tudását!

Az előadást követően kötetlen beszélgetésre is mód nyílik az előadóval.

12 – 13 óra között kedves vendégeinket ebédre is várjuk!

Ebéd után – ha az időjárás engedi - gyakorlati metszésbemutatóra és közös oltóvessző-szedésre is sor kerülhet a Gyümölcsoltó Alapítvány helyi fajtagyűjteményében.
Az érdeklődők legyenek kedvesek ennek megfelelően megválasztani a cipőt, öltözetet.

A kedves vendégeinket váró ebédtől függetlenül az összejöveteleinken immár rendszeres batyus finomságok is jól jöhetnek, ha valakinek épp módja vagy kedve adódik ilyen hozzájárulással emelni összejövetelünk fényét.

A terem befogadóképessége miatt a részt venni kívánóktól előzetes regisztrációt kérnénk, így legkésőbb 2026. január 27., kedd éjfélig kérnénk szépen előzetes jelentkezéseiket a pomona@t-online.hu címen vagy a +36 30 4911955 telefonszámon.
Esetleges túljelentkezés esetén a regisztrációkat időbeli sorrendben tudjuk figyelembe venni.

Tisztelt Támogatóinknak köszönjük, hogy e rendezvény létrejöhet, Somogyapáti Község polgármesterének, Kis Péternek pedig köszönjük a barátságos melegre már előzetesen is felfűtött dióspusztai helyszín biztosítását!

Tisztelettel kérnénk, hogy a program hírét, aki tudja, szíveskedjen olyan érdeklődőknek is továbbadni, akik egyébként erről nem értesülnének.

Szeretettel várjuk tehát a régi és új érdeklődőket a 2026. évi Zselici gyümölcsésznapon, 2026. január 31-én, szombaton, Somogyapáti-Dióspusztán, a Kultúrházban!

A találkozást és az izgalmasnak ígérkező előadást várva, gyümölcsbaráti üdvözlettel:

Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

---

Dióspuszta, Kultúrház megközelítése: Szigetvár felől érkezve, Somogyapátit Kadarkút felé elhagyva, az első dombtetőn jobbra fordulunk: Adorjánpuszta. Rajta áthaladva, kb. 4 km után megpillantjuk a Dióspuszta táblát, majd szinte „beleütközünk” az első (zöld színű) épületbe az örökzöld fák alkotta kis ligettel is jelölt buszforduló mellett. Szemben áll a Dióspusztai Kertvendéglő és Étterem.

Parkolni a Kultúrház udvarán, illetve a buszfordulónál, a kis fenyves liget szélén lehet.

Autorreferat, autoreferat – avagy „magad uram, ha szolgád nincs”

Megjelent a Dióspusztai pomológia tárgyú könyv. Valaki szólt, hogy szívesen olvasna róla ismertetőt, közzé is tenné, hogy mások is olvashassák. De ki írja meg? — ez fogas kérdésnek bizonyult. Hm… talán ne terheljünk másokat a magunk dolgával. Valaki említette: létezik „autorreferat” vagy „autoreferat”, midőn maga a szerző referál munkájáról a köznek.

Eleinte elképzelhetetlennek találtam e kettős szerepet: nem volt elég a könyvet megírni? No, de telik-múlik az idő, várják az ismertetőt, a szükség nagy úr, és amúgy is elég ismerősek számomra a „magad uram”-féle helyzetek…
Horribile dictu: még az emi (a mesterséges intelligencia) is felmerült egy futó pillanatra: írja meg az! No, azt már mégsem; ott még nem tartunk! Akkor inkább referáljon mégis a szerző maga.

---

2025 augusztusában az Agrárminisztérium támogatásával, a Gyümölcsoltó Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kustos Irma Dióspusztai pomológia című könyve.

A mondanivaló lényegére rögtön a bevezető szakaszban fény derül: „A tájfajtákban mintegy összegződnek a térség sajátosságai, és közös genetikai és kulturális örökségünk részét alkotják. És mert nem megismételhetőek, felkutatásuk és fenntartásuk kiemelkedő jelentőséggel bír — fogalmazza meg Szani Zsolt pomológus a népi gazdálkodásban fennmaradt egyes gyümölcs-fajtákról írott kiváló művében.”

A könyvnek azonnal feltűnő, egyedi jelleget adnak a gyümölcsök lenyomatának a szerző által elkészített ún. szélrajzai. A gyümölcsök körvonallal és lenyomattal való méretezett ábrázolásai mellett a munkát gazdag fényképanyag teszi teljessé.

A szerző hármas célt tűz maga elé: egyfelől egy terepen is jól használható gyümölcsészeti ábrázolási módszerre kívánja felhívni a gyümölcsész-társadalom figyelmét; másfelől — a módszer gyakorlati alkalmazására is példákat adva — a Somogyapáti-Dióspusztán évtizedek munkájával létrehozott, több száz tételt magában foglaló gyümölcs-fajtagyűjtemény harminc jellegzetes gyümölcsfajtáját ismerteti a könyv nagyobb részében; mindeközben kiteljesítve a harmadik — a szerző bevallása szerint titkos — célkitűzését, miszerint szeretné „az kegyes Olvaso” tudatába bevarázsolni a hajdani pomológusok emlékezetét, és megidézni azt a gyönyörű, veretes anyanyelvet, amelyen ők fogalmazták hajdani műveiket.

A hármas cél két nagyobb szerkezeti egységen keresztül valósul meg:

1. a bevezetőben a szerző szerint szélesebb körű figyelemre érdemes, általa továbbfejlesztett gyümölcs-ábrázolási módszer taglalására kerül sor, felidézve a nemzetközi és a magyar szakirodalomban korábban ismert, de mára nagyrészt elfeledett előképeket;

2. a munka nagyobb részében pedig a gyümölcs-fajta-gyűjtemény 30 jellegzetes, egyedi fajtájának az ismertetését találhatjuk: egyrészt rövid leírással, másrészt a fajtát több szempontból bemutató képanyaggal. Végighúzódik e részen a bevezetőben ismertetett gyümölcsábrázolási módszer gyakorlati alkalmazhatóságának több oldalról való bemutatása.

Emellett a szerző saját fényképfelvételei is hozzájárulnak az egyes gyümölcsfajták sokoldalú megismeréséhez. A könyvben felsorakoztatott harminc gyümölcsfajta többnyire a dél-zselici táj saját szülötte, vagy régóta bevált, máshol is elterjedt fajta. Bemutat a szerző néhány friss jövevényt is (pl. a Talgarszkaja kraszavica körtét), amelyek hamar otthonra leltek e hagyományosan jó gyümölcstermő vidéken.

A szerző 13 körtét, 6 almát, 4 meggyet, 2 cseresznyét és 2 diót mutat be, míg a szilva, az őszibarack és a füge egy-egy címszóval van képviseltetve.

A tárgy iránt érdeklődőknek további felvilágosítással a pomona@t-online.hu címen örömmel áll rendelkezésére a könyv és a jelen ismertető szerzője.

Kelt Somogyapáti-Dióspusztán, 2025. december 31-én

Kustos Irma

Hosszú, újabb feleslegesnek érzett nap után hazavergődünk a lányokkal. Az autó sötét és hideg; az eső apró szemekben kopog. Csend, majd ajtócsapódások. Beiramlás a házba. Vetkőzünk, mozdulataink türelmetlenek, kapkodóak. Előkészítjük a vacsorát. Mindenki majszol.
Kicsit ragacsosra sikerült a kenyér. De örömmel üdvözlöm a tányéron, ez az első ehető kovászosom. Zakuszkát kenek rá. Felhalmozom az olajos, narancs-pirosas zöldségmasszát, nézem benne a pici sárgás magocskákat és a nagy fekete borsszemeket. Beleharapok. Keserű, savanykás és sós íz szalad végig együttérzőn a nyelvemen. Újabb harapások következnek. Pocsék napok követték egymást. És most itt van ez a szelet sületlen, fanyar kenyér. Megálljt parancsol és figyelmet követel, nem tűri az elkóborolt gondolatokat. Megilletődve átadom magam. Ebben a pillanatban nem tudnék elképzelni egyetlen, ennyire ehhez a helyzethez passzoló más ennivalót sem. Eszem hát tovább és élvezem a gazdag telítettséget, amit maga mögött hagy.

Már csak pár nap és végre mindenki itthon lesz! Végre elérkezünk a régi, kisgyerekes családi együtt-lét élményhez: mikor a közös étel-készítés az általunk kialakított, nekünk így a legjobb tempóban zajlik és halad, halad a közösségi élmény, az átszellemült ünnep felé. Amikor az ételkészítés nem szükséglet, hanem belső munka, átszellemültség, önkifejezés, tisztelet. Az a fajta várakozás, ami bizonyossággal társul – hit az életben. Egymás megélése a konyhába zárt belső időben. Addig persze csak a vásárlás, lavírozás, pakolás, rendszerezés szülői feladatai – egyeztetés, hogy melyikünk mit, hogyan, mikor, hogy ne okozzunk csalódást, mert leírhatatlan élmény, mikor még fiatal felnőttként is teljes gyermeki öröm-csodálkozással állapítják meg, hogy ez is, az is teljesült az Angyalnak írt listáról. Néha megpróbálják, hogy a leadott listát módosítsák, vagy felénk szóban pontosítsanak. Üveges tekintetet kapnak ilyenkor, nem tudom, nem az én feladatom.... Szeretném a pajta falait majd még tágasabbra és még magasabbra emelni, hogy majd egyszer az lehessen a családi együtt-létek tere: zongora, varrógép, mozivászon, olvasósarok, játékasztal és kanapé, amin a ricsaj közepette el lehet aludni.

Munkanap végén kilépek a kapun. Mélyet lélegzem és élvezem, ahogy a friss levegő az orromon keresztül, mintha az ujjam begyéig is eljutna. Télszag! Csípi kicsit az orrom hegyét. Most veszem csak észre, hogy közben besötétedett. Köd van. Az a fajta, ami tompítja a zajokat, de még engedi az autókat közlekedni. Ha nagyon odafigyelek, még a szemcsék is látszanak. Az utcalámpa fénye sárgás pászmát rajzol a levegő és a föld közé. Minden mindennel összeér és semmi sem látszik igazán. Egymásra rétegzett selyempapír. A gyerekekre gondolok; azokra, akikkel az évek alatt dolgom akadt és azokra is, akik aktív jelenlétükkel áthatják a mindennapjaimat. Gondolatban most kicsit én is összeérek velük. Mindnyájukkal. Ez az ő időszakuk, meg az óhajtott csodáké, a csillámporos álmoké, amik az ő szemszögükből karnyújtásnyira vannak tőlük. Mióta az eszemet tudom, körül voltam véve velük; tehetséges, vicces, kreatív és iszonyú erős jellemekkel. Nem feltétlenül kell hátrányos helyzet egy nehéz életúthoz. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy átlagos, vagy netán könnyű életút. Mindenkinek jut egy-egy marék teher. Ha nem is egyformán, de bizonyosan jól el van osztogatva. Napi szinten mutatnak példát nekem. Persze, még zsengék, ruganyosak, könnyű léptűek. De úgy látom, annyival ügyesebbek is nálunk. Ha velük vagyok, elhiszem nekik, hogy tényleg csak karnyújtásnyira vannak attól, amit el szeretnének érni. Azt kívánom, bár valóban így lenne!

"Én elmenekültem Dióspusztáról, Te pedig Irma beírtad az életbe a település nevét (könnyezve). Köszönjük (könnyezve)!" – mondta Marika (akiknek egyébként gyönyörű mandula-ültetvényük is van) Irma és Varga Zoltán, a szigetvári könyvtár igazgatójának könyvbemutató beszélgetése után.

A szigetvári Molnár Imre Városi Könyvtár épülete egykor zsinagóga volt.

A Molnár Imre Városi Könyvtár rendhagyó terében, az átszellemült, mégis otthonos térben tegnap este a könyvbemutatón a táj-kertészet-gyümölcsészet-kultúr- és embertörténet vonalába itatódott be múlt és jelen egymásra hatása, kölcsönössége.

A Dióspusztai pomológia című könyvecskében a gyümölcsök színességének, változatosságának bemutatása nemcsak vizuális és esztétikai élmény, hanem a lokalitás megélésének és fontosságának lenyomata is.

Kedves Irma, ezúton is gratulálunk nemcsak a most megjelent és bemutatott könyv megírásához, hanem mindahhoz a köréje csoportosuló háttérmunkához, emberi minőséghez, amit minden napoddal cselekszel! Fontos vagy nekünk!

Varga Zoltán könyvtár igazgatónak, alpolgármesternek, kultúrát képviselő és gyakorló embernek pedig itt és most is köszönjük a gyümölcsökkel kijelölt, felemelő és időkön átrepítő kultúrtörténeti előadását!

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.

Tisztelt Érdeklődők!
Tisztelt Természetszeretők és Gyümölcsbarátok!
Kedves Zselici Tündérkertesek!

Örömmel tudatjuk, hogy a Gyümölcsoltó Alapítvány idén is megrendezi az immár hagyományos Zselici Gyümölcsésznapját!

---

December 6-án 16 órától a Gyümölcsoltó Könyvkiadó által az Agrárminisztérium 2024. évi támogatásával nemrég kiadott Dióspusztai pomológia című könyv bemutatójával és a hozzá kapcsolódó gyümölcsészeti kultúrtörténeti előadással várjuk a tisztelt és kedves érdeklődőket rendezvényünkre, Szigetvárra, a Molnár Imre Városi Könyvtárba (7900 Szigetvár Mártírok útja 1.).

Programunkat Varga Zoltán, a Molnár Imre Városi Könyvtár igazgatója tiszteli meg előadásával.

A rendezvényen a bemutatandó Dióspusztai pomológia könyv képeiből összeállított fényképkiállítással, gyümölcsbemutatóval-kóstolóval, valamint az előadást követő uzsonnával várjuk a kedves látogatókat.

Jelen rendezvényünket is az Agrárminisztérium támogatja.

Tisztelettel kérjük az előzetes regisztrációkat 2025. december 1-ig a pomona@t-online.hu címen vagy +36 30 4911955 számon.

Megtisztelő jelenlétükre feltétlenül számítunk!

Gyümölcsbaráti üdvözlettel: Kustos Irma, Gyümölcsoltó Alapítvány

A szitázásban az a jó, hogy akkor is lehet vele eredményeket elérni, amikor semmi más nyomdai módszerrel nincs sikerélményed. Nekem legalábbis nem igazán vált be a linó (bezzeg nekik meg milyen jól sikerültek!), a mindenféle egyéb karc de még a krumplinyomás sem. A szitázásban még az is jó, hogy nagyon nehéz megmondani, mitől számít annak és mitől nem, mert szinte mindegyik elemét lehet helyettesíteni, még akár magát a szitát is. Végülis ha jól értem, az a lényege, hogy egy maszkot hozunk létre akármilyen eszközökkel, és festéket trutyogtatunk rá, amit aztán ez a felület átenged vagy nem enged át. Hogy ezt a maszkot milyen kreatív megoldással hozzuk létre (emulzió, szitakitöltő, ráragasztott matrica, stencil vagy épp lézergravírozott acélháló), az már a lehetőségeink és érdeklődésünk függvénye.

Szitafeszítő tetőlécekkel és hatlapfejű csavarokkal

Abból indultam ki, hogy kezdem az elejéről, tehát a hagyományos és bevált fotóemulziós megoldással. Ehhez kell
- valamennyi szitaszövet (pl. ez)
- egy fa- vagy fémkeret, amire rá lehet feszíteni a hálót;
- ragasztó vagy takker;
- fotóemulzió: ez a bekeveréstől (érzékenyítés) számítva néhány hétig használható fel, és egy doboz emulzió kb. 12 közepes méretű szitához elég;
- felhúzóvályú
- a levilágításhoz egy UV-ledes reflektor (ilyesmi)
- a nyomtatáshoz pedig festékek és egy rakli (az a gumiszerű spakli, amivel lehúzod és egyben átpréseled a festéket a szita lyukain).

A feszítéshez készítettem a fenti képen látható kis eszközt (amiben segített ez a videó: https://www.youtube.com/watch?v=iJ0KYFBXFG8) - nagyon szorosra nem tudom még feszíteni, de azért működik rendben.

Ha megvan a feszítés és a ragasztás, akkor lehet emulziózni. Az első kettőt nagyon elbénáztam, de aztán szerencsére megtaláltam Mylo Prints videóit, és utána már ment. Neked is menni fog.

Amíg szárad a szita, kinyomtatod fóliára a mintát. A leírások a tintasugaras nyomtatót ajánlják lézer helyett, mert az jobban fed. Nem tudom, de amikor A3 méretben nyomtattam sablonmintát fóliára, akkor a nyomdában azt mondták, hogy jó a lézeres is, csak színes lézeres fekete kell (?). Így lett, és nem is volt vele gond.
A levilágításhoz rendeltem aliexpress-ről egy 100W-os UV-led reflektort. Itt is voltak elszúrt eredmények amiatt, mert alulexponáltam a sablont, így a szita kimosásánál először csak egy-egy kisebb betű, aztán végül az egész minta lemosódott (ami amúgy nagyon jól néz ki!). Nálam 45 perc körüli világítási idő vált be, ami elég soknak tűnik a profi levilágítók 15mp körüli idejéhez képest. Az a helyzet, hogy amikor 1 napot szárad a ragasztó és másik egy napot az emulzió, akkor egészen mindegy már, hogy a levilágítás 15 mp vagy 45 perc. De ezt csak a falusi nyugi hatása alatt mondom.
Az emulzió egy olyan anyag, ami fény (vagy hát ezek szerint UV) hatására megköt és vízlepergető is lesz. Ami nem kap fényt, az pedig egyszerűen kimosható.

Levilágítás a pincében

A pince állandó lakója

Lámpa helyett lehet használni a közvetlen napfényt is (mint pl. ő), csak akkor van gond, ha épp jön egy felhő - szóval emiatt inkább biztosabbra mentem. Ha lámpázol, lehet több pontból érkező fénnyel dolgozni (vannak félkész kitek két ledes reflektorral), vagy készíthetsz dobozkát uv ledszalaggal is akár, hogy minél egyenletesebben kapja a fényt az emulzió... ahogy jólesik.

Egy kész sablon

Utána, ha megvagy, akkor kimosod és kiszárítod a sablont, aztán lehet vele dolgozni. Szitázás után fixálni is kell a textilfestéket, erre megfelelő egy sütőpapíros átvasalás.

A sok videó között Mylo-é mellett a Get Hands Dirty csatorna fogott még meg: végigvisz egy ötletet úgy, hogy a felmerülő mindenféle problémákkal és dilemmákkal is dűlőre jut, közben pedig mindennek elmélyülten utánanéz, legyen az akár a különböző színek pigmentjeinek formája vagy az acélháló rácsszerkezete.

Néhány kész nyomat:

Nyomat az Ellendponthoz

Dióbél Kiadó-szatyrok

Konferenciás szatyrok

Hasznos lehet még az emulzió lemosásáshoz és a sziták gyors tisztításához egy nagynyomású mosó is. Én egy akkumulátoros-tartályos változatot (Kärcher OC 6-18) vettem, de rögtön az első pár használat után bedöglött a tartály szivattyúja, így azóta vezetékes vízről megy... Remélem neked nagyobb szerencséd lesz.

Még vettem tavasszal egy összeszerelhető szitanyomó karusszelt is (hasonlót mint ez), de nem annyira szükséges, inkább csak kényelmesebbé teszi a munkát. Így néz ki most vele / rajta a mini hordozható műhely:

Kinga szitaműhelye az Ellendponton, 2025. aug. 23.

A Kovács Balázsok konferencia első számú névcsere ügyintézőjeként két jól bevált poént találtam ki. Az első, hogy az ötletgazda/szervező KB feleségeként teljes természetességgel kineveztem magam a konferencia first ladyjének. A másik pedig, hogy most és itt, a névváltoztatás veszélye nélkül stírölhettem a felhozatalt. A konferencia során a párokkal többször megállapítottuk, hogy mindegyik KB okos (nagyon okos), jófej (nagyon jófej), nyitott, őszinte, de a sajátunk a legebb.

Kovács Balázsaink

Az exkluzív férfi klub királynője természetesen Kovács-Balázs Dorottya volt, egyik legelső megértője pedig a nyelvtudományi intézetből Ráth Judit és a prezentációt tartó Kozma Judit.

Regisztrációs asztal: segítő Kovács Balázzsal és faluságos Anitával

Balázstól mindig olyan természetesnek tűnik, hogy kitalál valami eszementnek tűnő, de ha kontextusba helyezed és megérted, akkor igazán értékes dolgot, és amit lépésről lépésre, részletről részletre ki is dolgoz. Amikor tényleg megvalósulni látszott a konferencia, azt találtam mondani, hogy ez egy tudományos igényű művészeti performansz. És ez az volt. És nemcsak azért tudományos igényű, mert az előadók a hivatásukról, a tudományos munkájukról, szellemi és alkotói munkásságukról meséltek, hanem példának okáért azért is, ahogyan maga a Kovács Balázsok konferenciája weboldal (https://kb.co.hu/) született: ahogyan a témafelvetés, témakidolgozás, témamegvalósulás, témapublikálás klasszikus folyamata alakult, és az előadások rezüméinek folyamatos megjelenésével még most is alakul. Az esemény oldalán nemcsak az eseményszervezés, hanem önmaga publikálása, dokumentálása is megtörténik.

A KB-ok fantasztikus intelligensen kezelték a szakmai és a magánélet határait, elválasztásait, összekapcsoltságait. A konferencia során bennem végig az is visszhangzott, hogy mennyire fontos nemcsak a tájékozottság, hanem a műveltség is, amelyben a jelenben zajló tudományos kutatások ismerete is helyt kell kapjon.

Gyöngyössy Bagaván "Balázsok" installációja az előtérben egy kérdőív volt: a generált arcképek közül kellett kiválasztani a leginkább Balázs-szerűt, majd ezt követően a számítógép megmutatta ez ennek és a korábbi űrlapkitöltők választásának leginkább megfelelő átlagolt Balázsarcot.

És persze a publikum előtt nem észrevehető, de nekem/nekünk nagyon fontos tény: a faluságos csajok a nézők között, az összekacsintás és összekacagás, hogy ez a mi balázsunk!