Az állatok jelenléte a mi falusi létformánkban számomra inkább a mindennapi élet szükségszerű velejárója: ha látok a tölgyfán egy cinkét, igazából a tölgyfa jobban érdekel. Meg úgy általában a növények. Ez az állatoknak jó: elvagyunk egymás mellett, és csak néha hozom a frászt egy őzre vagy épp én menekülök el, amikor véletlenszerű helyeken előbukkan egy sikló vagy egy fácán stb. Nincs rossz viszonyunk: hagyjuk élni egymást békében.
Az elmúlt években azért volt néhány olyan könyv formájú eset, ami nagyban segített megérteni mozgó lakótársainkat. Például ilyen volt pár éve Susanne Foitzik és Olaf Frizsche Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt című könyve, ami részletesen elmagyarázza a hangyák életét, most pedig George Bumann könyvét ajánlom, aminek címe Fültanúként a vadonban – Az állatok titokzatos nyelve.
Úgy tűnik, hogy Bumann eredeti kiindulópontja nem is igazán az állatvilág, hanem annak hangjai: ezek utánzásán keresztül, egykori vadászként értette meg a hangok jelentését és jelentőségét, valamint az állatok viselkedését, jelzéseiket, értéküket. És micsoda kezdet ez így: pulykahang-utánzó versenyzőből biológussá, viselkedéstan-kutatóvá válni. Minden sorából érződik, hogy szomszédjukként és családtagként él együtt a vadállatokkal, ezáltal tudja közel hozni hozzánk is a nem túl barátságos nevű prérifarkast (kojot néven is ismert), a nagyon okos, de szintén nem túl szimpatikus varjakat, valamint a többi, hozzá közel élő lényt. Módszere a kitartó, türelmes, rendszeres megfigyelés, hallgatózás, ami segíti az embert amúgy ellenségként tekintő állatoknak abban, hogy megszokják a jelenlétét, és folytassák mindennapi életüket. A könyv az író fejlődéstörténetét mutatja be, amint fejezetenként megbarátkozik azzal, hogy nem egyedül, hanem akár nagyobb megfigyelőcsoportban is mozoghat a vadonban, és így több fül különféle megfigyeléseit élheti meg.
Leírásai annak is kedvet adnak a csoportos megfigyelésekhez (madárülésnek mondja), aki nemhogy csoportban vagy egyedül, de egyáltalán nem figyelt még így a madárhangokra. Ilyenek vagyunk, emberek: szűkös határaink kiterjesztése érdekében rászorulunk a másikra. "A csoportos madárülések végére megértettem, hogy a tömegek megmozgatása, a közös emberi tapasztalat ősi kiaknázása a leggyorsabb módja annak, hogy fejlesszük készségeinket a vadon élő állatok aprólékos megfigyelésében és tapintatos lehallgatásában." – írja. (225. o.)
Ezt követően veszi észre, hogy ugyanezt maguk az állatok is megteszik, amikor különféle fajok egyszerre vándorolnak, kiterjesztve ezzel saját érzékelésük határait. Ez pedig segít bennünket abban is, hogy az állatok közösségét, kollektív emlékezetét is feltárhassuk. Láthatóan ezt a hozzáállást a szerző mélyen elsajátította: a könyv jelentős része szintén az állatokkal foglalkozó ismerőseinek történeteit, megfigyeléseit bemutatja.
Példának hozza Joe nevű ismerősét, aki vadpulykák hangjaival foglalkozik. Ezt írja róla: "már a fiókák is született botanikusok, kész emlőskutatók, éber ornitológusok és fekete öves rovartudósok. Ösztönösen tudják, mely fajok veszélyesek és melyek ehetőek. Ahogy egyre jobban beleásta magát a szókincsükbe, Joe azzal tesztelte a tudását, hogy kivárta, amíg az egyik pulyka lead egy jelzést, mondjuk, a mocsári dobozteknősét, aztán közelebb ment hozzájuk, és leellenőrizte, hogy a pulyka valóban egy dobozteknőst talált-e. Ezáltal fokozatosan egyre több szóval gyarapodott Joe pulykaszótára.
Jóllehet Joe már értett néhány szót >pulykául<, rájött, hogy még ennél is több van mögöttük. Minél több időt töltött a madarakkal, annál inkább ráébredt, hogy a pulykák szociális kommunikációja messze túlmutat az egymás közt cserélt hangokon és a >szavak< konkrétnak tűnő jelentésén. Joe szerint mindvégig ott lappang mögöttük valami megfejthetetlen misztérium, ami éteri szépséget rejt magában. (180. o.)
Vagy a másik fontos terület, ahogy a különböző állatfajok egymásnak jelzik a veszélyt. A veszély taglalása végighúzódik a könyvön: ez vélhetően azért is van, mert hangjaink és hallásunk eredendően és különösen a veszélyhelyzetekre van kihegyezve. Azt írja ezzel kapcsolatban egy másik ismerőséről: "Rick egyik legfontosabb felismerése az volt, amikor rádöbbent, hogy a leggyakoribb és leghathatósabb riasztási forma nem más, mint a csend. Felfigyelt arra, hogy a csend sokkal több, mint a hang hiánya. A tömör csend megtelik jelentéssel, amire az erdő lakói ösztönösen felfigyelnek. A dolgot még az is árnyalja, hogy a csend a természetben nem egyszerre áll be, és nem egyenletesen oszlik el, hanem buborékokat alkot. [...] Az erdő mélyén fenyegető veszélyeket mindig egy-egy ilyen csendbuborék övezi, és követi őket, bármerre is járnak." (231-232. o.) És folytatja, amit már nem gépelek be, olvasd el, különösen ha zenében, filmben is foglalkozol csenddel.
Ami a könyvből a leginkább nagy hatással volt rám, az az elmúlt hetekben már különféle helyeken aktualitást nyert részlet a keleti szürkemókus megfigyelése kapcsán. A kis állatka veszély észlelése esetén madárra emlékeztető rikácsolást hallat, valahogy így:
Egyik sétájuk során konkrétan az egész erdőt felverte miattuk, ami az alábbi gondolatmenetre ösztönözte a szerzőt:
"Vajon miért foglalkozik ennyit egy mókus az alatta sétafikáló emberpárral, vagy egyáltalán bármi mással, ami a lombkorona biztonságos védőernyője alatt zajlik? Nem fél attól, hogy felhívja magára a figyelmet? Miért vállalja a lelepleződés kockázatát? Nem volna egyszerűbb feliszkolni a tölgyfa csúcsára, és biztonságos magasságból szemlélni a fatörzs körül zajló eseményeket? Minek csap ekkora patáliát? Nem fogja odavonzani a ragadozókat a féktelen sipákolással?
Az életben néha kompromisszumokat kell kötni. A szókimondás ártalmas lehet az egészségre, de a némaság ugyanúgy kockázatos. Ha felbukkan egy sólyom vagy egy róka, és mindenki néma marad, a ragadozók könnyedén megszerezhetik a zsákmányt anélkül, hogy bármelyik állat észrevenné. Az állandóan aktív és hangos >közösségi média< életeket menthet. Sőt, velünk ellentétben az állatok számára a legjobb stratégia az, ha minden irányból hangos szomszédokkal bástyázzák körül magukat, hiszen a vadon >polgárőrsége< így működik a leghatékonyabban, főleg, ha létrejön egy különböző fajok közötti szoros együttműködés.
Lennel együtt a saját fülünkkel hallottuk, ahogy a mókusok egész kompániája és jó pár madár csatlakozott a lármás szürkemókus által kezdeményezett lejárató kampányhoz. Bizonyos énekesmadarak télen vegyes csoportokat alkotva egyszerre kelnek vándorútra. A különböző fajtájú verebek és cinegék, csuszkák és fakúszok egymással rokonszenvező alfajai extra fülekkel és szemekkel vértezik fel a madárrajt, kölcsönösen ügyelve egymás biztonságára, és egyúttal nagyobb táplálékszerzési esélyt is biztosítva.
[...]
Bátran kimondhatjuk, hogy az információ megosztása és kölcsönös oda-vissza áramlása minden egyed számára hatalmas evolúciós előnyökkel jár." (142-143. o.)
Akaratlanul is emberi közösségeinkre vetítettem ezeket a következtetéseket: úgy érzem, hogy bizony nekünk is kellenek azok az idegesítő mókustípusok, akik éles érzékelésükkel felfogják azt, amit mi még nem; akik sipákoló hangos szomszédai a csendeseknek, lehet hogy hálátlan szerepet vállalnak, de nélkülözhetetlenek az egész közösség számára. A közösség pedig attól lesz ellenálló, ha az információkat folyamatosan áramoltatják. Ehhez nem vagyunk elegen egyedül.
A könyv tanulási folyamat, amit a szerzővel együtt, vagy akár az általa kijelölt feladatok által magunk is bejárhatunk. Zárásként ehhez csak annyit, hogy ha esetleg azt várnád, hogy a könyv megtanít pl. a varjak nyelvére, akkor arra nem alkalmas. Inkább történeteket mond, és hatással van rád, ezek által pedig egyre bátrabb leszel, hogy elkezd megtanulni magad is.
George Bumann: Fültanúként a vadonban – Az állatok titokzatos nyelve, ford. Tolvaj Zoltán, Corvina, 2025.
https://corvinakiado.hu/index.php?action=szerzo&id=5149
A hangyás könyv pedig:
Susanne Foitzik és Olaf Fritsche: Hangyák – Világbirodalom a lábunk alatt, ford. Fodor Zsuzsa, Park Kiadó, 2021
https://booklove.hu/hangyak