Azt hiszem, ezek a találkozások legalább annyira titkok is. És a nagy titkokhoz nagyon nehéz hozzáférni, bármilyen szóbeli, képi, hangkeltő eszközzel körbeírni. A lényegük megragadása és megörökítése pedig kevesek kiváltsága. S úgy látom, ha sikerül is mindez, hosszú távon, bizonyos emberi áldozatokkal, lemondásokkal járnak. Mondanám, hogy legközelebb hozzájuk az akadémikus művészek állnak. De nem találnám teljesen igaznak. Leginkább úgy gondolom, hogy e kiváltság nincs semmilyen feltételhez kötve. Olyankor és onnan világlik meg, ahonnan és amikor nem is számítunk rá. Szembetűnő, egyszerű és mégis felemelő módon. Azt is meg merném kockáztatni, hogy mindenkinek máshogyan. Szavak csendülésében, időzítésben, kontrasztos színjátékokban, hulló levelek repülő bravúrjában, a csend sokféleségében és erejében. Kinek miben. Bizonyos dolgok leírásához éveket kell várnom. Pedig csak önmagam előtt szeretnék vallani róluk. Minél jobban erőltetem, annál messzebb kerülök tőlük. Ha már rég elengedtem és nem is küzdök, akkor egyszer csak, ellentmondást nem tűrően kikívánkoznak.
Megélés – titok – ihlet – alkotás – idő. Valóságaink – történeteink. Minél több történetünk van, annál több valóságunk, és minél több valóságunk, annál több történetünk. Gazdagság. Tér-élmény: már ki merem mondani, hogy nemcsak attól érzem magam gazdagnak, hogy sok-sok történetet ismerek, sok-sok nem átlagos pillanatot megélhetek, hanem attól is, hogy mekkora területen élhetek. Hogy az a buja kert, amit bejárhatok, gondozhatok, néha elhanyagolhatok, de bármikor újra domesztikálhatok, a lehetőségek végtelen variációját teszi lehetővé. Az érzés, hogy a házból kilépve még sok-sok távolságban otthon vagyok, és ettől egyrészt erős, másrészt természetesen fáradt leszek. Hogy kislányos huncutsággal tölt el, mikor tudom, hogy valamit meg kéne csinálni, de én jusztse azt teszem, hanem valamivel kedveskedek magamnak – tudva, hogy a feladat megvár, de én vagyok döntési helyzetben, hogy lavírozhatok a kedv és a feladat összeegyeztetésében.
Világéletemben városiként, majd hét év elteltével is úgy botladozom a falusi teendők között, mint Ladó Gyula Lajos, mindenki Tutajosa a Tüskevárban. Álmodozva, naivan és olykor keserűen nyelve a tanulságokat. Matula szerepét az élet játssza. S ha eltérek valamilyen oknál fogva attól, ami igaz, praktikus, gyakorlati okokból indokolt, annak mindig kaland a vége. Így jutottak a néma kacsáink a kút tetejére, Nándi a kecske pedig a hálószobánkba. Anekdotázhatnék sokáig derűsen, ám ezek valahol fájdalmas tapasztalások is. Újra rádöbbenni, hogy mennyi tanulás előtt állok még, s alázatosan fogadni a leckéket. Látni, hogy ezek tapasztalások és nem kudarcok. Megrázva magam újra nekiindulni a további lépéseknek. Hinni, hogy képes vagyok új tervek megálmodására és megvalósítására. Dönteni és vállalni a következményeket.
Ennek fényében, ősszel begyűjtjük, ami termett. Ha termett. Aratás után kimegyünk a szomszédos földekre maradék kukoricát gyűjteni, „böngészni” a juhok számára. Igazi kincskeresés és később öröm, látni a birkák ropogtatását. És persze belegondolni, hogy egy fityingünkbe se került. Ezen kívül azért szénával egészítjük ki azt a kevés füvet, amit még össze tudnak maguknak keresgélni a telken. Az első fagyok beálltával, téliesítjük a baromfiállomány szálláshelyét. Ami azt jelenti, hogy a karámból sötétedéskor, az istállóba hordjuk őket a lábuknál fogva, kettesével. Lenyírunk a vitorlás tollaikból és új hotelszobájukkal kínálva őket - mely leginkább egy lendítéses befelé dobáshoz hasonlít - hagyjuk őket elnyugodni. Lekvárt, zöldségeket tartósítunk és teszünk el. Csak játszósan, örömből. Ha nincs rá munka mellett kapacitás, csökkentjük a magunkkal szembeni elvárásokat. Persze, ez nem mindig könnyű feladat. Ilyenek vagyunk, mindig továbbnyújtózkodnánk. De akkor jön a Lecke és jól orron koppint minket. Ha vágyunk rá, ha nem. Olykor bölcsebb a megfontolt álomba szenderülés, mint plusz egy konyhai baleset.
Bárhányszor megvizsgáltam a magam viszonyát az állattartáshoz, mindig oda jutottam, hogy nem nekem való. A megfigyelő státuszát szeretem: tisztes távolból véletlenül meglesni, amikor saját életterükben szabadon léteznek, cselekszenek. Tudom, hogy nem releváns tapasztalat, valahogyan mégis mélyen belém ivódott (a mesék vagy a valóság által?), hogy az állattartók maguknak valók, hallgatagak, az érzelmeiket nehezen fejezik ki. A növénytartók, a szántóföldi gazdák már kicsit beszédesebbek, széllel béleltebbek (meg ugye a szénakazal mítosza, amíg a magad összeszurkált bőrén meg nem érzed). A kertészek, na ők az agrárium locsi-fecsijei. Világutazók. Gyűjtők. Szenvedélyesek. A jövőben élők. Én is megélem annak a kínját, hogy mindent együtt és egyszerre kéne csinálni – játszani és olvasni is. És amikor rendszeresen az utóbbiakat választom, akkor azt a növényeink jobban kibírják, mintha állataink lennének.
