Attól függ, miből… hangozhatna a válasz. Messziről indítok, belátom, de épp dinnye szeletelés közben filozofálgattam, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.
Gyönyörű május végi nap van. Nem szokásom ilyenkor dinnyét venni. Ha a gyerekek nyúznak érte, könnyen lepattintom őket azzal, hogy: „Ilyenkor??? Dinnyét???” Az külföldi, kényszerérett, vacak, se íze, se bűze. Megvárjuk szépen a júliust, amikor majd degeszre ehetjük magunkat az isteni magyar görögdinnyével.
Ez most kivétel. Fizetségként kapta a hétéves, amiért segített kitakarítani a vendégházat. (Segített, értsd: úgy próbált meg tenni-venni a házban, hogy nem akadályozott engem, amíg takarítottam. Na jó, egy-két dolgot tényleg megcsinált). Szóval, azt mondtam neki, ha begyűjti a vendégek által otthagyott 50 forintos üvegeket, akkor visszaválthatja őket a boltban, és elköltheti a kupont. Üzletnek nem is rossz. Az én csoda gyermekem pedig nem kisautót, hetvenhetedik lópikulát kért a boltban, hanem… dinnyét. Hát persze, hogy megvettük.
Szóval, épp egyedül vagyok itthon, és rájárok a gyerek dinnyéjére, aminek még csak a fele fogyott el, de már látom rajta, hogy nem ártana lassan megenni az egészet. Kiveszem a dinnyét a hűtőből, leszedem a félről a fóliát, és látom, hogy az egyik részén már kicsit olyan…hát problémás. Zsigerből fordítom meg, hogy akkor inkább a másik feléből vágok magamnak. És akkor… beüt a felismerés. Már nem az a tinilány vagyok, aki otthon lakik a szüleivel, és egész nyugodtan megteheti, hogy az egészséges szeletet vágja le, és mintha mi sem történt volna, a többit – a folttal együtt – visszateszi a hűtőbe. Én már az anyuka vagyok, aki levágja magának a foltos szeletet, majd szépen kivágja a problémás részt, megakadályozva ezzel a további romlást, és így teszi vissza a dinnyét. Ez az egész jelenet önmagában hordozza a felnőttséget, azt hiszem. Mint ahogy tudom, hogy ha nem mosok ki, nem lesz kimosva, hogy ha nem törlöm fel, nem lesz feltörölve… stb. Eggyel azért árnyaltabb a kép, mert férjet is tudni kell választani, és az enyém kimossa és feltörli, ha nekem nincs kedvem/időm/erőm, vagy ha épp kicsit gondtalan gyermeki énem tör elő, és egyszerűen észre sem veszem… ilyen is van azért.
És, hogy hogyan érünk el a címben szereplő 14-hez? A nagyfiam éppen ennyi idős, már lassan közelebb van a 15-höz. Ő még az a gondtalan gyerek, aki csak úgy él bele a világba. Körülötte majdnem minden kényelmes. Visszateheti a romlott résszel együtt a dinnyét, kiválaszthatja a szebbik almát, tisztára mosva, összehajtva kapja meg a ruháit, szóval, aki még gyerek lehet. De meddig? Szeptembertől középiskolába megy. A suli első szülői tájékoztatóján bemutatkozott a kollégium is. Eddig fel sem merült bennünk, hogy lehetne kollégista, hiszen 45 perc alatt könnyedén benn van a suliban busszal. Nem távolság. De ahogy hallgattam a kollégiumi tanárok bemutatkozóját az ingyenes kollégiumról, ami a suli mellett van, és délután kötelező tanulószobán szaktanárok segítik a gyerekeket felkészülni… elgondolkoztam. A mai világban fiút nevelni nem könnyű. Biztosan lányt sem, és biztosan régen se volt könnyű. De ez most biztosan nem az. Mikor és hogyan engedd el a kezét? Jót tenne-e neki a nagyobb önállóság vagy azzal veszélynek tesszük ki? Régen legalább a katonaságban önállóságot tanultak, ha előbb nem is. A múlt hét óta érlelem magamban a kérdést, és sokat beszélgetünk róla a férjemmel is. Vajon milyen egy tininek azt hallani a szüleitől 14 évesen: „Nem ártana neked a kollégium. Ott legalább megtanulnád, hogy a dolgoknak következményei vannak, és nem lenne mindig ott valaki, aki igyekszik megoldani helyetted a problémákat.”
A dinnye nem adott választ a kérdéseimre, de ezt az egy gondolatot megérlelte bennem: Szerencsés az, aki legalább 15 éves koráig olyan családban élhet, ahol nem kell azon gondolkoznia, hogy vissza tegye-e a dinnyét a romlott résszel együtt a hűtőbe. Én is ilyen szerencsés gyerek voltam, és azt hiszem, az én gyerekeimnek is megadatott ez.
