A külső magabiztosság elérésével néha még küzdök, de a magam-biztonságba talán életkoromnál fogva kezdek végre belépni.
Fiatal testemen csak a hibákat, a tökéletlenségeket, az elégedetlenkedni valókat láttam meg, aztán szép lassan megértettem, ennél szebb, vonzóbb, tökéletesebb nem lesz – ezzel kell együtt dolgozni, együtt élni, a lehetőségekhez képest megszépíteni.
A pad-sorozatot elemezgetve vagy Zsuzsa és Réka közös portréját nézve-értelmezve döbbentem rá, hogy a testemhez való viszonyomban az elégedetlenkedés hangjai már nem dübörögnek, hanem azok az erőteljes viszonyulások átfordultak megértett elégedettségbe. Az elfogadáson túli hálába és örömbe, amikor nap mint nap azon kapom magam, hogy már csak az fontos, hogy miért is jó ez a kis test: mennyi gyönyört és örömet ad, milyen sokat tud futni, labdázni, hajolni, úszni, de tud nyugton ücsörögve pihenni, tud kehelyként minden álomnak, vágynak megtartója lenni. Ez a kis test tart ide, ebbe a kertbe, erre a padra.
Fenéksúly.
Zsuzsa és Réka az Okoház gangján
Gábor és Gida a padon
Tünde és Enci a padon
Én és Jakab fiam a padon
Mindig elérhetetlennek tűnt számomra az éteri finomságú test. A tökéletes papírszerűség. A kertből bejőve bárhogyan súrolom, sohasem leszek habtiszta. A földhöz kötöttség vadságot, dimenziót ad. Viseltes, karistolt lesz tőle az ember.
