Aldous Harding énekes-dalszerző és egyben alakváltó: hangjai, vizuális megjelenése folyamatosan változik, és lehetőleg többnyire szöges ellentétben áll elvárásainkkal. Emellett dalainak az a sajátossága, hogy átlagos pop-folk-szerű énekes akusztikus zenének tűnnek, de eközben egy-egy apró részlet vagy épp a dalokból összeálló egész rámutat, hogy valami elég furcsa, groteszk, morbid őszinteséggel állunk szemben. Általában a szöveg vagy a hanghordozás az, amibe ezeket a többrétegű szerepjátékokat beleteszi, és ezek még angolul értőknek sem érthetőek, hiszen a szabályaik is külön bejelentés nélkül megváltoznak. Az első, önmagáról elnevezett albumán (amiről egykor itt írtam) például a Hunter szövegeiben lehetett megtapasztalni egy nő és egy férfi gondolatpárbeszédét úgy, hogy sem az énekhangban, sem más hangzó részletben nem volt érzékelhető különbség: rakd össze ahogy tudod.
Egy kép a Blend videóklipjéből
Második, 2017-ben megjelent Party c. albuma is egy meredek ugrás sokfelé az első megjelenés után. A folkos-hegedűs vonal már nyomokban sincs, az elektronikus kísérletek sem, helyette viszont vannak új hangkarakterek, hangszer- és hangulatvilágok, és ugyanaz a furcsán bizarr szubjektivitás a szövegekben, amiket albumról-albumra egyre kevésbé lehet már megérteni. De azért egyértelműen lejön, hogy ez a party nem partizene: talán majd valaha lesz, de egyelőre nagyon nincs, helyette elhagyottság és régi – szintén nem túl csábító – emlékek, visszavágyódás az ifjúság jövőről alkotott vágyaiba. Az alkotó többnyire ötletes és egyszerű hangzásvilágba csomagolja ezt a rengeteg terhet, amit cipel, főleg az emberi kapcsolatokban rejlő kiszolgáltatottságot és a félelmet attól, hogy visszaél ezzel az, akit szeretünk.
A nyitó Blend az alkotó talán egyetlen olyan zenéje, ami dobgépet használ. Épp arra is kell neki, hogy a mechanikus, láthatóan a külvilággal nem törődő ritmus tökéletesen ellentmondjon azzal a szinte könyörgő szerelmes dallal, ami egy rímmel megnevezi és el is rettenti célzottját. "You're the perfect man // You're the perfect blend" vagyis "te vagy a tökéletes férfi // te vagy a tökéletes keverék" – talán nem a legjobb pasifogó szöveg.
Az Imagining My Man éneke a Nina Simone-i mélyektől Nina Hagen expresszionizmusáig terjed és mutatja be Aldous Harding észrevétlen szerep- és hangulatváltó tehetségét, a nőiséghez, üres sztársághoz fűződő teljes inkompatibilitását.
A címadó Party énekhangja a természetesből néha az Aldous-ra annyira jellemző kicsit infantilis, Joanna Newsom-ot idéző összeszorított gyerekhangra és a hozzá kapcsolódó kórusra vált, és dalszövege is néha a kiszolgáltatott gyermeki korba utal vissza. Elég megható a harmonikus zenei alapon egy, a másik félre utalt szerelmes vágyakozását és a másik sikertelen megmentését/feloldozását hallani, és hallgatóként több mint nyomasztó azzal szembesülni, hogy ha minden bántásunk ellenére a másik még így is kötődik hozzánk, akkor mit jelent és milyen súly is az ő boldogsága.
Az album gravitációs középpontja és a korábbiakban is feltárt, megszállottság iránti vonzalmának kifejezője szerintem a Horizon. Egy egyszerű billentyűakkord kíséri végig az éneket és hagyja kántálni, tombolni, sipítozni, suttogni, csendben maradni, énekbeszélve hangot nyújtani. Önmagában is bámulatos ez a vokális dinamika, amit körbejár ez a dal, és olyan sötét mélységekből érkező, olyan feszültséget hordoz, ami szétrepeszti a kapcsolatot, amibe már nincs visszaút. Ha lepaktáltunk egykor az ördöggel, akkor nem várhatunk semmit az emberi kapcsolatoktól.
"Let me put the water in the bowl.
For your wounds, babe.
Let me fill you up with the fingers of love.
You can’t lose babe.
When you watch me play, does it feel bad, darlin’.
When they choose me?
Say again, this place.
Say again, this place. "
(Hadd öntsek vizet a tálba.
A sebeidre, baby.
Hadd töltselek meg a szerelem ujjaival.
Nem veszíthetsz el, baby.
Amikor nézed, ahogy játszom, rossz érzés, drágám?
Amikor engem választanak?
Mondd újra, ez a hely.
Mondd újra, ez a hely)
"I broke my neck.
Dancing to the edge of the world, babe.
My mouth is wet, don’t you forget it.
Don’t you lose me.
Here is your princess.
And here is the horizon".
(Eltörtem a nyakam.
A világ széléig táncolok, baby.
Nedves a szám, ne felejtsd el.
Ne veszíts el.
Itt a hercegnőd.
És itt a horizont).
Sokáig a Horizon-t tartottam az album leginkább erőteljes számának, aztán sokadjára feltűnt az utolsó felvétel, a Swell Does the Skull (dagad a koponya). Kezdete és archaizáló témái miatt lehetne akár az első albumon található No Peace balladájának folytatása is, de amit az énekhanggal művel, az ezúttal már egyszerre megható, keserű, félelmetes és ironikus, feszültsége pedig az egymást váltó skizofrén hang-szerepek sokasága között csak nő és sodor magával egy befejezetlen végbe.
A többi, nekem kissé elegydalnak tűnő számról most nem írok, de az alkotó állítólag fontosabbaknak tekinti azokat mint ezeket: itt olvashatod róluk gondolatait.
Aldous Harding ezzel az albumával mutatott egy erőteljes példát arra, hogy miként lehet továbblépni és akár kiszabadulni a folk eszköztárából induló alkotónak egy továbbra is igen személyes témákat kidolgozó, egyszerre játékos és terhelt világ felé, ami egy egyszerű popzenei albumnak álcázva rendes bűntudatot csinál annak, aki párkapcsolatában a könnyebbik fél pozíciójában érzi magát.
A Party album itt is meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=jHR3uEOkkSo&list=OLAK5uy_m8KzshJBxNPexYsHhx3EFqyx-gz2bAZxc
