1952

enter image description here

enter image description here

Egy kis levelezőlap-elemzés. Tulajdonképpen képelemzés. Adatok: dátum, ár, bélyeg, pecsét - hivatalos kordokumentumok.

Én még vagy már nem töltöttem ki soha levelezőlapot. Képeslapot igen. Táborokból, üdülésből, kirándulásról mindig küldtem a nagyszüleimnek és dédszüleimnek. Arra már nem emlékszem, hogy ez szülői elvárás vagy pedig belső indíttatás volt. Semmi lényegi mondanivaló, csak jelzés, hogy itt vagyok, megvagyok, és még idegenben is gondolok rátok.

Beszédes megszólítások - formalitások. Érdekes műfaj a levelezőlap- és képeslap-írás. Két ember úgy vált üzenetet, hogy azt bárki elolvashassa. Olyan üzenet, olyan jelzés, amiről mindenki tudhat. Nincs intimitás, nincs titok, csak bárhol bárki számára nyilvánvalóan nyílt kommunikáció. Olyan üzenet, ami pusztán a kapcsolattartást, kapcsolatmegtartást szolgálja.

Szépr., azaz Szépreményű Farkas Mária tanulónak.
Lehet-e ennél kifejezőbb címzése egy minden reményeinek megvalósulása előtt álló hajadonnak? Aligha.
A megszólítás vicces: Kedves Farkaskám! Nem Mária, nem Mari, hanem olyan középiskolásan, fiúsan Farkaskám. Hány évesek lehetnek ezek a lányok? Nyelvileg középiskolásoknak tűnnek, emellett szól az is, hogy valószínűleg egyik társuk esküvőjéről tesz említés a levelezőlap írója, Babi. 1952-ben milyen középiskolát látogatott egy szigetvári és egy ellendi lány? Keresgélés, kutakodás, de nem boldogulok. (A tulajdonlapon közben Balázs megtalálta a születési dátumot: 1935. Tehát az első feltételezés, hogy 16-17 éves lányírást olvasunk, helytálló volt.) Egy lehetőség marad már csak: megkérdezni Rozi nénit, Teri nénit, esetleg Kati nénit, Margit nénit - vagy inkább mindegyikőjüket.

Ahogy teszem fel félhangosan a kérdéseket, Balázs odadörmögi, hogy a tornácos házat a Farkas Máriától vettük. Okos Józsi megőrizte a húga levelezőlapját. A lassan-lassacskán megtisztuló pitvar egyik szekrényéből került elő. Ízlelgetve ennek a lapnak a világát azon mélázok, hogy hogyan maradt meg és miért éppen ez a lap került megőrzésre. Aztán beugrik egy saját mozdulat: a fontosnak, szépnek talált cetlit, gyerekrajzot, fecnire firkantott üzenetet - mivel annyira nem fontos, hogy megfelelő dobozban, borítékban konkrét megőrzési és megtalálhatósági helyre kerüljön - egyszerűen beleteszem a könyvespolcról leemelt egyik kötetbe. Janka szokott szólni, mikor olvas valamit, hogy anya, itt egy cetli, megnézed? Igen! Mit csináljak vele? Hagyd csak benne, köszi!
Miért? Talán mert cetlit találni különösen jó érzés. Üzenet a múltból, visszalesés az elmúltba, az olyan pillanatokba, amiket amúgy nem szoktunk megörökíteni, mégis fontosak. Mindennapian fontosak.

És természetesen a különösen fontos eseményeink az életben. Egy esküvő. Értékítélet. Megítélés. Kívülről látás. Rálátás? Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Ruhacsere. Lényünkkel megtölteni a ruhát. Átitatódni. Mindegyik ruhánkat tudni hordani. Meglátni a fiút a másik ruhájában is. Látni előre, hogy miket fog viselni. Szép remény.

Ő nagyon meggondolatlanul ment férjhez. Neki a ruha tetszett, nem a fiú.
Vágyni az egyetlen egyszer felhúzható ruhára: menyasszonynak lenni. Nem a fiút nézni, hanem az eseményt, a beavatást, az asszonnyá válás aktusát. Oly erős vágyat érezni, hogy a vágy beteljesítője, a lehetőség megadója nem meggondolt figura. Csak a kaput látni. A szoba belsejébe nem bekiváncsiskodni. Szép remény.

Apák napjára – Június 16.

Talán már írtam valahol, hogy az én apám három éves koromban halt meg. Rá nem, de arra az éjszakára emlékszem. Szüretelni ment egy haverjához 33 évesen, ereje teljében, ígéretes karrierje kezdetén, egy egy hét múlva leadandó, utolsó átnézés előtt álló, de kész doktorival, amikor is szívrohamot kapott, és eldőlt a szőlőtőkék között. Mire elvergődött a földúton a mentő hozzá, már nem volt esély. Anyu este kapta a telefont - na, arra emlékszem -, letette és sírt az ágyon, én meg közben a haját fésültem és énekelgettem, aztán megjöttek a nagymamáék, akik szintén ott sírtak a kanapén, én meg nem értettem semmit. Azt érzékeltem, hogy anyu csúcsideg, és anyagi gondjai vannak, de én úgy érzem, hogy nagyon boldog gyerekkorom volt, anyu mindent elintézett, mindent túlélt, mindent megadott. Annyira jól csinált mindent, hogy meg voltam győződve, hogy nem sok mindenről maradtam le.
De most ennyi év után olyan sokszor elszorul a szívem, ahogy látom, mit jelent a férjem a gyerekeimnek. Voltaképpen most kezdem érezni miről maradtam le.
Az, ahogy APA besurran az óvodai előadásra késve, és a gyerek arca felragyog, mert most tényleg MINDENKI ott van. Az, hogy be tudják fészkelni magukat közénk, azaz apa és anya közé éjszaka. Az, ahogy a hisztis, általam lerakott gyereket kiveszi az apa a kiságyból mégis. Amikor kiviszi falat bontani a fiát, aztán összemérik a bicepszüket. Az, ahogy beszélget a gyerekekkel reggeli közben, miközben én rohangálok, mint fejetlen csirke föl és alá. Amikor csokis tésztát (!) készít nekik, amikor nem vagyok otthon, bármi legyen is az. Ahogy settenkedik utánuk az erdőben, amikor először engedjük őket átsétálni egyedül a kutyafuttatón. Amikor elfekszik a szoba közepén, és hagyja magát nyúzni. Vagy, hogy szobát épít nekik a nyaralóhoz a saját kezével. Ahogy vicces. Ahogy szervezi a nyaralásokat, elképesztő precizitással, és nem hagy minket heverészni a parton, hanem világot láttat velünk. Ahogy nyugtatgatja az anyjukat, amikor elszakad a cérna. Ahogy pénzt keres, hogy mindent megadjon, és munkát vált akkor is, ha nyűg, hogy jussunk valamire. Ahogy biztonságos hátországként megadja az alapokat, miközben irányt is ad a tovább haladáshoz.
Vagy, ahogy rajong a lányunkért, aki igazi női fifikával manipulálgatja, és lejátszódik az a réges-régi játék, ahogy egy lány megtanulja a férfiakat kezelni, ahogy kialakul egy ősbizalom a másik nem iránt, ahogy az apja részéről érzékelt rajongás megtölti a kis lényét rengeteg önbizalommal, hogy ő értékes, szeretni való és gyönyörű.
Éltem már apa nélkül, és élek most egy apával. Úgy sem volt rossz, de ez most jó. Boldog apák napját hát!

enter image description here

Nyaralóprojekt 8. - Fürdőszoba

Jó lenne már írni a fürdőszobáról, de még nincs mit, mert nincs kész. De addig is, amíg elkészül - ha már a RETRO a stílusunk, és ha már nincs kampánycsend -, akkor szeretnék egy témába vágó verset küldeni mindenkinek , aki szereti:

enter image description here

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij:
Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba

Proletár vagyok.
Mindent megmondtam ezzel.
Éltem,
ahogy anyám világra vétkezett.
És lám,
új lakást
adott ma reggel
nekem
a Munkáslakásépítő
Szövetkezet.
Szélessége - ilyen!
Magassága -
olyan!
Szellős,
világos
és meleg.
Minden szobája jó,
de a legjobban
nekem
ez
tetszett meg!
A hold
sugaránál ragyogóbb!
Kánaánnál
sokkal több üdvöt ád,
mi ez -
de mit is gagyogok, -
ez a
fürdőszoba, a fürdőkád.
Kinyílik az egyik csap,
kezedre - hideg víz csap.
Másik csapot csavarod,
ujjad rögtön elkapod.
Hideg vízzel
mosd a tested,
vagy forróval - bőröd piszkát.
Egyik
csapra "H" van festve
másik csapról -
"M"
sandít rád.
Hazajössz fáradtan,
minden jaj de vacak.
Nem ízlik a leves,
s a bugyborgó csája,
de belépsz a kádba -
s még a halott is felkacag
ennek a
hullámzó víznek a csiklandozására.
Mintha
a szocializmus lenne vendéglátód,
az élvezettől - elakad a szusz.
A blúzod - lehúzod,
nadrágod lerántod,
kézbe a szappant
és...
zsuppsz!
Mosakszol,
mint akinek
nincsen egyéb dolga.
Hosszan...
szóval addig,
ameddig csak jó.
A fürdőszobában
egyszerre csak itt van
a nyár és a Volga.
Csak halak nem úsznak,
s nincs gőzhajó.
Lehet akár
tízesztendős piszok a karon,
lemorzsolódik,
mint a nyírfaháncs,
akár a kéreg,
válik le a korom,
leszedi a szappan a nyavalyást.
Párázik a bőröd,
piros lesz, mint a rák.
Na most -
csavarj csak egyet:
finom,
hűvös esőjét záporozza rád
a százlyukú vasfelleg.
Oly jólelkű és gyengéd a fürdő zuhanyja!
Rossz kedved
nyakát
kitekered:
paskolja búbod,
s nyakadra zuhanva
a két lapocka
közötti vályún lepereg.
Nedves
tested
bepakolod
bolyhos-prémes,
nagy törülközőbe.
Hogy száraz lábbal lépj ki
a kádból,
talpad alatt
rugalmasan nyúlik el
a parafa-szőnyeg.
A tükörhöz lépsz most, -
ott lóg a falon,
tiszta inget húzol
s elgondolod:
hogy szó, ami szó,
bizony finom dolog
ez a
szocialista
szovjethatalom.

(Hidas Antal fordítása)

NŐ - 14 év

Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!

A chevink
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...

Nyaralóprojekt 7.

Az ablakok a helyükön vannak jelentem.
Szerintem telitalálat, de ez ízlés kérdése ugye.

enter image description here

Időközben a ház még jobban néz ki, sokat számít, hogy az elkorhadt léceket leszedtük a korlátról és lefestettük az oszlopokat is szürkére. Ebben Panni és Vince 300-300 forintért partner volt.
Leszedtem benn a tapétát is az egyéves gyerek mellett 8 kiutazással (mert kétszer a gyerek felébredt, mire kiértem vele), 6szor egy órában (mert annyit aludt max. a kocsiban). Valamelyik elvetemült ős öntapadós famintás tapétát ragasztott a falakra, és hm... azok nem jönnek le könnyen. Remélem már nem él az édesanyja annak, aki ezt elkövette, mert ha igen, halálra csukladozhatta most magát.
A nem látványos dolgok nagyobb szabásúak.
A Villanyosjózsi például a teljes áramhálózatot kicserélte. Kezdetben azt hittem, hogy talán nem is kell az egészet, mert voltak piros drótok a falban, gondoltam azok már biztos újak. Amikor azonban ezt mondtam a villanyszerelőnek, jót derült rajtam. Azok kedves Asszonyom robbantókábelek. Hm. Ez van, ha az építő bányász.
A falakat a Kőműveslacibácsi lejavította, a szinteket összeengedte, az ablakokat körbeépítette. Ide tartozik még, hogy a Kőműves és csapatának átlagéletkora 70 év, és iszonyatosan lassan, de egész nap állandó lendülettel - cigi, kávé és egyéb - szünet nélkül dolgoznak. Amikor megláttam, hogy kit hozott a falujából a kőműves culágernek, majdnem kivettem a zsákot a kezéből, úgy látszott nekem kell eltámogatni a verandáig. De Béla egész nap gürcölt, ő már rutinból emel meg egy 50 kg-os zsákot, és nem gondolkodik elbírja-e. Szóval nagyon szeretem őket. Megbízhatóak, kedvesek, jönnek - tudnak, mernek, akarnak.
A Festőerik leglettelte szépen a falakat, mert a Férj ugyan nekilátott, de azt mondta pont olyan volt a végeredmény, mintha egy festő vezetett volna munkaügyi nyilvántartást helyette. Festeni mi fogunk, meg a gyerekek. Ettől függetlenül, én büszke vagyok Petire, mert igaz nem tökéletesen, de megtanult glettelni.
A férjet amúgy is dicsérni kell. A plusz szobához megvásárolt olyan szinten minden hozzávalót, hogy se több nem lett, se kevesebb. Ez nekem az ebédfőzésnél még sosem sikerült. És ki merem jelenteni, hogy lassan mindenhez ért. Az elmúlt 10 évben megtanult villanyszerelni (jó nem komplett házakban, de kisebb helyeken), vakolni, parkettázni, (nem tökéletesen), de glettelni, és még sok minden mást, amikről nem is tudom micsoda. És ugyebár földig lerombolni bármit.
Apró hibák kijöttek a házon. Például, hogy nincs egy egyenes, függőleges, vízszintes benne, amitől a szakik előbb csendesen könnyeztek, majd hápogtak, majd majdnem elinaltak. Ez mondjuk nem tudom miért lep egy 60 éves szakembert, amikor - már elnézését - de ez a generáció építette meg ezeket az épületeket.
Megjegyzem, életemben először élek olyan házban (az otthonunk), amiben most éppen nem dülöngélnek a falak jobbra-balra, kifelé-befelé, és az előző otthonainkat is szerettem, és élhetőek voltak, szóval nem értem mi a probléma. Tereprendeztünk is. Jött Markolósjózsi és két óra alatt, le sem merem írni, milyen olcsón, de megoldotta azt, amit hetekig áshattunk volna. Rengeteget spóroltunk azon, hogy találtunk egy helyi markolóst és egy orfűi konténerest. A fele pénzünk fuvarosokra megy el.

enter image description here

Szépen haladunk, csak ne lennénk ilyen türelmetlenek. Jó tipp építkezéshez, sose tervezz végdátummal, mert összeomlasz, ha nem sikerül. Mi valamiért kitaláltuk az elkészültének június 15-öt, és ezért állandóan hajtanánk mindent. De olyan jó lenne már kinn lenni!
Felteszek egy fotót például egy szép májusi napunkról. Amíg apa valamit dolgozott a házon, én az 5 gyerekkel elmentem horgászni a stégünkre. Oké a halat nem mi öltük meg, de ott találtuk a nádasban. Így kifogni már mi fogtuk ki. :-)

enter image description here

Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...

Férfitekintet

Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.

A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.

Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.

Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.

enter image description here

A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.

enter image description here

Vajon mikor?

Vajon mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom?

Visszamehetnék egészen a kezdetekig, de most nem teszem. Amikor az első birodalomépítő elkezdte megvalósítani terveit, .......amikor a sokadik akarta a második világháború előtt felépíteni a saját birodalmát? Vagy amikor az esztelen birodalomépítésben bevitték apját katonának, vagy csak akkor, amikor nemsokára megözvegyült édesanyja, és ő, nyolcéves gyerekként maradt férfinek nagyanyja, anyja, s húga mellett? Akkor, amikor a földekre ki kellett menni szántani a lovakkal, meg kellett tanulni erővel megfogni az ekét? Amikor hajnalban kellett kelni, későig fent lenni, az időjárástól függni, amikor be kellett adni a Tsz-be a földeket, s a lovakat? Amikor nagy nehezen a pécsi munka mellett itthon állatokat kellett tartani, a szinte semmiből, hogy tudjanak enni? Amikor kuporgatta a pénzt, s felépített Pécsett a húgának egy házat? Vagy akkor, amikor valaki, vagy valakik miatt nem lett felesége, családja?

Mikor kezdett el pusztulni Okos Józsi szomszédom, mikor kezdett el pusztulni a lelke, hogy aztán a háza is elkezdjen pusztulni? Mikor kezdett el fogyni az erő, a kreativitás, a célorientáltság, a siker, a motiváció, az öröm a lelkéből, a szelleméből? Mennyire menjünk vissza?

Miért van az, hogy némelyek felállnak, némelyek elesnek, és fekve maradnak? Mérlegre tudjuk vajon tenni az ősei mínuszait, mint vektorokat? Össze tudjuk ezeket adni, hogy aztán mindenkinél kijöjjön egy eredő?
Ez az eredő, ami a szívben van, és sorsformáló erő egyben, látható módon megmutatja magát az egyes emberek életében.
És vajon ismerjük, meg akarjuk-e ismerni az utakat, módokat, hogy az ősöktől kapott rossz örökségtől megszabaduljunk? Hogy a jót megtartsuk, és a rossztól megszabaduljunk? Egyáltalán, ki mondja meg, hogy mi a jó, és mi a rossz? Úgy gondoljuk-e, hogy tudjuk a válaszokat, és mindenki maga dönti el, hogy mi az? Mi van akkor, ha azt sem tudjuk igazán, mi a jó, és mi a rossz? Ha ezt is meg kell tanulni? És elfogadni? És kitől fogadjuk el? Létezik abszolút igazság? És mi a fontos, és kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos dolog az életünkben, amire kár időt fecsérelni? Vajon mindenkinek az életében megadatik, hogy válasszon? Döntsön? Mennyire szabad erre?
Mekkora az egyén felelőssége?
És ha valaki tökéletlen, az öröksége folytán, s mert maga sem ismeri a válaszokat (akik magunk sem vagyunk tökéletesek, s nem ismerünk mindent, ahogy kellene), mi hogy vélekedünk másokról, s magunkról?
Ügyészként vádolunk, vagy ügyvédként védünk? Ítélet, vagy irgalom?
Gondolkoztunk már ezen?

Egyre több tudományos kutatás támasztja alá, hogy az átélt traumák konkrét fizikai elváltozásokat létrehozva, az agyban megváltoztatják az ingerekre adott reakciókat, aztán beépülnek/beépülhetnek a génállományba, ezáltal az utódok viselkedésmintáját is meghatározva. A modern biológia egyik ága, az epigenetika foglalkozik ezzel. Olyan öröklődési forma, ami nem jár együtt a DNS szekvencia megváltozásával.

A Nagy takarítás

Zitáék nagy átalakítanak, mi pedig még nem nagytakarítunk, de folyamatosan nagy takarítunk.
Nem tudom még igazán gondolatsorba rendezni, amik bennem kavarognak, de leírva....

enter image description here

Megfogadtam magamban (egy hatalmas fekete kukászsákkal a kezemben, egy fekete kesztyűvel a kezemen, egy hajdan volt gazdag, gyönyörű parasztház hajdan volt tiszta szobájának egyik még mindig szép, hajdan tiszta ruhásszekrénye előtt állva), hogy - mivel felmenő nőimmel kalkulálva körülbelül 90 évre kalibrálom magam -, ha betöltöm a hetvenedik életévemet, akkor mindenmindent, de főleg a motyóimat rendbe teszem, a ruhatáramat a következő listára redukálom: 7 váltás alsóöltözet, két szoknya (egy mindennapi és egy ünnepi), négy váltás blúz (három mindennapi és egy ünnepi), két kardigán (egy mindennapi és egy ünnepi), két kabát (egy mindennapi és egy ünnepi), két sapka (egy mindennapi és egy ünnepi). Két csizma: egy fekete mindennapra és egy tűzpiros ünnepre. A piperéimet elnézve már most is a hetveneseknek kijáró mennyiségem van: egy arckrém, egy parfüm (ha majd már nem szagoljuk egymást, ha majd már nem érezzük egymást, de még mindig nézzük egymást simogatva, én akkor is illatos szeretnék lenni, mert akkor is szagolni és érezni szeretném nőiségemet melletted), egy hajkefe és egy hajcsat.
Tisztán meghalni. Nem mocskot magunk után hagyni.

enter image description here

Tündöklések és bukások. Mi az a pont, amikor elkezd egy ház hanyatlani? Hányféle ok és körülményösszejátszás kell ahhoz, hogy a megalkotó és megtartó energia az enyészeté legyen és a gondozási ösztön lenullázódásával kezdetét vegye a pusztulás? Bele sem merek gondolni, milyen lehet egy pusztuló (lényegében maga a lakó ítéli pusztulásra az otthont, a házat, nem?) házban vegetálni. Amikor hiányzik az élet, csak a stagnálás és a az elemi erők kártételének szép lassú rombolása van jelen. Ez nem Isabel Allende Kísértetháza, még csak nem is a Thibault család, ez maga a történés nélküli élet. Az ember kiszakad az otthont jelentő kölcsönös teremtő körforgásból és önmaga életének szemlélője lesz. Történés nélküli megtörténések. Emberi mocsok.

Szerencsére nincs bevezetve a házba, se sehova a víz. Csak a kút. Leroggyant faszerkezettel, de tisztán, függetlenül, egymagában áll az udvaron.
Az emberi szenny talán a vizes blokkokban a legundorítóbb. A természeti és a természethez közeli népeknél mindig is fontos volt, hogy a lakóhelytől (az élet és a spiritualitás szent helyeitől) minél messzebb, diszkréten történjen az ürítés. A víz mindkét értelemben drága volt. Mint manapság. Komposztvécé. Egy lavór mosakodóvíz. Ciklikus fejlődéstörténet?

enter image description here
Ellend, Petőfi utca, menet a házunk előtt - vajon hová mennek? Vajon pontosan mikor?
Mindhárom fotót a tisztaszoba egyik szekrényében találtam.

Kezd véglegesen kikristályosodni bennem az a konceptuális tó, amit az udvarunkon szeretnék megépíteni. Ez a kerttervezési ötletem szép lassan alakulgat bennem, a gondolatok pingpongozása kivételesen teljesen egyértelműnek tűnik. A mű születésének gondolatisága jól nyomon követhető - leírni ezt viszont, már biztosan nehezebb lesz, de persze megpróbálom: 1. az udvaron a kút mellett megszűnt, elhasználódott végre egy, az előző lakóktól ránk maradt sóderhalom. A helyén maradt egy vese alakú mélyedés. Határozottan a természetes tavakhoz ajánlható forma. Sokáig ellenkeztem Balázs ama óhajával, hogy legyen tavunk. Főleg a gyerekek biztonsága, a vele járó macera és valami megmagyarázhatatlan idegenkedés késztetett rá. Aztán kitört rajtam ugyebár a botanika láz, azaz a vizes közeget kedvelő növények iránti tudásszomj lassan utat engedett bennem a 'tó kell a kertbe' gondolatnak. A kútból lehet vizet nyerni, elvezetés nem kell, mert majd jól telepakolom növényekkel, mert azt ugye nem szeretném, hogy a skacok pancsoljanak benne.
2. Szeretek ásni akkor, ha ültetünk. Gödröt ásni, aminek fóliát teszek az aljára, majd a fólia szegélyét hatalmas kövekkel fogatom le - na, ez az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy nem. Felesleges. Pazarlás. Tőlem idegen. Nem kell.
3. Kerttervezésileg megértettem, hogy miért olyan fontos maga a tó megléte vagy hiánya. Érzelmileg és látványilag egyszerűen jó a víz, vagy a minitavak sugallta víz imitáció. Tehát imitálni fogok. Mégpedig vizet.
4. Környezeti elemekkel számot vetettem: ökológiailag jelenleg egy tó nem magyarázható meg nyugodt lelkiismerettel. Viszont a talajvíz elég magas ahhoz, hogy a vízközeli növények icipici öntözéssel kiválóan érezzék magukat. A keleti kertek kőhasználati dizájnja gyönyörűen képes az áramló, lélegző, élő vizet szimbolizálni. Szimbolikus tó, fahíddal, vízparti évelőkkel.
5. Konceptuális száraz tó (száraz tónak nedves partján igenis kuruttyolhat a levelibéka....). Tehát kimélyítem az amúgy is meglévő mélyedést, a partját beültetem sásliliommal, zergeboglárral, réti füzénnyel, szibériai nőszirommal, pettyegetett lizinkával, és ha tudok szerezni, akkor csillagos sással is. Maga a tó medre pedig a szélétől befelé haladva egyre kisebb görgeteg kövekkel lesz berakva.
6. Beadom pályamunkának a konceptuális kertek dizájnpályázatára....

Nyaralóprojekt 6. - Ablakok

A pinterestes képeket nézegetve nagyon megtetszettek a színek a külzeten.

enter image description here

Oké, flamingó nélkül, de ugyehogyugye? Na ez egy pompás kis felújítási ötlet lenne, és hm... van benne lendület, megmarad az eredet, nagyon tetszik.
Továbbá szerintem a homlokzaton az erkélyajtó melletti ablak nagyon ütős lenne, ha kerek lenne. És mindig is vágytam kerek ablakra. Így első körben kitaláltuk, hogy legyenek az ablakok körben sötétkékek, és az erkélyajtó melletti kerek pedig narancssárga.
Azonban az általam megkérdezett ablakosoknál narancs nincs is, a sötétkék pedig olyan szinten feláras, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ezért alkut kötöttünk részben. A teraszos ablak marad kerek. Az ablakok színe viszont antracit lesz, ami a majdnem sötétkék szürkét jelöli. Ami mostanában egyébként a minimál dizájnos házakat jellemzi. Mint például ez.

enter image description here

De! Nem azért van a pinterest, hogy egy ilyen fantáziátlan kis házat ne lehetne feldobni.
Íme példák, hogy hogyan lehet teljesen megőrülni színekkel:

enter image description here

enter image description here

Szóval most először lesz kívülről fehér a fal, és lesznek antracit színűek az ablakok, de ha lelkesedésünk kitart, amikor büdzsénk engedi, ráengedünk egy kis eszetlenséget. Az anyagot tekintve egyébként mivel nyugati a nyaraló, és szerintünk a stílusba belefér, műanyag nyílászárókat választottunk. Őszintén szólva látom mit csinál a nap a fa ablakokkal, és én lusti vagyok ötévente átkenni ezzel-azzal. Ha be lesznek rakva az ablakok, fotózok.