Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző