A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.
(Képek: Kovács Janka)
Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....
