Úton lenni

A Faluság mostani bejegyzései közül sok az úton levésről szólt, legalábbis nekem, akinek alapból nagyon fontos ez a szimbolikus téma. Mielőtt azonban bármi eszembe jutna, amit le is akarnék írni: a legjobb élmény volt Balázs videójával találkozni megint, azzal a bizonyos Pine Creek Road-féle utazással. Imádtam azt a videót és most is imádom. Gyönyörűek a fények, a valós időben haladás, a tudat, hogy ott olyanok utaznak éppen, akiket nagyon szeretek és akik akkor nekem nagyon hiányoztak – én akkor arra is fel voltam készülve, hogy soha többet nem jönnek haza és ki tudja, mikor látjuk egymást megint.
De hazajöttek, aminek csak azért nem örülök, mert meg vagyok róla győződve, hogy mindazt az értéket, amit teremtettek, teremtenek és teremteni fognak, sokkal barátságosabb, fogadókészebb és inspirálóbb közegben is megtehetnék. Önző módon mégis örülök, persze, hogy itthon vannak, hiszen az én világom az ő világuk nélkül egyáltalán nem lenne teljes.
A videó most is ugyanazt a hatást tette rám, mint korábban: elmerengtem, belefeledkeztem (egyébként nemcsak a látványba, hanem a zenébe is), és többek között azért is fogott meg az egész nagyon, mert nekem a fekete-fehér látványvilág mindig is többet mondott, mint a színes – valahogy jobban tudok a lényegre koncentrálni így.
Azt hiszem, ez még gyerekkoromból jön, amikor nagyanyámék fekete-fehér tévéjén néztük a Szomszédokat vagy a Dallast és apám amatőr művészi fotózása legjobb darabjait is fekete-fehérben hívtuk elő, mégpedig az ő saját fürdőszobájában.
Na, arról egy külön bejegyzést lehetne írni, milyen is az a csodaélmény, amikor a fehér papíron megjelenik valami és abból a valamiből egy kép lesz és miközben vegyészkedünk a majdnem teljes sötétben és érzésünk szerint éppen újrateremtünk egy világot, mi mindenről lehet beszélgetni, mennyire el lehet merülni valakivel egy közös világban arra az időre. Nagyon szerettük egymást. Akkor. És erre jó emlékezni.
A barátaim meg a családom mindig nagyot néznek, amikor éppen rácsodálkoznak, hogy nekem az okostelefonom kijelzője is fekete-fehérre van állítva. Többnyire elsőre megütköznek a dolgon, mert hogy mi van már, ez elromlott? Aztán általában kiröhögnek, hogy micsoda hülyeség ez és persze szeretettel rám hagyják – nem ez az első és egyetlen furcsaság, amivel szolgálni tudok. (Amúgy csak mondom: az én telefonomat három év elteltével is tök ritkán kell feltölteni, mert így kevesebbet fogyaszt… És különben is, ha valamit színesben akarok látni, arra ott van a valóság.)

Úton – van egy ilyen Kerouac regény is, egy időben sokat olvastam, de az élmény nem lett az enyém, nem adott annyit, amennyit reméltem a legendás hírnevéből meg az apám iránta érzett rajongásából. Viszont az, hogy az ember úton van és mifelé, milyen úton, mennyi csavarral meg kurflival és buktatóval vagy ahogy Balázs írta, esetenként visszafordulásokkal, az számomra alapélmény, mindig is ezen a metaforán keresztül tekintettem az életre.
Ebben megint benne lehet, hogy rengeteget jártunk apámmal túrázni, de nem ám valami értelmes kiránduló módjára, akinél van térkép meg tájoló, netán víz és szendvics vagy egyéb majszolnivaló – ennek egy részéről apám azt sem tudta, mi az, szerintem a vízről sem… A lényeg az volt, hogy elindulunk az erdőben egy úton, aztán majd kijutunk valahova és útközben fényképezünk meg dumálunk, amikor pedig alkalom lesz rá, bemegyünk egy kocsmába, végül pedig valahogy hazaérünk. És így is lett, ebben az országban ugyanis nem lehet eltévedni az erdőben, legalábbis apám felfogása szerint, mert neki az eltévedés annyit jelentett volna, hogy nem találunk kocsmát. Találtunk mindig, tehát sosem tévedtünk el. Gyerekként persze néha unalmas volt, hogy apám a fűben fekszik és egy semmi kis virágot bűvöl a kamerájával húsz percekig, de egyrészt mindig rátaláltunk valamilyen varázslatos látványra, ami engem is elbűvölt, másrészt egy gyerek a természetben, ha ehhez van szokva, nem tud unatkozni, mert mindenhol van egy furcsa bogár, csokorra való vadvirág, beleesni való patakocska, fura alakú kavics vagy ilyen kis apróság, amivel el lehet ütni az időt, amíg az atya fetreng a szent cél, azaz egy különleges beállítás érdekében.
Emlékszem, egyszer a Mátrában egy szakaszon rátaláltunk egy lila erdőre és nem azért, mert én is kaptam valamit elinduláskor a kocsmában, hanem tényleg lilás volt a fák kérge és ahogy egy csoportban ott álltak az úton és átszűrődött a lombkoronákon a napfény, egyszer csak lilás derengésben találtuk magunkat és olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt erdő, ahol mindjárt manók is felbukkannak, nagyon élveztük. A képeken otthon aztán nem látszott az egészből semmi és nem azért, mert fekete-fehér film volt befűzve aznap. Talán tényleg varázslat volt.

Most, hogy itt az év vége, megállapíthatom, hogy olyasmik történtek itt a második részében, amelyek megint új utak felé indítanak a következő évben. Ezeket az utakat elkezdtem megalapozni, de még a jövő év is alapvetően a további alapozásról szól majd, mire a sok vakvágány és tévút meg visszafordulás és kanyar után valóban egy stabilan járható és jól látható úttá válik majd. Aztán lesz belőle egyszer csak egy kitaposott ösvény és egy kereszteződésnél újból választani kell, merre tovább. Szeretem ezt és izgalmas, jó érzés tudni, hogy még messze a cél. (Ami remélhetőleg nem egy kocsmába vezet a végén.)

A Faluság kedves Olvasóinak és működtetőinek (akik most már igen számosan vannak) szeretettel és vidáman kívánok örömteli útkeresést a következő évre!

Úthasználati érzelem

Mikor az egyetemen az intertextualitásról tanultunk, folyton az járt a fejemben, hogy az életünk, mint élet-textualitás is leírható: a privát és publikus történeteink, az általunk írtak vagy éppen rólunk szóló szövegmontázsok, a fő- és mellékszerepeink, a konyhaasztalon hagyott cetlijeink, vagy a családi közösbe írt viber-üzeneteink beleszövődnek más megnyilvánulási területeinkbe is. Látva vagy láthatatlanul. Ruha transzfereink folytonos ölelkezése retorikai vektorainkkal fűszerezve.

enter image description here
Pillanatnyi lámpafény


hang: Kovács Jónás

A kanyarok előtti készenlét arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolhassuk a reflektort, nehogy elvakítsuk a szemből jövőt. Belátásaink.

2021. november 23.
Kedves Családi Állatfajtáim (Familicus Animalicus)!
Remélem a vacsora megelégedésükre fog szolgálni: bulgur, meggymártás és zöldséges csevapcsicsa, mely utóbbi a hűtőben egy szögletes tálcán alufólia alatt található. Kevés olajon a palacsintasütőben kéretik aranybarnára sütni mindkét oldalát - Jónikám, ez neked áll leginkább testhez. Lányoktól kéretik a szokásos: függöny, világítás, feltakarítás.
Mindenkinek: esztétikus környezet megőrzése, használati amortizáció minimalizálása.
Fontos: a fürdőt úgy hagyd magad után, ahogyan én találni szeretném. Ehhem.
Tanuljatok is, pihenjetek is. Sietek haza. Hívlak, amikor tudlak. Nagyon szeretlek titeket.
Ui.: ha elfelejtitek, hogy miket kell csinálni, olvassátok el többször az üzenetet!

Anita útja (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/uton) az enyém is volt már. Az új aszfalt terítője alatt ott mesél a régi döcögős is: a reggeli ködben a vadasparkban lakunk érzés, ahogyan számoljuk, kikkel is találkozunk egy koranyári reggelen: az út szélén ücsörgő róka, a legelésző őzsuták csapata, a faluból kivadult macskák elnyújtott testtartású vadászmozdulatai, az egerészölyv mindent látó és átható tekintete, az elütött borz vagy mókus szívszorongató teteme, az útról lustán arrébb lépegető gólya vicces nyugalma.

Az új út simasága gyorsaságot adott mindenkinek: közelebb kerültünk a messzihez, távolabb az ittenitől. Utazási könnyedség.

Megtanulni megállni. Mikor a teret nem átszelni való távolságként, hanem önmagunk tudatosságának helyeként éljük meg. Térszemlélet.
Egyre inkább úgy látom - hiába mindenki főleg csak az időről beszél -, nem is igazán az időbe vetettségünk a fontos, hanem a térben való egzisztálásunk.
A helyi faluságos csajokkal hány meg hányszor örömködtünk már azon, hogy megadatott nekünk ez a színtér! Hogy itthon lehetünk ebben a tájban, hogy ezen az úton érkezhetünk haza. Hogy érzelmileg belakjuk ezeket a tereket. És persze, hogy el is meséljük.
Minden időre elkészülésünk, minden időnk a térben zajlik.
Kati, te jössz a térrel (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/ter-es-ido)!

Úton

Vannak dolgok, amit nem lehet csak úgy kitalálni - vagy ahogy mondani szokták - kitalálni sem lehetett volna...
Egy látvány, kora reggel, pont ott...
Egy dal a rádióból, pont akkor...
Ezt persze senki sem hiszi el, hogy ez így megtörtént.
Én sem hinném, ha nem velem történik.

Ezen az úton számtalanszor jártam már.
Nyár vége óta különös élmény ezen az úton autózni, mert csodás felújításon esett át, sima, egyenes pont, mint egy sztráda. Csudajó élmény száguldani rajta, ki nem hagynám, hogy egy kicsit odalépjek az autónak.
Nemrég olyan látvány fogadott, hogy inkább lelassítottam, sőt megálltam.
Kora reggel...

enter image description here

..... csak az enyém...

Meg kellett állnom.

enter image description here

Ki kellett szállnom.
Soha nem szoktam.
Soha nem volt miért.
De most úgy éreztem KELL!

És ez a zene, pont ott, pont akkor szólalt meg a rádióban. https://youtu.be/u1ZoHfJZACA

Hiszem azt, hogy valóban nincsenek véletlenek.

Lehet, hogy most történt meg az, hogy üzenetet kaptam?
(Direkt nem írom, hogy kitől vagy mitől, mert eddig eltelt éveim alatt még nem tudtam rájönni, hogy minek is nevezzem, azt amiben hiszek.)
Hogy az az út rendben van, amin haladok?
Hogy látni kell, nemcsak nézni a körülöttünk lévő világot?
Hogy ez a világ akkor is csodálatos, ha kicsit szürkébb, sötétebb is néha, mert a felhők mögött mindig ott van a fény, ami az életet jelenti?
Hogy csak menni kell az úton előre?
Hogy SOHA nem szabad feladni?
Hogy tényleg SOHA?

Ezeket a kérdéseket számtalan ember megfogalmazta már rajtam kívül, sőt könyvek, filmek is születtek, számtalan ebben a témában. Olyan is, amiben a válaszok is benne vannak, nemcsak a kérdések. Én is elolvastam, láttam már párat.

Hogy miért fontos ez nekem most?
Mert ez A látvány és ez AZ érzés csak az enyém volt!
Egyszeri és megismételhetetlen!
Csak az enyém volt ott azokban a percekben és marad is az örökre!
Csak az enyém!

enter image description here

Soha ilyet nem éreztem még, mint ott, akkor.
Legszívesebben ott maradtam volna abban a pillanatban örökre.

Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy mindez akkor történik velem, amikor már észre tudom venni és képes vagyok látni a körülöttem levő világot. És talán azt is ami mögötte van.

(Az írásban eddig már napokkal ezelőtt eljutottam, fejben megvolt a folytatás is. Aztán elszállt az ihlet... majd rám nehezedett a főszerkesztői nyomás, köszi Judit!)

Lehet, hogy nem is kell folytatnom, mert nem biztos, hogy az a lényeg, hogy én mit gondolok.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a gondolat és érzésfolyam elindít-e valamit másokban is?
Megjegyzünk-e képeket, történéseket, érzéseket akár egy életre?
Van-e olyan zenénk, ami örökre a fejünkben szól?
Észrevesszük-e a fontos pillanatokat?
Hányszor teszünk meg utakat?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra a mi saját tengerünkhöz?

Csak egy nap

Igazából semmi különös nem történt ma.
Reggel kipakoltam a szárítógépet, amit előző este indítottam el késleltetett bekapcsolással, úgy időzítve, hogy reggel 6-ra végezzen a programmal. Úgy kell időzíteni, hogy ha lejár a program viszonylag hamar ki kell venni a ruhákat és összetűrni. Bár még pár órán keresztül átforgatja, átfújja meleg levegővel, így nem lesz gyűrött, szóval egész jó, sőt szuper.

Viszonylag időben elindultunk az oviba, bevittük a munkahelyemről kimenekített fénycső csomagolásokat, melyek tulajdonképpen 1,5 méter hosszú, vastag papírból készült csövek. Elég masszívnak tűntek, ahhoz, hogy a kukában végezzék.
- Ezt, hova visszük, anya?
- Az oviba, az óvónéniknek, hogy csináljanak belőle valamit.
- Ezek az óvónénik majd úgyis kitalálnak valamit, ugye anya?

Gyerek leadva, aztán irány a munkahely.
Telefonpillantás, üzenet, alkalmis nem tud jön, reggelre nagyon rosszul lett, reméljük nem komoly és főleg nem covid. Gyors telefon, hogy kolléganő törölje a bejelentést még 8 előtt, hátha sikerül.

Viszonylag hamar, agybaj nélkül, a szokásos nagyparkoló felőli surranóúton keresztül sikerült megtennem a 10 percnyi utat a óvodától a munkahelyig. Ó, milyen jó is ez a keleti városrész...
Fura zivataros párás reggel, fura színek, milyen érdekes, hogy a tévétorony fényben úszik kora reggel, hopp itt már nincs is köd, ott.., ott egy szivárvány. Vasastól Gyárvárosig. Menet közben telefonnyomkodás, fényképezés, hátha sikerül megörökíteni mielőtt eltűnik.
Egy időben azt mondták (brit tudósok talán?) hogy hamarosan a környezetszennyezés miatt nem lesz szivárvány, merthogy a vízpárában annyi szennyező anyag lesz, hogy nem tud kialakulni az a fénytörés, amit szivárványnak hívunk. Szerencsére még nem tartunk ott. Ma reggelig legalábbis.

A szivárvány látványa mindig megmelengeti a szívemet, reményt adó, különleges égi jelenség. Egyszeri megismételhetetlen, felidézhetetlen, megörökíthetetlen.
Igazából nem fényképezgetni, hanem élvezni kell, mint az életet!
Ez az érzés nem marad meg, nem tárgyiasul, a lelket tölti fel, mert erre hivatott.

8 előtt sikerül beérni, a héten már másodszor, még csak csütörtök van és hétfőn nem dolgoztunk, micsoda eredmény. Igazán nem zavar, hogy kések, mást sem szokott zavarni, ha este 6-kor még dolgozom és már megint az én autóm az utolsó a parkolóban.
Ez a kocsival munkába járás óriási szabadságot ad (köszi, Matyi!). És nyilván nem a késésre gondolok, csupán arra, hogy nem vagyok buszhoz és ezzel időhöz kötve. Bármikor érkezhetek (nyilván a jó érzés határain belül) és bármeddig dolgozhatok (nyilván a "szaranyaság" érzéssel a háttérben, éjszakai mosással, hajnali ruhahajtogatással, és nem, általában nem főzök hét közben).

Munka, napi célfeladatokra kellene koncentrálni, csak egy pillantás az emailekre, naná, hogy nem csak továbbítani kell az illetékeseknek, hanem "ezek" engem kérdeznek, nekem adnak újabb és újabb feladatokat. Mikor lehet itt bárminek a végére érni úgy normálisan? Hogy ne csak félre legyen rakva, ha valami nagyjából elvégeztetett, hanem, kerüljön a helyére, "a papírmunkája is legyen kész"?
13 év alatt meg nem sikerült rájönnöm. Egyre inkább azt hiszem, a hiba bennem van.
Vagy bűn lassú vagyok.
Vagy mégiscsak túl sok a feladat?

Aztán gyeses kolléganő hív, hogy mi annak a helynek a neve, ahol MG tartotta a búcsúbuliját.
Merthogy ők is "bulit" tartanának.
Halotti tort.
Fasza kis buli lesz...
Nem emlékszem a hely nevére, csak arra, hogy helyileg merre van, Google, a barátunk, megfejtjük ezt is!

Főnök keres, aztán én őt, aztán egymást, de lehet csak önmagunkat.
Kérdések, válaszok, feladatok, megoldások.
Aztán hirtelen úgy érzem magam, mint GyA, aki kedden reggel még nem tudta, hogy este színházba megy...
Merthogy... ja, egyébként jönnek egy partnercégtől üzleti találkozóra, céges bemutatkozásra, nevezzük munkavacsorának, én is menjek, mert, hogy legyünk együtt egy kicsit munka nélkül is. Nem vagyok egy nagy boros, sőt mostanában semmilyenes, de majd leszek sofőr. Jók az új kocsik, így örömmel megyek, sőt! De talán más miatt is! Kell az ilyen együttlét, nekem, nekünk, az újjáformálódó csapatnak.

Célfeladat, telefon, gyeses kolléganő hív, most tud beszélni, hogy mi is történt...
Hogy milyen tanácsot adok, hogy lehet ezt túlélni épp ésszel?
Ezt?
Sehogy. B...meg.
Ez olyan mint amikor egy sötét szobában, pofán vernek egy szívlapáttal.
Ennyi...
Felkészülni nem tudsz.
Okos lenni nem tudsz.
Persze rajtad kívül mindenki igen, és nyilván jobban is tudják, hiszen ők kívülről látják a dolgokat.
Ja, egyébként nyilván NEM!
De ez őket nem zavarja!

Mit lehet mondani egy ilyen kérdésre?
Időt kell hagyni, meg kell élni a pillanatot, akkor is ha fáj.
Sírni lehet, sőt kell is.
Sírni addig, amíg elfogynak a könnyek.
Vagy csak tenni amit jónak érzel.
Ha hajnali 5-kor üvöltő (na jó, fülhallgatóval) kedvenc zenére táncolni a nappaliban akkor azt.
Ha leinni magad a sárga földig, akkor azt.
Ha csak ülni és nézni ki a fejedből, akkor azt.
Mindegy mit teszel, csak valamit tegyél...
Aztán persze jobb lesz.
Idővel.
Felfogod?
Elhiszed?
Elfogadod?
Nem tudom.
Megtanulsz együtt élni a helyzettel.
Kérdeznél, de tudod, hogy nem fogsz már választ kapni Tőle, ezért elképzeled, hogy mit válaszolna vagy mit reagálna, ha itt lehetne.
Várod, hogy jöjjön, ahogy szokott. A konyhaablakon át kipillantva a teraszra, az udvarra - bármilyen rezdülésre a mai napig előjön az érzés, hogy jön valaki, hogy Ő jön és semmi különös csak beugrott.
Elképzeled, hogy hogyan reagálna bizonyos jelenlegi élethelyzetekre, családi eseményekre, újabb unokákra, barátnőkre, hogy együtt örülne velünk, hogy büszke lenne rájuk, hogy milyenek lehettek volna együtt.

Vagy csak megszokod.
Mi mást tehetnél?

Vissza a munkába, hova is kapjak!
Vendégek már megérkeztek, hamarosan indulunk, sakkozás, ki-kivel megy és majd, hogy jön vissza, aztán haza. Utazás, beszélgetés, világmegváltás.
Csodás az őszi táj, mindig elvarázsol.
Azok a színek.
Zöldek, sárgák, barnák, vörösek.
Többet kellene kint lenni ilyenkor, többet kellene utazni. De lehet, hogy egyszerűen nem csak nézni, hanem látni is kellene a körülöttünk lévő világot.
Rászánni az időt, arra hogy lássuk. Ezt nem lehet megúszni!

A céges bemutatkozás jól sikerült, talán túl jól is! Megmutattuk a pestiúrinépeknek milyenek is vagyunk mi.
Végre találkoztunk egy nálunknál kisebb céggel, akik (nyilván) a nagyvállalatcsoportban való létezés problémáját ugyanazokkal a kihívásokkal, nehézségekkel élik meg.
Sztorizás, ugratás, szívatás, kacagás, nevetés, röhögés, hülyeség, ahogy ez lenni szokott egy rendes céges összejövetelen.
Gyűlnek a fénykép alapanyagok az újabb mémekhez. Ez most nagyon menő, mindig van olyan kolléga, aki nagyon érti ezt a műfajt, mármár művészi alkotások születnek. Össze kellene gyűjteni őket! Hmm...

Borkóstoló a tulajdonossal, aki olyan ízig-vérig borász. Övé a bor teljesen, nemcsak a bemutatás. Nemcsak beszél róla, hanem tényleg tudja, tapasztalta, csinálta az elejétől a végéig. Mennyire más egy olyan embertől hallani a borról, aki maga (is) ültette, kapálta (bár szerintem ma már nem kapálják, vagy igen?) metszette, kacsolta, tetejezte, szedte, préselte, fejtette, palackozta.

Indulás haza. Körjárat.
Este van nincs forgalom, élvezem az autót! És a társaságot! Ezek annyira hülyék! Olyan normális hülyék!
Naná, hogy "Kertváros", mint lakóhely nem a közelebbi részét jelenti a városrésznek. Onnan már igazán nincs messze a következő kis hegyi utca, így sikerül bejárni az egész várost, sőt a nemzeti színben kivilágított TV-tornyot is láthatjuk egészen közelről. November 4-e van, szóval az ünnepi világítás nem véletlen.

Milyen jelentéktelennek tűnő dolgok tudnak örömet okozni!

Hú micsoda nap volt!

És holnap egy újabb nap.

Holnap lesz 11 éve, hogy apám meghalt.
Egy balesetben.
Amelyben a fiam nem.

enter image description here

2021. november 7.

Ma lenne apám születésnapja, a 69.

Élete nagy részében ez a nap munkaszüneti nap volt, faluhelyen az őszi trágyahordás napja.
Mint ahogy április 4-e a krumplivetésé.
Tegnap felhívott a barátnőm, hogy menjünk zöldet, barnát, sárgát, vöröset nézni.
Így a trágyahordás ma másra marad.

Rendes rendetlenség

Ezt az írást az élet ihlette, de egy gyerekkönyv kellett, hogy nekiálljak papírra vetni. Pontosabban azon belül is ez a kép:

enter image description here
Doris Rübel: Örülök, félek, haragszom

Ezúton is hatalmas köszönet azoknak, akik ezt a képet, ezzel a szöveggel, ebbe a könyvbe beleszerkesztették. Kinek mi jut róla először eszébe?

Akkor most színt vallok. Nekem az, hogy ha az én gyerekem a földön aludt volna el a kutya mellett, nem koccintgatnék boldogan életem párjával, hanem a "szaranyavagyok" mantrát kántálva próbálnám menteni a helyzetet és mielőbb ágyba tenni utódaimat. Aztán összerántanám a lakást, csak gyorsan, mert hát az a rózsaszín trutyi is kifolyt az asztalra, kiraknám a kutyát (nincs is kutyánk), lefürödnék, és illatosan, bár hulla fáradtan lerogynék a kanapéra. Na, most jöhet a bor. Ja, hogy életem párja addigra már az igazak álmát alussza és boldogan horkol? Jöhet a "szarfeleségvagyok".
Tegye fel a kezét, akinek hasonló érzései keletkeznek a kép láttán. Remélem, nem vagyok egyedül...

Gyerekkoromban egy szobán osztoztam a nővéremmel és mindig jól látható volt a különbség a szoba két fele között. Én voltam a kupikirálynő egyszemélyben. Aztán 18 évesen elköltöztem Budapestre, ahol 40 négyzetméteren laktam. Itt kellett rájönnöm arra, hogy azok a mosatlan edények, amiket ott hagyok a mosogatóban (vagy az asztalon), sajnos másnapra se mossák el magukat. Nincs Hamupipőke varázslat, nem jönnek a mókusok, kisegerek rendet rakni. Ellenben jönnek a hangyák... Tehát először is nagy felismerés volt, hogy naponta kell egy csomó nemszeretem házimunkát végezni, ha nem akarok szemétdombon élni.

Kb. 1 év után költözött át hozzám életem szerelme, aki viszont született "rendes". Ez újbóli felismerésekhez vezetett: 1. Két ember sokkal több cuccal, vagyis sok esetben sokkal nagyobb kupival jár. 2. Amit eddig rendnek és tisztaságnak hittem, még átüti a párom ingerküszöbét, így fejlesztenem kell. Mármint főleg őt. Arra hamar rájöttem, hogyha este azt mondom: "Ezeket az edényeket ráérek holnap is elmosni!", akkor az én drágám ezt annyira nem fogja tudni elviselni, hogy inkább elmosogat. 1 pont nekem. Az évek során aztán összecsiszolódtunk. Ő sokat lazult, én pedig, ahogy feljebb olvashattátok, már-már saját igénynek érzékelem, hogy rend és tisztaság vegyen körül.

Nem tudom, hogy hol az igazság, de vannak olyan barátaim, akik teljes és boldog életet élnek a kupiban, és vannak olyanok is, akik szeretik a házimunkát, és akiknél a padlóról is enni lehet. Én egy harmadik típus vagyok azt hiszem, a ki szereti, ha tiszta, de ne nekem kelljen felmosni...
Szóval igyekszem egy kicsit befogni a gyerekeket is. A "nagy" (10 éves) tipikus mini me ebből a szempontból: olyan kelletlenül áll oda, és olyan látványosan bénázik, hogy inkább meg se kérjem legközelebb. A tányérját lazán lebiggyeszti bárhova, pedig 2 éves kora óta trenírozom, hogy legalább a konyhapultig vigye el. A mosogatógépbe ne tegye be... inkább. Őt mostanában zsebpénzzel azért lehet motiválni, de nagyon észnél kell lenni a minőségellenőrzésben itt is.
-Anya, kész a szobám, jöhet a kétszázas!
-Igen? És a három napos kakaós bögre, amit már csak bicskával lehet felpattintani az ablakpárkányról???!? Az micsodaaaa ott???

A kicsivel egész más a helyzet. Ő az apja született rendességét örökölte. Persze, 2 évesen a nagy is szerette azt játszani, hogy takarít, de ez más. Z. amióta járni tud, pakol. Megigazítja a felpödrődött szőnyegeket. Becsukja a szekrényajtókat. Ha végzett a játékkal, akkurátusan visszateszi a dobozba, és betolja a dobozt a helyére, a kisasztal alá. Nem kell kérni, újra kérni, nyaggatni. Neki ez belső inger.

Nem tudom, melyikük a szerencsésebb. Abban viszont bízom, hogy megtalálják majd a helyes egyensúlyt a káosz és a rend között, valahol ott, ahol boldognak érzik magukat. Én is próbálom...

Gyöngyház

Testünk puhaságát törékeny héj fedi, melynek belsejét aragonit-kemény, színjátszó bevonat fényez. Gyöngyház simaságú védelem. Igazgyöngy lehetőségek.

enter image description here
Porfény-csíkos Okosház padlás: a felkavartság megmutatkozása.


Kovács Jónás: Poros padlás

enter image description here
Még lakott fecskefészek az istállóban - próbagyűléseket tartanak az indulásra készülve.

enter image description here
Rézvirág elszáradóban: múlt és jövő a jelenben.

enter image description here
Gyöngyházlepke a rózsaszín korallvirág mellett: ősz.

enter image description here
Gyöngyházlepke a kislevelű hárson: ősz.

enter image description here
Fénycsíkok: az Építők báljának estéje a Félholdon.

enter image description here
Okosház-hit: új lécezésre kerülő cserepek.

Padláslány

enter image description here
Szénapadlásunk

enter image description here
Szénaledobó ablak

Éppen most jöttem le az itthoni szénapadlásról. Jolinál teáztam.
Saját lakrészt alakított ki matraccal, polcokkal, asztallal, játéktűzhellyel. Külön vizes tál az őt kísérő cicák számára. Szürcsölgetős beszélgetés közben csak diszkréten veszem szemügyre a felszerelést: egy rég nem talált kés a bogyók aprításához, egy elveszettnek hitt fehér zománcos merőkanál, egy tőlem elkért fakanál, csak a hangfarmon használatos kissé csorbácska bögrék és teljesen ismeretlennek tűnő tányérkák.

enter image description here
"Belépni tilos! Joli bunkere!" - Joli saját gazdasági bejárata a padlásra

enter image description here
Nándi az Okosház gangja fölött

Házaink

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Gyakori lopódarázs fészkek

Reggel már a bejárati ajtó előtt várakozik, hogy bejöhessen és elkezdhessen építeni. Mikor Balázs kimegy, hogy vályogozzon az Okos házban, a lopódarázs berepül a konyhába és dolgozik: hordja az anyagot, tapaszt, alkot - védelmet, bölcső-teret készít, fenntartja az életet.

Nemcsak látni tanulunk szüntelen, hanem építeni is. Nap mint nap építgetjük magunkat életünk nagy pillanataira - csak és kizárólag a pillanat bekövetkeztéig van időnk arra, hogy addigra elkészüljünk, hogy felkészüljünk. Van, mikor tudjuk a dátumot, és van, mikor csak reméljük az esemény bekövetkeztét - ez tulajdonképpen a titokzatos jövő váratlan, hirtelen pontja lesz, a privát történetek kavalkádjának sokszínűsége.
Házassági évforduló napja nálunk egyeske nagylány születésnapja plusz kilenc hónap. Utólag, más nők történeteiből tudom csak meg, hogy ez kivételezett, áldott eseményláncnak minősül (nekünk annyira természetes volt).

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Az Okosházhoz érkező épületfaanyag - új tető

Szerencsére oly sok helyen teremthettem ideig-óráig otthont, miközben az alaptábor kitakarítva, a majdani megérkezésünkre felkészítve nyugodtan várt bennünket (köszi mimi és mama!), hogy nekünk egy új helyen hazát teremteni kaland, merthogy van saját házunk - ebben a lehetőségrendszerben, ebben a biztonság tudatban az új nem a végleges megváltozás dinamikájával bír, hanem kitekintés aktusa van.
Ilyetén hozzáállással még az a grazi hét is pusztán újabb változatosságot jelentett, amit egy hatszemélyes sátorban töltöttünk, mivelhogy kint egyfolytában esett az eső. Balázs minden nap ment az egyetemre tanítani, én meg elláttam a családot: ingvasalás, főzés, mesélés, játszás - fülkéről fülkére lehetett csak helyet változtatni. Térhasználati humor.

enter image description here

enter image description here
Annus néniék járdarésében életet találó, mindent túlélő paradicsombokrocska.

enter image description here
Újabb deszkafestés: másoknak láthatatlanul - felület titkok

Az ól fecskefészkeiben a második alom növekszik - a pottyantások és plottyanások megelőzése: bicikliáthelyezés a fészkek alól.


Az etetés hangjai

enter image description here
Az otthonosság kisebb-nagyobb tárgyait táskákba rejtve visszük a testünkön - belehorgolni a térbe a privát tárgyak helyét.

Madame, hű kedvesem…

Ezt a címet loptam: egy Helga Thoma nevű történész könyvét hívják így, amelynek alcíme: „A francia királyok szeretői”.
A könyvtárban való szokásos bolyongásaim során szembejött, amikor valamilyen életrajzi vagy legalábbis történelmi tárgyú olvasmány után kajtattam.
Elég ritkán olvasok száraz történelmi adatokat, engem a megelevenedett történelem érdekel, azoknak a történetei, akik akár a szomszédaim is lehetnének (igaz, én a képzeletemben II. Erzsébet angol királynőt is ilyennek tartom, de hát álmodozni csak szabad – persze jobban szeretnék én az ő szomszédságába költözni), így lehetőleg valamilyen regényes formában szeretek róluk informálódni, még akkor is, ha egy ilyen műfajban persze a realitás egyes (többes) elemeit a képzelet pótolja ki.
Szóval a francia királyok szeretői, hm, hm, kifejezetten érdekfeszítő téma, az egész szeretősdi nagyon foglalkoztat már jó ideje, több vonalon is: házasság/szerető, házastárs=szerető, hűség, erény-bűn, kulturális különbségek…

I.
Házasság

A házasság szentségéről szoktak beszélni, főleg persze vallási kontextusban. Ebbe ugyan mélyebben nem akarok belemenni, de pl. a római katolikus esketésen elhangzik, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Tehát a házasság azért szent, mert nem csupán egy földi elhatározás, hirtelen fellobbant lángolás eredménye, hanem ennél jóval több, mintha eleve elrendelt lenne, de ha az nem is, hiszen szabad akaratból választjuk a másikat (ez is elhangzik), Isten azért csak lekacsint és áldását adja a szabad akaratból történt elhatározásra, márpedig neki ne mondjon már ellent valami jöttment földi halandó, például egy szerető, ugyebár. Mondhatjuk, ha vallásosak vagyunk, hogy jogos elvárás ez Isten részéről, ennek bizony illik megfelelni.
Emellett gyerekkorunkban mi, lányok olyan meséket hallunk, amelyekben a „holtomiglan-holtodiglan” kifejezés egészen gyakran szerepel. Van egy legkisebb királyfi, akinek soha nem kell, csak a tökéletes Nő. Több száz éve bolyong, sárkányokkal küzd meg, boszorkányok eszén jár túl, a végén még a saját combjából is le kell vágnia daraboka, ha el akar jutni a Superwoman-hez, pardon, a Világszép Nádszálkisasszonyhoz, mondjuk, de mielőtt vele találkozna, hiába penderül elé két másik gyönyörű kisasszony, neki bizony csak az az egy kell, az Igazi (pedig addigra már jól ki lehet éhezve, ühüm). És megszerzi! Onnantól kezdve pedig, hogy feleségül veszi, nem hallunk róluk többet, mert ezzel a tökéletes mesei univerzum le van zárva. Hogy végül papucs lesz-e a királyfiból vagy a korábbi boszorkákat is megszégyenítő sárkány az asszonyból, aki esetleg nem hogy nádszál karcsú nem lesz a szülések után, de a haja is megőszül, na erről nem értesítenek minket. Nem mintha ez önmagában baj lenne, mert a mese, az álmodozás, a vágyakozás a tökéletes után mind építő jellegű egy egészséges határig: értéket, tartást ad, eligazodási pontokat a későbbi világunkban, kérdéseink között, útvesztőink során. Nagyon kell, hogy tudjuk, de legalább higgyük, hogy van tökéletes univerzum – ennek az illúzióját, képét, rendszerét nyújtja a mese (sok minden mást is, persze, szeretem is a meséket nagyon).
(Egyébként a férfiak is hiába ringatják abba az illúzióba magukat, hogy ők a teljes realitás talaján állnak, mit nekik a mesevilág, hiszen amikor egy férfi a tökéletes rendszert építi fel éppen a konyhabútor összeszerelése közben vagy a kocsijával bütyköl, hogy még jobb legyen a motor vagy éppen egy legmodernebb technikai kütyüt csodál, ugyanerre a tökéletesség iránti vágyára játszanak a marketingesek is, mert ez bele van kódolva az emberi lélekbe valamiért. A férfiaknak nőből is mindig a tökéletes kell, nem véletlen ez a sok fantasztikus nő – a plakáton, a filmben, a reklámban, csak sosem az életben.)
Harmadjára meg itt van az, hogy a legtöbb lány a családjából is azt hozza, hogy a házasságban nincs harmadik – még akkor is, ha ez óriási hazugság éppen. Mindegy, narratívának jó, olyan biztonságos…Ha az ember apjának három, az anyjának pedig három és fél házassága is van, akkor is ezt a szöveget nyomják, valahogy ránk hagyományozódik, hogy a házasság egy tökéletes intézmény, amiben csak két ember van, lehetőleg összhangban, de legalábbis szeretetben vagy ha nem is, akkor anyagi okokból vagy (kedvencem) a gyerekeik miatt. Érdekes módon ritkán mesélik el, mi a valóság. Gondolom, mert vagy nem tudják vagy nem merik tudni, hiszen akkor magukkal is szembesülniük kéne és kiderülne, hogy kár az erkölcscsősz szerepét felvállalni, mert nem áll jól. Mint mindenhez, ehhez is önismeret kell(ene).
Szóval ott vagyunk mi, felnövekvő nők a csodálatos, tökéletes és persze boldog házasság-eszménnyel felszerelve, kapjuk ezt több csatornán keresztül is, és még egyszer mondom, nem ezzel van alapvetően problémám, hanem hogy arányaiban nem jelenik meg a másik oldal. Vagy ha igen, akkor ilyen szavakkal írják le a „problémát”: rima, ribanc, szerető, a harmadik, csaló, lotyó, szajha és így tovább, ez végül is nem egy szinoníma- szótár készítő kurzus, csak érzékeltetni szeretném, hogy a szerető szón kívül nincs köztük egy sem, ami ne lenne mélyen megbélyegző jellegű és bizony ebben a kontextusban a szeretőnek is negatív kicsengése van.

II.
Hűség

A korábbi generációktól örökölt, belénk ivódott házasság-idea persze magában hordozza a hűség problematikáját is egyben, hiszen egy ilyen képnek a hűség belső lényege, fogalmilag integráns része. Megint csak a katolikus szertartáson elhangzik, hogy „vele megelégszem”. Hisszük (vagy szeretnénk hinni), hogy a hűség önmagában érték és valóban, sokan, akik egy nehéz házassági, érzelmi helyzettel küzdve mégis a hűséget választják, úgy érzik, hogy a társukat választották megint és újra, ahogy annak idején, amikor „örök hűséget” fogadtak, s ez megerősíti őket önmagukban, a döntésük helyességében és nagyon sok esetben persze a házasságban is, mert rá tudnak ébredni, mennyire szeretik a másikat. Itt persze arról van szó, amikor én fontolgatom a hűség feladását, nem arról, amikor a partner. Utóbbi esetben ugyanis nagyon más a képlet: ha a partnerünk nem hű, az bánt bennünket, megsebez, bűnnek tartjuk, értéktelennek érezzük magunkat, feldühít, bosszúszomjassá tesz – ki hogyan reagál. A lényeg, hogy elvárjuk a hűséget, ezért érint ilyen negatívan, ha kiderül, hogy a másik megszegte a szavát. (Sokszor akkor is így éreznek nők, ha semmilyen szó nem hangzott el, nem házasok a felek – valahol magához a szerelmi kapcsolathoz kötődik a hűség fogalma, nem feltétlenül kell, hogy az adott viszony intézményesített legyen.)
A kérdés az, hogy elvárható-e a hűség. Úgy értem, egyrészt reális-e ilyet elvárni, mi magunk képesek lehetünk-e rá egyáltalán, merhetünk-e olyan ígéretet tenni, ami egy adott időpontban érvényes személyiségfejlődési lépcsőfokunkhoz és élethelyzetünkhöz kötődik? Ha képesek vagyunk rá, ettől teljesebb személyiségek, valódibb önmagunk leszünk-e? Szerethetők maradhatunk-e, ha csalunk? Pláne ha nyíltan csalunk vagy ha csak mi tudunk róla. Másrészt valóban akkor szeretem-e a másikat, ha elvárom, hogy hű legyen? Mi van, ha ő akkor teljesebb, akkor boldogabb, ha mást is szerethet rajtam kívül? Miért ne adhatnám meg neki ezt, ha igazán őt szeretem és nemcsak egy olyan képet, ami számomra belőle komfortos? Szeretem-e, ha megkötöm? Ő szeret-e, ha „csak” egy ígéret miatt hajlandó megkötni magát, de közben máshol jár érzelmileg? Ő ő lesz-e, teljes személyiség, igazi önmaga lesz-e, ha egy fontos(nak látszó) vágyát elveszem és/vagy ő hagyja, hogy ezt tegyem vele? Sok történet van, hiszen mindenki egyén, saját vágyakkal, látásmóddal, családi örökséggel, saját batyuval. Nem hiszem, hogy van ezekre az erkölcsi kérdésekre válasz, vallási értékrend meg pletykákon csámcsogó nénikék ide vagy oda. Abban viszont hiszek, ha valaki úgy dönt, hogy előtte képes önmagán átgyúrni ezt a kérdéskört egy nehéz helyzetben, amikor központi kérdéssé válik a hűség értéke az életében. Ha megrágja, végiggondolja, a személyiségének megfelelően hiteles döntést hoz. Nagy valószínűséggel erre kevesen alkalmasak. Úgy tapasztalom, a legtöbb ember ilyenkor sértettségből, fájdalomból vagy pusztán testi vágyak irányítása alapján cselekszik – talán egyikkel sincs baj, ilyen az élet, ilyenek vagyunk, emberek. Ugyanakkor azt gondolom, minél érettebb személyiséggel és önismerettel, illetve a szeretett másik ismeretével rendelkezünk, annál valószínűbb, hogy ilyen kérdésekben jól tudunk dönteni és a jól itt annyit jelent, hogy minél kevesebb fájdalmat okozva magunknak és más érintetteknek, minél inkább egy hiteles személyiségfejlődési lépcsőfokon továbbhaladva – ez talán elég is.

III.
Szerető

Visszatérve a szerető kérdésköréhez (mert tulajdonképpen ez érdekel itt engem, csak kicsit körbe akartam járni a hozzá fűződő asszociációimat), a szeretői státusz képe engem mindig is egyfajta izgalmas borzongással töltött el, sokkal inkább pozitív, mint negatív érzések kapcsolódnak hozzá. Egyrészt amikor házasságot fogadtam, pontosan tudtam, hogy képes leszek nemet mondani, ha megkörnyékeznek – és amíg technikailag tartott a házasságom, ez így is történt. (Más kérdés, hogy hol van egy házasság vége, mert biztos, hogy nem a bíróságon, ahol papíron is megkapod, hogy ennyi volt.) Ugyanezt el is vártam és a férjem meg is felelt ennek. (Más kérdés, hogy azért, mert a komfortzónáján túl volt az az energiamennyiség, amit egy kapcsolatba bele kell fektetni – hogy a nőt aztán le lehessen fektetni. ;-)

Ugyanakkor mindig is izgatta a fantáziámat, hogy mit tudhat egy szerető, amit a feleség/férj nem. Most jött el a pont, hogy tisztázzam, mit is értek szerető alatt, teljesen női és teljesen saját, önkényes szempontból: olyan intelligens (!) nőt, aki képes elbűvölni, elszórakoztatni, kielégíteni, szeretni, tisztelni és személyiségében fejleszteni egy férfit, aki ugyan esetleg házas, de ezeket vagy ezek közül valamit nem kap meg otthon és úgy dönt (!), hogy szeretőt is tart, vagy éppen a férfi egyedülálló, aki ugyan együtt élni nem akar a nővel, de minden más fenti minőségre vágyik és maga is partner benne. Ha a férfi a szerető, akkor körülbelül ugyanezeket értem alatta, csak ott számomra fontos kvalitás, hogy a nőt képes legyen a tenyerén hordozni és minden értelemben kihozni belőle azokat a női minőségeket, amelyekre a nő vágyik, amitől nemcsak jobb ember, hanem jobb nő is lesz. Ezek a felsorolt minőségek akár egy házastárs esetében is igazak lehetnek, csak 1. sokszor nem azok, talán az önismeret, a másik ismeretének hiánya vagy éppen a túl hosszan együtt töltött idő (és egy sereg más ok) miatt, 2. a szeretői viszonyban ott van a szabadság, hogy bármelyik fél szabadon lezárhatja és ezt tiszteletben kell tartani – nincsenek ígéretek, nem az elvárásokra helyeződik a hangsúly, hanem a közösen megélt, építő örömökre. (Na most persze az a legideálisabb, ha mindez egy házasságon belül is képes megvalósulni, de ahhoz mindjárt két! rendkívüli ember, minden szinten nagy szerelem, nagy szerencse és óriási intelligencia kell. Úgyhogy bocs, de hagyjuk.)

Szóval az én szerető-fogalmam nem egy cafkát/donhuánt takar, hanem tudatos döntéseket érzelmi, értelmi és fizikai síkon egyaránt. Itt aztán nem véletlenül a francia királyok szeretői jönnek képbe: olyan erős egyéniségű, intellektuálisan és szexuálisan szórakoztató nők egész sora szolgálta ki a XVI-XVIII. századi királyok igényeit, hogy az bámulatos és nem véletlen, hogy (a királynékkal ellentétben) inkább mint szexszimbólumok, sok tekintetben követendő ideálok maradtak fent és sokkal árnyaltabb képet alkot ma róluk a történelem, mint puszta ágyasokról. Persze volt azokból is elég, nem tudom, mennyi energia szorult ezekbe a koronás főkbe vagyis farkakba: megdöbbentő mennyiségű nőt fogyasztottak a hivatalos feleségen, hivatalos szerető(kö)n kívül is és közben mondjuk létrehoztak egy Versailles-t vagy megnyertek és persze elvesztettek háborúkat, hogy csak pár bagatell eseményt említsünk.

enter image description here
Egy szexi jelenet a XVIII. századi Franciaországból

IV.
Kulturális különbségek

Egy ideje kicsit jobban érdekel a francia kultúra, hát olvasgatok, szemezgetek, sokszor persze női szűrőkön keresztül. Az derült ki számomra (legalábbis az olvasmányaim alapján, sajnos személyes tapasztalatokra nem alapozhatok, pedig hú, de eltöltenék ott is pár évet), hogy a házasság mellett egészen hétköznapi és normális dolog akár egy futó flört vagy kaland, akár egy komolyabb szerető – és ez a nők esetében is így van, ők is tartanak szeretőt, úgymond közmegelégedésre. Persze itt is tapasztalható némi kettős mérce, tehát a nők jobban aggódnak, hogy a szerető elviszi a pasijukat, míg a fickók esetleg észre sem veszik, hogy a nőjüknek van egy másik is, de azért érzékelhetően egyenlőbben esik társadalmi megítélés alá a két nem ebből a szempontból. (Hát nálunk azért, ugye...) Őszintén fogalmam sincs, hogy csinálják, hogyan veszik ezt lazán vagy hova teszik érzelmileg ezeket a „petit bonbon”-kapcsolatokat a házas felek (tehát amikor mint egy finom desszertet emelik bele az életükbe a szeretőt), de itt ütköznek ki a kulturális különbségek, mert amíg egy átlag magyar nőt megbénít egy olyan helyzet, amikor csapják neki a szelet és csak a puncija lesz nedves, addig egy átlag francia nem szégyelli ezt meg is mutatni a partnernek a rafinált fehérneműjével egyetemben és „hajrá, péntek van” felkiáltással szereznek egymásnak némi (nemi) örömöt. Gondolom, ott sem kolbászból van a kerítés (bár ez szexuális metaforának kicsit bumfordi), de mindenképpen úgy tűnik, egészségesebb a hozzáállás a félrelépéshez, a kalandhoz, az élet örömeihez. Ezt érzékelteti egyébként az a ma már régiesnek ható kifejezés is, hogy a magyar nyelvben a „madám” egy bordélyházat futtató asszonyságot jelölt, míg a „Madame” franciául csak egy normális megszólítás.

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Boucher: Madame de Pompadour többféle kellemei

V.
Saját komment

Miután belemélyedtem ezeknek a francia nőknek a történeteibe, akik annyi örömet (és persze sokszor fejtörést is!) szereztek a királyoknak akár lepedőakrobatika, társasági élet, szórakozás, akár államvezetés terén, a saját életemmel kapcsolatban is felismerésekre jutottam, persze. Egy kimúlt házasságon túl érdekli az embert, miért ment abba bele, mire volt jó, viccesen szólva hogy lehetett ilyen ökör. Nagyon jó és felszabadító utólag viccelődni egy korábban nagyon komolyan vett élethelyzettel, erre csak bátorítani merem nőtársaimat, én elég sokat vihorászom valamikori férjem rovására, amit ő persze nem tud, engem viszont kifejezetten szórakoztat. Nem gondolom, hogy ízléstelenül teszem ezt, és nem is bántó szándékkal (nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerettem és a gyerekeim apjaként mindig is része lesz az életemnek), viszont jólesik kicsit akár gonoszkodni, csúfolódni – ezzel magamat is kinevetem, aki akkor voltam, amikor még elhittem, hogy ez a pasi milyen csodás (hát nem is értem, hogy tudtam leírni egymás mellé ezeket a szavakat úgy, hogy nem menekültek el visítva), és hát végső soron magunkat kinevetni nagyon egészséges tud lenni.
Szóval a saját választásaimmal kapcsolatban arra jutottam, hogy a fentebb már említett hatások, amelyek a házasság-eszményt közvetítették, nagy erősek voltak és nagyon kevés szabadságot is kaptam a fiúkkal való kísérletezésre, azért egészen másképp álltam a házassághoz, mint most. Olyan embert választottam tudattalanul is, aki nem hagy el, nem csal meg. Az már nem jutott el a tudatomig, hogy pont a személyisége olyan oldalai miatt, amelyek biztonságot nyújtanak ezen a téren, egy nagyon unalmas pasas lesz a férjem, aki számára sosem tudok majd mint nő úgy kibontakozni, ahogy az bennem rejlik, mert őt ez nem fogja érdekelni, ezért nem fog inspirálni sem. Magyarán: ebben a házasságban soha nem lehetek úgymond törvényes szerető, mert a másiknak nem lesz igénye sem az intelligenciámra, sem a vad nőiségemre, sem a játékosságomra. S mindezt miért? Félelemből. Bizony, hölgyeim, puszta félelemből. Mert egy ilyen fickó mellett nem kellett attól tartanom, hogy más nővel összehasonlítanak, esetleg kiderül, hogy nem én vagyok az álomnő, netán egyáltalán foglalkoznom kell majd ilyen kérdésekkel és elég leszek-e mint partner. Tudtam, hogy elég leszek, itt-ott még sok is. És így is lett. Végül ő lett „kevés” és halálosan meguntam az egészet, közben pedig el is magányosodtam.
A vezérlő csillagom és elsősorban a női személyiségem rugói azonban szerencsémre nem hagyták, hogy itt meg is álljon a történet, mert a női oldalam már feszült a vágyakozástól, hogy kiteljesíthesse magát és nagy valószínűséggel ennek semmi sem állhatott volna útjába, annyira erőteljesen indult el ez a folyamat. Természetesen sok minden megelőzte ezt a robbanást, először is az anyaság, amiben olyan szinten kibontakozhatott a szeretetteljes, gondoskodó, adni akaró és tudó, anyaként játékos énem, hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni. Ez a folyamat: anyává lenni, anyaként létezni, számomra maga a tökéletesség a sajátos kérdéseivel, kétségeivel, bizonyosságaival, de elsősorban a mindig jelen lévő szeretethullámaival együtt. Ez azonban mégsem volt elég, mert annyi minden más is van bennem mint nőben és bizony elém toppant a Férfi, akivel kapcsolatban már egészen más érzések, gondolatok fogalmazódnak meg, mint korábban a párkapcsolathoz köthetően. Először is a legtöbb esetben már nem félek: vagyok, aki és amilyen meg amennyi vagyok (nem kiló!) és ha jó vagyok így, akkor remek, ha meg nem, akkor sincs gond és ha csak átmenetileg, az is rendben van. Nem félek tőle, hogy másik nőhöz hasonlítva alul maradok, mert tudom, hogy nem ezen múlik az emberi vagy éppen női minőségem, vonzóságom, elbűvölő mivoltom. Nincs ilyen fogalom eleve, hogy alul maradok, mert ki miben jó, ügyes, más és kinek mi tetszik, nincs értelme ennek az összehasonlítgatásnak, ami nőként örökké megkeseríti az életünket. Persze nem mondom, hogy ezt teljesen sikerült levetkőzni, ahhoz elég mélyen belénk ivódik ez a hülye reflex, de annyira igen, hogy nem bénít meg, nem érdekel különösebben, ritkán tör rám magammal kapcsolatban a női kétség. Másodszor pedig minden értelemben szerető akarok lenni: elbűvölő, izgalmas, intelligens, szórakoztató és alapvetően semmi más, mint öröm a másik számára. Így én is megtarthatom a független női mivoltomat és saját jogon elkövethetem a hibáimat is akár, de végre a másiknak is meg tudom adni, hogy azért szeretem és tisztelem, aki önmaga. Igyekszem megismerni, hogy tiszteletben tudjam tartani a határait, az egyénisége törvényeit, a szabadságát és ezáltal úgy tudjam szeretni, ahogy neki jó. Ebben a kontextusban a hűség kérdése is teljesen természetesen merül fel, nem azokkal a görcsös kérdésekkel szembesülök, amelyeknek korábban hangot adtam. Ugyanis van annyi önismeretem már, hogy tudom, én ehhez hogy állok hozzá hitelesen, a másik hűségével kapcsolatban pedig minden azon a szűrőn keresztül merül csak fel, hogy azt akarom, hogy neki jó legyen úgy, ahogy ő dönt. Ezért elég egyértelmű, hogy ha menni akar, menni fog és nem is akarnám én sem másképp, illetve bárhogy kezeli, tiszteletben tudom tartani. Biztos lennének olyan forgatókönyvek, amelyeken belül kutyául tudnának fájni a hűség kezelésének bizonyos módjai, nem állítom, hogy nem. De túl azon, hogy túlélném, nagyobb esélyem van úgy tekinteni erre a kérdésre, hogy nem a saját szemüvegemet veszem csak fel és ez már bizony fejlődés és megint csak olyasmi, ami nem megbénít, hanem inkább felszabadít, megerősít.
Mindez természetesen energiát jelent: a szerető-ségbe energiát kell fektetni akkor is, amikor otthon vagyok a másikban, tehát amikor alapból természetesen jó együtt, mert egymásra rezgünk. Ugyanakkor ezt az energiát a másik inspirálja az érdeklődésével, az irántam megélt vágyával, a rám irányuló kíváncsiságával, szeretetével és alapvetően azzal, hogy úgy kezel nőként, ahogy nekem jó. És persze másra sem vágyom, mint hogy ezt én is megadhassam neki, hogy ő is azt élje meg velem, amitől ő szupermen. Jelenleg ebben a harmonikus dinamikában élni azt jelenti számomra, hogy végre nem egy külső elvárásnak, hanem a személyiségemnek megfelelő életet élek, ahol egyensúlyban van minden, ami és aki nekem fontos. Ha ez azt jelenti, hogy most lettem Madame, akkor nincs is ennél jobb és hihetetlenül örülök neki.

enter image description here
Boucher: Marie-Louise O’Murphy

Tündérkert, mesekert

Már nem emlékszem, hol találkoztam ezzel a fogalommal, valahogy szembejött, amikor eltöprengtem, hogyan kellene a kertben egy igazán apró helyből a legjobbat kihozni. Olyan praktikus és értelmes elgondolás, hogy legyen benne zöldség, át sem suhant az agyamon, de nem azért, mert ennyire élhetetlen lennék, hanem mert magaságyást már csináltunk és az ellátmányunk így a gyönyörködés szintjén megvan, mennyiségről ugyanis nem érdemes beszélni, továbbra is járni kell a piacra, de a lényeg, hogy jól szórakozunk. (Pontosabban ez csak múlt idő, mert éppen két napja vettük észre, hogy bizonyos rusnya és udvariatlan bogarak eszik a paradicsomunkat, kiszáradóban van a petrezselyem és a bazsalikom is kókadt, tehát intézkedni kell a harmónia visszaállítása ügyében – de a körbefuttatott hajnalka gyönyörű.) Szóval miniatűr kerteket böngésztem a neten és akkor ugrott elő a tündérkert fogalma. Nem sokat kellett nézegetnem, hogy beleszeressek az ötletbe és persze szokásosan felcsigázzam a gyerekeim érdeklődését, lelkesedését és tetterejét. Hajrá, uccuneki, elkezdtünk ötletelni.

enter image description here

Először is körbenéztünk, mit lehetne belerakni, ami olyan házféle: festettünk pár cserepet meg találtunk már rég elporladt ajkakkal érintett ősrégi bögréket – jók lesznek lakóháznak. Növényzetnek a sziklakertieket szavaztuk meg, azokat szeretjük is, jól is mutatnak, nincs is velük sok gond. Persze akadt még egypár porcsinrózsa-kezdemény, azok is jöhettek, majd adnak egy kis színt, amikor virágoznak. Az egyik arborétumi séta során ráakadtunk szép tobozokra, persze hazahoztuk azokat is, jók lesznek fenyvesnek.

enter image description here

Korábban Ádám csinált egy mini lepkeitatót, az most kis tó lett, halakkal. Kicsit vicces benne egy delfin, de sebaj, hiszen mesekert, itt minden megfér egymással. Rendeltünk kék díszkavicsokat, azokból lett némi „víz”, felleltük a korábban eltett jégkrémpálcikákat, azokból lett kerítés és végül, de nem utolsó sorban: a nippek. Nagyanyámék korosztálya fantasztikus mennyiségű és elképesztően giccses szobrocskákat szeretett vitrinben tárolni – nem volt ez másképp anyósoméknál sem. Egy kis kulipintyóban tartjuk a kerti szerszámokat, hátul, a sarokban pedig ezek a szerencsétlen sorsú porcelánvalamik hevernek. Na, máris lett a kertbe őzike, Mária szobor, a kert lakóihoz képest dinoszaurusz méretű sirály és a kedvencem: a barokk táncosnő. A gyerekeim felháborodott arcát látni kellett volna, amikor őt is beemeltem a kertbe, komolyan tiltakoztak, de ezt a színfoltot nem voltam képes kihagyni: irtó vicces, ahogy egy ilyen porcelán Hamupipőke a mini franciakert mellett ékeskedik! Úgyhogy tiltakozás ide vagy oda, ő lett a tündér a kertben.

enter image description here

Na most a kertépítés, kertrendezés egy kreatív és magas rezgésekkel járó folyamat, ami nálunk kábé így nézett ki. Mama, menjünk már, kezdjük el csinálni, egész nap a festéssel vacakolsz, jó lesz az már, itt meg mindjárt besötétedik, aztán nem mesekert lesz, hanem rémkert, mert nem látjuk, mit csinálunk, gyere már! Szerintem a kövirózsákat ide tegyük, legyen belőlük valami szimmetrikus, dehogy, az hülyeség, nem kell, hogy szimmetrikus legyen, de igen, de nem, na jó, de legyen körülötte víz meg kagylók, á, de szépek ezek a kagylók, nem adod inkább nekem, én gyűjtöm, na jó, legyen inkább itt, ahol mindenki látja, körberakjuk, nem, túl szoros, hülye vagy, túl laza, szép ívet csinálj neki a kövirózsák körül, ne ilyen nyomorék legyen már, ó, így egész jó, maradjon ilyen, hű de szép lett! Hol legyenek a bögrék, akarom mondani a házak? Itt? Ugyan már, ez béna, nem fogja látni senki, na jó, akkor mondd meg te, okostojás, hát itt, körben, mint egy falu vagy valami, jó, végül is nem rossz, legyen így, de a porcelánrózsákat ide rakd, á, akkor hogy jön ki valaki ebből a házból, pont a kapuba teszed, tényleg, az béna, bár nem tudom, minek foglalkozunk vele, mert nem is jön ki senki ebből a cserépből, max egy meztelencsiga, höhö. A Mária szobrot hova tegyem, minek teszed egyáltalán be, nem kell az, de ha már kihoztuk, a faluban is van kápolna, majd azt szimbolizálja, na jó, tegyed, majd odajár az őzike imádkozni, höhö. A tó legyen szív alakú, jó, legyen, á, mi ez, nem szív ez, hanem valami amőba, de béna lett már, jól van, akkor csináld te, na látod, neked is béna, ne is legyen szív, hanem sima tó, kössük össze a lepkeitatóval, így jó, ugyan már, úgy néz ki, mint amikor valakinek feláll a farka, az meg mi, te még kicsi vagy, neked nem kell tudni, na jó, így már inkább jó lesz, de kellene rá híd, de miből, na jó, ezen még gondolkodni kell, most nem tudom. Mama, azt a hülye táncosnőt be ne merd tenni, hát hogy néz az ki, tiszta giccs, komolyan, kinek kellett valaha ilyen, hogy még pénzt is adott érte, te jó ég, ne tedd be, mama, neeeee, annyira ronda, na jó, ha nagyon akarod, tegyed, de valahogy rejtsd el a citromfüvek közé, ilyen baromságot, nem, szerintem nem vicces, csak ronda, szerintem, is, na látod, Juli is ezt mondja, na mindegy, legyen. Oké, jöhet a mulcs mindjárt, de mit csináljunk ezzel a kimaradt nagy térrel itt, tudjátok, mit, kihozom a vonatomat, az jó lesz, egy kör alakú sínpálya, azon elmegy a mozdony, a kocsikat nem hozom ki, úgyis leesnek róla, sajnos a világítás sem működik, de tuti jó lesz ide, hozom! Meg kell keresnem a világítós dínócsontvázakat is, sokkal jobban fognak kinézni, mint a rémes táncosnő vagy az őzike ott a bokorban, jézusom, a sirályt oda tetted, hát le fogják verni a macskák, meg különben is, mekkora és mit csinál a ház tetején, le akarja támadni a lakókat, amikor kilépnek a házból, már megint milyen egy ötlet, nem bírom ezeket a porcelán izéket. Na jó, most már tényleg jöhet a mulcs, terítsük be, de óvatosan, ne mindenhova szórjad, megőrültél, na így, jó lesz, hozzál még, miért én hozzak, az előbb is én hoztam, hozzad te, különben is. Tegyük fel a vonatot, rakd körbe a lámpákat kicsit, így lesz jó. Óóóóóóó, hát ez milyen szép lett, azta, tökjó, mama, de jóóóóó! Vagány!

enter image description here

Hát így. Egy óra múlva mindenki nagyon elégedetten ment aludni: megtörtént a varázslat, nekünk is van saját tündérkertünk. A nyár haszontalan, mégis leghasznosabban eltöltött idő során elkészített hiábavalóságai ezek, mégis feltöltődünk, összekovácsolódunk, érlelődünk közben. Együtt. Ez benne a legfontosabb, a legjobb. Aztán majd amikor először látjuk a macskák által kivégzett sirályt vagy a véletlenül letört karú táncosnőt, jöhet az újratervezés. Dinamika, harmónia, esztétika, kézimunka és főleg: elvan a gyerek, ha játszik.

enter image description here