Folk dance – folk friends

enter image description here

It was already at the age of 16 that I could first try dancing and it only happened because I took part in a student exchange program. I was part of a group of about 20 girls and boys from our high school who could go and live with a couple of Welsh families near Llandeilo for ten days and so we had to bring something as a present – Hungarian folk dance seemed just perfect. By then I had already expressed my wish to my parents many times that I really wanted to do some dancing but nobody let me – they said I should study, help at home and be quiet. Now I know they probably didn’t have the energy to schedule my yearnings but at the time I felt quite neglected, unloved even as there never seemed to be time for my aspirations. Anyway, I got into the dance group who were supposed to amaze the Welsh audience and although none of us had danced ever before, our Welsh families were pleased enough with us when we got there. Apparently, these dance classes were a chance for me to totally fall in love with dancing once and for all.

I danced through the next 11 years into an entirely brave new world where I made fantastic friendships and attained good endurance but most important of all I learned that the best thing about dancing is the process of doing it. Fortunately, I bumped into a group of people during university who I could connect to on various levels and together we created a dance community whose members have been in touch for the past 17 years. I have always been absolutely grateful for my dancing friends because they gave me the first chance ever to really feel part of a community as a precious and loved member. From then on, I could start becoming the person I am meant to be and this is thanks to my friends and thanks to dancing.

Our group never aspired to show what we do – we danced because it was important for us and because we simply had fun in each others’ company. Although we had set dance classes three times a week, it didn’t really mean much because we got down to our club every single night and learned new steps from around six till midnight or later if we felt like it. Of course, we had to get up in the morning and go to our seminars just like everyone else but dancing was such motivation and gave us such energy that this way of life felt absolutely normal. It was normal. I don’t remember being tired: I was living in a constant flow of joy.

Our dance teacher was also a special person and I think we all feel grateful for him, too. Jani was comfortable in different dance styles, not just folk dance, which fascinated us and it also meant that through his knowledge we could get a glimpse of a wider context. He gave us tips that made us more conscious of our body and he could also illustrate different interpretations of connection between leaders and followers. Jani’s experience and knowledge of dance culture and communities in different regions in Transsylvania and Hungary broadened our horizons. His open, kind and deeply humane personality is still an example for me and I guess, for many of us.

Dance steps were the first to lead us to form a great community but it soon became clear that we shared much more. We had never-ending discussions and arguments about how we should lead our lives, how we should work, love and create a better future. We had a serious intention to stay in touch and even to form a community of brethren helping each other. Naturally, this didn’t happen in the way we planned: we never bought common land or even stayed close to each other geographically but in our hearts we are still there for each other and I am absolutely certain that in any case of need I could count on any of these friends of mine even if we hadn’t talked for some time. The fact in itself that once we had real intentions to live a noble, eco-friendly and honest life has always served as a compass for me. The experience of shared love and respect has, too.

As I was expecting my first child, I had to stop dancing and my three pregnancies created a long gap between my dancing years. As a mother of three I have gained fantastic experiences and an even deeper love of and zest for life, but all this has also transformed me to become a much stronger woman. This change has affected my “dancing career” and although when I tried folk dance again after 7 years, I felt as if I had been missing a body part for a long time, I had to give it up. I simply realized that the rigid rules and traditions of Hungarian folk dance affecting the woman in the process of dancing limit my freedom, which I cannot bear any more. It took me a long time till I found my other true love again in terms of dance styles but now I even have three so there is nothing to complain about. 🙂

To be continued…

Mindennapi Otthonkánk

Miért Otthonka?

Egykor a mi falunk (is) elképzelhetetlen volt a boltba, temetőbe, kertbe készülő, kapu előtt a padon üldögélő otthonkás nénik látványa nélkül.
Gyermekkorom meghatározó élménye ez a pamut és poliészter keverékéből készült, alapvetően otthoni viselésre tervezett „munkaruha”, mely beleillett a 60-70-80-as évek fura textilipari termékeinek sorába.
Hódító útjára a 60-as években indult, amikor a hazai textilipar nylon termelése az egekbe szökkent. Hatalmas szín, minta és formagazdagságról árulkodik az a gyűjtemény is, melyet egyesületünk folyamatosan bővít a hagyatékokból előkerülő, kidobásra ítélt ruhadarabokból.
Nevezték már „szaladgálati asszony-ruhának”, az emberi test fóliasátrának és még ki tudja hány találó elnevezés született rá az elmúlt 30-40 évben.

Így visszanézve nem a szépsége, az esztétikai jelentősége adja meg a népszerűségének titkát, melyet egyetlen mondatban foglalnak össze viselői: „praktikus, nem gyűrődik, nem kell vasalni, bármit fel lehet alá venni, mindent eltakar”.

enter image description here Krumlirétes fesztiválon otthonkákkal bolondozó utcaszínházi produkció:-))

Nálunk - Dunaszekcsőn - ez a szó „otthonka”, a fenti asszociáción és az arcon gyorsan átsuhanó mosolyon túl, már egy, a faluért munkálkodó csapatot is jelent.
Otthonka Egyesület - a névválasztásban nem titkolt szándékunk volt ezt a mosolyt az arcokra csalogatni, és emellett kifejezni, hogy mi itt vagyunk otthon, itt tevékenykedünk a faluért, az itt élőkért.

enter image description here Bütykölde

2014-ben alakultunk azzal a céllal, hogy tegyünk valamit, amitől jobb lesz Dunaszekcsőn élni. Ez elég tág célkitűzés, de annál fontosabb. Így nagyon sok minden belefér a tevékenységi körünkben, szervezünk kirándulásokat, túrákat, színházlátogatást, kosár- és gyékényfonó tanfolyamot, csoki készítő foglalkozásokat, falutakarítást, kertészkedünk, felújítjuk a régi kerekes kutakat, gyerekeknek nyaranta 3 napközis tábort tartunk, építünk fűzfasátrat, vályogkunyhót, tartunk garázsvásárokat, karácsonyi vásárt és jótékonysági gyűjtést is.

enter image description here Falutakarítás

enter image description here Kosárfonó tanfolyam

enter image description here Kerekeskút felújítás

Még a felsoroltakon túl is rengeteg színes és hangulatos program kötődik egyesületünk nevéhez, ezeket folyamatosan gyűjtjük és közzétesszük a fb-on és a honlapunkon.

(www.otthonkaegyesulet.blogspot.com)

Mindezt pályázatok és az önkormányzat segítségével, valamint együttműködve a helyi iskolával, óvodával, egyéb civil szerveződésekkel, cégekkel, vállalkozókkal és természetesen az itt élőkkel.

enter image description here Fűzfasátor a Dunaparton

enter image description here Biciklitúra

enter image description here Hájas sütés

Tagjaink a 40-50-es korosztályból kerülnek ki, de van nyugdíjas tagunk is. Jól együtt tudunk dolgozni, mivel sokféle környezetből, háttérrel, érdeklődési körrel érkezünk, ezért tudunk ilyen színesek maradni.

enter image description here Betlehemezés

Jó érzés, hogy a faluban az „otthonkások” kifejezéshez - bár neveztek már minket viccesen bikiniseknek is - egy pozitív kép társul, jó együtt dolgozni, látni a munkánk gyümölcsét, vagy csak együtt lenni a téli activity összejöveteleinken.

Az úgy kezdődött....

Erzsitől elkértem egy augusztusi levelét, amiben arról ír, hogy miért nem tudott öt percre átugrani növényekért, íme:

Az úgy kezdődött, hogy kaptam 2 kiscicát - de nem lehet őket kint tartani.... ők vannak az egyik folyosón...
Az úgy kezdődött, hogy lett egy kotlós....
kikelt 1 kiscsibe....
11 tojás még nem...
mi van, ha csak egy marad?....
kell venni gyorsan pár napos csibét a kotlós alá...
ja, nem maradhatnak az istállóban, mert közben kiderült, hogy ott patkányok vannak...
szombaton el kellett ugrani Villányba lekvárt főzni...
onnan hazaérve este, gyorsan a garázsból egy ezeréves faládát lepucerálni a tyúknak és a leendő többi kicsinek - este még egy van....
vasárnapra is egy, tehát venni kell pluszban...
délelőtt a 15 új jövevény megérkezik az immáron kiglancolt ládába, az első folyosóra, ahol a legmelegebb van, és sok cuccom.... por lesz itt és bűz....
ma az udvarba lépve - hazaérve délután - derül ki, hogy kicsi a láda, a tyúk kidöntötte a vizet, kaját....
padlásról lehoz egy alkatrészeire szétszedett ládát: osb lapok, össze kell szerelni...
fél kilencig nem jött össze... valamit nem jól illesztettem... csomó dolog várt - volna - rám....
a pattogatott kukorica és a két aktív szúnyog miatt ébrenlét és levélírás Juditnak...
ez van most....
aludnom kellene, mert holnap korán kell kelnem...
holnap folytat a szerelés, istállót takarítani, zöldbabot leszedni, blansírozni, vasalni, mosni, kukoricát morzsolni, főzni kéne - hétvégén utazom.... szerdán bent kell maradnom...
ennyi, Kedves Judit ::))
E.

A rosszkedv

Igen, valóban, nagyon vonzó cím, már látom, ahogy a kedves Olvasó felfigyel rá és azonnal rátapad a képernyőre, egyenesen issza a szavaimat. Nem baj, azért én is mégis töprengek itt egy sort.

Hogy van az, hogy néha semmi jó sem történik, semmi sem sikerül? Az ember (asszony) reggel véletlenül elvágja az ujját, véletlenül beveri a fejét a kazán sarkába, véletlenül belekever a fehér mosásba egy piros inget (ami természetesen bugyirózsaszínre változtat mindent, nemcsak a bugyikat). Véletlenül? Vagy valami rossz erők működnek ilyenkor? Nem vagyok egy boszorkány-típus, nincsenek megérzéseim meg előérzeteim, az ún. hetedik érzékem is csak a gyerekeimmel meg a tanítványaimmal kapcsolatban működik (de még ez is egész másképp, mint ahogy másoknál). Mégis, ilyen napokon, amikor minden adott, hogy jól érezze magát az ember (asszony), miért van olyan érzése, hogy minden összeesküdött ellene? Ilyenkor akárhogy akarom, nem megy, hogy jókedvem legyen, nem tudom magam áthangolni, pedig pont úgy csinálom, mint amikor csak simán bal lábbal kelek fel, mégis tudok némi hangolódás után mosolyogni, átalakulni, ragyogni. A maihoz hasonló rosszkedvű napokon azonban csak gagyogni tudok, nem sikerül a varázslat. Nem segít a napfény, a gyerekek csipogása, a jó idő, a szabadnap, a pihenés, az olvasás, a kert, a kedves tevékenységek. Nem tudom visszatükrözni a világban elém terülő szépséget. Miért?

Született és megrögzött optimista alkatom révén arra kell ilyenkor gondolnom, valamiért most ilyen napnak is lennie kell, hadd szabaduljanak el a gonosz erők is, végülis senki nem mondta, hogy minden nap habostortát kell enni. Ám legyen, romboljanak, ha most úgy kell. Viszont akkor én is huncutkodok egyet és minden olyan dolgot megcsinálok ma, amit utálok, sőt, örülni fogok neki, ha valami nem sikerül – legalább letudok minden rosszat egy napon, átverem a gonoszokat, így holnap már csakis jó napom lehet. Hihihi.

Úgyhogy ma elmentem egy új turkálóba, ahol őszintén örültem, hogy nem találtam télikabátot, mert úgysincs már rá pénzem ebben a hónapban, felhívtam apámat, akinek a feleségével nagyon feszült a viszonyom, így ezen is túlestem, meg is kaptam a magamét, aminek szintén nagyon örültem (na, jó, nem szívből, de legalább most jó pár hétig nem kell ugyanezt meghallgatnom), porszívóztam, vasaltam, megcsináltam nemszeretem adminisztratív feladatokat, és nagyon örültem, hogy bugyirózsaszín ruhákat teregethetek (holnap majd újra kimosom őket, mi van akkor).

Minden bénaság ellenére csak összefutottam egy barátnőmmel munka közben, aki annyira örült, hogy még meg is ölelt (lehet, hogy hasonló cipőben járt, mint én, úgyhogy már egy kétperces randi is feldobta), csupa finom süteményeket sütöttem (semmit nem hagytam ki, nem égettem meg), vicces mesét találtam ki a legkisebbnek egy sündisznócskáról, és amúgy remek estém van a gyerekekkel, akik éppen mellettem rajzolgatnak tavaszi virágzó fákat meg álmodoznak 20 percig a levegőben reptethető drónokról. Szóval fittyet hánytam a rossznak, ha úgy tetszik, bemutattam neki és meghagytam abban a hitében, hogy garázdálkodhat és elronthatja a napomat, titokban mégis megtaláltam a magam örömeit. Hihihi. (Mégiscsak boszorkány vagyok? Ugyan! Tündér!)

Zöldhagyma

Mi hiányzik legjobban az otthonból? Természetesen a kert. A mozgás szabadsága a kint és a bent között. Lakásban lakva nem a kintbe lépünk ki, hanem egy köztes térbe. Fedett, fűtött, publikus benti tér, ami csak arra szolgál, hogy ki- ill. bevezessen a kintbe és a bentbe. Tulajdonképpen a lakókat hivatott a megfelelő dobozkájukba vezetni. Reggel nem tudom a bőrömön ellenőrizni a hőfokot, ebéd- vagy vacsorakészítéshez nem tudok kiszaladni valamelyik ágyáshoz, hogy újhagymát, petrezselymet vagy sóskát szedjek saláta gyanánt. A gyerekek szintén ezt a kertbe kiszaladni zöldért aktust hiányolják legjobban (főleg az ételeinkből).

A dughagymát és a fiókhagymákat én szó szerint mindenfelé duggatom: egyrészt rengeteget eszünk salátába, kenyérre, levesbe, de még a főzelékeink tetejét is megszórom vele felkarikázva. Tulajdonképpen egész évben van így friss zöldhagymánk. Másrészt pedig illóolajainak köszönhetően kiváló védőnövény a többiek számára, sekély gyökérzetével pedig a föld legfelső rétegét tartja kártevőktől mentesen és porhanyósan. Az elsárguló, elszáradó szárakat pedig vissza lehet vagdosni a földre felszíni komposzt gyanánt.

Friss zöld utáni vágyakozásomat igencsak kordában kellett tartanom, amikor az egyik árnyékos udvar kertjében megláttam a szőnyeget alkotó tyúkhúrt. Merjem vagy ne merjem? Nem mertem....

enter image description here Humulus lupulus

A villámhárítón felfelé araszoló komlót sem mertem megdézsmálni.

enter image description here Prágai belvárosi zöldház

Zöld helyett almából még az otthoni megszokott sok helyett is többet eszünk, mégpedig a cseh nemesítésű Sampiont (Champion), melyet az 1960-as években állítottak elő a Golden Delicious és a Cox Orange Pippin keresztezéséből. Mivel ismert mindkét szülő, és mivel otthon nem nagyon láttam még ezt a fajtát a faiskolák kínálatában, hát viszek magokat haza, hátha.... Majd megfűzöm Miklóst, hogy írjon a magról nevelés fortélyairól is, hátha....

Hagyma

Kislánykorom élménye, hogy – így neveztük dédöreganyánkat: – az Öregnagymama hajlottan, lassan, fakó fekete ruhájában, forró falusi nyári délután dús nyalábokban hozza befelé az udvarba hátulról, a botokkal körbekerített, óriási kénsárga és püspöklila, bólogató dáliafejekkel ékesített kiskertből a fénylő, erőtől duzzadó, a földből frissen kiszedett hatalmas hagymákat.

enter image description here Üköreganyám, dédöreganyám, öreganyám

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. (Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.) Az Öregnagymama – minekünk magáznunk kellett a nagyszüleinket, dédszüleinket, így tanították szüleink, így volt illő – miután fölfonta a hagymát, szól: „Gyere, gázód mög a hátamat, kislányom!”. Nehézkesen hasrafekszik a nyárikonyha szúrós pokróccal letakart díványán, én, négy-öt évesen, félve lépegetek öreganyám hajlott hátán, meztelen talpam alatt érzem vékony csontjainak ropogását, de ő biztat, hogy nem fáj, sőt jó, jaj de jó, még, csak tapossad, kislányom! Odakint aranylón tombol a nyár.

enter image description here Dédöreganyám és nagyanyám

enter image description here Dédöreganyám, nagyanyám és anyám

Amikor, már felnőtt fejjel, én is hagymával foglalkozom, mindig az Öregnagymama, anyáim, öreganyáim jutnak eszembe. Idén elég szép termést takaríthattunk be, jó idő járta a hagymára, megnőtt. Ám hiába szép a termés, valami hibádzik: nem volt dughagymánk az évek óta megszokott, tökéletes Marika-féléből, venni kellett tavasszal a dughagymát, kereskedelmi fajtákat ültettünk: „Zitait”, Stuttgarti óriást, Sonkahagymát, Makói édest.

enter image description here Zitai

enter image description here Sonkahagyma

enter image description here Stuttgarti óriás

enter image description here Makói édes

Nálunk mindenki csak a Marika szomszédasszonyom-féle hagymát szereti, ami tényleg semmi kívánnivalót nem hagy maga után: van közte bronzszínű „vöröshagyma”, van hosszúkásabb is és gömbölydedebb is a halvány „lilahagymából”, neve egyiknek sincs, a húsuk nem kemény, pont jó, épp csak kellően csípős, ízük pedig fenséges, minden mellékíztől mentes, telt hagymaíz!

enter image description here Marika-féle dughagyma

Pár éve már, hogy hiányt szenvedünk e kevert, jóságában mégis egységes fajtából, sőt, majdnem teljesen el is vesztettük! A nagy jégverés óta van így, amikor júliusi zölddió nagyságú jég formájában zúdult le az istencsapása, pár perc alatt elverve, tönkretéve az éppen érés előtt álló magnakvalót. Abban az évben bizony hagymamag nélkül maradtunk, hiába szárogattuk óvón a féligérett, derékbatört, a sárba levert nagy magfejeket. Nagy tanulság lett ez, mert évekre kizökkentünk a hagymatermesztés hármas rendjéből: hogy először is a legszebb, válogatott öreghagymát elültetjük magnak, másodszor az előző évben magról vetett dughagymát duggatjuk el evésrevaló hagymának, harmadszor pedig elvetjük az előző évben termelt magot, amiből majd a következő év dughagymája terem meg. A jégverést korábban évtizedekig csak hírből ismertük, elszörnyülködve a tévé képein, hogy ebben meg abban a távoli vagy közeli faluban mekkora kárt tett a jég. Nagy jódolgunkban úgy elbizakodtunk, hogy a hagymamagot évről évre dughagymának mind elvetettük, elosztogattuk, tartalékot a következő évre nem hagytunk.

enter image description here Hagymaszalma

Ülök hát a faház előtt, abban a tájban, ahol anyáim, öreganyáim élték le az életüket, melengető a „banyanyár” napsütése, és tisztogatom a hagymát. Nyár közepén csak sebtében kiszedtem, ládákban szellősen elrendeztem, a levelét is rajtahagytam, remélve, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy csinos fonatokba én is fölfonjam. Telt, múlt az idő, a hagymalevelek már mind zörgősre száradtak, ideje megtisztogatni így vagy úgy, mielőtt a közelgő esős, párás időben megszívná magát. Mindegyiket egyenként a kezembe veszem, immár harmadszor. Egy könnyű mozdulat, és már vetik is le finoman zizegő, laza, sáros-poros külső köpenyüket, és előbukkan szépséges, fényes, bíbor vagy szalmaszín, selymes, feszes ruhájuk. Gyönyörködtető, ahogy ott sorakoznak, frissen, fényesen, mindenféle fűszeres ígérettel telve! Alkonyatfelé még a dughagymát is megtisztogatom. Ez már újra a Marika-féle jóféle! Jövőre már ezt duggatom el. Helyreáll a rend.

Dióspusztán, 2019. szeptember végén

Osztálytalálkozó

Nos, a Főszerkesztő asszonyról kiderült, hogy gaz zsaroló, mert amikor szépen megkértem, hadd cseréljem le az engem szimbolizáló kis baglyos képecskét a Faluságban, ártatlan hangon és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy csak akkor, ha írok is valamit. Ilyen presszió alatt hogyan is lehet értelmesen írni? Na és az ihlet meg az alkotói szabadság? Hát ilyenről még nem hallott ez a mélyen tisztelt hölgyemény? Na, sebaj, megmutatom, hogy megy ez nekem így is. Csakazértis!

Szóval most szombaton volt egy középiskolai osztálytalálkozóm, ahol több dolog is nagyon vicces volt, de az első máris az, hogy valamiért abban hitben voltam, hogy ez a tizenötödik, és a helyszínen világosítottak fel az osztálytársaim, hogy le vagyok maradva valahol, mert ez már a huszadik. Hm, nem érzem magam ilyen öregnek, kicsit meglepődtem, de némi elemi iskolás matek után rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Mikor beléptünk a terembe a barátnőmmel, akivel együtt mentünk, és végigölelgettünk mindenkit, majd leültünk, ránéztünk egymásra és ugyanazt a kérdést tettük fel: Te, ki az a csávó ott tőlünk jobbra? Egyikünknek sem volt ismerős, így megnyugtattuk egymást, hogy biztos a másik osztályba járt és csak az első évben volt itt, mert senkire sem emlékeztet. Ehhez képest kiderült, hogy a mi saját osztálytársunk, aki végig velünk járt és együtt ballagtunk. Hm, változnak az idők. (Vajon ő is ezt kérdezte a padszomszédjától, amikor minket meglátott?)

Mivel ez már tényleg a huszadik találkozó, mindenki megélt egyet s mást, így nem arról szólt, hogy lehet bebizonyítani, hogy milyen szuper az életünk, hanem őszinte, emberi történetek jöttek-mentek, nagyokat nevettünk és hihetetlenül rokonszenvesnek találtuk egymást. Jó volt megélni, hogy mindenkinek számít a közös múlt, hogy összetartoztunk és ezt ma is lehet érzékelni. Még jobb volt azt megélni, hogy mennyit változtunk, mennyivel kiteljesedettebb mindenkinek a személyisége és mennyire jó fejek azok az emberek, akikkel a tinédzserkorunkon túl is összekötnek dolgok. Úgyhogy nagy lelkesedésünkben azonnal kitaláltuk, hogy térjünk vissza az évenkénti találkozóhoz, mire az ofő rögtön felajánlotta, hogy úgyis most újították fel a házat, nála lehet a következő buli - ez azért olyan szimbolikus, mert amíg gimisek voltunk, minden nyár előtt nála bandáztunk, érettségi után meg évekig szintén. Aztán mindenki önmegvalósított, az ofőnknek is lett új osztálya, így ők buliztak nála, mostanra viszont úgy tűnik, mindenki elfér ott az év során valamikor: volt osztályok, gyerekek, unokák, barátok. Megint egy új öröm az életben így a negyven felé közeledve. Tökjó!

Nagycsalád

enter image description here

Judit írta, hogy nem szereti, hogy a családformája (nagycsalád) közbeszéd része lett. Vagy valami ilyesmit.
Szerintem pedig az, hogy közbeszéd tárgya lett a nagycsaládok modellje, nagyon jó, csak nagyon bénán megvalósított dolog.

Rajta van a bakancslistámon, hogy egyszer kivesézzem, melyik emberi jogi mozgalom, érdekképviseleti csoport, életforma profitált a legtöbbet a tudatos marketing használatból. Mert lássuk be, előbb volt fekete elnök moziban, mint a valóságban. Vagy milyen jól használják a melegek az éves felvonulásokat, a sorozatbeli karaktereket, az ország-világ előtti coming outokat arra, hogy a közbeszéd részévé tegyék magukat, és azt amit akarnak. Vajon a Coca-Cola miért ezt a kisebbséget teszi a plakátra, és miért nem másikat? Az első amerikai női elnök - nos az is egy sorozatban volt csak eddig, de már volt legalább.
Senki le se tojná a gorillákat, ha Jane Goodallról nem készül film. Jane Fonda előtt ciki volt a női testmozgás népszerűsítése a háztartásbelieknél. Skandináviában jöttek rá először, hogy a reklámokban a férfi is mehet vásárolni, vigyázhat a gyerekekre, és a nő is vezethet autót. (Nem véletlen, hogy a skandiknál már az előző korosztályoknál is nagyobb volt az együttműködés férfi és nő között a háztartási munkáknál, gyereknevelésnél.)
És igen, bármilyen cél legjobb eszköze, hogy a közbeszédet használja, mert ami szem előtt van, azzal történnek dolgok, amikről meg hallgatunk azokkal általában nem.
Nyilván lehet tálalni dolgokat az emberek arcába ordítva, kellemetlenkedve, harsányan és ellenszenvesen, és lehet(ne) halkan, indirekt módon a háttérből. Hogy ez ebben az esetben miért nem profi marketingesekkel történik, rejtély, de ugyebár senki nem gondolta volna azt sem, hogy Trump elnökválasztási kampányában a világ legjobb kampányosai orra előtt valakinek volt képe Michelle Obama egyik beszédét ellopni Melanie Trump részére.
Ha egy nap marketingesként ébrednék, rögtön elfutnék a Danone-hoz és elintézném, hogy azt a nyavalyás joghurtot három gyerek egye mostantól a tévében, és egy negyedik játsszon közben a földön. Vagy úgy tárgyalnék az autógyárakkal, hogy a reklámjukban a kocsiba, mely kisbusz, kilencen üljenek be - ne adj Isten egy nagymama is. A macskakaját egy adja és három kistesó nézi.
A plazmatévét hatan ülik körbe, apák és gyerekek, és nem egyedülálló férfiak. Vagy ha már itt tartunk, lehetne pozitív hangulatú sorozatot gyártani a nagycsaládos létről is, nemcsak válásokról, abortuszokról, bűncselekményekről, hülye döntésekről, még rosszabb szitukról.
Ha már a média vesz körül minket nap, mint nap, botorság azt nem használni. Mindemellett lássuk be, annak sulykolásánál, hogy szülessen több gyerek, voltak az idők folyamán sokkal rosszabbak kezdeményezések is. De még mennyi.

Negatív hozzászólások engem is értek/érnek. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az ötödik gyerek érkezéséhez a közeli barátokon és egyes rokonainkon kívül senki nem gratulált, ellenben bőszen utalgattak a szellemi képességeinkre, a felelőtlenségünkre, vagy vallási hovatartozásunkra. Azért ez sem normális, mert egyrészt semmi közük hozzá, másrészt jobb körökben ilyet nem illik csinálni. Ugyanakkor 1980-ban a nagyapám hetekig meg sem akart nézni, amikor megszülettem, mert minek anyuéknak második gyerek, főleg egy fiú után. Manapság pedig a két gyerek már alap. Ebből két tanulságot lehet levonni: egyrészt, hogy ha lassan is, de változtatni lehet a közgondolkodáson, másrészt, hogy az emberek mindig meg szólták/megszólják mások életvitelét, bármilyen legyen is az.

Sellyéhez visszakanyarodva. Idén mi Sellyén nyaraltunk és előadásokat hallottunk a cigányság helyzetéről, az Ormánság kultúrájáról, a fakazettás mennyezetes templomokról, az Ormánság víz-, növény- és állatvilágáról, településeiről. Minden előadó hivatkozott Kiss Géza Ormányság c. könyvére. Nos átrágtam magam rajta - nem volt könnyű. A könyv előszava és utolsó fejezete kifejti, hogy az író célja - mely részletesen taglalja az Ormánság 1930-as évekbeli életét - mementót írni egy elsüllyedő világról. Amelyet közvetve a földosztás, annak következményeként azonban az egykézés tett tönkre.

Utóirat: Az év hírének Ursula von der Leyern megválasztását tartom az Európai Bizottság élére. Ugyanis ő 7 gyerekes anya is.

enter image description here

Lehet(ő)séges világok

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

enter image description here

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.