Asszem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy alapvetően boldog embert akarsz nevelni, de már látod, hogy a boldogságnak vannak bizonyos attribútumai. Amik nélkül is lehet persze boldognak lenni, de amik nélkül azért az emberek nagy többsége alapvetően mégsem boldog.
Mondjuk ilyen a pénz. Nem mondom, hogy nem lehet pénzeszköz nélkül boldognak lenni, de azért a szegénység – mondjuk ki – nagy átlagban nem tesz boldoggá, főleg bizonyos idő után, bizonyos kor felett.
Aztán az ambíció. Lehet nélküle élni – van is, akinek sikerül – de amikor egy inkompetens, nálad gyengébb kerül feléd, akkor azért sokaknál bekapcsol a viszonyítási reflex.
Nomeg – főleg az AI korában – természetesen minden végzettség megkérdőjelezhető, de 40+osként láttam elég ilyen hozzáállású személyt megrökönyödni, amikor kiderül, hogy mégiscsak az lép előre – vagy az könnyebben –, akinek megvolt az a haszontalan papírja, ami ehhez kellett.
Utazások alkalmával az ember hajlamos elengedni bizonyos alapvető szükségleteket – nekem például a tisztálkodás ilyen – de hosszú távon ez visszahat a hozzáállásomra, az attitűdömre, az emberi viszonyaimra, stb.
Ami üdítő és vicces rövidtávon, hosszútávon nem kifizetődő.
Persze nincs a boldogságnak receptje, de az ember megpróbálja olyan képességekkel felruházni a csemetéjét, amivel nagyobb eséllyel lesz az elégedett, boldog majd egyszer.
Na és akkor jön a fogadd el önmagad és a fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok dolog. Kaptam már meg a kamaszoktól, hogy hagyjam őket békén, állandóan (enyhe túlzás) cseszegetem őket, feladatokkal terhelem őket, közlöm, hogy mi kevés és miben kellene változni. Fogadjam el őket úgy ahogy vannak, mert a világ azt sugallja most éppen, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Látok szülőtársakat, akik szerint utódjukhoz kellene igazodnia a világnak, és ha nem igazodik, akkor bizony kirekesztő, elnyomó és gonosz.
És vajon kinek van igaza?
A fejlődés gáz?
Náray írta, hogy régen a nemesek, az arisztokrácia, a tudós, az egy példa volt, akit igyekeztél utánozni, akit megpróbáltál utolérni. Valami magasabb nívó volt vagy anyagi, vagy szellemi, vagy esztétikai téren, ami felé törekedtek az emberek. Eleve törekedtek az emberek. Vagy ha nem, akkor is látták a különbséget, és nem várták el, hogy a nyomukba érjenek. Hogy elismerjék őket azért, mert buták, képzetlenek, tehetségtelenek, vagy jónekikazúgyis. Az nem volt érték ugyanis. Ma meg néha azt érzem: a fejlődés hiánya, vagy képtelensége, érték kezd lenni.
Régen az a kérdés, hogy ki a példaképed, nem váltott ki nevetőrohamot a másikból, hanem valós kérdés volt, amire volt is válasz. Hr-es körökben újabban állás-interjús kérdés kezd el lenni. Hogy egyáltalán látod-e, követed-e a másokat? Észreveszed-e a jobbat, szebbet, ami felé törekedni lehet, ami példamutató, amiről látod, hogy több? Egyáltalán van igényed a többre?
Egy szobor mégiscsak több, mint a kőtömb, amiből kifaragták. Vagy a pőre vászonnál a festmény. A kotta helyett a zenemű. Ebbe pedig kell pakolni munkát, küzdelmet, verejtéket, sírást, kudarcot, harcot, elengedést. A semmiből nem lesz valami. A legjobb dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, attól fejlődünk, erősödünk, leszünk magunk jobb példányai.
Szóval ez a szívás a gyereknevelésben. Hogy olyan könnyű lenne hagyni mindent és csak imádni az utódot. De csak ki kéne belőle faragni azt, ami benne van, de még csak én látom.
Ó jaj!

(Kicsit részletesebben: három gyereket nevelő anya
Még részletesebben: három gyereket egyedül nevelő anya
Sokkal részletesebben: három tinédzser gyereket egyedül nevelő anya)

A gyerekeim örökösen megújuló örömforrást jelentenek az életemben, mióta csak léteznek, sőt, ha őszinte akarok lenni, már azóta, mióta gondolatban, vágyként léteznek, tehát mióta az eszemet tudom, mert mindig is akartam őket és – lettek! Csodálatos ez, nélkülük az én életem valóban értelmetlen vagy legalábbis közel értelmetlen lenne – teljesen azért nyilván nem, hiszen a szeretés képessége akkor is meglenne bennem és biztosan sok ember lenne, akikre napként sütnék, ahogy most is, de talán pont ez a lényeg: nem úgy, ahogy most is, hiszen főképpen a gyerekeim által lettem az a személy, aki vagyok itt és most. Szóval az anyaság – lebegés, szeretet, öröm, boldogság.

Miközben ezeket a sorokat (mondhatnám, hogy papírra vetem, de csak) kalapálom a laptopba, éppen a két lányom sutyorgása hallatszik be az étkezőből, ahol a Nagy bűntudatosan, könnyekkel a szemében eszi a vacsoráját, mert egy órát késett itthonról, a Kicsi meg próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy állati dühös vagyok. Részben, mert ismét nem sikerült betartani egy megállapodást (az elmúlt két hétben már harmadszor), részben mert nem vette fel a telefont, amikor kerestem, hogy hol van már, részben pedig mert olyan történt vele, aminek, ha nem teremt ilyen helyzetet, mindannyian együtt örülhetnénk és lebeghetnénk. Ugyanis megtörtént az első csók!

Mondanám, hogy de jó, de közben az jár a fejemben, hogy állati dühös vagyok. És persze nem a csók miatt (el nem tudtam képzelni az elmúlt hónapban, mi tart ilyen sokáig, már jobban vártam az első csókot, mint maga a Lány), hanem mert nálunk ilyet nem szokás csinálni, hogy a másikat bizonytalanságban tartjuk, hogy mi a helyzet, miért késünk, hol vagyunk és miegymás. Úgyhogy most kimegyek és inkább meghallgatom a történetet, mert már nem is vagyok olyan állati dühös, ráadásul kíváncsi is vagyok. Különben meg beszéltem a srác anyukájával közben, aki a gyereket nálunk kereste, szóval legalább ott is hasonló volt a családi szitu éppen, én meg mondom, megtörtént az első csók, erre ő, hogy ó, tényleg, megtörtént, nahát, de jó és vajon milyen volt, mondom, annyira nem lehetett kiábrándító, ha egyszer egy órát késett miatta a lányom. Negyedórával később: hát, tényleg megtörtént, tényleg nyelves és nedves, a Lány kissé bizonytalan, hogy mit kellene éreznie, de sebaj, majd alakul ez. Ebben tehát megnyugodtunk és abban is, hogy az egy óra késés és nem szólás és telefon-fel-nem-vevés okán elmarad a következő randi, mert azért következmények bizony vannak, ha tetszik, ha nem. Megöleltük egymást, halad az este.

Pontosabban haladna, ha tudnám, hol a fiam. Mert neki kb. tíz perc múlva el kellene érnie az utolsó vonatot a koleszba. Elvileg. A vasút tőlünk futva kb. 20 perc, sétálva kb. 40, busszal kb. 30, szóval esélyes, hogy ez ma már nem történik meg. Pár órával ezelőtt ment át néhány utcányira egy baráti ügyvéd házaspárhoz megszerelni az elektromos fűnyírójukat. Azóta se kép, se hang, legalábbis a fiam részéről, azt nem tudom, a fűnyíróval mi van. Mivel tegnap, amikor 22 km futás és 3 óra alvás után hazaért az UltraBalatonról, én megetettem és hagytuk 5 órát aludni délután, konkrétan lábujjhegyen jártunk a lakásban, miközben egyébként kínkeservesen összeszereltük a vadiúj Ikeás ágyamat (az Isten áldja meg a tervezőt haló porában is), nos tehát, miután a Fiú tulajdonképpen teljesen kipihenten kibontakozott az álom ködéből, mertem azt mondani, hogy szerintem talán a hétfői napot már a suliban kellene töltenie, megsértődött és kijelentette, hogy ez olyan, mintha ki akarnám űzni az otthonából, nos tehát ezután ma már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mégis mi lesz, mikor óhajtja áttenni a popóját a koliba. Maradjunk annyiban, hogy a fáradtság mellett a kisérettségire való tanulásra hivatkozva maradt itthon, de azért, amikor hazaértem, éppen sorozatot nézett. Hm. Azt, hogy honnan lesz igazolása, el sem tudom képzelni, mert szülőit én már idén nem írhatok többet, ugyanis 18 éves szülinapjára elvittük egy családi nyaralásra Korfura októberben a szegény szerencsétlent, akkor tehát elhasználtuk az összeset. Mindenesetre az ágyát megcsinálta a húga, a pizsijét kikészítette a másik húga, szóval olyan nagyon nem kell aggódnia, törődnek-e vele itthon. (Azért mentségként hozzátenném, hogy ez egy kitűnő tanuló gyerek, aki okos, mint a nap, ráadásul mindenkinek mindenben segít, főleg, ha szerelni kell, persze, de tényleg egy állati rendes és szeretetreméltó gyerek, csak éppen lusta, mint a föld. Például csak azért kitűnő, mert órán mindent megtanul, én külön tanulni csak akkor láttam, ha már végső kétségbeesésében muszáj volt, és akkor is csak olyan pofával, mint akinek a fogát húzzák.)

Egyetlen reménységem ma a Kicsi volt, aki miután kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nincs itthon a barátnője, aki az alattunk lévő szinten lakik, tehát nincs ma kivel bandázni, akár tölthet velem is egy kis időt. Hosszasan mesélt egy szerinte valószínűleg őrült francia illusztrátorról, akinek fura, torz emberi portréi vannak egy kártyajátékon. Hurrá. Azért végül jól elvoltunk, például együtt aggódtunk, miért nem ért haza a nővére vagy hol lehet már a bátyja.

Szóval, mint írtam is fentebb, az anyaság csupa lebegés – 45 évesen az ember már tudja, vannak szakaszok, amikor a semmiben, és ezt is tanulni kell. Freefall meg miegymás. És tényleg. Vannak persze kapaszkodók néha meg konstruál ilyeneket a társadalom meg magunknak mi is, de periodikusan visszatérő szabadeséses időszakok jönnek egymás után, amikor ismét új élethelyzetekbe botlunk, amelyeket még nem sikerült megtapasztalni, új „elsők”: első buli, első randi, első csók, első késés, első komoly vita, stb., amelyekhez képest az első fogacska, az első lépések, az első mosoly rendkívül távolinak tűnnek. Folyamatos tanulás, monitorozás, kételyek, szabályok, keretek állandó újraírása és közben élünk. Négyen, együtt, pedig amikor nagyon fáradt vagyok, igencsak jól jönne egy értelmes, felelősséget vállaló apa is a képbe. Az nem jutott. Mármint apa igen, csak az attribútumok valahogy mások. Nekem szerencsém van, mert általában jól mulatok magamban akkor is, ha éppen esz a fene, ráadásul kifejezetten szeretem a tinédzsereket, a világukat, a problémáikat, a velük való értelmes vitákat, érveléseket, világmegváltást, úgyhogy a gyerekeim nem is tudják talán, milyen szerencséjük van így nekik is.

Na megyek, megjött a Fiú is, kíváncsi vagyok, hogy ment a szerelés és csak reménykedem, hogy sikerült és a lámpakiállítás mellé nem kezd el gyűjteni immár robotfűnyírókat is.
Kb. 15 perccel később a gyerek üdvözült mosollyal a képén és glóriával a feje felett ezzel a mondattal megkoronázta a napot: nem is tudtam, hogy ekkora tech zseni vagyok. Igen, a következtetés helyes, nagyjából 4 órányi felderítés és problémamegoldás-keresés után a robotfűnyíró ismét működik.

Vannak napok, olykor talán ünnepek is, amik egyszerűen, szinte már érthetetlen módon tökéletesre sikerednének – ha csak magunk lehetnénk, ha nem lenne a külvilág, mindegy, hogy a nagyobb családot, a lakókörnyezetet, vagy a társadalmi valóságot értjük alatta.

Virágzó Ford őszibarack fa

A mai húsvét vasárnapi nap ilyen – még kint ülök a kertben, még nem akarok megmozdulni, még őrzöm a napot, hogy ne érjen véget.... az előbb eltalicskázott mellettem Balázs, és csak annyit mondott, hogy ez egyszerűen az idill.
Minden évben megállapítjuk, hogy megéri felkelni, megéri az egész kertet begyalogolni és elrejtegetni az ajándékokat, megéri morcos felnőttes gyerekeket ébresztgetni, még akkor is, mikor látszik a hezitálás rajtuk, hogy hagyják-e a fenébe az ajándékot és inkább aludjanak tovább, vagy keljenek fel, mert a nehéz elindulás után mindig megállapításra kerül, hogy megérte.
A begyűjtött ajándékok és a közös reggeli utáni visszabújásból ébredve mindenki saját helyet, tevékenységet talál a kertben – díszlet az életünkhöz. A fények, a színek, az illatok, a madarak és pillangók, a döngicsélés mind-mind a bennünk lévő érzet-rezdüléseket szólaltatják meg. Amikor tényleg megáll az idő, vagy csak annyiban számít, hogy mikor találkozunk fent egy röpizésre, vagy mikor lesz a legközelebbi sütizés. Van, mikor egyszerűen odamegyünk a másikhoz, az ő tevékenysége által kijelölt miliőbe, megkérdezni, hogy tudtad-e, hogy.... vagy szerinted.... Vannak fényképezni valóan vicces máshol, mint a megszokott levések, mikor az egyik leül az én kinti székemre, és harsányan hahotázik mindenki más, hogy nézd! anya rózsaszín virágos asztalánál ül! A privát és a közös terek váltakoznak, kapcsolati hálókat szőnek és történeteket titkolnak el.
A nagycsaládi együtt-levések, amik általában evések, jó esetben beszélgetések is. Mindig megdöbbentem az aktuális éppen benne van a családban, vagy úgy néz ki, benne lesz a családban figurákat azzal, hogy többféle kérdésnél, vagy számonkérésnél egyértelműen jelzem, hogy nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azért, hogy miért így és így élek, hogy az érdeklődést szeretem, a számonkérést pedig nem tűröm. Mindig meglep, mikor az én érdeklődő pozitív kérdéseimben való lubickolás után, gondolom a kötelezően megtanult udvariassági fordulatokat betartva, elérkezünk a viszont-kérdések perceibe. És ez az a pillanat, amikor elbújik a nap a háztető fölött és hirtelen úgy érzem, fel kell vegyek magamra egy kardigánt, szememmel pedig a csokis kalácsot keresem.....

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.

Nagy Anita: Kint-ülés c. fotója

Adri verséhez Ani fotói között keresgélve azon kezdtem el morfondírozni, hogy miért van az, hogy anyáimról az az erős képzetem, hogy van egy saját helyük, ami csak és kizárólag az övék: egy fotel, egy sámli, egy hokedli.
Ha rájuk gondolok, azon ülve jelennek meg.
Nekem is van saját fotelem (ehhem, már csak az van, a bővülő családdal egyenes arányban szűkültek a terek, a saját íróasztalt ki tudtam váltani egy laptoppal, az ágyat örömmel megosztom, nade a fotelt, azt nem adom, az az én privát terem-helyem), amit, ha nem ülök benne, akkor előszeretettel használatba vesznek, de mindig tudják, mi az az utolsó pillanat, amikor ildomos gyorsan felpattanni, és átadni.
Az anya-kép, ami szilárd és rendíthetetlen.
Képnézegetés közben rájöttem: persze, hogy nincsen a gyerekeknek a fenti értelemben vett saját helyük, hiszen vagy folyamatos mozgásban vannak, vagy mindent belaknak. A kamaszok ágy kultusza meg inkább arról szól, hogy összemossák az éjszakát és a nappalt.

Viseletünk olyan, mint a bőrünk, sokat megmutat abból, kik vagyunk. Utal a korszakra, amiben élünk, nemünkre, életkorunkra, kulturális környezetünkre, értékrendünkre....

Nagymamám keze erős volt, bőre napbarnított, kicserzett, 100 év viszontagságát megélt, gondoskodó, dolgos kéz volt. Anyukám puha keze mindig tiszta, fehér, arányos ujjain csinos gyűrű, íves körme finoman lakkozott. Kéztartása kommunikatív: magyarázó, kérdő, óvó, intő, simogató, egy tanult, okos asszony szerető keze.
Az én kezem kicsi, bőre a hőmérséklet függvényében piros vagy fehér, eres vagy vékonyka. Nem túl szép és nem is erős, de minden feladatra kész, az ősök vonásait rejtő, egyenes kéz.

Nagymama ruhái erős anyagból varrott, tartós, szépséget és divatot mellőző, funkcióra hivatott darabok voltak. Mamának nem volt választott viselete, lány korában járt, amiben a többiek, de már fiatalon kenyeret dagasztott, tehenet fejt, szőlőben kapált, dolgozott a fronton lévő férfiak helyett is, így csak misére és a jeles napokra vasalta és keményítette ünneplő ruháját.
Fiatalasszonyként faluról a városba kényszerült akaratlan. A falu jelentette számára a családot, biztonságot, a szokásrendszert, a megélhetést, otthont és rendet, ám hirtelen egy több nemzetiségű, motorizált, modern nagyvárosban, Pécsen találta magát, egy új és ismeretlen világban, amibe nehezen integrálódott. Egész életére gyökér-vesztett ember lett, szíve és lelke szülőfalujáé maradt.
Ruhatára nem őrzött meg semmit a régi kelmékből, még a paraszti kultúra tárgyait sem hozhatta magával.
Asszonyként gyermeket nevelt, baromfit, disznót tartott, és a kertben megtermelte a család éves zöldség és gyümölcs készletét. Mindig a munka szabta meg mit húz fel: a kertbe jó a szakadt blújz, főzéshez a fakó, ám a városba szép ruháját öltötte magára. Sokáig gyűjtött jó szövetre és szabóval varratta nagykabátját, hogy majd egy életet kiszolgáljon. Egyedül a fejkendő maradt jelképe a gyermekkorban bevésődött falusi értékrendnek és szigorú öltözködési szabályoknak.

Anyukám nagyvárosban nőtt fel, egyszerre dolgozott és tanult, esténként a barátnőkkel színházba járt, hétvégén a Dunára fürdeni. Ruhatára szűkös, hisz a 60-as években senkinek nem volt sok ruhája, de Anyu okos és minőségi darabokat vásárolt. Okos, azaz jól variálható, többféle együttesként is használható ruhákat, melyek anyaga tartós, szabásuk alakhoz igazodó, stílusuk visszafogott, de a divatot követő.
Fiatal városi nőként körömcipőben járt, miniszoknyája alatt formás lába vonzotta a férfiak tekintetét. Mára a cipő sarka alacsonyabb, a szoknya hosszabb lett, a korosztálya férfi tagjai pedig kellően rövidlátók ahhoz, hogy észre vegyék egymást... Pedig anyu máig divatos és színes, megjelenése 80 évesen is nőies és friss!

Én városban nevelkedtem, mindennapjaink része volt a zenehallgatás, az olvasás, hétvégente kirándultunk, múzeumba és cukrászdába jártunk, nyáron Nagymamának segítettünk kertet gondozni, befőzni. Férjemmel egy Pécs-közeli községet választottunk otthonunknak, elnyerve ennek minden adományát: madárdalos hajnalok, egymást segítő szomszédság, földben termő élelmiszer, testet és lelket ápoló virágoskert.

Az én öltözetemben helyet kap Nagymama praktikuma és Anyukám színes egyénisége is, szeretem a szép nőies darabokat, de gyakran húzok futós, sportos holmit. A bizsukat örömmel használom hisz a színek, formák, stílusok gazdag választéka játékossá teszi a öltözködést, jól kifejezi, akár javítja hangulatomat és felerősíti öltözékem összhangját.

A fontos és jeles napokon csinos vagyok, és mindig magamon hordom a családi ékszereket. No, nem több száz éves drágaköveket, hanem szeretteim ajándékait: Mamától kapott fülbevaló, Anyutól örökölt gyűrű, férjemtől kapott karóra, testvértől medál, rokontól, fontos barátnőktől kapott nyakláncok, bizsuk. Segítő ékszerek ezek, melyek szeretteim erejével bírnak, óvnak és melengetnek....

Hiszek az ékszerek varázserejében, magukban hordozzák az anyagok természetes erejét, készítőik tehetségét, és a családtagok szeretetét, jóakaratát, támogatását.
Az ékszer hagyomány, erő, játék, a női viselet elengedhetetlen része. Olyan, mint a fűszer, az élet íze.

Mama a falujának egy kivételes lánya lehetett: egészséges, erős, fehér bőrű, kék szemű teremtés. Legszebb ékszere a hajkoronája volt, hullámos fürtjein a napsütés az arany és a bronz ezer színében játszott. Kislányként kis nyakláncot kapott bérmálásra, majd asszonyként egyszerű jegygyűrűt, nagymamaként gyermeke-unokái ajándékát. Kedvence lett az ősi etruszk minta alapján készült medál és lánc, melyet élete végéig hordott. Most az én nyakamban csillog diszkréten az egykori olaszországi szuvenír.

Anyukám fiatalon formás, karcsú lány volt, festett haja tupírozva, színe a szőkétől a rózsaszínig számos árnyalatban díszlett, a fodrász tehetsége és a hidrogén aktuális aránya függvényében.... Ékszerre fiatalon nem telt, de kisebb karperec, nyaklánc, egy-egy színes kendő feldobták öltözékét. Asszonyként bővült az ékszertár a családi ajándékokkal, örökségekkel. Számára a jegygyűrű és kísérőgyűrű a legfontosabbak, a házastársi kötelék, az egység szimbóluma, mindig viseli őket.
Ám velem együtt örömmel használja kiegészítőnek a bizsukat. Tükrös szekrénykénkben se szeri se száma a Föld különböző tájáról származó kézműves nyakláncoknak, különleges fülbevalóknak, finom kendőknek. Megőrzik nekünk világunk színes tájait, alkotóik kreativitását, őseik hagyományát, az eltérő kultúrák gazdagságát.

Viseljünk hát nyakéket, hajdíszt, fülbevalót és karórát! Legyen rajtunk akár szalmából font első jegygyűrűnk, gyermekeinkkel közösen fűzött gyöngy karláncunk, iparművész nemezelte nyaklánc, vagy a nagymamai örökség, érezzük a finom selyemszálat, ami velük összefűz, erősebbé téve minket, szebbé világunkat!