Választódásaink

A kit/mit választani kérdésén túl mindig érdekesebbnek tűnik a miért én? Miért engem? Miért nekem? Talán ez az egy passzivált viszonyrendszer, ami nem hagy nyugodni. Miért én születtem oda? Miért én járhattam oda? Miért engem vettek fel? Miért rám esett a választás? Ebben a kérdésfeltevésben a történet az én-en kívül van. Az aktív én nem mesél, hanem keresi azt a keretezett valóságot, amiben újra én lehet. A megfelelést. Az aktivitást. Hogy ő írhassa a történetet. Ki szabad akaratból, ki szabad kiválasztódásból – a krónikás feladata pedig, hogy elhiggye, ugyanazt a mesét igyekeznek megírni.

Wish-eletek, vis-leletek

Érdekes szó ez a „viselet”. Annyiféle jelentést tudok mellé találni.
Viseletnek hívják a néprajzban a nép, az isten adta nép tájegységekre, településekre jellemző ruházatát.
A tesóm, aki többszörösen ismert és elismert néptáncművész, koreográfus, évtizedek óta gyűjt viseleteket. Képes bármeddig elutazni (vagy minket elküldeni) egy-egy kitüntetett darabért. Mára odáig fajult, hogy előadásokat, divatbemutatókat rendez, koreografál, vezet, amelyek során feleleveníti az egyes ruházatok üzeneteit, a viselésükhöz kapcsolódó szokásokat, vagy éppen egy-egy motívum újraértelmezését. Nem mindennapi élmény.

Ha már a népviseleteknél tartunk, akkor nézzünk egy szép régi kifejezést! Viseletes, viseltes. Ezzel a szép kifejezéssel kívántak arra utalni, hogy az adott ruhát régóta viselik, azaz elnyűtt, kopott, szakadt. Kicsit udvariasabban hangzik, mintha simán leszólták volna bárkinek is az öltözetét. Pedig már ekkor megmutatkozott, hogy bizony a ruha teszi az embert. Ugyanis az ilyen megjelenés, viselője szegényes anyagi körülményeiről árulkodott.

A viseletes szó szigorúan nem összekeverendő a viselős kifejezéssel. Mert ez bizony egészen mást jelent. (Külön gratulálok annak a magyar, mint idegen nyelvtanárnak, aki a különbséget elsőre megérteti egy magyarul tanuló jóhiszemű külföldivel.) Itt bizony mást visel a titokzatosan mosolygó asszonyság. Mondjuk a terhesség szónál jobban hangzik, de nekem a várandósság volt a másállapotomra talált legmegfelelőbb kifejezés. Ugyanis méhemben fejlődő gyermekeimmel töltött 9-9 hónapot csöppet sem tekintettem terhesnek. Ugyan eltérően viseltem a két időszakot, de mindenképpen egy csodás várakozásnak éltem először lányom, majd fiam készülődését. Érdekes, hogy lányom idején majdnem végig hánytam a 9 hónapot, míg fiammal csak nőtem, nőtem, mint a kis gömböc, de rosszullétre nem panaszkodhattam. Egy öreg nőgyógyász bölcsessége szerint az ultrahang vizsgálatnál is pontosabban megmondható a születendő gyermek neme, ha a várandósság ideje alatti rosszulléteket figyeljük. Ugyanis, ha az asszonyba csak egy akkorka kis férfiasság is izeg-mozog, amekkora egy magzat kukackája, akkor kedélyére nem lesz panasz, rosszullét nem gyötri. Bármennyire is nyers eme pajzán bölcsesség, személyes példámmal kénytelen vagyok valóságát megerősíteni. Úgy is mondhatnám, hogy másodszorra jól viseltem magam. És egy újabb szóértelmezési elágazáshoz érkeztünk. Mert a „jól viseltem magam” egyaránt jelenheti, hogy jól éreztem magam, de azt is jelentheti, hogy jól viselkedtem, rendesen tettem a dolgom, a viselkedésemre nem volt panasz. Régebben a gyerekek ellenőrzőjében ez állt: jó magaviseletért jelest osztályzatot kap. Azaz jól viselte magát. Ez vajon azt jelenti, hogy azt a személyiséget, amit örökölt, kapott, neveltek belőle, azt jól elviselte? Vagy egyszerűen jól viselkedett? Nem is egyszerű a válasz. A viselkedést az emberek világában inkább magatartásnak szeretik hívni. Pedig olyan kérdést még sosem hallottam, hogy Pistike, hogyan tartod magad. Sokkal inkább, hogy miért viselkedsz így. A válaszból sok mindenre lehet következtetni. Az állatvilágban például komplett tudomány épült rá, viselkedéstan, etológia. Érdekes, izgalmas terület. Magyarázatot ad számos jelenségre. Meg kenyeret is szépreményű etológus lányoknak, mert az állatok viselkedésének megfigyelése, kutatása lassú, hosszadalmas, sok türelmet igénylő feladat. Az ilyen munkakört nők viselik jobban. (Éppen mostanában köszöntöttük a csodálatos Jane Goodall-t 90. születésnapján.)

Valóban, nem csak ruházatot viselünk, hanem sok és számos terhet, helyzetet. Ilyenkor mi nők szeretünk egy kis külsőséggel jutalmazni, vigasztalni, feldobni magunkat. Ezzel lehet, hogy csak elfedjük a tényleges állapotunkat, vagy éppen valami mást szeretnénk közvetíteni. Ez a viselet lesz az öltözködés, a divat. De az erről szóló gondolataimat majd máskor kell elviselnetek.

enter image description here
A tesóm, aki viseletes, de kényelmes cipőjében, viselősen, a magyar népviseletet bemutató előadáson, éppen furcsán viselkedik.

Viseléseink. Lélek és ruha. Színe és visszája.

Számomra a mai napig meghatározó élmény, mikor 2021-ben a "Mesélt város és vidék" témát mindegyikünk megírta (https://falusag.hangfarm.hu/author/noirokor) – ahányszor csak visszaolvasom, lelket cirógató örömmel állapítom meg, hogy úgy jó, ahogyan van. Semmit nem változtatnék rajta, csak folytatnám.
Tavaly előtt, mikor tollasos-röpis együtt-játszásra találkoztunk, Szilvi a hatalmas pizzákkal megérkezve már akkor mondta, hogy na, legközelebb hozzájuk menjünk. Bensőséges nő(író)kör legyen.
Viseléseink, mint téma-ötlet onnan jött, hogy Balázs sok AI generált fantasztikus népviseleteket készít és nemrég láttuk a Smoke Sauna Sisterhood c. filmet az észt női szauna közösségről. Szilvinek tetszett az ötlet: Viseléseink. Lélek és ruha. Színe és visszája.

Nos, Balázs, mint tiszteletbeli (nő)íróköri tag, már megírta a maga téma-verzióját Szalmadivat címmel. Ezen a ponton vallom be, hogy Szilviéknél nem sikerült dolgozni, mert elörömködtük az időt....
De! Zsuzsi felpróbálta Szilvi álomszép viseletét, rövid felvillantása a szokásrendszereknek: mikor ki milyen színű, anyagú, stb. ruhát viselhetett. Társadalmi státuszok, belesimulás, elfogadás, apró lázadások. És Zsuzsi gyönyörű éneke.

enter image description here

Séta a kertben – gyümölcsös, pince, régi és frissen ültetett növény-életek. Régi bodzabokor, fa nagyságú törzzsel, megmentve, életben maradva.
Elsétáltunk a tájházba, megnéztük a szalmagyűjteményt és a tojásmúzeumot, aztán lesétáltunk a pajtából átalakított közösségi házba. Terek, lehetőségek, megteremtések, használatok és közösen megéltségek. Megfűztük Balázst, hogy zongorázzon nekünk – megtette!

Kedves Mindenki! Várom a témához kapcsolódó bejegyzéseiteket!

Viseléseink – a testen és a lélekben. A lélek kivetülése a ruha által a testre. Alkalmak. Hangulatok. Eltakarások.
Tudatosan nem test és ruha lett a cím – akkor inkább a divat felé orientálódnánk.

Felöltözni a napnak. Az éjszakának. Másnak lenni, más testet mutatni. Másként, másmilyennek lenni. Szépnek vágyni. Az esti fény-takarások megszépítésében őszinte-bátran.

Mindennapi ruháink – önkifejezés, idomulás a környezethez. A földön meglenni törekedve az idilli felé. A lehetőségek, az adottságok és az álmok összeegyeztetettségi harmóniájának megvalósítása. Elégedettség.

Éjszakai ruháink és ruhátlanságaink. Sejtetés. Kacérkodás. Huncutság.

A lakóhelyünk nagy mértékben meghatározza nemcsak azt, hogy milyen típusú ruhákat hordunk, hanem az anyagválasztást és a színeket is. Színválasztásunk.

Megtalálni a konzum világban saját magunkat, a készletből létrehozni az egyedit. Válogatni. Kombinálni.

Piros csizma – sokáig identitásom kifejezője volt. Nem szerettem soha, mikor megkérdezték, hogy hol vetted, én is ilyet akarok. Úgy éreztem, el akarnak lopni belőlem valamit.

Szép ruha visszahatása a testre – elvárja tőle, hogy ő is szép legyen. Edzeni: erősre, tartósra, szépre. Vasalni: ránctalanra, tartottra, szépre. Az ideális alkaton a tökéletes szabású ruha. Kölcsönös kifejeződés. Álomvilág.

Előttiség

A kulisszák mögöttiség, helyesebben a következő program előttiség: az ellendi és környékbeli faluságos csajokkal már készítjük elő a márciusra tervezett Ellend régen és ma fotókiállításunkat, melyhez a falu lakóitól és a faluhoz kötődőktől kértünk régi és új felvételeket. Időkaland.

enter image description here
Csacsogós sütizés és teázás utáni fotóválogatás

Faluságos kert

Tisztelt Faluságosok! Drága Judit!

Minden vendégjárás egy merő izgalom. Hiszen azok előtt kell szerepelnünk, akikkel nem élünk együtt. A családunk tudja, hogy milyenek vagyunk reggel kócosan, vagy hogyan isszuk a szódát, vagy mikor szoktuk a fürdőben a csapot letörölni. De aki nem velünk lakik, az csak azt a pillanatnyi állapotot látja, amikor nálunk van. Abból von le következtetést. És ezért izgulunk.
Akkora égés volt, amikor egyszer takarítottuk a fürdőszobát, a gyerekek meg megkérdezték, hogy vendégek jönnek. Majdnem elsüllyedtem. Ez ellen nincs mit tenni. Jó benyomást szeretnénk kelteni. Pedig a szétdobált gatyák ellenére még lehetünk jó emberek. Azért már vagyok olyan bátor, hogy bizonyos barátaim látogatásakor nem pakolok el, de ha az anyósom, vagy az anyám jön, akkor fényesítem az ezüstöt.

Pusz, Krisz

Gyógyuló vizek

A gyógyfürdőzésről mindig a tespedtség, a statikusság, a lomhaság jut eszembe. A tehetetlen testek felázott bőrének öregen kipárolgó langyos szaga. A mozdulatlanság. A halál.

Gyerekkori elűzhetetlen kép: valószerűtlenül csupasz, ruhás méltóság nélküli, komikus-lebegő műanyagbabákká vált ismeretlen felnőttek. Ugrálni tilos!

Szeretem a víz áramlását, szeretek benne mozogni: csobbanni, úszni, szeretem a bemerülés és kibukás dinamikáját, az önmaga súlyától megkönnyebbült testem ficánkoló játékosságát, a félrenyelések és fröcskölések féktelen figyelmeztetését saját levegőtlenségemnek való kiszolgáltatottságra. Szeretem az elfáradó-elzsibbadó rongybaba érzést, az elementáris éhséget, ami egy hatalmas fürdőzés után rátör az emberre.

Megtartani a fiatalságot, megtartani kertünkben a vizet - nem kihívás, hanem inkább meghívás az itt-létre.

Egyelőre egyre inkább úgy látom, hogy a mozgás minden életnek a kulcsa.

enter image description here
Lemezborító készítés, Independent Label Fair Budapest (Független Kiadók Vására), 2021 - Pontoon állóhajó

Balázs éppen (már megint, még mindig) A rész és az egész-t olvassa, megkértem, citálja ide ehhez a gondolatmenethez illeszkedő beszélgetést a könyvből:

"Na de ha igazán elütnénk egy bálnát? kilyukadna a hajónk is meg a bálna is. Csakhogy itt a nagy különbség: a bálnán ütött lyuk begyógyulna szépen magától, a hajó meg roncs maradna. Különösen ha a tenger fenekén kötne ki. Mert egyébként persze ki lehet javíttatni." Itt már Niels [Bohr] is közbeszólt: "Korántsem ilyen egyszerű az élő és a holt anyag kötötti különbség. Nem vitás, a bálnában valóban dolgozik egy formatív erő, hogy így nevezzem; ez az erő biztosítja, hogy a sérült rész kiegészüljön. A bálnának persze fogalma sincs erről az erőről. Az sem kétséges, hogy erre a biológiai örökségre még nincs magyarázat. Ugyanakkor azonban a hajó sem teljesen élettelen tárgy. Olyan viszonyban áll az emberrel, mint a pókháló a pókkal, vagy a fészek a madárral. A hajó formatív ereje az emberben gyökerezik, és a javítás folyamata valamiképp analóg a gyógyulási folyamattal. Ha ugyanis nem volnának élőlények - jelen esetben emberek -, akik meghatározzák a hajó formáját, nem lehetne megjavítani sem. Természetesen az a tény, hogy az ember esetében ez a formatív erő tudatos, már nem jelent lényeges különbséget."

(Werner Heisenberg: A rész és az egész - Beszélgetések az atomfizikáról, Gondolat, Budapest, 1975, ford. Falvay Mihály, 148-149. o.)

MűvelőDÉS

Ha Woody Alent látod, azonnal beugrik, hogy ő NEW YORKI. Csupa nagy betűvel. Ha meghallom Dés László zenéjét, azonnal az jut eszembe, hogy ő PESTI. Csupa nagybetűvel. Tudom, hogy a szövegeit nem ő írja, de az a szenvedély, ami a dalaiból árad, az nagyon pesti. Ennyire szenvedélyesen szerelmesnek lenni, csak második generációs pesti tud. Aki gyermek korában a szüleivel ismerte meg a várost, aztán középiskolásan egyedül bolyongott a körutakon, és tereken. Be nem teljesült szerelmekkel, vágyódó tinédzser versekkel, hogy mire felnő, bátor és szenvedélyes legyen. Mi, vidéki versenyzők sosem leszünk ennyire felszabadultak. Hiányzik a város zsigerekig ható ismerete, és az ebből fakadó önbizalom, ami átjárja szerelmi életünket is.

Ha Dés László dalait hallom, pestinek, és nagyon szenvedélyesnek képzelem magamat. Olyannak, aki ha éppen szerelmi bánata van, hosszú szövetkabátban, feldúltan lépked a Nagykörúton. Olyannak, aki ha éppen szerelmes, vágytól fűtve, hol pattanásig feszülten, a finom érintésektől őrületig fokozza a vágyat. Hol állat módjára, veszettül párosodik. Szerintem Woody Alan New Yorkban pont ilyen volt.

Amikor pedig a cserhalmi-bástijulis dalokat hallgatom, szinte legalizálom a megcsaló viszonyt. Olyan szenvedély vibrál a pár között, hogy megbocsájtom nekik a hazugságot. Persze ez csak addig tart, míg szól a zene. De Dés László zenéjében pont az a jó, hogy szégyentelenül lehet megélni a legbujább érzelmeket is. És a legnemesebbeket is. Nem véletlenül lett a szabadon gondolkodók himnusza a Mi vagyunk a grund. Mert nem szégyen a szégyen, és bátran lehet akár sírva is énekelni, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

A héten a koncertjén voltunk. Négy színész énekelte dalait: Für Anikó, Mácsai Pál, Nagy Ervin, és a csodálatos hangú díva, Básti Juli. Számos új dalt is előadtak, amelyeket még sose hallottunk. Azonban a furmányos szövegek, a finoman kidolgozott zene, és a profi zenészek olyan élményt szereztek, amitől az új dalok azonnal fülbe másztak. És elvarázsoltak. És szerelmesen sétáltam a Nagykörúton. És gátlástalanul csaltam és csalatkoztam. És sirdogáltam amikor régi dalok régi érzéseket idéztek fel bennem. És telitorokból énekeltem, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

Már félév telt el amióta új munkahelyen dolgozok. Lassan kiismerem magamat a helyen és az emberek közt. Alakulnak kapcsolatok. Születnek felismerések, nagy egymásra találások. Ahogyan közeledünk egymáshoz, egyre több mindenről beszélünk, egyre nagyobb őszinteséggel. Az egyik munkatársnőm legújabb felismerését osztotta meg velem arról, hogy többször kellene hétközben is kimozdulniuk, hogy kitörjenek a mindennapok egyhangú taposómalmából. Idült vigyorral néztem rá, mert azt számoltam, hogy csak az elmúlt két hétben mennyi spontán, vagy jó előre megtervezett programot csináltunk a hét számos napján. Busójárásoztunk húshagyó kedden, farsangoltunk az iskolába, klasszikus koncerten voltunk, amelyre a Bartók Rádióban nyertem jegyet, kergettük a hóesést a Mecseken, szétválogattuk a gyerekek évek óta összegyűjtött játékait (kiszanáltuk a történelmileg túlhaladottakat), rég nem látott rokonokat láttunk vendégül, Dés László koncertre mentünk, péntekre pedig négy fogást sütöttünk a munkahelyi piknikre. Azt hiszem mi már korábban észrevettük a hétköznapok száguldó monotonitását. Néha kicsit túl lövünk az élmények hajszolásával, ez fárasztó, és nem segíti az “év háziasszonya” díj elnyerését, mert általában a házi munkán spórolok, de pont a koncerten idéztem fel harminc évvel ezelőtti énem, és az elszáguldott időt meghazudtolóan friss volt az érzés. Mintha nem is harminc éve lettem volna álmokkal teli fiatal felnőtt.

Nincs már újabb harminc évem, de megvan a képességem, hogy a hétköznapokban is találjak emlékezetes pillanatokat. Az ünnepekkel pedig feldíszítsem a száguldó vonatunk. Hiszen “egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk”.

enter image description here

Láthatatlan levélgyűjtemény

Rengeteg levelet küldtünk egymásnak faxon. Apának akkor még tekercses-faxpapíros készülék volt az asztalán, talán egy évre rá lett A4-es papírra nyomtatott lehetőség.
Minden tekercsen érkező - legyen az fikarcnyi rámgondolásos üzenet vagy több oldalnyi beszámoló a távolban, főleg persze belülről: szívben és fejben történtek - üzenetet addig olvasgattam, amíg szinte már kívülről tudtam. Minden mondat felért egy simogatással, minden vessző a folytatást ígérte.
A mai napig összehajtogatva laknak kalapdobozokba rendezve az első közös koncertjegyekkel, múzeumbelépőkkel, vonatjegyekkel együtt.
Ide költözésünkkor néztem bele a dobozokba, addig elég volt mindig a tudat, hogy vannak, hogy ott vannak, de mivel nem elmúltságból, hanem jelenvalóságukban tekintek rájuk, sohasem volt fontos, hogy újraolvassam őket.
Talán valamelyik gyerek kérdezett rá pakolás közben, hogy mik azok és nyitottam fel a tetőket, akarva mutatni azt az intenzitást, ahogyan egy család születni készül.
Az elsárgult papírokról elillant a festék, immár visszahozhatatlanul, pusztán emlék-keretként, a valaha ott-lét bizonyítéka, de a visszaleshetőséget kizárva. A 'milyenek voltunk' képzelettel színezett meséi.
Amikor pdf formátumba mentek egy hivatalos iratot, mindig elfog a kísértés, hogy a jövő kiber-történészeire gondolva benne hagyjam a word-be írt, kifehérített üzeneteimet. Néha bennehagyom.

Sorozatfüggés

Néha elcsípek egy-egy dokumentumfilmet a mániákus gyűjtögetőkről. Ilyenkor kicsit megijedek, hogy a tárgyak iránti rajongásom nem kóros-e. Mert a hat évvel ezelőtti színházjegytől elkezdve, a tizenkettedik guberált virágmintás bögréig, mindent elteszek.

Különös viszonyom van a bélyegekkel. Apró műalkotásoknak tekintem őket, amelyek térben és időben korlátlan utazók. Totálisan nem értek hozzájuk. Tehát a bélyeggyűjtés, mint hobbi teljességgel távol áll tőlem. Mégis, amikor először láttam meg valamelyik borítékon a matt fényű, rajzolt széket, rabul ejtett. Az érzés csak fokozódott, amikor észrevettem, hogy másik címlet, másmilyen színű és stílusú széket rejt. Azt hiszem akkor dőlt el, hogy gyűjteni fogom a székes bélyegeket. Szerintem ez legalább egy évtizeddel ezelőtt történt. Attól kezdve mániákusan vagdostam le a borítékokról a színes székeket. Figyelembe véve az utóbbi évek digitalizálódását, azért ez nem jelentett tömeghisztériát, ugyanis a karácsonyi lapokat leszámítva, nem nagyon kaptam már felbélyegzett borítékokat. A számlalevelek sajnos előre nyomtatott díjhitelezvék. Azt már említettem, hogy nem vagyok profi bélyeggyűjtő, ezért a nagyritkán elcsípett bélyegeket borítékokba, képeslapos dobozokba szedegettem. Ha olyat találtam, amire korábbról nem emlékeztem, rajongásom újabb lendületet kapott.

enter image description here

Aztán öt évvel ezelőtt új munkahelyre, új munkakörbe kerültem. Az egész megyével tartottunk kapcsolatot. Telefonáltunk, e-maileztünk és LEVELEZTÜNK.
Ekkor vettem észre, hogy van egy újabb sorozat. A Magyar Posta története előtt tisztelgő, immáron fényes grafikák a stemplitől kezdve, a postaládákon át, a postakocsikig, számos mintát tartalmaznak. Érdeklődve fordultam az új bélyegvilág felé. És várnom sem kellett karácsonyig, mint korábban, mert itt naponta jöttek a levelek. Küldtek beszámolókat, szerződéseket, a falvak magazinjait. Csak ki kellett vágni az apró színes képeket. Újabb borítékok teltek meg bélyegekkel.
Van az az érzés, amikor azt gondolod, hogy majd egyszer, amikor sok időd lesz, kiválogatod őket, rendbe teszed a gyűjteményt, és tuti lesz minden. Nos, ez a pillanat ritkán jön el.

enter image description here

A vasárnapi ebéd után szétszéledt a család. A fáradtabbak délutáni pihenést, a TV-függők műsort kerestek maguknak. Én meg magamban maradtam az elpakolással és a gondolataimmal. És ekkor eszembe jutottak a bélyeges borítékok. Kis keresgélés után megleltem őket, és a megtisztult konyhaasztalon veszett válogatásba kezdtem. Először a postatörténetest rakogattam, aztán előkerültek a székesek. Meg számos másikak is. De trehány gyűjtő lévén, annak idején csak hevenyészve körbekerítettem a bélyegeket, semmi egyenes vágás, vagy elegáns leszélezés. Így nem csak válogatni, de vágni is kellett őket. Ahogy forgattam a boríték sarkokat, a legtöbbön jól kivehetők voltak a bélyegzők is, a települések nevei is. Hirtelen életre kelt a konyhaasztalom. Ott termett Vajszló és Szigetvár, Siklós és Drávaszabolcs, Majs és Ellend. Aztán elkezdtem látni a postáskisasszonyokat, még akkor is, ha már régen megasszonyosodtak. Elképzeltem, ahogyan mindennap a postás autóhoz igazították a küldemények felvételét. Ekkor újabb nőket kezdtem látni, azokat a valamikori munkatársakat, akik magukat a küldeményeket állították össze. Láttam, ahogyan sietve ragasztották le a borítékot, hogy még az aznapi postával elküldhessék. Azt is láttam, ahogyan a postáskisasszonyok csalódottan tárták szét karjukat, ha túl későn érkezett a hivatalnok, hogy aznap már nem megy el. Volt aki bánkódott rajta, volt aki egy legyintéssel elintézte, hogy neki mindegy, majd csak odaér valamikor. Marikák, Évák, Szilviák és Melindák sürögtek a feladás körül. A postára menés mindig egy jó kis alkalom volt a társalgásra is, ha tovább nem, de addig mindenképpen, amíg a bélyegeket felragasztották. A postáskisasszonyok gondosan válogatták, hogy melyik címleteket ragasszák a borítékra. Aki nagyon precíz, ügyelt rá, hogy egy sorban, és egymásra véletlenül sem ráragasztva díszelegjenek a bélyegek. Aki sietett, csak ráhányta a jobb felső sarokba. A stemplik is sokat meséltek. Voltak dühösek, nagyon odacsapottak. A lezserek félig a semmibe révedtek, feliratuk csak hiányosan látszott. A legkisebb falvakban már postahivatal sincs, az önkormányzatnál gyűjtik össze a küldeményeket. Néhány önkormányzat olyan igényes, hogy saját címerrel, vagy valamelyik saját neves eseményükkel készíttetett saját bélyeget. Mozsgó, Belvárdgyula, Márok ezzel külön megtisztelte címzettjeit.
Aztán már nem csak egymáshoz, hanem hozzám is szóltak a kedves régi munkatársak. Szóltak büszkén mosolyogva, hogy fogadjam szívesen a legfrissebb falu újságjukat. Akadtak zsörtölődők, akik azon mérgelődtek, hogy már megint valami dokumentációt kell beküldeni. Aztán bűnbánóan jelezték, hogy hát tudják ők, hogy ez az ügyrend, csak értsem meg, hogy mennyi a munka. És én megértettem. Mosolyogtam a bélyegek fölött. Az elmúlt évek kapcsolatainak örvendeztem, ahogyan a munka miatt majdnem mind a 301 településen megismertem valakit. A bélyegek és a bélyegzők körbe röpítettek egy vasárnapdélután egész Baranyán.
A jóleső derű után, hirtelen a szívembe markolt az a filmekből ismert jelenet, amikor kirúgják az embert, és a kezébe nyomott papírdobozban szorítja bögréjét, egy szem növényét, és a széktámláján tartott kardigánját.
Én is így jöttem el. Az én papírdobozomba beleraktam az összegyűjtött bélyegjeimet, a gyomorsav gyógyszerem, és a hajpántom mellé. Kívülről nézve ennyi maradt az elmúlt öt évből. De azt hiszem megvan mindkét bélyegsorozatom, a székes is, és a postatörténetes is.
És több is.

„Alkotás” az egész világ

Bizonyára mindannyiunk keveredett már olyan helyzetbe, amikor azt éreztük, hogy szélmalomharcot vívunk nap, mint nap és tán a „malomkerék” őröli fel megmaradt energiánkat. Bár lehet, hogy túl sok játékosságot viszek a bevezetésbe, akik így éreztek, minden bizonnyal egy malomban őröltek Bajczi Mariannal, akinek sikerült ebből az állapotból kitörnie. Nem is akárhogy! Ámbár milyen módon lesz valakiből számtalan országot bejáró művészetterápiákat tartó fantáziadús, motiváló személy? Honnan jött a szemléletváltás?

enter image description here
Siófok: az új otthon

Kezdetek. Mariann egy kis faluban, Mesteriben nőtt fel, azonban állítása szerint hiányzott neki a harmonikus család, gyermekkor. A bizonyítási vágy édesapja felé sokáig elkísérte az életpályáján. Kiskorában egy történet hűen tükrözi gondolatait: „gyakran kiültem az árokpartra és nézegettem az úton elhaladó autókat és vártam hátha egyszer észrevesz valaki, elvisz magával.” (Egy irodalmi példával élve; hasonló utópisztikus várakozás volt, mint az „újdonsült” Benjamin Walter Filliponnál, a néma revolverek városában. A Fillipon tábla mindig az elvágyódó szeme előtt maradt.) A gimnázium elvégzése után lavinaszerűen érkeztek részére az események. Hamar ment férjhez, majd válását követően egyedül nevelte lányát és az átlagosnál sokkal többet dolgozott. Egy „heti órarendjét” így idézné fel: 3 napot üzleteivel foglalkozott Ajkán, aztán 48 órás ausztriai takarítást vállalt, sőt mi több, hab a tortán, hogy a 3x16 órás munka elteltével éjszaka vezetett haza. A jéghegy csúcsa pedig egy 38 évesen átélt súlyos betegség, amikor megfogadta, ha felépül, tartalmasan fogja megtölteni minden percét. Ekkor jött a felismerés, hogy a „szabadság nem kívül, hanem belül van”. Személyes mottója lett, ami akár egy induló is lehetne: fejlődj, tanulj, inspirálj!

Siófokra költözött a felépülése időszakában és minden önismereti képzésre elment, és amilyen élettapasztalatok ezután következtek, azt nehéz lesz szavakkal körbe írni. Holott lányával a kalandozás nem volt kikövezett út, azért számukra a „a folyó szalad, de a kő marad”.

Elsőnek Dél-Indiába vitt az útjuk, aminek megszervezése és első hetei is drámainak bizonyultak. Mariann és Kitti története a tökéletes példa arra, hogy létezik Murphy törvénye. Ekkor Magyarországon már csoportos rajz- és művészetterápiás foglalkozásokat tartó hölgyek szívesen kipróbálták volna magukat külföldön is. Ebben a periódusban Kitti véletlenül egy Indiáról szóló előadásra tévedt Budapesten, ahol csak annyi ideig tudott maradni, hogy számot cseréljen az előadó hölggyel. Kis időre rá már repülőn ültek. A megérkezésük után a „természet egyik szószolója” mutatkozott be egy este alatt. A helyiek figyelmeztették őket, hogy vihar esetén hagyják el a lakásukat, de ennek elmulasztása miatt az alkotó párosnak estefelé kellett kimenekülnie a szálláshelyükről, úgy, mintha egy forgatáson lettek volna. Aztán a rombolás sújtotta vidéken segédkeztek enyhíteni a károkat. Egy házaspár külön kérte őket, hogy transzparensekkel, plakátokkal segítsenek a zöldség-ültetvényük hirdetésében. Mariann elmesélte nekem, hogy ez a házaspár esete gyönyörű megtestesülése az emberi tiszteletnek. Hiába volt elrendezett házasság az övék, ennek ellenére óriási szimbiózisban éltek egymással. Nem egyedi eset, hogy a saját anyagi szintjükhöz hasonló társsal házasítottak párokat. Tehát kijelenthetjük, hogy a kasztrendszer és a patriarchális rendszer fennálló társadalmi formák, jóllehet vesztettek jelentőségükből, de még így is hatással vannak a magánéletre Indiában.

enter image description here
Auroville, a „város magja”

A hely, ahova érkeztek, Auroville, ami egy mesterségesen létrehozott spirituális központ Puducherry városa mellett. Riportunk alatt Mariann megkülönböztetett áhítattal mesélt erről a településről. „Ez egy olyan művészeti központ, amelynek bárki lehet a lakója és tarthat előadásokat, majd a különböző országokból érkező alkotók tanfolyamain vehet részt. Így az ott tartózkodásunk is jóval költséghatékonyabb volt. A város középpontjául szolgáló gömbépület volt számomra a leglenyűgözőbb. Itt olyan jógatermet alakítottak ki az aranygömb felső szintjén, hogy a szigetelésnek köszönhetően: a nyelés, levegővétel is fájdalmasan hangos tudott lenni. Továbbá robogóval lehetett közlekedni a művészeti ágak között az erdőben.” Kicsit „szőrözve” az interneten arra akartam rájönni, vajon tényleg sikerült-e egy hibátlan társadalmat létrehozni itt, olyat, amilyent csak a filmekben láthatunk?

Nos, az alapgondolat remek: a központ azért jött létre, hogy folyamatos tanulással és oktatással megoldást találjon az emberiség problémáira. A cél nem más, mint egy olyan közösséget kreálni, ahol ki lehet szűrni az emberi irigységből, erőszakosságból és egyéb negatív indíttatásból származó konfliktusokat. Sir Aurbindó (indiai filózófus) és Mirra Alfassa (ötletgazda) alapította 1968-ban kutatási céllal. Ahhoz, hogy valaki itt élhessen, 2 év próbaidőt kell dolgozzon, ha lakóvá szeretne válni. Számomra is megdöbbentő volt, hogy a brit birodalom kietlen „indiai ugarán” 50 év alatt konkrétan egy önálló kutatócentrum létesült. Másrészről két negatív aspektusa is van a településnek: minthogy az Ördög jobb és bal kezében a drága Tobby testvért is állandóan inzultálták, itt is megesnek hasonló esetek, a védelem nélküli Aurovilleben. Ezenfelül a környék lakói és Auroville között megvan az alapvető feszültség, ami az életszínvonal különbsége miatt alakult ki.

Következő alkalommal északi irányt vett a felfedező útjuk, egyenesen Himácsa Prades régióban, ahol az India által befogadott tibeti kolóniák élnek és szinte elképzelhetetlen, de a Dalai Láma gyermekotthonába kaptak felkérést a tibeti gyermekek képzésére. Mariann szerint világrengető szeretet uralkodik a Kína elől menekült emberekben. Két röpke sztorit had említsek: ezeket a kolóniákat azzal a céllal hozták létre, hogy a menekült gyermekeknek legyen alkalma félelem nélkül felcseperedni, gyakran csak ők jönnek, a szüleik otthon maradnak. De, hogy ne szaporítsam tovább a szót: a tolmácsuk az itt létük alatt, pont így szökött át a világ legmagasabb hegyeiből bujkálva. Az apja a határon elköszönt és, hogy a sors milyen ismétlődően kegyetlen tud lenni, pár évvel később a fiú hozta át a kistestvérét a határtól Pradesbe. Sőt mi több, a mély szegénységben és hontalanul élő népcsoport rendkívül kreatív gondolkodású. „Chauntrából ahol a gyermekotthon volt, szerettünk volna elmenni Dharamszalába, viszont szállást nem lehetett kapni. Egy srác felajánlotta, hogy amíg éjszaka dolgozik, addig aludhatunk nála, megígérte, hogy lesz meleg víz. A megoldás forradalmi volt: rózsaszín vödör meg egy villanymelegítő, tehát tényleg volt meleg víz, mindez a Láma otthonától kétszáz méterre.”

enter image description here
Észak-India; Dharamszala és Chauntra

Ha már „őszentségénél” járunk, akkor beavatom az olvasót, hogy óriási személyi kultusz övezi a tibeti vezetőt, a közösség egy emberként sorakozik fel mögötte. Tudom, sok lehet a hasonlat, ellentét az írásomban, de a Láma híressége ellenére nem él „popikon” életmódot. Amolyan „fordított celeb” hiszen népszerűsége megvan, mégis rongyrázás helyett napi 5-10 dollárból él és a mögötte glédában állókat a tűrésre, béketeremtésre ösztönözi. Fontos még pár érdekességet „hozzákeverjek” az eddig elmondottakhoz. 1500-2000 méteres környezetben élő jövevényeknek a szerda az ünnepnapjuk. Ezen a napon ünneplő ruhát öltenek, mert ily módon fejezik ki egységüket az otthon maradókkal. Egy kis öröm is vegyült a sok ürömben. Létezik egy keresztszülő program, ahol többségében európai patronálók olykor az esküvőig is támogatják a kiválasztott keresztgyereküket. „Talán a legkülönlegesebb érzés, amikor egy iskolaigazgató elújságolta, hogy őt bizony egy magyar házaspár finanszírozta. Fantasztikus volt!” Illetve a helyi lakosok sokkal inkább támogatók, ami beilleszkedést szolgálja számukra. Annyit még geopolitikailag „hozzá bigyesztenék”, így az epizód végére, hogy India és Kína viszonya korántsem felhőtlen, emellett a nem soká a világ legnépesebb országára váló hindu nemzet szeretné utolérni északkeleti szomszédját. Ezért aztán bárkinek szívesen segít, aki esetleg Kínáról negatív véleményt alkot.

enter image description here
Személyre szóló ajándék a tibeti gyerekektől

Azt javaslom, térjünk képzeletben egy picit dél-keletre, az utolsó külföldi helyszín: Vietnám felé. A múlt évtizedben több alkalommal, összesen 3 évet is itt töltő Mariann bepótolta a nagyvárosi létet, amit a 10 milliós Saigon vagy mai nevén Ho Si Minh város adhatott neki. Nézőpontja szerint érzékelhető az Észak- és Dél-Vietnám közötti különbségek, viszont annak ellenére, hogy az északi (már előbb szocialistává vált) rész fejletlenebb, az egész ország népességére érvényes a kitörési vágy. Kezdem a pozitívumokkal: az átlag vietnámi polgár céltudatos, szorgalmas és képes a csillagokat is lehozni gyermeke taníttatása érdekében, hogy a csemete is csillaggá váljon. Érdekes számadat, hogy 30%-át a fizetésüknek valamilyen hétvégi extra oktatásra szánják, a helyekért sokszor versengenek is. (Ellentétet állíthatunk talán, hogy ők aztán nem a Behenczy grófok mintájára dorbézolják el a vagyonukat, mint a Beszterce ostromában.) Másik egyedi sajátossága az országnak, hogy rengeteg az oktatási centrum, amit tehetséges vállalkozók hoznak létre a szocialista egyetemek alternatívájaként.

enter image description here
Tanfolyam közben Vietnámban

Beszélgető partnerem szerint: „Hihetetlen a szervezettsége ezeknek az oktatási centereknek, bárhol máshol a marketing részét is az előadónak kell menedzselnie, itt ennek ellenkezője volt a felállás. Illetve, az is ledöbbentett, hogy 3-szor annyi volt a tanfolyam ára, mint Európában. Legérdekesebb tény pedig, hogy a tanulót csak abban az esetben fogadják el a hétvégi kurzusokra, ha havi egy hétvégén a szülő is részt vesz. Őt is fejlesztik tehát!” Az érme másik oldalán a kevés munkalehetőség áll. Ezért mindent kaláka munkába, végeznek. A fodrászatnál hatan készítették Mariann haját egyszerre, de olyan rajz továbbképzésen is élményt szerzett, ahol 12-en sürögtek-forogtak előadóként. (Nekem erre a jelenségre és a szocialista gondolkodásból kitörési szándékra a késői Kádár rendszer jut eszembe, meg a nyugati nyitás korszaka. Mondom ezt úgy, hogy 2003-as vagyok.)

Itt szintén érdekes életélménnyel találkozott, hiszen mikor Kitti elhatározta, hogy ezentúl saját maga fog egyedül kalandozni tovább, Mariannak az angol nyelvvel kellett szorosabb barátságot kötnie. „Sohasem gondoltam, hogy alapszinten fogok tudni egy idegen nyelven. Elején kicsit elveszettnek éreztem magam, ellenben rájöttem, hogy ami az adott emberhez való belső kapcsolódáshoz kell, annyira képes vagyok.” Ezt is olyan könnyedén, magától értetődően mondta, hogy látszott a tekintetén, tényleg képes volt egy 10 milliós városban, az otthonától több ezer kilométerre ellavírozni. Megesett, hogy kiegészítésként Brownie-t árult (fenntartása érdekében), megesett, hogy 200 darab is „elfuvarozodótt” az internetes hirdetés eredményeképpen. Nem hiába, egy volt vállalkozó a jég hátán is megél!

enter image description here
Saigonban készült Brownie

Most is úgy érzi, ha becsukja a szemét, Ázsiába van. A motoros taxikon kívül, ami néha életveszélyes volt, bármikor visszamenne az ott kapottakért cserébe. Megkockáztatom, talán még most is ott élne életvitelszerűen, ha a koronavírus időszakában Ázsia nem zárta volna le határait. Ahogy a mondás tartja: ha egy ajtó becsukódott, máris kinyílik egy ablak.
Történt ugyanis, hogy a „székelyföldi Don Quijote” kérte fel őt az Erdélyben árván maradt gyermekek művészet terápiájára, mint kreatív alkotót. Viszont miért is írtam azt, hogy nem ment tevékenykedni a határon túl és ki ez a nemes lelkű szerzetes barát, aki küzd az árral szemben a magyarságért? Nem más, mint Böjte Csaba bencésrendi szerzetes, akinek célja, hogy a magyarság nem határon túl, hanem határtalanul megmaradjon országoktól függetlenül. Tehát, Déván telepedett le és a Dévai Kölyök Manufaktúra segítségével egy kicsi plusz törődést adott az itt felnövő gyerekeknek. Két fontos dologra jött rá az itt eltöltött egy év alatt, amíg a gyerekek a fát picire aprítva, abból rajzlapkákat készítve rajzoltak vele. Az egyik: az újranyitást, a közvetlenséget, ami a privát szféra megnyitását jelentette,s ezek a gyermekek hozták el számára a betegsége után először. Illetve ekkor fogalmazódott meg benne, hogy egész életében embereket fog inspirálni és micsoda szerencse, hogy erre vitte az útja.

enter image description hereDéván, Csaba testér gyermekotthonában

A karantén „hardcorerabb” verziójában végleg Siófokon maradt, elindította a Mariann Art Kuckót, ahol kiscsoportos foglalkozásokat tartott. Ez a hely tényleg olyan volt, mint egy kis „kuckó”, én is itt ismertem meg. Én egynapos rajzoláson voltam és úgy érzem, hogy a képről/térből való rajzolásom jelentős mértékben fejlődött. De mi is ez a jobbagyféltekés rajztanfolyam? Van-e különbség a jobbagyféltekés és a hagyományos tanfolyam között? „Ki kell jelentenünk, hogy nincs számottevő különbség csakhogy a jobbagyféltekés: egy módszert, nézőpontot mutat arról, hogyan lehet ennek a művészeti ágnak az alapjait megismerni. A jobbagyféltekét a rohanó világunkban alig használjuk és ezért sem elhanyagolandó, ha a szubdomináns jobbat is igénybe vesszük, ami a kreativitásért, észlelő és vizuális gondolkodásért felel, mesélte Mariann.” Betty Edwards amerikai rajztanár és egyetemi professzor fejlesztette ki, aki szerette volna tanítványainak érthetőbben elmagyarázni ezeket az ismereteket. Ezután kutatótársával összekapcsolta a módszert a jobbagyfélteke működésével.
Fontos leszögezni, hogy a 4-5 napos tanfolyamon nem festőművésszé avanzsálhat az érdeklődő, hanem alapkészségek elsajátítására lesz lehetősége, és a tehermentességgel egy csodálatos időtöltést tudhat majd magáénak. Még ehhez tudnám „passzítani”, hogy ha szeretnénk a figyelmi állapotunkat fejleszteni, valamint a rajzmetódusokba belekóstolni, akkor érdemes kipróbálni, amit később az élet egyéb területén is hasznosíthatunk.

enter image description here

Extrém élményekben hazatérésük után sem volt hiány, Kittivel együtt a veszprémi pszichiátrián és a Szegedi Csillagbörtönben is tartottak önismereti kurzusokat. Mindkettő egyben kísérlet is volt az intézet vezetői részéről annak megállapítására, hogy az itt lakók képesek-e a kooperációra egymással.
A Szegedi Csillagbörtönben aztán nem éppen a „kishalakat” tartják fogva, akik akár a Pásztor tesók a Pál utcai fiúkban, csak egy einstandra képesek Nemecsekkel szemben. Nem, itt igazán kemény legények vannak elszállásolva. Ennek ellenére megdöbbentek, amikor a hölgyek nem ítélkeztek felettük, sőt keresztnevükön szólították őket. Annyira jól érezték magukat, hogy sokuk a 4 nap után máskor is „időtlenséget” érez, amikor rajzolással foglalatoskodik. Mindemellett elsőre meredeknek tűnhet az Olvasónak, hogy két fiatalos hölgy „bárányként ment a farkasok közé”, de még szóbeli kellemetlenség sem érte őket. Egyik fogvatartottnak volt egy mondása, ami ugyan nem csökkenti a cselekedetet, amit elkövetett, de mindenképp elgondolkodtató volt. „A börtön nem egy épület, ahol gonosztevőket tartanak elzárva, a börtön egy intézmény, amellyel a társadalom tükröt állít magának. A börtönben sorsokat őriznek.” (Lehet, hogy egy teljesen tiszta tükör lenne a magyar társadalom, ha nagyobb lenne a mobilitás? Lehet nem is lenne szükségünk tükörre!) A pszichiátrián is hasonlóan pozitív élmények fogadták őket, bónuszként egy fiút elindítottak a festészet útján, mára festőművész lett és boldog párkapcsolatban él.

enter image description here
Danival, a festőművésszel

Befejezésként azzal a gondolatokkal zárnám, amelyeket Mariann, mint „hamuba sült pogácsát” ad önmagáról és tevékenységéről. „Mindenkinek két szót tudok alapvetően tanácsul mondani: önismeret, alkotás. Ez érvényes tinédzserekre, felnőttekre, vezetőkre vagy fiatalkori énemre!” Tevékenységéről pedig így vélekedett: „Örömszerzés és élményteli fejlődés a lényeg nálam, ezenkívül, hogy kapsz az első és a negyedik nap egy üres lapot és művészeted evolúciója a két mű között saját magad számára lesz megdöbbentő, főleg ami a legszebb az egészben, hogy mindezt játékosan, „verejték nélkül érheted el!”