Lehet(ő)séges világok

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

enter image description here

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Idegen nyelven

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

enter image description here
Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Körömcipő hátizsákban avagy fáradtan is sikkesen

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

NŐ - 14 év

Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!

A chevink
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...

Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...

Férfitekintet

Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.

A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.

Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.

Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.

enter image description here

A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.

enter image description here

Tekintettel...

Judit tekintete a madártejre vetődött (hát nem bánnám, ha én is látnék itt magam előtt egy igazi ehető adag madártejet, akadt a családban egy Margit néni, aki olyan habos-könnyű madártejet rittyentett a névnapokra-szülinapokra, hogy hét nyelven beszélt, na nem a Margit néni, hanem az ehető költeménye, pedig a Margit néni még Kubába is eljutott tisztán csak magyarul, ahova én biztos nem fogok, pedig hú de szeretnék és még nyelvet is beszélek, ha nem is hetet, inkább hetet-havat összehordok, de ne kalandozzunk el), az enyém meg ezzel párhuzamosan most a saját életemet vizslatja éppen.

(Aki most Judit írása kapcsán arra számít, hogy Géczi Jánosról és Csányi Vilmosról is szó lesz itt, nyugodtan lapozzon, tekintettel arra, hogy az egy másik bejegyzés lesz - bár mindketten játszanak szerepet az életemben, sokak számára talán meglepő módon az előbbi szellemileg - emberileg aktívabban, mint az utóbbi, pedig Csányinak több könyvét olvastam. Remélem viszont, hogy Géczi tanár úr ezt a bejegyzést nem olvassa...)

Szóval érdekes dolog ez a tekintet meg hogy hova vetődik, mit tud befogni: én azzal szembesültem éppen, hogy az én tekintetem bizony az elmúlt 13-16 évben másokra: a Férjre, a gyerekeimre fókuszált és magamra ebben az időszakban nem mindig, sőt alig voltam tekintettel. Ez sok szempontból szép és helyes, no meg könnyű volt, mert gyerekkorom óta, amikor mindennel, amivel játszottam, házat, családot alakítottam ki, egyfolytában a saját családomra vágytam, ebben akartam kiteljesedni és amennyire lehetett, ez sikerült is.
Gyönyörű, szerethető, értelmes gyerekekkel élem a mindennapjaimat (amelyek általuk többnyire ünnepnapok), meghitt velük a viszonyom és ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az élettől.
Más kérdés, hogy alapvetően rájuk és a Férjre szegeztem a tekintetemet és most csodálkozva veszem észre, hogy mocorog bennem az az Énem, aki eddig a háttérben bólogatott, hogy jaj, de ügyesen táplálod a családodat, (tekintetes) asszony.
Most a bólogatás már nem elég neki, egyszer csak jön nekem, hogy nézzél már ide, anyuskám, légy rám is tekintettel, nekem is vannak vágyaim, szenvedélyeim, elképzeléseim, tessék velem is foglalkozni!
Furcsa érzés, valahonnan régről ismerős, amikor még két kisgyerek mellől mentem el két hétre Angliába egy fantasztikus tanár-továbbképzésre és nagyon ledöbbentem, bár egyben meg is könnyebbültem, hogy még Én is létezem: nemcsak a viszonyaimban, hanem önmagamban is vagyok valaki, sőt, szerethető, vicces, kreatív, elengedett, felszabadult, barátkozó, vidám valaki vagyok, aki még mindig nagyon szeret tanulni.
Most találkoztam ezzel a barátkozó, kedves, örömre és tudásra nyitott önmagammal és amellett, hogy nagy szeretettel megöleltük egymást, az élmény, hogy tekintettel kell lennem magamra (Énre? ;-) is megint, olyan következményeket hozott, amelyeket nehéz annak felvállalni, akinek az élete hosszú időn keresztül mások körül forgott.
Először is nagyon őszintének kell lennem magammal (Énnel? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez messze nem könnyű. Másrészt meg kell tanulnom adni magamnak is (Énnek? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez sem mindig egyszerű - könnyebb amögé bújni, hogy másokat szolgál az ember (az asszony), mint felvállalni a saját akaratot, netán szemben más akaratokkal, kialakult rutinokkal, (képzelt vagy valós) elvárásokkal.
Ez egy kísérlet is, bátorságpróba is, kompromisszum-keresés is, de főleg nagyon nehéz és esetenként fájó tud lenni (legalábbis nekem, nyilván vannak ebben is profik). Többek között ezért is vagyok mélyen hálás a barátaimnak ilyenkor, mert abban még sosem kellett csalódnom, hogy ha valaki, ők mindig tekintettel vannak rám, még akkor is, amikor én azzal vagyok elfoglalva, hogy akkor most körbetekintek erről a hegyről/ ebből a völgyből, hogy meglássam, hova induljak tovább - immár magamat (Ént? ;-) is újra tekintetbe véve.
Hogy is írta Judit? "Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés." Igen, ez az útja a dolgoknak, az embernek (asszonynak). A megismeréssel pedig önmagunkhoz, életünk igaz magjához kerülünk közelebb és sok mostanában elvesző illúziómmal ellentétben ebben még mindig tudok hinni. Hajrá!
(Hú, de csöpögős ez a vége! Bocs! Legközelebb tényleg Gécziről, Csányiról írok inkább!)

Változnak az idők II.

Igen, bizony, az ember (az asszony) bizonyos jelekből érzi, hogy már nem olyan sok ideje van a 40-ig.
- A kisgyerekek is "csókolom"-ot vagy "jó napot kívánok"-ot köszönnek.
- Reggel még megy az ágyból kipattanás, de már jólesik a nyújtózkodás a friss levegőn, a reggeli torna, amivel mozgásba jönnek az izmok.
- Elüldögél az ember egy kávé mellett és csak bámul ki a fejéből.
- Ha felszaladok a lépcsőn három emeletet, nem biztos, hogy egy szuszra kimondom, amit szeretnék.
- Nem oldok meg elsőre elém ugró egyenleteket, hanem előbb ki kell gondolnom, annak idején hogy is tanultuk ezt.
- Vannak végre nevetőráncaim, bár még gyűjtöm őket.
- Engem kérdeznek meg fiatalabb kollégák, mit csináltam a gyerekkel, amikor a bölcsiben nem akarta elengedni a derekamat.
- Gondolkodnom kell, melyik bölcsibe jártak a gyerekek.
- Gondolkodnom kell, jártak-e bölcsibe a gyerekek.
- Azt akarom hirtelen mondani, hogy huszon... éves vagyok, közben elröhögöm magam, mert eszembe jut, hogy már igazából 38.
- Előre tervezek.
- Megdicsérik, amit főzök, nemcsak megeszik, mert nincs más.
- Reggel ámulva bámulom a kertben kinyíló virágokat rohanás helyett. (Nem egyértelmű, hogy azért-e, mert a torna közben megfájdul a derekam, amikor lehajolok.)
- A gyerekeim egyre magasabbak hozzám képest, a Férj meg éppen hogy összemegy. (Vajon én is? Más nőkkel ellentétben nem a kilóimat, hanem a centijeimet nem merem megnézni - egyiket sem.)
A mai nap élményét azonban nem tudom, hova tegyem, úgyhogy maradjon költői kérdés formában. Hogy kell azt érteni, amikor a buszra együtt szállok fel egy hetvenes nénivel és az előttünk ülő huszonéves srác NEKEM akarja mindenáron átadni a helyét? "Tessék csak leülni!" Hm.

Női piperék - a körömlakk

Női eszköztáram nekem sokáig nem volt, a pipere mint fogalom is más nők viszonylatában létezett csak számomra: valamiért a lányos témák engem jó sokáig egyáltalán nem érdekeltek. Amikor már elindult a néptáncos életem, na akkor már hétköznap is vettem fel szoknyát, de 16 éves korom előtt csak ünnepi alkalmakkor volt rajtam ilyen holmi (el is mentem egyszer úgy színházba, hogy az előlgombolós szoknyán csak a legfelső gomb volt begombolva és sehogy sem értettem, miért néznek annyira az emberek - bezzeg megértettem, amint leültem a színházban: szépen szétnyílt az egész, ahogy valószínűleg minden lépésnél, amíg átügettem a városon...). Akkor aztán jött minden: hosszú haj, színes szoknyák, kötény, ahogy egy néptáncos lánykának illett akkor járnia, amikor először akart alternatív módon kinézni (családom szerint túl jól is sikerült). Ez volt az a korszak, amikor feltűnt, milyen jó játék, ha sárga pólóhoz sárga zoknit veszek zöld kordbársony nadrágommal, leesett tehát a tantusz, hogy az öltözködéssel játszani lehet (a hülyét).
A körömlakk azonban bennem egészen két évvel ezelőtt karácsonyig fel sem merült, persze néha megpróbálkoztam vele magamtól, de az eredmény messze alulmúlta a várakozásaimat, tekintve, hogy a kézügyességem a legkevésbé sem kiemelkedő (legfeljebb negatív irányban) és annyit kellett (volna) ezzel piszmogni, hogy úgy éreztem, nem éri meg a ráfordított időt (tényleg így volt: elszórakoztam vele félórát, és ha tetszett is egyáltalán, rá két napra már lepattogott, többnyire azonban akkor rögtön lemostam). Két éve karácsony előtt azonban éppen vásárolni voltam és elkapott a kalandvágy: odaültem egy körmös pulthoz a bevásárlóközpontban, mint egy nagyvilági nő, aki minden héten lakkoztat és máris csináltak nekem egy nagyon helyes téli lakkot, amire Anyám ugyan azt mondta, hogy olyan színű, mintha nem lenne rajta lakk egyáltalán, de én láttam, hogy van (sőt, fizettem is érte, így aztán ott kellett lennie) és szerintem meg olyan költői szín volt, mint a derengő téli égbolt. Innentől viszont nem volt menekvés: kísérletezni kezdtem a lakkal és kiderült, hogy - mint minden pipere - ez is elég erősen tud hatni a női kedélyre (sajnos a Férj kedélyére is, aki mikor először meglátott vörösre lakkozott mancsokkal, két napig nem szólt hozzám - meglehetősen konzervatív ízlésű a lelkem). Minden nap, amikor kilakkozott körömmel ébredek, máris jókedvem van, ha csak ránézek és ha ez ilyen hatással van, miért is ne lehetne egy új játékszer a női életemben? Arra egy idő után rájön az ember (az asszony), hogy ami hétköznapi örömöt okoz, azt nem szabad görcsösen kiűzni az életből valami mondvacsinált okból kifolyólag (pl. hogy nincs rá pénzem vagy időm vagy másoknak nem tetszik, stb.), sőt, a hétköznapi örömöket éppen hogy be kell csalogatni az életünkbe és azt kell velük csinálni, amire valók: örülni nekik.
Ettől függetlenül sokáig lelkiismeret-furdalásom volt a lakkozás miatt, de valószínűleg csak azért, mert ez a fajta pipere túl későn sétált be a hétköznapi örömök közé és még bennem is vannak azért ki nem hevert görcsök, szorongások. (Mondjuk annyira nem súlyos ez sem, hogy erőnek erejével kellene rávennem magam, hogy lakkoztatni menjek...) Ráadásul a múltkor beleszúrt a fülembe egy mondat kedves Barátnémmal való csevegésünk során, mégpedig a következő: "Nekem olyan ne beszéljen a kertészkedésről, akinek manikűrözött a körme!". Ajjaj, nem elég a még teljesen ki nem hevert szorongásom lakkozás-ügyben, akkor még ez is! Barátném mondata után zavart csendben hallgattam, szerencsére ő önfeledten csicsergett tovább, a telefonban meg nem látjuk egymás arcát, így volt időm emészteni a dolgot. Mert bizony én az elmúlt két évben gyakran kertészkedtem frissen vagy kevésbé frissen lakkozott körömmel, ráadásul (ó, minő eretnekség!) ilyenkor kesztyűt húztam, amit korábban sosem. Gondolkodtam, bevalljam-e az igazat, de mint több minden, ez is olyan titok, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", így aztán arra jutottam, a "Női piperék"-sorozatba még ez is belefér, legfeljebb nem publikálja a Főszerkesztő asszony vagy majd kihúz belőle (na nem engem a blogról, hanem részeket a szövegből) (netán mégis engem a csávából?). Mindenesetre ma nagyon nyugodt női lelkiismerettel mélybordó lakkot kértem, arra végül is nem lehet azt mondani, hogy piros, tehát a Férj hátha nem tart majd kétnapos mosolyszünetet és a Barátné is megtudja, hogy eddig kígyót melengetett a kebelén, de legalább olyat, aki őszintén szereti a növényeket és ha másért nem is, ezért érdemes megtartani. (Fent nevezett Barátné egyébként azzal kezdte a barátkozást, hogy kijelentette, felvarrja ugyan a szoknyám alját, mert van gépe és mert megígérte, de azt vegyem tudomásul, hogy vele nem lehet női témákról beszélgetni. Azóta - kb. 15 éve - szinte csak ezt tesszük.)