Zöldhagyma

Mi hiányzik legjobban az otthonból? Természetesen a kert. A mozgás szabadsága a kint és a bent között. Lakásban lakva nem a kintbe lépünk ki, hanem egy köztes térbe. Fedett, fűtött, publikus benti tér, ami csak arra szolgál, hogy ki- ill. bevezessen a kintbe és a bentbe. Tulajdonképpen a lakókat hivatott a megfelelő dobozkájukba vezetni. Reggel nem tudom a bőrömön ellenőrizni a hőfokot, ebéd- vagy vacsorakészítéshez nem tudok kiszaladni valamelyik ágyáshoz, hogy újhagymát, petrezselymet vagy sóskát szedjek saláta gyanánt. A gyerekek szintén ezt a kertbe kiszaladni zöldért aktust hiányolják legjobban (főleg az ételeinkből).

A dughagymát és a fiókhagymákat én szó szerint mindenfelé duggatom: egyrészt rengeteget eszünk salátába, kenyérre, levesbe, de még a főzelékeink tetejét is megszórom vele felkarikázva. Tulajdonképpen egész évben van így friss zöldhagymánk. Másrészt pedig illóolajainak köszönhetően kiváló védőnövény a többiek számára, sekély gyökérzetével pedig a föld legfelső rétegét tartja kártevőktől mentesen és porhanyósan. Az elsárguló, elszáradó szárakat pedig vissza lehet vagdosni a földre felszíni komposzt gyanánt.

Friss zöld utáni vágyakozásomat igencsak kordában kellett tartanom, amikor az egyik árnyékos udvar kertjében megláttam a szőnyeget alkotó tyúkhúrt. Merjem vagy ne merjem? Nem mertem....

enter image description here Humulus lupulus

A villámhárítón felfelé araszoló komlót sem mertem megdézsmálni.

enter image description here Prágai belvárosi zöldház

Zöld helyett almából még az otthoni megszokott sok helyett is többet eszünk, mégpedig a cseh nemesítésű Sampiont (Champion), melyet az 1960-as években állítottak elő a Golden Delicious és a Cox Orange Pippin keresztezéséből. Mivel ismert mindkét szülő, és mivel otthon nem nagyon láttam még ezt a fajtát a faiskolák kínálatában, hát viszek magokat haza, hátha.... Majd megfűzöm Miklóst, hogy írjon a magról nevelés fortélyairól is, hátha....

Hagyma

Kislánykorom élménye, hogy – így neveztük dédöreganyánkat: – az Öregnagymama hajlottan, lassan, fakó fekete ruhájában, forró falusi nyári délután dús nyalábokban hozza befelé az udvarba hátulról, a botokkal körbekerített, óriási kénsárga és püspöklila, bólogató dáliafejekkel ékesített kiskertből a fénylő, erőtől duzzadó, a földből frissen kiszedett hatalmas hagymákat.

enter image description here Üköreganyám, dédöreganyám, öreganyám

Leül a nyárikonyha elé a sámlira, megtisztogatja és csinosan fonatokba fonja az év hagymatermését. (Úgy fonja, mint a lánya, Lidiska, a Nagymama szokta reggelente a hosszú, sötét hajamat, copfba, de előtte csavarostetejű kisüvegből dióolajat önt kapától kérges tenyerébe, majd a hajamba kenegeti gondosan.) Az Öregnagymama – minekünk magáznunk kellett a nagyszüleinket, dédszüleinket, így tanították szüleink, így volt illő – miután fölfonta a hagymát, szól: „Gyere, gázód mög a hátamat, kislányom!”. Nehézkesen hasrafekszik a nyárikonyha szúrós pokróccal letakart díványán, én, négy-öt évesen, félve lépegetek öreganyám hajlott hátán, meztelen talpam alatt érzem vékony csontjainak ropogását, de ő biztat, hogy nem fáj, sőt jó, jaj de jó, még, csak tapossad, kislányom! Odakint aranylón tombol a nyár.

enter image description here Dédöreganyám és nagyanyám

enter image description here Dédöreganyám, nagyanyám és anyám

Amikor, már felnőtt fejjel, én is hagymával foglalkozom, mindig az Öregnagymama, anyáim, öreganyáim jutnak eszembe. Idén elég szép termést takaríthattunk be, jó idő járta a hagymára, megnőtt. Ám hiába szép a termés, valami hibádzik: nem volt dughagymánk az évek óta megszokott, tökéletes Marika-féléből, venni kellett tavasszal a dughagymát, kereskedelmi fajtákat ültettünk: „Zitait”, Stuttgarti óriást, Sonkahagymát, Makói édest.

enter image description here Zitai

enter image description here Sonkahagyma

enter image description here Stuttgarti óriás

enter image description here Makói édes

Nálunk mindenki csak a Marika szomszédasszonyom-féle hagymát szereti, ami tényleg semmi kívánnivalót nem hagy maga után: van közte bronzszínű „vöröshagyma”, van hosszúkásabb is és gömbölydedebb is a halvány „lilahagymából”, neve egyiknek sincs, a húsuk nem kemény, pont jó, épp csak kellően csípős, ízük pedig fenséges, minden mellékíztől mentes, telt hagymaíz!

enter image description here Marika-féle dughagyma

Pár éve már, hogy hiányt szenvedünk e kevert, jóságában mégis egységes fajtából, sőt, majdnem teljesen el is vesztettük! A nagy jégverés óta van így, amikor júliusi zölddió nagyságú jég formájában zúdult le az istencsapása, pár perc alatt elverve, tönkretéve az éppen érés előtt álló magnakvalót. Abban az évben bizony hagymamag nélkül maradtunk, hiába szárogattuk óvón a féligérett, derékbatört, a sárba levert nagy magfejeket. Nagy tanulság lett ez, mert évekre kizökkentünk a hagymatermesztés hármas rendjéből: hogy először is a legszebb, válogatott öreghagymát elültetjük magnak, másodszor az előző évben magról vetett dughagymát duggatjuk el evésrevaló hagymának, harmadszor pedig elvetjük az előző évben termelt magot, amiből majd a következő év dughagymája terem meg. A jégverést korábban évtizedekig csak hírből ismertük, elszörnyülködve a tévé képein, hogy ebben meg abban a távoli vagy közeli faluban mekkora kárt tett a jég. Nagy jódolgunkban úgy elbizakodtunk, hogy a hagymamagot évről évre dughagymának mind elvetettük, elosztogattuk, tartalékot a következő évre nem hagytunk.

enter image description here Hagymaszalma

Ülök hát a faház előtt, abban a tájban, ahol anyáim, öreganyáim élték le az életüket, melengető a „banyanyár” napsütése, és tisztogatom a hagymát. Nyár közepén csak sebtében kiszedtem, ládákban szellősen elrendeztem, a levelét is rajtahagytam, remélve, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy csinos fonatokba én is fölfonjam. Telt, múlt az idő, a hagymalevelek már mind zörgősre száradtak, ideje megtisztogatni így vagy úgy, mielőtt a közelgő esős, párás időben megszívná magát. Mindegyiket egyenként a kezembe veszem, immár harmadszor. Egy könnyű mozdulat, és már vetik is le finoman zizegő, laza, sáros-poros külső köpenyüket, és előbukkan szépséges, fényes, bíbor vagy szalmaszín, selymes, feszes ruhájuk. Gyönyörködtető, ahogy ott sorakoznak, frissen, fényesen, mindenféle fűszeres ígérettel telve! Alkonyatfelé még a dughagymát is megtisztogatom. Ez már újra a Marika-féle jóféle! Jövőre már ezt duggatom el. Helyreáll a rend.

Dióspusztán, 2019. szeptember végén

Osztálytalálkozó

Nos, a Főszerkesztő asszonyról kiderült, hogy gaz zsaroló, mert amikor szépen megkértem, hadd cseréljem le az engem szimbolizáló kis baglyos képecskét a Faluságban, ártatlan hangon és a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, hogy csak akkor, ha írok is valamit. Ilyen presszió alatt hogyan is lehet értelmesen írni? Na és az ihlet meg az alkotói szabadság? Hát ilyenről még nem hallott ez a mélyen tisztelt hölgyemény? Na, sebaj, megmutatom, hogy megy ez nekem így is. Csakazértis!

Szóval most szombaton volt egy középiskolai osztálytalálkozóm, ahol több dolog is nagyon vicces volt, de az első máris az, hogy valamiért abban hitben voltam, hogy ez a tizenötödik, és a helyszínen világosítottak fel az osztálytársaim, hogy le vagyok maradva valahol, mert ez már a huszadik. Hm, nem érzem magam ilyen öregnek, kicsit meglepődtem, de némi elemi iskolás matek után rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. Mikor beléptünk a terembe a barátnőmmel, akivel együtt mentünk, és végigölelgettünk mindenkit, majd leültünk, ránéztünk egymásra és ugyanazt a kérdést tettük fel: Te, ki az a csávó ott tőlünk jobbra? Egyikünknek sem volt ismerős, így megnyugtattuk egymást, hogy biztos a másik osztályba járt és csak az első évben volt itt, mert senkire sem emlékeztet. Ehhez képest kiderült, hogy a mi saját osztálytársunk, aki végig velünk járt és együtt ballagtunk. Hm, változnak az idők. (Vajon ő is ezt kérdezte a padszomszédjától, amikor minket meglátott?)

Mivel ez már tényleg a huszadik találkozó, mindenki megélt egyet s mást, így nem arról szólt, hogy lehet bebizonyítani, hogy milyen szuper az életünk, hanem őszinte, emberi történetek jöttek-mentek, nagyokat nevettünk és hihetetlenül rokonszenvesnek találtuk egymást. Jó volt megélni, hogy mindenkinek számít a közös múlt, hogy összetartoztunk és ezt ma is lehet érzékelni. Még jobb volt azt megélni, hogy mennyit változtunk, mennyivel kiteljesedettebb mindenkinek a személyisége és mennyire jó fejek azok az emberek, akikkel a tinédzserkorunkon túl is összekötnek dolgok. Úgyhogy nagy lelkesedésünkben azonnal kitaláltuk, hogy térjünk vissza az évenkénti találkozóhoz, mire az ofő rögtön felajánlotta, hogy úgyis most újították fel a házat, nála lehet a következő buli - ez azért olyan szimbolikus, mert amíg gimisek voltunk, minden nyár előtt nála bandáztunk, érettségi után meg évekig szintén. Aztán mindenki önmegvalósított, az ofőnknek is lett új osztálya, így ők buliztak nála, mostanra viszont úgy tűnik, mindenki elfér ott az év során valamikor: volt osztályok, gyerekek, unokák, barátok. Megint egy új öröm az életben így a negyven felé közeledve. Tökjó!

Nagycsalád

enter image description here

Judit írta, hogy nem szereti, hogy a családformája (nagycsalád) közbeszéd része lett. Vagy valami ilyesmit.
Szerintem pedig az, hogy közbeszéd tárgya lett a nagycsaládok modellje, nagyon jó, csak nagyon bénán megvalósított dolog.

Rajta van a bakancslistámon, hogy egyszer kivesézzem, melyik emberi jogi mozgalom, érdekképviseleti csoport, életforma profitált a legtöbbet a tudatos marketing használatból. Mert lássuk be, előbb volt fekete elnök moziban, mint a valóságban. Vagy milyen jól használják a melegek az éves felvonulásokat, a sorozatbeli karaktereket, az ország-világ előtti coming outokat arra, hogy a közbeszéd részévé tegyék magukat, és azt amit akarnak. Vajon a Coca-Cola miért ezt a kisebbséget teszi a plakátra, és miért nem másikat? Az első amerikai női elnök - nos az is egy sorozatban volt csak eddig, de már volt legalább.
Senki le se tojná a gorillákat, ha Jane Goodallról nem készül film. Jane Fonda előtt ciki volt a női testmozgás népszerűsítése a háztartásbelieknél. Skandináviában jöttek rá először, hogy a reklámokban a férfi is mehet vásárolni, vigyázhat a gyerekekre, és a nő is vezethet autót. (Nem véletlen, hogy a skandiknál már az előző korosztályoknál is nagyobb volt az együttműködés férfi és nő között a háztartási munkáknál, gyereknevelésnél.)
És igen, bármilyen cél legjobb eszköze, hogy a közbeszédet használja, mert ami szem előtt van, azzal történnek dolgok, amikről meg hallgatunk azokkal általában nem.
Nyilván lehet tálalni dolgokat az emberek arcába ordítva, kellemetlenkedve, harsányan és ellenszenvesen, és lehet(ne) halkan, indirekt módon a háttérből. Hogy ez ebben az esetben miért nem profi marketingesekkel történik, rejtély, de ugyebár senki nem gondolta volna azt sem, hogy Trump elnökválasztási kampányában a világ legjobb kampányosai orra előtt valakinek volt képe Michelle Obama egyik beszédét ellopni Melanie Trump részére.
Ha egy nap marketingesként ébrednék, rögtön elfutnék a Danone-hoz és elintézném, hogy azt a nyavalyás joghurtot három gyerek egye mostantól a tévében, és egy negyedik játsszon közben a földön. Vagy úgy tárgyalnék az autógyárakkal, hogy a reklámjukban a kocsiba, mely kisbusz, kilencen üljenek be - ne adj Isten egy nagymama is. A macskakaját egy adja és három kistesó nézi.
A plazmatévét hatan ülik körbe, apák és gyerekek, és nem egyedülálló férfiak. Vagy ha már itt tartunk, lehetne pozitív hangulatú sorozatot gyártani a nagycsaládos létről is, nemcsak válásokról, abortuszokról, bűncselekményekről, hülye döntésekről, még rosszabb szitukról.
Ha már a média vesz körül minket nap, mint nap, botorság azt nem használni. Mindemellett lássuk be, annak sulykolásánál, hogy szülessen több gyerek, voltak az idők folyamán sokkal rosszabbak kezdeményezések is. De még mennyi.

Negatív hozzászólások engem is értek/érnek. Úgy tudnám összefoglalni, hogy az ötödik gyerek érkezéséhez a közeli barátokon és egyes rokonainkon kívül senki nem gratulált, ellenben bőszen utalgattak a szellemi képességeinkre, a felelőtlenségünkre, vagy vallási hovatartozásunkra. Azért ez sem normális, mert egyrészt semmi közük hozzá, másrészt jobb körökben ilyet nem illik csinálni. Ugyanakkor 1980-ban a nagyapám hetekig meg sem akart nézni, amikor megszülettem, mert minek anyuéknak második gyerek, főleg egy fiú után. Manapság pedig a két gyerek már alap. Ebből két tanulságot lehet levonni: egyrészt, hogy ha lassan is, de változtatni lehet a közgondolkodáson, másrészt, hogy az emberek mindig meg szólták/megszólják mások életvitelét, bármilyen legyen is az.

Sellyéhez visszakanyarodva. Idén mi Sellyén nyaraltunk és előadásokat hallottunk a cigányság helyzetéről, az Ormánság kultúrájáról, a fakazettás mennyezetes templomokról, az Ormánság víz-, növény- és állatvilágáról, településeiről. Minden előadó hivatkozott Kiss Géza Ormányság c. könyvére. Nos átrágtam magam rajta - nem volt könnyű. A könyv előszava és utolsó fejezete kifejti, hogy az író célja - mely részletesen taglalja az Ormánság 1930-as évekbeli életét - mementót írni egy elsüllyedő világról. Amelyet közvetve a földosztás, annak következményeként azonban az egykézés tett tönkre.

Utóirat: Az év hírének Ursula von der Leyern megválasztását tartom az Európai Bizottság élére. Ugyanis ő 7 gyerekes anya is.

enter image description here

Lehet(ő)séges világok

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

enter image description here

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Idegen nyelven

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

enter image description here
Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".

Körömcipő hátizsákban avagy fáradtan is sikkesen

Itt a tanév vége, a gyerekek végre kiszabadultak a levegőre, a nyárba, a szabadság minden reggel a lehetőségek végtelenjét sugározza az emberre - már akire, természetesen, hiszen a múlt hét számomra és majdnem minden kollégám számára a szóbeli érettségiztetés jegyében telt, ahogy ez a hét is. Pedig már húdenagyonvárom, hogy ne kelljen végre óracsörgésre kelni, gyerekeket időre összepakolni, munkahelyre bejárni. Nem a munkával van a gond, kérem szépen (hiszen ez a nyár sem lesz csupán sétagalopp és tűzoltóparádé), csupán magával a lélekölő rutinnal, amiből erre a tanévre egyszerűen elég volt. Türelmem már "csak" az iskola emberi oldalához van és a vizsgázók sikeréért megtett lépésekhez - az adminisztráció, belső képzések, többórás értekezletek és egyéb csemegék nem férnek bele. Pont. Idén elfáradtam és megint nem a gyerekekben, hanem abban, ami a kreativitásomat fojtogatja. Olvasom Csányi-Géczi beszélgetős könyvében (Őszi kék), ahogy Csányi kifejti, mit kéne ezen a téren tenni, hogy jó legyen - három sorba belefér az egész, mégis megállapítja: reménytelen, hogy ezt valaha a politikusok megértsék. És tényleg az, hiába élt köztünk egy Ranschburg, él egy Vekerdy. Nem és nem.
Miért?
Miért jövünk be minden reggel repesve az iskolába?
Miért jövünk lelkesen - azaz lélekkel, sőt, többnyire szívvel-lélekkel?
Miért jövünk felkészülve?
Miért, hogy a legnagyobb hajtás közepette is időt kerítünk rá, hogy a nyugdíjas kollégának meglepetésbulit szervezzünk és ott mindenki jelen van?
Miért üljük végig a szóbeli érettségit minden diákra és egymásra is odafigyelve, humorral és jókedvvel? (Pedig ott néha olyanokat is hallani, hogy annak idején Hitler a sarkvidéket is elfoglalta. Vagy hogy Olaszország cári nagyhatalom volt Napóleon idejében. Hm, mindig tanul az ember.)
Miért megyünk három különböző helyszínre tesiből érettségiztetni egyetlen diákot, ami egyébként öt ember négy óráját emészti fel?
Miért, hogy sosem késünk? Akkor sem, amikor három gyereket gardíroz a pedagógus-házaspár minden reggel háromfelé, miközben mindkettőnek van első órája. Akkor sem, amikor a felhőszakadás miatt uszoda a város, az udvar és gyalog nem lehet bejönni, legfeljebb beúszunk. A gyalogos kollégák meg libasorban várják a kapuban autós kollégájukat, akik befuvarozzák őket a maradék pár száz méteren. Akkor sem, amikor a vihar kellős közepén kell este 6-ra visszaérni az ünnepélyes érettségi bizonyítvány átadására és az ember (az asszony) óriási esernyő védelmében rövidnadrágban és futópólóban, gumicsizmás kandúrként (macskacicóként) startol otthonról, majd a mosdóban varázsolja elő kiskosztümjét és körömcipőjét. (Mert öltöző nincs. Étkező sincs amúgy. Büfé vagy menza sincs persze. Ja, hogy tesiterem vagy uszoda sincs, az már fel sem merül - uszoda különben is van, amikor jön a felhőszakadás, mi kell még? Zuhanyzó esetleg? Könyvtár? Ja, csak úgy mondtam.)
Jó, persze, tudom, nekünk ez a dolgunk és kész, nem kell ezt kitenni a kirakatba.
Ahogy nem kell keseregni sem (különben sem érdekel senkit, többnyire minket magunkat se), de néha azért az ember felteszi magának a nagy kérdéseket és sajnos még mindig csak az jön ki válaszként, hogy vagy megszoksz vagy megszöksz. Ha máshogy nem, hát körömcipőben, ami ugyan nagyon csinos kívülről, de sok helyen szorít belülről - pont, mint az iskola. Pedig ez az otthonunk is. Legalábbis nekünk. Ehhez képest alig várom a mostani tanév végén, hogy hazamehessek, ahogy majd augusztusban alig várom, hogy hazajöhessek. Úgyhogy hamarosan elő a szandállal, majd a szünet után jöhet újra a körömcipő!

NŐ - 14 év

Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!

A chevink
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...

Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...