Viseletünk olyan, mint a bőrünk, sokat megmutat abból, kik vagyunk. Utal a korszakra, amiben élünk, nemünkre, életkorunkra, kulturális környezetünkre, értékrendünkre....

Nagymamám keze erős volt, bőre napbarnított, kicserzett, 100 év viszontagságát megélt, gondoskodó, dolgos kéz volt. Anyukám puha keze mindig tiszta, fehér, arányos ujjain csinos gyűrű, íves körme finoman lakkozott. Kéztartása kommunikatív: magyarázó, kérdő, óvó, intő, simogató, egy tanult, okos asszony szerető keze.
Az én kezem kicsi, bőre a hőmérséklet függvényében piros vagy fehér, eres vagy vékonyka. Nem túl szép és nem is erős, de minden feladatra kész, az ősök vonásait rejtő, egyenes kéz.

Nagymama ruhái erős anyagból varrott, tartós, szépséget és divatot mellőző, funkcióra hivatott darabok voltak. Mamának nem volt választott viselete, lány korában járt, amiben a többiek, de már fiatalon kenyeret dagasztott, tehenet fejt, szőlőben kapált, dolgozott a fronton lévő férfiak helyett is, így csak misére és a jeles napokra vasalta és keményítette ünneplő ruháját.
Fiatalasszonyként faluról a városba kényszerült akaratlan. A falu jelentette számára a családot, biztonságot, a szokásrendszert, a megélhetést, otthont és rendet, ám hirtelen egy több nemzetiségű, motorizált, modern nagyvárosban, Pécsen találta magát, egy új és ismeretlen világban, amibe nehezen integrálódott. Egész életére gyökér-vesztett ember lett, szíve és lelke szülőfalujáé maradt.
Ruhatára nem őrzött meg semmit a régi kelmékből, még a paraszti kultúra tárgyait sem hozhatta magával.
Asszonyként gyermeket nevelt, baromfit, disznót tartott, és a kertben megtermelte a család éves zöldség és gyümölcs készletét. Mindig a munka szabta meg mit húz fel: a kertbe jó a szakadt blújz, főzéshez a fakó, ám a városba szép ruháját öltötte magára. Sokáig gyűjtött jó szövetre és szabóval varratta nagykabátját, hogy majd egy életet kiszolgáljon. Egyedül a fejkendő maradt jelképe a gyermekkorban bevésődött falusi értékrendnek és szigorú öltözködési szabályoknak.

Anyukám nagyvárosban nőtt fel, egyszerre dolgozott és tanult, esténként a barátnőkkel színházba járt, hétvégén a Dunára fürdeni. Ruhatára szűkös, hisz a 60-as években senkinek nem volt sok ruhája, de Anyu okos és minőségi darabokat vásárolt. Okos, azaz jól variálható, többféle együttesként is használható ruhákat, melyek anyaga tartós, szabásuk alakhoz igazodó, stílusuk visszafogott, de a divatot követő.
Fiatal városi nőként körömcipőben járt, miniszoknyája alatt formás lába vonzotta a férfiak tekintetét. Mára a cipő sarka alacsonyabb, a szoknya hosszabb lett, a korosztálya férfi tagjai pedig kellően rövidlátók ahhoz, hogy észre vegyék egymást... Pedig anyu máig divatos és színes, megjelenése 80 évesen is nőies és friss!

Én városban nevelkedtem, mindennapjaink része volt a zenehallgatás, az olvasás, hétvégente kirándultunk, múzeumba és cukrászdába jártunk, nyáron Nagymamának segítettünk kertet gondozni, befőzni. Férjemmel egy Pécs-közeli községet választottunk otthonunknak, elnyerve ennek minden adományát: madárdalos hajnalok, egymást segítő szomszédság, földben termő élelmiszer, testet és lelket ápoló virágoskert.

Az én öltözetemben helyet kap Nagymama praktikuma és Anyukám színes egyénisége is, szeretem a szép nőies darabokat, de gyakran húzok futós, sportos holmit. A bizsukat örömmel használom hisz a színek, formák, stílusok gazdag választéka játékossá teszi a öltözködést, jól kifejezi, akár javítja hangulatomat és felerősíti öltözékem összhangját.

A fontos és jeles napokon csinos vagyok, és mindig magamon hordom a családi ékszereket. No, nem több száz éves drágaköveket, hanem szeretteim ajándékait: Mamától kapott fülbevaló, Anyutól örökölt gyűrű, férjemtől kapott karóra, testvértől medál, rokontól, fontos barátnőktől kapott nyakláncok, bizsuk. Segítő ékszerek ezek, melyek szeretteim erejével bírnak, óvnak és melengetnek....

Hiszek az ékszerek varázserejében, magukban hordozzák az anyagok természetes erejét, készítőik tehetségét, és a családtagok szeretetét, jóakaratát, támogatását.
Az ékszer hagyomány, erő, játék, a női viselet elengedhetetlen része. Olyan, mint a fűszer, az élet íze.

Mama a falujának egy kivételes lánya lehetett: egészséges, erős, fehér bőrű, kék szemű teremtés. Legszebb ékszere a hajkoronája volt, hullámos fürtjein a napsütés az arany és a bronz ezer színében játszott. Kislányként kis nyakláncot kapott bérmálásra, majd asszonyként egyszerű jegygyűrűt, nagymamaként gyermeke-unokái ajándékát. Kedvence lett az ősi etruszk minta alapján készült medál és lánc, melyet élete végéig hordott. Most az én nyakamban csillog diszkréten az egykori olaszországi szuvenír.

Anyukám fiatalon formás, karcsú lány volt, festett haja tupírozva, színe a szőkétől a rózsaszínig számos árnyalatban díszlett, a fodrász tehetsége és a hidrogén aktuális aránya függvényében.... Ékszerre fiatalon nem telt, de kisebb karperec, nyaklánc, egy-egy színes kendő feldobták öltözékét. Asszonyként bővült az ékszertár a családi ajándékokkal, örökségekkel. Számára a jegygyűrű és kísérőgyűrű a legfontosabbak, a házastársi kötelék, az egység szimbóluma, mindig viseli őket.
Ám velem együtt örömmel használja kiegészítőnek a bizsukat. Tükrös szekrénykénkben se szeri se száma a Föld különböző tájáról származó kézműves nyakláncoknak, különleges fülbevalóknak, finom kendőknek. Megőrzik nekünk világunk színes tájait, alkotóik kreativitását, őseik hagyományát, az eltérő kultúrák gazdagságát.

Viseljünk hát nyakéket, hajdíszt, fülbevalót és karórát! Legyen rajtunk akár szalmából font első jegygyűrűnk, gyermekeinkkel közösen fűzött gyöngy karláncunk, iparművész nemezelte nyaklánc, vagy a nagymamai örökség, érezzük a finom selyemszálat, ami velük összefűz, erősebbé téve minket, szebbé világunkat!

Tegnap, a sok eső utáni nekirugaszkodott kertben – a Dani megidézte idő-megéléssel kombinálva jutott eszembe, hogy tavaly körülbelül ilyenkor elkezdtem egy gondolatsort, amit nem fejeztem be (mert tulajdonképpen befejezhetetlen). Megtaláltam:

A minap írtam Irmának, hogy megyek ki dzsungelharcot vívni a paradicsom és a paprika körül.
Estére tömérdek karcolást, zúzódást, csípést beszerezve kicsit úgy érezhettem, hogy - ha a harcot nem is - a csatát pillanatnyilag én nyertem.
Különleges lélek- és létállapot: mikor nekihevülve átrendezzük a szobát, az életet....
Az elvadult, az elhanyagolt kert kialakulásának megakadályozása.
Valahogy a kertre mindig úgy gondolunk, mint a nyugalmas tevés-vevés helyszínére, az idilli tevékenység végzésére.
Az ápolt, folyamatosan, szinte nap mint nap fésült kertben ilyen is a munka: nyugalmas és harmonikus. Irodalmi kert.
(2023.06.25.)

Megélt és átélt, illetve át nem élt, néha élhetetlen idősávok közötti egzisztálásunk privát idejű kertje. A látható és a titkos helyeink.

Egy kép Balázs generatív kert-sorozatából

A kit/mit választani kérdésén túl mindig érdekesebbnek tűnik a miért én? Miért engem? Miért nekem? Talán ez az egy passzivált viszonyrendszer, ami nem hagy nyugodni. Miért én születtem oda? Miért én járhattam oda? Miért engem vettek fel? Miért rám esett a választás? Ebben a kérdésfeltevésben a történet az én-en kívül van. Az aktív én nem mesél, hanem keresi azt a keretezett valóságot, amiben újra én lehet. A megfelelést. Az aktivitást. Hogy ő írhassa a történetet. Ki szabad akaratból, ki szabad kiválasztódásból – a krónikás feladata pedig, hogy elhiggye, ugyanazt a mesét igyekeznek megírni.

Érdekes szó ez a „viselet”. Annyiféle jelentést tudok mellé találni.
Viseletnek hívják a néprajzban a nép, az isten adta nép tájegységekre, településekre jellemző ruházatát.
A tesóm, aki többszörösen ismert és elismert néptáncművész, koreográfus, évtizedek óta gyűjt viseleteket. Képes bármeddig elutazni (vagy minket elküldeni) egy-egy kitüntetett darabért. Mára odáig fajult, hogy előadásokat, divatbemutatókat rendez, koreografál, vezet, amelyek során feleleveníti az egyes ruházatok üzeneteit, a viselésükhöz kapcsolódó szokásokat, vagy éppen egy-egy motívum újraértelmezését. Nem mindennapi élmény.

Ha már a népviseleteknél tartunk, akkor nézzünk egy szép régi kifejezést! Viseletes, viseltes. Ezzel a szép kifejezéssel kívántak arra utalni, hogy az adott ruhát régóta viselik, azaz elnyűtt, kopott, szakadt. Kicsit udvariasabban hangzik, mintha simán leszólták volna bárkinek is az öltözetét. Pedig már ekkor megmutatkozott, hogy bizony a ruha teszi az embert. Ugyanis az ilyen megjelenés, viselője szegényes anyagi körülményeiről árulkodott.

A viseletes szó szigorúan nem összekeverendő a viselős kifejezéssel. Mert ez bizony egészen mást jelent. (Külön gratulálok annak a magyar, mint idegen nyelvtanárnak, aki a különbséget elsőre megérteti egy magyarul tanuló jóhiszemű külföldivel.) Itt bizony mást visel a titokzatosan mosolygó asszonyság. Mondjuk a terhesség szónál jobban hangzik, de nekem a várandósság volt a másállapotomra talált legmegfelelőbb kifejezés. Ugyanis méhemben fejlődő gyermekeimmel töltött 9-9 hónapot csöppet sem tekintettem terhesnek. Ugyan eltérően viseltem a két időszakot, de mindenképpen egy csodás várakozásnak éltem először lányom, majd fiam készülődését. Érdekes, hogy lányom idején majdnem végig hánytam a 9 hónapot, míg fiammal csak nőtem, nőtem, mint a kis gömböc, de rosszullétre nem panaszkodhattam. Egy öreg nőgyógyász bölcsessége szerint az ultrahang vizsgálatnál is pontosabban megmondható a születendő gyermek neme, ha a várandósság ideje alatti rosszulléteket figyeljük. Ugyanis, ha az asszonyba csak egy akkorka kis férfiasság is izeg-mozog, amekkora egy magzat kukackája, akkor kedélyére nem lesz panasz, rosszullét nem gyötri. Bármennyire is nyers eme pajzán bölcsesség, személyes példámmal kénytelen vagyok valóságát megerősíteni. Úgy is mondhatnám, hogy másodszorra jól viseltem magam. És egy újabb szóértelmezési elágazáshoz érkeztünk. Mert a „jól viseltem magam” egyaránt jelenheti, hogy jól éreztem magam, de azt is jelentheti, hogy jól viselkedtem, rendesen tettem a dolgom, a viselkedésemre nem volt panasz. Régebben a gyerekek ellenőrzőjében ez állt: jó magaviseletért jelest osztályzatot kap. Azaz jól viselte magát. Ez vajon azt jelenti, hogy azt a személyiséget, amit örökölt, kapott, neveltek belőle, azt jól elviselte? Vagy egyszerűen jól viselkedett? Nem is egyszerű a válasz. A viselkedést az emberek világában inkább magatartásnak szeretik hívni. Pedig olyan kérdést még sosem hallottam, hogy Pistike, hogyan tartod magad. Sokkal inkább, hogy miért viselkedsz így. A válaszból sok mindenre lehet következtetni. Az állatvilágban például komplett tudomány épült rá, viselkedéstan, etológia. Érdekes, izgalmas terület. Magyarázatot ad számos jelenségre. Meg kenyeret is szépreményű etológus lányoknak, mert az állatok viselkedésének megfigyelése, kutatása lassú, hosszadalmas, sok türelmet igénylő feladat. Az ilyen munkakört nők viselik jobban. (Éppen mostanában köszöntöttük a csodálatos Jane Goodall-t 90. születésnapján.)

Valóban, nem csak ruházatot viselünk, hanem sok és számos terhet, helyzetet. Ilyenkor mi nők szeretünk egy kis külsőséggel jutalmazni, vigasztalni, feldobni magunkat. Ezzel lehet, hogy csak elfedjük a tényleges állapotunkat, vagy éppen valami mást szeretnénk közvetíteni. Ez a viselet lesz az öltözködés, a divat. De az erről szóló gondolataimat majd máskor kell elviselnetek.

A tesóm, aki viseletes, de kényelmes cipőjében, viselősen, a magyar népviseletet bemutató előadáson, éppen furcsán viselkedik.

Számomra a mai napig meghatározó élmény, mikor 2021-ben a "Mesélt város és vidék" témát mindegyikünk megírta (https://falusag.hangfarm.hu/author/noirokor) – ahányszor csak visszaolvasom, lelket cirógató örömmel állapítom meg, hogy úgy jó, ahogyan van. Semmit nem változtatnék rajta, csak folytatnám.
Tavaly előtt, mikor tollasos-röpis együtt-játszásra találkoztunk, Szilvi a hatalmas pizzákkal megérkezve már akkor mondta, hogy na, legközelebb hozzájuk menjünk. Bensőséges nő(író)kör legyen.
Viseléseink, mint téma-ötlet onnan jött, hogy Balázs sok AI generált fantasztikus népviseleteket készít és nemrég láttuk a Smoke Sauna Sisterhood c. filmet az észt női szauna közösségről. Szilvinek tetszett az ötlet: Viseléseink. Lélek és ruha. Színe és visszája.

Nos, Balázs, mint tiszteletbeli (nő)íróköri tag, már megírta a maga téma-verzióját Szalmadivat címmel. Ezen a ponton vallom be, hogy Szilviéknél nem sikerült dolgozni, mert elörömködtük az időt....
De! Zsuzsi felpróbálta Szilvi álomszép viseletét, rövid felvillantása a szokásrendszereknek: mikor ki milyen színű, anyagú, stb. ruhát viselhetett. Társadalmi státuszok, belesimulás, elfogadás, apró lázadások. És Zsuzsi gyönyörű éneke.

Séta a kertben – gyümölcsös, pince, régi és frissen ültetett növény-életek. Régi bodzabokor, fa nagyságú törzzsel, megmentve, életben maradva.
Elsétáltunk a tájházba, megnéztük a szalmagyűjteményt és a tojásmúzeumot, aztán lesétáltunk a pajtából átalakított közösségi házba. Terek, lehetőségek, megteremtések, használatok és közösen megéltségek. Megfűztük Balázst, hogy zongorázzon nekünk – megtette!

Kedves Mindenki! Várom a témához kapcsolódó bejegyzéseiteket!

Viseléseink – a testen és a lélekben. A lélek kivetülése a ruha által a testre. Alkalmak. Hangulatok. Eltakarások.
Tudatosan nem test és ruha lett a cím – akkor inkább a divat felé orientálódnánk.

Felöltözni a napnak. Az éjszakának. Másnak lenni, más testet mutatni. Másként, másmilyennek lenni. Szépnek vágyni. Az esti fény-takarások megszépítésében őszinte-bátran.

Mindennapi ruháink – önkifejezés, idomulás a környezethez. A földön meglenni törekedve az idilli felé. A lehetőségek, az adottságok és az álmok összeegyeztetettségi harmóniájának megvalósítása. Elégedettség.

Éjszakai ruháink és ruhátlanságaink. Sejtetés. Kacérkodás. Huncutság.

A lakóhelyünk nagy mértékben meghatározza nemcsak azt, hogy milyen típusú ruhákat hordunk, hanem az anyagválasztást és a színeket is. Színválasztásunk.

Megtalálni a konzum világban saját magunkat, a készletből létrehozni az egyedit. Válogatni. Kombinálni.

Piros csizma – sokáig identitásom kifejezője volt. Nem szerettem soha, mikor megkérdezték, hogy hol vetted, én is ilyet akarok. Úgy éreztem, el akarnak lopni belőlem valamit.

Szép ruha visszahatása a testre – elvárja tőle, hogy ő is szép legyen. Edzeni: erősre, tartósra, szépre. Vasalni: ránctalanra, tartottra, szépre. Az ideális alkaton a tökéletes szabású ruha. Kölcsönös kifejeződés. Álomvilág.

A kulisszák mögöttiség, helyesebben a következő program előttiség: az ellendi és környékbeli faluságos csajokkal már készítjük elő a márciusra tervezett Ellend régen és ma fotókiállításunkat, melyhez a falu lakóitól és a faluhoz kötődőktől kértünk régi és új felvételeket. Időkaland.

Csacsogós sütizés és teázás utáni fotóválogatás

Tisztelt Faluságosok! Drága Judit!

Minden vendégjárás egy merő izgalom. Hiszen azok előtt kell szerepelnünk, akikkel nem élünk együtt. A családunk tudja, hogy milyenek vagyunk reggel kócosan, vagy hogyan isszuk a szódát, vagy mikor szoktuk a fürdőben a csapot letörölni. De aki nem velünk lakik, az csak azt a pillanatnyi állapotot látja, amikor nálunk van. Abból von le következtetést. És ezért izgulunk.
Akkora égés volt, amikor egyszer takarítottuk a fürdőszobát, a gyerekek meg megkérdezték, hogy vendégek jönnek. Majdnem elsüllyedtem. Ez ellen nincs mit tenni. Jó benyomást szeretnénk kelteni. Pedig a szétdobált gatyák ellenére még lehetünk jó emberek. Azért már vagyok olyan bátor, hogy bizonyos barátaim látogatásakor nem pakolok el, de ha az anyósom, vagy az anyám jön, akkor fényesítem az ezüstöt.

Pusz, Krisz

A gyógyfürdőzésről mindig a tespedtség, a statikusság, a lomhaság jut eszembe. A tehetetlen testek felázott bőrének öregen kipárolgó langyos szaga. A mozdulatlanság. A halál.

Gyerekkori elűzhetetlen kép: valószerűtlenül csupasz, ruhás méltóság nélküli, komikus-lebegő műanyagbabákká vált ismeretlen felnőttek. Ugrálni tilos!

Szeretem a víz áramlását, szeretek benne mozogni: csobbanni, úszni, szeretem a bemerülés és kibukás dinamikáját, az önmaga súlyától megkönnyebbült testem ficánkoló játékosságát, a félrenyelések és fröcskölések féktelen figyelmeztetését saját levegőtlenségemnek való kiszolgáltatottságra. Szeretem az elfáradó-elzsibbadó rongybaba érzést, az elementáris éhséget, ami egy hatalmas fürdőzés után rátör az emberre.

Megtartani a fiatalságot, megtartani kertünkben a vizet - nem kihívás, hanem inkább meghívás az itt-létre.

Egyelőre egyre inkább úgy látom, hogy a mozgás minden életnek a kulcsa.

Lemezborító készítés, Independent Label Fair Budapest (Független Kiadók Vására), 2021 - Pontoon állóhajó

Balázs éppen (már megint, még mindig) A rész és az egész-t olvassa, megkértem, citálja ide ehhez a gondolatmenethez illeszkedő beszélgetést a könyvből:

"Na de ha igazán elütnénk egy bálnát? kilyukadna a hajónk is meg a bálna is. Csakhogy itt a nagy különbség: a bálnán ütött lyuk begyógyulna szépen magától, a hajó meg roncs maradna. Különösen ha a tenger fenekén kötne ki. Mert egyébként persze ki lehet javíttatni." Itt már Niels [Bohr] is közbeszólt: "Korántsem ilyen egyszerű az élő és a holt anyag kötötti különbség. Nem vitás, a bálnában valóban dolgozik egy formatív erő, hogy így nevezzem; ez az erő biztosítja, hogy a sérült rész kiegészüljön. A bálnának persze fogalma sincs erről az erőről. Az sem kétséges, hogy erre a biológiai örökségre még nincs magyarázat. Ugyanakkor azonban a hajó sem teljesen élettelen tárgy. Olyan viszonyban áll az emberrel, mint a pókháló a pókkal, vagy a fészek a madárral. A hajó formatív ereje az emberben gyökerezik, és a javítás folyamata valamiképp analóg a gyógyulási folyamattal. Ha ugyanis nem volnának élőlények - jelen esetben emberek -, akik meghatározzák a hajó formáját, nem lehetne megjavítani sem. Természetesen az a tény, hogy az ember esetében ez a formatív erő tudatos, már nem jelent lényeges különbséget."

(Werner Heisenberg: A rész és az egész - Beszélgetések az atomfizikáról, Gondolat, Budapest, 1975, ford. Falvay Mihály, 148-149. o.)

Ha Woody Alent látod, azonnal beugrik, hogy ő NEW YORKI. Csupa nagy betűvel. Ha meghallom Dés László zenéjét, azonnal az jut eszembe, hogy ő PESTI. Csupa nagybetűvel. Tudom, hogy a szövegeit nem ő írja, de az a szenvedély, ami a dalaiból árad, az nagyon pesti. Ennyire szenvedélyesen szerelmesnek lenni, csak második generációs pesti tud. Aki gyermek korában a szüleivel ismerte meg a várost, aztán középiskolásan egyedül bolyongott a körutakon, és tereken. Be nem teljesült szerelmekkel, vágyódó tinédzser versekkel, hogy mire felnő, bátor és szenvedélyes legyen. Mi, vidéki versenyzők sosem leszünk ennyire felszabadultak. Hiányzik a város zsigerekig ható ismerete, és az ebből fakadó önbizalom, ami átjárja szerelmi életünket is.

Ha Dés László dalait hallom, pestinek, és nagyon szenvedélyesnek képzelem magamat. Olyannak, aki ha éppen szerelmi bánata van, hosszú szövetkabátban, feldúltan lépked a Nagykörúton. Olyannak, aki ha éppen szerelmes, vágytól fűtve, hol pattanásig feszülten, a finom érintésektől őrületig fokozza a vágyat. Hol állat módjára, veszettül párosodik. Szerintem Woody Alan New Yorkban pont ilyen volt.

Amikor pedig a cserhalmi-bástijulis dalokat hallgatom, szinte legalizálom a megcsaló viszonyt. Olyan szenvedély vibrál a pár között, hogy megbocsájtom nekik a hazugságot. Persze ez csak addig tart, míg szól a zene. De Dés László zenéjében pont az a jó, hogy szégyentelenül lehet megélni a legbujább érzelmeket is. És a legnemesebbeket is. Nem véletlenül lett a szabadon gondolkodók himnusza a Mi vagyunk a grund. Mert nem szégyen a szégyen, és bátran lehet akár sírva is énekelni, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

A héten a koncertjén voltunk. Négy színész énekelte dalait: Für Anikó, Mácsai Pál, Nagy Ervin, és a csodálatos hangú díva, Básti Juli. Számos új dalt is előadtak, amelyeket még sose hallottunk. Azonban a furmányos szövegek, a finoman kidolgozott zene, és a profi zenészek olyan élményt szereztek, amitől az új dalok azonnal fülbe másztak. És elvarázsoltak. És szerelmesen sétáltam a Nagykörúton. És gátlástalanul csaltam és csalatkoztam. És sirdogáltam amikor régi dalok régi érzéseket idéztek fel bennem. És telitorokból énekeltem, hogy “m’ért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”.

Már félév telt el amióta új munkahelyen dolgozok. Lassan kiismerem magamat a helyen és az emberek közt. Alakulnak kapcsolatok. Születnek felismerések, nagy egymásra találások. Ahogyan közeledünk egymáshoz, egyre több mindenről beszélünk, egyre nagyobb őszinteséggel. Az egyik munkatársnőm legújabb felismerését osztotta meg velem arról, hogy többször kellene hétközben is kimozdulniuk, hogy kitörjenek a mindennapok egyhangú taposómalmából. Idült vigyorral néztem rá, mert azt számoltam, hogy csak az elmúlt két hétben mennyi spontán, vagy jó előre megtervezett programot csináltunk a hét számos napján. Busójárásoztunk húshagyó kedden, farsangoltunk az iskolába, klasszikus koncerten voltunk, amelyre a Bartók Rádióban nyertem jegyet, kergettük a hóesést a Mecseken, szétválogattuk a gyerekek évek óta összegyűjtött játékait (kiszanáltuk a történelmileg túlhaladottakat), rég nem látott rokonokat láttunk vendégül, Dés László koncertre mentünk, péntekre pedig négy fogást sütöttünk a munkahelyi piknikre. Azt hiszem mi már korábban észrevettük a hétköznapok száguldó monotonitását. Néha kicsit túl lövünk az élmények hajszolásával, ez fárasztó, és nem segíti az “év háziasszonya” díj elnyerését, mert általában a házi munkán spórolok, de pont a koncerten idéztem fel harminc évvel ezelőtti énem, és az elszáguldott időt meghazudtolóan friss volt az érzés. Mintha nem is harminc éve lettem volna álmokkal teli fiatal felnőtt.

Nincs már újabb harminc évem, de megvan a képességem, hogy a hétköznapokban is találjak emlékezetes pillanatokat. Az ünnepekkel pedig feldíszítsem a száguldó vonatunk. Hiszen “egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk”.

Rengeteg levelet küldtünk egymásnak faxon. Apának akkor még tekercses-faxpapíros készülék volt az asztalán, talán egy évre rá lett A4-es papírra nyomtatott lehetőség.
Minden tekercsen érkező - legyen az fikarcnyi rámgondolásos üzenet vagy több oldalnyi beszámoló a távolban, főleg persze belülről: szívben és fejben történtek - üzenetet addig olvasgattam, amíg szinte már kívülről tudtam. Minden mondat felért egy simogatással, minden vessző a folytatást ígérte.
A mai napig összehajtogatva laknak kalapdobozokba rendezve az első közös koncertjegyekkel, múzeumbelépőkkel, vonatjegyekkel együtt.
Ide költözésünkkor néztem bele a dobozokba, addig elég volt mindig a tudat, hogy vannak, hogy ott vannak, de mivel nem elmúltságból, hanem jelenvalóságukban tekintek rájuk, sohasem volt fontos, hogy újraolvassam őket.
Talán valamelyik gyerek kérdezett rá pakolás közben, hogy mik azok és nyitottam fel a tetőket, akarva mutatni azt az intenzitást, ahogyan egy család születni készül.
Az elsárgult papírokról elillant a festék, immár visszahozhatatlanul, pusztán emlék-keretként, a valaha ott-lét bizonyítéka, de a visszaleshetőséget kizárva. A 'milyenek voltunk' képzelettel színezett meséi.
Amikor pdf formátumba mentek egy hivatalos iratot, mindig elfog a kísértés, hogy a jövő kiber-történészeire gondolva benne hagyjam a word-be írt, kifehérített üzeneteimet. Néha bennehagyom.