A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.

Nagy Anita: Kint-ülés c. fotója

Adri verséhez Ani fotói között keresgélve azon kezdtem el morfondírozni, hogy miért van az, hogy anyáimról az az erős képzetem, hogy van egy saját helyük, ami csak és kizárólag az övék: egy fotel, egy sámli, egy hokedli.
Ha rájuk gondolok, azon ülve jelennek meg.
Nekem is van saját fotelem (ehhem, már csak az van, a bővülő családdal egyenes arányban szűkültek a terek, a saját íróasztalt ki tudtam váltani egy laptoppal, az ágyat örömmel megosztom, nade a fotelt, azt nem adom, az az én privát terem-helyem), amit, ha nem ülök benne, akkor előszeretettel használatba vesznek, de mindig tudják, mi az az utolsó pillanat, amikor ildomos gyorsan felpattanni, és átadni.
Az anya-kép, ami szilárd és rendíthetetlen.
Képnézegetés közben rájöttem: persze, hogy nincsen a gyerekeknek a fenti értelemben vett saját helyük, hiszen vagy folyamatos mozgásban vannak, vagy mindent belaknak. A kamaszok ágy kultusza meg inkább arról szól, hogy összemossák az éjszakát és a nappalt.

Viseletünk olyan, mint a bőrünk, sokat megmutat abból, kik vagyunk. Utal a korszakra, amiben élünk, nemünkre, életkorunkra, kulturális környezetünkre, értékrendünkre....

Nagymamám keze erős volt, bőre napbarnított, kicserzett, 100 év viszontagságát megélt, gondoskodó, dolgos kéz volt. Anyukám puha keze mindig tiszta, fehér, arányos ujjain csinos gyűrű, íves körme finoman lakkozott. Kéztartása kommunikatív: magyarázó, kérdő, óvó, intő, simogató, egy tanult, okos asszony szerető keze.
Az én kezem kicsi, bőre a hőmérséklet függvényében piros vagy fehér, eres vagy vékonyka. Nem túl szép és nem is erős, de minden feladatra kész, az ősök vonásait rejtő, egyenes kéz.

Nagymama ruhái erős anyagból varrott, tartós, szépséget és divatot mellőző, funkcióra hivatott darabok voltak. Mamának nem volt választott viselete, lány korában járt, amiben a többiek, de már fiatalon kenyeret dagasztott, tehenet fejt, szőlőben kapált, dolgozott a fronton lévő férfiak helyett is, így csak misére és a jeles napokra vasalta és keményítette ünneplő ruháját.
Fiatalasszonyként faluról a városba kényszerült akaratlan. A falu jelentette számára a családot, biztonságot, a szokásrendszert, a megélhetést, otthont és rendet, ám hirtelen egy több nemzetiségű, motorizált, modern nagyvárosban, Pécsen találta magát, egy új és ismeretlen világban, amibe nehezen integrálódott. Egész életére gyökér-vesztett ember lett, szíve és lelke szülőfalujáé maradt.
Ruhatára nem őrzött meg semmit a régi kelmékből, még a paraszti kultúra tárgyait sem hozhatta magával.
Asszonyként gyermeket nevelt, baromfit, disznót tartott, és a kertben megtermelte a család éves zöldség és gyümölcs készletét. Mindig a munka szabta meg mit húz fel: a kertbe jó a szakadt blújz, főzéshez a fakó, ám a városba szép ruháját öltötte magára. Sokáig gyűjtött jó szövetre és szabóval varratta nagykabátját, hogy majd egy életet kiszolgáljon. Egyedül a fejkendő maradt jelképe a gyermekkorban bevésődött falusi értékrendnek és szigorú öltözködési szabályoknak.

Anyukám nagyvárosban nőtt fel, egyszerre dolgozott és tanult, esténként a barátnőkkel színházba járt, hétvégén a Dunára fürdeni. Ruhatára szűkös, hisz a 60-as években senkinek nem volt sok ruhája, de Anyu okos és minőségi darabokat vásárolt. Okos, azaz jól variálható, többféle együttesként is használható ruhákat, melyek anyaga tartós, szabásuk alakhoz igazodó, stílusuk visszafogott, de a divatot követő.
Fiatal városi nőként körömcipőben járt, miniszoknyája alatt formás lába vonzotta a férfiak tekintetét. Mára a cipő sarka alacsonyabb, a szoknya hosszabb lett, a korosztálya férfi tagjai pedig kellően rövidlátók ahhoz, hogy észre vegyék egymást... Pedig anyu máig divatos és színes, megjelenése 80 évesen is nőies és friss!

Én városban nevelkedtem, mindennapjaink része volt a zenehallgatás, az olvasás, hétvégente kirándultunk, múzeumba és cukrászdába jártunk, nyáron Nagymamának segítettünk kertet gondozni, befőzni. Férjemmel egy Pécs-közeli községet választottunk otthonunknak, elnyerve ennek minden adományát: madárdalos hajnalok, egymást segítő szomszédság, földben termő élelmiszer, testet és lelket ápoló virágoskert.

Az én öltözetemben helyet kap Nagymama praktikuma és Anyukám színes egyénisége is, szeretem a szép nőies darabokat, de gyakran húzok futós, sportos holmit. A bizsukat örömmel használom hisz a színek, formák, stílusok gazdag választéka játékossá teszi a öltözködést, jól kifejezi, akár javítja hangulatomat és felerősíti öltözékem összhangját.

A fontos és jeles napokon csinos vagyok, és mindig magamon hordom a családi ékszereket. No, nem több száz éves drágaköveket, hanem szeretteim ajándékait: Mamától kapott fülbevaló, Anyutól örökölt gyűrű, férjemtől kapott karóra, testvértől medál, rokontól, fontos barátnőktől kapott nyakláncok, bizsuk. Segítő ékszerek ezek, melyek szeretteim erejével bírnak, óvnak és melengetnek....

Hiszek az ékszerek varázserejében, magukban hordozzák az anyagok természetes erejét, készítőik tehetségét, és a családtagok szeretetét, jóakaratát, támogatását.
Az ékszer hagyomány, erő, játék, a női viselet elengedhetetlen része. Olyan, mint a fűszer, az élet íze.

Mama a falujának egy kivételes lánya lehetett: egészséges, erős, fehér bőrű, kék szemű teremtés. Legszebb ékszere a hajkoronája volt, hullámos fürtjein a napsütés az arany és a bronz ezer színében játszott. Kislányként kis nyakláncot kapott bérmálásra, majd asszonyként egyszerű jegygyűrűt, nagymamaként gyermeke-unokái ajándékát. Kedvence lett az ősi etruszk minta alapján készült medál és lánc, melyet élete végéig hordott. Most az én nyakamban csillog diszkréten az egykori olaszországi szuvenír.

Anyukám fiatalon formás, karcsú lány volt, festett haja tupírozva, színe a szőkétől a rózsaszínig számos árnyalatban díszlett, a fodrász tehetsége és a hidrogén aktuális aránya függvényében.... Ékszerre fiatalon nem telt, de kisebb karperec, nyaklánc, egy-egy színes kendő feldobták öltözékét. Asszonyként bővült az ékszertár a családi ajándékokkal, örökségekkel. Számára a jegygyűrű és kísérőgyűrű a legfontosabbak, a házastársi kötelék, az egység szimbóluma, mindig viseli őket.
Ám velem együtt örömmel használja kiegészítőnek a bizsukat. Tükrös szekrénykénkben se szeri se száma a Föld különböző tájáról származó kézműves nyakláncoknak, különleges fülbevalóknak, finom kendőknek. Megőrzik nekünk világunk színes tájait, alkotóik kreativitását, őseik hagyományát, az eltérő kultúrák gazdagságát.

Viseljünk hát nyakéket, hajdíszt, fülbevalót és karórát! Legyen rajtunk akár szalmából font első jegygyűrűnk, gyermekeinkkel közösen fűzött gyöngy karláncunk, iparművész nemezelte nyaklánc, vagy a nagymamai örökség, érezzük a finom selyemszálat, ami velük összefűz, erősebbé téve minket, szebbé világunkat!

Tegnap, a sok eső utáni nekirugaszkodott kertben – a Dani megidézte idő-megéléssel kombinálva jutott eszembe, hogy tavaly körülbelül ilyenkor elkezdtem egy gondolatsort, amit nem fejeztem be (mert tulajdonképpen befejezhetetlen). Megtaláltam:

A minap írtam Irmának, hogy megyek ki dzsungelharcot vívni a paradicsom és a paprika körül.
Estére tömérdek karcolást, zúzódást, csípést beszerezve kicsit úgy érezhettem, hogy - ha a harcot nem is - a csatát pillanatnyilag én nyertem.
Különleges lélek- és létállapot: mikor nekihevülve átrendezzük a szobát, az életet....
Az elvadult, az elhanyagolt kert kialakulásának megakadályozása.
Valahogy a kertre mindig úgy gondolunk, mint a nyugalmas tevés-vevés helyszínére, az idilli tevékenység végzésére.
Az ápolt, folyamatosan, szinte nap mint nap fésült kertben ilyen is a munka: nyugalmas és harmonikus. Irodalmi kert.
(2023.06.25.)

Megélt és átélt, illetve át nem élt, néha élhetetlen idősávok közötti egzisztálásunk privát idejű kertje. A látható és a titkos helyeink.

Egy kép Balázs generatív kert-sorozatából

A kit/mit választani kérdésén túl mindig érdekesebbnek tűnik a miért én? Miért engem? Miért nekem? Talán ez az egy passzivált viszonyrendszer, ami nem hagy nyugodni. Miért én születtem oda? Miért én járhattam oda? Miért engem vettek fel? Miért rám esett a választás? Ebben a kérdésfeltevésben a történet az én-en kívül van. Az aktív én nem mesél, hanem keresi azt a keretezett valóságot, amiben újra én lehet. A megfelelést. Az aktivitást. Hogy ő írhassa a történetet. Ki szabad akaratból, ki szabad kiválasztódásból – a krónikás feladata pedig, hogy elhiggye, ugyanazt a mesét igyekeznek megírni.

Érdekes szó ez a „viselet”. Annyiféle jelentést tudok mellé találni.
Viseletnek hívják a néprajzban a nép, az isten adta nép tájegységekre, településekre jellemző ruházatát.
A tesóm, aki többszörösen ismert és elismert néptáncművész, koreográfus, évtizedek óta gyűjt viseleteket. Képes bármeddig elutazni (vagy minket elküldeni) egy-egy kitüntetett darabért. Mára odáig fajult, hogy előadásokat, divatbemutatókat rendez, koreografál, vezet, amelyek során feleleveníti az egyes ruházatok üzeneteit, a viselésükhöz kapcsolódó szokásokat, vagy éppen egy-egy motívum újraértelmezését. Nem mindennapi élmény.

Ha már a népviseleteknél tartunk, akkor nézzünk egy szép régi kifejezést! Viseletes, viseltes. Ezzel a szép kifejezéssel kívántak arra utalni, hogy az adott ruhát régóta viselik, azaz elnyűtt, kopott, szakadt. Kicsit udvariasabban hangzik, mintha simán leszólták volna bárkinek is az öltözetét. Pedig már ekkor megmutatkozott, hogy bizony a ruha teszi az embert. Ugyanis az ilyen megjelenés, viselője szegényes anyagi körülményeiről árulkodott.

A viseletes szó szigorúan nem összekeverendő a viselős kifejezéssel. Mert ez bizony egészen mást jelent. (Külön gratulálok annak a magyar, mint idegen nyelvtanárnak, aki a különbséget elsőre megérteti egy magyarul tanuló jóhiszemű külföldivel.) Itt bizony mást visel a titokzatosan mosolygó asszonyság. Mondjuk a terhesség szónál jobban hangzik, de nekem a várandósság volt a másállapotomra talált legmegfelelőbb kifejezés. Ugyanis méhemben fejlődő gyermekeimmel töltött 9-9 hónapot csöppet sem tekintettem terhesnek. Ugyan eltérően viseltem a két időszakot, de mindenképpen egy csodás várakozásnak éltem először lányom, majd fiam készülődését. Érdekes, hogy lányom idején majdnem végig hánytam a 9 hónapot, míg fiammal csak nőtem, nőtem, mint a kis gömböc, de rosszullétre nem panaszkodhattam. Egy öreg nőgyógyász bölcsessége szerint az ultrahang vizsgálatnál is pontosabban megmondható a születendő gyermek neme, ha a várandósság ideje alatti rosszulléteket figyeljük. Ugyanis, ha az asszonyba csak egy akkorka kis férfiasság is izeg-mozog, amekkora egy magzat kukackája, akkor kedélyére nem lesz panasz, rosszullét nem gyötri. Bármennyire is nyers eme pajzán bölcsesség, személyes példámmal kénytelen vagyok valóságát megerősíteni. Úgy is mondhatnám, hogy másodszorra jól viseltem magam. És egy újabb szóértelmezési elágazáshoz érkeztünk. Mert a „jól viseltem magam” egyaránt jelenheti, hogy jól éreztem magam, de azt is jelentheti, hogy jól viselkedtem, rendesen tettem a dolgom, a viselkedésemre nem volt panasz. Régebben a gyerekek ellenőrzőjében ez állt: jó magaviseletért jelest osztályzatot kap. Azaz jól viselte magát. Ez vajon azt jelenti, hogy azt a személyiséget, amit örökölt, kapott, neveltek belőle, azt jól elviselte? Vagy egyszerűen jól viselkedett? Nem is egyszerű a válasz. A viselkedést az emberek világában inkább magatartásnak szeretik hívni. Pedig olyan kérdést még sosem hallottam, hogy Pistike, hogyan tartod magad. Sokkal inkább, hogy miért viselkedsz így. A válaszból sok mindenre lehet következtetni. Az állatvilágban például komplett tudomány épült rá, viselkedéstan, etológia. Érdekes, izgalmas terület. Magyarázatot ad számos jelenségre. Meg kenyeret is szépreményű etológus lányoknak, mert az állatok viselkedésének megfigyelése, kutatása lassú, hosszadalmas, sok türelmet igénylő feladat. Az ilyen munkakört nők viselik jobban. (Éppen mostanában köszöntöttük a csodálatos Jane Goodall-t 90. születésnapján.)

Valóban, nem csak ruházatot viselünk, hanem sok és számos terhet, helyzetet. Ilyenkor mi nők szeretünk egy kis külsőséggel jutalmazni, vigasztalni, feldobni magunkat. Ezzel lehet, hogy csak elfedjük a tényleges állapotunkat, vagy éppen valami mást szeretnénk közvetíteni. Ez a viselet lesz az öltözködés, a divat. De az erről szóló gondolataimat majd máskor kell elviselnetek.

A tesóm, aki viseletes, de kényelmes cipőjében, viselősen, a magyar népviseletet bemutató előadáson, éppen furcsán viselkedik.

Számomra a mai napig meghatározó élmény, mikor 2021-ben a "Mesélt város és vidék" témát mindegyikünk megírta (https://falusag.hangfarm.hu/author/noirokor) – ahányszor csak visszaolvasom, lelket cirógató örömmel állapítom meg, hogy úgy jó, ahogyan van. Semmit nem változtatnék rajta, csak folytatnám.
Tavaly előtt, mikor tollasos-röpis együtt-játszásra találkoztunk, Szilvi a hatalmas pizzákkal megérkezve már akkor mondta, hogy na, legközelebb hozzájuk menjünk. Bensőséges nő(író)kör legyen.
Viseléseink, mint téma-ötlet onnan jött, hogy Balázs sok AI generált fantasztikus népviseleteket készít és nemrég láttuk a Smoke Sauna Sisterhood c. filmet az észt női szauna közösségről. Szilvinek tetszett az ötlet: Viseléseink. Lélek és ruha. Színe és visszája.

Nos, Balázs, mint tiszteletbeli (nő)íróköri tag, már megírta a maga téma-verzióját Szalmadivat címmel. Ezen a ponton vallom be, hogy Szilviéknél nem sikerült dolgozni, mert elörömködtük az időt....
De! Zsuzsi felpróbálta Szilvi álomszép viseletét, rövid felvillantása a szokásrendszereknek: mikor ki milyen színű, anyagú, stb. ruhát viselhetett. Társadalmi státuszok, belesimulás, elfogadás, apró lázadások. És Zsuzsi gyönyörű éneke.

Séta a kertben – gyümölcsös, pince, régi és frissen ültetett növény-életek. Régi bodzabokor, fa nagyságú törzzsel, megmentve, életben maradva.
Elsétáltunk a tájházba, megnéztük a szalmagyűjteményt és a tojásmúzeumot, aztán lesétáltunk a pajtából átalakított közösségi házba. Terek, lehetőségek, megteremtések, használatok és közösen megéltségek. Megfűztük Balázst, hogy zongorázzon nekünk – megtette!

Kedves Mindenki! Várom a témához kapcsolódó bejegyzéseiteket!

Viseléseink – a testen és a lélekben. A lélek kivetülése a ruha által a testre. Alkalmak. Hangulatok. Eltakarások.
Tudatosan nem test és ruha lett a cím – akkor inkább a divat felé orientálódnánk.

Felöltözni a napnak. Az éjszakának. Másnak lenni, más testet mutatni. Másként, másmilyennek lenni. Szépnek vágyni. Az esti fény-takarások megszépítésében őszinte-bátran.

Mindennapi ruháink – önkifejezés, idomulás a környezethez. A földön meglenni törekedve az idilli felé. A lehetőségek, az adottságok és az álmok összeegyeztetettségi harmóniájának megvalósítása. Elégedettség.

Éjszakai ruháink és ruhátlanságaink. Sejtetés. Kacérkodás. Huncutság.

A lakóhelyünk nagy mértékben meghatározza nemcsak azt, hogy milyen típusú ruhákat hordunk, hanem az anyagválasztást és a színeket is. Színválasztásunk.

Megtalálni a konzum világban saját magunkat, a készletből létrehozni az egyedit. Válogatni. Kombinálni.

Piros csizma – sokáig identitásom kifejezője volt. Nem szerettem soha, mikor megkérdezték, hogy hol vetted, én is ilyet akarok. Úgy éreztem, el akarnak lopni belőlem valamit.

Szép ruha visszahatása a testre – elvárja tőle, hogy ő is szép legyen. Edzeni: erősre, tartósra, szépre. Vasalni: ránctalanra, tartottra, szépre. Az ideális alkaton a tökéletes szabású ruha. Kölcsönös kifejeződés. Álomvilág.

A kulisszák mögöttiség, helyesebben a következő program előttiség: az ellendi és környékbeli faluságos csajokkal már készítjük elő a márciusra tervezett Ellend régen és ma fotókiállításunkat, melyhez a falu lakóitól és a faluhoz kötődőktől kértünk régi és új felvételeket. Időkaland.

Csacsogós sütizés és teázás utáni fotóválogatás