NŐ - 14 év

Hasonlóságok és különbözőségek markáns színekben és diszkrét ecsetvonásokkal finomítva.
Napsütés, napszemüveg - anya és lánya ketten a kocsiban felváltva beszélget és zenét hallgat, ühüm, na jó, bömböltet. Életigenlés és egymás igenlése.
Az állomáson leadva osztálykirándulásra a nővérének hisznek az osztálytársai - nem tagadjuk le, mindketten büszkék vagyunk rá, hogy így vagyunk: ilyen viszonyrendszerben is leledzünk.
Harsányan nőies nap adatott meg nekünk kettőnknek - őrizzük is magunkban (éljenek a nem érettségizők számára az érettségi szünetek!): délelőtt közös kertészkedés után finom ebéd (amit előre elkészítettem és csak melegíteni kellett), olvasós szieszta (Te Anya, ez a Szentivánéji álom érthető! Részletesen, pontosan van megfogalmazva, olyan kifejező, találó!) - a saját bibliapapíros Shakespeare összesünket a lányunk olvassa, ugyanazokat a lapokat lapozza, amit anno én... (egyre inkább úgy látom, hogy mindenkinek - nemcsak a magunkfajta bolondoknak - szüksége kéne legyen saját könyvtárra. Alapművek. Alapműveltség. Közös tudás. Újraolvasás.).
Aztán fogja magát és buszra száll, hogy vegyen magának egy új szoknyát a városban. Végül hajvágás. Én neki, ő nekem. Kölcsönös bizalom, kölcsönös megértés.
Azt hiszem, egy igazi nő kezd a szemünk előtt kibontakozni. Rakosgatom el a pillanatmorzsákat, hogy mikor kirepül, akkor aranyporként fedje be a mi életünket is.
Isten éltessen Janka!

A chevink
Fiatalság - bohóság: nyolc évvel ezelőtt ezzel a chevivel autóztunk Kaliforniában...

Vissza a jövőbe

Balázs kérdése ott zeng bennem: "de most komolyan, el tudunk képzelni egy civilizációt, ami egyszer csak visszaugrik időben 200 évet?".
Mindennel egyetértek, amit írt: elképesztő pazarlásban élünk, aminek itt van a hatása, gyakorlatilag a gyerekeink, unokáink életét pazaroljuk és senki sem úgy éli meg, hogy "személyesen én pazarlom", hanem hogy "mások", "a felgyorsult világ", "a fogyasztói társadalom" vagy éppen "a szomszédok", "Amerika", "a jóléti társadalmak", "a világ vezetői" és még lehetne sorolni, ki kit hibáztat, ha egyáltalán gondolkodik ilyenekről, mert nem kell naivnak lenni: nem gondolkodnak.
Főleg ezzel van a baj, hogy nem gondolkodnak, nem tesznek fel kérdéseket, mert leszoktak erről az emberek úgy általában (ha egyáltalán rászoktak valaha, mert ezt is nyugodtan meg lehet kérdőjelezni). Ezt a gondolatmenetet is továbblehetne is keseregni, ennél jobban izgat azonban Balázs kérdése.
Ha csak úgy visszamegyek 200 évet (nem a mából, hanem elképzelem magam akkor), akkor én egy paraszti családban vagyok nőként talán egy uradalmi kertészet kisegítője, sokgyerekes anya, természetesen tanulatlan, jó esetben olvasni, írni tudó napszámos. A Férj szőlősgazda abból a fajtából, ahol a mindennapi betevőt a szőlő, a bor biztosítja és ha nincs jó termés, nincs bevétel sem.
A parasztházat, amiben élünk, évente, kétévente sarazni kell, több generáció él együtt, alkalmazkodni kell, méghozzá nem kicsit, bár a Férj családja sok generációra visszamenőleg is olvasni szerető család, ez talán segítene álmodozó lényemnek beilleszkedni valamelyest. De lenne-e időm bármiféle álmodozásra? Lenne 7-8 gyermek, akik maximum mezítláb járhatnának iskolába, netán a télikabátot, csizmát megosztva, amúgy meg dolgoznának a családban és esélyük sem lenne semmifajta komolyabb tanulásra, felemelkedésre. Még ránk várna 1848 és az utána jövő történelmi kor viharai. Ezzel együtt ugyanúgy probléma lehetne az időjárás, az aszály, a szőlőbe beleeső gomba, az elveszett termés, a kiszolgáltatottság (nagyon sok értelemben, ahogy egyébként ma is).
Az viszont egy óriási különbség lenne, hogy a 200 évvel ezelőtti lelkiismeretem teljesen tiszta, mert nem kellene azzal szembesülnöm, hogy:
- hány szívószálat dobnak ki a szülinapi buli után, ahova a gyerekeim hivatalosak voltak,
- hány nejlonzacskót ne kérjek a boltban, amikor kimérik nekem a paradicsomot,
- hány kilométert utazott az a paradicsom, mire én most itt a boltban megveszem,
- mennyi vegyszer lehet benne és lepucoljam-e a héját, mielőtt odaadom a gyerekeknek,
- hogy mondjam meg a tanító néninek kedvesen, hogy nem engedem el a gyerekemet osztálykirándulásra egy budapesti játszóházba erdei túra helyett és így tovább, sorolhatnánk.
A 200 évvel ezelőtti énem tiszta lelkiismerettel élne a természet irányában és csak a személyiségemtől függ, társadalmilag mennyire fogadnám el helyzetemet (magamat ismerve: könyvek és tanulás nélkül nehezen).
Persze ez csak akkor lenne, ha el sem jutottunk volna odáig, ahol most vagyunk és nem innen akarnánk visszaugrani az időben. Azt ugyanis nem tudom elképzelni. Mégpedig azért nem, mert az ember ma nem egy olyan lény, aki önkorlátozásra képes, miután megismerte a fogyasztói, jóléti társadalom számára pozitív(nak látszó) velejáróit, amelyek, ha úgy tetszik, ugyanúgy bűnbe vitték/viszik, mint az a bizonyos kígyó Ádámot és Évát a Paradicsomban.
Mert ma már főleg csak ádámok és évák vannak, no meg a Spanyolhonból importált paradicsomok, kígyó viszont rengeteg...
Ebben az egészben egyébként számomra a legérdekesebb gondolatkísérlet az, hogy mi lenne, ha most egyszer csak megszűnne az internet: nem 200 évet, csak 25-öt ugranánk vissza (legalábbis Magyarországon, a világban nyilván azért többet), de mégis mi történne? Lehet, hogy a mából nézve felelőtlenül hangzik, de én bizony szívesen kipróbálnám akkor is, ha most nem írhatnék a Faluságba...

Férfitekintet

Nőiségünkről beszélve, női létünket nőkkel megosztva (mert ugyebár a legtöbb nőies témát magunk között tarjuk) szinte sohasem kerül szóba (dicsekvésnek vagy szégyellni valónak tartjuk? vagy ténylegesen tabu-téma?), hogy hogyan érint minket, milyen hatással van ránk a férfi/férfiak tekintete.

A szemjáték sokféle és összetett kommunikáció férfi és nő között. Megérezzük, ha néznek, tudjuk, ha észrevesznek, látjuk, ha hatással vagyunk. Egyértelműen dekódoljuk, hogy hogyan néznek, értve itt a tekintet milyenségét: kíváncsi, vágyakozó, tisztelő, tolakodó, levetkőztető stb.

Az intelligens férfitekintet megtisztelő, a nő megjelenésének, kisugárzásának szól, nem szemérmetlen és nem vetkőztető, nincs benne vágyakozás a másik után, csak kulturált fejet hajtás a másik nem képviselője előtt és igen, a játékba hívás egyértelműen és udvariasan a nő kezébe van letéve, kezdjen vele, amit akar.
Egy nő nem rendelkezik ilyen játékba hívási engedéllyel - elsőként nem ő vesz észre, hanem őt veszik észre, különben máris a ledérségnél lennénk.
Udvarlás. Az udvarlás, mint kulturálisan és korosztályilag meghatározott rítus. A megismerkedés koreográfiája. A társadalmi normák, az etikett folyamatos kérdés-felelek játéka. A legkomolyabban játszott valóság. Kapcsolat. (Pár)kapcsolat.

Agonás, a Kézi kasza írásban már emlegetett filozófia szakos társ, Balázs és én-barát, esküvői tanú, Janka lányunk keresztapja és és és és....
Fanninak ellentmondva, azt hiszem ténylegesen csak a viszonyrendszerekben kibontakozó Én-ről lehet beszélni, pusztán, viszonyhálózaton kívüli Én nem létezik, viszont minél többszálú kapcsolati struktúrában helyezkedik el az Én, annál gazdagabb és kiteljesedettebb. Az már más problematika, hogy ezeken belül a kölcsönösség és az intenzitás milyen méreteket ölt. Egyenrangúság. Élő hálózatok.
Szóval Agonás rettenetesen hiányzik. Eleddig ő volt talán az egyetlen férfi az életemben, aki - miközben minden udvariassági formát megadott nekem, mint nőnek - sohasem tekintett rám nőként. Tiszta és semleges volt a rám nézése. Különleges és felemelő érzés. Nem a nőt, hanem engem, mint embert szeretett. Én meg nem a férfit, hanem az embert, aki véletlenül férfi, szerettem őt. Szellemiség. Gondolatiság.

enter image description here

A temetését olyan megszokottra, olyan mindennapi gyakorlatúra (számunkra banálisra) rendezték meg, hogy tulajdonképpen mi nem tudtunk tőle elbúcsúzni. Üvöltöttünk belül a fájdalomtól: hogyan lehet egy filozofikus vitorlázónak bármelyik temetői virágárusnál vásárolt koszorút!!!??? adni?!? Hogyan lehet őtőle szokványos feketében elköszönni?!? Hogyan lehet csendben állni a sírja előtt?!? Nem így élt, nem így gondolkodott, nem így szeretett.... A halál és a temetés paradoxona: nem mi, hanem nekünk rendezik. Nem rólunk, hanem a hátrahagyottakról szól. Nem mi vagyunk benne, hanem azok, akik elköszönni jöttek. A társadalmi normák, ahogyan elköszönni engednek.

enter image description here

Tekintettel...

Judit tekintete a madártejre vetődött (hát nem bánnám, ha én is látnék itt magam előtt egy igazi ehető adag madártejet, akadt a családban egy Margit néni, aki olyan habos-könnyű madártejet rittyentett a névnapokra-szülinapokra, hogy hét nyelven beszélt, na nem a Margit néni, hanem az ehető költeménye, pedig a Margit néni még Kubába is eljutott tisztán csak magyarul, ahova én biztos nem fogok, pedig hú de szeretnék és még nyelvet is beszélek, ha nem is hetet, inkább hetet-havat összehordok, de ne kalandozzunk el), az enyém meg ezzel párhuzamosan most a saját életemet vizslatja éppen.

(Aki most Judit írása kapcsán arra számít, hogy Géczi Jánosról és Csányi Vilmosról is szó lesz itt, nyugodtan lapozzon, tekintettel arra, hogy az egy másik bejegyzés lesz - bár mindketten játszanak szerepet az életemben, sokak számára talán meglepő módon az előbbi szellemileg - emberileg aktívabban, mint az utóbbi, pedig Csányinak több könyvét olvastam. Remélem viszont, hogy Géczi tanár úr ezt a bejegyzést nem olvassa...)

Szóval érdekes dolog ez a tekintet meg hogy hova vetődik, mit tud befogni: én azzal szembesültem éppen, hogy az én tekintetem bizony az elmúlt 13-16 évben másokra: a Férjre, a gyerekeimre fókuszált és magamra ebben az időszakban nem mindig, sőt alig voltam tekintettel. Ez sok szempontból szép és helyes, no meg könnyű volt, mert gyerekkorom óta, amikor mindennel, amivel játszottam, házat, családot alakítottam ki, egyfolytában a saját családomra vágytam, ebben akartam kiteljesedni és amennyire lehetett, ez sikerült is.
Gyönyörű, szerethető, értelmes gyerekekkel élem a mindennapjaimat (amelyek általuk többnyire ünnepnapok), meghitt velük a viszonyom és ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az élettől.
Más kérdés, hogy alapvetően rájuk és a Férjre szegeztem a tekintetemet és most csodálkozva veszem észre, hogy mocorog bennem az az Énem, aki eddig a háttérben bólogatott, hogy jaj, de ügyesen táplálod a családodat, (tekintetes) asszony.
Most a bólogatás már nem elég neki, egyszer csak jön nekem, hogy nézzél már ide, anyuskám, légy rám is tekintettel, nekem is vannak vágyaim, szenvedélyeim, elképzeléseim, tessék velem is foglalkozni!
Furcsa érzés, valahonnan régről ismerős, amikor még két kisgyerek mellől mentem el két hétre Angliába egy fantasztikus tanár-továbbképzésre és nagyon ledöbbentem, bár egyben meg is könnyebbültem, hogy még Én is létezem: nemcsak a viszonyaimban, hanem önmagamban is vagyok valaki, sőt, szerethető, vicces, kreatív, elengedett, felszabadult, barátkozó, vidám valaki vagyok, aki még mindig nagyon szeret tanulni.
Most találkoztam ezzel a barátkozó, kedves, örömre és tudásra nyitott önmagammal és amellett, hogy nagy szeretettel megöleltük egymást, az élmény, hogy tekintettel kell lennem magamra (Énre? ;-) is megint, olyan következményeket hozott, amelyeket nehéz annak felvállalni, akinek az élete hosszú időn keresztül mások körül forgott.
Először is nagyon őszintének kell lennem magammal (Énnel? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez messze nem könnyű. Másrészt meg kell tanulnom adni magamnak is (Énnek? ;-) és aki próbálta, tudja, hogy ez sem mindig egyszerű - könnyebb amögé bújni, hogy másokat szolgál az ember (az asszony), mint felvállalni a saját akaratot, netán szemben más akaratokkal, kialakult rutinokkal, (képzelt vagy valós) elvárásokkal.
Ez egy kísérlet is, bátorságpróba is, kompromisszum-keresés is, de főleg nagyon nehéz és esetenként fájó tud lenni (legalábbis nekem, nyilván vannak ebben is profik). Többek között ezért is vagyok mélyen hálás a barátaimnak ilyenkor, mert abban még sosem kellett csalódnom, hogy ha valaki, ők mindig tekintettel vannak rám, még akkor is, amikor én azzal vagyok elfoglalva, hogy akkor most körbetekintek erről a hegyről/ ebből a völgyből, hogy meglássam, hova induljak tovább - immár magamat (Ént? ;-) is újra tekintetbe véve.
Hogy is írta Judit? "Észlelés, észrevétel, tekintet, megfigyelés, megismerés." Igen, ez az útja a dolgoknak, az embernek (asszonynak). A megismeréssel pedig önmagunkhoz, életünk igaz magjához kerülünk közelebb és sok mostanában elvesző illúziómmal ellentétben ebben még mindig tudok hinni. Hajrá!
(Hú, de csöpögős ez a vége! Bocs! Legközelebb tényleg Gécziről, Csányiról írok inkább!)

Változnak az idők II.

Igen, bizony, az ember (az asszony) bizonyos jelekből érzi, hogy már nem olyan sok ideje van a 40-ig.
- A kisgyerekek is "csókolom"-ot vagy "jó napot kívánok"-ot köszönnek.
- Reggel még megy az ágyból kipattanás, de már jólesik a nyújtózkodás a friss levegőn, a reggeli torna, amivel mozgásba jönnek az izmok.
- Elüldögél az ember egy kávé mellett és csak bámul ki a fejéből.
- Ha felszaladok a lépcsőn három emeletet, nem biztos, hogy egy szuszra kimondom, amit szeretnék.
- Nem oldok meg elsőre elém ugró egyenleteket, hanem előbb ki kell gondolnom, annak idején hogy is tanultuk ezt.
- Vannak végre nevetőráncaim, bár még gyűjtöm őket.
- Engem kérdeznek meg fiatalabb kollégák, mit csináltam a gyerekkel, amikor a bölcsiben nem akarta elengedni a derekamat.
- Gondolkodnom kell, melyik bölcsibe jártak a gyerekek.
- Gondolkodnom kell, jártak-e bölcsibe a gyerekek.
- Azt akarom hirtelen mondani, hogy huszon... éves vagyok, közben elröhögöm magam, mert eszembe jut, hogy már igazából 38.
- Előre tervezek.
- Megdicsérik, amit főzök, nemcsak megeszik, mert nincs más.
- Reggel ámulva bámulom a kertben kinyíló virágokat rohanás helyett. (Nem egyértelmű, hogy azért-e, mert a torna közben megfájdul a derekam, amikor lehajolok.)
- A gyerekeim egyre magasabbak hozzám képest, a Férj meg éppen hogy összemegy. (Vajon én is? Más nőkkel ellentétben nem a kilóimat, hanem a centijeimet nem merem megnézni - egyiket sem.)
A mai nap élményét azonban nem tudom, hova tegyem, úgyhogy maradjon költői kérdés formában. Hogy kell azt érteni, amikor a buszra együtt szállok fel egy hetvenes nénivel és az előttünk ülő huszonéves srác NEKEM akarja mindenáron átadni a helyét? "Tessék csak leülni!" Hm.

Női piperék - a körömlakk

Női eszköztáram nekem sokáig nem volt, a pipere mint fogalom is más nők viszonylatában létezett csak számomra: valamiért a lányos témák engem jó sokáig egyáltalán nem érdekeltek. Amikor már elindult a néptáncos életem, na akkor már hétköznap is vettem fel szoknyát, de 16 éves korom előtt csak ünnepi alkalmakkor volt rajtam ilyen holmi (el is mentem egyszer úgy színházba, hogy az előlgombolós szoknyán csak a legfelső gomb volt begombolva és sehogy sem értettem, miért néznek annyira az emberek - bezzeg megértettem, amint leültem a színházban: szépen szétnyílt az egész, ahogy valószínűleg minden lépésnél, amíg átügettem a városon...). Akkor aztán jött minden: hosszú haj, színes szoknyák, kötény, ahogy egy néptáncos lánykának illett akkor járnia, amikor először akart alternatív módon kinézni (családom szerint túl jól is sikerült). Ez volt az a korszak, amikor feltűnt, milyen jó játék, ha sárga pólóhoz sárga zoknit veszek zöld kordbársony nadrágommal, leesett tehát a tantusz, hogy az öltözködéssel játszani lehet (a hülyét).
A körömlakk azonban bennem egészen két évvel ezelőtt karácsonyig fel sem merült, persze néha megpróbálkoztam vele magamtól, de az eredmény messze alulmúlta a várakozásaimat, tekintve, hogy a kézügyességem a legkevésbé sem kiemelkedő (legfeljebb negatív irányban) és annyit kellett (volna) ezzel piszmogni, hogy úgy éreztem, nem éri meg a ráfordított időt (tényleg így volt: elszórakoztam vele félórát, és ha tetszett is egyáltalán, rá két napra már lepattogott, többnyire azonban akkor rögtön lemostam). Két éve karácsony előtt azonban éppen vásárolni voltam és elkapott a kalandvágy: odaültem egy körmös pulthoz a bevásárlóközpontban, mint egy nagyvilági nő, aki minden héten lakkoztat és máris csináltak nekem egy nagyon helyes téli lakkot, amire Anyám ugyan azt mondta, hogy olyan színű, mintha nem lenne rajta lakk egyáltalán, de én láttam, hogy van (sőt, fizettem is érte, így aztán ott kellett lennie) és szerintem meg olyan költői szín volt, mint a derengő téli égbolt. Innentől viszont nem volt menekvés: kísérletezni kezdtem a lakkal és kiderült, hogy - mint minden pipere - ez is elég erősen tud hatni a női kedélyre (sajnos a Férj kedélyére is, aki mikor először meglátott vörösre lakkozott mancsokkal, két napig nem szólt hozzám - meglehetősen konzervatív ízlésű a lelkem). Minden nap, amikor kilakkozott körömmel ébredek, máris jókedvem van, ha csak ránézek és ha ez ilyen hatással van, miért is ne lehetne egy új játékszer a női életemben? Arra egy idő után rájön az ember (az asszony), hogy ami hétköznapi örömöt okoz, azt nem szabad görcsösen kiűzni az életből valami mondvacsinált okból kifolyólag (pl. hogy nincs rá pénzem vagy időm vagy másoknak nem tetszik, stb.), sőt, a hétköznapi örömöket éppen hogy be kell csalogatni az életünkbe és azt kell velük csinálni, amire valók: örülni nekik.
Ettől függetlenül sokáig lelkiismeret-furdalásom volt a lakkozás miatt, de valószínűleg csak azért, mert ez a fajta pipere túl későn sétált be a hétköznapi örömök közé és még bennem is vannak azért ki nem hevert görcsök, szorongások. (Mondjuk annyira nem súlyos ez sem, hogy erőnek erejével kellene rávennem magam, hogy lakkoztatni menjek...) Ráadásul a múltkor beleszúrt a fülembe egy mondat kedves Barátnémmal való csevegésünk során, mégpedig a következő: "Nekem olyan ne beszéljen a kertészkedésről, akinek manikűrözött a körme!". Ajjaj, nem elég a még teljesen ki nem hevert szorongásom lakkozás-ügyben, akkor még ez is! Barátném mondata után zavart csendben hallgattam, szerencsére ő önfeledten csicsergett tovább, a telefonban meg nem látjuk egymás arcát, így volt időm emészteni a dolgot. Mert bizony én az elmúlt két évben gyakran kertészkedtem frissen vagy kevésbé frissen lakkozott körömmel, ráadásul (ó, minő eretnekség!) ilyenkor kesztyűt húztam, amit korábban sosem. Gondolkodtam, bevalljam-e az igazat, de mint több minden, ez is olyan titok, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", így aztán arra jutottam, a "Női piperék"-sorozatba még ez is belefér, legfeljebb nem publikálja a Főszerkesztő asszony vagy majd kihúz belőle (na nem engem a blogról, hanem részeket a szövegből) (netán mégis engem a csávából?). Mindenesetre ma nagyon nyugodt női lelkiismerettel mélybordó lakkot kértem, arra végül is nem lehet azt mondani, hogy piros, tehát a Férj hátha nem tart majd kétnapos mosolyszünetet és a Barátné is megtudja, hogy eddig kígyót melengetett a kebelén, de legalább olyat, aki őszintén szereti a növényeket és ha másért nem is, ezért érdemes megtartani. (Fent nevezett Barátné egyébként azzal kezdte a barátkozást, hogy kijelentette, felvarrja ugyan a szoknyám alját, mert van gépe és mert megígérte, de azt vegyem tudomásul, hogy vele nem lehet női témákról beszélgetni. Azóta - kb. 15 éve - szinte csak ezt tesszük.)

Ékszeres nő

Fanni bizsu/nő írását két vonalon gondoltam tovább. Elsőként a paraszti ékszerviselési szokásokra koncentráltam és értelemszerűen a Magyar Néprajz IV. kötetében, Az anyagi kultúránál bukkantam elő. Aztán nagyszüleimre és dédszüleimre gondoltam. Végül számba vettem és megpróbáltam értelmezni saját szokásaimat e tárgykörön belül. A tupírt sem felejtettem el, de az a hajviselési szokások körébe tartozik, arról inkább külön ejtenék pár szót és persze meg is kell hozzá keressek egy különleges családi fotót.

Szeretem Fannival ezeket a gondolatjátékokat. Mindig Coetzee és Auster barátsága jut eszembe róla.

enter image description here
"Sokat töprengek a barátságon mostanában..." - így indul az a levelezés, melyben J. M. Coetzee, A barbárokra várva Nobel-díjas szerzője és Paul Auster, a New York Trilógia írója beszélgetnek, mint férfi a férfival.

Jókai és Petőfi. Ady és Móricz. Wesselényi és Széchenyi. Kosztolányi és Karinthy. Bartók és Kodály. Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald. Nagy és híres barátságok.

Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hol van a fontosabb lényeg, az ékszereknél, avagy a barátságnál.
A barátságról: azt hiszem Fannival mi vagyunk az egyik utolsó képviselői a papíralapon, kézzel, tollal levelezést folytatóknak. Hosszú, lényeget feltáró, gondolatmenetet végigvivő, a szellemi sziporkázástól a csacsogásig ívelő szövegeket hozunk létre és küldünk el egymásnak. Miközben e-levélben is van közölni valónk, a vonalas és mobiltelefonhasználat, mint kommunikációs csatorna különbségeit ne is említsem. És a non plus ultra: a személyes találkozás. Hihetetlen, de mindig mindenről van mondanivalónk. Amikor kommunikációt tanulunk, a csatornának elenyésző szerepet szoktunk tulajdonítani, kvázi annyi lenne a feladata, hogy jól, zavar nélkül, azaz zavartalanul (de itt elsősorban a külső zavarás nélküliségre szoktak utalni) működjön, de valahogyan az mindig elsikkad, hogy a különféle csatornákon teljesen különféle diskurzusok születnek meg. Másra használom a vonalas telefont és más szituációban, más közlendőre veszem kézbe a mobilt. És a levél! Teljesen más mondanivalót közlök e-levélben, mint papíron. Mások a szabályok, mások a dekódolási sémák. Az író ember gondolkodik: lelassul, átgondol, megfontol, hiszen fellengzősen mondva az örökkévalóságnak ír: nem lehet visszavonni. A gondolkodó ember is ír, mert az írás, mint folyamat rendszerező erővel bír: letisztítja a gondolatmenetet, átláttatja a mondanivalót. Jól meg kell gondolni. Felelősség. Helyénvalóság.

enter image description here enter image description here

Nyakékek. Fülbevalók. Karkötők. Gyűrűk. Reneszánsz hatás.
Kezdetleges ékszer: lószőrből, gyöngyből otthon készített ékességek. "A klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak. (...) Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek." - olvashatjuk a Magyar Néprajzban az Ékszerek címszó alatt.

Dédszüleim nem hordtak ékszert. Semmilyent.
Nagyanyám - akit ugyebár csak nagymamaként van szerencsém ismerni, lányként, asszonyként nem találkoztam vele - órát és karikagyűrűt viselt, amit minden megérkezéskor levett. Megint a mozdulat van előttem: lecsatolja jobb kezével az óráját és a bőrszíjra húzza a gyűrűt, amit az éjjeliszekrény tetejére tesz. Reprezentálás. Kényelmetlenség.

Hogy én? Ékszerek és ékességek. Fannihoz képest igencsak szerény a lista: egy karikagyűrű (ezzel jegyeztek el), amit még sohasem vettem le. Egy magam készítette türkiz gyöngyös gyűrű, ami szintén mindig rajtam van. Egy pár fülbevaló (ezzel kérték meg a kezem - arany katica, hát lehetett kérem nemet mondani!?), amit még sohasem vettem ki. Egy tűzzománc nyakék (amit Jónás öt évesen készített nekem és azóta is mindenkiből döbbenetet vált ki, olyan művészi lett), amit sohasem veszek le. Végül egy türkiz gyöngy karkötő, ami szintén éjjel-nappal rajtam van.
Számomra az ékszer nem hangulatjelző, nem lecserélhető, hanem önmagam lényegiségét kifejezni hivatott állandó viselet. Nőiségem attribútumai. Ékesítenek. Nem az alkalmat, nem az öltözékemet, nem a megjelenésemet - arra ott vannak a ruhák (munkásruha, báli ruha), hanem önmagamat. Engem.
Kifelejtettem a hajcsatot. Tíz éve ugyanazt hordom. Fa hajcsat. Érzem, már nem fejez ki engem maradéktalanul. Folyamatosan keresem az újat, a tökéleteset. Az egyetlenegyet. Ezüst hajcsat türkiz kővel? Talán. Ötvösség.

enter image description here

Női piperék - a bizsu/nő

Bizsut Chanel óta nem szégyen hordani, sőt. Nagyon hálás vagyok neki több okból is, de a bizsu létjogosultsága miatt különösen. Nem mintha nem kedvelném a gyönyörűen kidolgozott arany- vagy ezüstékszereket, drágakővel ki- és berakott diadémokat, nyakékeket, ruhadarabokat és egyéb fantasztikumokat, amiktől megszédül a női lélek és eláll a szó. Mégis úgy hozta a sors, hogy arany karikagyűrűmön kívül összesen két darab aranygyűrűm, egy pár arany és három pár ezüst fülbevalóm van, oszt' ennyi. Az összes többi nyaklánc, karkötő, gyűrű és megszámlálhatatlan fülbevaló mind bizsu, némelyik még csak nem is fémből van, sőt, nem is szikrázik. Nekem mégis mind bijou, azaz csecsebecse, örülök, amikor feltehetem őket (fülbevalót például mindig hordok), segítenek benne, hogy jobb hangulatom, aznapi lelkem kisugárzása megfelelő legyen, hogy nőiesebbnek érezzem magam vagy éppen lányosabbnak, erősebbnek vagy éppen lágyabbnak - függően egy csomó körülménytől, mint például a lelkiállapotom, a hely, ahova öltözöm, az alkalom, amire készülök, a társ, akivel megyek, a ruha, amit felveszek, a szerep, amit játszom (igen, ez is része a hétköznapoknak!) és így tovább.
Tegnap szalagavató bálra készülődtem, ami sajnos nem igazi bál, így báli ruhát és ékszereket nem is való felvenni és feltenni (pedig az ilyesmi igazán kedvemre való mulatság, noha elsősorban a táncos lábak állandó bizsergése miatt), mégis ünnepélyes alkalom: "meg kell jelenni". Márpedig én mindenhova úgy öltözöm fel, hogy megfelelő legyen ugyan az alkalomhoz, de kényelmesen érezzem benne magam, ne kelljen feszengeni, mert akkor nem lehet az esemény emberi oldalára odafigyelni, legalábbis én nem tudok. Mivel először mentem ennek az iskolának a szalagavatójára, kicsit jobban odafigyeltem a külsőségekre, még fodrászhoz is elmentem, sőt, amit sosem teszek: külön erre a bálra vettem egy koktélruhát (ez ám az extravagancia!). Mikor elkészültem, a következőkkel szembesültem: három gyerekes anyához képest egész jó női alak egy csillámokkal telehintett fekete, testre simuló ruhában, jól szabott fekete blézer, elegáns fekete cipő, szigorú fekete karóra a vékony csuklón, szépen manikűrözött, diszkréten festett körmök, eszméletlenül szikrázó, de nem hivalkodó fülbevaló, azaz a lehetőségekhez képest már-már tökéletes összkép és ... egy, kábé az ötvenes évek Amerikájából jött tipikus háztartásbeli feleség-frizura. Csak a tupír hiányzott, az is azért, mert amikor a szomszéd fodrász csaj elkezdte csinálni, felsikkantottam, mire kiesett a kezéből a fésű, így el mertem suttogni, hogy ezt inkább ne. Hát, igen, ilyenkor jó az, hogy a nőiségem azon éveiben vagyok, amikor rég elfogadtam már, hogy nem egy Claudia Cardinale néz rám vissza a tükörből, sem egy Sophie Marceau, de Brigitte Bardot sem, hogy a szőkék közül is válasszak egy ikont. Ilyenkor jó, hogy lehet felszabadultan azt játszani, hogy akkor ma így megyek emberek közé és így is én leszek én, ma ebbe a szerepbe helyezkedem bele egy kis időre, azt játszom pár óráig, hogy minden vágyam az volt, hogy így nézzek ki. Ilyenkor jó, hogy jön a visszaigazolás, hogy a felszabadult nőiesség, a kisugárzás, a mosoly és szikrázó szem tényleg mindenféle ruhánál, ékszernél, frizuránál többet ér és jólesik nőként bátornak lenni néha a külsőségek terén is. Bizsunőként is jó.

enter image description here

Frida

Frida Kahlo tudott festeni.
Gyermekbénulást kapott, buszbalesetben - lássuk be - nyomorék lett, nem lehetett gyereke, és emellett csalta a férje, nem éppen diszkréten. Elárulta mind a teste, mind a szerelme, és ő ezt a sok-sok tragédiát mind kifestette magából. Ma már hitelesített dolgok a zene-, művészi- és munkaterápia, meg Freud a kanapéjával, de vajon Frida mennyiben lehetett mindezekkel tisztában? Vajon mennyire lett volna lélekben is csonka, ha nem fest?
Vagy azért festett, mert lélekben erős és egészséges volt? Nem volt neki megalázó élete minden kudarcát megmutatni, kiállítani?
Frida Kahlo tudott festeni nemcsak technikailag, hanem lélektanilag is. Ki és meg tudta festeni azt, ami ő, ami neki fáj, ami neki rossz. Amihez tudnia kellett azt is, hogy mi ő, mi az ami fáj és mi az ami neki rossz.
Ezt kevesen tudják úgy általában.
Mert azt szögezzük le, hogy e testben és szerelemben megalázott nő a képein ironizál, humorizál, a kiállítás videóin elképesztően vonzó (igen, bajusszal is), van saját stílusa és nem mellékesen rendelkezett szeretőkkel, méghozzá színvonalas és izgalmas férfiakkal. Valahogy az összkép róla nem beteges, hanem egészséges. Egy próbatételekkel, tragédiákkal megvert nő azt üzeni, hogy bár mindene fáj, de CSAKAZÉRTIS, MINDEN ELLENÉRE, MÉGIS él, hogy tudja ki ő, mit rontott el, mi romlott el.
Életműve tehát minden felvállalt, megfestett kudarcával együtt is vonzó, őszinte, felkavaró, elgondolkodtató. Ezért válthatott Frida ikonná.
Ennyire:

enter image description here

Frida Kahlo

Milyen érzés két vidéki nagycsaládos nőnek Frida Kahlo kiállításra menni?
Nos: bonyolult és megrázó.
Helyszín: Budai Vár, Magyar Nemzeti Galéria.
Időpont: szerda, icipici lelkiismeret furdalással, hogy nem a családnak szóló, hanem inkább privát nőiségünknek adózunk.
Rengeteg kérdés, számtalan választási és válaszadási lehetőség.
Ritkán hajtok nagyon mélyen fejet. Most magamban megtettem. Nem a művészi/művészeti kvalitása késztetett erre, hanem az a női sors, amit nem kell átélnem, ami nem az enyém. Fájdalom. Fájdalmak.

enter image description here

Milyen nőiség élhető család nélkül? Milyen asszonyiságot lehet élni gyermek nélkül? Milyen feleség lehet az ember szeretőkkel együtt? Hogyan lehet a testi és a lelki/szellemi társ fogalmát értelmezni egy párkapcsolaton belül?
Hogyan lehet önmagunk nőiségét kicsi fekete bajusszal az ajkunk fölött kifejezni?

enter image description here

Egymásba fonódások. Életigenlés. Elvetélt életek. Halott gyerekek.
Post mortem fotózás.
Kahlo a Gyermekkirály című képén egy ismerős család halott gyermekét festette meg.
Provokáció.