Nagy Anita: Kint-ülés c. fotója
Adri verséhez Ani fotói között keresgélve azon kezdtem el morfondírozni, hogy miért van az, hogy anyáimról az az erős képzetem, hogy van egy saját helyük, ami csak és kizárólag az övék: egy fotel, egy sámli, egy hokedli.
Ha rájuk gondolok, azon ülve jelennek meg.
Nekem is van saját fotelem (ehhem, már csak az van, a bővülő családdal egyenes arányban szűkültek a terek, a saját íróasztalt ki tudtam váltani egy laptoppal, az ágyat örömmel megosztom, nade a fotelt, azt nem adom, az az én privát terem-helyem), amit, ha nem ülök benne, akkor előszeretettel használatba vesznek, de mindig tudják, mi az az utolsó pillanat, amikor ildomos gyorsan felpattanni, és átadni.
Az anya-kép, ami szilárd és rendíthetetlen.
Képnézegetés közben rájöttem: persze, hogy nincsen a gyerekeknek a fenti értelemben vett saját helyük, hiszen vagy folyamatos mozgásban vannak, vagy mindent belaknak. A kamaszok ágy kultusza meg inkább arról szól, hogy összemossák az éjszakát és a nappalt.
