Hintálom

Ad.1: az agyfejlődés és érzelmi fejlődés egyik kulcseleme a hintázás - amikor a hasunkon és a hátunkon hordozzuk a kölykeinket, akkor nemcsak azért tesszük, mert számtalan helyen nem lehet eltolni a babakocsit, vagy mert egyszerűen nem hajlandó benne maradni a kicsi, hanem azért is, mert tudjuk, hogy neki ez jó: testi kontaktusban és folyamatos mozgásban lenni.
Ad.2: Kaliforniában láttam először egy óceánparti játszótéren hintázva olvasó kamaszokat.
Ad.3: az ellendi játszótér hintáját két éve (tíz évnyi használat után) leszerelték, mert nem találták biztonságosnak.
Ad.4: felnőtt fejjel is szeretünk hintázni, de nem tudunk hol.

enter image description here
Hintafestés

A hintakészítés a gyakorlatban ott kezdődött, hogy végre megérkezett a javítóból a láncfűrész, így ki tudták a fiúk vágni az oszlopoknak való akácokat. Azon melegében érdemes háncsolni, mert így jön le a legkönnyebben a kéreg, akár két méter hosszan is csak húzza-húzza az ember, az elejétől a végéig egy darabban. A tábortűz akkor is remek, ha éppen csak annyi a célja, hogy a fák egyik végét feketére égessük, hogy a földbe leásva ne kezdjen el rohadni, hanem tartósan megmaradjon. Lazúrozás közben már lehet is gondolatban Pitagorasz-tételét alkalmazni, hogy kiszámoljuk a háromszögű tartóoszlopok hosszúságát, magasságát, dőlésszögét, stb.
A konkrét hely kiválasztása a legegyszerűbb művelet: panorámában hintázni. Nem csupán kinézni és szemlélni, hanem behintázni azt.
Gödörásás, fúrás, összeillesztés, szerelés.... És egyszercsak még a teljes naplemente előtt készen vagyunk és azon kapjuk magunkat, hogy megilletődve végre mi, felnőttek kerülünk sorra és gyönyörű és sírni valóan jó és tudom, hogy holnap hajnalban egy könyvvel a kezemben fogok felmenni és a reggeli ébresztő előtt hintázva fogok olvasni és gyönyörködni. Felváltva. Ide-oda. Hintázva.

enter image description here
Az estére elkészült hinta

enter image description here
A behintázandó panoráma

Tükör által megvilágítva

A természetes és a mesterséges viszonyrendszere régóta visszatérő témája szinte a család minden tagjának.
Janka fotóin rendre jelennek meg a mesterséges elemek természetes környezetbe illesztve: Jolánról készített már olyan fotósorozatot (persze most nagy hirtelen nem találom a blogon), amikor a különböző évelő virágok előtt ülve a húga hajába a természetes virágra hasonlító, azt imitáló, kifejező (azt jobban megmutató?) művirágot tett, legutóbb a tavaszköszöntő műpillangóinkat tette a virágozni kezdő fák ágaira.
Most a klasszikus tükör-problematikát helyezte természeti környezetbe, játszva így a megmutathatóság-láthatóság, valós világ - képzelt világ, előttem-mögöttem, stb. dinamikus gondolatkörével.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here
(Képek: Kovács Janka)

Ha Kata Hogyan működnek a növények? írásának mintájára felteszem a kérdést, hogy Hogyan működnek a gyerekek?, akkor itthonra koncentrálódott életünket megfigyelve mindig arra jutok, hogy - amennyiben ideális körülmények adottak - öntörvényű belső dinamikájuk mindig a szellemi-testi-lelki fejlődés felé, a gyarapodás, a kiteljesedés felé tör. Játékaik csodálattal töltenek el: nemcsak a világirodalom nagy témáit, de a filozófia legnagyobb kérdéseit is rendre megjelenítik, a normális személyiségfejlődés és testfejlődés útjáról nem is beszélve: egyre rugalmasabbak, egyre ügyesebbek, egyre magabiztosabbak, egyre tudatosabbak.
Óhatatlan tehát, hogy mindig-mindig oda jutnak vissza a gondolatköreim, hogy hogyan is lehetne ezt a természetesnek értelmezett állapotot és a mesterségesen, szükségszerűen létrehozott intézményi struktúrát úgy összeházasítani, hogy gazdag gyerekek szülessenek belőle. Hogy az iskolában ne közmagányban legyenek a gyerekeink, hanem magánosított, azaz magánérdekű közösben.
Hogyan lehetne iskolai keretek között megvalósítani azt, amikor a négy különböző korú, tehetségű, stb. gyerek táncelőadást szervez nekünk: megtervezett és igényesen kivitelezett meghívót kapunk, amihez csatolva van a belépőjegy és a műsorfüzet. Kint a fűben kijelölve a színpad, előkészítve a tér, a legjobb helyre helyezve nekünk nézőknek a páholy. Amikor egyeske a telefonjáról a zenét szolgáltatja, ketteske a koreográfus, hármaska és négyeske pedig a táncos. Jöttömben-mentemben persze félszemmel meglesem a gyakorlást: az eredeti elképzelés szépen alakuló-javuló változása a napközbeni próbák során, összehangolódás, nézetek ütközése, kiabálós összeveszés, majd a nemes cél érdekében kompromisszumos kibékülés. Szép lassan annak megtanulása, hogy szakmai és magánéleti kérdéseket nem keverünk össze.
Amikor az akadémikus pedagógia projektmunkákról, projektnapokról, inkluzív pedagógiai gyakorlatokról beszél, akkor valami ilyesmi cél lebeg a szeme előtt. Ilyenkor jó értelemben építi be a családi dinamizmust, mint kézenfekvő gyakorlatot.
Úgy érzékelem, hogy a kortárs alternatív pedagógia irányok is a klasszikus családmodellből vett mintázatokat igyekeznek beépíteni az oktatásba, a mindennapokban jelentkező hiányállapotok kezelésére és lehetséges megoldására: erdőterápia, kertterápia, érintésterápia, relaxációs szoba....
A Hogyan működnek a gyerekek? kérdés pedig a Hogyan működnek a családok? kérdést generálja....

Suli anyával és apával

Virtuális tanterem, üzenetek, új csatornák - az otthontanulás és az irányított tanulás olykor vicces, olykor bosszantó keveréke.
Többféle megoldási stratégiákat kapunk: ragaszkodás valami eddigihez és újító alkalmazkodás a jelenlegi kihívásokhoz.

enter image description here
Andrea nénire figyelve

Kreativitás és önállóság találkozása - rugalmasság. A telefonok ideje: videóóra, leckefotózás, hangfájl.
Jó látni, hogy értelme volt a kütyük szigorú használati rendjének: munkára való remek találmányok.

enter image description here
Délutáni homokozás

enter image description here
Az új krumplitakarónk - feltörve, előkészítve: mustármaggal bevetve, meglocsolva

enter image description here
Pettyegetett tüdőfű, hivatalos nevén Orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis)

Otthontanulás után Itthontanulás

Az otthontanulás fogalmát módszeresen kinyírták nálunk. Nekünk szerencsére ez a tanulási forma, ez az életforma néha-néha, külföldi útjaink során megadatott, mármint mi megadtuk a gyerekeinknek, hivatalos papírokkal dokumentálva.

Nem akarom magam ismételni: többször, több helyen pedzegettem, néha már ki is mertem mondani (jaj, te mindig olyan radikális vagy, jaj, te valami lila ködben élsz, jaj, neked miért szabadna, ha másoknak nem, jaj, stb.), hogy a mi családunknak nincsen szüksége a heti ötszöri iskolában levésre: a tananyaggal semmi bajunk, a móddal és módszerrel viszont igen.

Home radar
https://falusag.hangfarm.hu/2018/01/home-radar

Az ökológiai sokszínűség, fajgazdagság, fajtagazdagság fogalmait mindenki kitűzte a zöld zászlajára, de valahogyan a szellemi/lelki belső, láthatatlan lobogókon ez még mindig nem szerepel. Ha sokféle iskola van, ha sokszínű lehetőségek tárháza áll rendelkezésre, akkor értelemszerűen sokkal többféle életnek adunk esélyt. Ha sokféle élet van, akkor sokféle lehetőség van, akkor több lábon állunk, és baj esetén mindig van mihez nyúlnunk. Ahogyan Ani fogalmazta meg ezt egyszer a telefonban: még tejfölből is tízféle közül választhatunk, hát iskolából akkor miért nem?

enter image description here Pajtánk ablaka, előtte a mindjárt virágba bomló ringlóval

Itthontanulás: mától nem ott/hon (külföldön, máshol), hanem itt/hon tanulunk. A korábban kialakított napirend még mindig jónak tűnik, de ha nem válik be, nagy kaland, módosítunk rajta: fél nyolckor ébresztő, aztán a reggeli tennivalók vidám sora - reggeli, kicsit huncutkodó, visszabújó beágyazás, felöltözés és kilencre kell mindenkinek a konyhaasztalhoz érnie az aznapi tanulnivalójával. Mindenki egyénileg megtervezi a napját (milyen tantárggyal mennyit haladna), én azt láttamozom, azaz rábólintok, vagy változtatás javasolok - ebbe a folyamatba bárki beleszólhat, nagyon sokszor maguknak a gyerekeknek vannak a legjobb ötletei, csak formába kell önteni, dehát kérem általában van hozzájuk képest húsz-harminc év előnyünk (hej, de jó lenne, ha mindenki így fogná fel: előnyünk van hozzájuk képest, hát legyünk már okosabbak, ügyesebbek....)!

enter image description here
Piros csészegomba (Sarcoscypha coccinea)

Igen, ez nem közoktatás, hanem magánoktatás. Drága, jóminőségű, hatékony, gyors és még élvezhető is, ja, és hosszútávon hat, örökre beépül. Balázs pici cuki autója - viszont a kulcs mindenkinek ott van a fejében.

Délre általában végzünk, addigra én is az ebéddel - azért tanulunk a konyhában, mert így mindenki együtt van, mindenki segít mindenkinek, én meg koordinálom az egészet. Ritkán, mikor valakinek valamit konkrétan el kell magyarázzak (kvázi órát tartok, ami öt és tíz perc között szokott lenni), addig a többiek vagy ránk figyelnek és beleszólnak, vagy csinálják a saját dolgukat. Hogy nem lehet zajban tanulni és egyszerre több mindenre figyelni? De lehet, és sok egyéb pozitív hozadéka is van: megtanulnak zajt, fölösleges információt kiszűrni, megtanulnak befelé koncentráltan csak magukra figyelni, miközben folyamatosan kapcsolatban vannak a külvilággal, megtanulnak jönni-menni a kétféle esemény között.

Aki kicsit megpihenne, az segít nekem a főzésben: kukták mindig jól jönnek, a matekhoz meg különösen jó egy kis gasztronómia. A mosás-teregetés és a takarítás is elkészül. Ebben a ritmusban nincsen tananyag és házi feladat, csak maga a tanmenet leckéje: lehet előre-hátra menni a könyvekben, munkafüzetekben, az interlexikon is mindenkinek elérhető. Nem nekem tanulnak, hanem megtanulnak a rendelkezésre álló eszközökkel eredményt elérni. Magabiztosak, ügyesek, gyorsak.

enter image description here
2020. március 17-e délelőttje

Még egy kis zongorázás, rajzolás, kiszaladás is belefér a délelőttbe. Ebéd után pedig szabadság. A szó legteljesebb értelmében. Ilyenkor a kinti szabad játék inspirálódik a benti elmélettel - de nekem ez is lenne a célom. Az inspirálás, az elmélet összekötése a gyakorlattal.

Külföldön délután szoktunk bevásárolni, parkba, játszótérre menni, most könnyebb lesz a dolog: hetente egyszer kell boltba menjek, mire felébredtek, már meg is jöttem és megterítettem a reggelihez. A saját kert öröme pedig használatot és munkát jelent: remélem minden álomtervet elkészítünk....

És közben lehet gondolkodni a mostani helyzet által eddig ki nem mondott, most pedig megvilágított kérdéseken: nőügy, anyaügy, lakásügy, iskolaügy, tanárügy, közügy, magánügy, ürügy....

A lila pillangó

Sokan és sok helyütt hangsúlyozzuk a kisgyerekkori mesélés, aztán a nagyobb gyerekkori mesélés, aztán a még nagyobb gyerekkori mesélés és szép lassan a felolvasás, illetve önálló olvasás fontosságát. Lélek, nyelv, gondolkodás, hit - minden alapja.
A helyes és szép felnőtt beszéd mellett a mesevilág gazdagító erejével tudjuk gyermekeinket nyitott szelleművé, nyitott szeművé, egyszóval befogadó, majd önkifejező teljes emberekké segítenünk.
Az olvasás és írás körkörös kapcsolatáról számtalan nyelvész és pszichológus ír: az olvasásértés a hallás utáni történetértéssel kezdődik.
Első pillantásra furcsának tűnik, hogy egy auditív tevékenység a vizualitást pozitívan befolyásolja, de egyszerűen így van. Amikor az egy-két éves gyerekünknek képeket mutogatunk, jó esetben nem csak megnevezzük a képen látható dolgot, hanem történetbe helyezzük, azaz a látottak kapcsán szabadjára engedett fantáziánkat nyelvi formában tolmácsoljuk a megfelelően megválasztott szókinccsel, fordulatokkal, kifejezőeszközökkel.
Következő lépcső a képes mesekönyv, amikor is a kép már nem a kiindulópont a meséléshez, hanem illusztráció, azaz a történet megértését támasztja alá a képpel. Innen megint csak egy lépés a képek nélküli mesekönyv olvasása - itt már elég, ha szép maga a könyv, ha néha-néha van egy illusztráció.
Aztán megérkeztünk a felolvasásig, amikor is a gyerek már nem nézi velünk a könyvet, hanem egyszerűen, önállóan hallgatja a felolvasást. Kissé meditatív pozíciót vesznek fel ilyenkor: olyan, mintha a belső vetítésüket néznék. És ez a fázis nagyon hamar csap át teljesen önálló olvasásba, amikor már az ágyon hasalva, fotelben lábakat felhúzva belemerülnek a fekete-fehér világba, és már repülnek is a képzeletükkel.
Akiket ezektől a lépcsőktől megfosztanak, és túl egyoldalúan csak a képi világból merítkezhetnek, azoknak a nyelvi kompetenciája általában nem lesz olyan érett és kifejező, mint történethallgató, majd olvasó társaikénak. Egyszer már írtam valami hasonlót: hogy bárhány képünk lehet, sohasem lesz olyan árnyalt, sokszínű, részletgazdag, mint amilyeneket a nyelvvel vagyunk képesek "megfesteni".
A népmeséknek még mindig különösen fontos szerepük van: archetípusokat mozgatnak, kimondatlan félelmeket fogalmaznak meg, de a legfontosabb: bármilyen borzalmat (szegénység, éhezés, bántalmazás, elnyomottság, kiszolgáltatottság) képesek feloldani azzal, hogy a mese végére minden jóra fordul. Hogy a tennivaló és a vakszerencse fontossága egyensúlyban van.

Jolán, aki most lett nyolc éves, már nemcsak önállóan olvas, hanem önállóan is ír. Azért hozom egyik szép történetét, mert közvetetten "Süsü pillangója" ihlette a mesét: édesanya, miről írjak? Hm, egy lila pillangóról. Ennyi volt az anyai indítás, a többi már egyéni munka, icipici anyai helyesírás javítással.
Látványosan kitűnik, hogy milyen evidenciaként épültek be a történetalakításba a népmesei és modernebb, egyértelműen nehéz élethelyzetekre íródott szövegmodellek. Ami viszont "mesteri", az az átlátszóság, illetve a színek szimbolikája Joli meséjében. Az alapfogalmak (társ, barát, szomorúság, irigység, szépség, közösség utáni vágy, egyéni úttalálás, csodavárás és hit a csoda megtörténésében, a sorsalakító nő (anya-boszi) modellje, stb.) letisztultak, és jól megfogalmazottak: tudja, hogy a mi a különbség társ és barát között, tudja, hogy a kitűnni vágyás magányossá tesz, hogy önmagunkat megoszthatjuk, de csak úgy, hogy nem adjuk oda teljesen magunkat, megtartjuk egyediségünket, miközben segítünk a másiknak is megmutatni azt az utat, amit mi szerencsésen megtaláltunk. Elfogadás és egyediség utáni egyidejű vágyunk, ami igencsak bonyolult emberi igény.
És igen, a szerkezet, mint tartópillér megtartása: író, cím, első rész, második rész, bevezetés, párbeszéd, hatásos lezárás.

Mindig csodálkoznak, mikor kiderül, hogy mindegyik gyerekemmel levelezek. Nagyon fontosnak tartom az írott nyelviség birtoklását. Ez az egyik indíték. Ennél azonban tény, hogy fontosabb a másik: egy nagycsaládban egyszerűen nem jut idő mindenkit a maga mélységében meghallgatni, időt és teret teremteni arra, hogy négyszemközt lehessen megbeszélni a kényesebb ügyeket, ami nem tartozik másra. Viszont az "odafigyeléshiányt" jól tudom így kompenzálni - megéri, hiszen olyan bizalmas kommunikációs csatornát lehet így fenntartani a gyerekünkkel, ami a kamaszkor körül is biztosítja azt, hogy ismerjük a gyerekünket, megismerjük és segítsük azt, amivé folyamatosan válnak vagy válni igyekeznek. A helyesírást is finoman ki lehet javítani, mesélni is lehet kicsit, de alapvetően természetesen őróluk szól a beszéd, de azt is érzékelem, hogy írott formában könnyebben "beveszik" a tanácsokat is, ami szemtől szembe - mondjuk ki - sokszor idétlennek hangozna.

Mikor besűrűsödnek a tennivalóim, Janka nagylány papírüzenetekkel szokta segíteni anyai munkámat - a cetliket a pultra helyezi, közvetlenül a vízforraló elé, hogy a reggeli teakészítés közben biztosan észrevegyem.

enter image description here Ugye nem felejted el megvarrni a táskámat?

enter image description here Légyszi kelts előbb fel, hogy begöndöríthessem a hajamat!

Kovács Jolán: A lila pillangó

Első rész: A lila pillangó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pillangócska, s ez a pillangó nem egy átlagos lepke volt: nem volt színe. S ez a pillangócska olyan, de olyan szomorú volt, hogy miért? Hát ezért: Ó, ho, ho, ho, ho, hó.... Engem mindig kicsúfolnak! - mondta szomorúan a kis lepke.
Egyszer a pillangó elment világgá, mert hisz' kicsúfolták. Ahogy szállt, szálldogált, találkozott egy kis galambbal, s mindent elmesélt, töviről-hegyire.
- Ó, te szegény kis pille, majd segítek én a te bajodon! - ajánlotta fel a kis galamb örömmel a segítségét.
- Rendben van! - egyezett bele a kis pille, s kezet ráztak.
S ahogy szálltak, szálldogáltak, találkoztak egy mocsárral, ez a mocsár lila színű volt. Ebben a pillangócska megfürdött, s azon nyomban lila lett.
- Ó, ho, ho, ho, hó! - kiáltott boldogan a lepke. Engem többé irigyelni fognak, hogy ilyen csini lila vagyok!
S így is lett: - Hékás, skacok! Figyeljetek ide! Ez milyen vagány, szép lila! Vaoooooo.....
S így élt boldogan, lilán, a mi kis pillangónk.

Második rész: A lila pillangó barátai

A lila pille, miután megunta, hogy irigyelik a társai, elment barátok után kutatni. Hát ahogy ment, mendegélt, nem volt ott semmi, de ahogy tovább ment, mendegélt, előtte állott egy kis kunyhó, s abban a kunyhóban egy kedves boszorkány lakott, s ez a boszi megsajnálta: - Ó, kedves kis pillangó, miért búsulsz ennyire? Hát így válaszolt a kis lepke: - Ó, hát hogyne búsulnék, ha nekem egy barátom sincsen! - árulta el zokogva a kis pille.
- Ó, hát segíthetek én a te bajodon! - ajánlotta fel a boszi: - Figyelj ide! Mikor lemegy a nap, menj haza, s ezt mondd a lepkéknek: Kövessetek, hogy olyan szépek lehessetek, mint én. S követni fognak! Majd vidd bele őket a mocsárba, s mindenki más-más színű lesz, s ezt fogják kérdezni: - Hogyan csináltad ezt? És milyen szép zöld, kék, sárga.... színű a szárnyam! S mindenki a barátod lesz.
S így is lett, már mindenki a barátja lett, s boldogan élnek, zölden, kéken, sárgán...., s persze lilán, barátságban.

Észrevenni tanulni

Hogyan lehet látni tanulni?

Kézenfekvő válasz: észrevevés, észlelés által. Sőt, talán nem is szinonimák ezek, hanem egymásutániságok?
Aki lát, az észrevett valamit, amit meg kell néznie, hogy jól lássa az adott dolgot. Aki észrevesz, annak már van tudáskerete. Értelmezési mezője, ha tetszik értelmezési horizontja. Képélesítés a mikroszkópon - az egész életünk....
Hát ez a mikroszkóp! Nem is tudom, hogy a tanulás, iskola fogalmainkhoz miért nem olyan alapfelszerelési képzet a fejünkben, mint a térkép, a földgömb, a könyvespolc, a barkácsasztal. A gyerekeinkkel tulajdonképpen a tudományfejlődést élhetjük át, játszhatjuk el. A kertből, a növényekből kiindulva jutottunk el oda, hogy szükségünk van egy mikroszkópra, mert látni akarom azt is, amit szabad szemmel képtelen vagyok.

Lehet-e látni tanítani?

Kutatóiskolát szeretnék! Azt szeretném, hogy a gyerekeim ilyen iskolába (és ne csak a családiba) járhassanak. Már kicsiként. Kutassanak a homokban, vegyék észre, hogy szemcsés szerkezetű, hogy van bányászott sárga és szürke folyami, lássák meg, hogy beszívja a vizet, de nem tartja meg, hanem csak átereszti, átszűri, tanulják meg, hogy hidat építeni homokba ágyazott tartópillérre nem lehet és kísérletezzék ki, hogy milyen talajokba viszont igen, és tanulják meg kiszámítani az anyagszükségletet és lássák meg, hogy az íves híd szebb, mint az egyenes, és gondolkodjanak el rajta, hogy ez miért is van így. Ezt akarom.

enter image description here Első kép:
Tárgy: Bakonyi Rózsa okl. óvónő kinevezése a nagyatádi óvodához
Önt somogymegyei óvónők létszámába a 7641-es költségvetési alcim terhére óvónői munkakörbe alkalmazom. Szolgálatra a nagyatádi áll.óvódához osztom be. Illetményeit az 1950/I.29./M.T.sz.rendeletben foglaltak alapján a 504/B kulcsszámu, beosztott óvónő elnevezésü munkakör szerint 480 Ft. alapfizetésben állapitom meg. Illetményeinek folyositására iránt állásának elfoglalása után történik intézkedés. Felhivom, szolgálati eskü letétel végett a megyei tanács oktatási osztályán haladéktalanul jelentkezzék. Egyben felhivom figyelmét, hogy ha jelen rendelet keltétől számitott 15 napon belül állomáshelyén szolgálattételre nem jelentkezik alkalmazása hatályát veszti. Tudomásulvétel végett értesitve: etc.

Második kép:
Keresztes Nővérek róm.kat.polg.leányiskolája Nagyatád
Igazolvány.
Alulírott hivatalosan igazolom, hogy Bakonyi Rozália a vezetésem alatt álló intézet polg. IV. osztályának az 1947/48-i tanévre szabályszerűen beírt nyilvános tanulója. Hosszabb ideig tartó mulasztás miatt félévi osztályzatot nem kapott.
Kelt Nagyatád 1948. április hó 6.-án
Horváth M. Marcella igazgató

Nem akarok szellemkatona-tanárokat az iskolákban! Egyik óraközi szünetben a tanáriban, mikor becsöngettek, az villant be, hogy ez a kicsöngetés-becsöngetés olyan, mint a katonaságnál a gong. Felállsz, bemész órát tartani, kijössz - csengetésre. Szellemkatona. Elvileg a szellemet képviselem, de szellemként tevékenykedek. Nem.

enter image description here

A kutatásra, a kutatói szellemiségre lehet motiválni a gyerekeket. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem lesz minden gyerekből elméleti fizikus vagy agykutató, de azt igenis be lehet építeni az életükbe, amit kutatói attitűdnek nevezek, azt a módszert, ahogyan bármihez közelíteni érdemes: játékból indító, kíváncsisági irányokat megtámogató, háttérből lehetőségi ötleteket adó, több síkot egyszerre feldolgozó vezetéssel. Mindezt lazán, könnyedén, hittel, hogy meg tudod csinálni. Rá tudsz jönni - csak nézd meg máshonnan. Kérdezz, aztán kérdezd meg máshogyan.

enter image description here Anyám keresztanyjának, Babi néninek az óvónői kinevezési papírja (fentebb) és iskolai Értesítő könyvecskéjéből hoztam oldalakat.

enter image description here
Mire nevel és tanít az iskola?
Minden cselekedeteddel az Istent, a hazát és családodat szolgálod.
Szeresd vallásodat, melyben születtél. Semmiért a világon el ne hagyd! Ne légy "hitehagyott!"
A lobogó az egész nemzet jelképe, nemzetedet tiszteled benne. Ne tűrd, hogy meggyalázzák, mellőzzék, vagy semmibe vegyék!
"Himnusz alatt" kalaplevéve, mozdulatlanul állj! Egy nemzet imádkozik. Adj példát másoknak is!
Ha a hősök emléke előtt megállsz, vedd le a kalapod.
Szeresd a várost, melyben élsz! Rosszat ne mondj róla. Közös erő és akarat eredményei örökéletű alkotások.
Szüleid nem magukért, érted élnek. Szerezz nekik örömet! Ne légy hálátlan!
Gondolj hálásan tanítóidra! Ők a legnemesebb, de legnehezebb munkát végzik. Neked is sok kincset adtak.
Madarakat, fákat, ültetvényeket, a közös vagyont védd és kíméld! Ezt másoktól is követeld meg!
A legszerényebb otthonnak is kedvességet, bájosságot ad egy-két szál virág. Lakásotokban mindig legyen virág!

Hiszekegy
Hiszek egy Istenben,
Hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában! Amen.

Robotsuli

Esti adventi gyertyagyújtáskor felmerült a kérdés a gyerekekben, hogy vajon csak a kanóc ég, vagy pedig a viasz is? Megfigyelés, találgatás.... Kérdezzétek meg a kémiatanárotokat, ő biztosan jobb választ fog adni, mint mi (jaj, ennek nekünk is utána kell olvasnunk). Ó, azt nem lehet, kérdéseket nem lehet feltenni - sem idő, sem bátorság, sem ösztönzés, sem kíváncsiság nincsen arra.

Ugyanazt másként elmondani. Megértést keresni.

A minap azon viccelődtünk, milyen vagány lenne egy robottanár: nem személyeskedne, nem mérgelődne, hanem egyszerűen csak tanítana. Ugyanazt a témát tízféleképpen is elő tudná adni - mindenki a maga kedvére választhatna, hogy melyik úton szeretné valóban megérteni az adott témát, az adott tananyagot.
Robottanárunk nem késne az órákról és nem tartaná azt a szünet rovására is tovább.
Robottanárunk mindig makulátlanul tiszta, nyugodt, és felkészült lenne.

Minket még inspirált az iskola. Az általános iskolai tanítónőnkhöz decemberben mézeskalácsot mentünk sütni a tizedik emeleti panelkonyhájába. Elfértünk. Jó volt. Jó meleg. Ezt nemcsak én mesélem. Sokan emlékszünk erre. Hol vannak?

Mégis miért szeretnénk azt, hogy személyiségek, egyéniségek tartsanak órát a kölyköknek?

Ahogyan Erzsi szokta mondani, hát lehet kérem gondolkodni!

Drótanyám....

Utóirat:
Ágitól elkértem tegnapi levelének egy részletét, mert jól megfogalmazza az iskolapad/falupad problematikát:

A kakas sztoritól rendesen futkosott a hátamon a borzongás... Én, mint városi, menzán élő puhány egy kissé megütköztem a tanyasi lét ezen valósága láttán. Ugyanakkor eszembe jutott nagyanyám kakaspörköltje gyerekkoromból, aminek semmihez nem fogható ízét most is érzem a számban. Az alapanyaghoz pedig nem a közértbe szaladt le nagyanyám, az biztos! Szóval, hú meg ha! De nagyon rendben van!

Nyelvi lelemények

avagy: Hogy kerül a dínótojás az ablakba?

Igen, szeretünk játszani, gyerekeink humora is elég fejlett, sőt, ahogy a komiszkorhoz, akarom mondani a kamaszkorhoz érünk, egyre fejlettebb, néha persze őseik rovására. Ez egyértelműen kétesélyes dolog: vagy együtt fejlődik a szülők humora is a gyerekek tinédzserkorával vagy előbb-utóbb vér fog folyni. Az én esetemben szerencsére az előbbi történik, bár még csak nagyon enyhén vagyunk benne, úgyhogy nem tudhatom, mikor jelennek meg az első ősz hajszálak majd, vagy mikor szerzek be egy revolvert és kit lövök le vele végül…

A gyerekeknek nálunk mindig korszakaik vannak: az első nagy hullám a Harry Potterrel érkezett, ezt a vírust elsőnek én kaptam el, egy egész évig ki sem gyógyultam belőle, no meg nem is akartam, azóta is nagy rajongója vagyok az egész varázsvilágnak. Megfertőztem hamar a gyerekeimet is, akik azóta azért egy Star Wars időszakon is átestek (erre a betegségre én immunis vagyok), most pedig a Jurassic Park/World van éppen soron. Konzervatív és filmimádó alkat lévén nagyon megválogatom, mit engedek megnézni, így nálunk mindig az írott formával találkoznak először a kölkök és ami érdekli őket, azt szó szerint falják. Így került a képbe ez a jeles irodalom is: Ádám konkrétan nem nézett fel a könyvből, amíg ki nem olvasta, utána következett Juli, aztán a vég nélküli szerepjáték, amelyben már Pötyi is változatos karaktereket testesített meg Dr. Hardingtól kezdve a raptoron át Erzsébet királynőig – utóbbiról nem tudom, hogy került a dínókorba, de ezen a mellékes kérdésen nem is gondolkodhattam sokáig, mert megzavart egy T-rex üvöltése. Mindenesetre egy sereg dínónevet megtanult mindenki (némelyik a hatéves Pötyi szájából úgy hangzott, mint egy érdekesebb tüsszentés), a térképet bújták, jura-kori növényvilágot igyekeztek rajzolni, egyszóval beindult a szokásos lelkesedés. Ezt egyébként én nagyon szeretem: a gyerekek egy témában való elmélyedés során olyan motivációval és játékossággal tanulnak ilyenkor, ahogy igazából egy jó iskolában kellene (fényévekre van ettől az átlag magyar iskola, sajnos, mondhatni, a kréta-korban ragadt).

Ilyenkor az aktuális témakör persze jelen van a mindennapokban, az ünnepeinkben is, így esett, hogy tök véletlenül ráérzett az Angyal, hogy csupa dínós dolgot hozott Ádámnak (ő a főlelkes), többek között egy „igazi” dínótojást is, amit ki kellett keltetni. A leírás szerint belerakja az ember (a gyerek) a tojást annyi vízbe, hogy jól ellepje, majd vár. Ezt tette tehát Ádám, kirakta szépen az ablakba a poharat (talán fény is kell neki, mint a növényeknek, gondolhatta) és valóban, repedezni kezdett a tojás a következő 24 órában. Kicsit ijesztő volt, kezdtem azt hinni, hogy egy valódi állat fog belőle kikelni, de három nap intenzív megfigyelés és tízpercenkénti „jaj, nézzük meg, hátha kibújt már” címzetű kirohanás után megszületett egy nagyon ronda, nyálkás dínóbébi, szerencsére valamilyen gumiféle anyagból. Senki nem akart hozzányúlni, olyan csúnya volt, de kitettük a radiátorra száradni, pár órán belül egész helyes lett, de legalábbis meg mertük fogni, úgyhogy most itt él velünk. Közben pedig az ebédlőasztalnál egyszer csak beindultak a családi szellemességek, amelyeket a kedves Olvasóval is megosztunk az alábbiakban. A kérdést egy szóvicc követi, majd zárójelben lehet megtalálni az eredeti dinoszaurusz-nevet (ha volt, mert némely lelemény saját ötlet), s a listát stílusosan akár thesaurusnak is hívhatjuk. (Thesaurus: szinonímaszótár. Ez itt nálunk nem áll egészen, mert mi alternatív definíciókkal álltunk elő, de annyi baj legyen.) Jó szaurakozást a Szabó-család közös dínóm-dánomjához!

Hogy hívják:
1. az okos dínót? deinon-IQ-s
(Deinonychus)
2. az ideges dínót? toporognathus
(Tropeognathus)
3. a tárolóhelyiségben élő dínót? kamrasaurus (Camarasaurus)
4. a sokat evő dínót? zabasaurus
5. a túlméretezett dínót? dagigantosaurus (Giganotosaurus)
6. a félelmetes dínót? beszaurusz
7. a digitális dínót? digiganotosaurus
(Giganotosaurus)
8. a hegyoldalon leguruló dínót? görgősaurus (Gorgosaurus)
9. a támadó dínót? terrortrisuchus
(Terrestrisuchus)
10. a könnyű dínót? one-kilo-saurus
(Ankylosaurus)

11. a teherautó hátsóján utazó dínót? platósaurus (Plateosaurus)
12. a harctéri bombák után kutató dínót? aknalosaurus (Ankylosaurus)
13. a fán lakó dínót? platánsaurus
(Plateosaurus)
14. a kis triceratopsot? piceratops
(Triceratops)
15. a hajózó dínót? kenusaurus
(Kentrosaurus)
16. a hazudós dínót? sunyisaurus
(Shunosaurus)
17. az óvodás dínót? oviraptor
(Oviraptor)
18. az átkelőhajón utazó dínót? kompsognathus (Compsognathus)
19. az ijedős dínót? parasaurolophus (Parasaurolophus)
20. a balkonon napozó dínót? teraszaurusz
(Pterosaurus)

A dinónevek kitalálói: Szabó Ádám, Juli és Ilona (Pötyike)

Látni tanulunk

Legutóbbi bejegyzésemben meséltem, hogy Judit nyitotta fel a szemem arra, hogy "az életben látni tanulunk". Ez a mondat olyan elementáris erővel hat rám azóta is, hogy muszáj rajta gondolkodnom. Emellett a karácsonyi szünidő tele van jóféle beszélgetésekkel, élményekkel és valahogy most ennek a mondatnak a szűrőjén keresztül figyelek fel az új eszmecserékre is.

Ma például egy régi barátunkkal beszélgettünk egy nagyot telefonon, aki idősebb apuka, ikreket nevelnek a feleségével és mivel barátunk kellően töprengő alkat, sokat szoktunk a gyereknevelés kapcsán felmerülő kérdéseiről gondolkodni együtt. Erre évente egy-két alkalmunk van csak, de akkor aztán bepótoljuk a kimaradt időszakot. :-) Most azon tépelődött, jó-e az, hogy ő már 52 éves, a gyerekei meg 6 évesek, egész pontosan a lánya miatt aggódott és engem is erről faggatott, nem izgulok-e, hogy a lányaim majd idősebb fickót választanak csak azért, mert az apjuk is idősebb (nálunk is 56 éves a Férj, 17 év köztünk a korkülönbség, a lányaink meg 6 és 10 évesek múltak). Mit lehet ezzel kezdeni, kérdezte. Sokat beszélgettünk erről, hogy látjuk ezt a kérdést, most ezt nem elemzem ki, számomra a leglényegesebb a diskurzusból megint a látni tanulás témája lett.

Már korábban is megfogalmaztam, hogy a gyerekneveléssel természetesen együtt járó folyamatnak tekintem, hogy azzal együtt, hogy a lehető legjobb emberi értékeket szeretném a gyerekeimnek átadni, és magamat is folyamatosan arrafelé terelem, olyan helyzetbe hozom, hogy esélyem legyen jobb emberré lenni és ezt részben értük is teszem, nemcsak magamért, ennek a folyamatnak azért éppen annyira elementáris része az is, hogy igen, a hibáimmal, rossz döntéseimmel is együtt élnek a gyerekeim, azokat is megtapasztalják, megélik, amelyek nem feltétlenül előre visznek. Lehet, hogy majd valamelyik 10 év múlva amiatt hibáztat, hogy pénteken állandóan rendet pakoltam, takarítottam és ebbe őt is beleszoktattam, pedig ő bizony nem így akar élni, micsoda hülyeség ez. Vagy éppen túl magas elvárásaim voltak, ő meg most attól szenved, hogy mindig meg akar felelni mindenféle élethelyzetben és emiatt szorong. Vagy éppen akármi mást is mondhat akármelyik, hiszen az új nemzedéknek éppen az a lényege, hogy újat, mást akar, legfeljebb egy érési folyamat után tér vissza korábban a szüleitől tanult, tapasztalt értékekhez vagy legalábbis azok egy részéhez, ha nem talál ki jobbat. Ez kis és nagy dolgokban egyaránt igaz, nincs ebben semmi furcsa, legfeljebb az idősebb, éppen kritika alá vett és a felnövekvő gyerekek által megjegyzésekkel bombázott szülői generációnak nehéz elviselni. (Úgy kell nekünk.) Szóval a magam részéről úgy érzem természetesnek, hogy a jóval, amit adok nekik, a rosszat is adom, ha nem sikerül időben felismerni és változtatni rajta és ugyan az az én szülői felelősségem, hogy ezt mennyire csinálom tudatosan, felismerve és megváltoztatni akarva a rosszat, de az már bizony a gyerekek felelőssége, hogy mindezzel később mit kezdenek. Nekem nem dolgom egy tökéletes életet biztosítani, csak egy általam elég jónak ítélt életet, amely során én is hibázhatok. A fiatalabb generáció pedig igenis legyen elég erős és okos, hogy megvívja a maga harcait, felismerje idővel a saját útját és úgy változtasson a batyuval kapottakon, ahogy értelmesnek találja, hiszen annak az erőnek a feltételeit, ami ehhez kell, megkapja azzal a gyerekkorral, amit tőlünk kap. Barátunknak lányainkkal kapcsolatos aggodalmára visszatérve annyit tudtam csak mondani, hogy mindezen semmi értelme töprengeni, mert ha én a korkülönbség miatt racionálisan úgy döntök (az akkori égigérő szerelem ellenére, ráadásul az ilyen fajta észszerű döntés egyébként elég idegen lett volna a természetemtől), hogy nem a Férj lesz a gyerekeim apja, akkor nem is születnek meg ezek a gyerekek. Tehát ha ők azt kapták, hogy idősebb apjuk van, hát akkor eleve örüljenek, hogy megszülettek (igen, én eleve így állok ehhez hozzá: tessék csak szépen örülni és nem valamiféle önsajnálatban dagonyázni), a többi ebből fakadó dolgot pedig tessék majd szépen helyére tenni. (Amúgyis ki mondta, hogy nem lehetnek boldogok egy idősebb palival??? Csak legyen elég pénze. Na, jó, pfuj! Szóval legyen elég jóképű. Ááá! Na, jó, legyen elég szórakoztató. Ugyan már! Maradjunk csak annyiban viccen kívül, hogy: legyen elég. ;-)

Hogy jön ehhez a (talán feleslegesen hosszú) bevezetőhöz a látni tanulás? Hát bizony csak úgy, kérem szépen, hogy ezt a gondolatsort továbbszőve a saját életemet, gyerekkoromat láttam magam előtt, mert nálam is idősebb apuka, fiatalabb anyuka van, csak éppen elvált változatban. Nem mintha korábban nem tűnt volna fel ez a mintázat (rengeteg mintázat feltűnt már, nem vagyok éppen vakegér), de most egészen más megvilágításban gondoltam a saját gyerekkori tapasztalataimra. Az a világmegváltó gondolat ütött szöget a fejemben, hogy engem valóban minden, az egész eddigi életem látni tanított, csak akkor, amikor negatívan éltem meg egyes eseményeket (anyám négy válását, apám alkoholizmusát, költözéseket, konfliktusos tinédzserkoromat), akkor egyszerűen vak voltam arra, hogy mindez a későbbiek szempontjából baromi fontos, hogy megtörténjen velem. Persze abszurd lenne azt elvárni, hogy egy gyerek egy családi háborús zóna kellős közepén azt szűrje le, hogy jaj, de jó, milyen hasznos lesz nekem ez a tapasztalat majd később, de azt már igenis el kell várni, hogy egy olyan szülő, aki ezt felismeri, akinek erre kinyílik a szeme, az bizony segítse a gyerekeit abban, hogy kapjanak egy ilyen rugalmas szemléletet és idejekorán megértsék, magukba szívják, hogy kevés az a rossz, ami csak rossz és nem lehet belőle építkezni.
Amikor attól szenvedtem, hogy anyám megint válik, egyértelműen csak ennyit láttam belőle és hogy ettől most mindenki szenved. Azt már nem, hogy azt a szellemes és izgalmas nőiséget, amit ő egy ártatlan (hm, nos, nem mindig) flörtben megcsillogtat, akár el is tanulhatnám tőle. Amikor este későn ért haza és még utána is dolgozott, emiatt pedig én mint legidősebb nővér nagyon be voltam fogva, sokat kellett segítenem, akkor csak azt láttam meg belőle, hogy ez nekem milyen terhes és hogy milyen abszurd már egy karrierista nő négy gyerekkel. Azt már nem vettem észre, amit most felnőtt fejjel annyira becsülök és magam is követek, hogy olyan munkabírás és szenvedély, igazi elhivatottság él benne a munkája iránt, ami miatt ő egy elismert és remek szakember, ráadásul sokkal teljesebb személyiség, mint enélkül. Szegény anyámat hozom példának, de persze apámat is elemezhetném, akivel kapcsolatban pont fordítva voltam nagyon elfogult és a gondolkodó művészlelkét annyira imádtam, hogy nem vettem észre, mennyit rombol rajta, hogy iszik. Miért láttam őket így? Most már erre is tudom a választ: mert hiányérzetet okoztak vagy éppen pótoltak. Adott életkoromban nagyon kellett volna nekem anyám figyelme, szeretete és mivel nem kaptam ebből annyit vagy inkább úgy, ahogy nekem arra szükségem volt, öntudatlanul is rosszul láttam őt, hiszen negatívan éltem meg vele kapcsolatban sokmindent. Apám ugyanebben a koromban a szombati teljes figyelmével azonban nagyon sokat enyhített ezeken a hiányérzeteimen, tehát a vele való idő úgymond gyógyítóan hatott, erősített, így az ő viselt dolgaival szemben behunytam a szemem. Érteni vélem tehát, hogy mivel adott életszakaszban nem azt kaptam, amire szükségem lett volna, egy sereg eseményt azért éltem meg rosszul és azért nem láttam mögéjük, nem tudtam ezekből a jót leszűrni, mert abban a korszakban egyszerűen másra lett volna szükségem, ez a más meg hiányzott.

Nekem csak idén, tehát 39 évesen sikerült addig a felismerésig eljutnom, hogy képességem van arra, hogy a hiányérzeteimből, szomorúságaimból örömet tudjak csiholni mindenféle belső munkálkodás során, de most, hogy ezt végre megláttam, azzal is szembesültem, hogy kutyakötelességem, hogy a gyerekeimet is megtanítsam erre. Ők már ne legyenek vakok arra, hogy az élet kerülő úton hoz elénk egy csomó ajándékot, amit ugyan lehet, hogy idővel látunk csak annak, de ha elég figyelmesek vagyunk, előbb-utóbb észre lehet venni, hogy az élet üzen és meg lehet fejteni, hogy mit is akar mondani, megláttatni.

Na most tisztában vagyok vele, hogy mindezzel nem mondtam nagyon újat a kedves Olvasónak, talán inkább magamért akartam elmesélni, hiszen mindez elég közhelyszerű gondolat önmagában. Ami nem az benne, az számomra az a hirtelen bevillant megvilágítás, mint amikor egy filmben a kameramozgás megváltozása miatt más szemszögből látjuk ugyanazt, de onnantól kezdve kiderül, hogy amiről eddig azt hittük, hogy egy jelentéktelen árnyék, az valójában a főszereplő. Így jártam én is: amiről eddig azt hittem, hogy a sok jó mellett mellékesen megtörtént velem és persze ügyes voltam, hogy kibírtam, megemésztettem, helyretettem, stb., az valójában ugyanolyan főszereplő esemény volt és az azt kiváltó jellemek, helyzetek ugyanúgy jó felé is formáltak, csak sokáig nem vettem észre. Anyám válásai együtt jártak a fantasztikus intellektusával, munkamániája lelkesedésből, elhivatottságból fakadt, de míg a spotlámpa adott korban a negatív oldalra irányította a fényt, azóta megtanultam, hogy ezt a lámpát mozgatni kell és akkor előbukkan az árnyékból egy másféle lényeg, ami már építő és örömteli is lehet. A történetem így sokkal összefüggőbb lett (tudjuk, milyen fontos szerepet játszik a narráció, az a tény, hogy adott történeten keresztül értelmezünk valamit, akár természetesen a saját életünket) és mindez mitől: egy barátnőtől kapott mondattól (aki persze tudja, nekem mikor mit kell mondani, hiszen úgy szeret, hogy ismer), amit egy Lengyel Attila nevű, számomra még ismeretlen Faluság-szerző egészen más tárgyú kis dolgozata indított el. Mindkettőjüknek köszönöm a gyerekeim nevében is. :-)

(A pár kiemelés a szövegben csak egy kis játék: régebben nagyon érdekeltek a metaforák és szerettem erre felfigyelni, hogy egy szó mögött milyen plusz tartalom bújik meg. Itt most csak azokat emeltem ki, amelyek az látás=értés relációban működnek.)

Mikrovilágunk

Új világ kitárulása és megteremtése magunknak: az áhított, vágyott mikroszkóp.

enter image description here
Egy-két virágpor mikroszkopikus képét igazán felhasználhatnák a textiltervezők....

Minden Jolán szemszögeivel kezdődött: a másként, máshonnan is látni igényével. Családi játékaink és érdeklődéseink összeértek és közössé váltak - a mikroszkópban. Azt hiszem jól példázza a világ dolgaihoz való viszonyunkat az, hogy a földgömb és a mikroszkóp egymás mellett kapott helyet az asztalon - kalandos utazások, hm.
A bónusz: Jolán egyszemes távcsövet is kért és persze kapott. Szülőként különleges élmény mindig, ahogyan egy-egy gyerekünk eljut addig, hogy mit kérjen az Angyaltól. Joli is tette-vette, hogy messze szeretne látni, de nem praktikus a kétszemes távcsövünk és amúgy is mindig veszekedés tárgya, hogy ki használja, olyat szeretne, ami kicsi, egy kézzel használható és könnyen hordozható, és mivel a kalózok vagányak, ezért kitalálta, hogy egyszemes távcső lenne az igazi. Őszintén szólva - tájfutás, vándortáborozás, kirándulás ide vagy oda - én nem tudtam, hogy létezik ilyen. Ott volt a fa alatt. Seperc alatt rózsaszínű vállpántot is horgolnom kellet hozzá, természetesen rózsaszínű csattal. Gyermeki teljesség.