Kutatóiskola

Miért akarjuk járvány idején itthon tartani az egészséges gyerekeinket?
Miért nem rajongunk úgy általában a jelenlegi közoktatásért?

enter image description here
https://www.hoover.org/about

Mindig azon kapom magam, hogy magyarázom az életünket, kifejtem a nézeteinket, részletezem az életvezetési gondolatainkat, példákkal támasztom alá a pedagógiai módszereinket, hitelképességként pedig mutogathatom az olvasójegyemet meg a gyerekeinket.
Minden este elgondolkodom az ellenérveken, minden pillanatban számot vetek szülői és tanári felelősségünkkel, de minden nap oda jutok, hogy jó: merthogy nem csinálunk semmi különöset, egyszerűen csak szeretetteljes gyerekkort adunk nekik. Időt: játszani, tanulni, kiteljesedni. Tudást: egyéni módszerekkel, önállóan haladva szüntelenül érdeklődni. Tiszteletet: a világ, önmaguk, a lehetőségeik iránt. Méltóságot: az álmaiknak, a vágyaiknak. Teret: testüknek, lelküknek, szellemüknek. Tudják, azt, amiről mindenki általában csak álmodik vagy beszél, na, mi azt próbáljuk megcsinálni a valóságban. Család.
Idegennek lenni itthon: mégsem jó ez a nagy olvasottság, ez a világösszeköttetés, mert akkor nem tudnám, hogy máshol ezek nemcsak normálisak, hanem követendő minták.
Akkor azt sem tudnám, hogy nemcsak egyfajta üdvös oktatási modell létezik. Hogy élethelyzeteknek és egyéni utaknak megfelelően vannak átjárások. Hogy egy oktatási rendszer lehet olyan, mint az élet: sokféle, rugalmas, naprakész, sőt, előrelátó. Hogy egyetemre is lehet menni 'otthonról'. Hogy felmérések bizonyítják, hogy az ilyen alapokkal rendelkező gyerekek kutatásorientáltak, magyarán motiváltak lesznek. Kíváncsiak. Hol is vannak azok a híres Rubik kockáink?!?
Amikor azon kutakodtam, hogy mi a különbség a hippik és az amishok között (merthogy mindkettőt hallottam már magunkra mondani), akkor arra jutottam, hogy a látszólagos provokatív életvezetés mögött meghúzódó viszonyulás: a hippi mindenkit elfogad és csak annyit kér, hogy őt is elfogadják, az amish (vagy bármilyen ortodoxia) pedig azt akarja, hogy mindenki ugyanolyan legyen, mint ő. Egyik sem, másik sem vagyunk. (Csak azt tudom, hogy még mindig hiszek abban, hogy egymás mellett élve, egymástól tanulva nagyon sokféleképpen lehet jól csinálni. Megértés.) Intelligencia problémákkal küzdő honfitársaink megfogalmazásai közül eleddig a kedvencem a hosszúhajú buzi (lásd Balázs) és a piros csizmás kurva (értsd én). Ilyenkor csak az segít, ha arra gondolok, hogy egy másik térben, egy másik tanteremben Jó napot kívánok tanár úr és kezét csókolom tanárnő vagyunk. És tudják mi az igazság? Hogy nem segít.

Kutatóiskolát szeretnék!

https://falusag.hangfarm.hu/2020/02/falusi-irodalom

https://falusag.hangfarm.hu/2018/02/az-embercsemetek-iskolaztatasaro

Még mindig.
A régi és az új, a kint és a bent, az elmélet és a gyakorlat találkozása.
A tanár és a diák találkozása, a tantárgyak találkozása, átitatódása.
A tudóstanár fogalma az ókortól létezik és működik.
A polihisztorság fogalma az ókortól létezik és működik.
Személyiség. Egyéniség.
Balázs szokta Krasznahorkayt idézni tömören: elmész, mert itt lelkileg-szellemileg idegenben vagy. Máshol meg gyökereid nincsenek. Sehol sem jó.
Aztán jöhet hozzá egy kis Kierkegaard, szintén csak röviden: amikor a költőt tovább énekelteted, arra ítéled, hogy fájjon neki. Nem akarod a fájdalmát, csak élvezni az énekét.
Hát kérem, mi így vagyunk.

Ó, Mr Darcy!

enter image description here

Rengeteg kedvenc könyvem van, sokukat olvastam már többször is. De Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye az egyik legkedvencebb. Annak idején eredeti nyelven olvastam először, majd megnéztem a BBC 1995-ben készült 6 részes sorozatát. Beismerem, hogy ha csak a regényből indulok ki, nem biztos, hogy újra és újra a kezembe veszem. De a szinte tökéletes filmes adaptációval együtt, ahol szóról szóra idéznek sokszor a regényből, a képzeletbeli dobogómon ott van a történet.

enter image description here

De miért is szeretjük sokan ezt az 1813-ban megjelent könyvet? Hiszen a mai életünktől már fényévekre van az a világ, amiben a Bennet lányok éltek. És szerintem ez a lényeg. Hogy már dédanyáink is modern életet éltek, annak minden előnyével és hátrányával együtt, a regény hőseihez képest. Valahol belül talán sokan sóvárgunk egy békésebb, vidéki sétákkal, táncmulatságokkal, kézzel írt levelekkel tarkított életre, amiben az udvariasság, az a csipetnyi elegancia, a tisztelet férfi és nő között még megvolt.
Azért is vonzó ez a világ számomra, mert Angliában játszódik, én pedig valamelyik előző életemben ott kellett, hogy éljek. Eredeti nyelven olvasva/nézve sokkal jobb, mint magyarra fordítva. A mi nyelvünk nem tudja visszaadni azt az elegáns, klasszikus stílust, ami erre a korszakra, ezekre a társadalmi osztályokra jellemző volt. Talán, mert a magyar nyelv nem változott annyit, mint az angol, nem tudom. Az angolok tökélyre fejlesztették anno ezeket a stílusjegyeket a szóhasználattal, mondatszerkezetekkel, aminek megvan a maga sajátos bája mai szemmel nézve. Ez az elegancia jelen volt életük minden területén, az öltözködéstől kezdve a szalonok berendezésén át a viselkedésükig. Ha pedig ehhez hozzáteszem azt az „apróságot”, hogy kastélyokban éltek, mit is mondhatnék… Lenyűgöző! Bakancslistám egyik kiemelt helye Pemberly. Álomszép az a kastély, a körülötte elterülő park pedig a nemes egyszerűségével, természetességével tökéletes kiegészítője az épületnek. Vagy fordítva? Mindegy is. A lényeg, hogy gyönyörű az összhatás.

enter image description here

Igen, bevallom, én vágyom erre az eleganciára. Vágyom arra, hogy szeressenek az emberek igényesen öltözködni. Reménykedem benne, hogy eltűnnek a hajpántos, rózsaszín pólót, szűk nadrágot hordó pasik, a nők pedig elkezdik újra alkalmazni a sejtetés művészetét, és rájönnek, hogy a kevesebb néha több. Bízom abban, hogy az egymás iránti tisztelet és udvariasság még nem halt ki teljesen és megengedjük, hogy a férfi Férfi legyen, a nő pedig Nő.
100-adszor is szívesen megnézem, mert szeretem, hogy ekkor még megadták mindennek a módját. Talán ez hiányzik legjobban a mai világból, és meggyőződésem, hogy ez nem pénz kérdése. Nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy például a kávénkat ne 1 perc alatt, állva igyuk meg reggel, hanem egy megterített asztal mellett ülve, reggelizés közben. Az ötórai teázás szokásában sem a tea a lényeg, hanem hogy elővegyünk a szebbik porcelán csészéket, egy kis időre leüljünk, a napi mókuskerékből és virtuális világból kiszálljunk, és beszélgessünk, egymásra figyeljünk.
Ha pedig még mélyebben kutakodom a miértek között (talán ezzel kellett volna kezdenem), arra is hamar rájövök, hogy Colin Firth nélkül fele ennyit sem érne az egész. Ő alakítja a számomra létező egyetlen Mr Darcy szerepét, és - azt hiszem – itt sokan bólogatnak olvasás közben. Fitzwilliam Darcy alakja hihetetlen változáson megy át a történet folyamán. A hőn áhított, forró szerelem hevében képes felismerni saját hibáit, hiányosságait és még változtat is rajtuk, feladva addigi önmaga egy részét. Hát kell ennél több? Ráadásul ahányszor megnézem a filmet, annyiszor beleszeretek abba a bizonyos tekintetbe, amikor Elizabeth zongorázik és énekel, ő pedig csak ül és figyeli a lányt. Ó, Mr Darcy, az a tekintet! Mennyi minden van benne! Tisztelet, szeretet, áhítat, vágy, csodálat. Bárcsak minden nő átélhetné azt, hogy egy férfi így néz rá…

Csizma/szandál

A cipőhöz, mint használati és esztétikai tárgyhoz ambivalens a viszonyom: nem a lábat, hanem csak a lábfejet fejezi ki. Egy cipő általában se nem csinos, se nem praktikus, se nem szemet gyönyörködtető, de még csak nem is kényelmes. Átlagos, semmitmondó. Benne vagy általa, sem maga a tárgy (a cipő), sem maga a láb nem érvényesül teljes szépségében: az önmagában, azaz tárgyként létező cipő a lábtól ritkán kap pluszt, egyéb ruhadarabok összhangjában tud csak igazán funkcionálni. De lehet, hogy csak megint optikai a problémám: önmagában egy lábfej kevésbé vonzó esztétikailag, mint a láb teljes hossza.

Van csizmám: egy elmenős piros (húsz év alatt három ugyanolyat használtam el, ühhümm) és egy dolgozós fekete.
Van szandálom: egy elmenős bőr (húsz év alatt most koptatom a harmadik ugyanolyat, ühhümm) és egy dolgozós itthoni. Mindig van egy lótifuti klumpa: vizes fűbe kiszaladok, kertből valamit gyorsan behozok használatra - de ez nem érdemli meg a viselet nevet, betöltött funkciója adja meg legitimitását.

A csizma vonalvezetése magának a lábnak az idealizált formája: maga a tárgy, az esztétikai objektum teljes valójában érvényesül - alatta a láb rejtőzködik, innen ered izgalmassága: mit rejt, milyen is az, amit látványilag csak sejtenünk lehet.

(Itt a zárójelben próbálom meg kicsit körbetapogatni, hogy miért van az, hogy mind egy női, mind pedig egy férfi alak vonzóbb, teljességet sugárzóbb, egységesebb - főleg vertikálisan - megjelenésű csizmában, mint cipőben. Azt hiszem az egyik fő bajom a cipővel, hogy vízszintesen hangsúlyozza ki a test kiterjedését. A cipő és a hosszú nadrág viszonyában esztétikailag megint az a nehéz, ahogyan a nadrág szára libeg a boka körül, vagy tapad, feszül, csavarodik rá a bokára.
Hasonló látványproblematika a zokni kérdése: egy cipőben nadrágban ülő férfi/nő kivillanó lábcsíkja nem vonzó (a térdzokni tulajdonképpen csizma-betét: térdig futva szépíti a lábat). Nem is játékos, hanem egyszerűen bizarr. A ruha-összeállításban rés jelenik meg, olyan, mint egy szakadás: nem felvillant, nem megmutat, hanem hasadás jellegélből adódóan hanyagságot sugall.)

enter image description here

A szandál a láthatósággal operál: a láb íve, formája teljes szépségében szabadon van - kitárulkozik, nem árul zsákba macskát, megmutatja, hogy mit tud. Felszabadítása a titoknak, a női identitásnak, a láb esztétikájának. (Ennek a fajta felszabadultság érzésnek a mai napig az egyik legnagyobb dizájnere Bernard Rudofsky és a Bernardo Sandals.)

Mindezek önmagukban ugyebár nem érdekesek, de amint viszonyrendszerbe helyezem a fenti kijelentéseket, máris izgalmasakká válhatnak. A szandál - nyári ruha olyannyira klisé jellegű, hogy megint még csak írásba hozni sem érdemes. A csizma - miniszoknya párosítás már kicsit sokatmondóbb (még ha elcsépelt is): itt már belép a diskurzusba mindenféle női/férfi sztereotípia, kifejezés és vágyakozás játéka - de amíg ez városi környezetben jelentéssel bír, addig a vidéki valóságban már nem: reggel még nyáron sem nagyon lehet csizma nélkül kimenni a kertbe, olyannyira vizes a növényzet. Az meg ugyebár nem kérdéses, hogy nemcsak a városi hölgyek szeretnek szoknyában járni. Sőt, ha merészebben belegondolok, a szoknyának kertészkedés közben kevésbé vulgáris jellege van, mint a nadrágnak: az átütő (nem átlátszó, hanem kérem teljesen átvonalazódó) bugyigumi vonaltól a teljes ülep megtekintéséig sokféle módozat látható a nadrágon át, igaz legtöbbször csak a nyulak és őzek számára.

Csizmában a nő azért magabiztos, mert nem látszik, aminek nem kell, mégis rejtélyes és kalandos, ráadásul a lábán viselt tárgy esztétikájában a szépet képviseli. Szandálban pedig azért magabiztos, mert a lábból semmi sincs elrejtve, itt maga a testrész szépsége az esztétikum.
A csizma és a szandál a földön jár.
A cipő eredetileg kizárólag benti használatra, főleg táncra kifejlesztett találmány: így tűnt el a magas szár és így emelkedett a sarok egyre magasabbra.
A körömcipő azért nem cipő már, mert ívénél, sarokmagasságánál fogva torzítja a lábat: az idealizált balettmozdulatú formát adja meg a táncolás vad öröme helyett. Légies, nem a földön járó, álmodozóan vágyakozó, miközben hegyessége folytán harciasan lehengerlő is - ebben van a másik nem számára a vonzereje. Ezt irigyli a többi női tekintet. A fizikai és esztétikai billegése pedig jól leplezett titok.

A lábbelik felvételének/levételének megvan a maga módja: még a szandálba sem úgy bújunk bele, mint a papucsba: nem egyenes vonalban, hanem szép ívben halad a láb, aztán már csak a sarokpántokat kell a helyére igazítani. Maga a tárgy alig igényel gondozást, hiszen olyan kicsi felületen jelenik meg a lábon, viszont a láb elkerülhetetlenül piszkolódik.
A csizmába is ívben bújik be a láb, majd a cipzárt húzó kéz szinte a térdig végigsimítja azt. Felületi nagyságából kifolyólag igényesebb ápolást, gondosabb odafigyelést igényel, lassabb elindulást jelent, viszont lábunk bármilyen időben tiszta marad (a közhiedelemmel ellentétben az igazi bőrből készült csizmában nem lesz sem büdös, sem izzadt a láb).

Összegezve talán azt szeretném megfogalmazni, hogy a csizma tudja min akar átmenni, tudja, hova akar menni (hegyen-völgyön, erdőn által) - céltudatosan magabiztos.
A szandál pedig a természetközeliséget képviseli, egyfajta természet adta szépséget hangsúlyoz ki.

A körömcipő

– Tegnap megvettem életem első körömcipőjét! – mondta a nő.
Ha ez a mondat egy tizenéves szájából hangzik el, akkor egészen természetes a csengése, örülünk és megcsodáljuk a cipőt, a tizenéves meg kecsesnek látszó, de még botladozó mozdulatokkal bájosan forog benne egyet a pörgős szoknyájával és megy tovább az élet. Na de mi van akkor, ha ezt egy 39 éves nő mondja? Egy ilyen mondat egy ilyen korú nő szájából egyrészt viccesen hangzik, másrészt egy csomó kérdéshez és gondolathoz vezet. Szerencsére egy ilyen korú nőnek is vannak barátnői, akik igazi nőként azonnal pozitívan reagálnak, megdicsérnek, örömködnek és máris látni akarják. Ez egyrészt jó, mert egy ilyen korú nő nagyon tudja értékelni a női szolidaritást. Másrészt máris jönnek a kérdések, ha máshonnan nem, hát a nőben merülnek fel. Miért csak most? Vajon miben járt eddig? Csak nem kitaposott papucsokban? Vagy lapos sarkú szandálokban? Netán a-kényelem-a-legfontosabb típusú nagymama-cipőkben? Nos, megnyugtathatom a kedves Olvasót, hogy ennyire azért nem súlyos a helyzet, mert ugyan kényelmes lábbelikben járt a most 39 éves nő, de arra azért mindig ügyelt, hogy se kopott, se bumfordi ne legyen a cipője, igenis hordott eddig is kecses bokát kivillantó, bájos topánkákat, de a hétköznapokban valóban előnyben részesítette a sportos, inkább lótifuti típusú cipőket, szandálokat, balerinákat. Papucsot utcára nem hord, kitaposott papucsa pláne nincs, nem volt és nem is lesz. Szóval nyugalom, azért eddig is nőként létezett. De miért nem vett eddig fel körömcipőt és ha már eddig nem vett fel ilyet, most miért igen?

Sokféle válaszlehetőség van, mindenféle praktikus okokról is lehetne itt beszélni, ezek is hozzátennének az igazsághoz. Valójában azonban az egész kérdéskör azzal kapcsolatos, hogy érezte, hogy érzi magát a bőrében a 39 éves mint nő. Ennek a nőnek volt egy állandóan tűsarkakon egyensúlyozó apai nagymamája, aki olyan korán ment el, hogy esélye sem volt túl sok női bölcsességet az unokájára hagyni. Ez az unoka azonban jól elraktározta magában, hogy kislányként ő bizony elég sokat botladozott azokban a tűsarkú cipellőkben, mert a nagymama megengedte, egyáltalán nem bánta, sőt, összekacsintott az unokával, amikor annak apukája észérvekre hivatkozva (kibicsaklik a bokája, nem jó a térdének, stb.) kiparancsolta volna lányát abból az élvezetből, amikor egy kislány a játékban már felnőtt nő. Ez a valaha volt kislány nem felejtette el, hogy nagyon jók ezek a játékok, a saját lányai is örömmel kísérleteznek és az anyjuk természetesen hagyja őket: otthon néha belefér a rúzs, a pirosra festett köröm, csillámtetkó, anyjuk ruháinak, ékszereinek próbálgatása és így tovább. De térjünk vissza a kiinduló hírhez! Ez a bizonyos anya tehát tegnap megvette élete első körömcipőjét. Mi ebben a hír? Hát bizony csak annyi, hogy ez az anya, ez a nő most kezdi női kiteljesedésének második fázisát, amikor már éppen túl van egyházasságon, amiről pedig úgy gondolta, azon belül lesz az a nő, aki lenni akar. Nos, ez nem sikerült. Fantasztikusan sokat formált rajta, hogy a házassága során háromszor is anya lett, viszont megdöbbentően keveset az, hogy feleség. És már nem is akar az lenni, a korábbi férjéé semmiképp, de másé sem: egyszerűen rá kellett ébrednie, hogy nem akar többet hagyományos értelemben véve valakinek a valakije lenni nőként.

A hír úgy folytatódik, hogy nevezett nőszemélyzet tegnap azon melegében fel is vette a körömcipőjét és megsétáltatta egy barátnős randi során, és a barátnő őszintén tudott örülni annak a női sikernek, amit egy ilyen körömcipő jelent az ember, pontosabban az asszony életében. A barátnő csalhatatlan női ösztönnel megérezte, mit jelent ez az új módi, csak rá kellett néznie a cipőre, egyből mindent értett – ezért barátnő. Persze mivel nők, hiába értik egymást egy pillantásból vagy akár egy cipő felvételéből is, azért jól megbeszélték, körbejárták, ízlelgették, elemezték női tapasztalataikat, el is telt röpke három óra, mire észrevették, hogy ideje újra sétáltatni a cipőt. A 39 éves a randira menet elég sok dolgot megtapasztalt egyszerre, amit ugyan már száz évvel ezelőtt kellett volna neki, de hát mit tegyünk, ha egyszer ennyi időre volt szüksége a nőisége kibontakoztatásához: legfeljebb nevetni lehet rajta, hogy olyan kis éretlen fruska sok tekintetben még mindig. Na most az első tapasztalat az volt, hogy lassítani kell. Egy ennyi idős nőnek sok ilyen jelzés jön, most a körömcipő mondta, hogy „türelem, öreganyám, különben nem jutsz sehova, csak a nyakadat töröd ki”. Szóval mire a 39 éves beért a városközpontba, ami hagyományosan 12 percet vesz igénybe, most pedig kerek 30 percig tartott, szóval ezalatt szépen megtanult úgy billegni a sarkain, hogy az kényelmes legyen a bokáinak és egészen természetesnek hasson, kábé mintha körömcipővel a lábán született volna. Oké, ez a feladat kipipálva. A másik, amit már az első lépések alatt megtapasztalt, hogy ebben a cipőben csak úgy lehet csinosan járni, ha kihúzza magát. Nagyszerű, ez is megvan, az utca végére ő lett a magabiztos és egyben méltóságteljes sétálás (szó szerint) kétlábon járó mintaképe. Szerencsére gyorsan tanul.

A legizgalmasabb tapasztalat azonban az volt, hogy ő lett az utcán a Nő. Nyilván sétált, rohant, járkált, mászott ott egy sereg más nő is, jó részük dekoratívabb, formásabb keblű, fiatalabb, szebb fenekű, sminkelt, hosszabb és dúsabb hajú, stb., de mivel nem volt rajtuk konkrétan szembetűnő női ruhadarab, nem számítottak. A férfiak egytől egyig megbámulták a körömcipős 39 évest. Ő lett a Nő, aki magára vonzotta a tekinteteket – még a női tekinteteket is, bár azok a cipőjét nézték elsősorban, míg a férfiak őt magát nézték meg. Ő lett a Nő, akit akkor is megnézett a pasi, amikor a csaja éppen egy nagyon érdekes történetet mesélt neki (például arról, ugyebár, hogy a barátjuknál nemsokára lesznek bárányok is ;-). Ő lett a Nő, aki csak ámult a dolgok ilyetén változásán, mert a cipőjén kívül semmi érdekes nem volt rajta. Ugyanaz a nő volt, aki félórával korábban még a gyerekeit vitte edzésre, a kislányát várta a fűben, amíg virágot szedett, felmosta a konyhát, vacsorát készített elő, leszedte a ruhákat a szárítóról és akkor senki sem nézte meg. Ezeken a tevékenységeken keresztül ugyanolyan láthatatlanul volt jelen, ahogy a mindennapokban a női ereje, energiái megfoghatatlanul biztosítják a számára kedves embereknek a biztonságot, a szeretetet, hűséget, kedvességet, derűt – feltűnésmentesen, természetesen, mint az éltető levegő. Bezzeg most, ahogy ott sétált, nagyon is jelen volt, nagyon is látható lett – és nagyon is élvezte.

Ennyi lenne a nagy történet, nincs is ebben semmi hírértékű: egy átlagos nő, akinek az élete egy pontján kezd leesni a húszas, milyen jó is nőként létezni, a nőiséggel játszani, megélni ennek örömeit, fájdalmait. Ez a 39 éves azonban állandóan gondolkodik valamin, mindig kérdez, kételkedik, tudni akar és megveszekedett kereső: valamiféle válaszokat keres, amelyek segítenek neki eligazodni élete buktatói, örömei között. Most éppen majdnem 14 évnyi, véget ért házassága kudarcai, majd újonnan megtalált női ereje örömei közepette töpreng a férfi-női kapcsolatok, vonzások kérdésein – elsősorban azért, mert saját magának újra kell értelmeznie ezeket, meg kell értenie, mi az, ami még mindig fontos számára, mit tud elengedni, mit lát másképp. A körömcipő, annak első viseletének tapasztalatai, illetve általában az elmúlt hónapok igencsak, hát, mondjuk csak ki: gyönyör- és örömteli eseményei kapcsán a következő kérdések merültek fel benne. Mitől érzi magát nőnek, mégpedig szeretett, megbecsült nőnek? Mennyiben tud/hajlandó még alkalmazkodni valakihez, akit lehetséges partnernek tekint/het? Mi az, amire egy kapcsolatban már nincs igénye? Meddig tart a szabadsága egy kapcsolatban? Mennyire tudja tiszteletben tartani a másik szabadságát? Mennyire igényli a tervezést, mennyire tudja elfogadni, hogy a „csak most” is elég? Mitől érzi, hogy szeretik? Igényli-e, hogy azt érezze, hogy szeretik és számít a másik életében vagy elég, hogy ott és akkor jó valamilyen helyzet, együttlét? Fontos-e számára, hogy kizárólagosan legyen jelen a másik életében mint nő? Fontos-e számára, hogy olyat tudjon nyújtani a másiknak, ami egyedi, amit csak ő adhat? Normális esetben ezeken nem kellene gondolkodnia, mert élhetne éppen egy működő házasságban is, ahol már megválaszolódtak ezek a kérdések, hiszen az együttélés során kialakult volna egy jóféle egyensúly, ami felé folyamatosan lehet törekedni, mert az mindkét félnek jó. A 39 évesnek azonban nem ilyen ideális a helyzete (hanem ennél ideálisabb ;-), és mivel gyökeresen megváltozóban van az élete és maga is meglehetősen megváltozott, indul az újratervezés, ahogy a GPS lady mondaná. Igazából nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy van erre életenergiája, sőt, valójában az élete és státusza megváltozásával együtt szabadult fel az az életenergiája, ami most segít neki abban, hogy ezeket a kérdéseket is feltegye és válaszokat keressen. Ez számára új örömforrássá vált: tud örülni a változásoknak, a vele járó bizonytalanságoknak, izgalmaknak, új kérdéseknek. Mindezt úgy, hogy ez az útkeresés nem elvesz a gyerekeitől vagy a munkájától, hanem hozzáad. Az élete végre megint élvezetes, örömteli játék, ahol fel lehet szabadulni, nem minden szabály rögzített, merev, hanem az előre megírt koreográfia spontán alakítható.

A 39 éves a visszafele séta során döntött: szeretni akar valakit mindenestől és ezt úgy kifejezni, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes a másik. Azt is akarja, hogy őt szeressék, mégpedig olyannak, amilyen és ezt úgy fejezze ki a másik, hogy az mind neki, mind a partnerének jó és érthető legyen. Ez nyilván egy tanulási út, nem is rövid, de megéri, ha arra érdemes ő is. Azt is akarja, hogy több legyen az életében a másik, mint egy örömteli, izgalmas kaland. Azt is akarja, hogy ő több legyen a másik életében, mint egy szórakoztató fejezet. Adni akar és azt akarja, hogy elfogadják és megbecsüljék, amit csak ő tud adni: egyedi és megismételhetetlen jó akar lenni valaki számára. Szabadságot akar és szabadságot adni is akar. Tiszteletet akar és tisztelni akar. Örömforrás akar lenni, izgalmas, szórakoztató, elbájoló, elmét csillogtató nő, aki hosszan képes elvarázsolni, nemcsak a mostban. Több akar lenni valaki számára, mint az életében egy átmeneti dekoráció: egy libbenő szoknyából kivillanó formás comb, egy csipkés neglizséből kilátszó szép ívű hát, egy tavaszi körömcipőben izgalmasan ringó boka – ez is akar lenni és ennél több akar lenni. Olyan akar lenni, aki a másik életében egy folyamatos igen, egy hozzásimuló, mégis magát megtartó jelenlét. Azt akarja, hogy a másik önmaga akarjon maradni. Harmóniát akar, kölcsönösséget. Gyengéden akar akarni, úgy, hogy rábízza magát az Életre. Már tudja, hogy az Élettől megkapta a legfontosabbat, a gyerekeit és azt is tudja, hogy minden, ami ezután jön, az bónusz, extra, aminek lehet felszabadultan örülni. Neki már nem kell görcsölni, nem kell semmit erőből akarni, bizonyítani (eddig sem kellett volna nyilván, de hát ezt csak nemrég értette meg), hanem csak jól, jóban lenni magával és azokkal, akik engedik, hogy szeresse őket. Hajlandó arra időt adni, hogy kiderüljön, a másik az-e, akit ő szeretne szeretni, hajlandó várni, hajlandó végre talán megtanulni türelemmel lenni igazán és főképp: hajlandó játszani, örülni a pillanatnak és benne a másik jelenlétének. Közben pedig tudni, szem előtt tartani és tenni azért, amit igazán akar, tehát tulajdonképpen végre tisztelni magát is annyira, hogy a saját vágyait se dobja sutba azért, mert mindenáron szeretni akar.

Na, egy ilyen regénynek is beillő szösszenet után ki meri azt állítani, hogy egy nő életében az újabb és újabb cipővásárlás pénzkidobás?! Ha egy nő cipőt vesz, annak mindig jó oka van, kérem szépen!

enter image description here

Kaszáló nők

Kétfajta nő létezik: aki kaszál és aki nem.
Dédanyám is tudott kaszálni, csak nem kellett neki, mert dédapám feladata volt - csak ha nagy ritkán szükség volt rá, segített be neki.

enter image description here
Attilától már sok kincset kaptam: ez a Képes Híradó plakát is egy közülük (jó szórakozást hozzá!)

Dédanyám szebben tudott kaszálni, de ezt nem volt ildomos dédapám orra alá dörgölni, mert szerepcserét ugyebár senki sem akart. Tehát maradt a szótlan női tudás: meg tudom csinálni, szebben tudom csinálni, de nem csinálom, nemcsak a házitűzhely békéjének kedvéért, hanem a férfi-női szerepek megtartásának üdvéért. Meg mert - maradjunk őszinték - olyan hosszan, olyan mindennapi állandósággal és kitartással már nem tudnám és nem akarnám. Az már túllépne szoknyám apró-cseprő, mindenfélét magába foglaló mivoltát. Folyamatosan felkötött szoknyával pedig ugyan ki akar mindennap járni!?

enter image description here

Modern falusi nőnek modern fűkasza jár. Mi már nemcsak kaszálni tudunk, ha kell, hanem füvet polírozni is. Női finomságunk visszaköszön az ápolt gyep egyformán sima selymességén.
Márpedig kaszálnunk kell, mert a férfiak mellett/nélkül/helyett a mi feladatunk (is). Szívesen kaszálunk, mert már lehet: társadalmilag és géptechnikailag is eljött a mi időnk.
A fűnyíró ember mozgása olyan, mintha a babakocsit tolná: előre, fordul, kicsit vissza a padkánál, finom beigazítása az iránynak, manőverezés a szűkebb helyeken.... A fűnyíró előtt/mögött az ember kötött: vagy húzza az eszközt, vagy tolja, tili-toli, de uncsi....

enter image description here

A fűkaszával a kaszálás (a blogon már többször emlegetett ritmikus/meditatív) aktusa imitálható: szabad mozgást ad a testnek, miközben meghosszabbított karjával szépen elsimogatja az ember a rakoncátlan fürtöket. Dombra fel és dombról le, és máris mezítláb lehet az ember után suhanni.
Az akkumulátoros kasza mellett nemcsak a környezetünk minél kevésbé való megterhelésének érve szólt, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszott csendessége is: nemcsak a saját gondolataimat hallhatom tisztán, najó, olykor zagyván (de legalább hallom), hanem a gyerekeket is mindig a fülemben tudom tartani.

enter image description here

A minap köztünk, falusi csajok között a körül forgott a diskurzus, hogy miért is voltak nagyapáink és nagyanyáink olyan magabiztosak, olyan egyenesek, olyan nyugodtak. És akkor Erzsi rájött a miértre: mert tudták, hogy meg tudják csinálni. Fel tudják ásni. Le tudják kaszálni. Meg tudják művelni. Nem hitték, nem remélték, hanem tudták. A karjukban, a lábukban, a fejükben.
Amióta tudom, hogy ezt már én is tudom, egyre nyugodtabb, egyre magabiztosabb, egyre megingathatatlanabb vagyok - ez nem a hosszútávfutó magányossága. Ez egyszerűen önmagunk folyamatos művelése.

Távmozi

Vacsora után kifürödve (icipici parfümmel meghintve), egy csinosabb itthoni szoknyát húzva, frizurát még nem lebontva, pár korty finom borocskát kóstolgatva azt a szabadságot adtuk a gyerekeknek, hogy a szobájukban az ágyban maradva addig olvashatnak, ameddig csak akarnak, mert most apa moziba viszi anyát.
A neten nem megjelenő kulturális események tekintetében mióta gyerekeink vannak, állandóan le vagyunk maradva. Mióta falun élünk, már el sem játszunk a gondolattal, hogy egy rövid este kedvéért kiruccanjunk. Néha sajnálkozunk, néha nevetünk ezen, néha megpróbáljuk bepótolni.
Tegnap este egyik ilyen lemaradásunkat orvosoltuk: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét néztük meg a Tabán távmozijában. A mozihangulatot minden lehetséges eszközzel megteremtették: a társalgóban idővisszaszámláló mutatta, hogy hány perc múlva kezdődik az előadás, a nézőtéren az oldalvilágítás szépen lassan hunyt ki, és még filmhíradó is volt.
Évek óta játszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha így is lehetne mozizni. Nem csak így, de így is. Nekünk most ezen a módon fér bele az életünkbe. És szívesen fizetek érte, mert fontosnak tartom ezt a fajta kulturális formát is.
A film végére már csak a nagyok kornyadoztak egy utolsó puszira várva, álmosan a paplan alatt, mi meg lélekben megrázva és elgondolkozva tértünk nyugovóra.
És persze, telhetetlen az ember: már jeleztem is a kedvesnek, hogy máskor is - minél hamarabb - meglephetné magunkat újabb két jeggyel.

Húsvét hétfő

Sok ideig ezt tartottam az év legszebb napjának. Jobban átgondolva a mai napig. Gyerekkoromban valóban olyan volt a locsolás, mint amilyennek Judit leírta. De aztán jött az áttörés!

enter image description here

Gimi elsőben történt ugyanis először, hogy húsvét hétfőn szó szerint arra ébredtem, hogy nyakon öntöttek az évfolyambeli fiúk egy vödör hideg vízzel. Anyu engedte be őket, prüszköltem, és vacogtam, ők meg nagy vigyorgással vonultak át az ebédlőnkbe maradék sonkát enni, és anyutól nagy szégyenlősen egy-egy pohár bort elfogadni.

enter image description here

Ahogy teltek az évek, a locsolás egyre csak terebélyesedett. A fiúk száma évről évre nőtt, a katolikus gimiből, a cserkészcsapatból, a néptáncosoktól egyre nagyobb csoportba verődve vették számba a fiúk a locsolható lányokat, és a lányos házakat. A néptáncos fiúk zenekarral jöttek, ennek örültek a szomszédok, volt aki végig fotózott. Nándi bácsi, a mi szomszédunk reggel kiült a teraszra, és délután ujjongva közölte a számot: Juditka! (anyám) Ma negyvenen voltak!

enter image description here

Mi lányok már előző este együtt aludtunk, jellemzően nálunk, több adag ruhával és fürdőruhával felszerelkezve. Szigorúan reggel hatkor keltünk, mert ezek a gaz fiúk arra mentek, hogy minél korábban érkezzenek, lehetőleg az ágyból öntsenek ki minket. A menetrend tehát a hatos kelésből állt, és az izgatott várakozásból. Majd csengettek, mi persze sikítottunk, rohangáltunk, a fiúk mondtak egy verset és jöhetett a több vödörnyi, vagy szódásszifonos víz, ami szigorúan hideg volt, egészen addig, amíg a leendő férjem egy különösen hideg reggelen meg nem könyörült rajtunk és meleg vízzel nem érkezett. Mert egyébként lehetett mínusz fok, a vödör vízből senki nem engedett. Mi vizesen bevetettük magunkat a fürdőbe, anyukám pedig étellel, itallal, kávéval látta el a csapatokat, aztán mi is kimentünk, és amíg a következő házhoz tovább nem álltak, szóval tartottuk őket. A locsolás szigorúan tojásért történt, no meg a vizes pólókért.
Anyukám asztala híres volt, külön erre az alkalomra sütött rengeteg sütit, pogácsát, főzött kávét, ráadásul a díszítésre is adott, szóval igazi terülj-terülj asztalkám volt. Ha kellett, vetett ágyat a nálunk ágynak eső vendégeknek is, ami azért gyakran előfordult. A vendéglányok is hoztak enni-, innivalót, és persze, ahogy nőttünk, az alkohol fogyott a legjobban. E körben külön meg kell említenem Ágota barátném mandula likőrjét, mely számtalan áldozatot szedett a fiúk közül.

enter image description here

Most, hogy asszony lettem, sőt lányos anyuka, fordult a szereposztás. Pannival és a keresztlányommal, és egyéb lányos anyukákkal várjuk a locsolókat, és a fiaim fehér ingben, szigorúan vízzel (vízipisztollyal) járják körbe a lányokat. És igen, már a nyolcéves osztálytársnők apukái is pánikban hívják a férjemet, ha a fiaim még nem értek oda délelőtt 11-re. A locsolás ára természetesen sosem lehet pénz - ezt előre kikötjük -, kizárólag festett tojás. Na jó, csoki. Egy délelőtt a pici fiaim kb. 10 kislánynál, és a nagymamáknál vizitelnek, és általában elalszanak hazafele az autóban. Külön ki kell emelnem, hogy mivel ilyenkor jönnek haza a londoni uncsitesók, a férjem 5, tíz év alatti gyermekkel nyomja le a húsvét hétfőt (és még kettő picit így is itthon hagy). És a resumé: - Anya, tudod a legrosszabb az idei húsvétban nem is az volt, hogy nem találkozhattunk senkivel, hanem hogy nem locsolhattunk!

enter image description here

(Ki)Loccsantás

Csak azóta szeretem a Húsvétot, főleg a hétfői locsolkodás részét, amióta mi teremtettük meg hozzá a magyarázó értelmezést és a koreográfiát.
Kislányként perverz dolognak éreztem, sőt, intoleranciának, sőt-sőt atrocitásként éltem meg, hogy oda kéne állnom egy felnőtt férfi elé, aki nekem pajzán verset mond, majd meg/le-locsol. És nekem - mint egy nőiségét kezelni tudó, igazi nőnek, piros tojással kéne ezt a nem kért eseményt viszonoznom, de én nem akarok neki piros tojást adni, büdös is, dőlöngél is, olyan utalásokat tesz rám, amit értek is, meg nem is, és nem akarom, hogy rám nézzen, nem akarom, hogy közelebb lépjen, nem akarom a pacsuli bűzét és nem akarok neki semmit sem adni!
Utáltam a leendő nőiségemre tett férfibeszédet, utáltam, hogy nyíltan megmustráltak, és utáltam, hogy ebben a helyzetben se nem kislány, se nem nagylány, se nem nő nem vagyok. Kislányként nem érdekel, mert játszani szeretnék, nagylányként nem érdekel, mert a szüleim korosztálya sohasem vonzott, nőként meg egyszerűen még nem tudok viselkedni. Profi nőként - ráadásul olyanként, aki még ezt a fajta nemszeretem női pozíciót is kezelni tudja - meg még azóta sem.
Fanninak kéne arról írnia bővebben, hogy milyen női képet, női pozíciót jelöl ki a magyar néptánc és milyen nőiséget feltételeznek - vagy mondjuk úgy, hogy engednek meg? - a klasszikus társastáncok, netalán mondjuk a swing.
Több tucat teológiai mű átrágása során sem került hozzám közelebb ez az ünnep, a néprajzi olvasmányok már felderengették legalább egy kissé a megértést.
A nyuszi tojta kifejezést értettem meg a legnehezebben, ezt fogadtam el a legkésőbb, de a mai napig nem vagyok hajlandó ilyen formában használni. (A Mit hozott a Jézuska? talán még ennél is groteszkebb....)
Az ünnep elfogadó gyakorlásához pedig csak akkor jutottam hozzá, mikor Balázzsal mi teremtettük meg azokat a vonalakat, melyek mentén a gyerekek számára élvezhetővé, átitatottá, de mégis öröm-felszabadulttá varázsoltuk a jelentőségeket.
És nem igazán ildomos, de mióta falura költöztünk, húsvét hétfőn mindig kirándulunk: elszökünk még a véletlen lehetőség elől is.

enter image description here
Az idei húsvéti kosarunk, amit a lányok készítettek és Attilától kaptuk hozzá a friss gyaluforgácsot.

Nagycsaládos húsvét

Régi húsvétokra gondolok. Naftalin szagú zakóban, verejték-glóriás kalapban beköszönő rég nem látott nagybácsik, kirepülés előtt álló unokatesók, egymást ugrató vők, és a fáradhatatlan nagymamám társaságára. Bár akkor még nem volt se okos-, se buta telefon, a rokonok valahogy mégis tudták, hogy mikorra kell odaérni. És azok is, akik nem jelentkeztek be, csak váratlanul betoppantak. Vagyis nem váratlanul, mert bárki jött, mindenkit örömmel fogadtak. Az igazság az, hogy borzasztóan untam ezeket az ünnepeket. Mindig a nagymamámhoz mentünk, és ahogy érkeztek a rokonok, megkaptam a csokinyulamat, meg egy-két ajándékot, aztán senki nem foglalkozott velem. A mamám kertjéből rózsaszín és kék, illatos jácint is mindig került a kezembe. Húsvét hétfőn meg annyiszor hallottam a „zöld erdőben jártam…”-ot, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani. Arról nem is beszélve, hogy a hajam bűzlött az olcsó, kisüveges pacsulitól, amit ha óvatlan voltam, még a szemembe is locsoltak. Mégis, varázslata volt ezeknek a húsvétoknak. A felnőttek beszélgettek egymással, régi történeteket meséltek, nagyotmondtak. Én csak hallgattam őket, csillogtak a szemeim egy-egy izgalmas résznél. Akkor vették észre, hogy a gyerek is hallja, és ha nagyon veszélyes területre tévedtek, hirtelen átváltottak horvát nyelvre, nehogy megértsem. Ez is egy régi örökség, mert a családom Verőce mellől származott. A háború utáni etnikai tisztogatások elől menekültek az óhazába. Anyu mindhárom idősebb testvére „kint” született, csak ő őshonos magyar. És persze már horvátul sem tanult meg. Illetve mégis, tökéletesen tud káromkodni, mert gyermekkorában a csúnya szavakat előtte is horvátul mondták, nehogy megértse a gyerek.

enter image description here

Talán az volt a legfurcsább ezekben az ünnepekben, hogy lelassultak a felnőttek. Előtte mindig mindenki dolgozott, de ilyenkor szép ruhát vettek fel, és csak beszélgettek. Semmi munka. Kivéve a mamámat, aki fergeteges ebédet főzött. Hatalmas daragombócok úsztak a gyöngyöző, sárga húslevesen. Nem tudom hány csirkét vágott le, hogy a nagy lábas megteljen pörkölttel, és a nokedlit is egy hatalmas vájlingba keverte. Ha későbbre esett a húsvét, akkor már fejes saláta is került anyukám fóliasátrából az asztalra. Persze akkora asztal nem volt, hogy ennyien tudjuk körül ülni. Ezért a lakásból összehordtuk az asztalokat, székeket, és így terítettük meg a hosszúasztalt. Mindig nagy kérdés volt, hogy ki éri fel az asztalt a sezlonyon ülve, és kinek a feneke alá tesznek rendes széket. A terítés a nők és a gyerekek dolga volt. Tiszta konyharuhával töröltük át a tányérokat és evőeszközöket. Anyukámnak és a szeretett rokonoknak igyekeztem a legszebbnek tartott edényeket kiosztani. Akkor voltam csalódott, ha nem az ült a kiválasztott helyre, akit odaszántam. A nap fénypontja volt a délutáni közös filmnézés. A másfél TV-csatorna húsvéti csúcskínálata egy-egy Bud Spencer film, vagy délután egy igazi Tarzan Johnny Weissmuller-rel. Mindenki fogta a székét, és bevonultunk a nagyszobába, ahol a fényesre törölt fekete-fehér TV-n, Afrikába repített a történet bennünket. A legemlékezetesebb dzsungel kaland az volt, amikor az egész família rátapadt a képernyőre, és azt sem vettük észre, hogy a fáradt nagymama közben elszenderedett. A következő izgalmas jelentet Feri bátyám megelőlegezte, és mindenkit sokkolva megjegyezte: jön az orrszarvú! A mamám ijedten eszmélt fel: az Országné? Mit akar itt az Országné? Így hívták a szomszédot. Sajnos elvesztettük a történetet. Az egész család fergeteges röhögésbe tört ki. Azóta is így emlékszünk rájuk.

A testvéremmel elszármaztunk otthonról. Ő a fővárosban, és Pécsen telepedtem meg. Házastársaink is vidékről származnak, így a családi ünneplések mindig komoly szervezést igényelnek, hogy minden nagymamának jusson belőlünk, és mi is eljussunk mindenhova. A húsvétokat úgy találtuk ki, hogy nagypénteken a férjem családjánál vagyunk. (Az anyósom isteni halászlét főz. Ezzel kezdjük az ünnepi menüsort.) Vasárnap reggelig a tesómék is a férje családjánál ünnepelnek. Mi nagyszombaton hazamegyünk a szüleimhez, a gyerekek végre kiszabadulhatnak a panelszorításból, és boldog örömmel rohangálnak az udvaron. Vasárnap aztán mindenki összejön otthon, amíg reggelizünk, a nyúl kommandózik az udvaron, és piros tojással meg ajándékokkal szórja tele. Ha szerencsénk van, a kutya sem hordja szét, mire a gyerekek összeszednék. Délután egy séta a Balaton parton, és örülünk, hogy együtt lehetünk.

enter image description here

Néhány évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy átbicajozunk az unokatestvéremék családjához. Több generáció él együtt, és a két unokahúgomnál már öt gyerkőc szaladgál. Volt, hogy az ottani vők a kisfiúkkal ugrottak át hozzánk locsolkodni, aztán másik évben felhívtuk őket, hogy mi mennénk át. Az elmúlt két évben, mindenféle egyeztetés nélkül, csak úgy mentünk. Már vártak bennünket, a sok, ki tudja hányad fokú uncsitesó az udvaron játszott. A felnőttek beszélgettek, ünneplőbe öltöztek, a vők ugratták egymást. A legnagyobb mutatvány a csoportkép elkészítése volt, amikor nyolc gyereket és még több felnőttet próbáltunk egy képre terelni. Most itthon ülünk. A nyuszi, a panel ablakban virító százszorszépek és kankalinok tövébe tojta hímes tojásait. Miközben a gyerekek az ünnepi terítékhez törlik a tányérokat, daragombócot főzök a levesbe, és nokedlit szaggatok a kakaspörkölthöz. Mindenki szomorúan gondol a régi, közös húsvétokra. Én mégis boldog vagyok, mert bár tőlünk távol, de megvannak a mamák-papák és kis rokonok, akikre vigyázva a távollétet is könnyebb elviselni.

enter image description here

Zöld csütörtök

Tudom, Judit, hogy most a fotoszintetizálásról kellene írnom, de ezek a gondolatok most kikívánkoznak belőlem. Hiszen ma van zöld csütörtök, amikor a nagymamámtól eredő hagyományhoz híven valami zöldet kell enni. Ez nálunk mindig spenót főzelék volt bundás kenyérrel (szerk.megj.: mi is azt ettünk tegnap - fotoszintézis helyett elfogadva).

enter image description here
Tulipán

Szeretem a hagyományokat. Van bennük egyfajta nyugalom, ami valahonnan az ősi időkből finoman fújdogál felénk, és ha az ember arra fordítja az arcát, akkor érzi a bőrén a gyengéd, de határozott erejét. Holnap, nagypénteken pedig úgy tartotta Mamó, hogy a tűzhelyet már nem lehet begyújtani az ünnep előtt, így ezen a napon mindig hideget ettünk ebédre. Tejfölös babsaláta, körözött, olajos hal, friss zöldségek. Imádtam. De ez is együtt jó igazán. Mint ahogy a frissen sült húsvéti kalácsot is együtt jó megvágni. Milyen természetes volt egészen mostanáig mindez. Persze a nagyszülők hiánya sok-sok éve egy megbújó érzés valahol a kalács illata mellett, de ennyire szűk körben soha nem töltöttem még ezt az előttünk álló hétvégét. Ez a húsvét az első, amikor csak hárman ünnepeljük a tavaszt, az újjászületést. Jelen helyzetben az a legtöbb, amit adhatok a szüleimnek, hogy nem megyek el hozzájuk. Milyen paradox…

enter image description here
Kankalin

enter image description here
Árlevelű lángvirág

Csendes, napsütéses, nyugodt hétvége elé nézünk, ellentétben gyerekkorom húsvétjaival, amikor kilencen vártuk a nyuszit, hárman építettünk, díszítettünk fészket a gyümölcsfák tövében. Ez volt az első alkalom sokszor, hogy elmentünk Fenyvesre az adott évben. Nagyszüleim, unokahúgomék és mi. Ott tanultam meg biciklizni egy kék camping biciklin, amit a nyuszi hozott. Mindig kötelező program volt elsétálni a Balaton partjára és megnézni a vizet. Általában szép időnk volt, de előfordult, hogy bent „jött a nyúl”, mert annyira hideg volt. Icipici házikó kilenc emberrel, nevetéssel, vidámsággal, finomságokkal, az együtt lét örömével. De jó is volt.

enter image description here
Pázsitviola

enter image description here
Ilonka körte

Azzal, hogy anya vagyok, a családi hagyományok átadása a lányomnak egy csodálatos, megtisztelő feladat lett. Életünk fontos építőkockái, amik arra várnak, hogy megéljük, ismételjük, kicsit a saját szánk ízére formáljuk őket, ezzel is tovább éltetve az erőt, melyet magunkkal hoztunk.

enter image description here
Nárcisz

enter image description here
Almavirág

enter image description here
Szívvirág