Pemberley fikció. Képzeletbeli kert. Irodalmi színhely.
A filmes/lehetséges fizikai megfelelője Lyme Park.
A letisztult barokk és a palladiánus építészet ihletése.
Jane Austen regényeiben - mint általában a romantikus szövegekben - a tájnak, esetünkben az angol vidéki nemesi tájnak kiemelt szimbolikus jelentése van.

Austen hősei/hősnői rendszeresen a kertbe mennek, ha elvonulásra vágynak, ha nyugodtan végig akarnak gondolni valamit (figyelem! nem ábrándoznak, főleg nem szenvelegnek, hanem gondolkodnak!), vagy ha tisztába kell jöjjenek saját érzelmeikkel, belső vívódásaikkal.
Ez nem meditatív kert, nem a zen-kertek belső megnyugvást kereső tere, hiszen ezek a kertek - helyesebb lenne parkokat mondani - olyan tágasak, hogy neki lehet futni a tájnak, neki lehet indulni a semminek, mozgással lehet levezetni a belső felindulásokat - a hősök nem meditálnak ezekben a terekben, testileg nem mozdulatlanok, hanem éppen a séta tempójával fejezik ki a belső erők cikázását, intenzitását. A japánkertbe belépve azonnali átkapcsolás, átlépés a cél egy másfajta lelki, spirituális regiszterbe, az austen-i parkokban pedig a belső és a kert egymás megfelelői és magának a hősnek kell ebben a bonyolultságban önmagának, önmaga számára megtalálnia a választ. Tehát nem maga a tér, nem a kert a válasz, amit a belsőbe kéne interiorizálni, hanem a kerttől független egyéni választ kell találni. A kert csak abban segít, hogy a válasz megszülessen. Nem a kertben van a megoldás, hanem önmagunkban.
A romantika irodalmában általában - légyen az költészet vagy próza - az időjárás és a táj a belső én, a lélekállapot kivetülése, annak jellemzésére szolgáló költői eszköz, de Austen-nál ennél több: gondolati tér.

Balázs fotója 2011-ben készült egyik balatonkenesei sétánk alkalmával - gondolati kert vagy gondolkodó kert?

A Mansfieldi kastély című regényben egyértelmű utalások történnek kortárs tájépítészeti és kerttervezési ismeretekre, név szerint Humphry Repton-ra is.
Jane-nek nővéréhez, Cassandrához írt leveleiből is egyértelmű a kerthez és magához a növényekhez való vonzódás, illetve azok alapos, széles körű ismerete.

Pemberley kastélya és kertje nemcsak díszletként funkcionál a történet számára, hanem fontos hangsúlyozottságot kap a történet alakulása szempontjából is: hiszen ezen a helyen kereshető az a pont, amikor Elisabeth viszonyulása elutasítóból elgondolkodóvá, elfogódóvá, sőt talán elfogadóvá válik Darcy irányába. A látvány. A férfi mögött meghúzódó erő. A férfi igazi arca. A férfi kertje. A férfi, aki majd teljességében lehet. Vonzódás.
Darcy itt, a saját terében tud kedves, figyelmes lenni, ez az tér, mely személyiségének pozitív oldalát reprezentálják. Az otthon, a család, a hagyomány adta magabiztosság. A biztonság. A személyiség kiteljesedéséhez szükséges kontextus. Otthonosság. Kertem határa az én határom.

Érdekes társadalmi-kapcsolati hálózatot takar a 'publikus magánkert' fogalma. A látogatható magánkert. A nyitott magánkert. Társadalmi felelősség a szépség azon törvénye, hogy az mindenki számára átélhető legyen. A gazdagság kötelező kitárultatása a szép megmutatásának érdekében.

Rengeteg kedvenc könyvem van, sokukat olvastam már többször is. De Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye az egyik legkedvencebb. Annak idején eredeti nyelven olvastam először, majd megnéztem a BBC 1995-ben készült 6 részes sorozatát. Beismerem, hogy ha csak a regényből indulok ki, nem biztos, hogy újra és újra a kezembe veszem. De a szinte tökéletes filmes adaptációval együtt, ahol szóról szóra idéznek sokszor a regényből, a képzeletbeli dobogómon ott van a történet.

De miért is szeretjük sokan ezt az 1813-ban megjelent könyvet? Hiszen a mai életünktől már fényévekre van az a világ, amiben a Bennet lányok éltek. És szerintem ez a lényeg. Hogy már dédanyáink is modern életet éltek, annak minden előnyével és hátrányával együtt, a regény hőseihez képest. Valahol belül talán sokan sóvárgunk egy békésebb, vidéki sétákkal, táncmulatságokkal, kézzel írt levelekkel tarkított életre, amiben az udvariasság, az a csipetnyi elegancia, a tisztelet férfi és nő között még megvolt.
Azért is vonzó ez a világ számomra, mert Angliában játszódik, én pedig valamelyik előző életemben ott kellett, hogy éljek. Eredeti nyelven olvasva/nézve sokkal jobb, mint magyarra fordítva. A mi nyelvünk nem tudja visszaadni azt az elegáns, klasszikus stílust, ami erre a korszakra, ezekre a társadalmi osztályokra jellemző volt. Talán, mert a magyar nyelv nem változott annyit, mint az angol, nem tudom. Az angolok tökélyre fejlesztették anno ezeket a stílusjegyeket a szóhasználattal, mondatszerkezetekkel, aminek megvan a maga sajátos bája mai szemmel nézve. Ez az elegancia jelen volt életük minden területén, az öltözködéstől kezdve a szalonok berendezésén át a viselkedésükig. Ha pedig ehhez hozzáteszem azt az „apróságot”, hogy kastélyokban éltek, mit is mondhatnék… Lenyűgöző! Bakancslistám egyik kiemelt helye Pemberly. Álomszép az a kastély, a körülötte elterülő park pedig a nemes egyszerűségével, természetességével tökéletes kiegészítője az épületnek. Vagy fordítva? Mindegy is. A lényeg, hogy gyönyörű az összhatás.

Igen, bevallom, én vágyom erre az eleganciára. Vágyom arra, hogy szeressenek az emberek igényesen öltözködni. Reménykedem benne, hogy eltűnnek a hajpántos, rózsaszín pólót, szűk nadrágot hordó pasik, a nők pedig elkezdik újra alkalmazni a sejtetés művészetét, és rájönnek, hogy a kevesebb néha több. Bízom abban, hogy az egymás iránti tisztelet és udvariasság még nem halt ki teljesen és megengedjük, hogy a férfi Férfi legyen, a nő pedig Nő.
100-adszor is szívesen megnézem, mert szeretem, hogy ekkor még megadták mindennek a módját. Talán ez hiányzik legjobban a mai világból, és meggyőződésem, hogy ez nem pénz kérdése. Nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy például a kávénkat ne 1 perc alatt, állva igyuk meg reggel, hanem egy megterített asztal mellett ülve, reggelizés közben. Az ötórai teázás szokásában sem a tea a lényeg, hanem hogy elővegyünk a szebbik porcelán csészéket, egy kis időre leüljünk, a napi mókuskerékből és virtuális világból kiszálljunk, és beszélgessünk, egymásra figyeljünk.
Ha pedig még mélyebben kutakodom a miértek között (talán ezzel kellett volna kezdenem), arra is hamar rájövök, hogy Colin Firth nélkül fele ennyit sem érne az egész. Ő alakítja a számomra létező egyetlen Mr Darcy szerepét, és - azt hiszem – itt sokan bólogatnak olvasás közben. Fitzwilliam Darcy alakja hihetetlen változáson megy át a történet folyamán. A hőn áhított, forró szerelem hevében képes felismerni saját hibáit, hiányosságait és még változtat is rajtuk, feladva addigi önmaga egy részét. Hát kell ennél több? Ráadásul ahányszor megnézem a filmet, annyiszor beleszeretek abba a bizonyos tekintetbe, amikor Elizabeth zongorázik és énekel, ő pedig csak ül és figyeli a lányt. Ó, Mr Darcy, az a tekintet! Mennyi minden van benne! Tisztelet, szeretet, áhítat, vágy, csodálat. Bárcsak minden nő átélhetné azt, hogy egy férfi így néz rá…