Rendes rendetlenség

Ezt az írást az élet ihlette, de egy gyerekkönyv kellett, hogy nekiálljak papírra vetni. Pontosabban azon belül is ez a kép:

enter image description here
Doris Rübel: Örülök, félek, haragszom

Ezúton is hatalmas köszönet azoknak, akik ezt a képet, ezzel a szöveggel, ebbe a könyvbe beleszerkesztették. Kinek mi jut róla először eszébe?

Akkor most színt vallok. Nekem az, hogy ha az én gyerekem a földön aludt volna el a kutya mellett, nem koccintgatnék boldogan életem párjával, hanem a "szaranyavagyok" mantrát kántálva próbálnám menteni a helyzetet és mielőbb ágyba tenni utódaimat. Aztán összerántanám a lakást, csak gyorsan, mert hát az a rózsaszín trutyi is kifolyt az asztalra, kiraknám a kutyát (nincs is kutyánk), lefürödnék, és illatosan, bár hulla fáradtan lerogynék a kanapéra. Na, most jöhet a bor. Ja, hogy életem párja addigra már az igazak álmát alussza és boldogan horkol? Jöhet a "szarfeleségvagyok".
Tegye fel a kezét, akinek hasonló érzései keletkeznek a kép láttán. Remélem, nem vagyok egyedül...

Gyerekkoromban egy szobán osztoztam a nővéremmel és mindig jól látható volt a különbség a szoba két fele között. Én voltam a kupikirálynő egyszemélyben. Aztán 18 évesen elköltöztem Budapestre, ahol 40 négyzetméteren laktam. Itt kellett rájönnöm arra, hogy azok a mosatlan edények, amiket ott hagyok a mosogatóban (vagy az asztalon), sajnos másnapra se mossák el magukat. Nincs Hamupipőke varázslat, nem jönnek a mókusok, kisegerek rendet rakni. Ellenben jönnek a hangyák... Tehát először is nagy felismerés volt, hogy naponta kell egy csomó nemszeretem házimunkát végezni, ha nem akarok szemétdombon élni.

Kb. 1 év után költözött át hozzám életem szerelme, aki viszont született "rendes". Ez újbóli felismerésekhez vezetett: 1. Két ember sokkal több cuccal, vagyis sok esetben sokkal nagyobb kupival jár. 2. Amit eddig rendnek és tisztaságnak hittem, még átüti a párom ingerküszöbét, így fejlesztenem kell. Mármint főleg őt. Arra hamar rájöttem, hogyha este azt mondom: "Ezeket az edényeket ráérek holnap is elmosni!", akkor az én drágám ezt annyira nem fogja tudni elviselni, hogy inkább elmosogat. 1 pont nekem. Az évek során aztán összecsiszolódtunk. Ő sokat lazult, én pedig, ahogy feljebb olvashattátok, már-már saját igénynek érzékelem, hogy rend és tisztaság vegyen körül.

Nem tudom, hogy hol az igazság, de vannak olyan barátaim, akik teljes és boldog életet élnek a kupiban, és vannak olyanok is, akik szeretik a házimunkát, és akiknél a padlóról is enni lehet. Én egy harmadik típus vagyok azt hiszem, a ki szereti, ha tiszta, de ne nekem kelljen felmosni...
Szóval igyekszem egy kicsit befogni a gyerekeket is. A "nagy" (10 éves) tipikus mini me ebből a szempontból: olyan kelletlenül áll oda, és olyan látványosan bénázik, hogy inkább meg se kérjem legközelebb. A tányérját lazán lebiggyeszti bárhova, pedig 2 éves kora óta trenírozom, hogy legalább a konyhapultig vigye el. A mosogatógépbe ne tegye be... inkább. Őt mostanában zsebpénzzel azért lehet motiválni, de nagyon észnél kell lenni a minőségellenőrzésben itt is.
-Anya, kész a szobám, jöhet a kétszázas!
-Igen? És a három napos kakaós bögre, amit már csak bicskával lehet felpattintani az ablakpárkányról???!? Az micsodaaaa ott???

A kicsivel egész más a helyzet. Ő az apja született rendességét örökölte. Persze, 2 évesen a nagy is szerette azt játszani, hogy takarít, de ez más. Z. amióta járni tud, pakol. Megigazítja a felpödrődött szőnyegeket. Becsukja a szekrényajtókat. Ha végzett a játékkal, akkurátusan visszateszi a dobozba, és betolja a dobozt a helyére, a kisasztal alá. Nem kell kérni, újra kérni, nyaggatni. Neki ez belső inger.

Nem tudom, melyikük a szerencsésebb. Abban viszont bízom, hogy megtalálják majd a helyes egyensúlyt a káosz és a rend között, valahol ott, ahol boldognak érzik magukat. Én is próbálom...

Gyöngyház

Testünk puhaságát törékeny héj fedi, melynek belsejét aragonit-kemény, színjátszó bevonat fényez. Gyöngyház simaságú védelem. Igazgyöngy lehetőségek.

enter image description here
Porfény-csíkos Okosház padlás: a felkavartság megmutatkozása.


Kovács Jónás: Poros padlás

enter image description here
Még lakott fecskefészek az istállóban - próbagyűléseket tartanak az indulásra készülve.

enter image description here
Rézvirág elszáradóban: múlt és jövő a jelenben.

enter image description here
Gyöngyházlepke a rózsaszín korallvirág mellett: ősz.

enter image description here
Gyöngyházlepke a kislevelű hárson: ősz.

enter image description here
Fénycsíkok: az Építők báljának estéje a Félholdon.

enter image description here
Okosház-hit: új lécezésre kerülő cserepek.

Padláslány

enter image description here
Szénapadlásunk

enter image description here
Szénaledobó ablak

Éppen most jöttem le az itthoni szénapadlásról. Jolinál teáztam.
Saját lakrészt alakított ki matraccal, polcokkal, asztallal, játéktűzhellyel. Külön vizes tál az őt kísérő cicák számára. Szürcsölgetős beszélgetés közben csak diszkréten veszem szemügyre a felszerelést: egy rég nem talált kés a bogyók aprításához, egy elveszettnek hitt fehér zománcos merőkanál, egy tőlem elkért fakanál, csak a hangfarmon használatos kissé csorbácska bögrék és teljesen ismeretlennek tűnő tányérkák.

enter image description here
"Belépni tilos! Joli bunkere!" - Joli saját gazdasági bejárata a padlásra

enter image description here
Nándi az Okosház gangja fölött

Ácsnyelv

Okosházunk tetőszerkezete fazonigazítást kap. Ez lenne az első lépés ahhoz, hogy majd a terveinkben szereplő projektek is fedelet és helyet kapjanak valahol. A többi felújítást szép lassan már mi is megvalósítjuk, de az ácsmunkához kicsik vagyunk. Itt olyan erőket és szaktudást kell megmozgatni, amit mi a megérzéseinkkel és kitartásunkkal nem tudunk ellensúlyozni. A munkálatok kedden kezdődtek, és nyugodt ritmusban, minden munkanap 06-15h között szervezett keretek között, egyéb időben pedig véletlenszerűen folynak. Régi, már korhadt, régi még ép és szép elemek kezdenek beszélgetni friss, életerős elemekkel és modern megoldásokkal arról, hogy tulajdonképpen ki mit tartott 100 éven át. A falak a sárgerendákat, azok a gerendákat, azokat a mestergerenda, a gerendák a szalufákat, azok egymást és a tetőléceket, ők pedig a cserepeket... Mindezt teljes sötétben, és csak akkor megmutatkozva, mikor lyukak keletkeztek a rendszerben (leázás, beomlás stb.) Most egészükben, napfényben látjuk őket.

enter image description here
Üres padlás az egyik irányból...

enter image description here
... és a másikból. A jó állapotú mestergerendák (alul), derékszelemenek (jobbra) maradnak, a szalufák (átlósan) nagy része megerősítést kap (azokkal a pallókkal, amik most épp útként funkcionálnak) vagy újra cserélik. A lepukkant gerendavégek miatt alul a széleken végig talpszelemenekre támaszkodik majd minden.

enter image description here
Cserépcsúszda. A még használhatókat itt küldik le fentről (a többit egyszerűen csak dobják).

enter image description here
Téglák: jobbra egy halom vályog, balra egy kisebb halom égetetlen, alul pedig néhány égetett diribdarab.

enter image description here
Pöttyös padlás: most kizárólag fotózni mentem. Ha munkás szoknyában vagyok és csak átugrok valamit vinni, biztosan befognak - de azért ebéd, kávé, pogácsa is legyen....

enter image description here
Frissen tapasztott és meszelt tűzfal a lakóépület és a gazdasági épület között.

enter image description here
Frissen meszelt kémény.

enter image description here
Padlásról a templom.

enter image description here
Padlásablakból a táj.

enter image description here
Csapszeg. A menthető és népi-építészetileg fontos elemeket megpróbáljuk meghagyni eredeti feladatkörben.

enter image description here
Kukorica-daráló

enter image description here
Gang-pólyafödém

(Szerk. megj.: A mai bejegyzés bevezetőjét Balázs írta, mert tegnap este röpizés és filmnézés után már csak a képaláírásokra volt erőm - néhol azokat is bővítette, én meg még rátoldozgattam, úgyhogy sikerült úgy összekeverednie a hangjainknak, hogy már nem tudom különválasztani őket.)

Házaink

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Gyakori lopódarázs fészkek

Reggel már a bejárati ajtó előtt várakozik, hogy bejöhessen és elkezdhessen építeni. Mikor Balázs kimegy, hogy vályogozzon az Okos házban, a lopódarázs berepül a konyhába és dolgozik: hordja az anyagot, tapaszt, alkot - védelmet, bölcső-teret készít, fenntartja az életet.

Nemcsak látni tanulunk szüntelen, hanem építeni is. Nap mint nap építgetjük magunkat életünk nagy pillanataira - csak és kizárólag a pillanat bekövetkeztéig van időnk arra, hogy addigra elkészüljünk, hogy felkészüljünk. Van, mikor tudjuk a dátumot, és van, mikor csak reméljük az esemény bekövetkeztét - ez tulajdonképpen a titokzatos jövő váratlan, hirtelen pontja lesz, a privát történetek kavalkádjának sokszínűsége.
Házassági évforduló napja nálunk egyeske nagylány születésnapja plusz kilenc hónap. Utólag, más nők történeteiből tudom csak meg, hogy ez kivételezett, áldott eseményláncnak minősül (nekünk annyira természetes volt).

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Az Okosházhoz érkező épületfaanyag - új tető

Szerencsére oly sok helyen teremthettem ideig-óráig otthont, miközben az alaptábor kitakarítva, a majdani megérkezésünkre felkészítve nyugodtan várt bennünket (köszi mimi és mama!), hogy nekünk egy új helyen hazát teremteni kaland, merthogy van saját házunk - ebben a lehetőségrendszerben, ebben a biztonság tudatban az új nem a végleges megváltozás dinamikájával bír, hanem kitekintés aktusa van.
Ilyetén hozzáállással még az a grazi hét is pusztán újabb változatosságot jelentett, amit egy hatszemélyes sátorban töltöttünk, mivelhogy kint egyfolytában esett az eső. Balázs minden nap ment az egyetemre tanítani, én meg elláttam a családot: ingvasalás, főzés, mesélés, játszás - fülkéről fülkére lehetett csak helyet változtatni. Térhasználati humor.

enter image description here

enter image description here
Annus néniék járdarésében életet találó, mindent túlélő paradicsombokrocska.

enter image description here
Újabb deszkafestés: másoknak láthatatlanul - felület titkok

Az ól fecskefészkeiben a második alom növekszik - a pottyantások és plottyanások megelőzése: bicikliáthelyezés a fészkek alól.


Az etetés hangjai

enter image description here
Az otthonosság kisebb-nagyobb tárgyait táskákba rejtve visszük a testünkön - belehorgolni a térbe a privát tárgyak helyét.

Madame, hű kedvesem…

Ezt a címet loptam: egy Helga Thoma nevű történész könyvét hívják így, amelynek alcíme: „A francia királyok szeretői”.
A könyvtárban való szokásos bolyongásaim során szembejött, amikor valamilyen életrajzi vagy legalábbis történelmi tárgyú olvasmány után kajtattam.
Elég ritkán olvasok száraz történelmi adatokat, engem a megelevenedett történelem érdekel, azoknak a történetei, akik akár a szomszédaim is lehetnének (igaz, én a képzeletemben II. Erzsébet angol királynőt is ilyennek tartom, de hát álmodozni csak szabad – persze jobban szeretnék én az ő szomszédságába költözni), így lehetőleg valamilyen regényes formában szeretek róluk informálódni, még akkor is, ha egy ilyen műfajban persze a realitás egyes (többes) elemeit a képzelet pótolja ki.
Szóval a francia királyok szeretői, hm, hm, kifejezetten érdekfeszítő téma, az egész szeretősdi nagyon foglalkoztat már jó ideje, több vonalon is: házasság/szerető, házastárs=szerető, hűség, erény-bűn, kulturális különbségek…

I.
Házasság

A házasság szentségéről szoktak beszélni, főleg persze vallási kontextusban. Ebbe ugyan mélyebben nem akarok belemenni, de pl. a római katolikus esketésen elhangzik, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Tehát a házasság azért szent, mert nem csupán egy földi elhatározás, hirtelen fellobbant lángolás eredménye, hanem ennél jóval több, mintha eleve elrendelt lenne, de ha az nem is, hiszen szabad akaratból választjuk a másikat (ez is elhangzik), Isten azért csak lekacsint és áldását adja a szabad akaratból történt elhatározásra, márpedig neki ne mondjon már ellent valami jöttment földi halandó, például egy szerető, ugyebár. Mondhatjuk, ha vallásosak vagyunk, hogy jogos elvárás ez Isten részéről, ennek bizony illik megfelelni.
Emellett gyerekkorunkban mi, lányok olyan meséket hallunk, amelyekben a „holtomiglan-holtodiglan” kifejezés egészen gyakran szerepel. Van egy legkisebb királyfi, akinek soha nem kell, csak a tökéletes Nő. Több száz éve bolyong, sárkányokkal küzd meg, boszorkányok eszén jár túl, a végén még a saját combjából is le kell vágnia daraboka, ha el akar jutni a Superwoman-hez, pardon, a Világszép Nádszálkisasszonyhoz, mondjuk, de mielőtt vele találkozna, hiába penderül elé két másik gyönyörű kisasszony, neki bizony csak az az egy kell, az Igazi (pedig addigra már jól ki lehet éhezve, ühüm). És megszerzi! Onnantól kezdve pedig, hogy feleségül veszi, nem hallunk róluk többet, mert ezzel a tökéletes mesei univerzum le van zárva. Hogy végül papucs lesz-e a királyfiból vagy a korábbi boszorkákat is megszégyenítő sárkány az asszonyból, aki esetleg nem hogy nádszál karcsú nem lesz a szülések után, de a haja is megőszül, na erről nem értesítenek minket. Nem mintha ez önmagában baj lenne, mert a mese, az álmodozás, a vágyakozás a tökéletes után mind építő jellegű egy egészséges határig: értéket, tartást ad, eligazodási pontokat a későbbi világunkban, kérdéseink között, útvesztőink során. Nagyon kell, hogy tudjuk, de legalább higgyük, hogy van tökéletes univerzum – ennek az illúzióját, képét, rendszerét nyújtja a mese (sok minden mást is, persze, szeretem is a meséket nagyon).
(Egyébként a férfiak is hiába ringatják abba az illúzióba magukat, hogy ők a teljes realitás talaján állnak, mit nekik a mesevilág, hiszen amikor egy férfi a tökéletes rendszert építi fel éppen a konyhabútor összeszerelése közben vagy a kocsijával bütyköl, hogy még jobb legyen a motor vagy éppen egy legmodernebb technikai kütyüt csodál, ugyanerre a tökéletesség iránti vágyára játszanak a marketingesek is, mert ez bele van kódolva az emberi lélekbe valamiért. A férfiaknak nőből is mindig a tökéletes kell, nem véletlen ez a sok fantasztikus nő – a plakáton, a filmben, a reklámban, csak sosem az életben.)
Harmadjára meg itt van az, hogy a legtöbb lány a családjából is azt hozza, hogy a házasságban nincs harmadik – még akkor is, ha ez óriási hazugság éppen. Mindegy, narratívának jó, olyan biztonságos…Ha az ember apjának három, az anyjának pedig három és fél házassága is van, akkor is ezt a szöveget nyomják, valahogy ránk hagyományozódik, hogy a házasság egy tökéletes intézmény, amiben csak két ember van, lehetőleg összhangban, de legalábbis szeretetben vagy ha nem is, akkor anyagi okokból vagy (kedvencem) a gyerekeik miatt. Érdekes módon ritkán mesélik el, mi a valóság. Gondolom, mert vagy nem tudják vagy nem merik tudni, hiszen akkor magukkal is szembesülniük kéne és kiderülne, hogy kár az erkölcscsősz szerepét felvállalni, mert nem áll jól. Mint mindenhez, ehhez is önismeret kell(ene).
Szóval ott vagyunk mi, felnövekvő nők a csodálatos, tökéletes és persze boldog házasság-eszménnyel felszerelve, kapjuk ezt több csatornán keresztül is, és még egyszer mondom, nem ezzel van alapvetően problémám, hanem hogy arányaiban nem jelenik meg a másik oldal. Vagy ha igen, akkor ilyen szavakkal írják le a „problémát”: rima, ribanc, szerető, a harmadik, csaló, lotyó, szajha és így tovább, ez végül is nem egy szinoníma- szótár készítő kurzus, csak érzékeltetni szeretném, hogy a szerető szón kívül nincs köztük egy sem, ami ne lenne mélyen megbélyegző jellegű és bizony ebben a kontextusban a szeretőnek is negatív kicsengése van.

II.
Hűség

A korábbi generációktól örökölt, belénk ivódott házasság-idea persze magában hordozza a hűség problematikáját is egyben, hiszen egy ilyen képnek a hűség belső lényege, fogalmilag integráns része. Megint csak a katolikus szertartáson elhangzik, hogy „vele megelégszem”. Hisszük (vagy szeretnénk hinni), hogy a hűség önmagában érték és valóban, sokan, akik egy nehéz házassági, érzelmi helyzettel küzdve mégis a hűséget választják, úgy érzik, hogy a társukat választották megint és újra, ahogy annak idején, amikor „örök hűséget” fogadtak, s ez megerősíti őket önmagukban, a döntésük helyességében és nagyon sok esetben persze a házasságban is, mert rá tudnak ébredni, mennyire szeretik a másikat. Itt persze arról van szó, amikor én fontolgatom a hűség feladását, nem arról, amikor a partner. Utóbbi esetben ugyanis nagyon más a képlet: ha a partnerünk nem hű, az bánt bennünket, megsebez, bűnnek tartjuk, értéktelennek érezzük magunkat, feldühít, bosszúszomjassá tesz – ki hogyan reagál. A lényeg, hogy elvárjuk a hűséget, ezért érint ilyen negatívan, ha kiderül, hogy a másik megszegte a szavát. (Sokszor akkor is így éreznek nők, ha semmilyen szó nem hangzott el, nem házasok a felek – valahol magához a szerelmi kapcsolathoz kötődik a hűség fogalma, nem feltétlenül kell, hogy az adott viszony intézményesített legyen.)
A kérdés az, hogy elvárható-e a hűség. Úgy értem, egyrészt reális-e ilyet elvárni, mi magunk képesek lehetünk-e rá egyáltalán, merhetünk-e olyan ígéretet tenni, ami egy adott időpontban érvényes személyiségfejlődési lépcsőfokunkhoz és élethelyzetünkhöz kötődik? Ha képesek vagyunk rá, ettől teljesebb személyiségek, valódibb önmagunk leszünk-e? Szerethetők maradhatunk-e, ha csalunk? Pláne ha nyíltan csalunk vagy ha csak mi tudunk róla. Másrészt valóban akkor szeretem-e a másikat, ha elvárom, hogy hű legyen? Mi van, ha ő akkor teljesebb, akkor boldogabb, ha mást is szerethet rajtam kívül? Miért ne adhatnám meg neki ezt, ha igazán őt szeretem és nemcsak egy olyan képet, ami számomra belőle komfortos? Szeretem-e, ha megkötöm? Ő szeret-e, ha „csak” egy ígéret miatt hajlandó megkötni magát, de közben máshol jár érzelmileg? Ő ő lesz-e, teljes személyiség, igazi önmaga lesz-e, ha egy fontos(nak látszó) vágyát elveszem és/vagy ő hagyja, hogy ezt tegyem vele? Sok történet van, hiszen mindenki egyén, saját vágyakkal, látásmóddal, családi örökséggel, saját batyuval. Nem hiszem, hogy van ezekre az erkölcsi kérdésekre válasz, vallási értékrend meg pletykákon csámcsogó nénikék ide vagy oda. Abban viszont hiszek, ha valaki úgy dönt, hogy előtte képes önmagán átgyúrni ezt a kérdéskört egy nehéz helyzetben, amikor központi kérdéssé válik a hűség értéke az életében. Ha megrágja, végiggondolja, a személyiségének megfelelően hiteles döntést hoz. Nagy valószínűséggel erre kevesen alkalmasak. Úgy tapasztalom, a legtöbb ember ilyenkor sértettségből, fájdalomból vagy pusztán testi vágyak irányítása alapján cselekszik – talán egyikkel sincs baj, ilyen az élet, ilyenek vagyunk, emberek. Ugyanakkor azt gondolom, minél érettebb személyiséggel és önismerettel, illetve a szeretett másik ismeretével rendelkezünk, annál valószínűbb, hogy ilyen kérdésekben jól tudunk dönteni és a jól itt annyit jelent, hogy minél kevesebb fájdalmat okozva magunknak és más érintetteknek, minél inkább egy hiteles személyiségfejlődési lépcsőfokon továbbhaladva – ez talán elég is.

III.
Szerető

Visszatérve a szerető kérdésköréhez (mert tulajdonképpen ez érdekel itt engem, csak kicsit körbe akartam járni a hozzá fűződő asszociációimat), a szeretői státusz képe engem mindig is egyfajta izgalmas borzongással töltött el, sokkal inkább pozitív, mint negatív érzések kapcsolódnak hozzá. Egyrészt amikor házasságot fogadtam, pontosan tudtam, hogy képes leszek nemet mondani, ha megkörnyékeznek – és amíg technikailag tartott a házasságom, ez így is történt. (Más kérdés, hogy hol van egy házasság vége, mert biztos, hogy nem a bíróságon, ahol papíron is megkapod, hogy ennyi volt.) Ugyanezt el is vártam és a férjem meg is felelt ennek. (Más kérdés, hogy azért, mert a komfortzónáján túl volt az az energiamennyiség, amit egy kapcsolatba bele kell fektetni – hogy a nőt aztán le lehessen fektetni. ;-)

Ugyanakkor mindig is izgatta a fantáziámat, hogy mit tudhat egy szerető, amit a feleség/férj nem. Most jött el a pont, hogy tisztázzam, mit is értek szerető alatt, teljesen női és teljesen saját, önkényes szempontból: olyan intelligens (!) nőt, aki képes elbűvölni, elszórakoztatni, kielégíteni, szeretni, tisztelni és személyiségében fejleszteni egy férfit, aki ugyan esetleg házas, de ezeket vagy ezek közül valamit nem kap meg otthon és úgy dönt (!), hogy szeretőt is tart, vagy éppen a férfi egyedülálló, aki ugyan együtt élni nem akar a nővel, de minden más fenti minőségre vágyik és maga is partner benne. Ha a férfi a szerető, akkor körülbelül ugyanezeket értem alatta, csak ott számomra fontos kvalitás, hogy a nőt képes legyen a tenyerén hordozni és minden értelemben kihozni belőle azokat a női minőségeket, amelyekre a nő vágyik, amitől nemcsak jobb ember, hanem jobb nő is lesz. Ezek a felsorolt minőségek akár egy házastárs esetében is igazak lehetnek, csak 1. sokszor nem azok, talán az önismeret, a másik ismeretének hiánya vagy éppen a túl hosszan együtt töltött idő (és egy sereg más ok) miatt, 2. a szeretői viszonyban ott van a szabadság, hogy bármelyik fél szabadon lezárhatja és ezt tiszteletben kell tartani – nincsenek ígéretek, nem az elvárásokra helyeződik a hangsúly, hanem a közösen megélt, építő örömökre. (Na most persze az a legideálisabb, ha mindez egy házasságon belül is képes megvalósulni, de ahhoz mindjárt két! rendkívüli ember, minden szinten nagy szerelem, nagy szerencse és óriási intelligencia kell. Úgyhogy bocs, de hagyjuk.)

Szóval az én szerető-fogalmam nem egy cafkát/donhuánt takar, hanem tudatos döntéseket érzelmi, értelmi és fizikai síkon egyaránt. Itt aztán nem véletlenül a francia királyok szeretői jönnek képbe: olyan erős egyéniségű, intellektuálisan és szexuálisan szórakoztató nők egész sora szolgálta ki a XVI-XVIII. századi királyok igényeit, hogy az bámulatos és nem véletlen, hogy (a királynékkal ellentétben) inkább mint szexszimbólumok, sok tekintetben követendő ideálok maradtak fent és sokkal árnyaltabb képet alkot ma róluk a történelem, mint puszta ágyasokról. Persze volt azokból is elég, nem tudom, mennyi energia szorult ezekbe a koronás főkbe vagyis farkakba: megdöbbentő mennyiségű nőt fogyasztottak a hivatalos feleségen, hivatalos szerető(kö)n kívül is és közben mondjuk létrehoztak egy Versailles-t vagy megnyertek és persze elvesztettek háborúkat, hogy csak pár bagatell eseményt említsünk.

enter image description here
Egy szexi jelenet a XVIII. századi Franciaországból

IV.
Kulturális különbségek

Egy ideje kicsit jobban érdekel a francia kultúra, hát olvasgatok, szemezgetek, sokszor persze női szűrőkön keresztül. Az derült ki számomra (legalábbis az olvasmányaim alapján, sajnos személyes tapasztalatokra nem alapozhatok, pedig hú, de eltöltenék ott is pár évet), hogy a házasság mellett egészen hétköznapi és normális dolog akár egy futó flört vagy kaland, akár egy komolyabb szerető – és ez a nők esetében is így van, ők is tartanak szeretőt, úgymond közmegelégedésre. Persze itt is tapasztalható némi kettős mérce, tehát a nők jobban aggódnak, hogy a szerető elviszi a pasijukat, míg a fickók esetleg észre sem veszik, hogy a nőjüknek van egy másik is, de azért érzékelhetően egyenlőbben esik társadalmi megítélés alá a két nem ebből a szempontból. (Hát nálunk azért, ugye...) Őszintén fogalmam sincs, hogy csinálják, hogyan veszik ezt lazán vagy hova teszik érzelmileg ezeket a „petit bonbon”-kapcsolatokat a házas felek (tehát amikor mint egy finom desszertet emelik bele az életükbe a szeretőt), de itt ütköznek ki a kulturális különbségek, mert amíg egy átlag magyar nőt megbénít egy olyan helyzet, amikor csapják neki a szelet és csak a puncija lesz nedves, addig egy átlag francia nem szégyelli ezt meg is mutatni a partnernek a rafinált fehérneműjével egyetemben és „hajrá, péntek van” felkiáltással szereznek egymásnak némi (nemi) örömöt. Gondolom, ott sem kolbászból van a kerítés (bár ez szexuális metaforának kicsit bumfordi), de mindenképpen úgy tűnik, egészségesebb a hozzáállás a félrelépéshez, a kalandhoz, az élet örömeihez. Ezt érzékelteti egyébként az a ma már régiesnek ható kifejezés is, hogy a magyar nyelvben a „madám” egy bordélyházat futtató asszonyságot jelölt, míg a „Madame” franciául csak egy normális megszólítás.

enter image description here

enter image description here

enter image description here
Boucher: Madame de Pompadour többféle kellemei

V.
Saját komment

Miután belemélyedtem ezeknek a francia nőknek a történeteibe, akik annyi örömet (és persze sokszor fejtörést is!) szereztek a királyoknak akár lepedőakrobatika, társasági élet, szórakozás, akár államvezetés terén, a saját életemmel kapcsolatban is felismerésekre jutottam, persze. Egy kimúlt házasságon túl érdekli az embert, miért ment abba bele, mire volt jó, viccesen szólva hogy lehetett ilyen ökör. Nagyon jó és felszabadító utólag viccelődni egy korábban nagyon komolyan vett élethelyzettel, erre csak bátorítani merem nőtársaimat, én elég sokat vihorászom valamikori férjem rovására, amit ő persze nem tud, engem viszont kifejezetten szórakoztat. Nem gondolom, hogy ízléstelenül teszem ezt, és nem is bántó szándékkal (nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nagyon szerettem és a gyerekeim apjaként mindig is része lesz az életemnek), viszont jólesik kicsit akár gonoszkodni, csúfolódni – ezzel magamat is kinevetem, aki akkor voltam, amikor még elhittem, hogy ez a pasi milyen csodás (hát nem is értem, hogy tudtam leírni egymás mellé ezeket a szavakat úgy, hogy nem menekültek el visítva), és hát végső soron magunkat kinevetni nagyon egészséges tud lenni.
Szóval a saját választásaimmal kapcsolatban arra jutottam, hogy a fentebb már említett hatások, amelyek a házasság-eszményt közvetítették, nagy erősek voltak és nagyon kevés szabadságot is kaptam a fiúkkal való kísérletezésre, azért egészen másképp álltam a házassághoz, mint most. Olyan embert választottam tudattalanul is, aki nem hagy el, nem csal meg. Az már nem jutott el a tudatomig, hogy pont a személyisége olyan oldalai miatt, amelyek biztonságot nyújtanak ezen a téren, egy nagyon unalmas pasas lesz a férjem, aki számára sosem tudok majd mint nő úgy kibontakozni, ahogy az bennem rejlik, mert őt ez nem fogja érdekelni, ezért nem fog inspirálni sem. Magyarán: ebben a házasságban soha nem lehetek úgymond törvényes szerető, mert a másiknak nem lesz igénye sem az intelligenciámra, sem a vad nőiségemre, sem a játékosságomra. S mindezt miért? Félelemből. Bizony, hölgyeim, puszta félelemből. Mert egy ilyen fickó mellett nem kellett attól tartanom, hogy más nővel összehasonlítanak, esetleg kiderül, hogy nem én vagyok az álomnő, netán egyáltalán foglalkoznom kell majd ilyen kérdésekkel és elég leszek-e mint partner. Tudtam, hogy elég leszek, itt-ott még sok is. És így is lett. Végül ő lett „kevés” és halálosan meguntam az egészet, közben pedig el is magányosodtam.
A vezérlő csillagom és elsősorban a női személyiségem rugói azonban szerencsémre nem hagyták, hogy itt meg is álljon a történet, mert a női oldalam már feszült a vágyakozástól, hogy kiteljesíthesse magát és nagy valószínűséggel ennek semmi sem állhatott volna útjába, annyira erőteljesen indult el ez a folyamat. Természetesen sok minden megelőzte ezt a robbanást, először is az anyaság, amiben olyan szinten kibontakozhatott a szeretetteljes, gondoskodó, adni akaró és tudó, anyaként játékos énem, hogy ennél jobbat el sem tudok képzelni. Ez a folyamat: anyává lenni, anyaként létezni, számomra maga a tökéletesség a sajátos kérdéseivel, kétségeivel, bizonyosságaival, de elsősorban a mindig jelen lévő szeretethullámaival együtt. Ez azonban mégsem volt elég, mert annyi minden más is van bennem mint nőben és bizony elém toppant a Férfi, akivel kapcsolatban már egészen más érzések, gondolatok fogalmazódnak meg, mint korábban a párkapcsolathoz köthetően. Először is a legtöbb esetben már nem félek: vagyok, aki és amilyen meg amennyi vagyok (nem kiló!) és ha jó vagyok így, akkor remek, ha meg nem, akkor sincs gond és ha csak átmenetileg, az is rendben van. Nem félek tőle, hogy másik nőhöz hasonlítva alul maradok, mert tudom, hogy nem ezen múlik az emberi vagy éppen női minőségem, vonzóságom, elbűvölő mivoltom. Nincs ilyen fogalom eleve, hogy alul maradok, mert ki miben jó, ügyes, más és kinek mi tetszik, nincs értelme ennek az összehasonlítgatásnak, ami nőként örökké megkeseríti az életünket. Persze nem mondom, hogy ezt teljesen sikerült levetkőzni, ahhoz elég mélyen belénk ivódik ez a hülye reflex, de annyira igen, hogy nem bénít meg, nem érdekel különösebben, ritkán tör rám magammal kapcsolatban a női kétség. Másodszor pedig minden értelemben szerető akarok lenni: elbűvölő, izgalmas, intelligens, szórakoztató és alapvetően semmi más, mint öröm a másik számára. Így én is megtarthatom a független női mivoltomat és saját jogon elkövethetem a hibáimat is akár, de végre a másiknak is meg tudom adni, hogy azért szeretem és tisztelem, aki önmaga. Igyekszem megismerni, hogy tiszteletben tudjam tartani a határait, az egyénisége törvényeit, a szabadságát és ezáltal úgy tudjam szeretni, ahogy neki jó. Ebben a kontextusban a hűség kérdése is teljesen természetesen merül fel, nem azokkal a görcsös kérdésekkel szembesülök, amelyeknek korábban hangot adtam. Ugyanis van annyi önismeretem már, hogy tudom, én ehhez hogy állok hozzá hitelesen, a másik hűségével kapcsolatban pedig minden azon a szűrőn keresztül merül csak fel, hogy azt akarom, hogy neki jó legyen úgy, ahogy ő dönt. Ezért elég egyértelmű, hogy ha menni akar, menni fog és nem is akarnám én sem másképp, illetve bárhogy kezeli, tiszteletben tudom tartani. Biztos lennének olyan forgatókönyvek, amelyeken belül kutyául tudnának fájni a hűség kezelésének bizonyos módjai, nem állítom, hogy nem. De túl azon, hogy túlélném, nagyobb esélyem van úgy tekinteni erre a kérdésre, hogy nem a saját szemüvegemet veszem csak fel és ez már bizony fejlődés és megint csak olyasmi, ami nem megbénít, hanem inkább felszabadít, megerősít.
Mindez természetesen energiát jelent: a szerető-ségbe energiát kell fektetni akkor is, amikor otthon vagyok a másikban, tehát amikor alapból természetesen jó együtt, mert egymásra rezgünk. Ugyanakkor ezt az energiát a másik inspirálja az érdeklődésével, az irántam megélt vágyával, a rám irányuló kíváncsiságával, szeretetével és alapvetően azzal, hogy úgy kezel nőként, ahogy nekem jó. És persze másra sem vágyom, mint hogy ezt én is megadhassam neki, hogy ő is azt élje meg velem, amitől ő szupermen. Jelenleg ebben a harmonikus dinamikában élni azt jelenti számomra, hogy végre nem egy külső elvárásnak, hanem a személyiségemnek megfelelő életet élek, ahol egyensúlyban van minden, ami és aki nekem fontos. Ha ez azt jelenti, hogy most lettem Madame, akkor nincs is ennél jobb és hihetetlenül örülök neki.

enter image description here
Boucher: Marie-Louise O’Murphy

Tündérkert, mesekert

Már nem emlékszem, hol találkoztam ezzel a fogalommal, valahogy szembejött, amikor eltöprengtem, hogyan kellene a kertben egy igazán apró helyből a legjobbat kihozni. Olyan praktikus és értelmes elgondolás, hogy legyen benne zöldség, át sem suhant az agyamon, de nem azért, mert ennyire élhetetlen lennék, hanem mert magaságyást már csináltunk és az ellátmányunk így a gyönyörködés szintjén megvan, mennyiségről ugyanis nem érdemes beszélni, továbbra is járni kell a piacra, de a lényeg, hogy jól szórakozunk. (Pontosabban ez csak múlt idő, mert éppen két napja vettük észre, hogy bizonyos rusnya és udvariatlan bogarak eszik a paradicsomunkat, kiszáradóban van a petrezselyem és a bazsalikom is kókadt, tehát intézkedni kell a harmónia visszaállítása ügyében – de a körbefuttatott hajnalka gyönyörű.) Szóval miniatűr kerteket böngésztem a neten és akkor ugrott elő a tündérkert fogalma. Nem sokat kellett nézegetnem, hogy beleszeressek az ötletbe és persze szokásosan felcsigázzam a gyerekeim érdeklődését, lelkesedését és tetterejét. Hajrá, uccuneki, elkezdtünk ötletelni.

enter image description here

Először is körbenéztünk, mit lehetne belerakni, ami olyan házféle: festettünk pár cserepet meg találtunk már rég elporladt ajkakkal érintett ősrégi bögréket – jók lesznek lakóháznak. Növényzetnek a sziklakertieket szavaztuk meg, azokat szeretjük is, jól is mutatnak, nincs is velük sok gond. Persze akadt még egypár porcsinrózsa-kezdemény, azok is jöhettek, majd adnak egy kis színt, amikor virágoznak. Az egyik arborétumi séta során ráakadtunk szép tobozokra, persze hazahoztuk azokat is, jók lesznek fenyvesnek.

enter image description here

Korábban Ádám csinált egy mini lepkeitatót, az most kis tó lett, halakkal. Kicsit vicces benne egy delfin, de sebaj, hiszen mesekert, itt minden megfér egymással. Rendeltünk kék díszkavicsokat, azokból lett némi „víz”, felleltük a korábban eltett jégkrémpálcikákat, azokból lett kerítés és végül, de nem utolsó sorban: a nippek. Nagyanyámék korosztálya fantasztikus mennyiségű és elképesztően giccses szobrocskákat szeretett vitrinben tárolni – nem volt ez másképp anyósoméknál sem. Egy kis kulipintyóban tartjuk a kerti szerszámokat, hátul, a sarokban pedig ezek a szerencsétlen sorsú porcelánvalamik hevernek. Na, máris lett a kertbe őzike, Mária szobor, a kert lakóihoz képest dinoszaurusz méretű sirály és a kedvencem: a barokk táncosnő. A gyerekeim felháborodott arcát látni kellett volna, amikor őt is beemeltem a kertbe, komolyan tiltakoztak, de ezt a színfoltot nem voltam képes kihagyni: irtó vicces, ahogy egy ilyen porcelán Hamupipőke a mini franciakert mellett ékeskedik! Úgyhogy tiltakozás ide vagy oda, ő lett a tündér a kertben.

enter image description here

Na most a kertépítés, kertrendezés egy kreatív és magas rezgésekkel járó folyamat, ami nálunk kábé így nézett ki. Mama, menjünk már, kezdjük el csinálni, egész nap a festéssel vacakolsz, jó lesz az már, itt meg mindjárt besötétedik, aztán nem mesekert lesz, hanem rémkert, mert nem látjuk, mit csinálunk, gyere már! Szerintem a kövirózsákat ide tegyük, legyen belőlük valami szimmetrikus, dehogy, az hülyeség, nem kell, hogy szimmetrikus legyen, de igen, de nem, na jó, de legyen körülötte víz meg kagylók, á, de szépek ezek a kagylók, nem adod inkább nekem, én gyűjtöm, na jó, legyen inkább itt, ahol mindenki látja, körberakjuk, nem, túl szoros, hülye vagy, túl laza, szép ívet csinálj neki a kövirózsák körül, ne ilyen nyomorék legyen már, ó, így egész jó, maradjon ilyen, hű de szép lett! Hol legyenek a bögrék, akarom mondani a házak? Itt? Ugyan már, ez béna, nem fogja látni senki, na jó, akkor mondd meg te, okostojás, hát itt, körben, mint egy falu vagy valami, jó, végül is nem rossz, legyen így, de a porcelánrózsákat ide rakd, á, akkor hogy jön ki valaki ebből a házból, pont a kapuba teszed, tényleg, az béna, bár nem tudom, minek foglalkozunk vele, mert nem is jön ki senki ebből a cserépből, max egy meztelencsiga, höhö. A Mária szobrot hova tegyem, minek teszed egyáltalán be, nem kell az, de ha már kihoztuk, a faluban is van kápolna, majd azt szimbolizálja, na jó, tegyed, majd odajár az őzike imádkozni, höhö. A tó legyen szív alakú, jó, legyen, á, mi ez, nem szív ez, hanem valami amőba, de béna lett már, jól van, akkor csináld te, na látod, neked is béna, ne is legyen szív, hanem sima tó, kössük össze a lepkeitatóval, így jó, ugyan már, úgy néz ki, mint amikor valakinek feláll a farka, az meg mi, te még kicsi vagy, neked nem kell tudni, na jó, így már inkább jó lesz, de kellene rá híd, de miből, na jó, ezen még gondolkodni kell, most nem tudom. Mama, azt a hülye táncosnőt be ne merd tenni, hát hogy néz az ki, tiszta giccs, komolyan, kinek kellett valaha ilyen, hogy még pénzt is adott érte, te jó ég, ne tedd be, mama, neeeee, annyira ronda, na jó, ha nagyon akarod, tegyed, de valahogy rejtsd el a citromfüvek közé, ilyen baromságot, nem, szerintem nem vicces, csak ronda, szerintem, is, na látod, Juli is ezt mondja, na mindegy, legyen. Oké, jöhet a mulcs mindjárt, de mit csináljunk ezzel a kimaradt nagy térrel itt, tudjátok, mit, kihozom a vonatomat, az jó lesz, egy kör alakú sínpálya, azon elmegy a mozdony, a kocsikat nem hozom ki, úgyis leesnek róla, sajnos a világítás sem működik, de tuti jó lesz ide, hozom! Meg kell keresnem a világítós dínócsontvázakat is, sokkal jobban fognak kinézni, mint a rémes táncosnő vagy az őzike ott a bokorban, jézusom, a sirályt oda tetted, hát le fogják verni a macskák, meg különben is, mekkora és mit csinál a ház tetején, le akarja támadni a lakókat, amikor kilépnek a házból, már megint milyen egy ötlet, nem bírom ezeket a porcelán izéket. Na jó, most már tényleg jöhet a mulcs, terítsük be, de óvatosan, ne mindenhova szórjad, megőrültél, na így, jó lesz, hozzál még, miért én hozzak, az előbb is én hoztam, hozzad te, különben is. Tegyük fel a vonatot, rakd körbe a lámpákat kicsit, így lesz jó. Óóóóóóó, hát ez milyen szép lett, azta, tökjó, mama, de jóóóóó! Vagány!

enter image description here

Hát így. Egy óra múlva mindenki nagyon elégedetten ment aludni: megtörtént a varázslat, nekünk is van saját tündérkertünk. A nyár haszontalan, mégis leghasznosabban eltöltött idő során elkészített hiábavalóságai ezek, mégis feltöltődünk, összekovácsolódunk, érlelődünk közben. Együtt. Ez benne a legfontosabb, a legjobb. Aztán majd amikor először látjuk a macskák által kivégzett sirályt vagy a véletlenül letört karú táncosnőt, jöhet az újratervezés. Dinamika, harmónia, esztétika, kézimunka és főleg: elvan a gyerek, ha játszik.

enter image description here

Ház, lakás, otthon

Avagy miért jó, ha torokgyulladás miatt nem utazhatsz a Balatonhoz?

I.
A drámai előzmények

Napok óta arról álmodom, hogy ott vagyok a víznél, belelógatom a lábam, érzem a sós levegő illatát, a napot a bőrömön, azt a mindjárt-kibújok-a-bőrömből jóérzést, ami gyakran megesik velem, de most álmomban éppen Barcelonához köt. Ébredéskor velem van az életöröm, egyben konstatálom, hogy Barcelona ébren is az álmok birodalma jelenleg, noha nagyon visszavágyom, de sebaj, pár nap múlva mehetünk a skacokkal a Balcsira! De jó lesz az is, imádom a Balcsit! A Balaton kékje, egészen pontosan kékjeinek és zöldjeinek folyamatosan változó és magával ragadó árnyalatai az otthont jelentik számomra: amikor lehet, megyek haza. Másnap ébredéskor már meglehetősen borús a kedvem: Barcelona, Balaton, minden elillant, ugyanis úgy fáj a torkom, hogy alig tudom lenyelni a bent ragadt túrógombócot, aztán kiderül, hogy még az sem túrógombóc, hanem csak simán gombóc, még csak nem is Artúr. Egyértelmű lesz azon nyomban, hogy nem megyünk mi sehova, hiszen fáj a fejem, fáj az arcom, de még a fülem is és úgy ugatok, mint egy kivénhedt eb. Nem lehetnék kivénhedtebb, érzetre legalábbis. Amikor anyámnak elsuttogom a telefonba (mert közben a hangom is elmegy), hogy most mégsem állítanánk így be hozzájuk, már rajtam van az önsajnálat, mert hát megérdemlem, ugyebár, még a helyi tengerhez sem jutok el, vágyakozás ide vagy oda. A személyiségem olyan furán defektes, hogy kevés dolgot tudok nagyon komolyan venni, így az önsajnálatot is hamar hagyom a fenébe, nem érek rá ilyen hülyeségekre hosszan. Kétperces komoly, megfontolt és elmélyült töprengés után úgy döntök, hogy ha már nem utazunk sehova, csakazértis kifestem a konyhát, ahogy terveztem – végülis a képzőművészet – és így nyilván a festés is – terápiásan hat, ezt mindenki tudhassa. Nem különösebben zavar, hogy sosem csináltam még ilyet, az sem, hogy nincs hozzá semmilyen felszerelés itthon, a köhögős-orrfolyós-torokgyulladós állapot meg végképp nem izgat: majd a festéstől meggyógyulok! A kezdők naivitása, ugyebár, de három nappal (és egy, a biciklim kormányára akasztott 15 literes festékes hordó meg egy 52 kilós, testméreteihez képest átlátszó, pálcikalábú – sőt, képzeletében már egyenesen a hordó és bicikli agresszív kettőse által az árokban agyonnyomott – nőt maga előtt látó, aggódó ábrázatú festékboltossal való találkozással) később…

…a konyha kifestve, gyönyörű szép és nemcsak ahhoz képest, hogy én csináltam, hanem tényleg! (Jó, persze hogy nem tökéletes, de hát én sem vagyok az, mit lehet tenni, mindenki érje be azzal, amije van. Különben sem vagyok festő-mázoló kisiparos, akinek nem tetszik, majd nem lakik itt. Például remélem, a pókok, akiknek a hálóját minden lehető és lehetetlen helyen le kellett szedni, pedig korábban nem tűnt fel, hogy egy Csipkerózsika-kastélyban lakunk.) Éppen takarítok, már alig élek, kivagyok, mint a liba és semmi másra nem vágyom, csak az ágyra és ott itt csak a második gondolatom mindenféle pajzán ötlet, jelenleg éppen csak el akarok nyúlni, nagyjából örökre. Ehhez képest a festési folyamatot lelkes és nagyon motiváló kommentekkel fűszerező skacokkal éppen visszapakolgatunk – ők hozzám képest fénysebességgel mozognak, a dolgok szépen lassan kerülgetnek vissza a helyükre (vagy éppen jobb helyre) (és még vagy három napig), megvacsorázunk, filmet nézünk és amikor lefekszem, úgy alszom, mint akit agyonvertek. Éjjel megjelenik álmomban… na nem Barcelona, de ha már tenger, akkor egy valódi Szirén (igazi neve Irén, de mivel sz-szel kezdődik a férjezett neve, az email címe sziren@..., a valódi életben az iskolatitkár, igaziból pedig huncut, sziporkázóan vicces, álruhás tündér) és közli velem, hogy hamarosan jobban leszek. S láss csodát, reggelre kidugul az orrom, észreveszem, hogy óriásit aludtam és sokkal jobban vagyok! Na ugye! Az álmok nem hazudnak, kérem szépen és a festés tényleg gyógyít! S amíg a kéz dolgozik, az agy pihen, pontosabban olyasmire koncentrál, ami mellett felszínre tudnak törni gondolatok, érzések és – mint tapasztalatom szerint mindig, amikor az ember takarít, rendezkedik, átalakít és egyben átalakul – meg tudnak fogalmazódni fontos dolgok. Ha érdekli a kedves Olvasót, milyen belső felfedezésekre juthat egy tökkelütött nőszemélyzet, amikor éppen betegen pakolja össze a cókmókot és három, folyton éhes gyereke lábatlankodása mellett festi ki a konyha-nappali-étkezőt, hát hajrá, lehet tovább olvasgatni.

II.
Ház

Kisgyerekkorom óta a lakóházak rabja vagyok, már négyéves kislányként az első lego, amit ajándékba kaptam, egy farm volt. Kinyitható ház, belül berendezéssel, kívül kerttel, virágokkal, állatokkal. Vicces, hogy bizonyos elemei még mindig megvannak, a gyerekeim jókat szórakoznak rajta, mennyit változott a lego design pár (tényleg csak néhány, még fiatal vagyok!) évtized alatt. Nem tudom, azért kaptam-e, mert már akkor tudták a nagyszüleim, hogy házrajongó vagyok vagy éppen emiatt lettem az, de ez mindegy is. Mindenféle ház érdekel kívül-belül: csodálom a dekorációt a homlokzaton vagy éppen húzom a számat a szobák elosztásán, netán éppen csak felskiccelem az alaprajzot, töprengek a színeken, odaképzelem magamat, ahogy élek benne és így tovább a végtelenségig. Persze az is lehet, hogy ennek a mániának az oka egyszerűen csak annyi, hogy 18 éves koromig tizenkétszer költöztünk, de amikor éppen nem, akkor anyám kéthavonta átrendezte a lakást – nem merném állítani, hogy a férje(i) nagy örömére, anyámért egyértelműen mindegyik jobban rajongott, mint a bútorok tologatásáért. Mindenesetre úgy tűnik, ez is örökletes, mint a cipőmánia (a családban három nőtől is örökölhettem ilyen specifikus géneket), aminek nagyon sokáig ellenálltam, aztán egyszer csak felszínre tört. A házak iránti rajongás nem tört sehova, egyszerűen csak van, mióta az eszemet tudom.

Mit is építettem legtöbbet gyerekkoromban? Házat. Mit is rajzoltam leggyakrabban? Házat kerttel. Mitől is vagyok nagyon boldog egy nyaralás alkalmával?
Ha bebarangolhatok egy házat, lakást, építményt, mondjuk azért legyen legalább egy Gaudi, persze, de ha nem, akkor a Canterbury Katedrális.
Miről álmodoztam legtöbbet és még ma is? Az Álomházról. (A hasonló című műsor is nagy kedvencem lett, mióta felnyitották a szememet, hogy van olyan, hogy tévéadás.) A különböző házak a képzeletemben persze nem puszta építmények, hanem lakóházak, sőt – otthonok, amelyekben a fantázia-életem ilyen vagy olyan, ahogy én is ilyen vagy olyan vagyok bennük. Ez egy rendkívül szórakoztató játék, ugyanis a legjobban azt (na jó, nem a legjobban, mert van olyan tevékenység, amit még ennél is jobban) szeretem, ha elképzelhetem magamat valamilyen másik életben is.

Imádom az életemet, de rengeteg minden érdekel(ne), amire sosem lesz időm, sem tehetségem, a személyiségem sem alkalmas rá, de ettől még ha lehetne olyan, hogy párhuzamos életek, az lenne az én univerzumom: ahol én párhuzamosan sokféle életet élhetnék egyszerre és sokféle módon bontakozhatnék ki. Már látom a kedves Olvasót, ahogy huss, hajítja ki a gépet az ablakon ijedtében, de itt nem valami skizofrén állapotra gondolok, ahol kellemes belső dialógusok keretében jóban vagyok saját magunkkal egyes szám többes személyben, hanem olyan élethelyzetre, ahol a különböző párhuzamos életeimben a személyiségem nagyon más tapasztalatai építenének engem mint egységes valakit – na most ezt filozófiailag vagy pszichológiailag persze gőzöm sincs, hogy lehetne leírni, de nem is baj, mert sajnos ez úgysem létezik vagy amikor igen, akkor jöhet a kényszerzubbony, mert megbolondulsz és kész. Márpedig ahhoz nincs kedvem. Szóval vissza a házakhoz!

A gyerek- és kamaszkorom családi viszonyai mondhatni, hogy az átlagnál nagyobb tempóban változtak, azaz míg a barátaim nagy többségének ma is ugyanazok a szülei, nekem három pótapa és egy pótanya is jutott, előbbiből az utolsó kétszer is csöngetett (mint a postás), és ezt az egész, utólag kicsit bonyolultnak látszó hullámzást állandóan változó mennyiségű testvérek fűszerezték. Egy lélekbúvár joggal gondolhatná, hogy mivel azért állandóságra is szükségünk van és bármilyen lerajzolt, elképzelt, megépített ház, otthon valahol a családot is jelképezi, nem véletlen, hogy nekem ez ilyen központi szerepet tölt be az érdeklődésemben. Egye fene, mondjuk, hogy a lélekbúvároknak (kivételesen) igazuk van. Tisztán emlékszem, hogy kisgyerekkorom óta egy békés házikó képe lebegett az elmémben: olyané, amelyiknek a sötétben barátságosan hívogató fénnyel világítanak az ablakai. Mindig viszonylag nagy, de kuckós volt, mert benne laktak a gyerekeim is. Ez volt az alapmotívum, erre aztán ráépültek különböző elemek attól függően, épp milyen stílushoz volt kedvem. Én ugyanis éppen olyan otthonosan tudom érezni magam egy zsúfoltabb, például vidéki angol stílusú miliőben, mint egy letisztult, minimalista enteriőrben, mert valahogy nem maga a stílus számít igazán, hanem hogy mennyire hiteles, mennyire harmonikus kisugárzása van számomra, kicsit ezoterikusan szólva: mit üzen nekem és amit mond, az megérint-e, jelent-e valamit az életemben éppen. Ha kicsit is értelmesebb vagyok és van valami közöm a fizikához középiskolában azon túl is, hogy imádtam hallgatni, amikor Uray tanár úr arról mesélt, milyen volt gyerekként olyan közegben felnőni, ahol természetes hétköznapisággal ő Weöres Sándor térdén lovagolt, akkor biztosan komolyan gondolkodhattam volna azon, hogy belsőépítész leszek. Így csak komolyan röhöghettem ezen az ötleten és hát végül is nem bánom, hogy másként alakult: a filozófia szakos diploma kimeríthetetlen anyagi hátteret biztosít, így ma is csak kedvtelésből dolgozom, nem pénzért. (Pénznek ugyanis nem mindig lehet nevezni a tanári fizetést, három gyerekkel hó végén néha különösen nehéz ezt a nyelvileg olyan hízelgő megnevezést használni.)

III.
Otthon

A ház persze többnyire nekem nem csupán egy lakás, egy épület vagy művészeti forma, hanem elsősorban otthon – ha más emberek otthona is. Minden esetben beleképzelem magam: hogyan élnék ott, milyen életem lenne, hogy érezném magam, kikkel laknék együtt, milyen lenne onnan elindulni reggel és hazatérni egy nyaralás után. Minden életszakaszomban volt egy képem arról, milyen is lenne számomra az Álomház, most is álmodozom ilyenről és ez nagyon inspiráló számomra. Az elmúlt években új irányba tereltem az életem és emiatt nagyon más lett a viszonyom az otthonomhoz is. Ahol már 15 éve élek, az egy olyan ház, ahol a férjem családjának korábbi generációi éltek visszamenőleg vagy 150 évig. Ez fontos érzés, élmény volt, amikor ideköltöztem és elkezdtük közös életünket, mert egy ilyen parasztház, ami annak idején a város szélén állt, mostanra egy modernebb berendezésű otthon lett, gyakorlatilag szinte a belvárosban – márpedig minden ház életét nagy mértékben befolyásolja az is, hol áll, nem beszélve arról, hogy milyen régóta és milyen módon igyekszik a benne lakók számára élő otthon lenni. Erről rengeteget lehetne még írni, de most maradok a személyes perspektívánál. Ebben a házban születtek a gyerekeink és egyre több részét újítottuk fel, majd szépen lassan ugyanitt hűlt ki ez a házasság, de a házas-ság megmaradt: még itt lakom egy darabig. Mióta a férjem nem a férjem, semmilyen hatással nincs rám, hogy kinek a háza volt ez valamikor – szimbolikusan nemcsak tőle, de az egész valamikori itt élő családjától elvágtam magam érzelmileg. Érdekes, izgalmas és nagyon felszabadító folyamat volt ez a családi átalakulás (persze csak nekem, a 150 évvel ezelőtt élt ősöket ez bizonyára hidegen hagyja) és ugyanez mondható el arról, ahogy ezzel párhuzamosan, szépen követve a történések érzelmi ívét, az otthonom belső lényege is teljesen átalakult és még most is változásban van. Egyrészt alakítom, másrészt távolságot is tartok tőle azáltal, hogy tudom, nemsokára elmegyek innen – sokkal praktikusabban, bátrabban, ügyesebben kezelem a teret ezáltal és furcsa módon ettől sokkal élőbb lett, sokkal inkább kifejezi azt, amit otthonnak tartok. A Balcsi helyetti festés-terápia során is ez volt a kulcsszó: bátorság. Felvállalni és megpróbálni kifejezni, ami belőlem jön, olyan térré változtatni a konyhát, amiben végre én is jól érzem magam – most vettem észre, mennyi minden volt nyomasztó benne számomra. Kísérleteztem és megint csak a kezdők szerencséje: klassz lett! Ugye mennyivel jobb ez, mintha a hasamat süttettem volna a parton?

Annak ellenére, hogy ennyire fontos számomra ez a témakör és maga az otthon fogalma, megtanultam tárgyként, lakóhelyként, épített környezetként tekinteni rá és elengedtem azt a korábban nagyon erős vágyat, hogy saját házam legyen. Persze most is álmodozom róla és ha hirtelen lehetőségem lenne egyet építtetni, félóra múlva oda tudnám dugni az építész kampós orra alá a részletes tervrajzot, még azt is tudnám, hol áll a hintaló, de elhussant az a görcsös akarás, hogy mindenképpen kell egy saját otthon, sőt, lehetőséget látok benne, hogy nem kell odakötnöm magamat valamihez, ami akár teher is lehet, nyomasztó röghöz kötöttség a felszabadult, örömteli szárnyalás helyett. Ez persze a jelenlegi élethelyzetemből adódik és ahogy az változik, úgy a lakáshoz, otthonhoz való viszonyom is alakul majd és ez jó érzés, mert azt jelenti, hogy az életemben az érzelmileg fontos síkok egyensúlyban vannak. (Most éppen megveregetem a vállamat: ügyes vagyok.)

Ugyanakkor az otthon fogalma még fontosabb lett, mint korábban – de otthon lenni nem valahol akarok, hanem valakikkel és ez az én eddigi felfogásomat tekintve óriási változás. Amikor kiderült, hogy a férjem már nem lesz többet a férjem, azonnal le tudtam szögezni, hogy a gyerekeimen kívül hosszabb távon többet senkivel nem akarom megosztani az otthonomat. Kicsit meg is ijedtem ettől a bizonyosságtól, hiszen alapvetően nagyon szeretem a számomra kedves embereket magam körül tudni – akkor meg mi ez az izé? Az otthonom én vagyok (’a la XIV. Lajos), de jöhetek azzal az angol szállóigével is, hogy „my home is my castle”, azaz nemcsak hogy engem fejez ki, de elsősorban számomra lesz tökéletes és még azok számára lesz a lehető legkényelmesebb és legideálisabb, akik engem mélyen ismernek és egyben (ennek ellenére vagy épp ezért) szeretnek is, sőt, kimondottan szívesen alkalmazkodnak éppen hozzám – puszta szeretetből és/vagy mert ez jó nekik. Márpedig valljuk be, akármilyen tüncibünci vagyok, az ilyen leírással bíró halmazba sorolható egyének száma bizony véges. És akkor még nem is beszéltünk a kulcsszóról: alkalmazkodás. Márpedig enélkül együtt lakni nem lehet, én pedig 13 évig alkalmazkodtam, néha túlzásokba esően, a természetes belső energiáimat elnyomva is egy férjhez és ezt a káprázatos(az eszement) attrakciót nincs szándékomban többször megismételni: az egyszeri (de sok naiv humanoid számára többnyire feleslegesen megismételhető) tapasztalatom az lett, hogy az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. (Igen, igen, számomra, hát persze, de hát itt most én írok, ez nem valami interaktív politikai műsor a Klub Rádióban, kedves Olvasó, nem fogadom most telefonon az LMBTQ-véleményeket meg a Marsról jött hallgatók olyan kívánságait, hogy „akkor kérem az elgététől azt a számot, hogy nincsen olyan jány”…) Emellett rá kellett jönnöm, hogy akármennyire is értékelem, ha valaki engem magamért szeret, nem kell, hogy minden kiábrándító pillanatomban jelen legyen. Ha nehéz nekem valami, netán nagyon töprengek, esetleg szomorú vagyok vagy beteg, amúgyis jobb szeretem nem terhelni a környezetemet, hanem elvonulni a vackomra, aztán majd előjövök, amikor már nem remeg a kezemben a szemhéjtus és valami esztétikai élményt is tudok nyújtani. Ide tartozik még az is, hogy az otthonomban úgy lehetek önmagam, ahogy más fizikai térben nem – mindenhol máshol van rajtam plusz szerep, még ha olyan szerep is, amit teljes egészében élek és ami segít annak lenni, aki vagyok, ami épít. De akkor is plusz. (Egyébként ha csak ennyit tudnának a mai kórházak az emberi pszichéről és a hozzá tartozó gyógyulási folyamatról, akkor elmondhatnánk, hogy lassan közeledünk a XXI. századhoz, de ez annyira komoly és messze vezető téma, hogy sajnos most nem ragadok le itt, bocsika.)

Ugyanakkor, mint mondottam volt, a valakivel, valakikkel otthon lenni állapotra való rácsodálkozásom ugyan nem mai keletű, de most megint erőteljes élmény. Az életem során szerencsére többször megtapasztaltam már, hogy teljes harmóniában beszélgetek, tevékenykedek emberekkel, főleg barátokkal akkor is, ha jó ideje nem láttuk egymást – mégis olyan harmónia van közöttünk, ami egy teljesség-állapot. Ilyenkor egymásból úgy töltekezünk, hogy közben teljesen magunkat adjuk, olyan csatornáink, rezgéseink nyílnak meg egymásra, amelyek egy mély, közösen-jól-lenni érzésben feloldanak gátakat, elmosnak szerepeket és az ember felszabadultan önmaga lehet és közben megtapasztalja, hogy önmagáért szereti a másikat és a másik is önmagáért szereti őt. Én ezt a bensőséges érzést hívom úgy, hogy otthon vagyok valakiben/valakivel, otthon vagyunk egymásban. Nem biztos, hogy ez minden egyes találkozáskor megismétlődik, de amikor éppen nem ilyen mélyen rezgünk egymásra, akkor is ott van valahol, hiszen már megtapasztaltuk és ez nagyfokú bizalmat, szeretetet, egyben hála-érzetet ad. Nekem szerencsém van, vannak barátaim, családtagjaim, akikkel ezt megélhetem, a gyerekeimmel ez például egy teljesen természetes állapot, mindig is otthon voltunk egymásban. (Na, majd a kamaszkor! Lesz itt még sok másféle rezgés is! Már közeleg, néha rengésnek érződik…) Az elmúlt időszak lenyűgöző élménye viszont az, hogy ezt végre egy Férfival is megélhetem. Döbbenetes ez azért is, mert hogy lehet, hogy férjhez mentem és el is köszöntünk egymástól anélkül, hogy ezt bármikor megélhettem volna, pedig voltam én szerelmes, nem a semmiből született ez a három gyönyörű gyerek! Ugyanakkor fantasztikus azért is, mert egyszeriben csak itt van Ő és otthon érzem magam vele mindenféle helyzetben anélkül, hogy ezért tenni kellene különösebben bármit és anélkül, hogy állandóan együtt akarnánk lenni. Hagyunk egymásnak teret, éljük az életünket örömmel és közben ha csak rágondolok, az egész univerzum otthonosabb lesz a szememben. (Na jó, a Mars nem, oda menjen csak az Elon Musk.) Amikor meg vele vagyok (nem Muskkal!), akkor otthon vagyok és kész, zsigeri szinten működik ez, nem kell rajta gondolkodni sem, bár amikor hirtelen észreveszem és rácsodálkozom, az is nagyon jó érzés. Így aztán kiderült, hogy otthon lenni én alapvetően már így akarok mindazzal együtt, hogy igen, fontos a fizikai otthonom, szeretettel ápolom, szépítem, tsinosítom (na most meg Kazinczy), igényes vagyok rá, hol és hogyan élek. De ők, akikkel otthon lehet lenni a világban – erre ráébredni csudajó! Na ugye, hogy megéri megbetegedni és nem utazni sehova? Mit nekem Barcelona meg a Balaton, amikor a magam kis belső tengerén hánykolódva egyszer csak rájövök, mit is akarok és hol van a kincs, ami már az enyém! (Jól van, na, ha van otthon egy felesleges repjegy, azért tessék csak átküldeni, nagy duzzogva átmennék a barátosnémhez abba a Katalóniába, így festés után csak ki tudnám magam pihenni a tenger parttyán. (Most meg Weöres, pedig róla már szó volt meg a Psychéről is és hát akkor már el is kalandoztunk – megy ez, meg se kell mozdulni, folyton utazik az ember.)

Utószónak pedig álljon itt egy idézet, amit már jó régen kiírtam a tükörre, mert annyira az enyém is:
„Meghívni valakit az otthonunkba annyi, mint felelősséget vállalni a boldogságáért mindaddig, míg a fedelünk alatt marad.”
A. Brillat-Savarin

enter image description here

Nincsenkajszi

2020. június 17.
Sziasztok!
Az a helyzet, hogy hetek óta készülök írni nektek...
Sok kedvem nem volt hozzá bevallom.
Az idei kajsziszezon a virágzással és az azt követő fagyokkal véget is ért márciusban.
Itt-ott maradt 1-2 szem csupán, ahogy néhai nagymamám mondaná:
"Na, kislányom, ennek a munkája kész!"
A másik örökérvényű mondása:
"Kajsziból akkor kell lekvárt főzni, amikor VAN!"

Idén nem lesz, legalábbis nálunk!
A hó után még reménykedtünk, mert nem tűnt olyan tragikusnak a helyzet, de aztán az azt követő fagyokkal elszállt minden remény.
70 fán nincs összesen 70 szem...
Sebaj, a fáknak nagyobb lehetőségük lesz növekedni és erősödni, hogy jövőre bizonyíthassanak!
/KajsziMAYszi/

Innen szép nyerni! – szokták mondani.
Igen, innen valóban szép nyerni!
De valóban nyerni kell?
Mindig?
Mindig, minden évben?
Minden helyzetben?
Valóban csak a nyereséget lehet elfogadni?

2020-ban már tudtam, hogy nem…
Megtanultuk a több, mint 20 év alatt.
Egyszer van; aztán, ha nem vigyázunk elvész, vagy elveszi az élet, hogy tanítson.
Tanítson kitartásra és feladásra, reményre és reménytelenségre, elfogadásra és elutasításra.
De leginkább hitre.

2021. május 29.
Sziasztok!
Rég jelentkeztünk hírekkel, sajnos ennek oka volt. A tavalyi hasonló témájú posztomat tudom csak ismételni...
https://www.facebook.com/groups/407524160021836/permalink/713730276067888/
Hát nagyjából ennyi!
Jövőre veletek ugyanitt!
Más hírekkel majd még jelentkezünk!
/KajsziMAYszi/

2021. 07. 25.
„Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;”
Arany János: Toldi Első ének

enter image description here

Egy, azaz egy fán volt értékelhető mennyiség a 70-ből.
(na, jó volt az 3 is, de pszt, mert nem adtunk senkinek, na, jó, de adtunk, mindenki úgy tudja, hogy csak Ő kapott és csak, neki lesz lekvárja ebből a naaagyon különleges 2021-es évjáratból)

Szóval, jövő tavasszal vagy kabátot húzunk a fákra vagy fűteni fogjuk a kertet!
Vagy csak hiszünk a folytatásban továbbra is, ahogy eddig is!

enter image description here

Akva

Szervusz Kedves Judit!
Tudod... Épp én is a napokban gondoltam, hogy beszámolok a fejleményekről (lásd Aquapónia kicsiben című írás, https://falusag.hangfarm.hu/2021/01/aquaponia-kicsiben).
Mint a modellezésben, itt is igaz, hogy a dolgok lekicsinyített változatai nem működnek, pedig a Lőtér utcai halastól is hoztam már kínomban öntözővizet a rendszerbe...
Odáig nem jutottam el, hogy a növénykék növekedésnek induljanak. Vagy sok volt a víz, vagy túl hideg, vagy túl meleg, vagy nem volt elég fény, vagy túl sok volt a fény, vagy valami más probléma volt. Amit biztosan tudok: ha a termesztőközeg föld, akkor ez a módszer nem működik, mert a gyökérkék belefulladnak az állandóan nedves földbe. A legnagyobb eredményt a kapilláris elven működő csepegtetéssel értem el, de még ez is sok volt a növénykéknek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Megmaradtam a palántáknál és most kísérletképpen pár tő Luffa tököt nevelek a kerítésen.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Aztán kukoricát ültettem a veteményes szélére, hogy majd milyen jó lesz a karósbabnak karó helyett... Hát futni fut, de sem virágot, sem termést nem hoz...
Vetettem petrezselymet, ami szintén nem akart megindulni... már lemondtam róla és uborkát ültettem a helyére. Közben a petrezselyem elkezdett cseperedni, és az ide ültetett uborka sokkal jobban fejlődött, mint a társai.

enter image description here

enter image description here

Idén megint beleestem abba a hibába, hogy túl sűrűn ültettem a paradicsomot, pedig kacsoltam rendesen, de az 50 cm távolság nekem kicsinek bizonyul...
Szerettem volna kényelmesen körüljárni a növényeket, de aztán a közökbe csak beköltözött a cékla, a hagyma, a spenót, stb... így aztán egy nagy, zöld, átjárhatatlan, átláthatatlan "ökoszisztéma" alakult ki.
Szóval itt tartok most és látom, hogy akinek nincs elég helye a kertészkedéshez, inkább csináljon virágágyást...