Sövények másutt

A korábbi, sövényekről szóló poszt adta az ötletet, hogy lefotózzam, Horvátországban milyen növényeket használnak sövényként. Ami a legfurább volt először számomra, hogy a nálunk fűszernövényként ültetett rozmaringot például egész bokorrá növesztik, és gyönyörű, illatos térdig érő sövény lesz belőle.

enter image description here

Ugyanígy használják a levendulát is.

enter image description here

Kerítés gyanánt gyakran látni Olaszországban is és itt is leandert. Sokszor valódi drótkerítés nélkül is, egész átláthatatlan sűrűvé növesztve. A leanderrel kapcsolatban a legnagyobb meglepetést ez a fa okozta számomra az idén:

enter image description here

Olyan nagy volt, hogy a második emeletig ért fel, és a teraszon karnyújtásra ilyen virágok voltak:

enter image description here

A következő ugyan nem leander, de ebből is szép méter magas sövény lesz:

enter image description here

Panelból kertes házba – lépésről lépésre: 3. lépés: a megérkezés felé

Amikor legutóbbi kertesnek álcázott hat félemeletes házunkba hazaérkeztem sikeres szóbeli érettségim után 1999 júniusában, egyből láttam, hogy ennek a korszaknak is vége: akkor kezdett el fújni pótapuka és anyám között a (később majd olyan kacifántosan alakuló) válás szele. Én ősztől egyetemista és ezzel együtt újból panelgyerek lettem: először koleszban, majd albérletben, de ez a közjáték a mostani megérkezésig már csak öt (amúgy remek) évet vett igénybe. Az én kedvesem ugyanis egyszer csak eljött értem fehér ló helyett a 120-as Skodájával, bepakolta az összes „cuccot" és indulás a gyönyörű Pécsről a lapos Alföldre (akkoriban határozottan így éreztem), de legalább végre igazi kertes házba.

Új otthonom küszöbét mint menyasszony léptem át, de az sem segített volna, ha éppen már feleség vagyok, ugyanis lakott itten két nénike: az egyik tulajdon hitvesem édesanyja, a másik meg a nagynénje. (Mindketten túl a hetvenen, úgyhogy a magam lelkes 25 évével teljesen zöldfülűnek számítottam minden tekintetben.) Ez ugyanis egy hagyományosan többgenerációs ház, amely több mint 170 éve legalább három generációnak nyújt otthont – könnyebb lenne megmondani, ki nem lakott itt a családból, mint hogy ki mindenki igen. A két néni közül a Férj nagynénje, Gittuska ide is született, anyósom pedig szerelemből idekerült az ő Ferijéhez (nekem Feri bácsi lett volna, ha ismerem, de sajnos már nem élt) egy számára teljesen idegen szellemiségű családba a Dobos-tanyáról, ahol mindig tudtak mulatni, énekelni, táncolni, mindenkinek jó volt a kedve, anyósom három nővérével igazán jó hangulatú gyerekkorban nőhetett fel. Ehhez képest a Szabó-portán csendesek, maguknak valók voltak az emberek és mulatás helyett olvastak vagy templomba jártak. Anyósomnak igencsak alkalmazkodni kellett, hogy ne hűljön ki a szerelem és abban a pillanatban, hogy lakóként léptem át a ház küszöbét, nekem sem volt más választásom – nem adtak. Ha én ismerem az ő történetét akkor, biztos könnyebben viselem a generációk és kulturális közeg közötti szakadékból adódó megpróbáltatásokat, így azonban azzal szembesültem, hogy a kert, az udvar és a ház minden négyzetcentimétere szépen be van osztva, hogy kié. Hm, hm, hol volt ebben az én helyem – hát ezt kellett megtalálni valahogy. (Ha valaki ma megnézi a kertet, azt látja, hogy van benne egy ponton egy jó nagy poroló. Igaz, hogy poroltak rajta szőnyeget is, de valójában ez egy szimbólum: Feri bácsi állította oda, jelezvén, hogy a két asszony kertje között hol a határ. Na most ha ezt egy asszony akarja jelezni, akkor ott virág van ültetve, netán sövény, ide azonban bebetonoztak egy porolót nagy erőfeszítéssel. Én ezt bizony úgy olvasom, hogy a Feri bácsi – aki egyébként mindenki elmondása szerint egy békés természetű ember volt – egyszer csak nagyon megelégelhetett itt valamit, hogy vette a fáradságot és mindjárt egy vaskeretet épített a határra.)

A kertes ház élménye tehát elsőre úgy valósult meg, hogy ott találtam magam ősidők óta itt lakó asszonyokkal, ahol ha kimentem az udvarra, azonnal találkoztam is valakivel. Ilyen találkozásokra elég gyakran sor került, mert abban a(z egyébként korábban borospincének használt, ablaktalan) szobában, ahol mi laktunk mint ifjú turbékoló gerlepár, nem volt máshova csatlakozás, csak egy vendégszobába, ahonnan anyósom szobája következett vagy az udvarra. Ha a valamikori panelkislány ki akart menni akár a konyhába, akár a mosdóba, bizony szépen kisétált a szobából az udvarra, megtett a friss levegőn tíz lépést és máris ott találta magát – egy olyan helyiségben, ahol a konyhából volt leválasztva a fürdőszoba, persze ajtó nélkül, függönnyel, de ahol azért volt ám vécé. (Volt budi is, ma is megvan, de azt azért szerencsére nekem nem kellett használni.) Fantasztikusan intim és komfortos közegben kezdtük tehát az együttélést, de becsületünkre legyen mondva, hogy megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz (is). (Ha én ezt egy mai fiatalnak elmesélem, bizony azt sem tudja, mi az a budi, eszik-e vagy isszák, de hát ezek a mai fiatalok, ugye... ja, még mindig nem itt tartunk - haladjunk.)

Azt tudni kell, hogy egy ilyen idős ház falai bizony vályogtéglából vannak – jó esetben. Inkább csupán vályogból (meg néha ki tudja, miből), és csak egy-két belső fal van, amit később húztak fel – immár téglából. Alap nincs (nem tudom, ezt a fogalmat egyáltalán ismerték-e annak idején). A felújítás tehát elkerülhetetlen volt és mindjárt bele is vágtunk, mert a ház korát sem lehetett csak úgy ráncfelvarrással eltüntetni. A felújítás első reggelén a helyzet, hogy az udvaron át kell a fürdőbe menni, először is azt eredményezte, hogy a kőműves- időérzékhez nem szokott álomittas bölcsész menyasszonyka egyszer csak ott találta magát pár jóindulatú, de meglehetősen tátott szájú „embör" (az Alföldön vagyunk!) között protokollfogadásra nem alkalmas méretű hálóümmögben (ahogy nagyanyám mondaná). Az első sokk után azért feltaláltuk magunkat és szépen kezet ráztunk, bejelentettem, hogy amíg itt dolgoznak, addig velünk ebédelnek majd és már csak a reggeli pálinka hiányzott a teljes idillhez (de azt én nem iszom). Dolgoztak is szépen, udvariasak is voltak – a szokatlan antré tehát bevált, de ettől függetlenül többet nem alkalmaztam.
Anyósom minden lehetséges zajt meghallva percenként a szívéhez kapott, hogy mikor fog valami beszakadni, kidőlni, összeomlani, de ilyesmire végül nem került sor – igaz, egy alkalommal csak azért nem, mert a főfőkőműves a létra tetején maga fogta a hóna alatt a beesni készülő boltívet vagy félóráig, hogy most aztán ezzel mi legyen. Végül ez is megoldódott. Aztán olyan is volt, hogy nagyon csendben ettek az „embörök", hát megkérdeztem, hogy nem ízlik-e ma az ebéd, s akkor közölték, hogy azért esznek ilyen halkan, mert elég egy hangosabb csámcsogás és máris leomlik a tűzfal – többet nem kérdeztem, de ezt is megoldották. Anyósom tehát azért nem véletlenül aggódott, de végül szépen lezajlott minden és lett egy benti fürdőszoba (elképesztő komfort a XXI. században) no meg saját konyhám (és ez már több volt, mint konyha: szimbólum). Az elvégzett munka örömét ünneplendő készültem megsütni életem első almás pitéjét, amikor észrevettem, hogy a kiválasztott tepsi nem fér be az új sütőbe – könnyes szemmel vittem át anyósomhoz, aki nagy kegyesen megdicsérte és megsütötte (szakácsnő volt a lelkem, esélyem sem volt semmilyen babérokra, ezen a téren tehát lehetett nagyvonalú).

Így kezdődött tehát új életem a kertes házban, amelynek a felújítása természetesen állandó állapot, csak néha szünetet tartunk. Később Gitta néni és anyósom fokozatosan engedték át az udvaron vagy a kertben végzendő munkákat, amikor már fizikailag nem bírták, de el kellett teljen vagy nyolc év, mire az első virágmagot a magam szája íze szerint vethettem el. Végülis nem volt sietős, végig tiszteletben tartottam a határokat és lázadó természetem ellenére nem kerestem olyan helyzeteket, ahol azt érezhették volna, hogy átveszem a helyüket, szerepüket, pedig nyilván ez történt. (Mindketten elmentek már, anyósom tíz éve, Gittuska idén, mindkettejükkel nagy tapasztalás volt egy fedél alatt élni és ha ez nincs, nincsenek a történeteik sem, amiket éppúgy megörököltem, mint nagyanyámtól és ez az igazi kincs valamint jutalma a toleráns, udvarias, tisztelettudó ifjú nemzedéknek, aki tudja, hogy hallgatni arany.)

Virágtérkép

Szeretném nagy vonalakban összegyűjteni, hogy egy mai - jelen esetben nem számít, hogy vidéki, vagy városi kertről van szó - kertben milyen virágok nyílnak, melyek a legelterjedtebb évelők, melyek a legkedveltebb egynyári virágok.

Fontosnak tartanám ezt a rövid kis adatgyűjtést (kíváncsi vagyok, no!) - sok mindenre lehet belőle következtetni: a divatos kertészeti és étkezéskultúrai trendektől kezdve a társadalmi státuszszimbolikán át a lelki életig. Minden esetre kitapintható lenne egy körkép arról, milyen is a kerthez, a földhöz, a növényekhez való viszonyunk. Megint egy lehetőség arra, hogy tanuljunk egymástól. Sőt, ha akarjátok, a növényekről készíthetünk rövid botanikai leírást is, ami műanyagtáblára nyomtatva kitehető a kertbe, hogy a gyerekek csak úgy, mellékesen lássák a tudnivalókat - ez pedig már kertpedagógia (garden-based learning).

enter image description here

Ha nem tudjátok az adott növény nevét, akkor fotót is küldhettek, sőt a legjobban annak örülnék, ha a nevek mellé fotókat is mellékelnétek. (Ajánlom a gyerekmunka igénybevételét. A fagyit én állom!)
Köszönöm!

enter image description here

A Virágnévszótár 2016-ban jelent meg, és végre egy olyan virágnevekkel foglalkozó mű, ami a növények botanikai leírását is megadja - végre nem válik külön a nyelvtörténet és a botanika. Zárójelben megjegyzem, hogy én kimondottan üdvösnek tartom azt, hogy manapság újra divat a 'polihisztorság': például utazás, irodalom és gasztronómia, vagy: botanika, kertészet és gasztronómia kertnaplóba fűzve - több szemszögű, több tudásterületet ötvöző munkák jelennek meg a könyvpiacon. Inspiráló, színes látásmód. Fontos.

Amikor először olvastam arról, hogy milyen növények voltak egy hagyományos parasztkertben, milyen virágok voltak pl. közkedveltek egy adott korban, nem értettem, hogyan lehet ennyire általánosítani, hiszen (gondoltam én ezt korábban) a számtalan növény közül mindenki más virágokat kedvel. Node, nemcsak kedveljük a virágokat, hanem egyszerűen van, amihez könnyen hozzá tudunk jutni (ezáltal mindenki hazaviszi), van, ami pedig lázba hozza az embert, mert különlegessége ellenére végre megszerezhető - elég csak a 16-17. századi tulpomániára, a 17. századi tulipánőrületre gondolnunk.
Gondoltam végre én is ajánlok egy jó kis filmet, nagy boldogan meg is találtam a Tulipánláz című romantikus alkotást, mely azt ígérte, hogy ezt a korszakot dolgozza fel. Nem bírtam végignézni - rossz filmekre nincs időm. Deborah Moggach azonos című regényéből készült, ami a kritikák szerint olvasásra érdemes. Megpróbálom.
Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, ne felejtsük el azt sem, hogy ugyanakkor csereberélni is szeretünk (tényleg bizonyos mértékig homogenizálódnak, hasonulnak egymáshoz a kertek) - a virágos kert megalkotása igazán női munka. Mindig hálás leszek azért, hogy amikor elkezdtem kialakítani a kertet, rengeteg növényt kaptam Rozi nénitől, Kati nénitől, Erzsitől, Anditól - szerencsére most már nem csak kapok, hanem csereberélni is tudunk, mert már nekem is vannak olyan növényeim, amik viszont nekik nincsenek. Andival és Erzsivel itt a faluban ezt igencsak előszeretettel űzzük: virágmagok jönnek-mennek, dugványok és fiadzások vándorolnak egyik portáról a másikra. Szeretem ennek a csereberének a mozdulatait, az egész procedúra diskurzusát: kezdődik a növény bemutatásával, ami szinte minden esetben emocionálisan túlhevült (Jaj, ezt nagyon fogod szeretni, mert... Ez igazán kedves.... Ez kicsit kényes, de...). Folytatódik azzal a hezitáló mozdulattal, ami egy pillanatra megakasztja az adó kezet, amelynek során eldöntjük, hogy az anyanövényről mit és mekkorát adjunk oda - ilyenkor önkéntelenül mindig megküzdünk az irigység és a sajnálat érzésével, aztán persze legtöbbször győz a nagyvonalúság, és már le is nyisszantottuk, elválasztottuk azt a darabot, amit jó szívvel a másiknak adunk. Ritkán van csak - de ugyanolyan fontos kimondanunk - amikor nem tudunk adni, mert még nem érett meg rá a növény, hogy egységét megbontsuk, még nem erős sem a növény, sem mi magunk ahhoz, hogy kevesebbünk legyen belőle. Nemcsak a tulajdonlás, hanem a viszonyulás is megmutatkozik ezekben a döntésekben.
Falun élve értettem meg, miért mindenkinek muskátlija és begóniája van az ablakokban: mert tényleg egész nyáron át lankadatlanul virítanak, mert tényleg olyan nagyon pirosak, amit semmi más színnel nem lehet pótolni, mert tényleg csak ők bírják az erős napsütést, mert tényleg ezek illenek egy falusi portához.

Lányaim a kertben:
Nekem ezekben a Janka fotókban megmutatkozik az egész kertszemléletünk: a természetes és a mesterséges, a természeti és az emberi találkozása, ezek játéka, talán megtalált harmóniája. (Jolán hajában mindegyik képen valamilyen, az óvodai udvarlójától kapott művirág van - ha szednek nekem egy szép virágot vagy levelet a gyerekek, mindig a hajamba tűzöm. Az érzelmi telítettség sokszor fontosabb, mint az esztétikum.)

enter image description here
Jolán és a muskátli

enter image description here
Jolán és a cserjés pimpó

enter image description here
Jolán és a méhbalzsam

enter image description here
Jolán és a kúpvirág

enter image description here
Jolán és a begónia

Panelből kertes házba - lépésről lépésre: 2. lépés: azt hisszük, hogy ez a kertes ház

Miután kellően kiélveztük a panelek különféle formáit (hát nagy változatosságnak azért nem nevezném, de mégiscsak nyolc különböző panellakásban töltöttem el 16 évet), egyszer csak egy kertes házban találtuk magunkat és szentül meg voltunk róla győződve, hogy ez lesz az igazi, vége a sok költözésnek (párhuzam aktuális pótapuka és anyám szerelme között: ők is ezt hitték és ahogy a lakás esetén, sajnos/szerencsére az ő életükben sem így alakult). Ez az új ház igazából egy kerttel rendelkező társasház volt, ahol az első szinten lakott egy idősebb házaspár leválasztott hátsó udvarral és óriási kutyával, ahová egy folyosószerű kertrészen keresztül lehetett bejutni, elöl pedig volt két részre osztva egy nagyobb kert, ahol az alsó szomszéd és a mi kertünk is igyekezett élni valahogy. Mi a második szinten és a padlástérben laktunk, hozzánk egy külső lépcsőn lehetett feljutni, tehát a közös " nyitott folyosón" kívül egyéb módon nem volt muszáj érintkezni az alattunk lakókkal, csak a kertben - ha lettünk volna ott.

Ehhez a házhoz érdekes élmények kötődnek, amelyek mind jelzik, hogy a panelból éppen kiszabadult illetők mennyire nem tudják, mit jelent kertes házban élni. Mi nagyon hittünk benne, hogy úgy élünk, mint mások, akik tudják, mit jelent ez, de ez csak illúzió volt. Először is anyámék az első kertet megpróbálták haszonkertté formálni, hiszen az alsó szomszédék is ezt tették: gyönyörű paradicsom- és paprikapalánták, borsó, szamóca, hagyma, répa és gyökér élt a kertjükben és túl azon, hogy kapáltak, gazoltak, még öntözni sem felejtettek el (ott kellett rájönnünk, hogy nem várhatunk folyton az esőre). Na, hát nem csoda, hogy ezt nekünk nem sikerült még megközelítenünk sem: anyámék mindketten komoly munkamániások (még most is), így alig voltak otthon. Mi, gyerekek, kicsik is voltunk ehhez (jó, én nem, mert már 16 voltam, mondhatná a kedves Olvasó, de nekem meg gőzöm sem volt az egész kertészkedésről és - minő meglepetés - valahogy kamaszként nem a botanikus meg gazdálkodási könyveket bújtam) és persze lusták is - ki szeret gazolni? Így aztán maradt a szamóca, mert semmi más nem élte túl, hogy alig öntöztünk... Nem baj, ezt is sikerként könyveltük el - hát mikor ettünk mi a panelben saját termesztésű epret? (Fő a töretlen optimizmus - végül is angol-magyar két tannyelvű iskolába jártam akkor, valamit csak átplántáltam a családba is az angolszász mentalitásból!)

A másik furcsa kezdeményezés hasonlóan szégyenletes, nem is tudom, meg kell-e írni, de hát magunk között vagyunk, ugyebár. Nos, szóval, hát igen, én már rég szerettem volna kutyát (apámat korábban rá is bírtam beszélni erre, mire ő egy nap után elég józanul felmérte, hogy nem képes tolerálni, amikor egy kiskutya lepisili az éppen leadandó kutatási eredményeit), de persze olyat, amelyik kölyök, és ahogy megnő, mindent megtanul magától, mert olyan okos és elszórakoztatja magát, amikor nekem tanulnom kell. A kutyusnak elvileg kinti kutyaként kellett volna cseperednie, ez volt a szülők szabálya, de hamar kiderült, hogy Toniónak (mert így hívták) és nekem saját szabályrendszerem van, és ezzel el is kezdődtek a nehézségek. Úgy vélem, hogy a nagyon furcsa kalandjainkat mégiscsak jobb, ha örök homály fedi, mert még a végén nem engednek többet írni a blogra, ha mindent elmesélek. Maradjunk annyiban, hogy a kutyatartás sem egészen úgy alakult, mint azt egy kertes házban elvárhatná az ember, a kutya meg főleg nem.

A nem várt fordulat a Tonió-sztoriban az, hogy talán sosem leszek művészfilm-rajongó, ha nincs kutyánk és kertes házunk, ugyanis egyik éjjel, amikor pótapuka "vonult" (no ne tessék még furcsább dolgokra gondolni, egyszerűen mentős volt és így hívták az éjjeli ügyeletet), Tonió eszeveszett ugatásba kezdett és majdnem megfogott egy embert, aki bizony bemászott a kertbe és már éppen készült volna valami sötétebb cselekedetre is (nem tudom, lehet, hogy le akarta legelni a szamócáinkat), amikor a kutya megzavarta. Anyám pongyolában egyből lerohant, vele az alsó szomszéd, nagy hangon megtárgyalták az esetet az éjszaka közepén és agyba-főbe dicsérték a kutyát (akinek már így sem voltak éppen megnyirbálva a jogai). Ettől kezdve azonban anyám szerda éjjelente csak a bekapcsolt tévé mellett mert elaludni, én meg tanulás után ott gubbasztottam nála még egy darabig, hogy őrizzem és ne féljen - mondtam én, de igazából azért, mert rájöttem, hogy este tíz után érdekes műsorok mennek a tévében. Hát rögtön a második ilyen szerdai szeánsz alatt anyám már szépen horkolt, amikor egyszer csak vetíteni kezdték Ingmar Bergman A hetedik pecsét c. filmjét és ez volt, ami aztán szó szerint megpecsételte a sorsomat, mert nem csak, hogy pár nap alatt sorozatban megnéztem Bergman összes filmjét (éljen a videó - tudja még valaki, mi volt az?), hanem azóta sem gyógyultam ki a művészfilmekből. Ha ez nem lett volna elég, szintén szabályosan beleszerettem Hankiss Elemérbe is és amikor bármilyen műsora ment, én bizony néztem. A végén már olyan szerda éjjeli tévéfüggő lettem, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna. Mit tesz az emberrel, ha kertes házba költözik, ugyebár? (Ha a kedves Olvasó is ilyesmit forgat a fejében, hát jól gondolja meg, nem várt veszélyek forrása lehet egy ilyen döntés - bár sajnos kétlem, hogy a mai kamasz gyerekek éppen a tévé előtt fejlődnének szellemileg. Mert mit is csinálnak a mai kamaszok? Na, én aztán tudnék mesélni, teljesen hihetetlen, hogy... ja, ez még mindig nem az a bejegyzés, haladjunk.)

Anyám munkája szerencsésen a Balaton-partra vezényelte családunkat hamarosan - egy újabb kertes háznak álcázott lakásba. Volt itt ugyan két kert is: egy elől, egy hátul, de az első kertbe főleg az autó állt be, mert ennyi hely volt, a hátsó kertet meg senki sem látta, így erőfeszítéseink a szamóca-termelés kapcsán a nullára csökkentek. A hátsó kert mintha nem is létezett volna, úgy kezeltük: anyám néha kivitte oda a szobanövényeket, hogy friss levegőt kapjanak, de ezzel is hamar felhagyott, amikor a velem egykorú Fikuszt próbálta egyszer kicipelni (mindannyiunk bölcs és előrelátó tiltakozása ellenére) és egy roppanás meg "jaj" után nem tudott felállni a hajolásból. Hm, hm, következett egy jókora szuri meg két nap ágynyugalom, ami egy munkakóros anyának mindennél ijesztőbb, így a Fikusz visszakerült eredeti helyére és a következő költözésig nem moccant (még csak meg se mert pisszenni, nőni is elfelejtett). Hát ennyit a hátsó kertről és úgy általában a kertes ház-élményről akkoriban. Azért a kilátás a Tihanyi-félszigetre nem volt utolsó és noha ehhez fel kellett mászni a hatodik félemeletre (mert ennyi volt, bizony - mondom én, hogy kertes háznak álcázott panelben laktunk), azért ott nyitottak anyámék egy helyes kis teraszt és a korábbiakhoz hasonlóan ezen szorongtunk, ha élvezni akartuk a természet szépségeit.

Anyám később többrendbeli válás után jutott el végre az igazi kertes házba, ahol most is él, én pedig a Férj alföldi parasztházában tanultam meg, mit is jelent a kert - erről hamarosan.

Panelból kertes házba - lépésről lépésre, 1. lépés: gyerekkor a panel világában

Mint korábban írtam, nagyanyám kertből panelbe költözött élete során egy markáns váltással, én pedig pont fordítva, panelból kertes házba költöztem 16 éves korom körül és azóta is kertes házban élek, leszámítva az egyetemi évek alatti panel-létet, amely öt év nagy része azonban olyan szerencsés volt, hogy megint csak nem számított sokat, milyen lakásban éltünk éppen - itt is a közösség volt a meghatározó, a körülöttem élők, akikkel szinte családként éltem együtt.

Első emlékem a panel mint olyan kapcsán arra korlátozódik, amikor éppen elmegyünk egyikből a másikba, tehát amikor kb. 3 éves koromban egyszer csak hurcolkodunk át a közös családi panellakásból nagyanyámékhoz, mert anyám és apám épp váltak (ez családi aforizmaként úgy maradt meg mint emlék, hogy Fannika azt mondta "Anya, a Csocsó lopja a cuccot!" - Csocsó anyám öccsének a legjobb barátja volt, hobó, barlangász, nagy csavargó és nagy nevettető, aki épp segített nekünk a "cuccok" költöztetésében). Utána nagyanyámékkal laktunk egy ideig, ahol nagyapám az orrára tolt szemügével olvasott nekem minden este a Rémusz bácsi meséiből a matracon ("Ninc itt szenti, cat én vadok itt ededül", olvasta nagyapám pöszén a Nyúl házában elbújt Róka ijedt monológját, míg anyám meg nagyanyám a paplan alatt próbálták elfojtani röhögésüket Papa beleérző képességét látván). Ezen a matracon (nagyanyámék úgy mondták, "laticeren") aludtunk anyámmal pár hónapig, amíg saját albérletbe költöztünk - egy belvárosi panelbe. Innen aztán kezdetét vette egy 13 évig tartó életszakasz, amely alatt (tessék csak számolni!) 6 különböző panellakásban laktunk (később különböző "pótapukákkal" is, akik szerencsére nem változtak olyan gyakorisággal, mint a lakások...), míg végül megérkezett az addigra már jelentősen kibővült család az első kertes házba, amit még sokáig ezután is hasonlóan használtunk, mint a panel-életteret és csak lassan jutottunk el a valódi kertes ház-élményig.

Milyen is volt panelben lakni gyerekként? Mint már említettem, mi azt hoztuk a nagyszülőktől is, hogy a panel egy jó dolog: komfortos, puha szőnyegpadlóval, szépen tapétázva, van folyó meleg víz bármikor, ha gond van, megoldja a lakóközösség vagy a közös képviselő, elférünk rendesen, tehát minden szép és jó. Ha meg levegőre vágyunk, ott vannak a játszóterek, ahol hasonló panelgyerekekkel lehet barátkozni, hétvégén pedig tessék kirándulni menni valahová. Mivel a körülöttünk élők is pont így éltek a 80-as, 90-es években, volt az embernek egy egyenlőség-érzése, egy közösségbe tartozás érzése, mert nem voltak kirívó különbségek az osztálytársak, barátok életében sem. Esetleg volt, aki többszobás panelben lakott vagy több könyve volt, netán volt autójuk is és nem minden nyáron a Balatonon nyaraltak, de ezen felül aztán csukott szemmel vagy töksötétben is ki tudtam találni a mosdóba bárkinek a lakásában, mert kábé pont olyan volt, mint a miénk. Nem volt nagy hencegés, nagy szájtátás, beleláttunk (sőt, simán bele is hallottunk) egymás életébe: tudtuk, mikor étkezik a szomszéd (mert kiordított az ablakon a játszótérre, hogy "Jancsikám, azonnal gyertek fel, kész a kaja"), mikor húzza le a vécét (ehhez nem kellett a néha vele járó káromkodást sem hallani), mikor romlik el a mosógépe (mert akkor mi áztunk el alatta) és esetleg egyebeket is (aki most szaftos részletekre számít, az téved és szégyellje magát :-).

Az első nagy kigúvadt szemeket akkor láttam, amikor 1992-ben az egyik tehetősebb szomszédnak egyszer csak lett egy Lada Samarája! Na, erre kicsődült az egész tömb és úgy nézte a Lada Samarát, mint valami űrhajót vagy földön túli jelenést, amelyik orrát felhúzva megdicsőült fényben szikrázott a sok Trabi meg Skoda között a parkolóban. Ez egyenesen szenzáció volt, de végül ezt is megszoktuk, később meg elköltöztünk és akkor aztán már annyi kocsit láttunk és olyanokat, hogy szegény kis Lada Samara bizony nem tartotta volna már olyan magasra az orrocskáját a profibb krómozású kollégák mellett.

Egy másik legendás dolog a házibuli volt akkoriban (is), hiszen az ovis panelgyerekek szépen összebarátkoztak az oviban vagy a játszótéren, utána nyilván ugyanabban az iskolában tanultak, leckeírás után megint együtt lógtak a téren és ez így ment felsőig, amikor beköszöntött a házibulik ideje. Szinte bárkinél bármilyen alkalomból lehetett házibuli, akinek a szülei ezt megengedték azzal a korlátozással, hogy a rengeteg barátnak kötelező a kisszobában bulizni kizárólag a szomszédok nyugalmának megzavarása nélkül és csakis legkésőbb este 6-ig (!) (nyilván naivitás lenne azt feltételezni, hogy ezeknek a paramétereknek mindig megfeleltünk...). Milyen házibulik voltak ezek, hát csak nosztalgiázni tud az ember, ha visszagondol, micsoda szép pillantások, a kezeknek micsoda véletlen összeérése, micsoda lassúzások történtek ott a sok társasozás, éktelen röhögés és buborékrágó-kipukkasztó verseny közepette. Ha ezt a mai fiatalok tudnák, de hát mit tudnak ezek a mai fiatalok, hiszen csak... na jó, nem erről szól ez a bejegyzés, haladjunk.

Kikapcsolódni azért ebből a fajta közösségi létformából is kellett néha, hiába volt olyan melengető a többi ember akol-közelsége és erre léteztek különböző módszerek. A legegyszerűbb az volt, ha a két egymás mellé épült erkély közé húztunk egy válaszfalat azon a kis részen, ahol még éppen át lehetett látni a másikhoz, hogy azért mégse kelljen mindig Pirike nénivel beszélgetni, ha kilép az ember az erkélyre egy kis friss levegőt szippantani. Így aztán megteremtette az ember a saját minikertjét, ahol békésen elfért egy kis szőnyegdarabka (ha akartuk, lehetett zöld - gyep gyanánt), két összecsukható kempingszék (csak végső esetben lehetett kinyitni, különben persze nem fértünk ki), egy icipici asztalka, napernyő, természetesen muskátlik meg poros szobapálmák és máris ott volt a beach-feeling akár a negyediken vagy a hatodikon, ahol bizony mi még komoly gasztronómiai tevékenységeket is folytattunk (ha hiszi a kedves Olvasó, ha nem, ettünk mi itt tenger gyümölcsét rizottóval, csavart sült burgonyát rántott csirkével és görög salátával, nyúlpaprikást saját készítésű nokedlivel és még sorolhatnám, de most épp diétán vagyok, jobb, ha nem megyünk ebbe bele).
Ha ennél vadabb kalandokat kerestünk, ott volt a Balaton: Veszprémből félóra alatt az igazi beach-en voltunk egész nap és ettük a lángosok meg palacsinták legjavát, este meg örültünk, hogy pipacsvörösen hazamehettünk a mi kis panelünkbe ahelyett, hogy a részeg német turisták dajdajozását kelljen hallgatni egy szűk lakókocsiban és még a szomszédok irigy megjegyzéseit is bezsebelhettük a liftben, hogy de szép barnára sültünk (nem mindig volt jó a lámpa). Ennél vadabb ötletek azért ritkán merültek fel, bár persze akinek autója volt, az messzebbre is kalandozhatott - nekünk sokáig nem volt, így maradt némi vonatozás, buszozás néha akár olyan távoli zugokba, mint például Székesfehérvár (a fél gyerekkoromat a Bory-várban fényképező apámra várással töltöttem el ;-).
Azt azért el kell mesélni itt, hogy a legkalandvágyóbb pótapuka nem érte be ennyivel, így 1994 csodás nyarán nekivágtunk az Útnak és elindultunk Olaszországba, egészen pontosan Velencébe - Trabanttal (ne tessék röhögni, hát ez volt a háznál éppen). Igaz, hogy a határon megkérdezték, hogy komolyan gondoljuk-e, de mi mind a négyen nagyon is komolyan gondoltuk (illetve öten, mert anyám pocakjában már ott volt a kisebb öcsém, de mivel ezt senki nem tudta még odafele, az ő szava nem számított), és el is jutottunk a célállomásra még aznap éjjel (jól ment ám a Trabicsek), ahol is megszálltunk egy gyönyörű apartman... kertjében egy lakókocsiban, de bejárhattunk a fürdőszobába (!). Fantasztikus öt napot töltöttünk itt, én 14 éves voltam és életemben először jártam külföldön, ráadásul mindjárt Velencében - azt hiszem, nem kell mondani, hogy a panelkislánynak nagy szájtátások közepette egyszerre igencsak kitágult a világ (milyen egészséges rácsodálkozásokat lehetett megérni internet nélkül!). Volt itt is kaland bőven, főleg, mert anyám alapvetően oroszul tudott, pótpapa meg pár gasztronómiai kifejezést németül (pl. Wiener schnitzel), mi a bátyámmal elgagyogtunk egy incifincit angolul, már amikor mertünk egyáltalán (félszeg pattanásos kamaszok életükben először kommunikálni próbálnak című jelenet), de amint megtanultunk annyit, hogy "grazie" meg "prego", azonnal otthon is érezhettük magunkat, mert mindenki kedvesen mosolygott és kézzel-lábbal megbeszéltük, amit kellett. Egészen addig tartott az idill, amíg a hazaindulás reggelén pótpapa bezárta a slusszkulcsot a Trabiba és ha levesszük a jelenetről a hangot, amikor ezt elképzeljük, jobban járunk. Szerencsére ott tartózkodott egy lángelme (szerény személyemben), aki az elmúlt napok kultúrsokkja okozta rózsaszín merengés ködén át is észrevette, hogy nyitva maradt azért a csomagtartó, így szépen bepréseltem magam azon keresztül az üléseken át a kormányig, ahol megkaparintottam a kulcsot és ezzel megmentettem magunkat, indulhattunk haza. Indultunk is, mentünk is szépen, amikor az Alpokban a Trabi köhögni kezdett, majd füstöt okádott és egyéb módokon értésünkre adta, hogy innen nem mozdul. Szerencsére ez éppen egy Cortina d'Ampezzo nevű helyen történt, ami - minő véletlen - éppen világlátott pótapuka egyik korábbi kedvenc helye volt (szerintem simán elszabotálta a Trabit, de ez maradjon köztünk). Így aztán itt megszálltunk egy éjszakára és remekül mulattunk, hogy milyen hideg is van itt nyár közepén (este már kevésbé mulattunk, amikor persze nem kapcsolták be a fűtést, hiszen nyár volt), másnapra pedig csodák csodájára kivirult a Trabi és folytathattuk utunkat haza. Folytattuk is, amíg anyám nem kezdett el állandóan rosszul lenni a kanyarokban, ami miatt elég gyakran megálltunk (kábé minden kanyar után, ami nem volt épp szép dolog, tekintve, hogy így mindenki azt hihette, hogy a Trabi nem bírja a tempót, pedig ezt állítani szemenszedett hazugság lenne), de így legalább otthon már azt is megünnepelhettük, hogy nemsokára bővül a család (és nemcsak azt, hogy egy darabban értünk haza mi is meg a kocsi is). Hát, igen, itt már eltelt pár év a rendszerváltás után és mi már csak két évig éltünk panelban, bár ezt akkor még nem lehetett tudni.

Kisebb öcsém megérkezése idézte elő azt a panelmutyi helyzetet, ami még hozzátartozott ahhoz az érához és általában az egész panel-miliőhöz. Voltak kedves szomszédok a hatodikon egy négyszobás lakásban, akik bizony egyrészt kettecsként éltek, bár ez még nem bűn, de másrészt meg olyan hiteltartozásuk volt, amit nem bírtak fizetni. Voltunk mi a negyediken öten, akik éppen egy kisbabát vártunk egy kétszobás lakásban. Volt azután még egy kedves, ügyes, jó szimatú ügyvéd barátja is a családunknak, aki gyakran járt hozzánk beszélgetni. Ebből valahogy az kerekedett ki, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat egy költözködés közepén, amikor is a párocska a hatodikról átköltözött a mi lakásunkba, mi pedig az övékbe. Hm, hm, bizony, bizony és még azt is mondhatjuk, hogy mindenki jól járt, utána is udvariasan köszöngettünk egymásnak a liftben és még a párocska volt hálás, mert megszabadult a tartozástól. Ha ennyi nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy a hatodikon valahogy úgy alakították ki a folyosót, hogy pont a mi új lakásunk előtt maradt egy kis terecske kihasználatlanul, ahol szebb napokat látott fotelek és virágok ücsörögtek eléggé magányosan, mert minek is üldögélt volna ember is, nagy filozófiai felismerésekre nem számíthatott ott, de még kilátás sem volt. Hát idővel ezt a kis terecskét valami ügyes engedéllyel mi leválasztottuk és abból lett ott nekünk egy étkezőnk - kint a folyosón, egy üvegajtóval leválasztva (tűzvédelmi okokból, ugyebár, amit senki nem értett, de jól hangzott és így nem kellett a többi lakónak sem nagyon irigykedni). Azon túl, hogy nagyon fejedelmien éltünk és persze viszonylag csendesen étkeztünk mi ebben a térben, aludt ott egyszer egy teljes székelyföldi túrázócsapat is, tehát nemes célra is felhasználtuk azért, amíg aztán hamarosan elköltöztünk egy kertes házba, és innen jöhet a folytatás.

Zoránnak egyébként van egy 1979-es száma Dusán szövegével, az Üzenet, ami szerintem valamennyire visszaadja azt a hangulatot, amelyben íródott ez a szöveg. Ez a rész például:
"A doboz-házakból ne ítéld meg,
Bár nem hirdettük a szürkeséget,
De azt hittük, hogy drágább, ami szép."
De itt van barátunk, a youtube is:

https://www.youtube.com/watch?v=M-kYoYWvSqs

Faluból városba - kertes házból panelbe

A szőlőművelés szépségei kapcsán több minden eszembe jutott nagyanyám múltjáról és jelenéről is, elgondolkodtató, hogy életutunk lakhely és tevékenységek szempontjából pont az ellenkező irányban halad. Azt tudni kell, hogy nekem olyan anyai nagyszülők jutottak, hogy őket senki és semmi nem pótolhatja, olyan mély szeretettel és elfogadással vettek körül, olyan erkölcsi értékrend az övék, hogy abból egész életemben táplálkozni tudok, és még a gyerekeim is, mert tőlem megkapják ezeket a színes életmeséket, amelyeket nagyanyám és nagyapám a panelrengeteg közepén az erkélyen ülve meséltek, néha vitatkozva, egymást lehurrogva ("Nem úgy volt az, Ilonkám", "De Lacikám, hát rosszul emlékszel", "Ugyan már, azt a szomszédot nem is Pistának hívták, hanem Jóskának", "Emlékszel, amikor Náci bácsi beleesett a verembe?", stb.), elképesztő színesen előadva - hiszen az életük volt.

Nagyanyám Andráshidán született (Zalaegerszeg mellett), nagyapám Ácsteszéren (Székesfehérvár és Győr között), tehát mindketten faluban (azt hiszem, a mai felnőtt generáció nagy részének a nagyszülei faluban születtek és éltek többnyire) és csak később, fiatal házasként költöztek Pápára, ami ugyan város, akkor is az volt, de azért a mai napig kisvárosnak számít, ráadásul itt még megvolt a kertes ház, tehát kb. 40 évig a faluság határozta meg az életterüket és tevékenységi köreiket. Végül nagyapám munkája miatt Veszprémbe költöztek, amikor a két gyerekük már egyetemista volt, Veszprémben pedig ugyanabban a kétszobás panellakásban éltek több mint 30 évig, amikor aztán nagyapám elhunyt, nagyanyám magára maradt és végül ma egy idősek otthonában él, ami számomra szívszorító, de más megoldás nem jöhetett szóba, nagyanyám pedig természetes humorával és életszeretetével viseli.

Mind nagyanyámnak, mind nagyapámnak a föld körül forgott az élete gyerek- és fiatalkorában, hiszen abból élt mindkét család. Nagyanyám apja egy báró kertésze volt, mindennapjaikat a kert, elsősorban természetesen a haszonkert határozta meg és a vele járó temérdek munka, amiben a család összes tagja részt vett, hiszen segíteni kellett, ezt tanulták otthon heten a testvérek. Amikor nyugdíjba vonult, nagyanyám rendesen felszedett magára kilókat, gyakorlatilag úgy nézett ki, mint egy nagyon jóindulatú teáskanna, és az egész család nagy lelkesedéssel próbálta rávenni, hogy egyen több zöldséget, sétáljon többet, mozogjon. Nagyanyám erre legyintett és közölte, hogy "ti nem tudjátok, milyen volt az a háború alatt - éhezni, amikor kaptunk télen reggelire egy szem főtt krumplit, azt bedugtuk a kabátunk zsebébe, hogy az iskoláig tartó 10 kilométeres gyaloglás alatt ne fagyjon le a kezünk, aztán megehettük és estig nem is kaptunk semmit, de olykor vacsorára se, mert nem jutott - ilyen világ volt, kislányom. Nyáron meg mi volt, csak a folytonos kapálás, enni legalább volt paprika, paradicsom, mindenféle zöldség, mert a dédapátok kiváló kertész volt ám, de én mást sem ettem akkor, márpedig többet nem akarok, most már bizony húst eszem, fiam." Elképesztő történetek kerültek így elő, hogyan volt, amikor a háború után még mindig nem volt semmi, de már kezdett lassan beindulni az élet és nagyanyám a testvéreivel a városban lévő étterembe járt be zsemlét lopni (már bocsánat, de hát ez történt - a szerző megjegyzése): beszaladtak ketten, bebújtak a földig érő abrosz alá, onnan csenték el a friss, ropogós zsemléket, annyit, hogy az összes testvérnek jusson, a pincér meg úgy tett, mint aki nem veszi észre, hát hiszen látta, milyen szegények azok a gyerekek. De ezt nagyanyám úgy tudta elmesélni, hogy közben gurultunk a nevetéstől, mert mindig eljátszották, milyen képet vágott a pincér, amikor először ezt észrevette vagy milyen volt, amikor az egyik testvér megbotlott és magára húzta az abroszt, úgy menekült ki az étteremből.

Aztán ott volt a mozgás, mindig mondtuk neki, hogy menjenek le Papával, sétáljanak többet a háztömb körül - mi volt erre a reakció: "Gyerekeim, ti azt nem tudjátok, mi mennyit gyalogoltunk nagyapátokkal, először is minden áldott nap 10 kilométer az iskolába meg ugyanennyi vissza az erdőn keresztül - már amikor mindenkinek volt cipője, mert volt úgy, hogy csak két pár cipő volt, hát akkor két gyerek ment aznap iskolába, másnap meg másik kettő. Utána is gyalog jártunk dolgozni, akár másik faluba is, annyit gyalogoltam én életemben, olyan szép lában lett, nagyapátok abba szeretett bele. Különben is, mit lehet itt sétálni a panelek között, ugyanolyan házakat látni mindenhol, bezzeg az erdő, gyerekkorunkban mindig ott bújtunk el, ha dolgozni kellett volna a földeken és éppen nem csípett el édesapánk, aztán hiába kiáltozott szegény édesanyánk, mi bizony bevettük magunkat az erdőbe sokszor estig és olyan jókat játszottunk ott, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. Sétálni a panelházak között? Ugyan már, ki látott még olyat!" Szóval nagyanyám rendesen ellenállt a modern egészséges életvitelnek, de ha belegondol az ember, nagyon is érti, megérti.

Mit is jelenthetett nekik, időseknek a panel-életforma, akik a tér teljes szabadságában nőttek fel, akik olyan közegben éltek életük nagyobbik részében, ahol azonnal ott volt a kert, a tér, ahol ismerték az emberek egymást, ahol számított egymásra a közösség, ahol mindenki számított a közösségen? Egyébként érdekes módon a közösségben élés a panelben is fontos maradt és ki is alakult, ismerték a lakókat ("már megint az ablakban ül az Editke, ez is olyan ablakzsiráf"), legtöbbjükkel jóban voltak ("hát megint eláztatott minket a Jóska fentről, de hát nem tehet róla szegény, elromlott a mosógépe"), néha vigyáztak más lakására, ha az illető nyaralt, öntözték a virágait ("nem tudom, mit csinál a Margitka a szobafenyőjével, az övé olyan szép"), és állandóan visszatérő mondat volt, amikor náluk voltunk, hogy "ne ugráljatok, gyerekek, a Marika néni alattunk alszik, mert szegény megint éjszakás volt". (Ez annyira rögzült bennem, hogy amikor a Férjhez költöztem az alföldi egyszintes parasztházba és ő éppen egy tánclépést mutatott, azonnal rászóltam, hogy ne ugráljon, mert alattunk laknak. Hát igen, a hangyák, mondta ő.) Voltak tehát motívumok, amelyeket áthoztak a falusi életből a panelbe, de gyanús dolog az, hogy alig beszéltek róla, mennyire nehezen viselték a váltást.
Nagyszüleim sosem beszéltek túl semmit, ma úgy mondanánk, hogy nem lelkiztek sokat, de azért az életmesék között itt-ott felsejlett, hogy nagyanyám mai szóval élve depresszióba esett, amikor ott kellett hagyni Pápán a szép kertes házat, a baráti kört és a panelben kezdeni új életet, ismeretlen életformát kialakítani. Gyógyszert is szedett egy ideig, mint később elmesélte, de azt is mindig nyomatékosan elmondták, hogy nem volt más választás és nem szabad szidni a panelt, mert "ti, gyerekek, nem tudjátok, mi volt itt azelőtt - putrik, a legtöbb embernek saját konyhája sem volt, nemhogy mosdó meg fürdőszoba, nem volt itt a háború után értelmes élet, mindent úgy kellett újra felépíteni nekünk, mindannyiunknak. Szét volt minden bombázva, aztán később itt voltak a ruszkik (már elnézést, de korrekt az idézet - a szerző megjegyzése), nem volt ez a Veszprém, csak egy libafosos legelő (adott Mama Gizella városának - a szerző megj.), hát gyorsan és sok lakás kellett annak a nyomorult népnek." A nagyszüleim a panelépítés mögött abszolút a jó szándékot, a munkát látták és nyilván valahogy maguk előtt is könnyebb volt igazolni valahai döntésüket, így teljesen szolidárisak voltak a panel-életformával, később egyenesen azt mondták, hogy nem is hiányzik már a falu, inkább csak a pápai baráti kör. Sajnos az életterük nagyon leszűkült az évek folyamán és ez nem tett jót nekik sem lelkileg, sem fizikailag. Ennek ellenére sosem bánták meg, hogy így adódott, hiszen a panel is az otthonuk lett, aztán ide jöttek már az unokák és igazából olyan emberek voltak ők, hogy nekünk, gyerekeknek teljesen mindegy volt, hol élnek, mindenhol jó lett volna velük, mert olyan emberi miliőt tudtak teremteni, ahol igazi és vidám volt az élet akkor is, amikor éppen nem volt az.
Hogy ehhez képest hogy alakul az én életterem, arról majd legközelebb.

A szőlősgazda szerelme avagy Gondolatok kapálás közben

A Férj a mi családunkban egyben szőlősgazda is, de azért ez az állítás itt-ott magyarázatra szorul, hogy ne kelljen mindjárt belepirulni (a szégyenbe mármint, hogy közben hogy néz ki a szőlő). Parasztcsaládból származik, a nagypapák mindkét ágon gazdálkodók voltak, az apai nagypapa pedig igazi szőlősgazda. Igazi alatt azt értem, hogy nemcsak volt neki egy jókora szőleje, de azt művelte is, bort is csinált belőle, amit el is adott, tehát egészen konkrétan ebből tartotta el a családot. A nagypapa hétfő hajnalban kiment az akkor még Kecskemét város határán túl lévő szőlőbe (most már ez egy városrész, nemcsak egyszerűen Miklóstelep, mint annak idején, amikor a nagypapa gyalog vagy szekéren bandukolt kifelé és ma már az ilyen telkeket errefelé "hobbinak" hívják, amin egyébként az én dunántúli észjárásom jót kacagott), egész héten kint volt a kunyhóban (itt "gunyhó"), dolgozott ügyesen a maga tempójában, kint is főzött magának bográcsban, aztán szombaton valamikor szépen hazajött és vasárnap ment a család együtt a templomba. Több kellemes következménye is volt ennek az életmódnak: 1, elképesztően hosszú életű volt a nagypapa, 2. finom bort termelt (ma úgy mondanánk, jóféle asztali bort), 3. hosszú házasságban és nagy egyetértésben élt együtt (?) a nagymama és a nagypapa (mármint szombaton és vasárnap, no meg télen), 4. maradt a nagypapa után egy óriási terület, mind szőlő, ami aztán a gyerekekre, később az unokákra maradt, akik ügyesen felosztották és így vagy úgy használják, amiben az a legjobb, hogy egymás szomszédai, legalábbis kint a "hobbin".

Így történt, hogy a Férj is szőlősgazdaként találta egyszer csak magát élete delén és kezdenie kellett valamit ezzel az identitással. Amikor én bekerültem a családba, kimentem néha a(z akkor még csak leendő) Férjjel a hobbira, hogy tanúsítsam elkötelezettségemet, de mást nem nagyon tudtam, mivel 18 éves koromig panelkislányként éltem az életemet és noha az anyai nagyszüleim ágáról nekem is kertészek és gazdálkodók a felmenőim, maguk a nagyszülők már szintén egy veszprémi panelrengetegben éltek, amikor én megszülettem. (Nagyanyám rengeteg életmeséi között ott a mindig visszatérő motívum, amikor ötéves gyerekként hajnalban ki kellett menni a paprikapalántákat kapálni és ő tíz perc után már szépen durmolt a tövek között, olyan álmos volt - felnőttként aztán nem lelkesedett annyira a zöldségtermesztésért...) Szóval nagyon lelkes voltam én, de hát ez akkor még főleg a Férjnek szólt, nem a növényeknek, mert elsőre a gazt sem tudtam megkülönböztetni a kibújó hasznos növénytől. Erre szokták mondani, hogy miből lesz a cserebogár - évek óta van ugyanis saját veteményesem, virágok vesznek körül, s bár a sikereket mélypontok tarkítják, azért én már kifejezetten élvezetből kertészkedem.

Na de itt a szőlő kérdése, mégpedig elég nagy kérdés, mindjárt kiderül, hogy fokról fokra egyre nagyobb, ahogy haladunk itt ma. Az ugyanis úgy van nálunk, hogy mindketten dolgozunk, a Férj pedig hazatérte után vagy futni megy, vagy kóruspróbára, netán néptáncolni, így el lehet képzelni, mennyi ideje marad a szőlővel foglalkozni, amiért ráadásul ki is kell(ene) biciklizni egy jó félórát, meg persze haza is ennyit (bár olyankor néha többnek tűnik). Mehetnék én is a szőlőbe, de én meg a gyerekeket szedem össze, látom el és teszem le időben aludni, hogy olyan hétköznapokban éljünk, ahol rendszer van és kipihent család megy iskolába, oviba, dolgozni. Szombaton swing-táncot tanulunk lelkesen, néha kirándulunk, barátkozunk, szóval szegény szőlő jogosan érezheti elhanyagoltnak magát, mert az is, ezt itt magunk között bevallhatom, lelkiismeret-furdalás ide vagy oda. (A nagypapa nyilván forog a sírjában, de hát ezzel nem sokat segít nekünk.) Ráadásul azt sem szabad elhallgatni, hogy bizony az a bor, amit az én drágám készít, hát... nem a nagypapa színvonala, így még kevésbé motiválja a családot a hobbi irányába. Készült már az elmúlt években belőle borpárlat is, ami valamivel ihatóbb vegyület, de ilyesmit meg mi nem iszunk, ajándéknak meg ciki ízű. Szóval az lett a terv, hogy cserélgessük ki apránként a régi borszőlő-tőkéket csemegére, akkor legalább ehetünk finom szőlőt ősszel (mert azt még nem tettem hozzá, hogy a borszőlő nem a legkedvesebb csemegénk). Szépen beindult ez a projekt, a Férj új lelkesedéssel intézte ezt a dolgot, de még mindig időhiányban vagyunk, így a múlt héten bizony azzal kellett szembesülni, hogy a szőlő sem kikapálva, kikaraszolva, sem felkötözve nincs, permetezni meg kéne, de hát egy dzsungelt nem szokás.

Itt jött a mentő-ötlet: kitört a vakáció (tanárként nekem is), kimegyek én a gyerekekkel szépen kötözni, kapálni, nem lesz itt gond egy szál se, engem is elkapott a lendület - egészen ma délelőttig, amikor több óra buzgólkodás és még több liternyi szemembe csöpögő izzadság árán a 35 sorból még csak 5, azaz öt sorral voltam készen (a magam városi módján - a nagypapa még ennek a látványától is elájult volna, de már nem olyan erős szívdobogással), ráadásul ezek pont a rövidebb sorok. Nosztalgikus érzések kezdtek rajtam kitörni, amikor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyit jártunk mi apámmal a barátja szőlejébe dolgozni, és milyen szép látvány is a magasművelésű szőlő balatoni kilátással (ahol ráadásul nekem nem volt kötelező dolgozni). Na most ez itt alacsony művelésű szőlő, mindenféle balatoni kilátás nélkül, szép alföldi homokdűnék között, ráadásul a mai öt sor (meg a később nagy áldozatok árán rendbe tett plusz kettő) éppen egy barackfa alatt van, szóval kívülről nézve úgy néz ki az ember karaszolás/kapálás és kötözés közben, mint egy barlangi mentő, csak a kutya hiányzik, de ott vannak azért legalább a gyerekek, akik félóránként vonítanak, hogy mikor eszünk már, mikor öntözünk már, mikor szökhetnek át az egyik szomszéd unokatesóhoz, de leginkább mikor jövünk már haza. A középső azért mártír módon csatlakozott rekord tíz percre és közölte, hogy "Mama, Te biztos nagyon szereted ezt csinálni, de én nem", ezzel a maga részéről letudta a segítséget. Eközben ért a megvilágosodás a fa alatt (párhuzam Szent Ágostonnal, azért ez mégis valami), hogy aki ilyen botorságokra szánja magát, hogy 1. beházasodik egy (botcsinálta) alföldi szőlősgazda (valójában persze mérnök - ami még inkább gáz) családjába, 2. a gazdának borszőlő van a telkén, 3. a szőlő nemcsak, hogy nincs a Balaton partján, de még nem is magasművelésű, 4. a vakációja első napjaiban több órát gürcöl, hogy egy elhanyagolt szőlőt vállalható állapotba hozzon, az vagy teljesen hülye vagy nagyon szerelmes. Így kellett rájönnöm (most jön a romantikus rész, a heppiend, amiért érdemes volt ezt elolvasni), hogy a szőlőt nem szeretem ugyan se enni, se művelni, de azért az mégsem utolsó, hogy 16 év együtt töltött idő alatt még mindig ott tartok, hogy a Férjért ezt is megcsinálom. (Vagy tényleg hülye vagyok, de ezt a lehetőséget most ünnepélyesen elvetem.)

Nyári ritmus

Vakáció: azaz a családi élet ritmusának átalakulása a nyári szünidőre. Nyáron (vagy ha úgy őszintébbnek tetszik, akkor mondhatjuk azt is, hogy hosszan iskolamentes időben) szembeszökőbben máshogyan élünk, mint a többi évszakban: máskor kelünk, máskor és máshogyan fekszünk, másokat eszünk, más tevékenységeket végzünk. Sőt, más tereket alakítunk ki magunknak: nemcsak belakjuk a kertet, hanem átrendezzük a szobákat, hogy az aktuális élettevékenységek és érdeklődések a legmegfelelőbb térben és kényelemben történhessenek. Ilyenkor újra a számomra vágyott viszonyrendszerek jönnek létre: az intenzíven együtt és egy térben való együttlétnek hála a családtagok között a kapcsolatok - ha néha hevesebbek is - megerősödnek, a viszonyulások több ponton is nyitottabbak, a megértési mélységek kiteljesedettebbek lesznek. Érdekes, hogy a napok megélése a várttal ellentétben nem lelassul, hanem pont ellenkezőleg, gyorsabb ritmusúvá válik, de - és ez hatalmas különbség! - belsőleg indikált gyorsabb ritmus veszi kezdetét. Minden nyáron elámulok azon, hogy micsoda belső munkálatok teljesednek ilyenkor ki. Jól megfigyelhető ritmusa van a gyerekek játékmunkájának: szinte ütemszerűen váltják egymást az egyéni és a közösségi, azaz az együtt játszott játékok. És ilyenkor mindig együtt játszanak. Próbálom mindig meglesni, elkapni azt a pillanatot, amikor a közös játék egyszer csak felmorzsolódik és egyéni tevékenységben folytatódik tovább, az egyéni munkát színesítve.

Sokat morfondíroztam azon, hogy miért minden szünet bunkerépítéssel kezdődik. Talán az lenne a válaszom rá, hogy a külsőleg megadott ritmus megszakadása, a társadalmi nyilvánosság megszűnése egy mélyen magába zárkózó, elvonuló, meditáló, feldolgozó belső munkát hív segítségül az eltelt időszak megértésére, az egyéni élet kereteibe való beillesztésre, és természetesen a privát folytatásra. Egyszerűen ki kell pihenni a nyilvánosságot/közösségiséget/társadalmi nyomásokat. Újra meg kell találni a belső motorokat, hogy be lehessen azokat kapcsolni.

Az embernek elementárisan szüksége van nyilvánosságra, publikus terekre, közösségre - egyszóval inspirációra. A gyerekek esetében az iskola, nekünk, felnőttek számára a munkahelyünk kéne ilyen inspiráló közegnek lennie. Azt hiszem, ez az inspiráció lenne a legfontosabb.
És persze - megint egy paradoxon - ugyanolyan nélkülözhetetlen igény az elvonulás, a magunkba fordulás, a privátba való belemerítkezés.
Ritmus. Egyensúly.

enter image description here
Jakab olvas

enter image description here
Muszta a zongorán

Magánszimpózium avagy az átlátható sövény

A hivatalos photoSynth előtti napokban pár külföldi alkotót vendégül láthattunk otthonunkban, amíg előkészítették a munkájukat.
Szeretem, amikor a hivatalos és a privát dolgok összemosódnak, amikor egyik oldal átitatódik a másikkal és valamilyen csodaszép egység-szerűség, valamilyen mélyebb komplexitás alakul ki. Megtiszteltetés számomra, mikor az étkezőasztalnál az én főztöm dicsérete közben szakmai dolgokról folyik a szó, mikor részesei vagyunk egymásnak - mikor a fontosságok összefonódóan futnak: a szellemiség és a tele has.

Tegnap este megnéztem a Fanni ajánlotta filmet, A virágok románcát (A Little Chaos) - angolul és franciául könnyen megtalálható -, ami a híres francia udvari főkertész, André Le Notre versailles-i kertrendezését dolgozza fel. Tulajdonképpen ő teremtette meg a franciakert típusát.

enter image description here

A titkos kert - kert a kertben, a kertnek, mint egésznek egy eleme, egy szeglete, egy látványeleme - azzal a játékossággal és titokzatossággal, amit éppen első látásra való láthatatlansága implikál.

Számomra teljesen más képzet a sövény (kint/bent, privát/publikus - markáns határvonal) és a titkos kert (privát/intimitás, társaság/magány - a privát szférán belüli elhelyezkedés mélysége).

Minden kertnek vannak "titkosabb", eldugottabb részei: kiesik az útból, ritkábban ér el oda az ember keze - kicsit önállóbb életet élő rész, ami mindig szolgál meglepetéssel: jé! Ezek a részek sokszor óhatatlanul az elhanyagoltság, a gondozatlanság, a láthatóság/láthatatlanság szimbolikáját hívják életre. A pécsi Árkád parkja lehet az extrém, negatív városi példa arra, milyen egy közkert félreeső része: törött padok, használhatatlan játékok, kosz, szemét, bandázó sihederek.

A titkos kert természetesen nem ilyen - attól nem ilyen, hogy különleges figyelem és gondoskodás övezi. Intimitás, mélység, belemerítkezés - amit csak kevesekkel lehet megosztani.

Életérzés tekintetében a titkos kertekre hajaznak a pozitív városi példák: a belső kertek, legyenek azok magán- vagy pedig közkertek, avagy parkok.

enter image description here
Károlyi-kert

A palotakertek kapui mindig átláthatóak: erősek, szépek, szélesre tárhatóak, jól zárhatóak, de átláthatóak.

enter image description here
Versailles

Újra átböngésztem a kertépítészet történetét, és megtaláltam az ideális sövényformát: az 'átlátható' sövényt, mégpedig Granadában, az Alhambra és a Generalife kertjében. Az egyes kerteket nyírott sövényfalak határolják, amelyekbe kapukat, átlátásokat nyitottak a szomszédos területek felé. (Dr. Jámbor Imre: Bevezetés a kertépítészet történetébe, 2009)

Sokáig rezonált bennem az 'átláthatóság' szó. Szép. Kifejező.
A photoSynth magán és hivatalos részei között az egyik ilyen átláthatóság az étkezőasztalunk.