Harcos, egymásnak feszülős idők jönnek, erre készülődve összegyűjtöttem néhány olyan házkörüli tevékenységet, ami az ártatlan és ártalmatlan embertársaink iránt gerjesztett indulatok helyett építő jellegű és hasznos módon vezeti le az esetleges gyűlöletcseppjeinket.
Mivel a gyűlöletnek nincs külön mértékegysége, ezért az alábbiakban 1 GY mérték- és alapegységet, illetve ugyanennek időbeli változatát (pl. 1GY/óra, ami 1 óra munkával elért gyűlöletcsökkenést jelent) használom.

Ásás: átlagosan 1 GY / óra

Referenciaként az ásást tekintjük: legyen az árokpucolás, árokásás, a termőréteg leszedése jó minőségű agyag kitermelése érdekében vagy csak úgy simán bárhol ásás. A levezetett gyűlölet mennyisége függ a napsütésnek kitettségtől (napon kisebb, árnyékban és hűsben akár 2GY / óra is lehet) valamint a talaj állapotától (törmelékes: kisebb, vályog, homok: nagyobb érték). Sok múlhat magán az eszközön is: az ásólapát (képünkön) hálás természetű, a többiek (sima ásó vagy sima lapát) kevésbé.

Talicskázás: 0.1-1.5 GY/óra

Az ásáshoz szorosan kapcsolódik a kiásott dolgok eltüntetése, melynek a leginkább kézreálló eszköze a talicska. A talicskázás lelki vonatkozásaival többen is foglalkoztunk (köztük én egykor), itt szigorúan a tényekre szorítkoznék:

• könnyű vagy értelmetlen dolgok szállítása: 0.1 GY/óra
• nagyon nehéz dolgok szállítása rossz minőségű, sáros úton: 1.5GY/óra
• az utóbbi, de értelmetlenül, mert mégsem kell ott a szállítmány, ahová visszük: a fenti érték + 1 GY

Fahasogatás: 2-3GY / óra

Az egyre melegebb időben már nem ajánlott, de hűvös hajnalokon, télen pedig bármikor (de ne sötétben!) alkalmazhatod a fahasogatást mint általános és hatékony gyűlöletlevezető eszközt. A fa anyagától függően (akác, juhar, tölgy: 3GY / óra, gyertyán, ágasbogas bármilyen más fa: 2 GY / óra) variálódik, de megéri és rögtön hasznos is lehet, mert fűtőanyagot állítasz elő, viszont az aprítás miatt kevesebb fűtést igényelsz majd, és boldog is leszel a leadott GY-k miatt.

Sártapasztás: 4 GY / óra

A rekorder kétségtelenül a sártapasztás. Nem arra a finom vakolókanalas / spaklis tapasztgatásra gondolok, amit a szakik professzionálisan művelnek (az inkább 0GY / óra), hanem arra, amikor egy jó kupacnyi, trágyás, szalmás, lucskos trutymót odavágsz teljes erőből a fal tapasztani óhajtott darabjához, és mindezt lehetőleg 30 fok léghőmérséklet felett, egy fárasztó nap után. Ez utóbbi 4GY / óra, de ha esetleg plafont tapasztasz alulról felfelé dobálva a kupacokat, az lehet akár 5 GY / óra is, csak ebben az esetben a ruhád, és a hajad meg mindened állapota miatt a környezetedben legalább 1GY gyűlöletnövekedésre számíthatsz, tehát összességében nem biztos, hogy megéri.

Egy vékányi trutymó, benne 0.8-1 GY mennyiségnek megfelelő gyűlöletlevezető elegy.

Meszelés: 0.1-0.6GY / óra

A meszelés gyűlöletlevezető hatását nehéz meghatározni, ugyanis a felhordása után inkább gyűlöletet növel, de utána a kifehéredés által ez mégis örömöt okoz és kompenzálásra kerül. Ugyanakkor a legtisztább az eddigi munkákhoz képest, ami külön kategóriába emeli. Ha számszerűsíteni kell, az épp felhordott rétegtől függően 0.1-0.6GY / órára tenném.

Bozótirtás: 2GY

A különféle, minket és környezetünket belepő, elfojtó növények (erdei iszalag, vadszőlő, aranka) kinyírása kilóg az eddigiek közül, mert igen könnyű fizikai munka, tulajdonképpen csak egy metszőollót és türelmet igényel. Lehet télen és nyáron is művelni, mindkét esetben 2GY / óra. Más, agresszívebb eszközökkel (machete, sarló, erősebb kasza, netán láncfűrész) ez az érték akár 3-4 GY / órára is növelhető.
A bozótírtás nem eléggé becsülhető amiatt, mert ezek az agresszív növények szép lassan egyre kevésbé fognak elfojtani minket.

Építő gyűlöletlevezetést kívánok!

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Idén 19 éves a Periszkóp Rádió, és ebből az alkalomból egyetemistáink egy fesztivált szerveznek Pécsett, a Művészeti Kar udvarán május 16-án (itt a fb-esemény linkje). Talán ez egy jó apropó, hogy megírjam a Peri történetét az én szemszögemből.

Periszkópos pólóminta - Sowjet terve

A Periszkóp közvetlen előzménye a pécsi GFM, valamint még előtte a Publikum és Szubjektív rádiók. Ez nagyjából egy történeti szál visszafelé, ami egészen a '90-es évek elejére nyúlik. Én '99 körül kapcsolódtam be a Publikum Rádióba, dj Stirlitz Sabada c. műsorának társvezetőjeként, aztán később önálló műsorral a GFM-en Citromutca és Törökbazár címmel. A rádió évről-évre rosszabb technikai állapotba került, eközben viszont egyre többen és egyre jobban szerettünk műsorokat készíteni. A GFM végül 2004 környékén bezárt, így ott maradtunk jópáran rádió és műsorok nélkül.
Olyan 'igazi' nagy helyi frekvenciát már nem tudtunk volna szerezni, mint amit ezek a rádiók használhattak; de időközben megjelent egy új lehetőség egészen kicsi vételkörzet engedélyeztetésére az ún. kisközösségi rádiók létrehozása érdekében. Az egy-egy lakótelep, falu vagy hasonló kis terület lakói számára és által indítható rádió ideája alapvetően a vételkörzet durva lehatárolásánál futott zátonyra: hiába a rengeteg befektetett munka, ha a 0.5W körüli engedélyezett teljesítmény gyakorlatilag a szomszéd házig terjed. Nemigen láttam ebben akkor fantáziát, de mikor elindult Pécsen a Remete Rádió (Istenkúton), akkor az sokat lendített a képzelőerőn, és a frissen alakult Moiré Egyesület elnökeként 2005. augusztusában beadtam a pályázatot az eredetileg még Boszorkány Rádió nevet viselő nonprofit kisközösségi rádió indítására a pécsi belvárosban. Fontos volt, hogy legalább egy olyan méretű vételkörzetet tudjunk használni, amin belül az újszülött Jankát babakocsiztatva egy nagyobb kört tudok tenni, miközben hallgatom.
A pályázatot el is nyertük, utána névváltoztatás (2006. áprilisától Periszkóp), egy újabb pályázat az adóberendezés beszerzésére, majd időszerűvé vált összehívni az egykori stábot, hogy a 2006. májusra tervezett indulást előkészítsük. A stáb tagjai addig nem is igazán tudtak erről az egész kezdeményezésről, nem akartam bevonni őket egy olyan projektbe, ami talán el sem indul.

Az első stúdiónk ablaka (középen) a lakásunk udvaráról nézve

A pontos indulás napjára nem emlékszem, de az első, a rádiót reklámozó programunk 2006. május 9-én volt (1.5km2 néven, ami a vételkörzet méretére utal), és ennek plakátján az az infó található, hogy néhány hét múlva indul. Természetesen mindenféle analóg-digitális feed-back-ekkel indult az adás (közben ingáztam a stúdió és a munkahelyem között), aztán ebből születtek a heti rendszerességű műsorok.
Első stúdiónk a szomszéd TESZ Székházban volt (egy amolyan civil szervezeteket befogadó hely), ahol minket is befogadtak, és havi 10e ft bérleti díjat kellett fizetni. Pénzünk nem igazán volt, az internetelérést biztosító kábelt pl. tőlünk húztuk át - de így legalább fenntartható modellben gondolkodhattunk. Nem akartam túl sok anyagi vállalást tenni, a korábbi rádióknál láttam, hogy nem jó erősen függeni az épp aktuális működési támogatásoktól. Szóval emiatt elég alacsonyköltségvetésű volt a stúdió, az én keverőmmel ment az adás az első évben, mindenféle vegyes állapotú lemezjátszókon és egyéb eszközökön. Az első eszközbeszerzésre következő évben lett lehetőségünk, akkor vettük meg azokat a cuccokat, amiket azóta is használunk.

Stúdió a TESZ-Székházban. Az adásrögzítő 233MHz-s iMac-en Max fut, ami archivál, számcímeket frissít és még a hallgatók számát is kijelzi!

Stábgyűlés, 2007. április 22., a Dante Café hátsó udvarán

Ez a 2006-2007. közötti időszak volt a stáb megerősödésének és a műsorstruktúra kialakításának ideje: általában minden nap 16-24h között voltak az élő műsorok, azokon kívül pedig 1-1 órás tematikus zenei adások vagy távműsorok szóltak. Mindhárom fontos szegmense volt a rádió műsorainak: az előbbiek a helyi szubkultúrákat mutatták be, a tematikus műsorok minden mást, ami rétegzene volt és hozzáfértünk; a távműsorok pedig azokat a különleges, ma már podcast-nak nevezett egyórásakat, amiknek az elkészítési ideje gyakran egy egész hét volt. A Periszkóp így lett az, ami a neve is: mindenféle zenei periféria gyűjtőhelye.

Aztán 2007. végén kirúgtak minket a stúdióból. A fő probléma szerintem az épületbe bevitt kerékpárok és az éjszakai jelenlét volt - ez egy ilyen műfaj, jó volt ott, de tovább kellett állni. A közösségünk már eléggé megerősödött addigra, amit jelez az is, hogy úgy tudtuk megoldani a költözést, hogy összesen 1 óra adásszünet volt. Új helyünk az akkor már nem aktív Közelítés Galéria lett, ahol egy kis pincében lett külön stúdió és előtér.

Stúdió a Közelítés Galériában, Vadász Csaba műsoroz, 2009. 11. 22.

Rádiókoncert - Strotter Inst (2008. 04. 03.)

Ez a 2008-2011. közötti időszak volt voltaképpen a Periszkóp legintenzívebb fázisa: 70 műsorkészítő teljesen önkéntesen, heti rendszerességgel készítette műsorait, közben ki tudtuk használni a helyszín nyitottságát rádiókoncertek, egyéb művészeti programok szervezésére is. Valamennyi működési támogatásunk is volt, ebből tudtuk fizetni a jogdíjakat ill. 1-1 ügyelőt is, habár mindig fontosnak tartottam, hogy a műsorkészítők is tudjanak gondoskodni a maguk technikai igényeiről, és eléggé önjáróak is voltak szerencsére. Nagyon jó stábunk volt, öröm volt velük dolgozni; talán kicsit szabadon is hagytam őket (benti csövezés, túl hangos zene és a vele járó konfliktus a szomszédokkal stb.), és emiatt jópárszor kellett felelősséget vállalni felelőtlenségekért: de ezt máshogy nem tudtam volna.

Egy műsorrend 2006-ból

A végjáték 2010-ben indult el a Médiahatóság létrehozásával és a Médiatörvény módosításával: ez ellen aktívan felléptünk, főleg amiatt, mert egy olyan testület döntött az ügyeinkben, ami politikailag nem volt arányos összetételű és korrekt. Több tüntetést, akciókat és illegális adóberendezés-feltekeréseket szerveztünk, eközben persze válaszként megindultak a rendszeres adásellenőrzések, kellemetlenkedések.
A Periszkóp nem volt soha egy jól fésült közösség, viszont a benne lévő műsorkészítők számára egy biztos pontként jelent meg, sőt, egyesek számára menedék, valós emberi közösséghez kapcsoló szál. Szóval burkoltan de bizonyos szociális feladatot is ellátott. Aztán az adóengedély visszaadásához végülis nem csak a folyamatos vegzálások vezettek, hanem a pénzhiány is: az eredeti tervek ellenére kicsit nagyra nőttünk sajnos, nem tudtuk fizetni a jogdíjakat. 2012. december 31-ével visszaadtuk az engedélyt, lekapcsoltuk az adót.
Azóta csak neten sugárzunk, egy költözést követően a Kantabár pincéjéből, majd egy rövid időszakra a Király utca egyik üres üzletéből, végül 2013. márciusa óta a PTE Művészeti Karának egyik helyiségéből. A rádióadó lekapcsolása volt az a pillanat, amikor a stáb számára a rádió megszűnt. A netes adásban már nem láttak fantáziát, a jelenlegi stúdió helyszíne távoli volt, eközben maga a rádiózás is mint műfaj a háttérbe szorult, és átvették a helyét az igényre szabott játszási listák valamint a podcast-ek. Jelenleg ebben az állapotban hibernálódtunk (néhány olyan csodás műsorral mint a Mosolyszünet vagy a DigitalStrand adtunk életjelt), és ezért öröm az, hogy egy új generáció ismét elkezdi felfedezni. Talán nekik is fontosak a leírt tapasztalatok.

A közelítéses stúdió lezárása után, 2011. 09. 25.

A Periszkóp és a Faluság sok, eddig még le nem írt szálon kapcsolódik. Ugyanis akkor, amikor az új rádiózási formák megjelentek, arra jutottunk, hogy tulajdonképpen fontosabb lett a szóbeliség (beleértve az írást is) a zenei önkifejezésnél. El tudtunk képzelni egy olyan műsorszórót is, ami időnként híreket, beszélgetéseket sugároz, egyébként pedig semmit, és ilyenkor minden hallgató a saját zenei válogatását hallgathatja. Na ebből lett az, hogy végülis írjunk, sőt legyen egy íróközösségünk, ami az elmúlt években épp azt az intenzív időszakot élte át, mint egykor a rádió. A másik szál pedig az, hogy a Periszkóp is őszinte, szókimondó és hiteles, mert leginkább keresi az újat, az izgalmasat: és a Faluság is ilyen. Nomeg sosem lehet tudni, mikor indul el egy Faluság Rádió...

Néhány kép még, amit különösen szeretek:

Néhányunk egy költözés után, egészen pontosan balról-jobbra: Steiner, Gelibali, Jónás, Balázs, Judit (a pocakjában Jolán), Janka, Zita, Márk, Jakab, Eraz, Prücsök, és Baltazár, a kulikocsi

A szabad frekvencia napja, 2008. 10. 29.

Részlet a Gáspár Kornél-szerkesztette magazinból

Linkajánló:

• Periszkóp Rádió weblap
• Periszkóp Rádió fb-oldal
  • Periszkóp Rádió wikipédia

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.

Nagy Anita: Kint-ülés c. fotója

Adri verséhez Ani fotói között keresgélve azon kezdtem el morfondírozni, hogy miért van az, hogy anyáimról az az erős képzetem, hogy van egy saját helyük, ami csak és kizárólag az övék: egy fotel, egy sámli, egy hokedli.
Ha rájuk gondolok, azon ülve jelennek meg.
Nekem is van saját fotelem (ehhem, már csak az van, a bővülő családdal egyenes arányban szűkültek a terek, a saját íróasztalt ki tudtam váltani egy laptoppal, az ágyat örömmel megosztom, nade a fotelt, azt nem adom, az az én privát terem-helyem), amit, ha nem ülök benne, akkor előszeretettel használatba vesznek, de mindig tudják, mi az az utolsó pillanat, amikor ildomos gyorsan felpattanni, és átadni.
Az anya-kép, ami szilárd és rendíthetetlen.
Képnézegetés közben rájöttem: persze, hogy nincsen a gyerekeknek a fenti értelemben vett saját helyük, hiszen vagy folyamatos mozgásban vannak, vagy mindent belaknak. A kamaszok ágy kultusza meg inkább arról szól, hogy összemossák az éjszakát és a nappalt.

Anya

Kiről most írok, regénybe illő,
Hisz számomra ő a valódi hősnő.
Igaz, tiszta szíve beragyogja életem,
Egy gyémánt kiről tudom, hogy örökké szeret.

Képzeld, ahogy megszülettem, s megláttalak Téged,
Egy apró, de erős fény gyulladt ki az égen.
E fény küldte lelkembe a reményt, s kitartást,
Melyet szíveddel kötött össze az isteni varázs.

S bár szemeimmel megláttam e világot,
Nem csordult le könny piciny orcámon.
Démoni sikoly, s egy oly fájó pillanat,
Melyben félve kerestem az őszinte szavakat.

S lehet akkor úgy tűnt, most mindennek vége,
Ám meghallottam hangodat a lelkem mélyében.
Angyali szavak szóltak, melyek mind azt sugallták,
Feladni jobban fáj, hisz harcolni egy áldás.

Így döntöttem, én harcolni fogok,
S bíztam abban, mely erőt a sors adott.
Hittem, hogy a kötelék, mely köztünk jött létre,
Életet teremt mindkettőnk szívében.

S most elmondom neked, picurka voltam,
De egyetlen dolgot már azonnal tudtam.
Te vagy, kiért feladni sose fogok semmit,
Mert érted megéri ily harcba menni.

S bár e harc kegyetlen viharként tombolt,
Ám lecsendesült, s hallottam a végszót.
A végszót, mely áldást küldött nékem,
Anyai hitet egy picurka szívbe.

És az áldás, melyet kettőnknek szántak,
Örök lelki kapcsolat e zűrös világban.
Számomra Te vagy, ki hitemet adja,
S szívem végtelen csodával tartja.

Az én vágyam pedig, hogy mindig velem legyél,
Szeretetben, boldogságban, biztonságban élj.
Mert én hiszem, hogy a sors azt adta nekem,
Kivel az égbolton is együtt tündökölhetek.

Mert Te vagy, ki nékem e sötét égen ragyog,
S gondosan ápolod a sok piciny csillagot.
Ám egy dolgot kérlek sose feledj:
Drága Anyukám,
Te vagy a legfontosabb nekem!

Nagy Anita: Pásztortáska

---

Adrikám verse egy időutazás, a kezdetek komoly és fájdalmas feldolgozása, értelmezése, képek, beszélgetések, könnyek hosszú sorának gyümölcse, mely onnan ered, hogy megszületett egy hihetetlen erővel az életéért küzdő kisleány, aki mellett én, az édesanya vagyok az első pillanattól fogva.
"Miért nem hallom már, hogy sír? Mi ez a sürgés-forgás körülötte?"
De végigcsináltuk, megcsináltuk, mert tudtuk, tudjuk, hogy volt és van kiért, egymásért, magunkért...
Köszönöm ezt a csodálatos kis alkotást!
(Dlusztus Ágnes)

Kertindításkor vörös nyárfát tettünk a kinti asztalt árnyékolandó: gyorsan növő, rövid életű, nagy lombozatot adó, nem szemetelő, levélzete az évszakokkal változva mindig más színben különlegesen dekoratív. Mellé 3 db tölgy makkot vetettünk: vöröset, kocsányost és kocsánytalant – a helyre és az életre bízva, hogy az örök élet szimbolikus igézetében melyikük fog megmaradni, minket a halálba majd árnyékával átkísérni. A vörös tölgy lesz az.
A vörös nyárat februárban meg kell metszeni, hogy a kert-képben maradjon és magasságával ne viselkedjen mindent leuraló kétszeresen kihúzott napernyőként.
A levágott ágakat félreraktuk száradni – kényszerpihenőből melegre ébredve a felhalmozott tartalékot használva leveleződött ki. A tanatológia is tanítja, hogy a haldokló a halál bekövetkezte előtt még egyszer utoljára életerősen kiszépül, nem tudni, hogy ezzel önmagát vagy környezetét csalja-e meg leginkább. Ha a megszokott ego-viszonyból kilépünk, talán gondolhatjuk, hogy másról van szó, mint becsapásról, talán egyszerűen csak megmutatja magát az élet, a vitalitás, a lehetőség, a folytonosság, a szépség. Az örök kísérlet: megszépíteni a halált, és az örök válasz arra, hogy magát a halát nem lehet, de magunkat - ha sikerül - talán igen.

Mai fotók a levágott ágról