Horror Óbányán

Egy hete vidáman bóklásztunk több száz másik turistával Óbányán a múlt hétvégén, amikor Peti kiszúrta, hogy a falu hirdetőtáblája szerint Kakasütésre van lehetőség a faluház előtt. Nem, nem kaka sütésre, hanem kakas ütésre. 200Ft/egy ütés, állt a röplapon. Azon nyomban feltett szándékunk lett, hogy agyoncsapjuk a kakast. Ehhez lepengettünk összesen 800,-Ft-ot, a gyerekek kezébe adtunk egy jó három méteres, hajlékony botot, bekötöttük a szemüket, és útnak indítottuk őket. Nem egyszerre. A kakas egy ketrecben volt, és a cél az volt, hogy úgy üsse fejbe azt a bátor vállalkozó, hogy vér folyjon. Az viheti ugyanis haza az elhunytat, aki sikeresen agyoncsapta. A gyilkossági kísérlethez egy sváb zenekar húzta a talpalávalót, és vidám, ittas bácsik kuncorásztak. Nos, végül a négy vállalkozó gyermekem közül egy sem lett büntetett előéletű, a kakas pedig vidáman kukorékolt a kis ketrecében. A gyengébb idegzetűeket megnyugtatom, hogy tényleg volt kakas, és tényleg ketrecben, de agyonütni csak egy avatart kellett (volna), ami egy kitömött kakasfej volt textilből.

És, hát hogy mi is az a kakasütés:

„A Kakasütés különböző alkalomkor előforduló népszokás, amelynek során egy vagy több kakast, esetleg tyúkot ölnek meg: agyonütik, lemetszik a fejét vagy lelövik. A szokás menete helyenként változó volt. A brassói Hétfaluban húsvét harmadik napján az iskolás gyermekek a község játékra alkalmas helyén bizonyos távolságra egymástól két cöveket vernek a földbe. Az egyikhez egy hizlalt kakast, a másikhoz egy hizlalt tyúkot kötnek. A fiúk a kakas, a leányok a tyúk irányába helyezkednek el. A feladat az, hogy a cövekhez kötött kakast a fiúk agyonlőjék (kakaslövés), a tyúkot pedig a leányok agyonüssék. A fiúk a halálos ítéletet nyíllal, a leányok egy bottal hajtják végre. Közben egy sajátságos éneket énekelnek, amelyben a kakas szomorú sorsát panaszolja el. Brassó megyében néhol nem a kakasokra, hanem egy táblára rajzolt kakas ábrájára lőttek nyíllal. Aki a tábla közepére festett fekete pontot eltalálja, az a győztes. A két állatot a versenylövés után megölik, elkészítik és elfogyasztják.
Baranyában húshagyókedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastól mintegy húsz lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz találjanak, és azt cséppel agyonüssék (kakascséplés).
A szatmári Felsőbányán lakodalom alkalmával a vőlegény feladata volt, hogy a násznép jelenlétében, bekötött szemmel egy cövekhez kötött kakast agyonüssön egy doronggal.
Miskolcon, Borsod és Gömör megye némely falvában a kakast szintén lakodalomban ölték meg. A kakasra „bírósági” végzéssel mondják ki a halálos ítéletet, és karddal vagy késsel lemetszik a fejét (kakasnyakazás).
Kolozsvár környékén aratáskor egy kakast a gabonaföldön beásnak a földbe, csak a fejét nem temetik be. Egy legénynek a kakas fejét kaszával egyetlen suhintással le kell metszenie. Ha ez nem sikerül, az emberek megrettennek, a legényt egész éven át vörös kakasnak nevezik, és úgy vélik, hogy az aratás a következő évben rosszul sikerül. A kakasütés ismeretes a szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák és más nép hagyományából."
Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban, Műveltség és Hagyomány, 1961

Hogy mik vannak.

Felöltözni önmagunknak és felöltözni a napnak.

Anyai nagyapám és nővérem. Élete volt a sport. Én sohasem láttam melegítőben.

Anyu, anyai nagyanyám (aki szerencsére még mindig él) és nagyapám

Nem beöltözni, hanem fel-öltözni, azaz kicsit magasztosabbá válni a napnak, elkészíteni magunkat a napnak (a munkának, a tennivalóknak), mint ahogyan minden este elkészítjük magunkat az éjszakának is. (A hálóruha felöltése ugyanolyan fontos, mint a reggeli felöltözködés. Hajháló és bajuszkötő és egyebek.... Hány de hány film és regény kulcsjelenete az éjszakára készülődés! Már abból, ahogyan elkészülnek, sejtjük magát az éjszakát! Egy kis parfüm ugyebár....) Megpróbálni önmagunkat felmagasztosítani: testünket-lelkünket. Köznapot a lehető legszebb köznapiságba, ünnepkor a lehető legszebb ünnepiségbe.

Apai nagyanyám, nővérem és unokatestvérem

Nagyszüleim és dédszüleim fontos öltözködési szokásokat hagyományoztak rám. Mindig - ha egész nap otthon voltak, akkor is - csinosak és jólfésültek voltak (a szó mindennapi és átvitt értelmében is). Mit is jelent ez? A helynek és az alkalomnak megfelelő, egyéniséget kifejező, koherens egész megjelenést. Részletesebben? Tetőtől-talpig egységet képezett a kinézetük. A frizura és a cipő ugyanolyan fontos volt, mint maga a ruha. Mindig meghökkenek, ha valaki slampos csak azért mert otthon van. Ha nincs rendben a haja. (Ennek legkomikusabb megjelenési formája a kiskosztümös, elöl tupíros, sminkes nő, akinek hátul a haja lapos, mert ott a párna lenyomata.) "Kislányom, egy nő frizurája hátul is mindig rendezett. Tessék elindulás (itt értsd magát a napnak nekiindulást, nem az otthonról elindulást) előtt belepillantani a tükörbe."

Dédanyám mellett apai nagyanyám illatosan lágy nőiségéből töltekezem a mai napig. Köszönöm mami, hogy ismerhettelek!

Valamelyik pécsi könyvtár könyvszanálásán találtam olyan hatvanas-hetvenes évekbeli magyar nyelvű köteteket, amik a honfi nőknek szóltak. Teljes meglepődéssel konstatáltam, hogy a vártakkal ellentétben (mit is vártam? talán azt, hogy mindegy hogyan nézünk ki: egyéniség nélküli egyformaság, a munkaköpeny romantika, stb. sztereotípiákat) igenis azt nemcsak sugallják, hanem konkrétan harsogják az írások, hogy kedves nőtársak, tessék otthon is csinosnak lenni! Megdöbbentett, hogy saját otthonossághoz-nőiséghez való viszonyomat már akkoriban tanítani kellett, csak valószínűleg nem sokan forgatták a fent említett opuszokat. Jaj, hogy nem jut eszembe, merre vannak a pajtában azok a kötetek, vagy a címük, hogy rákeressek, mert tényleg érdemes belepillantani! Egy egész korszak elvárásait, tanácsait tartalmazzák a női megjelenést illetően! (Férfi vagy nő a szerző? Nem tudom, pedig lehet, hogy fontos lenne....)
De hogy végre kinyögjem a mondanivaló lényegét: azt szorgalmazzák, hogy a nők csinosan, szépen felöltözve várják haza munkából megérkező (gondolom gyűrött-büdös) férjurukat. Most nem a férfiak érdekelnek, ezért lehetnek esetünkben akár avittak is, hanem a nők. Hogy igenis, tessék vonzónak lenni! Ha egész nap az volt a feladat, hogy a félévest altassa, etesse, sétáltassa, stb., akkor is tessék csinosnak lenni, mert különben a nőisége fog csorbulni és akkor már nem lesz bizony oly nagyon vonzó, márpedig férfinépség a csábos asszonyszemélynek szeret udvarolni. Praktikusan nézve kevesebb fáradtság vonzó asszonynépnek lenni, mint azt elviselni, hogy férjuraság hölgyszemélyeknek teszi a szépet.

Balról anyu és mellette a dédanyám, jobbról Mariska néni csirkepucolás közben. A női otthonka kérdésköre pedig külön történet....

Kislánykorom egyik kedvenc megfigyelése a papi megérkezik és mami fogadja őt című, békés csendben zajló jelenete. Papi (apai nagyapámról nem találtam idevágó képet) élre vasalt nadrágban, fehér ingben, nyakkendőben, mellényben, fekete cipőben, szürke vagy barna cérnazokniban (ez később lesz fontos) megérkezik, megcsókolja a mamit, fáradtan leül a nagyszoba foteljébe - közben halk duruzsolás kettőjük között, miközben a mami a sámlira leül a fotel mellé és kifűzi a csinos, szoros utcai cipőket, leveszi papi lábáról a zoknikat és azokkal lassan, ritmusosan átdörgöli az ujjközöket, két kézzel húzogatva szünteti meg az odatapadt izzadtságot és fáradtságot. Utána a fotel karfájára már jó előre odakészített tiszta zoknit ráadja a hazaérkező lábra, házicipőbe bújtatja, majd következik a tiszta ing és házimellény. Szép. Tudom mire gondolnak sokan, hogy női megalázkodás, női szolgálat, stb. Nem! Mami átvarázsolta papit otthonivá, a magáévá tette, úgy, hogy közben természetesen minden porcikájával át is adta magát neki, hogy utána viszont a férfi szolgálja őt: tetterős, újra aktivizálódott, otthon is mindent megoldó társsá teremtette. Szép. Otthon. Melegség. Varázslat.

Egyszer már egyik írásomhoz kerestem dédapámról ezt a képet, végre megtaláltam: számomra a napi munkához is felöltöző szép férfi eszményképe. Amikor magamban dohogok, hogy már megint mennyi a vasalnivaló, azzal a gondolattal csitulok el, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Balázs inget hord és én vasalhatom. Napfénysimogatás a szövet szálai közé.

Szívesen veszek a fiaimnak hajformázót. Szívesen vágom a hajukat egyre vagányabbul nagyfiúsra. Megnyugvásos elégedettség, mikor belepillantanak a tükörbe, hogy rendben vannak-e. Jakab nagyfiamnak és anyunak ma van a születésnapja. Remélem a gyerekeink azt is megtanulják, hogy szelektálva folytassák a múltból azt, amit értékesnek és továbbvivésre méltónak tartanak.

Judit Ismétlődéseink c. írásáról eszembe jutott Tarantino Kill bill című filmjének egyik kulcsjelenete és abban a Szuperman monológ, melyből azonban most csak egy részt idéznék:

Bill mondja a főhősnek: "Biztosan tudod, mennyire szeretem a képregényeket. Különösen a szuperhős-történeteket. Lenyűgözőnek találom az őket övező mitológiát. Vegyük például a kedvencemet, Superman-t. Nem valami jó képregény és nincs is túl jól megrajzolva. De az őt övező mítosz nemcsak zseniális, hanem egyedi is. Minden szuperhősös képregény szerves része a hős alteregója. Batman-é Bruce Wayne, Pókemberé Peter Parker. Mikor a figura reggel felébred, ő Peter Parker. Fel kell vennie a jelmezét, hogy Pókember lehessen. És ezen a téren Superman-nek nincs párja. Superman nem Superman-né válik. Ő Superman-nek született. Mikor Superman felkel, ő Superman. Az alteregója Clark Kent. Az igazi arcát akkor látni, mikor a kék jelmezét viseli, rajta a nagy piros S-sel és a piros köpennyel, amiben Kent-ék rátaláltak. Ez az igazi Énje. Amit Kent visel; a szemüveg, az öltöny, az a maszk. "

Na vajon mi kik vagyunk? Akkor vagyunk mi, amikor felöltözünk, vagy akkor amikor levetkőzünk? Mi van alul? Macinaci és abból húzunk tiszta ruhát, vagy a tiszta ruhára húzunk otthon házikabátot? Kinek öltözünk fel? A világnak, vagy a szeretteinknek?

Igen, valóban, nagyon vonzó cím, már látom, ahogy a kedves Olvasó felfigyel rá és azonnal rátapad a képernyőre, egyenesen issza a szavaimat. Nem baj, azért én is mégis töprengek itt egy sort.

Hogy van az, hogy néha semmi jó sem történik, semmi sem sikerül? Az ember (asszony) reggel véletlenül elvágja az ujját, véletlenül beveri a fejét a kazán sarkába, véletlenül belekever a fehér mosásba egy piros inget (ami természetesen bugyirózsaszínre változtat mindent, nemcsak a bugyikat). Véletlenül? Vagy valami rossz erők működnek ilyenkor? Nem vagyok egy boszorkány-típus, nincsenek megérzéseim meg előérzeteim, az ún. hetedik érzékem is csak a gyerekeimmel meg a tanítványaimmal kapcsolatban működik (de még ez is egész másképp, mint ahogy másoknál). Mégis, ilyen napokon, amikor minden adott, hogy jól érezze magát az ember (asszony), miért van olyan érzése, hogy minden összeesküdött ellene? Ilyenkor akárhogy akarom, nem megy, hogy jókedvem legyen, nem tudom magam áthangolni, pedig pont úgy csinálom, mint amikor csak simán bal lábbal kelek fel, mégis tudok némi hangolódás után mosolyogni, átalakulni, ragyogni. A maihoz hasonló rosszkedvű napokon azonban csak gagyogni tudok, nem sikerül a varázslat. Nem segít a napfény, a gyerekek csipogása, a jó idő, a szabadnap, a pihenés, az olvasás, a kert, a kedves tevékenységek. Nem tudom visszatükrözni a világban elém terülő szépséget. Miért?

Született és megrögzött optimista alkatom révén arra kell ilyenkor gondolnom, valamiért most ilyen napnak is lennie kell, hadd szabaduljanak el a gonosz erők is, végülis senki nem mondta, hogy minden nap habostortát kell enni. Ám legyen, romboljanak, ha most úgy kell. Viszont akkor én is huncutkodok egyet és minden olyan dolgot megcsinálok ma, amit utálok, sőt, örülni fogok neki, ha valami nem sikerül – legalább letudok minden rosszat egy napon, átverem a gonoszokat, így holnap már csakis jó napom lehet. Hihihi.

Úgyhogy ma elmentem egy új turkálóba, ahol őszintén örültem, hogy nem találtam télikabátot, mert úgysincs már rá pénzem ebben a hónapban, felhívtam apámat, akinek a feleségével nagyon feszült a viszonyom, így ezen is túlestem, meg is kaptam a magamét, aminek szintén nagyon örültem (na, jó, nem szívből, de legalább most jó pár hétig nem kell ugyanezt meghallgatnom), porszívóztam, vasaltam, megcsináltam nemszeretem adminisztratív feladatokat, és nagyon örültem, hogy bugyirózsaszín ruhákat teregethetek (holnap majd újra kimosom őket, mi van akkor).

Minden bénaság ellenére csak összefutottam egy barátnőmmel munka közben, aki annyira örült, hogy még meg is ölelt (lehet, hogy hasonló cipőben járt, mint én, úgyhogy már egy kétperces randi is feldobta), csupa finom süteményeket sütöttem (semmit nem hagytam ki, nem égettem meg), vicces mesét találtam ki a legkisebbnek egy sündisznócskáról, és amúgy remek estém van a gyerekekkel, akik éppen mellettem rajzolgatnak tavaszi virágzó fákat meg álmodoznak 20 percig a levegőben reptethető drónokról. Szóval fittyet hánytam a rossznak, ha úgy tetszik, bemutattam neki és meghagytam abban a hitében, hogy garázdálkodhat és elronthatja a napomat, titokban mégis megtaláltam a magam örömeit. Hihihi. (Mégiscsak boszorkány vagyok? Ugyan! Tündér!)

Szokásaink. Rítusaink. Hagyományaink.
Csak hogy életünk legfontosabb ismétlődéseit emeljem ki.
Reggel például fél ötkor szoktam kelni. Szokás, mely életkorból, élethelyzetből, feladatmennyiségből alakul ki. Mindennapi szokásaink könnyen felülírhatóak, megváltoztathatóak. Nem ideiglenesek, hanem időintervallumban rendszeresek. Szokásaink tulajdonképpen rendszeres ismétlődések, mely megismétlések által válnak rutinná, azaz olyan cselekvéssorrá, melyet szinte automatikusan hajtunk végre - a legnagyobb kihívás ebben az esetben az, hogy ne váljon fásultsággá, hogy ugyanolyan kedvet és lelkesedést találjunk a mindennapi megismétlésben, mint mikor még frissen alakítottuk ki.

Rítusaink a szokásainkhoz és a hagyományainkhoz is több szállal kapcsolódnak. Reggelente példának okáért megfésülködöm - nade nem mindegy, hogy hogyan. Előbb így fésülöm, aztán úgy fésülöm, befonom, becsatolom, etc. Szokás, hogy minden reggel csatot teszek a hajamba. Az már viszont hagyomány, hogy díszesebb, értékesebb csatot teszek a hajamba, ha ünnep van. Merthogy a díszességnek mindig jelentése van. Szimbólum.

Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a hagyomány rituálisan megünnepelt szokásrendszer, mely spirituális töltettel rendelkezik. Keresztelő, házasság, születés, temetés, stb. A 'hogyan szoktuk csinálni' és a 'hogyan illik csinálni' összehangolása azzal, hogy 'hogyan szeretnénk csinálni'. A változások kicsírázási helyei.

Nemtörődömség. Valahogyan mindig az a képzetem volt (szerintem néprajzi olvasmányok ezt nagy fokban erősítették is), hogy vidéken a hagyományok kötöttebbek, a szokások szabályozottabbak, a klasszikus tételmondat: lassabban változnak a dolgok, archaikusabb az életforma. Ehhez képest manapság nem ezt tapasztalni. Sose gondoltam volna, hogy falun temetésre elmehet egy férfi szandálban, köldökig nyitott ingben. Vagy hogy lehet papucs is az óvodai/iskolai benti cipő. Nem hinném, hogy városban bárki is papucsként értelmezné a benti cipő kategóriát. Vagy melegítőként az iskolai viseletet. Rosszul értelmezett kényelmesség. Érdekes viszont, hogy a melegítő (sportolásra való öltözet) és a papucs (uszodába való lábbeli, majd meleg lakásba való benti lábbeli) is városi ruházkodási találmány, ami aztán falusi mindennapi viseletté vált. Falusias otthonosság. (Emlékeztek a nagyik levágott szárú, esetleg klumpává szabott gumicsizmáira?) Ühümm.
Gyerekkoromból is azt a képet hozom magammal, hogy a falusiak máshogyan/másként öltözködnek, de nem slamposak. Zártabb, a testet jobban fedő ruhák, szabásában és anyagában is merevebben hordott darabok jutnak eszembe. Az idősebbeken most is ezt tapasztalom, de a hetven alattiak már inkább 'az ide ez is jó lesz' stílust viselik. Felöltözni a napnak.

Vízzel írt valóság

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

A napelemek beüzemelésével együtt megjelent a házban a természet megfigyelésének egy egészen könnyen hozzáférhető és mégis absztrakt csatornája: az inverter által összeállított, a leadott teljesítményről tájékoztató grafikonok. Ezek ideális esetben hasonlóak mint az alábbi ábra:

Félszínusz (2019. 08. 10.)

Ahonnan sokminden kiolvasható: napkelte, házunk/tetőnk tájolása, a napelemek viselkedése tört fényben.

Az 'ideális' ábra mellett viszont sok érdekes mintázattal lehet találkozni, ami voltaképpen a felhők járásának egyfajta lenyomata. Ezekből a nyomatokból válogatok most, eképpen emlékezve arra, ahogy a napfény a felhőkkel parolázva (vagy épp fordítva: a felhők a napfénynek fricskát mutatva) játszott a háztetőnkön a máig is tartó nyárban.

Ahogy nézed őket, próbáld elképzelni az égbolt változásait, a felhők mozgását, méretét!

Fésű (2019. 07. 30.)

Majdnemnyárvég (2019. 08. 31.)

Négyszögjel és egyben kastély (2019. 08. 26.)

Inkább rajzfilmbeli hegyek (2019. 09. 25.)

Hegyek fűrészfoggal (2019. 09. 09.)

Mozaik (2019. 09. 24.)

Minden utazásnak van tanulsága. Minden kilépésnek a saját terünkből rengeteg hozadéka van a további életünkre.
Az utazás sokban helyettesíti a klasszikus értelemben vett műveltséget. Aki utazik, az lát, befogad, átél - nyitottabb a másra, megértőbb, elfogadóbb a mással. Talán.
Utópisztikusan idealista tanítás-tanulásmódszertant fogalmaztunk meg magunknak: mivel az iskolára és az otthontanulásra is szükségünk van, ezért az lenne a mi családunknak a leginspirálóbb, ha minden félévben egy hetet otthon lehetne tölteni (legideálisabb esetben külföldön). Mást és máshogyan tanulnak az iskolában, mást és máshogyan mélyítenek el az otthon megtanultak során. A kétféle lehetőség, a más-más intenzitás gazdaggá tesz. Átjárhatóság. Összetettség. Összeszedettség.
Önjáró gyerekeim lettek. Csehországban most már senkit sem kellett elindítani a napnak, mindenki nemcsak tudja, de érti is a dolgát. Mivel alapvetően közös céljuk, hogy mindenki minél előbb végezzen, ezért hipergyorsasággal beosztják az idejüket és már nem engem kérdeznek meg, ha segítségre van szükségük. A háttérből pedig jót lehet kuncogni, mikor a nagy sietésből belefelejtős lelassulás lesz, közös élmény, közös tanulás. Jó kimondani, hogy ismerjük egymást. A legjobb pedig, hogy közben én is foghatok egy könyvet és tanulhatok.

Ismétlődéseink: utazásra készülni, magának az utazásnak a megélése, és természetesen az utazás feldolgozása. Tíz év után ismét ott álltunk a prágai Károly-hídon és ismét kaptam egy hajcsatot (találkoztam egy ezüst hajcsattal is - próbálok nem sokat gondolni rá. Balázs azt ígérte, húsz év múlva belefér. Én kérem tudok várni). Kedvenc lábosaim mind Brno-ból valóak, idén ismét kaptam egyet - teljes a készletem.

Balázs egyik kedvenc szövege Az Ismétlés. Óhatatlanul én is sokat szöszmötölök gondolatban azzal, hogyan is van ez? Milyen is, mikor valamit, akár mozdulatot, cselekvést, gesztust megismétlünk? Ugyanazt csináljuk újra, vagy valami teljesen mást?
Eggyel több gyerekkel álltam a hajcsatos stand előtt, megnőtt, megváltozott idő közben a többi. Szép ez a kifejezés: idő közben. A két aktus (ott állni a hídon) kijelöli azt az intervallumot, ami közben történt. Hajjaj, mennyi minden történt - mégsem fontos ebben a viszonylatban, az a fontos, hogy újra át lehetett élni azt a szépséget, azt az örömet, amit akkor, kicsit máshogyan, kicsit érettebben, de magának a megélésnek az intenzitása mit sem változott. Néha jó visszamenni oda, ahol különösen jól érezte magát az ember. Érdekes, ugyanilyen ennek az ellenkezője is: ódzkodunk oda visszatérni, ahol fájdalom, sérülés, rossz dolog történt velünk, egyszerűen képtelenek vagyunk arra menni. Elkerülni. Odakerülni. Útvonalak. Megérkezések. Élmények.

Ismétlődő kertalakítási élmény. A mai napig nem értem azt a pillanatot, amikor nekiállok valaminek. Most éppen a korábban már emlegetett száraz dizájn tónak. Ihlet. Sugalmazás. Amikor egyszerűen megérkezik a pillanat, hogy hezitálás, kétely és aggodalom nélkül végre nekikezdjen az ember. Magabiztosság. Tudás. Hasonló lehet a művészi ihletettség, csak persze sokkal magasabb fokon. Amikor minden magától megy, egyszerűen mintha csak diktálnának az embernek. Olyan, mintha csupán médium lenne az alkotó, legalábbis a konkrét megvalósítási cselekvésben - a felkészülés, az előkészítés sokkal inkább érthetően az egyéné. Amikor Jónás zenét szerez, vagy bármelyik gyerekem valamit konkrétan létrehoz, ugyanezt a folyamatot tudom megfigyelni. Abban a pillanatban, amikor leül valamit létrehozni, csak a testében van jelen, amúgy mintha két világot kapcsolna össze és realizálna előttünk a jelenben. Megzavarhatatlanság. Tisztelet. Ámulat.

Gyors őszi kertjárat, avagy mi virít még?

Szurokfű

Molyhos ökörfarkkóró

Évelő őszirózsa

Évelő őszirózsa

Petrezselyem

Újhagyma

Petúnia

Szellőrózsa

Kaliforniai kakukkmák

Ágyásrózsa

Sisakvirág

Kép: Nagy Anita
Hang: Kovács Jónás

Szeptemberben töltöttem egy hetet az 1000 Út szervezésében Kazahsztánban.
Utunkat a régi fővárosban, Almaty -ban (Alma Ata) kezdtük, egy Isztambulból induló öt és fél órás repülő utat követően.
Eső helyszín a Panfilov-park, melynek kiemelkedő pontja az 1800-as évek második felében épült Zenkov-katedrális. A templom fából készült, szerkezetében egyetlen szeg sincs.

A város építészete magán viseli az orosz-szovjet hatást, nagy parkokkal, 6-8 sávos sugárutakkal. Jellegzetes pontja a Zöld Bazár, ahol minden kapható.

A szovjetektől való függetlenedést hivatott jelképezni a képen látható szoborcsoport.

Jellegzetesen ,,személyi kultusz” mentes hely az Első Elnök park, ahol az eddig regnáló és ma is élő Nazarbayev szobra a középpont.

Érdekesség, hogy a város bármely pontjáról jól láthatóak a környező hegyek havas csúcsai.

Szintén a városhoz közel található a Nagy-Almaty-tó 2500m magasságban, mely 2km hosszú és 1km széles, része a város vízellátásának.

Ezt követően megnéztük a Csimbulak-síközpontot, mely 3200m magasan található Almaty felett.

Utunkat az Altyn-Emel Nemzeti Parkban folytattuk, itt megtekintettük az éneklő (dúdoló) homokdűnéket, melyek a magasföldi sztyeppét (mely 600-800m magasan terül el) ölelő hegyek lábánál helyezkedik el.

Következő úti célunk az Aktau-hegység, mely fehér szikláiról kapta a nevét (Fehér-hegyek).

Ezt követően a Katutau-hegység felé vettük utunkat, mely a fantasztikus sziklaképződményeivel mutatja meg a víz, a szél, s a tél erodáló hatását.

A magasföldi sztyeppék hasonlóak a sivatagokhoz, vannak oázisok, melyek zöld színfoltot jelentenek a pusztaságban, a képen látható fűzfa a helyi legenda szerint 700 éves.

Tovább haladva eljutottunk a Csarin-kanyonhoz, ahol a volt vízmosás által létrehozott úton csodálhattuk meg a közel 300-350m magas, szinte valószerűtlen sziklaképződményeket.

A kanyon másik ágában zúdul le a Csarin folyó, ez az ág nem járható sem vízen sem gyalog.

Almaty hegyi "városrészében" ebédeltünk egy parkétteremben, ahol a helyi hagyomány szerint kialakított (muszlim, kazah) rész is található, hagyományos, azaz asztal és szék nélküli vendéglátásra.

A kazah ételek nagyon ízletesek, kicsit hasonlítanak a magyar ízekre, mindezt disznóhús nélkül.
Ezt követően megnéztünk egy igazi kazah bemutatót, ahol betanított baglyok, sólymok, sasok és keselyűk mutatták be a hagyományos vadászat sok-sok elemét.

Ezen úti beszámoló csak a 2,7 millió négyzetkilóméter területű ország délkeleti csücskét próbálja bemutatni.

Parrag József
Pécs 2019.10.10