Őszvető

Minden utazásnak van tanulsága. Minden kilépésnek a saját terünkből rengeteg hozadéka van a további életünkre.
Az utazás sokban helyettesíti a klasszikus értelemben vett műveltséget. Aki utazik, az lát, befogad, átél - nyitottabb a másra, megértőbb, elfogadóbb a mással. Talán.
Utópisztikusan idealista tanítás-tanulásmódszertant fogalmaztunk meg magunknak: mivel az iskolára és az otthontanulásra is szükségünk van, ezért az lenne a mi családunknak a leginspirálóbb, ha minden félévben egy hetet otthon lehetne tölteni (legideálisabb esetben külföldön). Mást és máshogyan tanulnak az iskolában, mást és máshogyan mélyítenek el az otthon megtanultak során. A kétféle lehetőség, a más-más intenzitás gazdaggá tesz. Átjárhatóság. Összetettség. Összeszedettség.
Önjáró gyerekeim lettek. Csehországban most már senkit sem kellett elindítani a napnak, mindenki nemcsak tudja, de érti is a dolgát. Mivel alapvetően közös céljuk, hogy mindenki minél előbb végezzen, ezért hipergyorsasággal beosztják az idejüket és már nem engem kérdeznek meg, ha segítségre van szükségük. A háttérből pedig jót lehet kuncogni, mikor a nagy sietésből belefelejtős lelassulás lesz, közös élmény, közös tanulás. Jó kimondani, hogy ismerjük egymást. A legjobb pedig, hogy közben én is foghatok egy könyvet és tanulhatok.

Ismétlődéseink: utazásra készülni, magának az utazásnak a megélése, és természetesen az utazás feldolgozása. Tíz év után ismét ott álltunk a prágai Károly-hídon és ismét kaptam egy hajcsatot (találkoztam egy ezüst hajcsattal is - próbálok nem sokat gondolni rá. Balázs azt ígérte, húsz év múlva belefér. Én kérem tudok várni). Kedvenc lábosaim mind Brno-ból valóak, idén ismét kaptam egyet - teljes a készletem.

enter image description here

Balázs egyik kedvenc szövege Az Ismétlés. Óhatatlanul én is sokat szöszmötölök gondolatban azzal, hogyan is van ez? Milyen is, mikor valamit, akár mozdulatot, cselekvést, gesztust megismétlünk? Ugyanazt csináljuk újra, vagy valami teljesen mást?
Eggyel több gyerekkel álltam a hajcsatos stand előtt, megnőtt, megváltozott idő közben a többi. Szép ez a kifejezés: idő közben. A két aktus (ott állni a hídon) kijelöli azt az intervallumot, ami közben történt. Hajjaj, mennyi minden történt - mégsem fontos ebben a viszonylatban, az a fontos, hogy újra át lehetett élni azt a szépséget, azt az örömet, amit akkor, kicsit máshogyan, kicsit érettebben, de magának a megélésnek az intenzitása mit sem változott. Néha jó visszamenni oda, ahol különösen jól érezte magát az ember. Érdekes, ugyanilyen ennek az ellenkezője is: ódzkodunk oda visszatérni, ahol fájdalom, sérülés, rossz dolog történt velünk, egyszerűen képtelenek vagyunk arra menni. Elkerülni. Odakerülni. Útvonalak. Megérkezések. Élmények.

Ismétlődő kertalakítási élmény. A mai napig nem értem azt a pillanatot, amikor nekiállok valaminek. Most éppen a korábban már emlegetett száraz dizájn tónak. Ihlet. Sugalmazás. Amikor egyszerűen megérkezik a pillanat, hogy hezitálás, kétely és aggodalom nélkül végre nekikezdjen az ember. Magabiztosság. Tudás. Hasonló lehet a művészi ihletettség, csak persze sokkal magasabb fokon. Amikor minden magától megy, egyszerűen mintha csak diktálnának az embernek. Olyan, mintha csupán médium lenne az alkotó, legalábbis a konkrét megvalósítási cselekvésben - a felkészülés, az előkészítés sokkal inkább érthetően az egyéné. Amikor Jónás zenét szerez, vagy bármelyik gyerekem valamit konkrétan létrehoz, ugyanezt a folyamatot tudom megfigyelni. Abban a pillanatban, amikor leül valamit létrehozni, csak a testében van jelen, amúgy mintha két világot kapcsolna össze és realizálna előttünk a jelenben. Megzavarhatatlanság. Tisztelet. Ámulat.

Gyors őszi kertjárat, avagy mi virít még?

enter image description here Szurokfű

enter image description here Molyhos ökörfarkkóró

enter image description here Évelő őszirózsa

enter image description here Évelő őszirózsa

enter image description here Petrezselyem

enter image description here Újhagyma

enter image description here Petúnia

enter image description here Szellőrózsa

enter image description here Kaliforniai kakukkmák

enter image description here Ágyásrózsa

enter image description here Sisakvirág

Kazahsztán nemcsak a sztyeppékről szól!

Szeptemberben töltöttem egy hetet az 1000 Út szervezésében Kazahsztánban.
Utunkat a régi fővárosban, Almaty -ban (Alma Ata) kezdtük, egy Isztambulból induló öt és fél órás repülő utat követően.
Eső helyszín a Panfilov-park, melynek kiemelkedő pontja az 1800-as évek második felében épült Zenkov-katedrális. A templom fából készült, szerkezetében egyetlen szeg sincs.

enter image description here

enter image description here

A város építészete magán viseli az orosz-szovjet hatást, nagy parkokkal, 6-8 sávos sugárutakkal. Jellegzetes pontja a Zöld Bazár, ahol minden kapható.

enter image description here

A szovjetektől való függetlenedést hivatott jelképezni a képen látható szoborcsoport.

enter image description here

Jellegzetesen ,,személyi kultusz” mentes hely az Első Elnök park, ahol az eddig regnáló és ma is élő Nazarbayev szobra a középpont.

enter image description here

Érdekesség, hogy a város bármely pontjáról jól láthatóak a környező hegyek havas csúcsai.

enter image description here

Szintén a városhoz közel található a Nagy-Almaty-tó 2500m magasságban, mely 2km hosszú és 1km széles, része a város vízellátásának.

enter image description here

Ezt követően megnéztük a Csimbulak-síközpontot, mely 3200m magasan található Almaty felett.

enter image description here

Utunkat az Altyn-Emel Nemzeti Parkban folytattuk, itt megtekintettük az éneklő (dúdoló) homokdűnéket, melyek a magasföldi sztyeppét (mely 600-800m magasan terül el) ölelő hegyek lábánál helyezkedik el.

enter image description here

Következő úti célunk az Aktau-hegység, mely fehér szikláiról kapta a nevét (Fehér-hegyek).

enter image description here

Ezt követően a Katutau-hegység felé vettük utunkat, mely a fantasztikus sziklaképződményeivel mutatja meg a víz, a szél, s a tél erodáló hatását.

enter image description here

enter image description here

A magasföldi sztyeppék hasonlóak a sivatagokhoz, vannak oázisok, melyek zöld színfoltot jelentenek a pusztaságban, a képen látható fűzfa a helyi legenda szerint 700 éves.

enter image description here

Tovább haladva eljutottunk a Csarin-kanyonhoz, ahol a volt vízmosás által létrehozott úton csodálhattuk meg a közel 300-350m magas, szinte valószerűtlen sziklaképződményeket.

enter image description here

enter image description here

A kanyon másik ágában zúdul le a Csarin folyó, ez az ág nem járható sem vízen sem gyalog.

enter image description here

enter image description here

Almaty hegyi "városrészében" ebédeltünk egy parkétteremben, ahol a helyi hagyomány szerint kialakított (muszlim, kazah) rész is található, hagyományos, azaz asztal és szék nélküli vendéglátásra.

enter image description here

enter image description here

A kazah ételek nagyon ízletesek, kicsit hasonlítanak a magyar ízekre, mindezt disznóhús nélkül.
Ezt követően megnéztünk egy igazi kazah bemutatót, ahol betanított baglyok, sólymok, sasok és keselyűk mutatták be a hagyományos vadászat sok-sok elemét.

enter image description here

enter image description here

Ezen úti beszámoló csak a 2,7 millió négyzetkilóméter területű ország délkeleti csücskét próbálja bemutatni.

Parrag József
Pécs 2019.10.10

Érik az eper? Ropog a cseresznye? avagy Üdvözlet útközben

Ezt a bejegyzést már a trópusokról írom, kis kitérőt tettünk korábban Angliába, időztünk Skóciában is kb. két hetet (ott télikabát is kellett! májusban!), most talán Indiában vagyunk az esős évszakban. Vagy Thaiföldön? Netán Vietnámban? Hirtelen nem is tudom. Mindenesetre úton, az biztos. Nosztalgiával gondolunk vissza az otthoni eperre és cseresznyére, amikről Judit írt legutóbb - ezek szerint otthon már pirosodnak. De jó is lenne otthon! Minek is vettük a nyakunkba a világot! Hát, igen, én mindig is ilyen kalandor szellem voltam, csak sokáig nem volt módom ennyit utazni, főleg ilyen nagy léptékben, hogy egyik nap még a Brit-szigetek, utána máris a trópusok - ilyen csak akkor történik velem, amikor olvasok és elmerülök egy másik világban. Most azonban hirtelen jött ez a lehetőség és nem volt választás: ki kellett használni, mondhatnám, rákényszerültünk. Nem mintha baj lenne, meg kell ragadni az alkalmat és hát valóban ritkán utazhat az ember a családjával ebben a formában és ilyen hosszan. Túl azon, hogy hiányzik a ropogós cseresznye meg a piros eper, az igazi gondom, hogy továbbra is kell dolgozni meg iskolába, óvodába járni, pedig azt hittem, ezeket meg lehet úszni. Ugyanúgy felkelünk (na jó, csak én) hatkor, készítem a reggelit, ugyanúgy sietni kell, ugyanúgy tanítok, pedig már nagyon kéne a szünet, a Férj ugyanúgy későn jön haza, mert sok a munkája és így tovább. Az ismerős hétköznapok. Hogy akkor mi értelme volt elutazni, kérdezheti a kedves Olvasó. Igazából nem is tudom. Ha kinézek az ablakon, ugyanazt látom, a hétköznapi tárgyak vesznek körül, igen. Nos, kicsit elbizonytalanodtam: akkor most elutaztunk vagy nem? Hogy lehet egyáltalán ilyen baromságot kérdezni, kérdezi a kedves, ám egyre kevésbé türelmes Olvasó.
Egyáltalán, miről szól tulajdonképpen ez a nyavalyás bejegyzés?
Nos, mondhatnám azt is, hogy egyszemélyes vernyogás/ vartyogás/ nyavalygás/ siránkozás/ nyüszögés, mert noha azt gondolom, hogy a trópusokon vagyok, sajnos sem ott nem vagyok, sem máshol, hanem éppenséggel Kecskeméten ébredek minden reggel és akármikor, amikor kinyitom a szemem (így sokszor inkább ki sem nyitom), azt látom, hogy be van borulva és vagy esik vagy esni készül vagy éppen esett az eső, netán zuhog vagy zuhogni fog, esetleg éppen most zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a furcsa tapasztalattal, hogy májusban két hétig télikabátban jártam, máskülönben lefagytam volna az amúgy Skóciára jellemző tavaszi hidegben (ott pedig szemérmetlenül süt a nap jelen pillanatban is, Kriszta barátnőm éppen idegenvezetőként Nesszit keresi lelkes turisták társaságában), utána ugyan vehettem már fel rövid ujjú pólót, sőt csak azt, mert különben nemcsak kívül, hanem belül is csorgott rólam a verejték, mégsem voltam képes az elmúlt egy hónapban egyhuzamban félórát napozással tölteni (és nem az időbeosztásom miatt volt ez képtelenség). Úgyhogy kiderült, hogy sem a skót tavaszt, sem a trópusi időjárást nem bírnám valami jól, így ha a kedves Olvasónak a következőkben kedve lenne ezeket a lehetőségeket felajánlani, nyugodt lelkiismerettel menjen el helyettem. Én inkább itthon maradok és eszem a ropogós cseresznyét meg a piros epret, ha van hol, a mi kertünkben ugyanis a cseresznye még azt hiszi, hogy tél van, eper tekintetében pedig a pink a menő, mert csak rózsaszín állapotban tudjuk leszedni: ha ezután is fent hagyjuk, akkor már csak rohadt epret szedhetünk és az, ugyebár, elég lehangoló időtöltés.
Szóval visszatérve az eredeti témára: nagyon jó, ha utazhat az ember, mert ugyan Angliában meg Skóciában májusban (is) sokat esik az eső és fűteni kell, a fű mégis gyönyörű, harsogó zöld, hetente nyírhatjuk a ház előtt meg a szőlőben, és ez, ugye nekem szívügyem (hogy sem Angliában, sem Skóciában nincs szőlőnk, az nem fáj, hiszen másoknak sincs). A trópusokon pedig annyit esik ebben az évszakban, hogy egyáltalán nem kell a locsolással foglalkozni, mégis fantasztikusan néznek ki a növények a kertben, hozzák a virágokat számolatlanul, kúsznak és borítják el az udvart, a garázst, ami, ugye, megint csak nagy gyönyörűség egy igazi kertbarátnak. Ráadásul szép nagy esőgyűjtő hordókban felfoghatjuk a csapadékot, ami felfoghatatlanul nagy segítség lesz, ha egyszer eláll az eső. Eláll egyszer az eső? Ha igen, tessék táviratozni, mert akkor hazamegyünk itthonról! Addig is üdvözletünket küldjük és reméljük, holnaptól elküld valaki bennünket melegebb éghajlatokra - kivételesen erre vágyunk mindannyian itt a kályha körül kuporogva...

Tavaszi hérics

Romonya és Ellend között, a Parrag dűlő (egyszer már tényleg meg kéne állnom a Romonyai Polgármesteri hivatalnál megkérdezni, hogy ki is az a Parrag, akiről elnevezték - remélem vállalható lesz a rokonság) előtti kanyarban kanyarogva vettük észre, hogy milyen szépen sárgállik egy-két helyen a domboldal.

enter image description here

enter image description here

Még sohasem láttam ezelőtt, ott ezt a virágot, pedig szinte el sem lehet mellette menni, annyira sárgállik.
Tekintet. Látás. Meglátás. Észrevevés. Észrevétel.
Tekintet és tudás kapcsolata. Tanulás.

A tavaszi hérics védett, eszmei értéke ötezer forint.

Falusi albatrosz - távolsági busz

enter image description here

A gyerekek jót mulatnak rajtam, szerintük határozottan szórakoztató látvány vagyok buszon. Megtanítottak a menetrendre. Elmagyarázták, hogyan utazik a nagyérdemű. Gyerekkoromból voltak ilyen emlékeim, de gondoltam, az autós éveim alatt csak-csak megváltozott a magyar tömegközlekedési utazáskultúra - de nem! Ugyanúgy minden néni a külső széken foglal helyet és belülre teszi a szatyrait, reprezentálandó: igencsak bátor az, aki mellé szeretne leülni. Neki két hely jár. Stop. Nem osztozik. Stop. Ő kényelmesen utazik. Stop.
Középmezőny, aki belülre ül és kívülre pakol le, jelezendő: ha nagyon-nagyon szükséges, akkor egy röpke fintor, egy elfojtott, de azért jól hallható levegővétel és egy nemakaromdemegteszem mozdulat kíséretében megfelelő nyomásra hajlandó szatyrait a lábára vagy pedig a földre, a lábai közé helyezni. A kabátszárnyait viszont már semmiképpen sem fogja maga alá tűrni. Határjelölés: a másik ülés is az enyém volt. Stop. Átadtam, de nem szívesen. Stop. Ha ráülsz, akkor bunkó vagy. Stop.
A mi félénk, az előzékenyek (miért is előzékenynek nevezzük azt, aki a másikat is figyelembe veszi?!?) szűk, de annál kedvesebb réteget képeznek. A gyerekek belezuttyanhatnak egy-egy mosolygós utas ölébe, és azonnal cseverészni kezdenek egymással. Közös utazás.
Közös szatyrok. Most, hogy januárig nincsen autónk, igazán csak most érzem annak a súlyát, amit egy hat fős családnak hazacipelek. Most érzékelem teljes valójában, mit jelent, ha tele van a kamra. Viszont a női sors, mint közösség, most is tompítja a kiszolgáltatottságot és biztonságot ad. Segít. Megtart jókedvben.
Anyu délután a buszmegállóban szinte minden nap teletömi a gyerekek táskáját valamivel: egy kis gyümölcs, egy csomag szalvéta, vagy zsebkendő. Andi mindig szól, ha megy bevásárolni. Zita teleteszi az autóját az én cókmókommal, hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek. A szomszéd Zsolti a buszról leszállva hazáig cipeli a motyót. Balázs nap, mint nap hoz valami elmaradt fontosat a városból. Köszönöm!
Az Angyalnak pedig Gls-futárok segítenek.
Röghöz kötöttség. Önellátás (ehhem).

enter image description here

Falustopp és uzsonna

200 fős faluban lakni a falun kívül azt jelenti, hogy összetartozunk. A városban még azok is köszönnek egymásnak, akik amúgy látványosan (mivel falun nem lehet láthatatlanul) elslisszolnának egymás mellett/mögött. Viszonylag ritka buszjáratoknak köszönhetően gyalogló ember az első arra járó autóba már be is szállhat.
Fanni tegnapi írásában azt kérte, gondoljunk vissza 20, 30 évvel ezelőttre. Minden stoppos láttán ezt teszem, hiszen akkor, anno megfogadtam, amikor csak tehetem, persze megfelelő biztonsági szűrőt használva, felveszem, akit csak lehet. Tehát felveszem. Olyan emberi törvény ez egyébként, mint a hegyekben túrázva mindenkinek köszönni: lehet, hogy ő az utolsó ember, akit láttam, de az is lehet, hogy öt perc múlva ő fogja megmenteni az életemet. Vagy én az övét. Kiszolgáltatottság. Egymásra utaltság. Bizalom.

Fanni a minap küldött nekem Jánossomorjai cikóriakávét (mivel elpanaszoltam, hogy sehol sem lehet jó cikóriát kapni - a postás Lalit külön szeretem, mert amorfabbnál amorfabb érkező/induló csomagjainkat mindig a kellő tapintattal és humorral kezeli), amivel prousti magaslatokba emelkedtek prózai gondolataim - átröpül az ember az időn!

enter image description here

A cikória a mezei katáng nemesített változata

enter image description here

Gyerökkori kedvenc reggelim a langyosra melegített, tejes cikóriakávéba áztatott kiflikarikák voltak. Közben pedig a Nők lapját olvastam, természetesen nagyanyáméknál. A nőiség, a család, a gyereknevelés akkoriban még nem volt számomra központi téma, de a bennük lévő meséket mindig elolvastam. A keresztrejtvényt pedig úgy fejtettük a mamámmal, hogy én kérdeztem, ő pedig válaszolt - én voltam az íródeák, mivel ő már az ebédet készítette.

Nos, hogy Fanni tündérkezeivel még nekem is csomagolt, ki kell jelentenem, hogy gránátalmát ültetni pedig igencsak jó ötlet!

enter image description here

Pécsett két gyönyörű, idős bokorról is tudok, melyek jókedvűen hoznak termést: az egyik a Belvárosi Óvoda kertjében, a másik pedig a Ferencesek utcájának egyik belső udvarában található. Tényleg finom! Ültetek!
Itt az egyik megfelelő alkalom előkészíteni az unokák uzsonnacsomagját!

Anyám, a ... mi is?

Rottweiler? Globetti? Ja, dehogy! Hát persze: Globetrotter!

Az úgy volt, hogy anyám mindig is nagyon szeretett utazni, már 18 évesen meg sem állt a Szovjetunióig, amikor egyetemre akart menni. Igaz, az első két hét után kiderült, az itthoni orosztudás ehhez kevés lesz, így az önfejű, magabiztos 18 éves egy hosszú, könnyáztatta levélben (hol volt még akkor minden háztartásban, netán marokban telefon!) sírva könyörgött az anyjának, hadd jöhessen haza, mert ő erre nem lesz képes és egyáltalán, milyen ország ez és egyáltalán, hogy engedhették meg neki a saját szülei, hogy ilyen rossz döntést hozzon. Nagyanyám egy szál képeslapon a következő velős mondattal reagálta le a témát: "Kislányom, Te választottad, most már csináld is végig". Így is lett: anyám maradt, már a harmadik héten lett neki egy eredeti orosz barátnője, aki segített neki kiigazodni, tanulni, vásárolni - élni, és akivel a mai napig rendszeresen tartják a kapcsolatot (régen levelet írtak, mostanában a FB-on csevegnek - ebből is látszik, hogy változnak az idők), nemrég találkoztak is ("Ha ti azt tudnátok, mennyire megváltozott ott minden!").
Az egyetem alatt ismerkedett meg apámmal is, aki éppen a doktoriját csinálta Moszkvában, ahova a két anya (immár ismerősként) együtt utazott ki vonattal apám védésére. Nagyanyám (anyai) el is mesélte szépen, hogy ő bizony vitte a többnapos útra a mackóját (értsd: melegítőjét), praktikusan vitt magával pálinkát és ennivalót is, így enyhén szólva megrökönyödött, amikor Fehérvári Mamát (apai nagyanyám) meglátta fehér selyemhálóingben, rajta fehér köntössel kilépni a hálókocsijából gyönyörűen sminkleve - ám reszketeg állapotban, hogy rossz a gyomra, hogy fázik, hogy alig bír itt aludni és így tovább. Némi nedűvel megerősítették egymást, nagyanyám a plusz mackóját is odaadta leendő nászasszonyának (akinek arisztokratikusan törékeny és apró méreteit kétszer beérte az említett ruhadarab) és attól kezdve egészen jó hangulatban telt az út a nagy hó ellenére: bizakodva érkeztek meg Moszkvába, ahol nagyanyám szépen elővette a címet, hogy hova vigye őket a taxi (természetesen a két hölgy együttes orosztudása is a nullával volt egyenlő). A taxisofőr elolvasta a címet és mindkét hölgy megdöbbenésére őrülten mutogatni kezdett ki a hóra meg tépte a haját és hevesen gesztikulált. Nagyanyám ránézett a falfehér Mamára és higgadt professzionalizmussal közölte, hogy "ez se normális", megvonta a vállát, aztán elővett egy másik papírt és rámutatott az azon álló címre, mire a taxis teljesen lenyugodott és mégis elindult velük. Megkönnyebbülten egymásra nézett a két értetlen hölgy, s csak majd amikor már megérkeztek és a kollégiumban elmesélték az esetet és megmutatták a két papirost, derült ki, hogy az elsőn egy harkovi cím állt, mely éppen 742 km-re van Moszkvától (praktikusan megőrizte nagyanyám, hol volt anyám az első év első hetében felkészítő nyelvi táborban)... Másnap elmentek apám doktori védésére, ahol is minden, apámhoz kötődő nőszemély hirtelen szívmegállás mellett konstatálta, hogy a jelöltön a szép öltöny és vikszolt cipő már-már majdnem jó benyomást keltő álcája alatt egyik lábán fekete, a másikon pedig kék színű zokni van. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy az akkor még csak tervezett házasság pár évvel későbbi végének már ezen az egyébként derűs napon megvoltak az első jelei... (Hasonlóan fontos és árulkodó ruhadarabbal gyűlt meg anyám baja a nem sokkal későbbi esküvőn: zárdában nevelkedett apai nagymamám szerint ugyanis hófehér kesztyű nélkül nem lehetett férjhez menni. A kesztyűt pár perccel a szertartás kezdete előtt lelték meg az ágy alatt, ahonnan rohanva érkeztek meg az esküvőre... A megmaradt képeken egyébként semmilyen kesztyű nem látszik anyámon, aki már akkor is mestere volt a diplomatikus lázadásnak.)
Anyám több férjet is elfogyasztott, ahogy mondani szokás, mire egy olyan mellett kötött ki, aki aztán végképp megrögzött világutazó volt (talán emlékszik még a trabantos velencei utunkra a kedves Olvasó) és miután tőle is elvált, úgy maradt: rákötve a szárazföldi és légi utak rendszerére és azóta is megy, megy, megy... (Vízen csak azért nem közlekedik, mert térdig érő víz láttán pánik fogja el és nem kap levegőt - ez nagyon praktikus, hiszen balatoni nagymama...) Most, hogy a legkisebb gyereke pilóta lett, ráadásul ingyen fog repkedni párszor egy évben és feltett szándéka, hogy egy lehetőséget sem hagy ki. Ehhez azért azt is érdemes tudni, hogy pillanatnyilag a legkisebb gyerek éppen azt várja, hogy Vilniusba vagy Amszterdamba küldik-e ki a következő három hónapra, mely után valószínűleg egy spanyol bázisra helyezik át, eggyel nagyobb fia éppen Koszovóból tart hazafelé egy hét múlva és várhatóan nem sokkal később újabb külföldi misszióba jelentkezik majd, a kisebbik lánya London mellett dekkol három éve és most pályázott meg egy lisszaboni állást, míg francia fiúja (mármint a húgomnak, nem anyámnak!) a következő három hét Dublin után Ljubljanában fog dolgozni kilenc hónapig. Ehhez képest én egész jól elvagyok ezzel a Kecskeméttel már vagy tizenhárom éve, így már bejáratódott, hogy anyám nálunk kéthavonta rendszeres Nagymama (Almádija Mamának hívják az unokák, tekintve, hogy külön birodalma van: Almádija, ami nem más, mint Balatonalmádi) és noha imád utazni, mindig örül, hogy hozzánk jövet csak azon kell elgondolkodnia, Pest felé jöjjön autópályán vagy Cece felé sima autóúton...

Tér-kép: reakciók

Judit Tér-kép című írását olvasván azonnal több dolog is eszembe jutott, ezek közül az egyik a saját felfedezéseimmel kapcsolatos tájékozódás-ügyben, a másik a hallás és az akusztikus környezet témakörben igencsak foglalkoztat az elmúlt hónapokban.

Térkép. Annak idején rengeteget jártunk apámmal kirándulni a Balaton-felvidéken, s mivel a nevezett atya nemcsak amatőr fotós volt, hanem bohém életű, hobó lelkületű hippi is egyben, természetesen azt sem tudta, a térképet eszik-e vagy isszák. (Azt azért valószínűleg tudta, hogy nem isszák, mert ebben a témában feltűnően tájékozott volt: gyerekkorom több, amúgy átlagosnak ígérkező óráját töltöttem el vele különböző, lepusztultnál lepusztultabb kocsmákban, amelyeknek véletlenül sem volt köze az angol pubokhoz és ezen helyeken lepusztultabbnál lepusztultabb arcú alakokat vett rá, hogy egy pohár sörért lefényképezhesse őket, mely eseményekből nemcsak kiváló szociofotók, hanem egyéb következmények is lettek. Imádtam apámat és meggyőződésem, hogy ezen az úton alakult ki erős szociális érzékenységem, ettől függetlenül a saját gyerekeimnél nem alkalmazom ezt a módszert. Vissza a térképekhez.) Szóval olyan nem volt, hogy mi vittünk volna térképet vagy akár csak előzetes pillantást vetettünk volna bármilyen, térképhez kicsit is hasonló használati eszközre: apám meg volt róla győződve, hogy beépített gps-szel született. Meghallgatta a jóakaratú barátokat, ha megpróbálták felvázolni, merre is kell menni az Isten háta mögötti szőlejükbe, bólogatott nagyokat, aztán úgy, ahogy volt, elfelejtette az egészet a következő kocsmai kalandja során. Így aztán elindultunk amúgy "toronyiránt" és ha mégis megtörtént, hogy elbizonytalanodott, hát megkérdezett egy hasonlóan kótyagos járókelőt, hol a legközelebbi kocsma, ott pedig mindenki mindent tudott és néha még helyi erők is jöttek velünk, hogy segítsenek a tájékozódásban. Mondanom sem kell, hogy mindig mindenhova odataláltunk, más kérdés, hogy mikor, de hát az idő apám számára már végképp nem volt kézzelfogható fogalom. Magam is nagyon magabiztos voltam tájékozódás-ügyben mindenféle későbbi túrán is, míg nem találkoztam a Férjjel, aki akkor még csak az "udvarló" státuszt érdemelte ki (és akivel mi az összes randin túrázni mentünk mindenféle erdőkbe). Nem tudom, az első csók miatt volt-e, de bizony az első kirándulásunkon rögtön eltévedtünk... volna, ha nincs a Férjnél térkép és tájoló. Utóbbi tárgyat átlagon felüli gyerekkorom következményeként nem is láttam még addig, most azonban máris kiderült, milyen helyre kis eszköz: kocsma nélkül is lehet a segítségével tájékozódni. Itt és még sok későbbi túra során derült ki számomra, milyen hasznos is lehet, ha tudja az ember követni, merre kellene mennie: esetleg odaér időben, ahova szeretne. Sajnos azonban a térkép-olvasás ellen be lehetek oltva genetikailag, mert amikor én ülök az anyósülésen és a Férj vezet (azaz mindig), hiába van nálunk térkép, valahogy hasonlóan járunk, mint Zita Navigáció c. írásában a szereplők...

Soundscape. Na igen, mi is ez - hát, ugye, kinek mi. A wiki szerint, ha jól értelmezem, a soundscape tágabb értelemben az a része az akusztikus környezetnek, amelyet az ember felfog, képes felfogni. Na igen, ez a téma rendkívül érdekes lett számomra, amihez a mai magyar közállapotok jelentősen hozzájárultak, mégpedig elég hangosan: több dolgot is képes voltam felfogni általuk. Ott kezdődött a történet, hogy bedugult a fülem a múlt tanév végén (talán már nem akartam több hülyeséget hallani a diákok szájából?), s mivel már történt ilyen, gondoltam, alávetem magam a már ismert procedúrának: sztk, fülmosás, dicséret (korábban megdicsértek, hogy ilyen problémával elmentem és nem hanyagoltam el!), tiszta fül, jó hallás, kitágult soundscape (ha már erről van szó, tudok én ehhez kapcsolódni). El is jutottam az sztk-ba, itt azonban máris felborult a rutin, mert kiderült, hogy egy hónap múlvára van időpont. Hát, mondom, az úgy nem lesz jó, akkor addig egyszerűen nem hallok majd? Hát, vonogatták a vállukat, hogy kérem az időpontot vagy nem. Kértem. Hazaérve azonnal rávetettem magam a netre és a következő órában végigtelefonáltam az összes helyi magánfülészetet - mindenhol kaptam (volna) egy hónap múlva időpontot. Hűha, ennek a fele se tréfa, szorultságomban eszembe jutott egy nem túl messze lévő rendelő, ahol a gyerekeinket kezelték régebben, próba szerencse alapon felhívtam, fogadtak másnap (!!!), meglett a tiszta fül, csodálatos soundscape, noha mindennek ára van, ezt egyrészt ott helyben megtapasztaltam, másrészt két hét múlva megint, amikor újra dugulást éreztem a fülemben. Még jó, hogy két héttel azelőtt az sztk-s időpontot megkaptam, így már csak két hetet kellett várni, hogy ott is fogadjanak. Azalatt kiderült, hogy a földművelés áldás: valahányszor kapáltam a szőlőben, egyből kidugult a fülem. Sajnos (?) ezt nem csinálhattam egész nap, így a még meglévő problémával kellett elbattyognom végül a várva várt sztk-s időpontra. Ott több minden is történt, például hogy valóban abban az időpontban fogadtak, amit egy hónappal korábban megadtak, ami önmagában kisebb csodának számít manapság. Utána szembekerültem egy olyan gyönyörű kék szemű, sugárzó doktornővel (kb. mint Aranyhaj), hogy nő létemre alig bírtam kinyögni, mi a bajom, mert végig az járt a fejemben, mit keres egy magyar sztk-ban egy ilyen földöntúli jelenség. Amikor azonban bedugott egy kis készüléket az orromba, egyből magamhoz tértem, s kiderült az is, hogy ezt, ami nekem van, úgy hívják, hogy fülkürt-hurut és megfázás szövődményeként alakulhat ki alattomosan, emiatt nem működik jól a nyomáskiegyenlítés és dugulás-érzet alakul ki. Persze akkor legalább olyan a betegség természete, hogy kapálástól múlik el meg hónapokig gyógyul, szóval szedjek gyógyszert és használjak orr-spray-t (na meg kapáljak sokat, az mindenre jó). Használom én, szedni azonban azóta sem szedem, mindenféle alternatív módokat kutatok azóta is (a kapáláson kívül) és hát hol javul, hol nem, de azért lassan alakul ez is (talán). Most, hogy olvastam a soundscape-ről és egyre inkább szembesülök vele, hogy az enyém valószínűleg beszűkültebb, mint lennie kéne, fontolgatom, hogy végül csak megpróbálom a gyógyszert is, ha már fel lett írva. Tegnap azonban akkorát ordított a szomszéd és olyan minőséghiányos szövegeket, hogy azóta az is felmerült bennem, nem mindig olyan nagy baj az, ha nem olyan széles ez a soundscape... Ma még nem vettem tehát be a gyógyszert, inkább kimegyek kapálni (nálunk mindig van mit).

Tér-kép

Térképpel utazunk - a pajtakönyvtárban szép kis gyűjteményt őrzünk belőlük. Furcsa vonzódásunk van hozzájuk, Balázs is, én is csak az ő segítségükkel tudjuk elképzelni egy leendő ismeretlen térben való tervezést, álmodozást.
Miközben még itthon a szoba padlóján, vagy a konyhaasztalon szétteríti, nézegeti az ember ezt a különös papírlapot, óhatatlanul megelevenedik az olvasottak alapján egy lehetséges város, egy meglátott hely - mire sorra kerül maga az út, már ismerősként köszönnek vissza az útkereszteződések, letérések, csatlakozások. A térkép egyszerűen belső képpé válik, ami aztán még évekig látható és előhívható könnyedén.

enter image description here
Egy a handmaps.org kézi-szubjektív térképgyűjteményéből
http://www.handmaps.org/recent.php?ID=356

A régi tájfutó és vándortáboros térképeimet külön dobozban őrzöm - ha a kezembe kerül egy térkép, rögtön felelevenedik az út, amelyet a kezemmel követtem a vonalakon és a lábammal tettem meg. Minden térkép egyedi, minden kép egyedi tér. A különböző léptékű térképekkel többféle megközelítésben is be lehet lakni egy helyet - más és más perspektívából lehet fókuszálni.
A térképolvasás, mint leképezési forma tanulható, elsajátítható. A térben való tájékozódást, az észlelési rugalmasságot nagyban életben tartja.
A térképrajzolás, mint a teret megértetni és megérinteni akaró leírás szintén elsajátítható, az elmeséléshez hasonló képalkotási folyamat. Nem fényképezés, nem rögzítés, hanem a megélt tér elmesélése, leírása. Szeretem, mikor a gyerekek házalaprajzokat terveznek: bármennyire igyekeznek méretarányosan pontosak maradni, az érzelmeik még elviszik őket: a legszebb, legfontosabb terek lesznek a legnagyobbak, a lényegtelen utak aprócskára zsugorodnak....
Átlátni, haladni a térben és időben, tájékozódni - aktív részese maradunk így a térnek.
Hasonló folyamatos térben és síkban egyszerre levés érzése van az embernek, amikor a Burda szabásmintákat teregeti, keresi a méretet, átmásol, variál - közben szüntelenül egyeztet a testtel, mint térbeli objektummal (itt kicsit 36-os, ott inkább 38-as, kanyarodás, levágás - saját útvonal tervezése). Ahogy a szabásminta síkjából a varrási folyamat révén térbeli darab, viselhető ruha lesz, úgy lesz a térképből a bejárás, az átélés, az utazás során egyénileg és kollektíven is megélhető tér-élmény, tér-emlék.
Tér-hangok. Tér-szagok. Tér-hangulatok.
Hang-térkép.
Soundscape. Hoppá, bemerészkedtem Balázs felségterületére! Hogyan is jutottam idáig?
Wim Wenders Liszaboni történet.

Az embereket régóta érdekli, hogy mit dalol a világ, legyen az a természeti, a kozmikus vagy épp mindenkori életünk hétköznapi zörejeiből összeálló egység. A füleink keveset közvetítenek abból, ami minket körbevesz, és az agyunk még kevesebbet tud értelmezni abból a komplexitásból, ami körülöttünk és többnyire tőlünk függetlenül zajlik. Talán épp ezért keressük benne a kompozíciót, vagyis azt a -valaki által?- megkomponált egységet, amelynek mozgatórugóit felfogni nem, élvezni viszont igenis tudjuk. A hallás végülis leválasztható az értelemről; ez történik akkor is, amikor csak egyszerűen elkezdjük figyelni a külvilágot, anélkül, hogy részei szeretnénk lenni, anélkül, hogy a benne rejlő, ránk váró kötelezettségekre utaló figyelmeztetést magunkra vonatkoztatnánk. Ilyenkor a hallás élvezetté válik, a külvilág pedig zenévé. A soundscape eszméje valahonnan innen ered: az amúgy természetes elmerültséget megélni, másnak is megmutatva átemelni, megőrizni, rekonstruálni, imitálni, akár dokumentatív akár meditatív céllal; ráirányítani a figyelmet a hallható világ értékeire a láthatóval szemben; a hallást aktivizálni, alkotótárssá lenni a hangok keresésében, figyelésében, zeneként-hallásában.
Nemcsak akusztikai értelemben vett hang lehet a fent említett mentális térkép része, hanem olykor csupán egy egyedi, furcsa visszaverődés vagy sajátos más, önmagában hang-értékkel nem rendelkező jelenség is. Így marad meg emlékeinkben Bécs csendes de mégis forgalmas belvárosa tompa közlekedési zajaival, a máriagyűdi templom lépcsőjének szinte végtelen lecsengésű visszhangja. Ezek az adottságok szintén hang-környezetünk részei.

enter image description here
A World Listening Day 2017-es plakátja. Infók a sorozatról itt: https://worldlisteningday.org/

Párizs

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Nóri párizsi képei olyanok nekem, mint a búzamezőn sétálva pipacsra és nagy-nagy ritkán búzavirágra bukkanni. A részletek, az apró finomságok, az elementáris szimbólumok megtalálása.
Először mindegyik képhez akartam írni, hogy nekünk anno milyen volt Párizs, aztán rájöttem, hogy felesleges, mert ez a tizenöt éves leány már megtette.