Érik az eper? Ropog a cseresznye? avagy Üdvözlet útközben

Ezt a bejegyzést már a trópusokról írom, kis kitérőt tettünk korábban Angliába, időztünk Skóciában is kb. két hetet (ott télikabát is kellett! májusban!), most talán Indiában vagyunk az esős évszakban. Vagy Thaiföldön? Netán Vietnámban? Hirtelen nem is tudom. Mindenesetre úton, az biztos. Nosztalgiával gondolunk vissza az otthoni eperre és cseresznyére, amikről Judit írt legutóbb - ezek szerint otthon már pirosodnak. De jó is lenne otthon! Minek is vettük a nyakunkba a világot! Hát, igen, én mindig is ilyen kalandor szellem voltam, csak sokáig nem volt módom ennyit utazni, főleg ilyen nagy léptékben, hogy egyik nap még a Brit-szigetek, utána máris a trópusok - ilyen csak akkor történik velem, amikor olvasok és elmerülök egy másik világban. Most azonban hirtelen jött ez a lehetőség és nem volt választás: ki kellett használni, mondhatnám, rákényszerültünk. Nem mintha baj lenne, meg kell ragadni az alkalmat és hát valóban ritkán utazhat az ember a családjával ebben a formában és ilyen hosszan. Túl azon, hogy hiányzik a ropogós cseresznye meg a piros eper, az igazi gondom, hogy továbbra is kell dolgozni meg iskolába, óvodába járni, pedig azt hittem, ezeket meg lehet úszni. Ugyanúgy felkelünk (na jó, csak én) hatkor, készítem a reggelit, ugyanúgy sietni kell, ugyanúgy tanítok, pedig már nagyon kéne a szünet, a Férj ugyanúgy későn jön haza, mert sok a munkája és így tovább. Az ismerős hétköznapok. Hogy akkor mi értelme volt elutazni, kérdezheti a kedves Olvasó. Igazából nem is tudom. Ha kinézek az ablakon, ugyanazt látom, a hétköznapi tárgyak vesznek körül, igen. Nos, kicsit elbizonytalanodtam: akkor most elutaztunk vagy nem? Hogy lehet egyáltalán ilyen baromságot kérdezni, kérdezi a kedves, ám egyre kevésbé türelmes Olvasó.
Egyáltalán, miről szól tulajdonképpen ez a nyavalyás bejegyzés?
Nos, mondhatnám azt is, hogy egyszemélyes vernyogás/ vartyogás/ nyavalygás/ siránkozás/ nyüszögés, mert noha azt gondolom, hogy a trópusokon vagyok, sajnos sem ott nem vagyok, sem máshol, hanem éppenséggel Kecskeméten ébredek minden reggel és akármikor, amikor kinyitom a szemem (így sokszor inkább ki sem nyitom), azt látom, hogy be van borulva és vagy esik vagy esni készül vagy éppen esett az eső, netán zuhog vagy zuhogni fog, esetleg éppen most zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a furcsa tapasztalattal, hogy májusban két hétig télikabátban jártam, máskülönben lefagytam volna az amúgy Skóciára jellemző tavaszi hidegben (ott pedig szemérmetlenül süt a nap jelen pillanatban is, Kriszta barátnőm éppen idegenvezetőként Nesszit keresi lelkes turisták társaságában), utána ugyan vehettem már fel rövid ujjú pólót, sőt csak azt, mert különben nemcsak kívül, hanem belül is csorgott rólam a verejték, mégsem voltam képes az elmúlt egy hónapban egyhuzamban félórát napozással tölteni (és nem az időbeosztásom miatt volt ez képtelenség). Úgyhogy kiderült, hogy sem a skót tavaszt, sem a trópusi időjárást nem bírnám valami jól, így ha a kedves Olvasónak a következőkben kedve lenne ezeket a lehetőségeket felajánlani, nyugodt lelkiismerettel menjen el helyettem. Én inkább itthon maradok és eszem a ropogós cseresznyét meg a piros epret, ha van hol, a mi kertünkben ugyanis a cseresznye még azt hiszi, hogy tél van, eper tekintetében pedig a pink a menő, mert csak rózsaszín állapotban tudjuk leszedni: ha ezután is fent hagyjuk, akkor már csak rohadt epret szedhetünk és az, ugyebár, elég lehangoló időtöltés.
Szóval visszatérve az eredeti témára: nagyon jó, ha utazhat az ember, mert ugyan Angliában meg Skóciában májusban (is) sokat esik az eső és fűteni kell, a fű mégis gyönyörű, harsogó zöld, hetente nyírhatjuk a ház előtt meg a szőlőben, és ez, ugye nekem szívügyem (hogy sem Angliában, sem Skóciában nincs szőlőnk, az nem fáj, hiszen másoknak sincs). A trópusokon pedig annyit esik ebben az évszakban, hogy egyáltalán nem kell a locsolással foglalkozni, mégis fantasztikusan néznek ki a növények a kertben, hozzák a virágokat számolatlanul, kúsznak és borítják el az udvart, a garázst, ami, ugye, megint csak nagy gyönyörűség egy igazi kertbarátnak. Ráadásul szép nagy esőgyűjtő hordókban felfoghatjuk a csapadékot, ami felfoghatatlanul nagy segítség lesz, ha egyszer eláll az eső. Eláll egyszer az eső? Ha igen, tessék táviratozni, mert akkor hazamegyünk itthonról! Addig is üdvözletünket küldjük és reméljük, holnaptól elküld valaki bennünket melegebb éghajlatokra - kivételesen erre vágyunk mindannyian itt a kályha körül kuporogva...


Szerző: Erdész Fanni

A kilencedik Faluság-szerző