Vannak zenék, amik veszélyesek a mit sem sejtő hallgatóra nézve: akár akarja, akár nem, beszippantják, függővé teszik, kiszívják a lelkét, hátrahagyják a testét. Aztán előfordulnak az olyan még veszélyesebb zenék, amik egy nagyobb embercsoportot képesek uralmuk alá gyűrni és elbánni vele ugyanígy - mint ahogy azt tették Wagner operái is egykoron. Aki megérezte, hogy az érzékenység és a nagyság összeadódva előbb-utóbb súlyos árat követel, mint pl. Nietzsche, az menekült, amerre és ahogyan csak tudott (késve), vagy legalábbis trükkökhöz folyamodott, ahogy tette Odüsszeusz a szirénekkel.

Mindezekkel szemben vannak az olyan zenék, amik egyszerűen csak önzetlenül gyönyörűek. Rabul ejtenek, beléd épülnek, de mégis megtarthatod a lelkedet. Ilyenek a korábban már bemutatott Vashti Bunyan korai dalai, King Crimson Trio-ja... Jó ezeket birtokolni belül, és jó az a tudat, hogy már nem kell többé hallgatni ahhoz, hogy az emlékezetünkből bármikor átérezhessük őket.

Aldous Harding akármelyik csoportba tartozhat, de viszont ha nem szelidítjük meg, akkor elég veszélyes lehet. Az új-zélandi származású énekesnő az elmúlt tíz év során jelentős elismertséget szerzett a világban: személyes, belső témákat kiéneklő dalait hol gyermekien rezonáló, hol csípős öreg anyóka színében, de többnyire épp mindkettőben egyszerre szólaltatja meg, mindig őszintén, egyszerűen, ékes és tiszta angol nyelven, ami már önmagában is elég furcsa konstrukció, és akkor még nem beszéltünk kissé megszállott, mindenkit magába szippantó színpadi kiállásáról. Kezdeti, az indie-folk archaizáló de jelenkori problémákkal foglalkozó hangulatvilágából az évek során áttért egy egyedi popzenei ösvényre, járva az útjait valahol eredeti önmaga, Björk, Nana Mouskouri és Nina Hagen között, de már inkább easy listening kiadásban. Tehát van egy jókora zenei önmozgása, és mi most ennek a folyamatnak az elejére ugrunk: különösebb magyarázat nélkül tehát ez alkalommal inkább a legelső albumáról írnék, mint az azt követőkről.

Ennek az albumnak a borítóján a 2014-es, akkor 24 éves Aldous Harding látható, aki úgy fest, mintha a legközelebbi dohánybolt eladója kiugrott volna egy szusszanásra a szomszéd elhagyott telek bejáratához. Ha nem a zenéjét ismertem volna előbb, igazán nem tudnám, hogy mire számítsak: de az fix, hogy "gótikus folk"-címkézésű albumra nem. Viszont a tekintet: nos, az végig mélyen benne van ezekben a dalokban. Keserű, elveszett, kimért és büszke. Mindegyik dala hordozza ezt: még a leginkább játékos, Beast című dalra sem tudom azt mondani, hogy vidám, és a leginkább táncos Hunter-re sem, hogy örömtánc: megérintenek, megáll a kezemben a munka, ha hallgatom őket, és csak jó esetben nem fakadok zokogásra. Kevés is elég belőle, de annyi viszont kell ahhoz az élethez, amit nem megélni nem szabad. És ilyen értelemben tényleg nagyon-nagyon nem folk már ez a zene.

A dalok bemutatása előtt még annyi megjegyzésem lenne, hogy az egyikhez-másikhoz készült videók szerintem félreértelmezőek és olyan irányban tolják el a hangsúlyt, amire a fentiek tudatában semmi szükség - ez aztán a későbbi albumok videóira még inkább igaz, ezért azon az állásponton vagyok, hogy a képi kíséret kiiktatásával inkább csak hallgatom őket, és ezt is ajánlom az olvasónak. Az alábbiakban bemutatott négy felvételt is csak hang formájában emelem ki az albumról, szövegükkel.

A No Peace a meghasonlott remete balladája: minden közel van hozzá, így a végzete is; és mindentől távol sem találja meg saját békéjét – de őt sem találja meg senki.

No Peace

I live in a small pale house
A moment's march from the beach
My day is growing near

And here I find no peace at all
And here I find no peace at all

I hear the summer sounds
Silent only we keep on
The dirt in my fingerprint
Left roads winding on your peeling skin

And here I find no peace at all
And here I find no peace at all

I live in a small pale house
A moment's march from the beach
My day is growing near

And here I find no peace at all
And here I find no peace at all

~

A Beast első részében az aggódó gazdasszony kérdezi, hogy mégis ki adott enni a fenevadnak. Majd nyomtalanul szerepváltás jön, és ugyanaz a csípős hang fenevadként kérdez és követel viszont.

Beast

Who took that bone to the beast?
Who led it back to grace and gave it fire for its feast?
Who took that bone to the beast?
Now it lies breathing peacefully
All hope lies underneath

Why breed a boy for his meat
To teach the child cruel rituals of ruin to repeat?
Why leave a heart in the heat
'Till the marble bath that held the truth lies broken at your feet?

Bring me a man who is sweet
A quiet son of whom intends to never taste defeat
For I've seen a soul drag its feet
And come to rest inside a life with nothing left to eat

~

A Hunterben is hasonlóan észrevétlenül járunk oda-vissza az otthon maradó háziasszony és a vadászni járó, de üres kézzel érkező férfi egymásra irányuló szókapcsaiban. Ismerjük, milyen az, amikor szimbolikus tetteink a legtöbb, amit egymásért megtehetünk. Kölcsönös bizalom, elismerés, egymásnak-kiszolgáltatottság és a félelem, hogy a másiknak nincs szüksége rám.

Hunter

He's a hunter, he's a good man
Be brave when he brings you nothing home
He's a hunter and a good man
Be brave when he brings you nothing home

In the garden, you are Adam and Eve
You don't need me
In the garden, you are Adam and Eve
You don't need me

I am bleeding in the river
She knows I do not run
I am bleeding in the river
She knows I do not run

He's a hunter, he's a good man
Be brave when he brings you nothing home
He's a hunter and a good man
Be brave when he brings you nothing home

In the river, he has fallen
His blood begins to run
In the river, he has fallen
His blood begins to run

He's a hunter, he's a good man
Be brave when he brings you nothing home
He's a hunter and a good man
Be brave when he brings you nothing home

~

A Stop Your Tears az album nyitófelvétele. Egy lélek összes, szerettei iránt érzett aggodalmának és a saját élete iránt érzett bizonytalanságának közepébe zuhanunk vele. Jelenetei: álomképeink közti röpke valóságra-ébredéseink. Megváltás, azokért amiket tettünk és amik történtek velünk: nincs, nem is lehet, és nincs is kitől kérnünk.

Stop Your Tears

I will never marry my love
I will die waiting for the bells
Death, come pull me underwater
I have nothing left to fear from hell

I was gifted at the music
I was born the day the year was new
Someone has stolen all the water
I keep the pills inside an urn
Lord, show me my daughter
Show me her before she burned

We go walking in the hallways
Now and then a record gives a tune
Sometimes we hang from our chambers
Baudelaire in the afternoon
The yellow rose is a stranger
The devil’s invitation in bloom

I stand looking at my chamber
There are many things upon the floor
The blade is ready for the slaughter
The Virgin Mary hangs on the door
I will arrive at death’s border
Take back the cover God has torn from me

I am at the river with baby
Her father enters with a leap
Hold her head above the water
She is pale against the stream
I am the horse beneath his daughter
He is the mountain underneath

Az album többek között itt hallgatható meg egészében: https://aldousharding.bandcamp.com/album/aldous-harding

A kereszténység tele van ősi, pogány vagy keleti eredetű rituálé-formák megszelidített változataival. Vagy épp fordítva, azok jártak oda-vissza – ki tudja.
Tavaszi áldozat - húsvét - Platón Phaidónja.
Az életünk részei, használjuk őket és vissza-vissza térünk hozzájuk.
Mostanában lassan de elkezdtem értelmezni és a magam számára megnevezni azokat a fogalmakat, amikbe belenőttem és amiket gyerekként egy egészen más értelemben éltem meg.
Ezek között az egyik a feltámadási körmenet, amin gyerekként a következő dolgokat figyeltem meg: lezárták miattunk a Fiskális út forgalmát, egy furcsa dalt énekeltek végtelen hosszan, elcsúszva egymástól, időnként megállva, csengetve.
A dallamot alapvetően szomorúnak éltem meg, de amikor elkezdtem feltárni ezt az egészet, azzal szembesültem, hogy nem az: lehetne gyorsan, ünnepelve is énekelni, hiszen arról szól, hogy feltámadt Krisztus e napon. A "hivatalos" dallama egy kicsit más, mint amire én emlékszem, de a saját feldolgozásomban az általam ismert verziót használtam: egy nagyobb méretű virtuális énekkar adja elő, teljesen szintetikus csilingelésekkel, belerontásokkal és összeállásokkal - nem végtelenül, de sokszor.

Az alábbi feldolgozás három különböző verziót mutat.
Az egyik a tiszta kórushang; a másik egy olyan változat, ami a körmenetet messze távolról mutatja, természeti hangok között, és még azoknál is halkabb a kórus és a harang; a harmadik pedig egy videó, ami mindegyikből egy kicsi.

Íme a harmadik:

Valamint az első és második:

A feldolgozásból kétpéldányos kislemez is készült, aminek egyik oldalán csak a gépi-népi kórus, másikon csak a természethang hallható.

Boldog Húsvétot!

Tavaly munka közben újra elkezdtek előjönni a dallamaim, és télre lassan megérett egy adag, így december-januárban kompozíciókat faragtam belőlük: hangszerelést, szövegeket, fotókat készítettem hozzájuk, címük lett, mígnem összeállt a koncepció. Az így létrejött album, az Erdősáv-dalok mai szemmel arról a biztonságérzetről szól, ami a társadalomban időről-időre megtörik, miközben az általunk hátrahagyott természetben folyamatosan újraszületik. Ismerjük mind ezt az állapotot: sokáig minden kiegyensúlyozott, terveink vannak, és egyszercsak egy külső jel azt mondja, hogy most minden megváltozik, pakolni és indulni kell. Nem gondoltam akkor még, hogy ez az érzés összekapcsolódik majd a körülöttünk és felettünk zajló történelemmel, ezért most sajnos azt kell mondanom, hogy az album egy egészen boldog, de hamis biztonságérzettel teli tegnapból szól át a jelennek: "Megmosakszunk patakodban és felhullasz ránk élettelen város. // Leestünk a füvek közé, // és innen légzünk reményt fel.". (A fűszálakhoz).

Az Erdősáv-dalok albumot egy képzeletbeli kamarazenekarnak és kisebb létszámú kórusnak írtam.
Az egyes szereplőknek saját identitásuk, gyengeségeik és erősségeik vannak, és mindegyikük egészen szintetikus. Úgy tűnik, hogy a természetközeliség és annak teljes ellentéte valamiért jól megfér egymással a hangok birodalmában.
A szövegek többnyire magyar nyelvűek, de a szótagok fel vannak cserélve és kórus-szerűen rétegeztem is őket, így csak töredékeket lehet belőlük kihallani. Pedig amúgy fontosak a szövegek illetve az erdősáv zárójelbe tett, még ilyen formában sem kimondott gondolatai, ezért is csatlakozik a kiadványhoz egy magyar és angol nyelvű szövegfüzet, ami alapján akár együtt is lehet énekelni a dalokat - kicsit nehéz, de végülis miért ne. Kodály országában így képzelek el egy 21. századi hibrid kórust.

Utolsó levelek - projektfile

Az erdősáv-dalok a dióbél kiadó oldalán ismerhető meg, de elérhető a szokásos digitális csatornákon is, pl. bandcamp (amit épp tegnap vett meg egy lövöldözősjáték-fejlesztő cég, khm), spotify (róla sem hallunk sok jót), apple music, deezer stb.

Néhány felvételhez készítettem videót is, ezek itt találhatóak:

A kiadvány létrehozásában segítettek:
Mastering - Nagy Roland
Angol nyelvű lektor - Erdész Fanni
Fotódokumentáció - Horváth Gábor
Köszönöm nekik a gyors és szép munkát.

Családunk történetében fordulópontnak tekinthető a tíz éve tett amerikai utunk: ott, vagy talán onnan hazaérkezve határoztuk el életmódváltásunkat. Szerettük volna hazahozni azt, amit ott kaptunk: az általános életörömet, a másik iránti honnanjöttél helyett mitszeretnél elfogadást, és nem utolsósorban a sokadik generációs szabadságot. Szintén egy fordulópontot mutat az alábbi, ott készült videó, amit valahol Kalifornia hegyein, két pont közötti útlevágásként indulva, majd kényszerűen visszafordulva készítettem. Szerencsére túléltük.

Fordulópontok, megtorpanások azóta is elérkeznek hozzánk, és sorra emlékeztetnek rá, hogy mit / kit hoztunk haza, mit nem végeztünk még el, mi várna még ránk. Ha nem is veszélyes ilyenkor továbbhaladni, de a megszokott mederben maradni időpocsékolás; érdemes ezért vállalni a megfordulással járó veszélyt, hogy szemből láthassuk azt, ami eddig a hátunk mögött kísért.

Nemrég elkezdtük a virtuális térben körvonalazni, hogy mit csinálnánk egy valós, interdiszciplináris, "akusztikölógiai" alkotó- és kutatóközpontben, és Boriék zenei csoportjának köszönhetően ezt nem is tudtuk tovább húzni, mint tegnap. Félévzárás, félévkezdés és egyéb hobbik közepette kellett is valami, ami visszarántott abba a világba, aminek semmi köze a valósághoz, és amiért tulajdonképpen minden más megéri. Mivel nap mint nap online megbeszéléseken éljük meg ezt a furcsa valóságot, már az is felüdülés, hogy "itt" történő, egyszeri, közös élményt hallunk-látunk.

A hálózati zenei megoldások már az internet kezdete előtt is jelen voltak pl. a telefonkonferencia-koncertek vagy próbák formájában. De tény, hogy az internet tette könnyen elérhetővé a teleprezencia leküzdését, még ha szaggatott, késleltett formában is. A The Hub, majd sorra a különféle hálózati zenei projektek a 2000-es évek elején tetőztek, és furamód ma már inkább le is csengtek. Pedig épp mára oldódtak meg azok a technikai problémák, amik 15 évvel ezelőtt még elérhetetlennek tűntek. Ma már természetes, hogy képet és hangot viszonylag jó minőségben, gyorsan, két irányban tudunk küldeni úgy, hogy közben még üzengethetünk is egy másik csatornán, és mindezek összege youtube vagy facebook live kimeneten keresztül a "külvilág" számára is látható.

Boriék csapatában három, egymástól távoli helyszín összekapcsolását valósították meg a a Jamulus hálózaton keresztül, melyek kimenetei Sinkó Bori gépére érkeztek, ő pedig ezeket az Open Broadcaster alkalmazással egy kép sarkaira helyezte és továbbította Görcz Andinak, és kiegészítette saját és két kollégája (Velev Milena és Borbényi Misi) által közösen, a Hydra live-coding rendszerrel valós időben generált animációval.
Ezeket összekeverve továbbította gépe egy youtube csatornára, és így lett elérhető nekünk is: kimenetét láthattuk tegnap a megnyitó performanszon, és láthatjuk ezután is, mivel a műsort automatikusan rögzíti a szolgáltató, így visszanézhető később. A kimeneti weboldal (http://okoshaz.hangfarm.hu/) ezt ágyazza be önmagába, amihez csak hozzáadtam egy egyszerű leírást. Ennek alapján néz ki így jelenleg a weboldal:

Pillanatkép - a rajta látható grafika Velev Milena műve

A továbbiak során az Okosház a virtuális térben alakul tovább, multimédia alkotó- és kiállítótér formájában gyarapszik újabb alkotásokkal, így a képen látszó változat később már más lesz, a performansz pedig egy menüpont alatt érhető majd el.

Csak néhány hónap telt el a vinilkarcolónk beüzemelése óta, és ez idő alatt mégis sok-sok alakulás történt körülötte. Először is, be tudtunk szerezni vágótűt, sőt, feketelemez (pvc) nyersanyagot is, így a tervezett kiadványokat elkezdhettük megvalósítani. Ezek első egysége az öt elemből álló, de tíz alkotót bemutató 10-10-10: tíz alkotó, 1íz (körüli) példányban 10 collos lemezeken. Ahogy a kiadványok készültek, úgy lettünk egyre rutinosabak a beállításokban, hibaelhárításokban, dehát bizony még messze vagyunk attól, hogy elégedettek lehessünk: a vinil mastering nevű, látszólag könnyű ("szóljon jól") labirintus ("mégis hogy?") bejáratánál egy külön szakma közepén találtuk magunkat. Ebben a labirintusban különféle napsugaras falfestmények a 10-10-10 egyes állomásai.

Spr-19/1: Unknown child - Labus Máté split

Az eredeti tervünk az volt, hogy felkérünk tíz alkotót 8-12 percnyi zenei anyag előkészítésére, amelyeket aztán egy-egy lemez két oldalán, megosztva két alkotó között jelentetünk meg. Abigél intézte a felkéréseket és a hangzó és írott anyagok begyűjtését, Nagy Roli a mastering-et, én a szöveg-szerkesztést és fordítást, Bordás Marci a tördelést, a címke- és belsőtok-tervezést, a Drukker műhely tagjai a kivitelezést, köztük pedig Varga Balázs a külső tok tervezését. A kivitelezési folyamatok közül elsőként a lemezeket karcoltuk, változatos körülmények között: augusztusban és szeptemberben még itthon, utána már az egyetemen, ahol a hallgatók is be tudtak kapcsolódni a munkába, így különösen a hanglemeztervezés kurzusom résztvevői. Fontos is volt a segítségük, mert egy-egy kiadvány elkészítést két hétvégés munka volt (a tíz, eladásra szánt példány mellett 6-8 példány az alkotóknak is készült, lemezenként 30-40 perc munka).
A vágási folyamat első része a hangszín-beállítás, ami nekem máig problémát jelent főleg amiatt, mert nem tudom eldönteni, hogy milyen hangrendszerre is ekvalizáljam. A saját gépem laptophangszóróin mindig visszahallgattam, de emellett a stúdiómonitor mindig gyanúsan jól szólt, a kettő közötti verziókon (akármilyen hifi hangszóró) viszont nagy a szórás. Azt vettem észre, hogy nem szabad sokat szöszölni a beállításokkal, ha 2-3 vágáspróba után nincs meg a szimpatikus hangszín, akkor el kell tenni másnapra. Csakhát gyakran nem lehet eltenni másnapra: igazodni kell a nyitvatartáshoz, a buszjáratokhoz, ahhoz, hogy épp ki mikor ér rá nomeg nem utolsósorban, hogy az alkotó el tud-e jönni belehallgatni, véleményezni... Szóval emiatt lettek olyan eredmények, amikre mai füllel is büszke vagyok, meghát vannak olyanok is, amiknél már tudnék jobbat. Vagy legalábbis próbálnék jobbat csinálni.

A Hanglemeztervezés kurzus hallgatói munkában. (Ruprech Judit fotója)

Bemutatom hát a következőkben azt az ívet, amit a sorozat bejárt.

Az első sorozat Unknown Child és Labus Máté egy-egy munkáját mutatja be: Unknown egy kollázs-szerű lo-fi, Máté pedig egy, ehhez képest lehetetlen feladat: binaurális kísérlet (a hanglemez nem igazán tud binaurális technikát rögzíteni, hiszen az ahhoz hasonló sztereó effektek szinte lejátszhatatlan barázdákat produkálnak), dehát ki más vállalná ezt be, mint a dióbél kiadó. A lemez-eredmény helyett inkább a digitális változatot mutatom:

Ezt a vágást még a rezonátoros fejjel és a papi-féle vas-átmenetekkel készítettem, ami után ismét fejlesztettem egyet, és így kicsit tisztább hangokat tudtam karcolni, amire szükség is volt már a második kiadványnál. Ez prell és Bolcsó Bálint lemeze volt, aholis mindkét alkotónál igen nagy eredmény volt, hogy ezeket az anyagokat megkaphattuk és dolgozhattunk vele: már itt kezdett olyan stádiumba kerülni a folyamat, hogy nem a hibaelhárítás, hanem a finomhangolás lett a fókusz.

Különösen örülök annak, hogy prell rezonáns zenéi és Bolcsó Bálint dalai is megszólalnak a végeredményen ("szóljon jól"). Olyan mastering-et kértem Rolitól, ami az eredeti dinamikát megtartja, így lehetőség van akár extrán hangos jelek rögzítésére is, egy átlaghangerő-beállítás után. Már itt is, de ezután pláne kezdett rutinszerűvé válni a munka, ami a végeredményen is meglátszott a következőkben: Мясник és Hermelin lemeze már mind kinézetében mind hangzásábann referenciát jelentett a későbbiekre.

Közben már gyakorlattá vált a dióbél kiadó weboldalának frissítése, ráadásul a tevékenység erősödése miatt indokolttá vált egy domain-t is regisztrálni (igen megerőltető 10 perces munka volt): https://diobelkiado.hu/

A sorozat negyedik eleme előtt készítettünk egy tízpéldányos nyomatot a Techno Műhelynek is (obwigszyh Xergiok ep-je), és annak hangszín-beállításai voltak a kiindulópont Jad.Yula.Silbad, MZ/Y és Mesterháza lemezéhez. Alig 1 nap alatt elfogyott mindegyik példány, és jövőre szeretnénk belőle újra készíteni egy sorozatot.

A sorozat utolsó kiadványa pedig tegnap készült el. Lovely Insomnia zenéjét már július óta próbáltam behangolni a rendszerre, és nem vagyok elégedett a végső változattal sem: kevesebb magas, több 500-800hz közötti közép és több "istállómeleg" mély kéne hozzá... Bizonyos hangrendszereken és tűvel jól érvényesül, máshol borzalmas - sajnálom. Nagyban kárpótol viszont érte a túloldali Asas, aminek rezonanciái és csengése valahogy életre kel a lemezen, és éppoly lehetetlenné teszi a hangzás visszaadását újradigitalizált formában, mint azok az albumok, amik szerintem csak lemezen szólalnak meg jól (pl. Mapstation azonos nevű 2000-es albuma vagy Oren Ambarchi Suspension-je).

A sorozat itt ért véget, a tapasztalat rengeteg, a vásárlók bizalma és támogatása pedig igen nagyvonalú. Köszönjük!

A közelebbi tervek között van a Basotó aukció, egy elektronikus zenei válogatáslemez, egy képeshangoskönyv, jövőre pedig egy, a 10-10-10-hez hasonló kislemez-széria - ezekről a dióbél weboldala, fészbúk-oldala és bandcamp-je is hírt ad majd, én pedig majd beszámolok a tapasztalatokról itt.

Nyomdai munka a Drukkerben. Ez is Ruprech Judit-fotó:)

Ma meghallgattuk itthon, a konyhában az UH fesztivál által szervezett beszélgetést a tánctér politikájáról (erre a régi offline világban aligha lett volna lehetőségünk). Hát bizony kimondták a beszélgetők a tudatalattinkat arról, hogy a szubkultúrát voltaképpen ellenkultúraként képzeljük el - miközben lehetne az is, amit a neve jelent: egy nagyobb kulturális viszonyrendszer al-egysége! De valami fura regionális sajátosságként inkább szolidárisak vagyunk a távollévőkkel mint a szomszéd falu kiskocsmájával, ugyanakkor már pusztán azért nem is gondolunk állami támogatás becsatornázására, mert az az államtól jön. Hát igen, nos, milyen jó lenne egy olyan támogató (legyen az nagyon vagy kicsit állami), amitől nem kell félnünk, sem a beadási, sem az elszámolási határidő, az elszámolás formai feltételei, a pénztárnapló stb. éppen-milyensége miatt, vagy aminek weboldala nem akkor jelez, hogy már lejárt a pályázati beadás, amikor küldenénk el a kész űrlapot.... Ilyen esetben tényleg nehéz nekünk, érző-hibázó embereknek.
Sokminden másról is szó esett, itt lehet meghallgatni:

Amit pedig most kiemelnék ebből a gondolatszálból, az az, ami épp az ott elhangzottakra reflektál: egy lokális-jótékony aukció szervezésében vagyok, mintegy kísérletképpen arra, hogy van-e fogadókészség a környékünkön, a Dunántúl déli partján alkotók, helyszínek, csoportok és persze mecénások részéről.

Akkor indult el a Basotó, amikor ősszel felhívást tettünk közzé Baranya-Somogy-Tolna-megyei zenekarok körében azzal, hogy vegyenek részt egy jótékony célú kiadványsorozatban. Egy vagy több, eddig kiadatlan, mindösszesen 3-5 perc terjedelmű felvételt vártunk, melyet kislemezen (7" vinil vagy axpet lemez) 1-1 példányban jelentetünk majd meg olyan módon, hogy a lemez két oldalán más-más előadó alkotása lesz hallható. A lemezek (már csak basotókáknak hívom őket) aztán a holnap induló online árverezésen találnak majd gazdára, a bevételt pedig olyan alkotói közösségeknek, helyszíneknek, webes portáloknak ajánljuk fel, akik az idei év során semmilyen központi (Mma, Artisjus, garázskoncert stb.) támogatásban nem részesültek. Akár amiatt, mert nem fértek bele egy vendéglátóhely számára alkotott feltételnek, akár a fenti pályázati dac miatt, netán épp azért, mert bár igényeltek kompenzációt, de nem kaptak. Vagy csak mert egyszerűen becsüljük a munkájukat.

A zenét felajánló együttesnek, alkotónak vállalnia kellett, hogy

• saját kompozíciót nyújt be a felhívásra;
• a válogatás jogát a felhívás közzétevője fenntartja;
• hanghordozó előállítással kapcsolatos jogdíj-kérdésekkel nem foglalkozik a szóban forgó felvétel kapcsán, tekintve, hogy 1 példányos kiadványokról lesz szó, és a bevétel jótékony célra megy.

Egyelőre úgy néz ki, hogy tizenheten vállalták a fentieket széles e hárommegyéből, ráadásul volt, aki több felvétellel is szerepel, így összesen tíz kislemez vár majd gazdára.

Az alkotók: Csomós Zoltán (Pécs), DRM1 (Pécs), Gyenes Zsolt (Pécs), Egressy Béni Space Orchesttra (Pécs), Eszelős Meszelős (Ellend), Hizsnyik Dénes (Pécs), Maljusin Mihály (Pécs), noheadchicken (Pécs),ORIGAMiES (Paks), Persona Non Grata (Szigetvár), Roadside Rose (Pécs), Szintis Kati Band (Pécs), VLAMAER (Pécs), Weber Kristóf (Pécs), Karl von Bahnhof (Barcs), YMY (Pécs)

A támogatni tervezett helyek, közösségek: Űrkikötő programsorozat Pécs, Apolló artmozi, Lahmacun netrádió (ők nem dél-dunántúliak, de számos kötődésük van ehhez az egész experimentális zenei területhez), E-café Kaposvár, Haraszti Birtok és Camping, Palkonya, Tititá Pécs, Klang eseménysorozat, P'artisan Pécs, Vadpörgés Orfű

A kiadványok így néznek ki a ruhaszárítón:

Így pedig közelről:

Az aukció itt lesz: https://aukcio.diobelkiado.hu/ , de az El Basoto facebook-oldalon keresztül is kaphattok majd híreket.

A weboldalak és a kiadványok grafikai tervezője Harangozó Imi.

Egy zenekiadó nemcsak művészeti és jogi kategória, hanem felelősséggel bíró kulturális tényező, indirekt-inspiratív alkotói műhely is: hangot adhat valakinek, akit/akiket ki akar emelni feledésre-ítéltségükből, ezzel jelentéssel ruházza fel őket és egyben önmagát mint kiadót is. Ez egy lassú-lassú folyamat, hiszen az egyes megjelenések is sok-sok év alatt érnek be. Vagy soha. De néha rögtön. Mindegyik benne van a pakliban az angol fat-cat records-nál, mely kiadó munkáját 1999 körül, rádióműsor-szerkesztőként ismertem meg, amikor kaptam tőlük egy kislemezt egy nyilván tök ismeretlen, azóta már igencsak elismert izlandi zenekartól, a Sigur Róstól. A többi lemezüket már magam vettem, hiszen a palettájuk szinte egészen lefedte azt a poszt-rock-freejazz-zajzenei vonalat, ami azóta is meghatározó nekem. Tőlük van pl. a The Dylan Group, Mice Parade meg persze a többi Sigur Rós albumom, egy nem túl izgi David Grubbs, de ugyanúgy a REQ/Team Doyobi split (jujj) és a behatárolhatatlan cutnsample önmagába-szippantó Hidden Cinema Soundtrack Foehn-től. Ezen a listán is látszik az a horizont, amin a 2000-es évek elején mozogtak.

Node, ami miatt a leginkább elkezdtem írni a kiadóról, az Vasthi Bunyan. Ő egy olyan alkotó, akinek az életútja sokak számára ismerős lehet: épp ötven éve, 1970-ben megjelent első albuma kristálytiszta dalaival bár kiválóan kiterjeszti a Jefferson Airplane-Bob Dylan által pszichedélikus köntösben újraértelmezett angolszász népzenét, egyben további 35 évig az egyetlen megjelenése is volt, mivel a nagy kiadó, a Philips, eltette a fiókba: néhány száz példányban került piacra; a megjelenés idején az alkotó kismama is lett, ezért hát tényleg senki nem foglalkozott a promócióval.
A visszhangtalanság miatt Bunyan élete más irányba térült, mígnem harminc év múlva (! és ez a szám még nem is sok, egy-egy újraértelmezett klasszikus posztumusz életútját tekintve) a '90-es évek végén valakik elővarázsolták a fiókból: végre megértett lett. Feltűnt, hogy a hippikorszak tetején valaki egy olyan folk-albumot készített, ami nem pszichédelikus, nem elektronikus, de nem is folk: hangzása és hangszerelése vagy bármi más, kimondhatatlan tényező miatt nagyon nem mai. Talán azért ilyen szabad, mert elfeledett: nem lett belőle world music, blues, posztrock, szóval megúszta a 80-as és 90-es évek utóéletét. Egyszerűen csak, dalolva mesél egy kiégett világnak.
Valahol itt kapcsolódott be a Fat-Cat Records, akik segítségével 2005-ben megjelent második albuma olyan folytatást adott az előzőnek, mintha egyrészt mi sem történt volna ebben a zenei időkapszulában, másrészt pedig de igen: kimaradtunk három évtized magánéleti útjaiból, belső munkájából, és csak gondolkodhatunk, hogy vajon mi lehetett volna a kettő között. A Lookaftering is ugyanolyan tiszta, de már korántsem a reményteli, naív dalok gyűjteménye. Mégis valahonnan, régről ismerjük de már elfeledtük mindet, és jó őket újra megtalálni. Szerettem volna egy olyan '80-as éveket, aminek része ez.

Kedvenceim:

A Lately:

Sokra nem tartottam eddig az imát
Megkésve könyörgök a levegőért
Hogy biztonságban lehessetek

Csak egy dolog amit majd tarts számon
A fogazatod - a többit úgyis tudod
A többi meg megy magától

Koptass egyet a lépteiddel
Egy apró horpadás minden lépcsőfokon
Tudja meg mindenki, hogy itt jártál

A Hidden:

Minden mozdulatod rejt
Szavakat miket nem mondasz ki
Csillag, hold nem stílusod
Tudom rég, ez nem a te utad

Hallak
Hallak

Ismerlek már igen jól
S az időnk a tanú, hogy igazad van
De nagyon nehéz lehet neked
Egy sötét lovat keresni éjjel

Látlak
Látlak

Ismerlek már igen jól
És foglak is míg félre nem vezetsz
Tán rájövök, hogy nem vagy
Az, aminek eddig hittelek

Nem gondolom
Nem gondolom

Egy nap kimondod, mit gondolsz
És a porfelhődet látom csak
Most már nincs mit mondanom
Utamat az érintésed helyén találom majd

Veled vagyok
Veled vagyok

~

És az első albumáról még íme a teljesen Faluság-barát(nő) Just Another Diamond Day:

Csak egy újabb gyémánt nap
Egy kaszányi fű
Csak egy szalmabála mitől
Lovam elindul

Csak egy újabb szántó rét
csak egy búzaszem
majd egy zsáknyi búzaszem
mit a gyermek esz

Csak egy új élendő élet
Egy kimondott szó
Csak egy újabb szeretet
És egy gyémánt nap

Eredetileg egy mozgáson alapuló nyitott performansz workshopot terveztem a Hangfarmra, de érkezésem után eltolódott az egész ötlet az agyamban és – a közös-séget meghagyva – belekezdtem egy – ugyancsak nyitott – opera “megírásába”. Az opera egy könnyen megjegyezhető szó, amit lehetett mondogatni mindenkinek és valahogy működött a dolog, mert létrejött egy általános lelkesedettség, ami még rám is visszaragadt. Az egész spontán módon jött, mondanom sem kell, soha nem írtam operát, igazából gőzöm sem volt, hogy mégis mik a műfaji keretei, de nem is érdekelt. Egyedül az az egyszerű dolog izgatott, hogyan lehet összefogni pár embert, majd létrehozni közösen valamit, amit mindenki (avagy a többség) élvez. Kapóra jött, hogy a Hangfarm résztvevői között voltak zeneszerzők, akik tanácsokkal/ötletekkel segítették a munkafolyamatot.

Engedjen meg az Olvasó itt egy kis kitérőt nekem az eredetileg tervezett workshoppal meg az országokkal kapcsolatban, melyek közt ingáztam az utóbbi években. Ugyanis nemrégiben érkeztem haza Norvégiából, egy művészeti egyetemről, végzettként. Diplomaprojektem keretében szabad mozgáson alapuló workshopokat tartottam helyieknek Augusto Boal brazil koreográfus/aktivista “elnyomottak színházának” módszerét alapul véve. Aztán itthon is csináltam hasonló performatív műhelysorozatot a fővárosban, ami több szempontból is érdekes tapasztalatokat adott. Norvégiában könnyű volt belecsobbanni csoportosan egy absztrakt helyzetbe, amiből mind mozgásilag, mind performanszilag ígéretes dolgok alakultak már korán, viszont a “skandináv távolságtartás” miatt mégiscsak azt éreztem valahogy, hogy a “sejtek” – emberek – nem állnak össze közössé(ggé). Idehaza keményebb volt a dió, nehezebb volt megtörni a jeget, olykor azt éreztem, hogy egy-egy alkalom alatt nem is igazán sikerült kiengedni. Persze lehet az általánosabb nyomásra, berögzültebb társadalmi normákra gondolni, mindenesetre az itthoni csoporttal könnyebb volt olyan helyzeteket teremteni, ahol a társaság összeállt. Na, de visszakanyarodva az operára – és párhuzamot állítva az eddig itthon tartott workshopokkal – azt kellett észrevennem, hogy idehaza gyakorta tanítva vagyon az embereknek a “feladat-helyesmegoldás-félelem-büntetésalapú-mivanhanemoldommegjól” dodekaéder feszengést segítő együttállása, amivel – úgy hiszem – szembe kellett szállnom. Közös alkotásra és “flow”-ra fókuszáltam – az amúgy is mindenkinek általában viszkető – szubjektív/relatív értékítéletek és “indiviudális remote” helyett.

Opera próba a félholdon

Opera próba a félholdon este

Szóval, arra gondoltam, csináljunk valamit együtt, meglátjuk hogyan alakul, ha nem lesz belőle semmi, akkor is a próbák megvoltak és az már jó. Össze is állt egy lelkes alapcsapat Ármin, Luca, Orsi, Jónás képében és tartottunk is egy nyilvános kültéri hangszeres improvizációs próbát a kert végében, ahol aztán megvitattuk az egymásra-figyelés szükségességét, mit hogyan, s milyen irányban kellene tovább csinálni. Igyekeztem a vitatáskor moderátor és nem vezető szerepben – amit a többség láthatóan elvárt volna – lenni. Aztán a többi próbán gyarapodtunk még Gergővel is, ami a fúvós szekciót erősítette. A próbák során különféle hangszeres felállásokkal kísérleteztünk, végső hangszerelés az alábbi módon alakult ki: két szaxofon, egy klarinét, kontakt mikrofonnal kihangosított perepelocska, szájharmonika, dob, hegedű, furulya, számítógép/szintetizátor és T.Bali csodás saját készítésű hangszere, ami Big Wire névre hallgat. A próbák meglehetősen véletlenszerűen történtek, ami nem mindenkinek tett jót, így megesett, hogy nem teljes létszámmal zajlottak. Ennek ellenére alakulóban volt az opera, amiből az énekhang és történet pl. kimaradt és a műfajra utaló jelek is csak nyomokban – jelmez, vetített díszlet, koreográfia – jelentek meg. Kezdetben grafikus kottákkal próbáltuk valahogy összehangolni a csapatot, de világossá vált, hogy egyrészt a kotta, amit én írtam használhatatlanul bonyolult és túlságosan szűkít a kereteken, úgyhogy végül egy egyszerű “kulcsszavas” megoldást használtunk a tételek megnevezésére, amiket improvizációkból kiindulva hozzávetőlegesen begyakoroltunk a próbák során. A résztvevők java részének lett egy-egy tétel-ötlete, amit aztán közösen gyakoroltunk. Minden tétel körülbelül 5 percig tartott.

Az Opera 5 tétele

Bálint tanácsára a teljes szabadság szétfolyó volta ellen, főbb vonalakat vázoltunk fel az improvizációhoz, így tételenként egy-egy ötlet, pici szabály volt az, amit alapul vettünk, ki-ki a maga értelmezésében. Az improvizációs próbákkal párhuzamosan elkezdtem dolgozni a jelmezeken. Helyi növényi eredetű alapanyagokból (kukoricalevél, nyárfalevél, díszbabérlevél, talált fűfélék, virágok) varrtam varrógéppel jelmezeket, illetve kiegészítőket, mint fejre, fülre, szemre, nyakra, hangszerre való ruhadarabokat, amik fokozták az előadók lelkesedését.

Opera díszlet varrás

Az előadásra, amire a viharveszély miatt beltéren a pajtában került sor, Nándi csodás diáit és segítségét használva vetített díszletet használtunk. A pajta tökéletes helyszín volt a vetítéshez, én pedig minden tételhez választhattam diákat, amiket aztán két irányból a zenekarra projektáltak. Ármin – aki igen jól bánik az elektronikával és akivel még a szenzorokkal felprogramozott hangszerjelmez ötlete is felmerült, csak időhiányában nem valósult meg –, madárjelmezében végül az egyik tétel alatt mozgáskoreográfiát is bemutatott mindenki örömére. Úgy alakult, hogy a mozgás workshopból, azaz táncból/koreográfiából nem jutott sok az előadásra, így nagyon boldog voltam, amikor Ármin felbátorodva a helyzeten élesben mégis belevitt egy-két mozdulatsorozatot az egyik tételbe.

Az opera előadása a pajtában - Máté

Az opera előadása a pajtában - Orsi és Jónás

Az opera előadása a pajtában - Luca, Gergő, Máté

Összességében úgy éreztem, sikerült a csapatban és a Hangfarmon mindenkiből végül kihozni egy közös lelkesedést az Operával kapcsolatban, aminek a felvételét aztán Nándi közreműködésével a budapesti Lahmacun közösségi rádióban is leadtak.

Az opera előadása a pajtában - a teljes banda

A felvétel nagy része:

Próbahangok és egyebek a Havizaj #030. sz. adásában:

Május elején írtam a spirofonról, ami egy eredetileg lemezvágónak készült mechanizmus grafikai mellékterméke lett. Miután kirajzoltattam vele az összes számomra lehetséges variációt, nem volt már haladék: össze kellett rakni a hanglemezvágót belőle. Őszintén, tényleg tartottam tőle, hiszen mi lesz, ha nem fog működni... Na, előrebocsátom, hogy végülis sikerült, ráadásul még egész jól is. Az alábbiakban leírom, hogy miként.

KNOP (Wim Nel, egy belga hangtechnikus) saját tervezésű, 3d-printelhető vágófejéből és a kapcsolódó dokumentációkból indultam ki (lásd hackaday.io), valamint megtaláltam a LatheTrolls fórumon egy bővebb leírás-sorozatot, sok fotóval, elszórt információkkal. A fotókból visszafejtettem az alkatrészlistát, amiket a karantén-időszak alatt különféle helyekről sikerült is szép lassan beszerezni. Néhány dolgot nem lehetett sehol sem találni (pl. a Spirol inzerteket, de ezekhez hasonló tárgyakat más, pl. aliexpress-es helyekről pótoltam).
Amik a fotókon nem látszottak és nem is történt rájuk utalás (pl. a vágófejet a lemezre billentő hinta csapágyai, gondolom), azokkal nem foglalkoztam, hanem gondoltam, majdcsak megoldódnak maguktól. Az volt ugyanis az alapszabály, hogy csak akkor és csak annyit fogok az üggyel foglalkozni, amennyihez épp kedvem van, és ezt elég szigorúan be is tartottam - egy darabig, mert aztán elég hamar elkapott a lendület a finomhangolásra, továbbfejlesztésre stb.

Írás és lejátszás egy időben

A kiindulásként használt vágófej és a köré épülő készülék elve igen egyszerű: a hangjel erősítőn keresztül két, egymásra merőleges, kicsi hangszórón szólal meg, és jelük a vágótűre van kötve (tölcsérrel), ami által az rezgésbe jön, így nemcsak barázdát, de azon belül rezgéseket is karcol a hordozó anyagba. Valahogy így néz ki:

Ennek összeállítása nem bonyolult művelet, csupán a tölcsérek membrán és a tű tartója közé történő beragasztása igényelt kézügyességet. De egész tűrhetően sikerült, ráadásul azóta sem esett szét. Éljenek a pillanatragasztók.
A vágótű-kérdés továbbra is nyitott: rendeltem acélból (még nem érkeztek meg), zafírból (megérkezett, és bírta egy órát talán), de gyémánt végűt nem találtam még, ezért kipróbáltam a fogászati fúrókat: rengeteg féle van (lásd itt), és bár egyik sem épp vágófej-formájú (fura is lenne), de gravírozni tudnak, ráadásul nagyon jól bírják a strapát... Szóval egyelőre velük dolgozok (a fenti képen a zafírtű látszik).

A vágófejet egy bármilyen megoldású sínen mozgatja a motorhajtás, ami akár arra is képes, hogy a hangjel erősségétől függően a barázdák távolságát növelje-csökkentse. Az eredeti tervekkel ellentétben nem léptető- hanem egyenáramú motrot (egészen pontosan egy dinamót) használtam, amiben sok-sok áttétel lassítja le az eredeti forgási sebességet; ráadásul igen finom és ugrálások nélküli mozgást végezhet vele a sín, hogy akár 15 perc alatt is meg tudja tenni a 12 collos lemez 10 és fél centiméterét. Ehhez készítettem egy igen egyszerű arduino- és max-vezérlőt:

Ahol jobb felül és a külön képen (alább) is látszik a mozgatásvezérlő felület. Bal felül a rögzítésre kerülő hanganyag, jobb alul a hanganyagra kerülő szűrők (masszív mélyhang-vágást és magas-kiemelést kell alkalmazni, hogy a tű rezgése ne legyen túl nagy), míg bal alul látszik az épp rögzített hangjel (a tesztelés során folyamatosan rögzítem a vágásokat dokumentatív célra).

Valami hasonló lemezek készülnek, mint az alábbi:

Szeretnék később más anyagokkal is dolgozni, pl. jó lenne találni újrahasznosított, préselhető műanyagot, vagy PLA-t, de viaszolt papír is érdekel. Amíg ilyenek nincsenek vagy beszerzésük nem gazdaságos, addig marad a képen is látható polikarbonát. Az anyag egyébként igen könnyen karcolható (előmelegítéssel még inkább), átlátszó, könnyen vágható különféle formára. De attól még műanyag.

Készítettem egy összehasonlítást arról, hogy hol is tartok vele most a hangzás kialakításában. Négy részlet közül az első és a harmadik az eredeti, a második és a negyedik a lemezre írt, onnan egyenesen a számítógépre rögzített felvételt lehet hallani: (vigyázz, az eredeti még jóval hangosabb)

Ma (2020. július 5.) épp így áll:

Azóta a hagyományos értelemben vett vágótűnek köszönhetően kategóriát lépett előre, az első ilyen próbafelvételekből hallható itt valamennyi:

Van még mit hangolni és tanulmányozni rajta: de remélem legközelebb már ezeknél is jobb eredményeket tudok mutatni.

A készülék a mostani állapotában így néz ki:

Ahol meg is állok rögtön. Mert meg kell köszönnöm Jónásnak, hogy használhatom az asztalát (az enyém tele), Dobokay Kristóf családjának, hogy felajánlottak az elektronikus zenei szaknak egy lemezjátszót (oda is fog visszakerülni, ha kész leszek), Elizabeth-nek a habilitációmra kapott ajándék-erősítőt, Fodor Palinak és a 3D projektnek a nyomtatást, a Moiré bakelitvágó csoportnak a lelki támogatást valamint az Erősödő Civil Közösségek pályázatnak, hogy az összes mütyürt és a hozzájuk való bátorságot be tudtam szerezni.

Jelenleg új vágófejet készítek más megoldásokkal, várhatóan jobb jelátvitellel. Írok, ha akad valami ezügyben. De mindettől függetlenül előkészítjük dióbél-kiadványainkat, hogy a nyár végétől megjelenhessenek.