Méry Rebeka kislemezeiről

A Petőfi felhő 2023-as pályázati felhívása kapcsán készült Petőfi-feldolgozásokról tervezek írni, de a támogatott 200 dalból csak 39-et találtam meg (youtube-playlist itt), így nincs még elegendő anyagom hozzá. Addig viszont bemutatok egy alkotót, akinek a nevével ott találkoztam, és beleillik a Faluság zenei rovatának eddigi vonalába.

Méry Rebeka 2022 környékén bukkant fel, és 2023-ban már két lemezt is megjelentetett, ezek mellett rövidebb single megjelenései voltak. Úgy tűnik, hogy a nagyobb formátumú lemezei egészen hagyományos, felvidéki-népzenei előadások, a kisebbek pedig az újabb irányokat keresgélik. És hozzám valamiért ez utóbbiak állnak közel, amikről ezt írja: "népdalok továbbdúdolása, hangulatok, népdalok melankolikus álomvilágból, mélység, szakralitás" (recorder).
Valahol itt és így csatlakozhat természetes módon a jelenkor a hagyományra vagy fordítva: az öröknek számító érzések és hangulat keresik meg az előzményeket, kezdve el továbbgondolni, -formálni azokat. Szóval ebből a szempontból kislemezes megjelenései egy nagyon izgalmas irányt vázolnak fel, ahol az indie és indie folk (ő a dream folk-ot használja, de azért az eléggé más, lásd itt) perspektíváit nyitogatja azon alapokról, amit a hagyományos népzenei interpretáció ad neki. Ez egy nagyszerű konstrukció, amit egyébként egy másik, szintén szlovák kötődésű alkotónál, Adela Mede-nél is megtalálhatunk, csak ott a szlovák-magyar-angol nyelviségben és elektronikus zenei kiterjedésben.

enter image description here A kép forrása: insta

Visszatérve, a következőkben három ilyen továbbdúdolásról írok, abban a sorrendben, ahogy szerintem egymás után következnek.

A Folyóvíz lenne a már szóban forgó Petőfi-feldolgozás: megtartotta a felhívásban írt szabályokat, vagyis a minimum 4 eredeti sort, a többit pedig hozzáköltötte, és mindez mellett megtalálta azt a három akkordot, amiből ehhez a témához nem kell több. Kevés eszközzel, több énekhang-réteggel dolgozik, és végeredményben egyszerűen tisztának nevezném, de akár varázslatosnak is, amennyiben az a mindennapi dolgok mély megélése.

A Szeretném itthagyni elsőre arra emlékeztet, mintha Aldous Harding első albumán a No Peace (róla itt írtam) pozitív életerővel töltődött volna fel. Na, hozzá képest ez a dal egyáltalán nem melankolikus: elvágyódása ugyanis nem a megszűnés, hanem a magányba, a természetbe való elvágyódás. Nagyon szépek a refrén-kórusai ("ott hallgatnám a lombok suttogását" stb.) és a rezonáló e, é és i hangjai, és ez is inkább kántálós-himnikus, a pszichedélikus folkhoz közelítő jellege miatt erős. A dob-alap nélkül jobban működne szerintem, egy kicsit nem illik bele.

A Messzire is az elvágyódás dala: akár kantátának (angoloknál anthem, himnusz) is érthető, de itt már csak a szöveg emlékeztet a népiségre. Elektromos gitárja és éteri jellege Henri Gonzo papírsárkányait is megidézi (pl. A tenger arcát), de akkor is, ez egy kortárs folk. Az előző számmal ellentétben szerintem a dob itt jól működik, és az egész hangszerelés erős egységet képez.

A videóval kapcsolatban viszont az a véleményem, hogy nagyon leegyszerűsíti az egészet az a dramaturgia, miszerint az előadó különféle réteken, gitárral a hátán sétál, majd találkozik egy lóval. Ebben a felállásban léteznek sokkal egyszerűbb kivitelű de mégis transzcendens példák: pl. Lau Nau: Painovoimaa, valoa c. dala, ami egy átlagosnak tűnő gombolyagsétáltatásból kinövő kozmológia, vagy Aldous Harding Horizon-ja (talán az egyetlen videó, amit ajánlok tőle), ami pedig ki tudja miről szól, de van benne rét, fehér ruha és állandó, mindent letaglózó feszültség.

A többi számról nem írok, akit érdekel, hallgasson bele! Linkek alul.

És ha továbbiak is érdekelnek, a fentiek alapján, az abból kialakult szemszögből ajánlom meghallgatni legutóbbi, egyházzenei témájú albumát (Dicsérjed az Istent - Felvidéki népénekek) is az Olvasónak.

Ajánlott linkek: - Youtube-csatorna - Facebook-oldal


2023. január 4-i kiegészítés A bejegyzés megjelenése után Weber Kristóf zeneszerző kollégám írt egy kommentárt, amit az ő engedélyével ide is bemásolok:

"Engem ki lehet kergetni a világból, ha zenére alkalmazzák azokat a szavakat, hogy rítus, szakrális, meg spirituális. Oké, ez utóbbit itt nem mondja, de mondhatná. Mond helyette olyat, hogy varázszene, amivel szintén nem tudok mit kezdeni. Ha van egy zenei anyag, mint itt az 𝘐𝘮𝘢 számban a fríg dallam, ami olyan jellegzetes, hogy el se lehet cseszni, akkor nem értem, miért kap az egész egy monoton citeramusette-tet, mikor hallani a technikán, hogy többre képesek. Kínosan tartom azt is, hogy az énekes tisztán énekel, olyan műfajban, amely nem követeli meg a klasszikus intonálást. Csak szabályos rezgésű hangokat lehet hallani, ami a kilencvenes években terjedt el a folkban, mikor azt még világzenének hívták. A kínosan tiszta rendszer viszont elveszi a meglepetés erejét. Végül ami tényleg tetszik benne, az nem is az, amit csinál, hanem az amit nem csinál: a beigért szsktalitásnak hálistennek nyoma sincs, ez egy sima kontempláció. Kicsit azért lehetne több, mert a második percben elkezdtem unni. De persze nyilván bennem van a hiba, előtte Szviridovot hallgattam, na az tényleg szakrális, bár a szerzője nem annak szánta."

Lau Nau: Aphrilis

A Faluság blog olvasói már találkozhattak zenei ajánlókkal korábban - ezek apropóját azok az albumok adják, amik nem feltétlenül új megjelenésűek, de épp akkor valamiért fontosak. Lau Nau neve is felbukkant már nálunk 2018-ban, amikor a finnek és a lovak kapcsolata volt a téma. Most a legújabb, Aphrilis c. albuma kapcsán írok róla újra.

caption - sosem látszik Lau Nau kazettaborító, 2020 ~ infó itt

A finnek zenéje több okból is érdekel, egyrészt azért mert Inez nővérem ott él, másrészt az olyan előadók miatt, mint az egykori Pan Sonic, Jimi Tenor vagy a Sähkö és a Fonal kiadók tevékenysége. Rögtön ide kívánkozik a Fonal bandcamp-oldalának mottója: "Maradj mindig kicsi, őrizd a meleget, soha ne fogyj el, soha ne add fel, a remény ott van, ahol a szív is!"
Biztos vagyok benne, hogy van összefüggés a kreativitást támogató iskolarendszer és a művészileg (ilyen) produktív közeg létrejötte és működése között.

enter image description here Chorus Sinensis, 2022 ~ infó itt

Node visszatérve, Lau Nau eddigi, igencsak kiterjedt munkásságát összegezve azt vettem észre, hogy 2012 előtti albumai (a Kuutartha és a Nukkuu) jellemzően kísérleti-improvizatív zenék, azt követően pedig egyre inkább tonális, harmonikus és komponált jegyeket kezdenek ölteni. A kettő között a 2012-es, Valohiukkanen c. albuma lehetett a határterület: szerintem ez a legizgalmasabb megjelenése, az eddig sorolt jelzők tudatos használata mellett itt már szabad, játékos, sőt, olykor táncos is tudott lenni. Ezt követően bár sokkal komolyabb témákkal kezdett foglalkozni, ezzel együtt viszont zenéje kiszámíthatóbb és szebb, de bizony kicsit unalmasabb is lett.
Közben a maga nyugis hangvételével ellentétben nagyon aktív: elektronikus zenei kitérő modulárszintiken és Buchla-n, filmhangterv és -zene a (borzasztó nehéz témát tárgyaló) Själö c. dokumentumfilmhez és sok-sok máshoz, installációk, performanszok és koncertek sora stb. Mindez egy kicsi, mindentőltávoli szigetről, család mellett menedzselve. Anyák=csoda.

enter image description here A Poseidon c. album borítója ~ infó itt

A bejegyzésem tárgyát képező Aphrilis idén novemberben, három évnyi munkát követően jelent meg. Téma-felütését tekintve az ókori himnuszokra emlékeztet: az élő, halandó ember köszönti az örökkönvalót, ez esetben különösen az áprilist, a tavaszt, és mindent, ami akkor előtérbe kerül: a kinyílást, az ébredést, a reményt, a Földet, és az életet, amit ad. Az ókoriakkal szemben markáns gondolati eltérés, hogy egy, már nem örökkévalónak tűnő és mindegyikünket túlélő, hanem sebzett és végesnek mutatkozó természetnek szólnak ezek a dalok. De szó sincs posztapokaliptikus előkesergésről, korántsem: "rossz dolgokat jósolsz. én csak nevetni akarok" ("Ennustatte huonoa. // Mä vaan haluan nauraa") mondja a címadó felvételben. Ez a mondat civilizációnk mottója is lehetne, amit persze lehet úgy is érteni, hogy ne törődj a külvilággal, de úgy is, hogy a világban betöltött szerepünk egyik fontos része az, hogy jó érzésekkel töltjük fel, és arra bíztat, hogy tegyük ezt.
Tiszta, mindent feltöltő, ihletett, transzcendens és mindennapi életünket egyaránt megszólító dalokat játszik Lau Nau, amik visszaemelik a tavaszt ünneppé, a Földet mindenséggé, amiben a megismerés felfedezés, és a mindenséget tekintve szerepe még a legkisebbnek is, sőt, talán a legkisebbnek leginkább fontos.

Bámuljuk, ahogy a fény törik
Földcsuszamlás: még nem hallottam hasonlót
Elszállnak a levelek a fákról, a só kihullik a tengerből
És honnan jön a fény?
Robbanások az égben?
A húrok a szélhez vannak hangolva,
disszonáns akkordokat játszanak

Nem találni négylevelű lóherét
Aranyhalak vannak a tóban
Segítsünk nekik elszökni,
Az árral szemben úsznak.

(Kielet on viritetty tuuleen, Szelekre hangolt húrok)

Mindebben a kapcsolathálózatban a mi szerepünk külösen fontos, mint ennek a véletlen konstellációnak a teremtményei, akik meg tudják nevezni a materiális világot annak szellemi mivoltában, és akik eközben az egymás közötti összekapcsolódást keresik. A végtelenséget akkor érezzük igazán, ha felismerjük végességünket.

Hallod-e, milyen könnyű a hang az erdőben?
Pókok szövik hálóikat
összekapcsolnak minket és titeket egymással

Hang-gravitáció, álom-sebesség.
Elkísérnek haza
hang-gravitációval, álom-sebességgel

Egy hajszálon függ, ami helyben tart minket,
ami pályán tartja a bolygónkat
Egy hajszálon függ, ami megóv attól,
hogy katasztrófából katasztrófába zuhanjunk

– énekbeszéli a Planeetta (Bolygó) c. felvételen.

Az utolsó, záró kompozíció (Seitsemäs taivas, Hetedik mennyország), vélhetően egy némafilmhez készült zene, finom szövetű instrumentális, improvizatív találkozás a '80-as évek végi minimál és a posztrock között. Magával sodró, könnyű, egyszerre visszavágyó, megszűnni és előrelépni akaró lezárás.
Összességében, nagyon jó hangvételt talált az alkotó egy olyan helyzetben, amikor az emberi civilizáció és a természet szembenállása és kibékíthetetlensége a narratíva: bíztat és kapaszkodót ad azzal, hogy megnevezi a természettel közös értékeinket.

Itt hallgatható, és a javasolt hallgatási sorrend az 1. számtól kezdődik, nem pedig onnan, ahonnan a Bandcamp ajánlja:

Az albumon zenélnek: Laura Naukkarinen, Samuli Kosminen, Pekko Käppi, Hermanni Yli-Tepsa, Matti Bye, Topias Tiheäsalo
Készült 2019 - 2022. között

https://beaconsound.bandcamp.com/album/aphrilis https://launau.com/2023/09/29/aphrilis/

Ha érdekelnek aktuális finn zenék, ajánlom a https://www.onechord.net/ weboldalt. Az Aphrilis pl. ezen a listán a 10. legjobb 2023-as pop(!)zenei album.

Ezúton is köszönöm Ineznek a fordítások javítását!