Úgy tűnhet, mintha elfelejtettem volna a Faluság indulásánál, hogy imádok írni a zenéről. Aztán amikor olvastam, ahogy Inez beszámolt hétfőn a finn közlekedési eszközökről, beugrott, hogy van még egyvalami, ami a hóban natív: a lovasszán. És így született meg a "zene" kategória a blogon.
Nem sokat tudok a finnek és a lovak állítólag egykor igen szoros kapcsolatáról, csak annyit, hogy hallottam egyszer egy ottani énekest, Lau Nau-t a 2010-es Ultrahang Fesztiválon, aki egy régi dal feldolgozását játszotta.
Először kezdem az eredetivel:
Aztán íme a hatvan évvel későbbi feldolgozás:
Mindkét verziót szeretem: Tapio Rautavaara a büszke, természettel dacoló, az állaton uralkodó erős férfi-ideál mai szemmel igen önironikus utazója, Lau Nau pedig a poszt-rock lecsendesülés, a biztonságban, gyengének lenni bátor ügető. Mindkét változat egyszerű eszközökkel dolgozik: az egyik a hangeffektusok, technikai eszközök kora előtt, a másik, tudatosan, inkább utána. Szeretem a "poszt-" zenei irányzatokat úgy általában: valamit, a szellemiséget talán, megőriznek a kiindulópontból, de a módszert elvetik, és más megközelítésben újrahasznosítják annak eszközeit. Lau Nau hangeszközei is éppoly erősek, mondhatni büszkék, mint egy punk-együttes arzenálja, de erejét már a lecsendesülésre fordítja - megszállottsága nem a lovasszánon ülő dala, hanem annak a sóhaja, akit az út mellett elhagy.