Asszem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy alapvetően boldog embert akarsz nevelni, de már látod, hogy a boldogságnak vannak bizonyos attribútumai. Amik nélkül is lehet persze boldognak lenni, de amik nélkül azért az emberek nagy többsége alapvetően mégsem boldog.
Mondjuk ilyen a pénz. Nem mondom, hogy nem lehet pénzeszköz nélkül boldognak lenni, de azért a szegénység – mondjuk ki – nagy átlagban nem tesz boldoggá, főleg bizonyos idő után, bizonyos kor felett.
Aztán az ambíció. Lehet nélküle élni – van is, akinek sikerül – de amikor egy inkompetens, nálad gyengébb kerül feléd, akkor azért sokaknál bekapcsol a viszonyítási reflex.
Nomeg – főleg az AI korában – természetesen minden végzettség megkérdőjelezhető, de 40+osként láttam elég ilyen hozzáállású személyt megrökönyödni, amikor kiderül, hogy mégiscsak az lép előre – vagy az könnyebben –, akinek megvolt az a haszontalan papírja, ami ehhez kellett.
Utazások alkalmával az ember hajlamos elengedni bizonyos alapvető szükségleteket – nekem például a tisztálkodás ilyen – de hosszú távon ez visszahat a hozzáállásomra, az attitűdömre, az emberi viszonyaimra, stb.
Ami üdítő és vicces rövidtávon, hosszútávon nem kifizetődő.
Persze nincs a boldogságnak receptje, de az ember megpróbálja olyan képességekkel felruházni a csemetéjét, amivel nagyobb eséllyel lesz az elégedett, boldog majd egyszer.
Na és akkor jön a fogadd el önmagad és a fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok dolog. Kaptam már meg a kamaszoktól, hogy hagyjam őket békén, állandóan (enyhe túlzás) cseszegetem őket, feladatokkal terhelem őket, közlöm, hogy mi kevés és miben kellene változni. Fogadjam el őket úgy ahogy vannak, mert a világ azt sugallja most éppen, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Látok szülőtársakat, akik szerint utódjukhoz kellene igazodnia a világnak, és ha nem igazodik, akkor bizony kirekesztő, elnyomó és gonosz.
És vajon kinek van igaza?
A fejlődés gáz?
Náray írta, hogy régen a nemesek, az arisztokrácia, a tudós, az egy példa volt, akit igyekeztél utánozni, akit megpróbáltál utolérni. Valami magasabb nívó volt vagy anyagi, vagy szellemi, vagy esztétikai téren, ami felé törekedtek az emberek. Eleve törekedtek az emberek. Vagy ha nem, akkor is látták a különbséget, és nem várták el, hogy a nyomukba érjenek. Hogy elismerjék őket azért, mert buták, képzetlenek, tehetségtelenek, vagy jónekikazúgyis. Az nem volt érték ugyanis. Ma meg néha azt érzem: a fejlődés hiánya, vagy képtelensége, érték kezd lenni.
Régen az a kérdés, hogy ki a példaképed, nem váltott ki nevetőrohamot a másikból, hanem valós kérdés volt, amire volt is válasz. Hr-es körökben újabban állás-interjús kérdés kezd el lenni. Hogy egyáltalán látod-e, követed-e a másokat? Észreveszed-e a jobbat, szebbet, ami felé törekedni lehet, ami példamutató, amiről látod, hogy több? Egyáltalán van igényed a többre?
Egy szobor mégiscsak több, mint a kőtömb, amiből kifaragták. Vagy a pőre vászonnál a festmény. A kotta helyett a zenemű. Ebbe pedig kell pakolni munkát, küzdelmet, verejtéket, sírást, kudarcot, harcot, elengedést. A semmiből nem lesz valami. A legjobb dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, attól fejlődünk, erősödünk, leszünk magunk jobb példányai.
Szóval ez a szívás a gyereknevelésben. Hogy olyan könnyű lenne hagyni mindent és csak imádni az utódot. De csak ki kéne belőle faragni azt, ami benne van, de még csak én látom.
Ó jaj!