Tájbringa. Más néven tájékozódási kerékpár lett a kedvenc sportom az elmúlt években. Most, hogy mindjárt kezdődik az új szezon, szeretném felidézni, hogyan kerültem bele ebbe a nagyszerű tevékenységbe, illetve szeretném megköszöni azt a sok taktikai, de főleg emberi támogatást, amit edzőm: Sanyi bácsi, becenevén Gróf úr, adott az elmúlt években.
2020-ban a lezárások idején gyakran mentem ki a közeli erdőbe biciklizni, akár olvasni a csendesség megélése céljából. Emlékszem ott ücsörögtem egyik ilyen bicikli túrámon, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalos hetvenes éveiben járó úr rajzolgat egy térképen, ami egy biciklire volt felerősítve. Először azt gondoltam: földmérő mérnök vagy katonai hadnagy (1 kilométerre van attól a helytől a katonaság), gondoltam megkérdezem, mi járatban van errefelé. A fiatalos úrnak az volt a válasza, hogy mindig keressük az ilyen fiatalokat. Meghökkentem picit ezen a mondaton, de utána kiegészítette, hogy tájékozódási kerékpározásra keresi a fiatalokat. Van is egy Silvanus Sportegyesület, rövidítve SAS-ok és várna sok szeretettel oda engem.
Tetszett is az első verseny. Bekerültem a sportág körforgásába, ahol fontos élettapasztalatokat tanultam a tájbringás közegtől.
Az első, talán legfontosabb tapasztalat: a fokozatos fejlődés, hogy mindig tudatosítsam a fizikai határaimat a versenyzésnél.
A második, hogy a gyorsaság mellé térképolvasásban is sokkal rutinosabbnak kell lenni ahhoz, hogy valaki professzionális tájbringás legyen.
A harmadik, a természetben a flow érzését megtapasztalni, amikor arra gondolsz, hogy nem gondolsz semmire.
A negyedik, az ötven, hatvan éves tagjaink emberi tartása, fizikai állóképessége, ami nagyszerű példa előttem.
Mindent összevetve hálás vagyok, hogy rátaláltam erre a sportra és azért is, hogy Sanyi bácsi igazi mentorként, tanítóként része lehet az utamnak, az életemnek!
