De én mál holgásszá isz váltam...

Peti unokám a tavalyi év szeptemberében töltötte be negyedik életévét. Még nem volt hároméves, amikor először elvittük édesapjával az első horgászélmény megízleltetésére. Miután ez várakozáson felül sikerült, a bevetéseket (itt, szó szerint) az azt követő másfél évben többször is megejtettük. Jómagam kisgyerekkorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot (igen, sportot /fogalomtisztázás a horgászat lényegét és technikáit esetlegesen nem ismerők részére/), Petike apukája is megszállott pergetőhorgász volt gyerekkorában. Így nem véletlenül találtunk rá erre a "szabadidős tevékenységre" Petike részére. Sőt, nem csupán egy családi hagyomány továbbviteléről van szó, hanem ez egy nevelési stratégia részét képezi. De miért is? Korunkban minden erő azon munkálkodik, hogy a legújabb generációt minél távolabb tartsa a természettől, sőt mi több, a természetestől. Ezért aztán különösen fontos most, hogy ne hagyjuk magunkat és ezáltal őket elsodortatni az árral. Nagyon tudatos stratégiákat kell megterveznünk és rendíthetetlenül követnünk ahhoz, hogy legzsengébb utódaink minél inkább a szörnyű fősodor veszélytelenebb, sekélyebb, biztonságosabb parti zónájában legyenek képesek majd maradni. Az egyik kulcs a természethez való kötődés lehet. Nem rossz a hétvégi erdei, vagy vízparti kirándulás sem, de ehhez képest hatékonyságában egy nagyságrenddel magasabb fokozatot testesít meg valami olyan konkrét tevékenység, ami "szakértelmet" feltételez. Nem véletlenül van megtámogatva Petike részére a horgászszenvedély még egy kertészkedő foglalatossággal is, ami ugyancsak szenvedélyévé kezd válni.
A horgászhely megválasztása sem véletlenszerűen történt. A Kerka folyócska egyik olyan parti állásában alakult ki, amit nagypapa dédpapával, majd nagypapa kispapával rendszeresen látogatott a maguk korszakában. Nem véletlenül kerülünk fiammal együtt valamilyen átszellemült állapotba azon a helyen, és akár hiszik, akár nem Petike is megérezte, hogy ez több, mint egy egyszerű, akármilyen folyópart, itt valami misztérium is jelen van.
Télvíz idején horgászati céllal nem látogatjuk, legfeljebb egy-egy rövid kis helyszíni szemlét teszünk. Ilyenkor, a fogási élményeket felidézendő, horgászati és halbiológiai könyvek képeivel frissítjük fel a "szakismereteinket". Egy ilyen alkalommal, nálunk, a nagyszülőknél töltött délelőttöt követően Petike arra kérte az érte érkező anyukáját, hogy hadd vihesse magával a tanulmányozott halas könyvet. Miután erre megkapta az engedélyt, boldogan a nagymamája felé fordult és így szólt: - Ha majd nad leszek, nekem isz halasz konveim lesznek! Meghatódva néztünk egymásra feleségemmel, egy félmosoly kíséretében.
Nem sokkal később részt vettem horgászegyesületünk éves közgyűlésén, ami minden évben egy egyperces, néma felállással kezdődik az előző évben eltávozott horgásztársak tiszteletére. Miután sajnálatos módon az éves statisztika ebben a vonatkozásban meredeken felfelé ívelő pályát mutat, hevenyészett átlagéletkor számítást végeztünk, amiből kitűnt, hogy bizony az egyesületi tagok életkori átlaga meghaladja a 60(!) évet. A magam 71 évével itt még középkorúnak minősülök (még egyszer és utoljára).
Pár nappal ezután fiaméknál beszélgetve, beszámoltam a családnak a fenti szomorú adatokról. A beszámolót azzal a megjegyzéssel zártam, hogy amennyiben Petike felnőttként horgásszá válik, szinte egyeduralkodó lesz a horgászvizeken, mivel a korosztályából nem lesznek konkurensei. Petike egyidejűleg a "Bufalo intelligente" című kedvenc meséjét nézte. Olyankor általában annyira koncentrál, hogy hiába hozzá szólni, nem hallja. Ennek tudatában úgy véltem, hogy teljesen kimarad a diskurzusból. Ezért aztán minden felnőtt meredten nézett, amikor mondatom befejeztekor, mintegy kiegészítésként, megszólalt: - De én mál holgásszá isz váltam....
Amint hazaértünk fiaméktól, azonnal nekiláttam egy színes ceruzás hal-rajzsorozat első tagja megalkotásához. Mindezt azért, hogy amikor nagy lesz, teljes bizonyossággal lehessen "halasz konve".
De! Mivel van neki egy édes másfél éves kishúga, aki még idáig nem került szóba (de ami késik, nem múlik) hogy ő se maradjon rajzok nélkül, számára egyidejűleg elindult egy szárnyas sorozat. Így aztán amikor ő "nad lesz, bisztoszan lesz neki szárnasz konve".
U.i. A rajzokat olaszul feliratoztam, annak megfelelően, hogy én az unokákhoz kizárólag olaszul beszélek és elég sok, tevékenységünkhöz tartozó fogalmat előbb tanulnak meg olaszul mint magyarul. Ha valakit ez netalán megbotránkoztat, azt azzal nyugtatnám meg, hogy a második nyelv legádázabb antagonistája az első nyelv/többségi nyelv/anyanyelv, amin előbb vagy utóbb úgyis mindent megtanul a gyermek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Vidék-idő

A vidék ideje, ha emberek diktálnak benne, nem sokban különbözik a városi időtől: éjjelek és nappalok, munkanapok és hétvégék, ünnepnapok szabdalta évszakok, évek. Az ember által már elhagyott vidék ideje viszont inkább csak az évszakokra tagolódik, állapotok egymás utáni, észrevehetetlen folyamatokban történő váltakozására. Az időbéli kiterjedtség maximalizálása is egyfajta érzékelhetetlenség: ezért is lehetnek olyan sikeresek azok a time-lapse videók, melyek csírázást, virágzást, ébredést vagy pusztulást mutatnak. A folyamatot alakítják ember-léptékűvé. Amikor az ember öntudatlanul becsöppen egy-egy ilyen állapotba, önnön akaratának érvényesítéséig lehetősége van rá, hogy ő igazodjon a természet folyamatainak sebességéhez - kicsit tehát belekóstolhat abba a pozícióba, hogy milyen lehet újra és újra a semmiből kisarjadni, vagy épp több száz évet vegetálni egy ugyanolyan hosszú pusztulási stádium előtt. Vannak persze gyors, sőt észrevehetetlenül gyors folyamatok is, amelyek egyben hangossá teszik és ezáltal gyorsnak mutatják a környezetünket, de érezhetően nagyobb hatása és ereje van a fentieknek. Ránk is nagy hatást tesznek, még akkor is, ha az az illúziónk, hogy egy fűkaszálással, koronaalakítással bármit is befolyásoltunk. A hatás általában úgy jelenik meg, hogy kérdéseket kezdünk feltenni. Pl. olyanokat, hogy mi lehet a szerepünk nekünk, embereknek, a természetben? Ki kéne már mondani, hogy talán a sokszínűség megőrzése, megteremtése? vagy épp egész ellenkezőleg: a természet leigázása és technológia általi helyettesítése? Olyan, mintha mindkét úton egyszerre szeretnénk járni, miközben erőteljesen szelektálunk - nem pusztítunk legalábbis, csak előnyhöz-hátrányhoz juttatunk. A természet is ezt teszi, ha nem is annyira, hanem sokkal erőteljesebben, mint mi: rombol, károsít, elemészt. Erre azonban hamis önnyugtatás lenne hivatkoznunk, mikor mi is ezt tesszük. Zavart érzek és mégis megnyugvást: bármikor végleg kibillenhet a természeti egyensúly, és mégis egyensúlyban marad.

enter image description here

Amikor arról írok, hogy a növények és más élőlények sokszínűsége fontosabb egyikük-másikuk dominanciájánál, akkor arra az egy hónapra gondolok, amit áprilisban kihagytunk a blogon. Nem pihentünk, hanem mást csináltunk, és egy kicsit a természet folyamatait kerestük a társadalom sajátos körülményei között. Azokat a folyamatokat, amik nem látszódnak, de kihatnak az érzékelhető dolgokra. A társadalom nem természet, de alkotóelemei, az emberek egy része mégis természeti, így talán nyomokban annak szabályai is érvényesülhetnek. Be kell-e avatkoznunk, ha az egyensúly megborulását látjuk? vagy itt is számíthatunk ellensúlyokra? mi, vidéki kérdezők is lehetnénk-e talán az az ellensúly?