Az olajbogyó hullámos érései

Az olajfa a mediterrán világ egyik legemblematikusabb haszonnövénye, amit az emberiség az ókor óta termeszt, az ottani konyha egyik legfontosabb alapanyaga.
A közelmúltig még a szakma is csak mediterrán éghajlaton tudta elképzelni a termesztését, de ezt meghazudtolva sikeres lehet az olajfa termesztése hazánkban is, amit több éves tapasztalataink támasztanak alá.

enter image description here

A hidegtűrés (az előző cikkben már kifejtettük: https://falusag.hangfarm.hu/2021/01/az-olajfa-ultetveny-telepitese-es-kialakitasa) mellett az olajbogyó beérése jelentett számunkra bizonytalansági tényezőt.

enter image description here

Az általunk termesztett fajták nagyjából 2-3 héttel később virágoznak, mint az eredeti termőhelyen, ennek ellenére nemhogy megmarad a termésérésben a 2-3 hetes csúszás, hanem nagyjából 2 héttel korábban fordulnak termőre. Tehát hozzávetőlegesen 4-5 héttel rövidebb idő kell az olajfának a virágzástól a termésérésig nálunk, mint a melegebb mediterrán éghajlaton. Vajon mitől lehet ez az elsőre érthetetlen, nem logikus tény?

enter image description here

Azzal magyarázható, hogy a mediterrán éghajlatra jellemző forró, aszályos nyáron a növényeknek ebben a vízhiányos időszakban gyakorlatilag lelassulnak az életfolyamataik, ezzel a gyümölcseik érése is. Az érés két hullámban történik, tavasz közepétől nyár elejéig és a második érési hullám pedig ősszel van, amikor újra kielégítődnek a növény ökológiai igényei (hő, víz).

enter image description here

Nálunk viszont a nyár nem esik ki, mert az olajfa számára kielégítőek az ökológia adottságok, hiszen elegendő hőt és csapadékot kap. Ezt nevezhetjük egyhullámos érésnek. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hazánkban csak bizonyos fajtákkal és a legjobb mikroklímákban lehetünk az olajbogyó termesztésében sikeresek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Káposztáskert

Idén, 2022 januárjában szereztem meg diplomámat a PTE MK szobrászművész szakán, ahol mestereim az első két és fél évben Dr. Lengyel Péter, a képzés második felében pedig Dr. Rezsonya Katalin voltak. Az utolsó, körülbelül két évet meztelencsigafóbiám aktív kutatásával töltöttem.
A legelső covid hullám előtt kezdtem bele az önreflexív kutatómunkába, melynek során a képzőművészet különböző eszközeivel próbáltam kifejezni és feloldani a pucércsigákhoz kapcsolódó félelmeimet.
Megfigyeltem és elemeztem a reakcióimat, ha valahol váratlanul összefutottam néhány csigával, és igyekeztem közelebbről szemlélni őket táplálkozás közben.
A meztelencsigák remek kapcsolódási pontok voltak, segítettek abban, hogy a művészetem közösségileg is megélhetővé váljon, mert mindig, amikor elkezdtem mesélni arról, hogy mivel foglalkozom, az embereknek általában volt egy kedves vagy kellemetlen meztelencsigákhoz fűződő története, a beszélgetéseknek köszönhetően pedig mára már széles spektrumát láthatom át a csigákkal szembeni kiskerti védekezésnek, kezdve a szintetikus szerektől egészen a kreatív elterelő hadműveletekig. Ez utóbbi beszélgetések sarkalltak a diplomamunkám elkészítésére is, mert szerettem volna a „meztelencsiga kérdést” szélesebb körben kiterjeszteni, hogy ne csak az állatokkal való furcsa viszonyomról szóljanak a munkáim, hanem könnyebben kapcsolódhassanak hozzá mások is, ugyanakkor a fóbiámat elsősorban kiváltó spanyol pucércsigák valós kártételeit is fókuszba szerettem volna helyezni, így végül Káposztáskert című munkám ökológiai és etikai dimenziókkal egészült ki.

enter image description here

Diplomamunkám egy beltéri installáció, amely textil káposztákból, viasz meztelencsigákból és édesanyám életnagyságú szobrából áll, műfajilag a zsáner kategóriájába sorolható.
Egy hétköznapi, mégis abszurdnak vagy szürreálisnak tűnő jelenetet látunk, amint anyukám éjszaka egy fejlámpával felszerelkezve nejlonzacskóba gyűjti össze gumikesztyűben a kertből a csigákat, hogy megvédje a termést.
A választásom akkor esett ennek a védekezési módnak a megjelenítésére, amikor egy konzultációnk során Mészáros Gergely fémöntés tanárom bizalmasan megjegyezte, hogy képzeljem el, a felesége néha kimegy éjjelente fejlámpával összegyűjteni a kertbe a meztelencsigákat! Azt hitte meg fogok lepődni, de helyette csak megértően bólogattam, hiszen az éjszakai csigavadászat nálunk már évek óta bevett gyakorlatnak számított. Sőt szinte már sport volt, egy időben anyukám és apukám is számolta, hogy mennyit gyűjtöttek össze, sőt, a faluban legendák keringenek egy kiskert tulajdonosról, aki már több ezer példányt tart számon.

enter image description here

enter image description here

Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ugyan hová kerülnek az összegyűjtött kártevők? Sajnos mivel a spanyol pucércsigák hazánkban özönfajnak számítanak, természetes ellenségeik csekély száma miatt nem engedhetjük őket szabadon, hiszen minden területen hatalmas károkat okozhatnak, legyen az kert, mező vagy erdő. A zacskót egyszerűen becsomózzuk, a csigák pedig kimúlnak. Persze vannak, akik ilyenkor is biztosra mennek és ecetes vízbe vagy petróleumba szórják őket. A csigapopuláció kordában tartása kulcsfontosságú, talán a legetikusabb megoldás a futókacsák használata lehet, akiknek egyik fő táplálékául szolgálnak, a kertben található roppanós saláták mellett. Édesanyám ezért váltott a manuális gyűjtésre, mert a kacsák nem bizonyultak teljesen hatékonynak. Ha nem gyűjtené össze a kártevőket, a kertészkedés a csapadékos években lehetetlenné válna. Néhány éve majdnem felszámoltuk a kertünket, mert a frissen kiültetett palánták másnap reggelre szőrén- szálán eltűntek.

enter image description here

A diplomamunkám tehát ezt az ökológiai problémát tudatosítja, ugyanakkor a falusi élet egyik utolsóként megmaradt mozzanatát, a kiskert gondozást és annak hétköznapi nehézségeit idézi fel.
Mindezeken túl édesanyámmal való kapcsolatom leképződéseként is tekintek rá, számomra fontos volt, hogy emléket állítsak mindennapos, szinte láthatatlan munkájának, amit a családért végez.
Anyukám textilművész, így nem véletlen, hogy a munka fő anyaga a textil lett, a szobor alapjául hungarocell szolgált. Anya nem csak a kertet, de engem is megvéd azáltal, hogy összegyűjti a meztelencsigákat, így csökkentve a lehetőségét annak, hogy találkozzam velük.
További terveim között szerepel, hogy a pucércsigák témáját egy átfogó kiállítással és egy új sorozat, a Csigacsapdák elkészítésével zárjam, amelyben megelevenedhetnének a csigák elleni védekezési módszerek, ugyanakkor megjelenhetne egy sokkal groteszkebb, fiktív csapdákból álló tárgy- együttes is. Bár hosszú ideje foglalkozom a fóbiámmal, még mindig nem szűnt meg teljesen, de szerencsére egyre jobban mérséklődnek a tüneteim, így bátran szembenézhetek a kezdődő kertészeti szezonnal.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

A fotókat Horváth Gábor készítette.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Citius, altius, fortius!

Nézem az olimpiai közvetítéseket. A biatlont és a sífutást különösen szeretem. Jók az egyéni versenyek, a tömegrajtosok, az üldözésesek, a váltók. Ahogy figyelem a váltókat, jól eső bizsergéssel jutnak eszembe a sportolói élményeim. Igaz, baromi régen volt, de amikor gimis voltam, én magam is „élsportoló” voltam. Na, ez egy erőteljes túlzás, de az igaz, hogy versenyszerűen űztem a tájfutást. Olyan megyei, meg egy-egy verseny erejéig országos szinten is.

Monspart Saroltáról már akkor is hallottam, de sok közöm nem volt ehhez a sportághoz. Egészen addig, míg az osztályfőnökünk nem kezdett el toborozni bennünket. Mivel matek-fizika szakos volt, egészen fogyaszthatónak tűnt egy olyan sportág, amihez nem kell évtizedes aktív sportolói előélet. Gondolom az is számított, hogy az atlétikus adonisz is jelentkezett, akit igen szívesen fikszíroztam. De a fő szempont az a súlyos lelki teher volt, amit még hetedikben akasztott rám Betti néni, aki azt mondta, hogy Krisztikét nem szívesen vinné el a vándortáborba, mert olyan gyengécske, hogy attól fél nem tudnám végig csinálni. Ezt nem dolgoztam akkor még fel. Kimaradtam egy szuper táborból emiatt. Így kapórajött, hogy végre bizonyíthatok.

Laca, a gimis osztályfőnökünk még arra is rávett bennünket, hogy 50 km-es teljesítménytúrára menjünk. Ez volt ám az igazi erőpróba! 50 km-t gyalogolni 12 órás szintidő alatt. 15 éves voltam, amikor először megcsináltam. Igaz, hogy 40 km után már nem voltam se élő se holt, de az az eufória, amit a célba érkezés után éreztem, mindent megért. Annyira belejöttünk, hogy az utána való években még kétszer megcsináltuk. A legjobb idő 8 óra volt, de akkor futottunk is.

Ez már elég lett volna ahhoz, hogy megbékéljek magammal, és elhiggyem, hogy kicsi, de erős a bors. A tájfutás azonban új lehetőségeket nyitott meg előttem. Találtam egy olyan sportágat, amiben a fizikai erő és a szellemi képesség kombinációjával egész látványos eredményeket lehetett elérni. Azaz jól lehetett az egyik hiányosságát a másikkal kompenzálni. Mert mondjuk futni már akkor sem szerettem túlzottan, viszont igen jól tájékozódtam. Így, ha jól megterveztem a térképen az útvonalat, akkor a lehető legkevesebbet kellett futnom.

Ez a stratégia olyan jól sikerült, hogy kezdettől fogva dobogós eredményeim lettek. Persze azért nem volt ennyire egyszerű, ugyanis az első féléves versenyszezonban annyira izgultam indulás előtt, hogy teljesen rosszul voltam. Volt, hogy rajtolás előtt, még hánytam is izgalmamban. Nem tudom mitől féltem. Talán, hogy eltévedek, vagy, hogy nagyon leégek a többiekhez képest. Akkor sem tudtam, most se tudom. Amikor már elindultam a futamomban, elmúlt, de amíg odaértem, hát az egy tömény stresszforrás volt. Az első félév kellett ahhoz, hogy rájöjjek, jó vagyok. Amikor ez az átbillenés megtörtént, végre élveztem a versenyzést. A startnál megélt rosszullét egy éber, felspanolt, bizsergető tudatállapottá változott. Magam imádó önmagam pedig megkapta azt az elégtételt, hogy a gimis csapatban én voltam a legjobb.

És itt ér össze a történet a mostani olimpia figyelésével. Ugyanis pontosan tudom, hogy a váltóversenyekben mindig a legjobb ember a befutó, mindig én voltam. Mert a többieknek az eredményét a befutóember tudja vagy könnyedén befejezni, ha ők is jól mentek, vagy menteni, ha nem sikerült úgy az ő versenyük. Az üldözéses versenyeket nézve is feléledtek a régi emlékeim, amikor a több napos Hungária Kupán az utolsó napi indítás a korábbi eredmények összesítéséből jött. Így akit a pályán az ember utolért, azt már legyőzte. Mámorító érzés.

Már csak az emlékeimből élek. Bár 2014-ben a Szocsi Téli Olimpiát nézve hatalmába kerített megint a győzni akarás. Elnéztem Ole Einar Bjørndalen norvég biatlonistát, aki negyven évesen olimpiát nyert, és megirigyeltem. Nem az aranyérmét, hanem azt a bizsergető érzést, amit az ember a rajtban érez. Ezt akartam újra érezni. Jó mi, a legelején szenvedtem attól, hogy túl stresszelem az indulást, 25 évvel később meg szomjaztam az izgalmat. Elkeseredtem, mert be kellett látnom, hogy az életben nem leszek még zs-kategóriás biatlonos sem. Aztán végre eszembe jutott, hogy hiszen van nekem egy sportágam, amiben akár még újra rajthoz is állhatnék. És láss csodát! Tényleg elkezdtem újra versenyezni 2014 tavaszán. Megkerestem a baranyai tájfutó versenyeket, és beneveztem a nyílt kategóriába, azaz a „szép, hogy eljöttél”-mezőnybe. Zoli jött a gyerekekkel, addig ők medvehagymát szedtek vagy pücskörésztek az erdőben, én pedig újra ott álltam a rajtban. Az érzés mámorító volt, különösen azért, mert zéró felkészüléssel, meg egy erősen beívódott méretarány-emlékkel indultam. A zéró felkészülést a másnapi izomlázzal kellett megfizetnem. A közben megváltozott méretarányt pedig a plusz távokkal, amiket azért kellett megtennem, mert sose ott voltam, ahol gondoltam. A régi méretarányok beivódtak a zsigereimbe. Ezért nem tudok például távolságot megbecsülni a turista térképeken se, mert a 15000-es térképet fotózta be az agyam. Ezeken csak a turista jelzéseket tudom lefigyelni, de a távokat nem. Szóval a mai tájfutó térképeken áttértek 10000-es méretarányra, ami nekem kínai. Régen tudtam, hogy körülbelül mennyi futás után kell ott lenni annak a leágazásnak, amit keresek. Most meg semmi. Persze mondhatnánk azt, hogy fussak, amíg oda nem érek, de a jó tájfutó a legritkábban fut az utakon, hanem iránymenetben átvág mindenen. Addig amíg éreztem, hogy kb. mikor és hol kéne kiérnem jó is volt, de most reménytelennek látszott.

enter image description here
Az első újrakezdett verseny

Az első jó pár keverés után be kellett látnom, hogy a biztonságra játsszak, és inkább maradjak az utakon. Meg azt is szomorúan vettem észre, hogy a diákkori versenyzéshez képest olyan, mintha akkori önmagamra felszerkesztettek volna 4 darab, egyenként 5 kilós lisztes zacskóból készült mellényt. Nem a legkényelmesebb bozótruha.

De aztán valahogy belejöttem, és néhány verseny múlva második-harmadik helyeket értem el ebben a díszpinty kategóriában. A legjobb az volt, amikor egyszer a Virágot is rábeszéltem, hogy jöjjön velem végig a pályán. Drága kislányom, olyan 5 éves forma lehetett. A rajt előtt vidáman szaladgált két fa között, aztán végig állta velem a rajtolást, és elindultunk. Az első dombra felérve már sírva fakadt, hogy ő nem tud ennyit futni. Mondtam neki, hogy pedig muszáj lesz, mert itt vagyunk az erdő közepén, és innét jó lenne kijutni. Borzasztó dilemma volt. Keménykedjek vele, és kínozzam végig, vagy adjam fel a versenyt. Azt mondtam neki, hogy elhiszem, hogy ez most nagyon rossz neki, de ha csak azért sír, mert ez neki nem tetszik, az nem segít nekem. Akkor sírjon, ha baj van. Hatalmas lelkével erőt vett kicsi testén és összeszedte magát. És mentünk és mentünk tovább. Gondoltam megbékélt a helyzetével, amikor az utolsó pont környékén mondtam neki, hogy kétféle dolgot tehetünk: átvágunk ezen az erdőn, és kevesebbet kell futnunk, vagy maradunk ezen az úton, és kicsit többet kell mennünk. Azt mondta maradjunk az úton. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire félhetett ott az erdő közepén. Hamarosan dicsőségesen beértünk a célba. A fiúk már vártak ránk és szurkolással biztattak bennünket. Nem tudom, hogy mi történt aznap, de a nyílt kategóriában annyit kevertek, hogy mi Virággal harmadikak lettünk. Amikor az eredményhirdetésre kiszólítottak, vittem őt is magammal, és boldogan mondtam mindenkinek, hogy ez az első versenye. A szervezőktől kapott egy csokit. Az öröme leírhatatlan volt. Hazafelé menet azt kérdezte mikor jövünk legközelebb.

Nem mentünk többet. A boldog otthon töltött évek után az őszi versenyszezon idején már vissza kellett mennem dolgozni, így a hétvégéim felértékelődtek. Vagy házimunkával, vagy közös családi programmal, vagy munkával teltek. Ugyan néhány évig még munkaköri feladatom volt, hogy havonta egyszer gyerekeknek vezessek túrát, de ezek játékos ismeretszerzésről, a tájak felfedezéséről és közösségépítésről szóltak. A másodszorra felfedezett versenyzés ismét a szép emlékek közé bújt. Már csak az olimpiák idején, de érdekes, hogy csak a télieknél jön elő, jut eszembe a pompás múlt.

A gyerekeim jó viszonyban vannak a sporttal. Virág olyan kitűnő tanulási- és utánzási képességekkel bír, hogy akármilyen sportágba kóstol bele, rövid idő alatt megtanulja a mozdulatokat, technikákat. Tökéletes élsportoló lehetne belőle, de nem akar ennyire elköteleződni. Amiben kitartó az a lovaglás. Minden más sportágban kiemelkedő képességű tömegsportoló. Mondtam is neki, hogy olyan, mint Barbie a mesében: úszik, búvárkodik, korcsolyázik, síel, szánkózik, bicajozik, lovagol, görkorizik, röplapdázik, kézizik, tollasozik, balettozik, cheerleadingezik, teljesen mindegy mibe fog bele, meg tudja tanulni.

Zsiga más karakter. Ő sportágat választott magának, és AZT akarja csinálni JÓL. Jiu jitsu-ra jár már 5 éve. Harcművész, és bajnok szeretne lenni. Versenyekre jár. Borzasztóan izgul előtte, hányingere van a verseny előtt. De elszánt, és megy, és hetente kétszer edz, és folyamatosan tanul. Japánba szeretne eljutni, hogy mégjobban elmélyedjen ennek a sportnak a filozófiájában is. A karantén ideje alatt a sportérdeklődése bővült a pingponggal is. Így most oda is jár hetente kétszer. Ott is versenyzik már. Borzasztóan izgul a verseny előtt, de vonzza a remélt siker. Gyűjti az érmeket, néhány havonta átszámolja, hogy mennyinél tart.

Engem le is írt, mert olyan kicsit öreg, kicsit szétfolyós, kicsit tohonya anyuka vagyok. Nem is nagyon érti, hogy a tesis apa hogyan tud ezzel az anyával együttműködni. Aztán egyik alkalommal, amikor otthon voltunk Bogláron, véletlenül kezembe került a régi dobozom, amiben a térképeket és az érmeimet őrzöm. Mondtam neki, hogy nézd Zsiga, itt vannak az én érmeim. Csodálkozó szempár meredt rám. Nem értette amit lát. Mondtam, hogy nézze meg, itt vannak az én érmeim, amiket akkor kaptam, amikor még én is versenyeztem. Megbabonázva vette a dobozt a kezébe, és számolni kezdte az érmeket. Döbbenten állapította meg, hogy a dobozban több érem volt, mint amennyit ő itthon a Virágéival és az apa mostanában szerzett, valamint a saját érmeivel összeszámolt. Áhítattal nézet rám. Azt kérdezte, hogy anya ez hogy lehet. Mondtam, hogy nem voltam mindig ilyen. Volt nekem is aktív korszakom. Nem gondoltam, hogy az érmeim valaha arra is jók lesznek, hogy a kisfiam szemében más megítélés alá essek. Most az a célja, hogy elérje az én érmeim számát. Ez is egy jó motiváció, de nekem az ad némi elégtételt, hogy amikor éppen leírt, hogy én milyen nyomi vagyok, saját magának juttatja eszébe, hogy de hiszen mennyi érme van az anyának, azért ő is valaki.

Sosem lehet tudni, hogy a sport az életedben mikor és miben fog segíteni rajtad: Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Útban lenni

Ízlelgetem az útban valami felé kifejezést.
Amikor az úton lenni valami cél viszonylatában, annak kijelöltségében értelmeződik. Amikor tekintetünk előre tekint az állomásig és az innen-től az addig-ig kijelölt útszakasz eseménytörténéseinek helye ebben aktiválódik.
Útban Ellend felé át kell menni a kisfenyvesen, aminek története, eseményei vannak, lokális tudás, narratív aktusok tapadnak hozzá.
Útban mindig csak valami felé lehetünk, úton konkrét cél nélkül is, ennélfogva az úton lenni végtelensége szabadságként aposztrofálódik, nem egyértelmű irány jelleggel bír.
Útban Calico szellemváros felé, a Pine Creek Road-on immár (egy elfogyott út végén, szinte a semmiben kellett megforduljak) visszafelé haladva, egyszer csak arra eszméltem, hogy Balázs a legnagyobb nyugalommal kamerázik (https://www.youtube.com/watch?v=p33XeCwp5P0&t=36s).... Ott az útban, abban a szakaszban természetes nyugalommal, mondhatni hidegvérrel döntöttem: mindenki kiszáll, Balázs a szakadék szélére áll jelezni a véget, én pedig Jolánnal a pocakomban megcsinálom. Fellélegzés, haladás, és annak tudatosítása, hogy mi is történt. Csak a szállodába érve éreztem, hogy már semmihez sincs erőm....
Abban az autóban feketén-fehéren tudtam, hogy nemcsak részese, hanem szemlélője is vagyok a saját életünknek. És persze a legnagyobb (ön)kritikusunk is.

Úton lenni

A Faluság mostani bejegyzései közül sok az úton levésről szólt, legalábbis nekem, akinek alapból nagyon fontos ez a szimbolikus téma. Mielőtt azonban bármi eszembe jutna, amit le is akarnék írni: a legjobb élmény volt Balázs videójával találkozni megint, azzal a bizonyos Pine Creek Road-féle utazással. Imádtam azt a videót és most is imádom. Gyönyörűek a fények, a valós időben haladás, a tudat, hogy ott olyanok utaznak éppen, akiket nagyon szeretek és akik akkor nekem nagyon hiányoztak – én akkor arra is fel voltam készülve, hogy soha többet nem jönnek haza és ki tudja, mikor látjuk egymást megint.
De hazajöttek, aminek csak azért nem örülök, mert meg vagyok róla győződve, hogy mindazt az értéket, amit teremtettek, teremtenek és teremteni fognak, sokkal barátságosabb, fogadókészebb és inspirálóbb közegben is megtehetnék. Önző módon mégis örülök, persze, hogy itthon vannak, hiszen az én világom az ő világuk nélkül egyáltalán nem lenne teljes.
A videó most is ugyanazt a hatást tette rám, mint korábban: elmerengtem, belefeledkeztem (egyébként nemcsak a látványba, hanem a zenébe is), és többek között azért is fogott meg az egész nagyon, mert nekem a fekete-fehér látványvilág mindig is többet mondott, mint a színes – valahogy jobban tudok a lényegre koncentrálni így.
Azt hiszem, ez még gyerekkoromból jön, amikor nagyanyámék fekete-fehér tévéjén néztük a Szomszédokat vagy a Dallast és apám amatőr művészi fotózása legjobb darabjait is fekete-fehérben hívtuk elő, mégpedig az ő saját fürdőszobájában.
Na, arról egy külön bejegyzést lehetne írni, milyen is az a csodaélmény, amikor a fehér papíron megjelenik valami és abból a valamiből egy kép lesz és miközben vegyészkedünk a majdnem teljes sötétben és érzésünk szerint éppen újrateremtünk egy világot, mi mindenről lehet beszélgetni, mennyire el lehet merülni valakivel egy közös világban arra az időre. Nagyon szerettük egymást. Akkor. És erre jó emlékezni.
A barátaim meg a családom mindig nagyot néznek, amikor éppen rácsodálkoznak, hogy nekem az okostelefonom kijelzője is fekete-fehérre van állítva. Többnyire elsőre megütköznek a dolgon, mert hogy mi van már, ez elromlott? Aztán általában kiröhögnek, hogy micsoda hülyeség ez és persze szeretettel rám hagyják – nem ez az első és egyetlen furcsaság, amivel szolgálni tudok. (Amúgy csak mondom: az én telefonomat három év elteltével is tök ritkán kell feltölteni, mert így kevesebbet fogyaszt… És különben is, ha valamit színesben akarok látni, arra ott van a valóság.)

Úton – van egy ilyen Kerouac regény is, egy időben sokat olvastam, de az élmény nem lett az enyém, nem adott annyit, amennyit reméltem a legendás hírnevéből meg az apám iránta érzett rajongásából. Viszont az, hogy az ember úton van és mifelé, milyen úton, mennyi csavarral meg kurflival és buktatóval vagy ahogy Balázs írta, esetenként visszafordulásokkal, az számomra alapélmény, mindig is ezen a metaforán keresztül tekintettem az életre.
Ebben megint benne lehet, hogy rengeteget jártunk apámmal túrázni, de nem ám valami értelmes kiránduló módjára, akinél van térkép meg tájoló, netán víz és szendvics vagy egyéb majszolnivaló – ennek egy részéről apám azt sem tudta, mi az, szerintem a vízről sem… A lényeg az volt, hogy elindulunk az erdőben egy úton, aztán majd kijutunk valahova és útközben fényképezünk meg dumálunk, amikor pedig alkalom lesz rá, bemegyünk egy kocsmába, végül pedig valahogy hazaérünk. És így is lett, ebben az országban ugyanis nem lehet eltévedni az erdőben, legalábbis apám felfogása szerint, mert neki az eltévedés annyit jelentett volna, hogy nem találunk kocsmát. Találtunk mindig, tehát sosem tévedtünk el. Gyerekként persze néha unalmas volt, hogy apám a fűben fekszik és egy semmi kis virágot bűvöl a kamerájával húsz percekig, de egyrészt mindig rátaláltunk valamilyen varázslatos látványra, ami engem is elbűvölt, másrészt egy gyerek a természetben, ha ehhez van szokva, nem tud unatkozni, mert mindenhol van egy furcsa bogár, csokorra való vadvirág, beleesni való patakocska, fura alakú kavics vagy ilyen kis apróság, amivel el lehet ütni az időt, amíg az atya fetreng a szent cél, azaz egy különleges beállítás érdekében.
Emlékszem, egyszer a Mátrában egy szakaszon rátaláltunk egy lila erdőre és nem azért, mert én is kaptam valamit elinduláskor a kocsmában, hanem tényleg lilás volt a fák kérge és ahogy egy csoportban ott álltak az úton és átszűrődött a lombkoronákon a napfény, egyszer csak lilás derengésben találtuk magunkat és olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt erdő, ahol mindjárt manók is felbukkannak, nagyon élveztük. A képeken otthon aztán nem látszott az egészből semmi és nem azért, mert fekete-fehér film volt befűzve aznap. Talán tényleg varázslat volt.

Most, hogy itt az év vége, megállapíthatom, hogy olyasmik történtek itt a második részében, amelyek megint új utak felé indítanak a következő évben. Ezeket az utakat elkezdtem megalapozni, de még a jövő év is alapvetően a további alapozásról szól majd, mire a sok vakvágány és tévút meg visszafordulás és kanyar után valóban egy stabilan járható és jól látható úttá válik majd. Aztán lesz belőle egyszer csak egy kitaposott ösvény és egy kereszteződésnél újból választani kell, merre tovább. Szeretem ezt és izgalmas, jó érzés tudni, hogy még messze a cél. (Ami remélhetőleg nem egy kocsmába vezet a végén.)

A Faluság kedves Olvasóinak és működtetőinek (akik most már igen számosan vannak) szeretettel és vidáman kívánok örömteli útkeresést a következő évre!

Tér és idő: II. A tér

A tér – életünk tere – úgy tűnik, legalább annyira kulcsfontosságú mint az idő, és igazából éppen olyan megfoghatatlan és plasztikus, mint annak elfolyó szimbólumai Dali képein.

Életünk terét – jó esetben – magunk is alakítjuk vagy teremtjük és nem feltétlenül fizikai értelemben. És ez a tér változhat, sőt változik is! Szerencsés esetben a külső (fizikai) tér – és a magunkban kialakított belső tér, ha nem is tükrei, de jó kiegészítői egymásnak. Persze az utóbbi kialakításához idő, elmélyülés és sok esetben – mint az enyémben is anno – bizonyos kényszerítő külső körülmények is szükségeltetnek, melyek nem feltétlenül örömteliek egy kamasz számára. De, ahogy a közmondás tartja, minden rosszban van valami jó! Mert ez a belső tér mindig velünk marad, velünk vándorol élethelyzetről élethelyzetre, és a változó külső tér ellenpontozásaként még akkor is mindig otthonosnak és ismerősnek hat, ha velünk együtt szinte észrevétlenül, de folyamatosan átalakul.

Létezésünk fizikai tere már keményebb dió.
A tér/távolság fogalma nem a kilométerek számából, hanem annak áthidalhatóságából nyeri értelmét. Nekem olybá tűnik (persze ez szigorúan egyéni tapasztalat) valamilyen ismeretlen algoritmus hatására hol kitágul, hol beszűkül. Olykor a messzi a szomszéd falu, mert nem visz oda út, busz vagy éppen bezár a járvány, máskor meg a kontinens túlsó vége sem az, mert Pesten laksz, közel a repülőtér és sok az olcsó 'fapados'. De időszakosan (legyen az néhány hónap vagy néhány év) még egy világvárosban is be-beszűkül az ember létezése az otthon és munkahely közötti ingázásra. A mókuskerék.

Ugyanakkor életünk fizikai terének, tereinek nem csak külső korlátok szabnak pulzáló határt, hanem mi magunk is. Vannak időszakok, amikor arra érzünk késztetést, hogy meghódítsuk a távolságot, hogy a 'Tér' minél nagyobb szeletét ismerhessük meg, és tegyük 'belakott' terünk részévé, máskor pedig önként "bezárkózunk" és közvetlen fizikai életterünk kialakítása vagy átrendezése, újraértelmezése és újra belakása válik elsőrendű fontosságúvá.

Hódító kalandorok és birodalomépítők. Ezek vagyunk. Ki-ki a maga módján.

"A romlás virágai"

A golyvás üszög, más néven kukoricagomba

A kukorica golyvás üszög megbetegedését okozó Ustilago maydis (DC.) Corda az egész világon elterjedt, ahol kukoricát termesztenek. A gomba a bazídiumos gombák törzsébe (Basidiomycota), az üszöggombák osztályába (Ustomycetes) és az üszöggombák rendjébe (Ustilaginales) tartozó faj.
A betegség következtében a növény intenzíven növekvő részein, jellemzően a csövön, címeren, száron, a hajtáson és a levél közép erén különböző alakú és méretű ezüstös-fehér hártyával fedett golyvák alakulnak ki, melyek nagy mennyiségű spórát tartalmaznak. A golyvák állománya kezdetben fehér, tömör, felületüket hártya fedi, belsejük szivacsos. Később a hártya szürkésbarna színű lesz, a golyva belseje pedig barnás fekete érett spórákkal lesz tele. Megfelelő időjárási és környezeti viszonyok (pl. vadkár) esetén, jelentős gazdasági kárt tud okozni az ültetvényekben.

enter image description here
(augusztus folyamán)

Érdekesség
A kukoricacső fertőzésekor kialakuló fiatal golyvának azték nyelven "Cuitlacoche" a neve, és Közép-Mexikóban a „cuitlacoche” drága élelmiszer-csemege, melyet tradicionálisan régóta fogyasztanak, leginkább quesadillákban vagy egyéb tortilla alapú ételekben.
Mexikó városban 400-500 tonnát adnak el belőle évente, július és augusztus között. Csak nagyon korai fejlődési fázisban szedhető, utána mérgezővé válik!

Az alábbi képeket sétáim során készítettem, mert megragadott a fejlődő formák furcsa trópusi virágokra emlékeztető változatossága, így fényképezni kezdtem őket, egészen a "bérésükig".

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

(Betegség részletesebb leírását lásd: AGROFORUM.HU 2016.dec.26 – Dr.Rudolf Kinga és Fám-Fám Ferenc cikke, illetve a felhasználását illetően: Hagymás vér – hagymasver.blog.hu/2013/03/29)

"Az mulcsozásrúl"

Szeretném elöljáróban leszögezni, hogy az alábbiakban nem az úgynevezett mélymulcsos agrotechnológiai eljárásról lesz szó, hanem a "mulcsozás" néven közismert talajtakarási eljárásról.

Az elsősorban elővárosi díszkertekben megjelenő, jellemzően színes fakéreg, különböző kavicsok, kőzúzalék alkotta rétegek ott legfőképp esztétikai, illetve "gaz" növekedés-gátló funkciót töltenek be, melyet gazdájuk pénztárcájától függően, különböző locsolórendszerek, díszítőelemek (a kerti törpétől a műlóig), kerti bútorok, árnyékolók stb. egészítenek ki.

A talajtakarásnak azonban a kiskerti zöldség/gyümölcs termesztésben is igen gyakorlati funkciói vannak (lehetnek), melyek egyre komolyabb súllyal esnek latba klímaváltozás-érintette régiónkban is. Magam, négy éve kísérletezem különböző változataival, és ezek tapasztalatát szeretném az alábbiakban megosztani.

Az első és legfontosabb tapasztalat: nem old meg minden problémát!
De a kertünknek legjobb módszer megválasztása sokat segít! Ahhoz, hogy a helyes módszert megtaláljuk, számításba kell venni a terep adottságait, és azt, hogy mit is szeretnénk elérni. Kevesebb gazt? Kevesebb vízveszteséget? Melegebb és puhább talajt? Esetleg mindezt együtt?

Esetemben egy korábban elhanyagolt, nagyobb részt délnyugati irányba lejtő földterületre kellett megoldást találni, mely jellemzően agyagos-vályogos talajú, és nagyon erősen benapozott. Így nem csak gazosodásra hajlamos, hanem a kiszáradásra és cserepesedére is.

enter image description here

1./ Kartonpapír
Földtisztító talajtakarásra próbáltam ki (kifejezetten műanyag-mentes barna kartondobozokat szedtem szét).
A tél folyamán leterítettem a földre (kövekkel, téglával ajánlatos lesúlyozni, különben elhordja a szél), és hónapokig az adott területen hagyva, májusban azt tapasztaltam, hogy az egynyári gazok nem keltek ki, a föld nedves, hűvös és elég porhanyós volt alatta, vagyis megakadályozza a talaj gyors kiszáradását és megkeményedését. Az évelő, illetve tarackoló "gazok", úgymint tarackbúza, fenyércirok, csalán, szulák (folyondár) azonban túlélnek. Ezeket bizony csak az alapos, kézi kigyomlálás, vagy nagyon erős levélen felszívódó gyomirtó (pl. Glialka) tudja visszaszorítani.
(A kartonpapírt érdemes hosszú ideig a talajon hagyni, mert idővel elbomlik, és jól táplálja a talajt. Teljes lebomlásához kb. 1 év kell.).

enter image description here

enter image description here

Az eljárás hátránya, hogy elég macerás kartonpapír közé ültetni, illetve a beszerzése is vet fel bizonyos nehézségeket (és költségeket). Azonban, ha egy adott évben valaki nem akarja használni a takart területet, akkor maga a tökély.

2./ Műanyag, fekete fólia
Bár le nem bomló és nehezen újrahasznosítható anyagként eléggé idegenkedtem tőle, gondoltam egy próbát megér. Hát tényleg egy lett. Ugyan a gazt jól visszafogja, de a természetes csapadék nem tud beszívódni, illetve az erős benapozottság miatt a talaj túlzottan felmelegedett. Valószínűleg csepegtetős öntözőrendszerek mellett, olyan kultúrák esetében használható jól, melyek nagyobb árnyékot vetnek maguk körül, illetve olyan korai kultúrák esetén, ahol a talaj gyors felmelegedése előnyös. A tarackoló gazok ezek alatt is túlélnek. A fólia sajnos, tapasztalataim szerint eléggé sérülékeny. Próbálkoztam egy textil jellegű szövött változattal is. Ez ugyan áteresztette a vizet, viszont a gazok egy része is keresztülnőtt rajta. Tekintettel az árára és a keletkező hulladékra mely "veszélyes"-nek minősül, tehát elvileg sem a kommunális, sem a szelektív hulladékba nem keverhető, véleményem szerint nem költséghatékony kiskerti zöldségtermesztésben.

enter image description here

enter image description here

3./ Fű és széna
A mélymulcsos eljárástól kölcsönzött szalma-takarás helyett próbáltam ki, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez állt rendelkezésemre nagyobb mennyiségben.
A másik két módszertől eltérően a takarás csak késő tavasszal került a növények köré. Egyrészt, mert ekkorra lesz fű, másodsorban ekkorra növekszenek meg annyira a védeni kívánt növények, hogy körbe lehessen őket "bástyázni". Nem utolsó szempont továbbá, hogy az agyagos talaj lassabban melegszik át, mint a könnyű talajok, így célszerűbb később, a talaj langyosabbá válása után takarni. A frissen vágott füvet vékony rétegben kell az ágyásra teríteni, hogy ne fűljön be. Amint megszáradt, mehet rá a következő vékony réteg. Egyszerűbbé tesszük a munkánkat, ha hagyjuk valahol szétterítve kiszáradni a füvet, és a friss szénát terítjük, legalább 5-8 cm vastagon a növények közé. Április végén körülbelül így néz ki a vetemény.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Május végéig – június elejéig a locsoláson kívül maximum az lesz a feladatunk, hogy a fel-feltűnő tarackkal és folyondárral megküzdjünk, azonban ezek júniusig kevésbé okoznak problémát.
(Ha esetleg további száraz fű áll rendelkezésünkre, május közepén még egyszer feltölthetjük a sorközöket és az ágyásszéleket.)
Az így takart kultúrák esetében a kapálástól eltekinthetünk, mert a mulcsréteg megakadályozza a föld betömörödését és kérgesedését.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

A növények növekedésével párhuzamosan a fű elporlik, beépül a talajba. Ez például a borsó esetében (esetenként a babnál is) a sorok bezárulásával párhuzamos, ami olyan mély árnyékot teremt a töveknél, illetve a sorok között, ami mind a gyors kiszáradást, mind az erős gyomosodást megakadályozza. így például a borsó júniusi felszedésekor azt tapasztalhatjuk, hogy szinte teljesen gazmentes, puha föld marad utána.
A kevésbé lombosodó zöldségek, vagy például a tök esetében a nyár folyamán érdemes pótolni a mulcsot, amennyiben tudunk fel nem magzott (!) füvet szerezni. Én pl. a máshonnan kikerülő, még fel nem magzott gazokat is szemrebbenés nélkül felhasználom.

enter image description here

enter image description here

A már megerősödött kultúrák esetében is – különösen aszálykor – probléma a talaj túlmelegedése. Ebben az időszakban, hacsak előtte nem sikerült komoly készleteket felhalmozni, már kevés friss fű vagy széna áll rendelkezésre, így jobb híján inkább hagyom a területeket felgazosodni (lásd a korábbi gaz-gazdálkodás c. bejegyzést: https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/a-gaz-gazdalkodas), mert az is árnyékolja a talajt.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

A felsorolt takarások közül nekem eddig a szénás tűnt a legjobban kezelhetőnek, még akkor is, ha a pótlások több munkát jelentenek. Ezért bőven kárpótol, hogy nem kell annyit gazolni, és a kapálással sem bolygatom a földet. Ugyanakkor jóval kevesebbet kell locsolni (az utóbbi években annyira ritkán volt csapadék, hogy locsolás nélkül gyakorlatilag május közepétől - végétől szinte már semmi nem teremne).
A rendszer egyetlen hátránya, hogy a talajba kerülő fű magas nitrogéntartalmú, így több éves használata nagyon megemeli a talaj nitrogénszintjét. Ezt vagy nitrogénmentes műtrágyával, vagy tiszta (!) fahamu kijuttatásával lehet ellensúlyozni. Én pedig eldöntöttem, jövőre a szalmával próbálkozom.

A gaz-gazdálkodás!

A nyár idén is még hősiesen tartotta magát, miközben az ősz színei és ízei szinte észrevétlenül, már ott settenkedtek körülöttünk. Az ember küzdött az elemekkel (szó szerint) és próbálta kihozni a kertből, amit lehetett. Bár a hajnalok egyre későbbre tolódtak, és a szürkület egyre hamarabb érkezett, a közéjük ékelődött nappal semmivel sem volt kevésbé forró, mint mondjuk egy hónappal azelőtt. A már - már szélsőségesen kontinentális időjárásunknak köszönhetően két trópusi monszunesőre emlékeztető felhőszakadást vészeltünk át, köztük "echte" szaharai hőségekkel. Ennek következményeként az ember hol a vízkárokat, hol a hőkárokat próbálta kezelni – mentve ami menthető! Így történt, hogy az első monszununk után két-három nappal (amikor már meg lehetett közelíteni a kertet) kimentem, és hősiesen kigyomláltam a rózsakertet, majd elkezdtem a veteményest is, hisz eső után úgy nőtt a dudva, ahogy az illik. (Annál is inkább, mert a tavasszal lerakott széna-mulcs rég az enyészeté lett akkorra, egyszerre lazítva, és táplálva a talajt.) Ez rendben is lett volna, ha nem azzal kell szembesülnöm, hogy minden, amit kigazoltam, rohamos gyorsasággal elkezdett kiégni a szaharai hőségben! Most nem idézném az elhangzott, a kortárs magyar irodalmat is megszégyenítő, kifejezéseket, de erősen vakartam a fejem, hogy most mi a fenét csináljak.....?

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Aztán valahonnan az idők mélyéből fölmerült az emlék, hogy anno – talán két emberöltő is eltelt azóta –, amikor szüleim hétvégi vityilló építésébe fogtak, bizony erősen elhanyagolódott a kert. Bár tavasszal szépen bevetették, de nyárra térdig, sőt itt-ott övig ért a gaz, és a barátok, ismerősök mind azzal cukkoltak minket, hogy Erdősék az idén gazt termesztenek! Abban az évben is meleg, aszályos nyarunk volt, így a szépen gondozott kertekben bizony egymás után sült ki, vagy égett le a vetemény, miközben édesanyám, időről időre eltűnt a gazban, majd teli kosár uborkával, zöldbabbal, paradicsommal megrakodva került elő a "dzsungelből". Ezen a történelmi előzményen felbuzdulva úgy döntöttem, beszüntetem a gyomlálást, éljen a gaz-gazdálkodás! :))

enter image description here

enter image description here

A döntést tett követte, a gaz maradt a veteményben, csak az ugarokat tettem rendbe. És láss csodát, a dolog működött!!

enter image description here

enter image description here

Suttyó

Én elég régóta hobbi lovaimmal csak úgy lovacskázok: örömlovagolok, idomítok, túrázok. Gyermekeim születése előtt is csak segítőként, nem aktív résztvevőként voltam jelent a díjugrató sport világában Budapesten, Kaposváron majd Békáspusztán. Nagyon örülök ezeknek a tapasztalatoknak, mert sokféle megközelítését láttam a lókiképzésnek.

enter image description here

A lovaim tanításánál számomra mindig alapvető szempont volt, hogy az idomító lovaglás és a tereplovaglás egymást kiegészítve segítsék lovaim fejlődését.
Tanulmányaim során a német idomítás skálát kaptam, mint sorvezetőt a lovak napi edzésének, illetve kiképzésének felépítéséhez, átgondolásához.
A tanyánkon született, általunk felnevelt csikók tanításánál elégnek bizonyult ez a sorvezető, de mikor családunkba került Suttyó, aki egy kedves barátnőm menhelyéről került hozzánk, na ő feladta a leckét.
Előéletét homály fedi, csak annyit tudtunk, hogy vágóba indult, majd a menhelyen kötött ki. Nevét sem véletlenül kapta Anditól, elmondása szerint igen nehezen szocializálódott menhelye ménesébe.
Pánikreakciói voltak terepen, a zablát felejtsem el, akkor volt elégedett, ha nem kértünk tőle semmit, csak lötyögtünk a lovardában.
Akkoriban már olvasgattam Göblyös István írásait, ízlelgettem, tetszettek, majd egy előadását is volt szerencsém meghallgatni. A Parelli alapokkal sikerült Suttyóval a viszonyunkat helyére tenni, de a lovaglás során testének működésével még nem voltam elégedett.

enter image description here

enter image description here

Mikor Evelin először meghirdette Szajkon kurzusát, nagyon megörültem, szuper, valaki megmutatja nekem itt a közelben, hogy is működik ez az akadémista dolog a gyakorlatban!
Az első alkalommal éreztem, hogy megérkeztem, ez az, amire szükségem van, ez a módszer fog segíteni nekem a klasszikus idomítás felé előkészíteni mentálisan és fizikailag is igencsak problémás lovacskámat. És elkezdtük, sokat bénáztunk, próbálgattuk a feladatokat és szép lassan tisztult a kép. Közben gyűjtögettem az információkat, amikor csak tehettem, elmentem Evelin kurzusaira, ahol mindig kaptam fontos mondatokat, amelyek nekünk szóltak és beépíthettem itthoni munkánkba.

enter image description here

enter image description here

Örömmel tapasztaltam, hogy kommunikációnk tovább finomodott, lovaglás során testét ügyesebben egyensúlyozza, hajlékonyabb, kevesebb a feszesség, ezáltal a felvételek finomodtak, egyszerűen van hatásuk, hurrá!
És eljött a pillanat, hogy Suttyó megmutatta Evelinnek, hogy az alapokat már tudja.
Köszönjük Evelin a sok-sok tudást, a sok-sok lelkesítést, a sok-sok támogatást, hogy szánsz ránk időt, rám és 20 éves Sagya lovamra!

enter image description here