Ahogy egy mag a feltörekvő életet, úgy hordozza egy érett növény az elmúlást. A kiteljesedés minden apró szemecskéjében, már ott sejlik a véglegesség.
Miközben tekintetem a széles, frissen vágott tarlón vándorol, hiányérzetem támad. Nincs széljáték, zsenge színű hullámzás, életremény. A mezei pacsirták és fürjek is máshol keresnek búvóhelyet. Poros pára, földlehellet. Fülledt mozdulatlanságban álmodik a Föld. Talán éppen tavaszt. Vagy a szomszédos domb tarvágásának lüktetését enyhítő harsogó zöldeket. És esőt és hűs párát és ködöt és áradást és vele együtt termékeny hordalékot és... És embereket is. Akikben a tisztelet és a gondolat együtt áramlik, egyként ver. Akik végre úgy vesznek el, hogy közben adnak is. Egymásnak, a világnak, s ezáltal önmaguknak.
Mozdulatlan álmodás ez, látszólagos nem történés csupán. A lehetséges változás melegágya.
