Hosszas véleménykülönbség és későbbi, felnőtthöz (már) méltó egyeztetést követően Ferkóval, a Férjjel úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk veteményeskertre vonatkozó ötletét megvalósítjuk. Vagyis lesz hagyományos veteményes kapálással, hónaljazással, fényvédőhálóval. Ferkó tiszteli a felmenőktől kapott hagyatékot, mit lehet tenni, vele együtt ezt is elfogadtam. Aztán lesz mélymulcs, mert úgy tűnik szereti a paradicsom és a tök. Mindketten tiszteljük a permakultúra nagy mesterét, Gyulai Ivánt és mint haladó szellemű hobbikertészeknek szinte kötelező kerti eleme ez a fajta megvalósítás. Ehhez ragaszkodom, presztízskérdés. Az idei újítás pedig a walipini, amely kombinálja az üvegház és a föld jótékony hatásait. Legalábbis reményeink szerint. Nagy lendületünket általában a június akasztja először, amikor nehezen eresztjük el az elpusztulni vágyókat. Kétségbeesett öntözés, gombairtás, bogárkaszedegetés kezdődik, tudva, hogy vesztésre állunk. Már a hatalmas tavaszi álmokhoz képest. A helyzetünket nehezíti, hogy elveink vannak, vegyszert bizony nem használunk. Nem elég, hogy a nyár közepére egyre több helyen foszladozik az oly szép árnyalatokkal felfestett képzeletbeli kép, jön az augusztus és az aszály. Eddigre nemcsak a kútból, de az IBC tartályokból is kifogy a víz. Belesajog, belecsucsorodik az ember szíve, ha a korábbi évek emlékei derengeni kezdenek. De idén más lesz minden! Igaz, sokkal több munka vár ránk, mint azelőtt bármikor, de a terveink is nagyobbak, az előkészületeink is alaposnak tűnnek. Duplapluszjó, hogy a háromféle módszer összehasonlítható, lejegyezhető, s a hozam nemcsak megehetővé, de dokumentálhatóvá is válik. Szinte várom a nehézségeket, melyek azon nyomban kihívásokká változnak, mihelyst megbirkóztunk velük. Ha pedig nem, minikutatásom kezdeti lépéseként majd szépen lejegyzem azokat is az összehasonlítós, kis füzetkémbe.

Tavasz: a kert tér-átírásai
Újra kiáramlani, birtokba venni, belakni a kert-teret. Először csak a fénysugarak vonal melegében lenni, majd az árnyékba is bemerészkedni.
Kipakolni a tárgyakat: lokalizálni magunkat a világban, a térben, a tájban, a kertben. Pozicionálni: itt szeretek kávézás közben szemlélődni, itt a legjobb olvasni, itt szoktam ráérős, csacsogós telefonokat megejteni, itt, a pad jobb oldalán ülve szeretek beszélgetni. Mindegyik tárggyal fixált ponthoz cselekvést, módot, hangulatot, egyszerűen magamat odakötni – a hely körüli mezőt személyre szabottra alakítani, ha úgy tetszik, perszonalizálni.
A kert tulajdonképpen önmagunk igényeire szabott táj-tér: belerajzolódunk, belevetülünk, leképeződünk – egyszerűen megmutatkozunk.
A kertet nem berendezzük, hanem alakítjuk – folyamatos munka és párbeszéd a természettel, magunkkal, a jövővel. Az adott tevékenységi pillanatba sűrűsödik a jövő: a milyen leszre a teljesen sohasem megjósolható pontos válasz.

A föld, az valódi. Igazi. Nincs kecmec, kifogás, alkudozás, átkeretezés. Él és tanít. Megmutatja, hogy lehet ugyan álmodozni és akaratoskodni, de mindennek megvan a maga ideje, módja és következménye. Azonnali tükör. Nem próbál jobbat mutatni annál, mint ami. Ugyanakkor bőkezűen ad abból, amivel rendelkezik. Egy idő elteltével rá kell jönnünk, hogy kénytelenek vagyunk adottságait és adományait úgy elfogadni, ahogy azok önmagukban léteznek. Ha ezt belátjuk, szövetségessé válik. A földdel való bánásmód természetesen a magunkkal való bánásmódunkra is hatással van. Ha valamit sikerül őszinte figyelmünkkel kísérnünk és tiszteletteljes odafordulással alakítanunk, az valahol mindig önmunka is. Életterünk alakítása, önmagunk belső világának az alakítása és fordítva is igaz: Álmaink és elképzeléseink, ha úgy tetszik „belső kertünk”, egy idő elteltével külső kertünkké is válhat.

Tájbringa. Más néven tájékozódási kerékpár lett a kedvenc sportom az elmúlt években. Most, hogy mindjárt kezdődik az új szezon, szeretném felidézni, hogyan kerültem bele ebbe a nagyszerű tevékenységbe, illetve szeretném megköszöni azt a sok taktikai, de főleg emberi támogatást, amit edzőm: Sanyi bácsi, becenevén Gróf úr, adott az elmúlt években.
2020-ban a lezárások idején gyakran mentem ki a közeli erdőbe biciklizni, akár olvasni a csendesség megélése céljából. Emlékszem ott ücsörögtem egyik ilyen bicikli túrámon, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalos hetvenes éveiben járó úr rajzolgat egy térképen, ami egy biciklire volt felerősítve. Először azt gondoltam: földmérő mérnök vagy katonai hadnagy (1 kilométerre van attól a helytől a katonaság), gondoltam megkérdezem, mi járatban van errefelé. A fiatalos úrnak az volt a válasza, hogy mindig keressük az ilyen fiatalokat. Meghökkentem picit ezen a mondaton, de utána kiegészítette, hogy tájékozódási kerékpározásra keresi a fiatalokat. Van is egy Silvanus Sportegyesület, rövidítve SAS-ok és várna sok szeretettel oda engem.

Tetszett is az első verseny. Bekerültem a sportág körforgásába, ahol fontos élettapasztalatokat tanultam a tájbringás közegtől.
Az első, talán legfontosabb tapasztalat: a fokozatos fejlődés, hogy mindig tudatosítsam a fizikai határaimat a versenyzésnél.
A második, hogy a gyorsaság mellé térképolvasásban is sokkal rutinosabbnak kell lenni ahhoz, hogy valaki professzionális tájbringás legyen.
A harmadik, a természetben a flow érzését megtapasztalni, amikor arra gondolsz, hogy nem gondolsz semmire.
A negyedik, az ötven, hatvan éves tagjaink emberi tartása, fizikai állóképessége, ami nagyszerű példa előttem.
Mindent összevetve hálás vagyok, hogy rátaláltam erre a sportra és azért is, hogy Sanyi bácsi igazi mentorként, tanítóként része lehet az utamnak, az életemnek!

Vannak napok, olykor talán ünnepek is, amik egyszerűen, szinte már érthetetlen módon tökéletesre sikerednének – ha csak magunk lehetnénk, ha nem lenne a külvilág, mindegy, hogy a nagyobb családot, a lakókörnyezetet, vagy a társadalmi valóságot értjük alatta.

Virágzó Ford őszibarack fa

A mai húsvét vasárnapi nap ilyen – még kint ülök a kertben, még nem akarok megmozdulni, még őrzöm a napot, hogy ne érjen véget.... az előbb eltalicskázott mellettem Balázs, és csak annyit mondott, hogy ez egyszerűen az idill.
Minden évben megállapítjuk, hogy megéri felkelni, megéri az egész kertet begyalogolni és elrejtegetni az ajándékokat, megéri morcos felnőttes gyerekeket ébresztgetni, még akkor is, mikor látszik a hezitálás rajtuk, hogy hagyják-e a fenébe az ajándékot és inkább aludjanak tovább, vagy keljenek fel, mert a nehéz elindulás után mindig megállapításra kerül, hogy megérte.
A begyűjtött ajándékok és a közös reggeli utáni visszabújásból ébredve mindenki saját helyet, tevékenységet talál a kertben – díszlet az életünkhöz. A fények, a színek, az illatok, a madarak és pillangók, a döngicsélés mind-mind a bennünk lévő érzet-rezdüléseket szólaltatják meg. Amikor tényleg megáll az idő, vagy csak annyiban számít, hogy mikor találkozunk fent egy röpizésre, vagy mikor lesz a legközelebbi sütizés. Van, mikor egyszerűen odamegyünk a másikhoz, az ő tevékenysége által kijelölt miliőbe, megkérdezni, hogy tudtad-e, hogy.... vagy szerinted.... Vannak fényképezni valóan vicces máshol, mint a megszokott levések, mikor az egyik leül az én kinti székemre, és harsányan hahotázik mindenki más, hogy nézd! anya rózsaszín virágos asztalánál ül! A privát és a közös terek váltakoznak, kapcsolati hálókat szőnek és történeteket titkolnak el.
A nagycsaládi együtt-levések, amik általában evések, jó esetben beszélgetések is. Mindig megdöbbentem az aktuális éppen benne van a családban, vagy úgy néz ki, benne lesz a családban figurákat azzal, hogy többféle kérdésnél, vagy számonkérésnél egyértelműen jelzem, hogy nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azért, hogy miért így és így élek, hogy az érdeklődést szeretem, a számonkérést pedig nem tűröm. Mindig meglep, mikor az én érdeklődő pozitív kérdéseimben való lubickolás után, gondolom a kötelezően megtanult udvariassági fordulatokat betartva, elérkezünk a viszont-kérdések perceibe. És ez az a pillanat, amikor elbújik a nap a háztető fölött és hirtelen úgy érzem, fel kell vegyek magamra egy kardigánt, szememmel pedig a csokis kalácsot keresem.....