Azt hiszem, ezek a találkozások legalább annyira titkok is. És a nagy titkokhoz nagyon nehéz hozzáférni, bármilyen szóbeli, képi, hangkeltő eszközzel körbeírni. A lényegük megragadása és megörökítése pedig kevesek kiváltsága. S úgy látom, ha sikerül is mindez, hosszú távon, bizonyos emberi áldozatokkal, lemondásokkal járnak. Mondanám, hogy legközelebb hozzájuk az akadémikus művészek állnak. De nem találnám teljesen igaznak. Leginkább úgy gondolom, hogy e kiváltság nincs semmilyen feltételhez kötve. Olyankor és onnan világlik meg, ahonnan és amikor nem is számítunk rá. Szembetűnő, egyszerű és mégis felemelő módon. Azt is meg merném kockáztatni, hogy mindenkinek máshogyan. Szavak csendülésében, időzítésben, kontrasztos színjátékokban, hulló levelek repülő bravúrjában, a csend sokféleségében és erejében. Kinek miben. Bizonyos dolgok leírásához éveket kell várnom. Pedig csak önmagam előtt szeretnék vallani róluk. Minél jobban erőltetem, annál messzebb kerülök tőlük. Ha már rég elengedtem és nem is küzdök, akkor egyszer csak, ellentmondást nem tűrően kikívánkoznak.

Megélés – titok – ihlet – alkotás – idő. Valóságaink – történeteink. Minél több történetünk van, annál több valóságunk, és minél több valóságunk, annál több történetünk. Gazdagság. Tér-élmény: már ki merem mondani, hogy nemcsak attól érzem magam gazdagnak, hogy sok-sok történetet ismerek, sok-sok nem átlagos pillanatot megélhetek, hanem attól is, hogy mekkora területen élhetek. Hogy az a buja kert, amit bejárhatok, gondozhatok, néha elhanyagolhatok, de bármikor újra domesztikálhatok, a lehetőségek végtelen variációját teszi lehetővé. Az érzés, hogy a házból kilépve még sok-sok távolságban otthon vagyok, és ettől egyrészt erős, másrészt természetesen fáradt leszek. Hogy kislányos huncutsággal tölt el, mikor tudom, hogy valamit meg kéne csinálni, de én jusztse azt teszem, hanem valamivel kedveskedek magamnak – tudva, hogy a feladat megvár, de én vagyok döntési helyzetben, hogy lavírozhatok a kedv és a feladat összeegyeztetésében.

Világéletemben városiként, majd hét év elteltével is úgy botladozom a falusi teendők között, mint Ladó Gyula Lajos, mindenki Tutajosa a Tüskevárban. Álmodozva, naivan és olykor keserűen nyelve a tanulságokat. Matula szerepét az élet játssza. S ha eltérek valamilyen oknál fogva attól, ami igaz, praktikus, gyakorlati okokból indokolt, annak mindig kaland a vége. Így jutottak a néma kacsáink a kút tetejére, Nándi a kecske pedig a hálószobánkba. Anekdotázhatnék sokáig derűsen, ám ezek valahol fájdalmas tapasztalások is. Újra rádöbbenni, hogy mennyi tanulás előtt állok még, s alázatosan fogadni a leckéket. Látni, hogy ezek tapasztalások és nem kudarcok. Megrázva magam újra nekiindulni a további lépéseknek. Hinni, hogy képes vagyok új tervek megálmodására és megvalósítására. Dönteni és vállalni a következményeket.
Ennek fényében, ősszel begyűjtjük, ami termett. Ha termett. Aratás után kimegyünk a szomszédos földekre maradék kukoricát gyűjteni, „böngészni” a juhok számára. Igazi kincskeresés és később öröm, látni a birkák ropogtatását. És persze belegondolni, hogy egy fityingünkbe se került. Ezen kívül azért szénával egészítjük ki azt a kevés füvet, amit még össze tudnak maguknak keresgélni a telken. Az első fagyok beálltával, téliesítjük a baromfiállomány szálláshelyét. Ami azt jelenti, hogy a karámból sötétedéskor, az istállóba hordjuk őket a lábuknál fogva, kettesével. Lenyírunk a vitorlás tollaikból és új hotelszobájukkal kínálva őket - mely leginkább egy lendítéses befelé dobáshoz hasonlít - hagyjuk őket elnyugodni. Lekvárt, zöldségeket tartósítunk és teszünk el. Csak játszósan, örömből. Ha nincs rá munka mellett kapacitás, csökkentjük a magunkkal szembeni elvárásokat. Persze, ez nem mindig könnyű feladat. Ilyenek vagyunk, mindig továbbnyújtózkodnánk. De akkor jön a Lecke és jól orron koppint minket. Ha vágyunk rá, ha nem. Olykor bölcsebb a megfontolt álomba szenderülés, mint plusz egy konyhai baleset.

Bárhányszor megvizsgáltam a magam viszonyát az állattartáshoz, mindig oda jutottam, hogy nem nekem való. A megfigyelő státuszát szeretem: tisztes távolból véletlenül meglesni, amikor saját életterükben szabadon léteznek, cselekszenek. Tudom, hogy nem releváns tapasztalat, valahogyan mégis mélyen belém ivódott (a mesék vagy a valóság által?), hogy az állattartók maguknak valók, hallgatagak, az érzelmeiket nehezen fejezik ki. A növénytartók, a szántóföldi gazdák már kicsit beszédesebbek, széllel béleltebbek (meg ugye a szénakazal mítosza, amíg a magad összeszurkált bőrén meg nem érzed). A kertészek, na ők az agrárium locsi-fecsijei. Világutazók. Gyűjtők. Szenvedélyesek. A jövőben élők. Én is megélem annak a kínját, hogy mindent együtt és egyszerre kéne csinálni – játszani és olvasni is. És amikor rendszeresen az utóbbiakat választom, akkor azt a növényeink jobban kibírják, mintha állataink lennének.

Egész hétvégén utaztam: autót vezetve, távolsági buszon ülve, tömegközlekedési eszközök bő választékát igénybe véve. A zöld hátizsákommal, egymagam. Hazaérve begyűjtöttem a gyerekeket, futtában megetettem az állatokat, majd összeszedtem a férjet is. Úgy érzem magam, mint, akit megrángattak és legyőztek.
Egyszer, egy kedves ismerősöm azt mesélte, hogy ő az alapján ítéli meg ismerőseit, hogy utazna-e velük vonaton, ugyanabban a fülkében?
Míg a magam kilométereit róttam, újfent elgondolkodtam a mércéjén. Osztozna-e tehát egy adott emberrel egy viszonylagosan nyugodt, mozgásszabadságot is jelentő, de szűknek mondható téren, ahol, ha szeretne, feláll és elsétál. Ha nincs más utas rajtuk kívül, eldönthetik, hogy szemben, vagy egymás mellett ülnek-e. Amikor erről beszélt, még dohányzó lehetőség is fennállt. Vélhetően, vonattal nem a szomszédos városig utaznak, hosszabb időre kell számítani. Lehet, hogy órákig tartó útról van szó. Nem beszélve az írott és íratlan illemszabályokról, amiknek ilyenkor kínosan nagy jelentőségük adódhat.
Mi a helyzet a valóságos utakkal? Csak a téren osztozunk ilyenkor? Van-e jelentősége, hogy a rendelkezésre álló menetidő hogyan és kivel telt? Emlékezetes, vagy inkább kipihenhető, esetleg veszteséggel is járt? Miről szól egy utazás? Szól-e egyáltalán bármiről is?
Persze, megtehetjük, hogy nem kérdezünk magunktól és embertársainktól efféléket; utazunk, ki/le/átszállunk, gesztusképpen hanyagul legyintünk és továbbmegyünk a dolgunkra. És akkor mindegy is, kit vinnénk magunkkal. Sem jól, sem rosszul nem járhatunk.

Nem csábulok el és nem kezdek el az utazás toposzról elmélkedni, sem a nyilvánvaló irodalmi vonatkozásokat, Anna Kareninát, netalán Agatha Christie-t behozni a diskurzusba, a történelmi vonatozások helyett is inkább újrafogalmaznám, hogy nekem miről szól a térben és időben mozgás.
A felkészülés – elindulás – haladás – megérkezés – ott levés – visszautazás – hazaérkezés – megérlelés dinamikája. A terek kulturálisan és nyelvileg belakott különbözőségei. A megfoghatatlan intenzitások összesűrűsödései eseménnyé, élménnyé. Ritkán merjük kimondani: minden utazással várunk valamit, persze különlegeset, mintha ünnep lenne és a megfoghatatlan csoda megtalálhatna. Álmodozással átszőtt valóság. Álomszerűen megélt valóság. Álom valóság. Balázzsal a legszebb beszélgetéseink a hosszú autópálya utakon, hátunk mögött az alvó gyerekekkel voltak. A legszebb olvasásaink – amik gondolatörvénylésből sokszor álomba ringatódtak – pedig vonaton.
Számolgatom, hogy mennyiben és hogyan aktív vagy passzív az utazás. Mindig aktívnak gondoljuk, de ha jobban belegondolunk, a térben haladásunk igencsak sokszor passzív, egyszerűen csak várjuk, hogy egyik pontból megérkezzünk a másikba. Várakozás. Már megint.
Azt hiszem az utazás az egyik legnagyobb várakozás az életünkben. Várni, hogy megforduljon a mi sarkaink körül a világ.

Várakozni. Izgatottan várni, hogy kiessen az első fogam, hogy végre megcsókoljon valaki, hogy hazautazhassak az első kollégiumi hét után, várni a legelső munkanapom bekövetkeztét; szédülten, félve várni, hogy megjelenjen egy, meg még egy csík a terhességi teszten, hogy aztán kipréselhessem magamból ezeket a síkos kis testeket és belenézhessek a végtelen tekintetükbe. Hazavárni egy hosszú nap után a férjet, amikor csak mi voltunk otthon – lányok, a két kicsi meg én, védve, de mégis elzárva a külvilágtól.
Rettegve várakozni a fogászaton, vérvétel és vizsgák előtt. Remélve, hogy az utolsó pillanatban történik valami csoda és mégsem kell kibírni magát a félelmet, ami odabenn vár. Hosszan sóvárogni, epekedni nagy események előtt, ábrándokat szőni róla még a bekövetkezte előtt. Ilyen esetekben maga a várakozás sokkal jobban telik, mint maga az esemény. Sőt, a várakozás maga az esemény, persze közben ezt soha nem lehet egészen biztosan tudni és ettől még csiklandóbb lesz az egész. Várakozni és közben remélni. Bízni valami megfoghatatlan jóban, az ideákhoz való közelítésben és ezáltal feloldódni valami sokkal nagyobban, mint amik egyedül mi vagyunk.
Az ünnepeket várni más, mint bármi másra készülni. Akkor már a készülés is érezhetően az esemény része. Az utóbbi években megadtam magunknak, magamnak a minél lassabb és minél elmélyültebb, ünnepet megelőző készülési időt. Félretettem munkát, fontos teendőket és csak arra igyekeztem figyelni, ami következni fog. Helyet loptam a bensőmben és időt hagytam az ünnep után is, hogy még kicsit visszhangozhasson bennem, átjárhasson. Így telik jól, így tudom megélni és átadni a körülöttem lévőknek is. Így tudom megmutatni, mi az, ami értékes, ami megbecsülendő.

Mindig az az érzésem, sőt személyes tapasztalatom, hogy valahogyan mindig túl sokat kell várni a dolgokra. Nem tudom azzal nyugtatni magamat, hogy ez idő alatt felkészültem, megértem, mert már rég felkészültem a változásra, amikor végre váratlanul megtörténik. Amikor változást szeretnék elérni az életemben, amikor meg akarom változtatni azt, akkor olyan, de olyan lassan tudom csak átírni a történetemet azzá, amivé magam szeretném. Ilyenkor olyan, mintha már lecseréltem volna a ruhatáramat, de az új környezet még nem érkezett volna meg hozzá. Már nem abba a történetbe tartozom, aminek még mindig a szereplője vagyok, hanem két szöveg között mindenki számára láthatatlanul a művészbejárón surranok. Nem vártam az őszt, mégis megérkezett. Nem vártam a lehűlést, mégis elfogadom és alkalmazkodok hozzá. Megtanult kliséket mantrázok, ezáltal a megszokott kulturális retorika aktív gyakorlójaként funkcionálok: meleg ruhát húzva a lanyha fénytörésben a megváltozott kert színeket nézegetem és egy vállrándítással a benti tevékenységekre figyelek. Belső játékaink.

Kinti sötétség – belső hő felélesztése és táplálása magamban és a családi fészekben egyaránt. Az ősz csak egy átmeneti, vigasztaló napfürdő a téli időszak bekövetkezte előtt. Élvezem, amit ad, de már készülök a belső munkára. A kinti kötelezettségek mennyisége csökken, egyre inkább a házba és magunkba húzódunk vissza. Viszonylag szűk hellyel gazdálkodunk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, tiszteletben tartva a finoman meghúzott határvonalainkat. Bizonyos idő elteltével kialakul az új ritmus, az új együttmozdulás, amely a tél végére együtt rezdüléssé szelídül. A sötétség minden évben próba elé állít, melyet egymással és egymásért állunk ki, erőforrássá alakítva, hogy tavasszal aztán ezt az erőt kibontakoztathassuk újra és reménnyé formálhassuk.
Zene, hangulatvilágítás, nagy beszélgetések, fűszerek, társasjáték, gyapjú. Hazatalálás a testembe. Jelen és múlt keveréke. Az emlékezés időszaka. Szép és felemelő, sorsfordító változások eseményeire; meghatározó emberek mondataira. Előveszem a képzeletbeli befőttesüvegemet, amibe az év hangulatképeit zártam bele: Szavak, kézmozdulatok, árnyjátékok, színárnyalatok, esetlen, védtelen, ám annál szerethetőbb pillanatok. Utoljára áttekintem őket, majd mindet elengedem, vissza a tulajdonosukhoz. Ez a legnehezebb része az évnek számomra, emlékezni és elengedni. Megbékélni.

Én inkább tervezgetek. Nem megtervezem a következőket, hanem könnyen formálható, adaptálható terv-vázlatokat skiccelek magamban, várva, hogy az élet lehetőségei kitöltsék majd a réseket és az üregeket. Szeretem elnézni családunk minden tagjánál ezt a dinamikát, azt, ahogyan tudással húzzák a vonalakat, álmokkal töltik ki a tereket, és hittel várakoznak.
Tegnap meghalt Jane Goodall, a múlt héten Robert Redford, a múlt hónapban Giorgio Armani és Claudia Cardinale. Olyan teljes, mély fejhajtást érdemlő élettörténetek, szakmai sikerek és emberi kvalitások, amik átszőtték egy-egy korszak hétköznapjait, meghatározták jövő képeit. Sokáig úgy gondoltam, hogy az az igazán inspiráló, vagy azt kerestem, amikor magánélet és szakmai/publikus élet összefonódhat, átitathatja egymást. Aztán könnyek árán megtanultam, hogy ez az idealisztikus kép sem a múltban, sem a jelenben, és szerintem sem a jövőben nem fog működni. Hogy el kell választani a kettőt, a legtöbbször pedig arra kényszerülünk, hogy válasszunk is közöttük.

Munka, magánélet, szerepek, saját család, körülöttem lévő családok, barátok. Az éves zűrzavarban, telítve bőven itthoni teendőkkel és külvilágbéli kötelességekkel, elmosódnak előttem a kontúrok. Egy adott ponton lényegét veszti számomra, hogy valaki, akivel dolgom van, milyen nemű, státuszú, vallású, mit hozott létre, mit dolgozik, kinek gondolja magát, vagy éppen kinek nem. Ugyanabból az agyagból gyúrt embereket látok: jönnek-mennek, intenek, zajonganak, szerep-ruhát hordanak. Visznek magukkal gyermekkort, beteljesült vágyakat, álmokat, sóvárgást, szégyent, feladatot és megannyi cók-mókot, amikről nem is tudok. Ebben az én képlékeny kis világomban minden átmeneti és mulandó, egy egész részét képező útvesztő. Mindannyian máshol tartunk benne. Néhányan színesebbnek, nagyobbnak tűnnek, másokat sokszor észre sem veszünk. Néha összetalálkozunk, jól egymás szemébe nézve osztozunk kinek-kinek a sorsán. Az ilyesmi ritka dolog, érdemes felfigyelni rá, már akkor, amikor részünk van benne!
Hogy meddig kell mennünk és merre haladunk, sokszor magam sem tudom. Soha nem voltam jó tájékozódó. Arra már rájöttem, hogy a tévelygés is része ennek a jövés-menésnek. Leginkább akkor érzem az irányt, ha nem is gondolkodom rajta. Akkor azt is szoktam tudni, mennyi út van már mögöttem. Milyen kellemes, ha akad társaság! De mélyen, legbelül, ott a mindenféle cók-mókunk között, akkor is magunknak kell kitalálnunk, hogy merre tovább.

Igazán érthetetlenül izgalmasak tudnak lenni a találkozások. Egy életen át, sőt, több életen át is megfejtendőek, visszatérően elemzi őket nemcsak az, akivel megtörténik, hanem a megérintett környezet is. Összekapcsolódás, amiben benne van az összekapcsoltság lehetősége is. Ritkán beszélek az ilyen találkozásaimról, mert annyira mélyen megérintenek, annyira tisztelem őket, hogy nem akarom, hogy más értetlen tekintetének legyen kitéve. Persze, benne van a mással nem megosztani titok pikantériája, de benne van az a különleges bizalom is, hogy üres fecsejjé sohasem engedjük válni. Köszönöm ezt a sétáló írást, a gondolat közös szöveggé alakítását!

Szeretek sétálni. Szeretek sétálva beszélgetni.
Kinga invitált közös sétára, ő mérte ki az első lépést.
Így indult a Szövegséta.
Profilképet Ani egyik téli sorozatából választottunk.
(szerk.megj.)

---

(Nyár)

Kukorékol a kakas, hallom, de könnyedén visszaszendergek. Ez a kakas még éjszaka is képes kukorékolni, ha a közvilágítás megzavarja madárösztöneit. Amikor csibéből lassan kakassá vált és elkezdte próbálgatni a hangját, kezdő kukorékolása egy jó ideig olyan volt, mint egy elkeseredett csecsemő zokogása. Nem tudtam, hogy sajnáljam szerencsétlent, vagy inkább kinevessem. Mindenesetre akkoriban jobb ébresztőnek számított, mint ma. Hiába edződött meg férfias, érces hangú, kopasznyakú daliává. Számomra érthetetlen időpontokban jön rá a rikolthatnék, s így vajmi kevessé komolyan vehető. Csukva tartom tehát a szemem, átadom magam a könnyű zsibbadásnak és hallgatom a falakból áradó szuszmorgást. Nyári szünet. Nem gyakorlom fejben az előadandó tananyagot, memoritereket, vagy ismételgetem a meg nem oldott ügyek párbeszédeit. Persze ettől általában év közben sem jutok előbbre, de minek nap közben szorongani, ha éjszaka is megtehetem. Nyári szünet. Amikor csak a ház körül akad teendő.

A harangszó a már kifolyt kávé illatába vegyül bele, csak egy icipicit még visszabújok, amíg a kávé ihatóvá, a harang pedig hallhatóvá válik. Eufória: világosban ébredni, kinti lámpa nélkül látni a kora reggeli kertet, belevetülni a napba, beengedni a házba a kinti frissességet, miközben mindenki más rajtam kívül még alszik. Ilyenkor még arra is könnyedén van erőm, hogy bedobjak indulás előtt egy mosást, hiszen sem a konyhában, sem pedig a fürdőben nincsen vetélytárs, idő- és térbeosztás-társ. Csak én. A nyári reggelek mindig csak az enyémek.
A családi nyári élet: a társadalmi kötelezettség nélküli, egyéniesített tempójú, otthonközpontú, teljesen család-orientált dinamikájú, különleges időfaktorokban megéltségű. Csak én vagyok a kinti nyilvánosság és az otthonba zártság közötti hírvívő: a kapocs, aki munka után be is vásárol, el is intéz dolgokat, hogy minél hamarabb élni lehessen az együttséget, ami mindig olyan intenzív fizikai aktivitást jelent, hogy tulajdonképpen a nyarat mi utána egész évben csak pihenjük. A ház körül, a kintben történik minden.

Végre nem szakadok ketté a munka és a tradicionális női szerepvállalás között. Lehetek egyszerűen csak Anya, Nő és Gazdasszony. Az egész évi hajtás és lelkiismeretfurdalás után megnyugodhatok. Magunk körül burkot képezve ki sem moccanok otthonról, ha nem muszáj.
Még mindig csukott szemmel megtapogatom a balomra eső részt. Ha a kezem Ferkóba ütközik, azt jelenti, valóban éjszaka van és teljes joggal szunyókálok.
Ha a lepedő hűvösét találom, iparkodnom kell. Már egy ideje eteti az állatokat: friss vizet önt a juhoknak, darát és szotyit a baromfinak. Ki tudja, már a macskáknál tart. Csimasz - gazdája minden szavát lesve - szorosan a nyomában. Ha ez így van, elég léha asszony az, aki csak álmodozik férje hőstetteiről és közben a másik oldalára fordul. Tudomásul veszem hát az új nap kezdetét és komótosan a konyhába veszem az irányt. Mindenekelőtt kávét teszek oda és kilépek a ház elé. Beleszagolok a levegőbe, a macskákat cirógatom és élvezem, ahogy átmelegít a Nap. Tudom, hogy a délelőttöt benn fogom tölteni, úgyhogy egy percre még kint időzök, hogy végre nekilódulhassak. A kávé kész, bekapok pár falatot. Előkészítem a gyerekek reggelijét, kicserélem az alom wc-t, friss forgácsot rakok bele, kitakarítom a fürdőt, rendbe rakom a konyhát, begyúrok egy adag kenyeret. A gyerekek ébredeznek, fésülködés, ruházkodás, odaülök velük a maradék kávémmal az asztalhoz. Eddigre Ferkó is végez, velük eszik. Egy kis kupaktanács következik a nap további terveit illetően, aztán mindenki szétrebben a maga dolga után. Ebédet készítek. Ha van időm főzni, szeretek feloldódni a folyamatban. Oda tudok figyelni a munkamenetre, textúrák, színek, ízek és illatok között létezem. Tiszta a fejem, csak az van fókuszban, amit éppen csinálok. Ám az igazi varázslatot a sütés jelenti. Előveszem a nagy kedvenceket, amikre máskor úgy sincs időm, vagy energiám. Nincs az a hőség, ami eltántoríthatna, mert a végeredmény a lényeg. Az pedig nyammogás, ízorgia és maszatos desszertes villa.

Legnagyobbam szerint mindig megdöbbent és külön meggondolásos feladat elé állít, ha kevesen vagyunk itthon és csak pár emberre, nem pedig hatra kell főznöm. Nem szeretem a hatalmas, nagy edényeket, de mindig elegánsan nagyívűnek, kényelmesnek és gazdagnak láttam az amerikai ötlángú tűzhelyeket. Hatalmas konyhában, hatalmas tűzhelyen sok közepes méretű vagy kicsi, kedvességet sugárzó edény – változatosság, sokféleség, összetettség, összefonódó mindenféleség. Konyha-lét: közös jól-lakottság. Nemcsak a legváltozatosabb, de a legváltozékonyabb terünk is: egyik pillanatban még letisztult rend és egyéb munkára hívogató asztal, a következőben meg zsibvásár a frissen behurcolt alapanyagok kavalkádjától.
Szerettem a dédszüleimnél, hogy a konyhában is volt ágy – lakókonyha: nem a szegénység, hanem a benne levés miatt. Az élet tüzét magunkban őrizni, hogy a kintben is melegítsen.
Vasárnap Szekszárd felé közeledve kezdtem csak el azt érezni, hogy kevesebben, immár csak négyen is rendben vagyunk, jól leszünk – a két nagyobbamat egy-egy budapesti egyetemi kollégiumban hagytam. Szeptember elseje, hétfő, ősz.

(Ősz)

Ősz. Új tanév, új fogadalmak egyensúlyról, határtartásról, több szabadidőről. Ameddig ki nem merülök, sikerül is tartanom magam az ígértekhez.
"Időbeosztás", "hatékonyság", "szolgálat" jeligével projektfelelős, lelkesítő, kapcsolattartó és hajcsár minőségben ténykedem itthon. Mindenki anyukájaként pedig az osztályomban.
Erőim határvonalán a lelkem azonban gyakran elrebben a szereposztás elől és azon kapom magam, hogy sárkány alakú narancsos felhőket nézek a buszablakon keresztül. Vagy becsukott szemmel állok az udvarunkon az éppen lehulló levelek ezerféle, finom neszezését hallgatva. Előfordul, hogy a frissen begyújtott kályha mellett felejtem magam, teljesen átforrósítva testemen az aznapi ruharéteget. Feleszmélve aztán újra hasznossá teszem magam.

Kicsi korom óta, este, elalvás előtt mérlegre teszem magam, hogy hogyan tudok elszámolni az adott nappal. Nem feltétlen, sőt inkább nem hasznosság, hanem egyéb értékek mentén történik a megmérettetés. Gyerekként, fiatalként könnyebb dolgom volt: az elolvasott, megértett, átélt, feldolgozott olvasás-mennyiség könnyű támpontot adott. Ez a mérce még mindig alapvetés, de már egyéb tényezők is ugyanolyan súllyal esnek latba: családi, baráti, kulturális öröm-élet, fizikai, gondolati aktivitás. A pillanat kínálta lehetőségeket meglátva, a múlt tapasztalatainak jó oldalait mentőövként megtartva a jövőbe képzelni mindazt, amit csak lehet.
Sokszor mélázok a közegen, amit kapunk, vagy néha szerencsével teremthetünk magunknak, vagy olykor pedig megkínlódva formálhatjuk azt. A számomra oly fontos pirsigi minőség, az ideális felé törekvés szüntelen vágyának hiányát sokaknál látva arra sarkall, hogy meg akarjam fordítani a világ megfoghatatlan sarkait, de hamar rájövök, hogy buborékba kapaszkodva nem érdemes zuhanni.

Mindig is foglalkoztatott mind fizikai, mind gondolati síkon a kérdés, hogy hol érek véget és hol kezdődik a külvilág? El lehet-e a kettőt ténylegesen választani? Van-e olyan tér, ahol mindkettő egyformán és arányosan van jelen? Hol vagyok a testemben teljesen magam, ahova nem érhet el a zaj, a nyugtalanság, a változás keltette hullámtörés? Odatalálhatok-e bármikor? Az, amit a világból érzékelek, észlelek, lehet-e teljesen elfogulatlan? Hogyan hatnak a fogalomalkotásomra az eddig átélt tapasztalatok? S ennek tükrében hogyan látom napi szinten a világot? Ha bennem így csordogálnak az észleletek, vajon a többi emberben mennyire és miben térnek el?
Az életmódunk, a gyerekekkel való játék, a tapintással járó tevékenységek segítenek valamicskét megsejtenem, válaszaim - szerencsére - nincsenek. Nagy erővel tudnak hatni rám azok a művészek, akik bármilyen formában szeretik ezen határterületek feszegetését.
Ez számomra a kiindulópont. Az én. Aki individuum és társas lény egyszerre. Egy egység része. Aki képes az alkotásra és környezete alakítására. S nem kevés benne a felelőssége, hogy ezt hol, hogyan és mennyire tudatosan teszi.

Bécsbe utazva a hétvégén, a vonaton elnéztem az embereket, magamat, a csomagjainkat, mint test kiterjedésünket. Mit fejez ki, amikor a testünkön visszük a holminkat, a cókmókunkat, és milyen más viszonyulás érhető tetten a koffer vagy a gurulós bőrönd használata esetén. Van-e egyáltalán jelentősége? Azt hiszem van. Anyagilag minél tehetősebb valaki, annál kevesebb a motyója, annál jobban engedi függetlenedni a testétől. Nem félti annyira. Nem életmentő, hanem bármikor pótolható, beszerezhető. A testünkön hordott táskában lévő dolgok nehezen helyettesíthetőek, testünk jól működéséhez nélkülönözhetetlenek. Kevés csomaggal utazni – elegáns, gazdag. Mindenfélével felpakolva lavírozni az emberek között – kiszolgáltatottság, szükségesség.
Csomagjaink, mint testünk kiterjedései.
Testünk elhelyezése utazás közben – testkiterjedés – a határok kijelölése.
Személyiségünk egyik legelementálisabb kifejeződése: testtartásunk, mozdulataink, a térben való test-belakottságunk. Határok tiszteletben tartása.
Nem voltam hajlandó beülni a fülkébe. Megrémisztett, hogy az én számommal jelölt székre ráfolytak, rálógtak a szomszédok, lábaik egyértelműen az én leendő test-helyembe lógott. Foglalás. Pozíció kijelölések. Az én mentális térképemben tiszták a határok, a körvonalak – egyenlőek, arányosak, megosztók és udvariasak. A valóságot ritkán tudom leképezni velük.

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.