(Kicsit részletesebben: három gyereket nevelő anya
Még részletesebben: három gyereket egyedül nevelő anya
Sokkal részletesebben: három tinédzser gyereket egyedül nevelő anya)

A gyerekeim örökösen megújuló örömforrást jelentenek az életemben, mióta csak léteznek, sőt, ha őszinte akarok lenni, már azóta, mióta gondolatban, vágyként léteznek, tehát mióta az eszemet tudom, mert mindig is akartam őket és – lettek! Csodálatos ez, nélkülük az én életem valóban értelmetlen vagy legalábbis közel értelmetlen lenne – teljesen azért nyilván nem, hiszen a szeretés képessége akkor is meglenne bennem és biztosan sok ember lenne, akikre napként sütnék, ahogy most is, de talán pont ez a lényeg: nem úgy, ahogy most is, hiszen főképpen a gyerekeim által lettem az a személy, aki vagyok itt és most. Szóval az anyaság – lebegés, szeretet, öröm, boldogság.

Miközben ezeket a sorokat (mondhatnám, hogy papírra vetem, de csak) kalapálom a laptopba, éppen a két lányom sutyorgása hallatszik be az étkezőből, ahol a Nagy bűntudatosan, könnyekkel a szemében eszi a vacsoráját, mert egy órát késett itthonról, a Kicsi meg próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy állati dühös vagyok. Részben, mert ismét nem sikerült betartani egy megállapodást (az elmúlt két hétben már harmadszor), részben mert nem vette fel a telefont, amikor kerestem, hogy hol van már, részben pedig mert olyan történt vele, aminek, ha nem teremt ilyen helyzetet, mindannyian együtt örülhetnénk és lebeghetnénk. Ugyanis megtörtént az első csók!

Mondanám, hogy de jó, de közben az jár a fejemben, hogy állati dühös vagyok. És persze nem a csók miatt (el nem tudtam képzelni az elmúlt hónapban, mi tart ilyen sokáig, már jobban vártam az első csókot, mint maga a Lány), hanem mert nálunk ilyet nem szokás csinálni, hogy a másikat bizonytalanságban tartjuk, hogy mi a helyzet, miért késünk, hol vagyunk és miegymás. Úgyhogy most kimegyek és inkább meghallgatom a történetet, mert már nem is vagyok olyan állati dühös, ráadásul kíváncsi is vagyok. Különben meg beszéltem a srác anyukájával közben, aki a gyereket nálunk kereste, szóval legalább ott is hasonló volt a családi szitu éppen, én meg mondom, megtörtént az első csók, erre ő, hogy ó, tényleg, megtörtént, nahát, de jó és vajon milyen volt, mondom, annyira nem lehetett kiábrándító, ha egyszer egy órát késett miatta a lányom. Negyedórával később: hát, tényleg megtörtént, tényleg nyelves és nedves, a Lány kissé bizonytalan, hogy mit kellene éreznie, de sebaj, majd alakul ez. Ebben tehát megnyugodtunk és abban is, hogy az egy óra késés és nem szólás és telefon-fel-nem-vevés okán elmarad a következő randi, mert azért következmények bizony vannak, ha tetszik, ha nem. Megöleltük egymást, halad az este.

Pontosabban haladna, ha tudnám, hol a fiam. Mert neki kb. tíz perc múlva el kellene érnie az utolsó vonatot a koleszba. Elvileg. A vasút tőlünk futva kb. 20 perc, sétálva kb. 40, busszal kb. 30, szóval esélyes, hogy ez ma már nem történik meg. Pár órával ezelőtt ment át néhány utcányira egy baráti ügyvéd házaspárhoz megszerelni az elektromos fűnyírójukat. Azóta se kép, se hang, legalábbis a fiam részéről, azt nem tudom, a fűnyíróval mi van. Mivel tegnap, amikor 22 km futás és 3 óra alvás után hazaért az UltraBalatonról, én megetettem és hagytuk 5 órát aludni délután, konkrétan lábujjhegyen jártunk a lakásban, miközben egyébként kínkeservesen összeszereltük a vadiúj Ikeás ágyamat (az Isten áldja meg a tervezőt haló porában is), nos tehát, miután a Fiú tulajdonképpen teljesen kipihenten kibontakozott az álom ködéből, mertem azt mondani, hogy szerintem talán a hétfői napot már a suliban kellene töltenie, megsértődött és kijelentette, hogy ez olyan, mintha ki akarnám űzni az otthonából, nos tehát ezután ma már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mégis mi lesz, mikor óhajtja áttenni a popóját a koliba. Maradjunk annyiban, hogy a fáradtság mellett a kisérettségire való tanulásra hivatkozva maradt itthon, de azért, amikor hazaértem, éppen sorozatot nézett. Hm. Azt, hogy honnan lesz igazolása, el sem tudom képzelni, mert szülőit én már idén nem írhatok többet, ugyanis 18 éves szülinapjára elvittük egy családi nyaralásra Korfura októberben a szegény szerencsétlent, akkor tehát elhasználtuk az összeset. Mindenesetre az ágyát megcsinálta a húga, a pizsijét kikészítette a másik húga, szóval olyan nagyon nem kell aggódnia, törődnek-e vele itthon. (Azért mentségként hozzátenném, hogy ez egy kitűnő tanuló gyerek, aki okos, mint a nap, ráadásul mindenkinek mindenben segít, főleg, ha szerelni kell, persze, de tényleg egy állati rendes és szeretetreméltó gyerek, csak éppen lusta, mint a föld. Például csak azért kitűnő, mert órán mindent megtanul, én külön tanulni csak akkor láttam, ha már végső kétségbeesésében muszáj volt, és akkor is csak olyan pofával, mint akinek a fogát húzzák.)

Egyetlen reménységem ma a Kicsi volt, aki miután kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nincs itthon a barátnője, aki az alattunk lévő szinten lakik, tehát nincs ma kivel bandázni, akár tölthet velem is egy kis időt. Hosszasan mesélt egy szerinte valószínűleg őrült francia illusztrátorról, akinek fura, torz emberi portréi vannak egy kártyajátékon. Hurrá. Azért végül jól elvoltunk, például együtt aggódtunk, miért nem ért haza a nővére vagy hol lehet már a bátyja.

Szóval, mint írtam is fentebb, az anyaság csupa lebegés – 45 évesen az ember már tudja, vannak szakaszok, amikor a semmiben, és ezt is tanulni kell. Freefall meg miegymás. És tényleg. Vannak persze kapaszkodók néha meg konstruál ilyeneket a társadalom meg magunknak mi is, de periodikusan visszatérő szabadeséses időszakok jönnek egymás után, amikor ismét új élethelyzetekbe botlunk, amelyeket még nem sikerült megtapasztalni, új „elsők”: első buli, első randi, első csók, első késés, első komoly vita, stb., amelyekhez képest az első fogacska, az első lépések, az első mosoly rendkívül távolinak tűnnek. Folyamatos tanulás, monitorozás, kételyek, szabályok, keretek állandó újraírása és közben élünk. Négyen, együtt, pedig amikor nagyon fáradt vagyok, igencsak jól jönne egy értelmes, felelősséget vállaló apa is a képbe. Az nem jutott. Mármint apa igen, csak az attribútumok valahogy mások. Nekem szerencsém van, mert általában jól mulatok magamban akkor is, ha éppen esz a fene, ráadásul kifejezetten szeretem a tinédzsereket, a világukat, a problémáikat, a velük való értelmes vitákat, érveléseket, világmegváltást, úgyhogy a gyerekeim nem is tudják talán, milyen szerencséjük van így nekik is.

Na megyek, megjött a Fiú is, kíváncsi vagyok, hogy ment a szerelés és csak reménykedem, hogy sikerült és a lámpakiállítás mellé nem kezd el gyűjteni immár robotfűnyírókat is.
Kb. 15 perccel később a gyerek üdvözült mosollyal a képén és glóriával a feje felett ezzel a mondattal megkoronázta a napot: nem is tudtam, hogy ekkora tech zseni vagyok. Igen, a következtetés helyes, nagyjából 4 órányi felderítés és problémamegoldás-keresés után a robotfűnyíró ismét működik.

Vannak napok, olykor talán ünnepek is, amik egyszerűen, szinte már érthetetlen módon tökéletesre sikerednének – ha csak magunk lehetnénk, ha nem lenne a külvilág, mindegy, hogy a nagyobb családot, a lakókörnyezetet, vagy a társadalmi valóságot értjük alatta.

Virágzó Ford őszibarack fa

A mai húsvét vasárnapi nap ilyen – még kint ülök a kertben, még nem akarok megmozdulni, még őrzöm a napot, hogy ne érjen véget.... az előbb eltalicskázott mellettem Balázs, és csak annyit mondott, hogy ez egyszerűen az idill.
Minden évben megállapítjuk, hogy megéri felkelni, megéri az egész kertet begyalogolni és elrejtegetni az ajándékokat, megéri morcos felnőttes gyerekeket ébresztgetni, még akkor is, mikor látszik a hezitálás rajtuk, hogy hagyják-e a fenébe az ajándékot és inkább aludjanak tovább, vagy keljenek fel, mert a nehéz elindulás után mindig megállapításra kerül, hogy megérte.
A begyűjtött ajándékok és a közös reggeli utáni visszabújásból ébredve mindenki saját helyet, tevékenységet talál a kertben – díszlet az életünkhöz. A fények, a színek, az illatok, a madarak és pillangók, a döngicsélés mind-mind a bennünk lévő érzet-rezdüléseket szólaltatják meg. Amikor tényleg megáll az idő, vagy csak annyiban számít, hogy mikor találkozunk fent egy röpizésre, vagy mikor lesz a legközelebbi sütizés. Van, mikor egyszerűen odamegyünk a másikhoz, az ő tevékenysége által kijelölt miliőbe, megkérdezni, hogy tudtad-e, hogy.... vagy szerinted.... Vannak fényképezni valóan vicces máshol, mint a megszokott levések, mikor az egyik leül az én kinti székemre, és harsányan hahotázik mindenki más, hogy nézd! anya rózsaszín virágos asztalánál ül! A privát és a közös terek váltakoznak, kapcsolati hálókat szőnek és történeteket titkolnak el.
A nagycsaládi együtt-levések, amik általában evések, jó esetben beszélgetések is. Mindig megdöbbentem az aktuális éppen benne van a családban, vagy úgy néz ki, benne lesz a családban figurákat azzal, hogy többféle kérdésnél, vagy számonkérésnél egyértelműen jelzem, hogy nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azért, hogy miért így és így élek, hogy az érdeklődést szeretem, a számonkérést pedig nem tűröm. Mindig meglep, mikor az én érdeklődő pozitív kérdéseimben való lubickolás után, gondolom a kötelezően megtanult udvariassági fordulatokat betartva, elérkezünk a viszont-kérdések perceibe. És ez az a pillanat, amikor elbújik a nap a háztető fölött és hirtelen úgy érzem, fel kell vegyek magamra egy kardigánt, szememmel pedig a csokis kalácsot keresem.....

Múlt pénteken megnéztük Sorrentino új filmjét.
Nem mondom, hogy kötelező film, mert aki nem szereti a komótosan hömpölygő filmeket, annak nem fog tetszeni. A témafelvetése pedig annyira sejtető (szerintem), hogy konkrét állásfoglalást sem fog belőle leszűrni (Egyáltalán aktív vagy passzív eutanáziáról van szó benne? Nem mindegy ugye.). Na meg a kegyelem kérdése: hogy mikor van helye, mikor nincs.….

De ki szeretnék belőle emelni egy aprócska beszélgetést: a lényeg, hogy a lemondott köztársasági elnököt búcsúztatják a palotában. És odamegy a titkárához kezet fogni, akivel jól érzékelhetően nem volt meg a kémia. Akivel a kölcsönös ellenszenv ellenére végig tudott hatékonyan együttműködni.
Nem tudom pontosan idézni, de valahogy így volt a párbeszéd:
– Nem szerettük egymást. – mondja a köztársasági elnök.
– Nem. De ügyesen titkoltuk. – válaszolja a titkár.
– Nem ügyesek voltunk. – Somolyodik el az elnök. – Elegánsak voltunk.
Ezt a kifejezést olyan régóta kerestem, és úgy megörültem neki, hogy végre megvan a szó! Hogy lehet, hogy okosabb vagyok nálad és nem szeretlek, de egyszerűen nem bántalak, mert… mert…
Nem elegáns.
Van az az Eszterházy idézet: Hogy bizonyos szint fölött, nem megyünk bizonyos szint alá…
De ebben van azért felsőbbrendűség és lenézés is.
De ez az elegancia…
…két ember megállapodása arról, hogy bánthatnálak… de nem teszem, mert minek.
Ha bántalak sem leszek tőle több-jobb, kevesebb-kisebb. Egyszerűen felülemelkedek magamon, az ösztönön, hogy uralkodjak, lenyomjak, győzzek. Pillanatnyilag jobb leszek magamnál, mert nem az én lesz a fontosabb, hanem az, hogy nagyobb perspektívából van-e értelme magamat előretolni. Nem fejezed ki az ellenérzésedet, azért, mert az ellenszenved, véleményed pusztán létezik. Hogy azért, mert gondolsz valamiről valamit, még nem kell tudatnod a világgal, ha annak az nem válik javára (sőt).

Most, hogy gondolkodom rajta – mert elsőre csak tetszett ez az epizód – úgy kapcsolódott ez a film főtémájához, hogy voltaképp a filmbeli gyötrődés is az, hogy kell-e egy köztársasági elnöknek döntést hoznia egy ügyben, ha neki, mint magánszemélynek nincs határozott értékalapú véleménye a dologról, vagy az éppen ellentétes a tömegekével?
Itt más dimenzió van: mert nem az egyénről szól, hanem a köztársasági elnöki intézményről. Hogy egy szimbolikus intézménynek, aminek hatása van a világra, annak kell-e megszólalnia egy megosztó témában, és milyen irányban szólaljon meg: haladjon-e a korral, ha amúgy nem haladna. E dilemmának az ad még keretet, hogy el is odázhatná a döntést, átadhatná a következő köztársasági elnöknek a terhet, hogy majd döntsön ő. De ki lehet-e bújni a munka, felelősség alól?
Szépen lassan hömpölygő film ez. És hömpölyög akkor is, amikor már hetek teltek el a megnézése óra.

Mielőtt egy bíró ítéletet hoz, mindig figyelmeztetni kell a feleket arra, hogy döntéshez érkezett az ügy, hogy megtehessék az összefoglaló nyilatkozatukat, vagyis előadják utolsó érveiket. Ilyenkor jönnek azok a nagy beszédek, amikkel az ügyvédek még egyszer utoljára megpróbálják maguk mellé állítani a bírót.
Tehát amikor a bíró úgy érzi, már mindent tud és ért, és megszületett a fejében a döntés, akkor tájékoztatja a feleket, hogy az ügy megérett a határozathozatalra. Amióta először hallottam, szeretem ezt a kifejezést. Ősbölcsesség van benne, méltóság, időtlenség.
Merthogy az ügy, mint a kovász, nemcsak hozzávalókból áll, hanem érik is. Történik vele valami átalakulás, valami fejlődés. Persze szükségesek a bizonyítékok, nyilatkozatok, a jogi anyag ismerete és a tárgyalások: látni, hallani, olvasni a feleket. Az ügyet ki kell bontani a sok lényegtelen egyébből. Tisztázni kell az ügy lényegét adó kérdéseket, aztán azt össze kell vetni a joganyaggal és….
….hagyni kell érni kicsit az egészet. Készre érni.

Erről eszembe jutott a zongoratanárnőm, aki az első három évben mindent megpróbált, hogy megtanítson zongorázni. Kínkeservvel gyötört engem, az ujjaimat, az ő fülét és persze az otthoniakét. Adta fel a darabokat és volt, hogy egy félévben egy darabot tanultunk végig. (Persze nem tudta, hogy otthon nincs fűtés a zongoraszobában, szóval hiába az igyekezett, nem gyakoroltam semmit.)
De ő volt az, aki, ha már nagyon nem ment, mindig hátradőlt, rágyújtott egy cigire, kifújta a füstöt és azt mondta:
- Magdikám, most ezt pihentetjük két hétre, és meglátjuk mi lesz belőle.
Paradox módon, ami nem ment gyakorlással, az kicsi pihentetés után kisurrant az ujjam alól. Szóval hagyta érni a darabot, és kicsi hátralépést követően általában az sokat javult.
Végül én is megértem a határozathozatalra.
Mert előbb csak pihentetett engem is két évig a zongora tanárnő: az utolsó két évben csak könyvekről beszélgettünk. Aztán a második év végén közölte, hogy nem lesz belőlem zongoraművész, hagyjam abba a zeneiskolát. Amivel hatalmas köveket vett le a vállamról, mert én ezt már az első óra után tudtam. (Legfőképpen, mert gitározni akartam. Azt lehetett volna a fűtött szobában is.)
És még hány döntés van, amit ésszel tudni lehet az első pillanatban, de érnie kell, hogy meg is valósuljon. Ilyenek a kapcsolatok, az elszakadások, a házasság, gyerekvállalás, házvásárlás, pályaválasztás. Szinte valamennyi döntés. Mert a jó döntéshez nemcsak tudás kell, ismeret, hanem idő is.

Vicces, hogy Salamon, a bölcs bíró tudta ezt.
Mindennek megvan a rendelt ideje, és megvan az ideje az ég alatt minden eseménynek. Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak; ideje van az ültetésnek, ideje van az ültetvény kiszaggatásának. Ideje van az ölésnek, és ideje van a gyógyításnak; ideje van a rombolásnak, és ideje van az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje van a nevetésnek; ideje van a jajgatásnak, és ideje van a táncolásnak. Ideje van a kövek szétszórásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének; ideje van az ölelésnek, és ideje van az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek, és ideje van az elvesztésnek; ideje van a megőrzésnek, és ideje van az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak, és ideje van a megvarrásnak; ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, és ideje van a gyűlöletnek; ideje van a harcnak, és ideje van a békességnek. (Prédikátorok könyve 3, 1-8)

Valamennyi fenti dolog is döntésekhez kötődik.
A jó döntéshez idő kell. Csend, belső figyelés.
És ha az ügy megérik, forrását nevezhetjük ihletnek, igazságnak, vagy Isten szavának.

És ide tartozónak gondolom még Márai alábbi gondolatait is (igen tudom, mindenki őt idézi, de mit csináljak, tök okos volt).
Szóval a legjobban nekem ő definiálta azt, hogy mi a különbség a bölcsesség és az okosság között:
„Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. Örökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint a vadász a vadat, vajon helyesen felelek-e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok-e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondották soha; mert okosak voltak. Az okosság nem bölcsesség. Az okosság készség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés. Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”

Valahogy így.
Az okos gyorsan az. A bölcs mer érlelni.
Szóval a kifejezés: határozathozatalra érett.
Szeretem.

Anyámtól örököltem az imádatát. Amint először így sütött a nap – mint most februárban –, anyu levetkőzött meztelenre és szobáról szobára járt, hogy sütkérezzen. Tágas nagypolgári lakásunk volt, három méter magas ablakokkal és hatalmas ablaktáblákkal. És mivel keleti-nyugati tájolású volt, jól el kellett csípni, hogy mikor hova érdemes feküdni. Emlékszem, hogy forgott anyu: ahogy ment arrébb a nap, helyezkedett, hogy le ne menjen róla a napsugár. Vérprofi volt: negyedóránként forgott, egy darab fehér folt sem maradt rajta. Szép volt, napbarnított és egészséges.
A napbarna bőr az egészség jele – mondta.
A fehéren maradtak sápadtak, rondák. Ezt is mondta.
Mint ahogy azt is, hogy rövid az élet színtelen ruhákban járni.
A vasárnap délutánok hát így teltek februártól októberig: amíg sütött a nap, anyu napozott. Sosem használt naptejet. Elve volt, hogy aki időben kezdi a napozást és tavasztól szoktatja magát hozzá, az sosem ég le. Neki kreol bőre volt és nem is voltak anyajegyei.
Álláspontja szerint anyajegye csak annak van, aki naptejet használ.
Hiába mutogattam magamra, hogy de hát engem is napoztatsz anyám kiskorom óta naptej nélkül, és tele vagyok. Ezt csak statisztikai véletlennek tudta be.
Nemcsak szép volt és napbarnított, de határozott is.
Nyaralásainkon reggel hétkor már a tengerparton kellett vele lenni, este csak a naplementét követően lehetett hazamenni. Alig vártuk a tesómmal, hogy essen az eső a tengerparton is, mert akkor alhattunk, ameddig akartunk, nem „kellett” nyaralni.
Anyámtól van ez a mondás is: „Nyaralni jöttünk, nem pihenni!”
Emlékszem egy tavaszra, amikor húsvétkor Orfűre mentünk napoztatni magunkat. Az a fajta idő volt, mint most is, hogy jöttek-mentek a felhők. Vagy iszonyatosan tél volt – felhő esetén, vagy ha kisütött – döglesztő nyár. Vacogtunk a bátyámmal, de ő töretlenül bikiniben feküdt.
És megtanította az alapszabályt: egyetlen testrészt sem szabad kiemelni, lapulni kell le a földre, akkor így is napozható a március, április és az október. Átvettem ezt.
Pedig hej az én bőröm fehér, tele anyajegyekkel és már látszanak a májfoltok is.
Mégis, amint kisütött a nap, pokrócba csavarva, vetkőzve, öltözve sütkérezek.
Mert a nap az élet, az erő, gyönyörűség.
És meleg van, végre – ha még csak pillanatokra is – de meleg!
Itt a tavasz!

Az ünnepekről nem írtunk, szerintem egyszerűen csak megéltük azokat. A magunk interiorizált, mélységesen szép módján. Talán meg is oszthatatlan, annyira belső, annyira privát, annyira célszerűen elzárkózó a mostani külvilági helyzetben.
Az ünnep számomra mindig a múltat zárja le. Csak utána lehet a jövő felé fordulni. Születés – keresztelés – házasság – Karácsony. A pont a bekezdés utolsó mondatán. Új bekezdés, új fejezet, talán új történet következik. Milyen nagyon különböző kapcsolataink, kapcsolódásaink vannak! Van, akivel a pillanatnyi események azonnaliságát is megosztjuk, másokkal csak ritkább, de nagyívűbb történet mesélésben vagyunk.
A hó és eső áztatta föld, ahogyan magába szívja, nyeli, sóvárogva megtartja mindazt az életet jelentő erőt, ami csak hosszú várakozás után fog kiteljesedni. Az ember talán nem is hagyma-rétegzettségű, hanem olyan, mint a talaj, amin él – csak éppen tükrözve azt: a leggazdagabb, mindeneket tápláló, művelhető, termékeny réteg lényének legmélyén van.

Valahol november vége és december eleje körül rájöttem, hogy ebből a sötétséggel vívott, idei, harmatgyenge harcomból nem kerülhetek ki győztesen. A sárkány karmai között ragadtam. Hiába a megannyi deresen csillogó műremek, nem emberi kéz alkotta, növényi csipke-csoda; igazi havazás és tél-lehellet. Okok firtatása nélkül elfogadtam a sorsom, a padlón. Gondoltam, ha veszteg maradok, talán előbb szabadulok. Kicsire húztam magam és vártam.
Szerencsére, a természet rendje mit sem foglalkozik belső harcokat vívó, magukat virághagymának gondoló egyedekkel. Szóval a napos órák száma a téli napforduló után egyre nőtt, a sápadt fókusznélküliséget apránként felváltják az életteltelibb árnyalatok. Hol a fák kérgén lehet rajtakapni őket, hol a mohák sokféle zöldjén. A kis énekesmadarak sem csak táplálékkereséskor mutatkoznak, időnként hangjukat is újra hallani már. Előbukkantak az első rügyecskék, hírhozó lágyszárúak.
Hogy én? Én még várok. Erőt gyűjtök, terveket dédelgetek. Igyekszem hinni magamban, a tetteim erejében. Abban, hogy mindez számít a nagy egészben. Hogy hogy állok a világban és hogy mennyi tapintattal bánok vele. Igyekszem tetterősre és felelősségteljesre várakozni magam.

Belefutni a tájba, a hóba. Élvezem, mikor papírvékony megfagyottság van csak a hóra kenve: minden lépésnél várakozó kíváncsiság, hogy éppen megtart, és nem mélyed be a lábam, vagy egy pillanatra megakasztja a lépést és mélyebbről kell indítani a következőt. Vizes homok a tenger partján. Ha becsukom a szemem és kikapcsolom a külvilágot, nemcsak a látványt, hanem a hangokat, a hőmérsékletet és minden mást is, és kizárólag magára a futómozdulatra, a talpérzetre figyelek, talán nem is tudok különbséget meghatározni.
Egy-két pillanatra megadatik a szavannán szökellő gazella érzés.... az őz suta száguldás....
Megerősített belső várablakomból kinézve, visszaérkezve a kertbe, izzadtan zihálva, lihegve, én is észreveszem, hogy a hunyorbimbók egyre magasabbak.

Jöttömben-mentemben mostanában a reményen elmélkedem.
Hadilábon állok vele.
Mindig is úgy tanultam, hogy a remény tartja az embert életben, hogy a remény viszi előre. A remény egy adomány, ami segít legyőzni a nehézségeket. A katolikus tanításban egyértelműen jó, Istentől jön. Adventben a második gyertya a reményé, a hit, az öröm és a szeretet mellett. Zsidó hagyományból jön ez, és a megígért Messiásban való reménykedés az alapja.
És ugyebár ott volt Pandóra: a görög mitológiában, amikor a szelencéjéből minden rossz rászabadult az emberekre, és ezen Pandóra elszomorodott, akkor belenézett még egyszer a szelencébe, és kiengedte az ott maradt reményt, és onnantól az emberek elviselték a rosszat…
De álljunk csak meg egy percre!
Olvasom a gyerekeknek altatásnál a görög mitológiát (sokadszorra, hogy beépüljön – hogy egyszerre legyenek műveltek – és mi tagadás, izgalmasak is ezek a történetek).
Szóval olvasom Pandóra történetét is.
Az esemény onnan indul, hogy Prométheusz ellopta a lángot, amiért ugyebár Zeusz őt megbüntette. No de Prométheusz csak a főkolompos volt, ellenben az emberek is engedetlenek voltak, amikor használták az isteneket illető tüzet. Hát kitalálja Zeusz, hogy mi legyen a büntetés. Sárból megformázza Pandórát és leküldi egy edénnyel az emberek közé. Az edénybe beletesz minden rosszat, amit csak kitalál: betegséget, szegénységet, öregséget. Persze szigorúan lelkére köti Pandórának, hogy ki ne nyissa ezt az edényt, és körülbelül ekkor dőlt el az is, hogy ez az edény bizony kinyitódik. És amikor Pandóra kinyitja a szelencét kiáramlik minden rossz az emberekre, és lesz sírás-rívás-jajgatás.
A történet szerint, amikor látta Pandóra a sok szenvedést, bánatában belenézett még egyszer a korsóba és meglátta ott a reményt, és kiengedte azt is. Az elkeseredett embereknek adta ajándékul, cserébe a sok rosszért.
Na de!
A történet onnan indul, hogy Zeusz ki szeretne babrálni az emberekkel. Tehát ha minden rosszat beletett az edénybe, akkor a remény is csak azért volt ott, hogy bajt okozzon!
Ej, minek mesél az ember a gyerekeknek ilyen furmányosokat!
Akkor, hogy is van ez a reménnyel? – kérdezik a gyerekek.
S valóban.
Sétálgatok – gondolkozom.
Jobban belegondolva azt hiszem a görögöknek volt igazuk! Mennyi hülyeséget csinál az ember a remény miatt! Hányszor nem adja fel, akkor sem, amikor már annyira mindegy, amikor vesztett a csata, amikor már nem lehet nyerni. Hiszen a remény mindig akkor jön elő, amikor már tehetetlen az ember, és ami rajta múlt sem segít.
Jó ez? Értelmes ez?
Nem egyszerűbb elengedni, továbblépni, bekönyvelni a veszteséget, leszűrni a tapasztalatot és élni máshogy tovább? Mennyi megakadás, beragadás, küzdelem, gyötrelem oka a remény! Hogy majd megváltozik a megváltozhatatlan, majd elillan a gond - a baj. Majd lesz máshogy, majd holnap jobb lesz!
Nem lenne jobb leírni, hogy hát Istenkém ez van, ezt kell szeretni és élni az adottságokkal? Hogy megtettük, amit lehetett, de mostantól innen szép nyerni?
Sétálgatok, tűnődgetek.
Legyen már tavasz.

Hosszú, újabb feleslegesnek érzett nap után hazavergődünk a lányokkal. Az autó sötét és hideg; az eső apró szemekben kopog. Csend, majd ajtócsapódások. Beiramlás a házba. Vetkőzünk, mozdulataink türelmetlenek, kapkodóak. Előkészítjük a vacsorát. Mindenki majszol.
Kicsit ragacsosra sikerült a kenyér. De örömmel üdvözlöm a tányéron, ez az első ehető kovászosom. Zakuszkát kenek rá. Felhalmozom az olajos, narancs-pirosas zöldségmasszát, nézem benne a pici sárgás magocskákat és a nagy fekete borsszemeket. Beleharapok. Keserű, savanykás és sós íz szalad végig együttérzőn a nyelvemen. Újabb harapások következnek. Pocsék napok követték egymást. És most itt van ez a szelet sületlen, fanyar kenyér. Megálljt parancsol és figyelmet követel, nem tűri az elkóborolt gondolatokat. Megilletődve átadom magam. Ebben a pillanatban nem tudnék elképzelni egyetlen, ennyire ehhez a helyzethez passzoló más ennivalót sem. Eszem hát tovább és élvezem a gazdag telítettséget, amit maga mögött hagy.

Már csak pár nap és végre mindenki itthon lesz! Végre elérkezünk a régi, kisgyerekes családi együtt-lét élményhez: mikor a közös étel-készítés az általunk kialakított, nekünk így a legjobb tempóban zajlik és halad, halad a közösségi élmény, az átszellemült ünnep felé. Amikor az ételkészítés nem szükséglet, hanem belső munka, átszellemültség, önkifejezés, tisztelet. Az a fajta várakozás, ami bizonyossággal társul – hit az életben. Egymás megélése a konyhába zárt belső időben. Addig persze csak a vásárlás, lavírozás, pakolás, rendszerezés szülői feladatai – egyeztetés, hogy melyikünk mit, hogyan, mikor, hogy ne okozzunk csalódást, mert leírhatatlan élmény, mikor még fiatal felnőttként is teljes gyermeki öröm-csodálkozással állapítják meg, hogy ez is, az is teljesült az Angyalnak írt listáról. Néha megpróbálják, hogy a leadott listát módosítsák, vagy felénk szóban pontosítsanak. Üveges tekintetet kapnak ilyenkor, nem tudom, nem az én feladatom.... Szeretném a pajta falait majd még tágasabbra és még magasabbra emelni, hogy majd egyszer az lehessen a családi együtt-létek tere: zongora, varrógép, mozivászon, olvasósarok, játékasztal és kanapé, amin a ricsaj közepette el lehet aludni.

Munkanap végén kilépek a kapun. Mélyet lélegzem és élvezem, ahogy a friss levegő az orromon keresztül, mintha az ujjam begyéig is eljutna. Télszag! Csípi kicsit az orrom hegyét. Most veszem csak észre, hogy közben besötétedett. Köd van. Az a fajta, ami tompítja a zajokat, de még engedi az autókat közlekedni. Ha nagyon odafigyelek, még a szemcsék is látszanak. Az utcalámpa fénye sárgás pászmát rajzol a levegő és a föld közé. Minden mindennel összeér és semmi sem látszik igazán. Egymásra rétegzett selyempapír. A gyerekekre gondolok; azokra, akikkel az évek alatt dolgom akadt és azokra is, akik aktív jelenlétükkel áthatják a mindennapjaimat. Gondolatban most kicsit én is összeérek velük. Mindnyájukkal. Ez az ő időszakuk, meg az óhajtott csodáké, a csillámporos álmoké, amik az ő szemszögükből karnyújtásnyira vannak tőlük. Mióta az eszemet tudom, körül voltam véve velük; tehetséges, vicces, kreatív és iszonyú erős jellemekkel. Nem feltétlenül kell hátrányos helyzet egy nehéz életúthoz. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy átlagos, vagy netán könnyű életút. Mindenkinek jut egy-egy marék teher. Ha nem is egyformán, de bizonyosan jól el van osztogatva. Napi szinten mutatnak példát nekem. Persze, még zsengék, ruganyosak, könnyű léptűek. De úgy látom, annyival ügyesebbek is nálunk. Ha velük vagyok, elhiszem nekik, hogy tényleg csak karnyújtásnyira vannak attól, amit el szeretnének érni. Azt kívánom, bár valóban így lenne!

Kamaszkorom olvasáséhsége számtalan olyan olvasmányélményt okozott, amelyekre akkor még nem voltam készen.
Volt, amit akkor olvastam – hiába nagyon éreztem, hogy igaz – csak még nem értettem pontosan miről szól.
Ilyen volt Szabó Magda is: nem is tudom mikor, de elolvastam az összes könyvét, gyűjtöttem belőle gondolatokat, voltak belőle, amik igazán időben értek, és szíven csaptak.
És volt, ami most érik be.
Ilyen volt az előhalálos gondolatmenete, amit akkor olvastam. Gyönyörűnek és logikusnak találtam, de akkor még élmény nem kötődött hozzá. Számtalanszor jutott eszembe azóta is, hogy igen, most már értem, de hiába kerestem, túl nagy volt az életműve fellelni azt – és persze idő sem volt rá soha. Csak jött és ment a gondolat, hogy most éppen megtörténik velem, és már értem/érzem, de mire utána olvastam volna, már más kötött le.
Tegnap azonban elém dobta a net, hát idemásolom:

– Ez még csak egy előhalál – hallottam, s úgy szólt hozzám, mintha visszaigazolná a döntését, tíz kiló epret főzet be télire. – Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?
Test-lélek, ha annyit terhelik, elkopik, annyiszor átszenvedett előhalálaid mennyei üzenetek, hiszen a nagy arénában, amelyben utolsó percig mozogtál, szinte mindened megrokkant, elvesztette jelentőségét. Ne csapásnak értékeld Isten irgalmas ajándékát, hanem adománynak, a végsőnél, ami már nem „elő”, de végleges halál, amikor végre megpihenhetsz, csak azt érzed majd, eljött az áldott pihenés. Terved nincs már, tehát csalódásod sem lehet, sebezhetetlen leszel a végre elnyert semmiben. Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz. Érted, amit hallasz, Magdolna?
(Szabó Magda: Für Elise)

Rögtön el is mondtam itthon, de hiába erőlködtem, nem ment át a dolog, mindenki bólogatott, hogy ez evidens, mi ezen a csodálkozni való? Hogy elmúlunk apránként, erről szól az öregedés, nincs itt semmi látnivaló.
Hát nem értitek mondtam? Hogy ez egyszeriben szomorú, keserédes, de vigasztaló is? Hogy minden, ami utoljára történik veled az egyben búcsúzás, aminek van célja? Olyan meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú? Hogy, amikor rájössz, hogy valami nem megy, már nem lehet, vagy már nem akarod, akkor léptél egyet előre, nem elvesztettél valamit?
Próbáltam példákat hozni, de nem is jutottak nagyon eszembe éppen, hát abbahagytam. Akkor ez marad az enyém.
És ma reggel, ahogy indultam el itthonról, elfutottam a tükör előtt, és rápillantottam.
Úgy, amikor nem kifejezetten tükörbe nézel, tehát nem állítgatod az arcod tökéletesre, hanem fintorogsz, gondolkodsz, ráncolod a homlokod. És a tükörből a nagymamán nézett rám. Az ő haja, szeme, mosolya, ráncai, arcjátéka. Egy középkorú nő, aki se több, se kevesebb a koránál. Kb. annyi éves volt, mint én most, amikor megszülettem. És csak pár éves lehettem, amikortól emlékezhetem rá.
Mai viszonylatban nem is volt öreg és nagyon jól tartotta magát.
Előhalál volt ez is.
Hogy már én vagyok ő, az ő korában vagyok, már nem unoka, hanem lassan nagymama.
Hát léptem egyet megint előre. És amennyire ez ma megütött, annyival lesz könnyebb majd a végső. Elmúlás és előrehaladás.

Azt hiszem, ezek a találkozások legalább annyira titkok is. És a nagy titkokhoz nagyon nehéz hozzáférni, bármilyen szóbeli, képi, hangkeltő eszközzel körbeírni. A lényegük megragadása és megörökítése pedig kevesek kiváltsága. S úgy látom, ha sikerül is mindez, hosszú távon, bizonyos emberi áldozatokkal, lemondásokkal járnak. Mondanám, hogy legközelebb hozzájuk az akadémikus művészek állnak. De nem találnám teljesen igaznak. Leginkább úgy gondolom, hogy e kiváltság nincs semmilyen feltételhez kötve. Olyankor és onnan világlik meg, ahonnan és amikor nem is számítunk rá. Szembetűnő, egyszerű és mégis felemelő módon. Azt is meg merném kockáztatni, hogy mindenkinek máshogyan. Szavak csendülésében, időzítésben, kontrasztos színjátékokban, hulló levelek repülő bravúrjában, a csend sokféleségében és erejében. Kinek miben. Bizonyos dolgok leírásához éveket kell várnom. Pedig csak önmagam előtt szeretnék vallani róluk. Minél jobban erőltetem, annál messzebb kerülök tőlük. Ha már rég elengedtem és nem is küzdök, akkor egyszer csak, ellentmondást nem tűrően kikívánkoznak.

Megélés – titok – ihlet – alkotás – idő. Valóságaink – történeteink. Minél több történetünk van, annál több valóságunk, és minél több valóságunk, annál több történetünk. Gazdagság. Tér-élmény: már ki merem mondani, hogy nemcsak attól érzem magam gazdagnak, hogy sok-sok történetet ismerek, sok-sok nem átlagos pillanatot megélhetek, hanem attól is, hogy mekkora területen élhetek. Hogy az a buja kert, amit bejárhatok, gondozhatok, néha elhanyagolhatok, de bármikor újra domesztikálhatok, a lehetőségek végtelen variációját teszi lehetővé. Az érzés, hogy a házból kilépve még sok-sok távolságban otthon vagyok, és ettől egyrészt erős, másrészt természetesen fáradt leszek. Hogy kislányos huncutsággal tölt el, mikor tudom, hogy valamit meg kéne csinálni, de én jusztse azt teszem, hanem valamivel kedveskedek magamnak – tudva, hogy a feladat megvár, de én vagyok döntési helyzetben, hogy lavírozhatok a kedv és a feladat összeegyeztetésében.

Világéletemben városiként, majd hét év elteltével is úgy botladozom a falusi teendők között, mint Ladó Gyula Lajos, mindenki Tutajosa a Tüskevárban. Álmodozva, naivan és olykor keserűen nyelve a tanulságokat. Matula szerepét az élet játssza. S ha eltérek valamilyen oknál fogva attól, ami igaz, praktikus, gyakorlati okokból indokolt, annak mindig kaland a vége. Így jutottak a néma kacsáink a kút tetejére, Nándi a kecske pedig a hálószobánkba. Anekdotázhatnék sokáig derűsen, ám ezek valahol fájdalmas tapasztalások is. Újra rádöbbenni, hogy mennyi tanulás előtt állok még, s alázatosan fogadni a leckéket. Látni, hogy ezek tapasztalások és nem kudarcok. Megrázva magam újra nekiindulni a további lépéseknek. Hinni, hogy képes vagyok új tervek megálmodására és megvalósítására. Dönteni és vállalni a következményeket.
Ennek fényében, ősszel begyűjtjük, ami termett. Ha termett. Aratás után kimegyünk a szomszédos földekre maradék kukoricát gyűjteni, „böngészni” a juhok számára. Igazi kincskeresés és később öröm, látni a birkák ropogtatását. És persze belegondolni, hogy egy fityingünkbe se került. Ezen kívül azért szénával egészítjük ki azt a kevés füvet, amit még össze tudnak maguknak keresgélni a telken. Az első fagyok beálltával, téliesítjük a baromfiállomány szálláshelyét. Ami azt jelenti, hogy a karámból sötétedéskor, az istállóba hordjuk őket a lábuknál fogva, kettesével. Lenyírunk a vitorlás tollaikból és új hotelszobájukkal kínálva őket - mely leginkább egy lendítéses befelé dobáshoz hasonlít - hagyjuk őket elnyugodni. Lekvárt, zöldségeket tartósítunk és teszünk el. Csak játszósan, örömből. Ha nincs rá munka mellett kapacitás, csökkentjük a magunkkal szembeni elvárásokat. Persze, ez nem mindig könnyű feladat. Ilyenek vagyunk, mindig továbbnyújtózkodnánk. De akkor jön a Lecke és jól orron koppint minket. Ha vágyunk rá, ha nem. Olykor bölcsebb a megfontolt álomba szenderülés, mint plusz egy konyhai baleset.

Bárhányszor megvizsgáltam a magam viszonyát az állattartáshoz, mindig oda jutottam, hogy nem nekem való. A megfigyelő státuszát szeretem: tisztes távolból véletlenül meglesni, amikor saját életterükben szabadon léteznek, cselekszenek. Tudom, hogy nem releváns tapasztalat, valahogyan mégis mélyen belém ivódott (a mesék vagy a valóság által?), hogy az állattartók maguknak valók, hallgatagak, az érzelmeiket nehezen fejezik ki. A növénytartók, a szántóföldi gazdák már kicsit beszédesebbek, széllel béleltebbek (meg ugye a szénakazal mítosza, amíg a magad összeszurkált bőrén meg nem érzed). A kertészek, na ők az agrárium locsi-fecsijei. Világutazók. Gyűjtők. Szenvedélyesek. A jövőben élők. Én is megélem annak a kínját, hogy mindent együtt és egyszerre kéne csinálni – játszani és olvasni is. És amikor rendszeresen az utóbbiakat választom, akkor azt a növényeink jobban kibírják, mintha állataink lennének.