Balázs Kaddisára (https://falusag.hangfarm.hu/2026/08/towering-inferno-the-rose-falusag-hallgato-2) reagálva, onnan eszembe jutva:

Ha egyszer meghalok, kérlek ezt énekeljétek:
Látjátok testvérek, ennyi az élet.
Sőt.
Nem is kell énekelnetek, elég, ha hagyjátok a papot és a kántort kibontakozni.
A katolikus temetés legszebb dala ez a dal.

Benne a halott szól a megjelentekhez: és ahány versszak, annyi hangsúllyal lehet értelmezni a refrént: Látjátok testvérek, ennyi az élet, zárul földi pályám, immár sírba térek! Az aktuálisan elhunyt életének egy-egy mozzanatára gondolva, lehet ez: dühös, szép, nyugodt, elégedett, kesergő, kegyetlen és boldog. És mégis személytelen a dal, bárkire alkalmazható.

Megpróbálom leírni miért szeretem.
Amikor a nagybátyámat temették, emlékszem az unokatesóm nagyon készült. Volt egy zenekara és gitárral a Halleluja c. dalt adták elő (https://www.youtube.com/watch?v=YrLk4vdY28Q). Imádom ezt a dalt. És sok szempontból tökéletes választás volt. Nagyon jól is játszották. Annyira, hogy mindenki hangosan sírt – ahogy kell. Az unokabátyám be se tudta fejezni, a gitárjára dőlt és zokogott. A szertartás eme pontján többen kimentek, szünetet kellett tartani.
Talán ilyennek kell lennie egy temetésnek.
Talán nem.
Nem tudom mennyire szólt ez rólunk, mennyire a halottról és mennyire a lényegről. Egy végső lezárásról, egy szertartásról, egy beavatásról, egy elengedésről.
Szóval, ha engem temettek, akkor légyszi ne. Nekem jó a két felavatott – a pap szentségi értelemben, és a zeneileg művelt kántor –, akik előadják. Talán kevésbé hangzatosan, kevésbé tisztán – kétszólamban szeretném hallani ezt az egészen egyszerű dalt. Ami pont attól tökéletes, hogy nincs túlgondolva és minden benne van, és arról szól, amiről kell. Ennyi.
A temetés lezárás, és – én legalábbis így szeretném – legyen benne hagyomány. Igen a hagyományosság sokszor személytelen, sokszor indokolatlanul rideg, de méltóságot ad, és a lényegről nem viszi el a figyelmet. Katolikusként a lényeg, hogy egy földi pálya zárul, hiszünk az öröklétben, és egy jobb kezdetében. Nem az egyén a lényeg, hanem egy aktus, egy utolsó avatás, előrelépés. Egy vigasz az itt maradottnak, remény a rokonoknak, és segít felfogni azt, hogy a halál az élet része.
Miközben a nagybátyám temetésén ültem arra gondoltam: hogy utáltam az esküvőn a kötelező köröket (tortavágás, menyasszonyszöktetés, pénzsöprés, átöltözés, pálinkázás, stb.) Mégis mennyivel könnyebb volt a szertartásra és a lényegre figyelni, mivel minden rokon tudta mi után mi jön, mikor mit kell csinálni és nem esett szét az egész. Nos a hagyományos dalok – legyen szó bármilyen ünnepről, szertartásról, eseményről – is rendet tartanak. Megelőzik a káoszt, a fejetlenséget, a hisztit.

A kaddisnak megfelelően ez a dal sem kispiskóta ám: Bár a modern dallam és a rímek csak 100-130 éve lejegyzettek, a dal nyitó sora egyértelműen és bizonyíthatóan az 1192–1195 között keletkezett Halotti beszéd és könyörgésre utal vissza. Csak míg a Halotti beszéd az itt maradottaknak a halottra vonatkozó könyörgése (legyen neki jó), addig a Látjátok testvérek a halottnak az itt maradottaktól való búcsúzása és a saját lelkéért való könyörgése. A két szöveg szerkezete és üzenete hasonló: más-más szemszögből, de ugyanúgy egyetemes könyörgés. Sokak szerint ez a dal a 800 éves szövegnek a nép nyelvén történő értelmezése, ahogy az emberek ezt a több száz éves imát magukra alkalmazták. Talán pont azért olyan személytelen és zseniális, mert ennyi éven át csiszolódott. A néprajzkutatók az ilyen énekeket „paraliturgikus” (templomon kívüli, népi ájtatossági) énekeknek nevezik, mivel nem a hivatalos egyházi énektár részei, ezért nincsen pontos forrása ennek a dalnak sem. Ezt a dalt is generációk görgették tovább és tovább. És a dallam: tökéletes, mint egy kis gregorián: tiszta, nemes, egyszerű. Elrontani sem lehet.
Sajnos nem találtam megfelelőbb videót, mint egy blues feldolgozást (értelemszerűen temetésen nem videóznak), de talán, aki kevésbé szereti a népénekek stílusát az jobban is élvezi így: https://www.youtube.com/watchv=hXqxdgpvVSo

Szövege:

Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám,
immár sírba térek!

Jó Atyám, Teremtőm, Istenem!
Visszahívtál, s hozzád vágyik lelkem.
Nagy hatalmadért hódolat illet Téged,
Atyai kezed a bajban óvott, védett.
Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám,
immár sírba térek!

Szent Fia Istennek, áldott Krisztusom,
Végső szavam színed elé jusson:
Ki meghaltál értem keresztfádon,
Égi hazámat tőled hittel várom!
Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám,
immár sírba térek!

Szentlélek Úristen!
Mindig a jóra hívtál,
Most se hagyj el, mikor rám a megnyílt sír vár!
Oly sokszor vigasztaltál gondban, vészben,
Üdvösségem ma tőled újból kérem.
Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám, immár sírba térek!

Szűz Mária, Istennek szent Anyja!
Hányszor szállt hozzád szívem hangja,
Hogy halálom óráján, imádkozzál értem,
Tőled ezt bízva, buzgón kértem.
Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám,
immár sírba térek!

Szent Őrangyalom és védőszentem, Pártfogoljatok Isten előtt engem! A hit-, remény-, szeretetért áldva áldom, Ő lehet egyedül célom, boldogságom. Látjátok testvérek, ennyi az élet, zárul földi pályám, immár sírba térek!

Adj, Uram, áldott nyugodalmat hívednek,
Engedd örök fényét látnom fönn a mennynek!
Hadd dicsőíthessem ott a Háromság egy Istent,
Köszönve oltalmat, létet, halált, mindent!
Látjátok testvérek,
ennyi az élet,
zárul földi pályám,
immár sírba térek!

Ennél többet mondani vétek. Legyen ez utolsó szavam hozzátok.

Ennek a szösszenetnek a címe sokkal reménykeltőbben hangzik, mint ahogy jelenleg érzem magam, ugyanakkor a ma éjjeli akaratlan virrasztás és esőhallgatás (végre!) után beáramló napfény mégiscsak egy kis reménnyel ajándékozott meg, amit már hetek óta nem éreztem. Még nincs egy hónapja, hogy eluralkodott rajtam egy zsigeri rossz érzés, valamiféle balsejtelem, ami aztán egy eredetileg vágyott külföldi nyaralás során drámaian kibontakozott és alapjában dúlta fel a hat és fél éve szeretettel építgetett párkapcsolatomat, amelynek így vége szakadt. Azóta meglehetősen sok szembesülésem adódik magammal és ezek nem igazán segítenek a nyár könnyedségét megélni, hogy ne mondjam, inkább meglehetősen a mélybe taszítottak, és ha ez nem lenne elég, társult a szívfájdalom mellé hangszálgyulladás, mandulagyulladás és egy kisebb tüdőgyulladás is, amelyek sok tekintetben szimbolikusan végigkísérték ezt az érzelmi földrengést.

Ennyi idősen (46, szerencsére nem lábméret, hanem női kor) az ember már tudja, hogy nem kell annyira megijedni, mert a fájdalmat úgysem lehet megspórolni, valamiért csakis azon keresztül tud kibontakozni, megszületni az új minőség. (Ezzel messze nem azt akarom mondani, hogy örömön és boldogságon át nem lehet egy következő szintre jutni, csak éppen ha a fájdalmat kapjuk, akkor azzal kell jól élni.) Ettől függetlenül azért mindig rémisztő, amikor ez elkezdődik, főleg, ha villámcsapásszerűen ébredünk rá, így azért elagonizálgattam egy darabig, mire a mai napsugár megcsillantott a fájdalmon és szomorúságon túl végre egy halványan örömteli fényt is.

Az ember ilyenkor szívesen veszi a barátnői támogatást, nőként enélkül a szolidaritás és szeretet nélkül hol is lennénk! Egy barátnőmmel való beszélgetés közben így aztán feljött a tánc mint téma és rájöttem arra, hogy miért van bennem az az elképzelés már évek óta, hogy ki szeretném próbálni a tangót. Az eddig is világos volt, hogy a néptáncban azt éltem meg, hogy ugyan a partner megtart és vezet, de azon az áron, hogy nőként csak azt teheted meg, ami felé ő irányít, alapvetően nincs semmilyen szabadságod, csak amikor végre elengednek forogni (akkor is sok férfi felejti el, hogy ebben gyönyörködni is lehet, nemcsak bosszankodni azon, hogy ő már végzett a csapássorral, a nő pedig még éli a szabadság mámorát a forgásban), és ez egy ideje már nagyon nem az én világom: ez volt a házasságom alapja, annak pedig már hét éve vége, de igazából a vég kezdete már ott is előbb jelentkezett. Még mindig jó a néptáncban néha megmerítkezni, mert sok szép érzés és emlék fűződik hozzá és nagyon szeretem és óriási értéknek tartom továbbra is, de ezt a nőiséget már rég kinőttem és nemcsak nőként, emberként sem vágyom ilyen típusú kapcsolatokra.

Átmeneti latintáncokkal való kacérkodás után számomra a swing jelentette a következő lépcsőfokot, amikor berobbant az életembe és minden más szabadidős tevékenységet elsodorva szárnyra kapott, és még most is repülök. A swingben (lindy-hop) nem feltétlenül klasszikus férfi-nő szerep van, bár azokra épül: vezető és követő is lehetsz, nemtől függetlenül, helyzettől és kedvedtől (no meg tudástól) függően és ugyan a partnerek tartják egymást, a vezető vezet, méghozzá óriási szabadságot hagyva a követőnek, azaz az én szemüvegemen keresztül a nőnek (és viszont is igaz ez), ráadásul ez egy nagyon egyenlő viszony és elképesztően életigenlő, örömteli és dinamikus, ugyanakkor itt nincs kifejezett hangsúly azon, hogy valaki feltétlenül megtartson – vannak figurák és helyzetek, amikor igen, bár már inkább egy magasabb szinten, de amúgy jó nagy szabadság van (ami egyébként nagyon kell nekem) és ezeket a megtartós figurákat akár ki is lehet kerülni, nem muszáj, hogy sor kerüljön rájuk. Imádom, mert abszolút az egyenlő mértékű kapcsolódáson és az egymásra való ráhangolódáson alapszik és rendkívül szórakoztató és felszabadító. (Mindez az én megélésem, nem vagyok táncoktató, sem profi, egyszerűen bennem ezt nyitották meg ezek a táncok.)

Egy ideje viszont munkál bennem a vágy arra most már, hogy valaki egyszer végre megtartson ÉS egyben szabadságot is adjon. A beszélgetés és a szívfájdalmas hetek alatt ébredtem rá, hogy ennek a lehetőségét látom a tangóban és ezért vonz már egy jó ideje, noha még nem kezdtem bele, hogy kipróbáljam. És aztán lehet, hogy nem is bizonyul igaznak ez a megérzésem, de úgy döntöttem, megkeresem a lehetőséget, ahol belekóstolhatok. Már csak egyfajta tesztként is: tudok-e én egyáltalán bizalommal támaszkodni a másikra? Mit érzek majd, ha sikerül? Mit érzek majd, ha nemcsak, hogy sikerül, hanem a másik még megtartani is képes lesz? Ugyanis a párkapcsolati dinamikáimban ez nekem nehezen megy, végül részben azért is zártam le ezt a két hosszú kapcsolatot (egy házas és egy ház nélküli szerelmet), mert nem tudtak tartani ezek a férfiak, de én sem próbáltam meg eléggé támaszkodni – mert féltem. Sokat féltem, alapvetően a szeretetük és a kapcsolat elvesztésétől és annak ellenére, hogy alapvetően bátor nőnek tartom magam, még mindig nem vagyok eléggé az, ráadásul lényegi szinten nem vagyok az a szerelemben. Csúfos kudarcként éltem meg elsőre ezt a felfedezést (azt nemkülönben, hogy már a B oldalon sikerült csak erre rálátni), de mivel az egyik szupererőm a dolgok negatívból pozitívba fordítása, ma hajnalra rájöttem, hogy erre mindig támaszkodhatok és akkor itt a lehetőség, tessék elkezdeni tanulni! Ez legalább mindig jól ment nekem, imádok tanulni, ahogy a tánc sem okozott soha csalódást, csakis örömöt és milyen szépen le is írta az eddigi szerelmi koreográfiáimat. Ráadásul a tangóban, ha megszakításokkal is, de folyamatos az ölelés, ami életem egyik legfontosabb mozdulata és elképesztően vágyom rá, gyakorlatilag mindig, a hétköznapokban is és nemcsak a szerelmi ölelésre, hanem mindenfélére.
A rengeteg könny után mára már azt érzem, hogy hajrá, drukkolok magamnak: akkor tessék táncolni!

Eszter képeslap fotója

A falu feletti világ. A felső korzó. Teljesen más használati és szokásbeli szabályok vonatkoznak rá, mint egy városi, vagy hivatalos főutcára. Ott a korzózás íratlan, de alapvetően megvalósuló lényege a megnézés és megmutatkozás, a társadalmi nyilvánosságban való részvétel. Felöltözök, hogy megnézhessek és megnézhessenek. Elindulok akkor, amikor a legnagyobb eséllyel, a legtöbb ember között tehetem ezt meg. Maskara és cicoma. Közös megélés.
A felső korzó mindenkinek a sajátja. Nem adja. Privát. Egyéni. Csak az enyém.
A felső korzón csak egyszer találkozol, akkor is véletlenül. Másfelé kanyarodok, és legközelebb mindenki figyel rá, hogy abban az idősávban ha teheti, ne menjen. Merthogy ide mindegyikünk azért jön, hogy azt érezhesse, hogy ez a tér, ez a táj csak az övé. Hogy egyedül ő lehessen. Lakatlanul naplementét nézni, bálatetőn ábrándozni, agrotájban terepfutni, síró babát elaltatni, kutyákkal kószálni vagy éppen porozósan motorozni. Cselekvéseinket teljes privátságukban megélni. A táj szeme nem ítélkezik.
Mi igen: a fennsík, a hátsó kertek felől érkezőt észrevesszük, szemmel kísérjük és tartjuk. Korzófelügyeleti helyőrség.

Nyári naplementézés

Rajt előtti 'bárki nyer, azért szeretlek' pacsi (Balázs fotója)

Tarló (Eszter fotója)

Lucerna bála tetején

Őzek (Balázs fotója)

Átszineződve (Eszter fotója)

Tavaszi vihar (Eszter fotója)

Altatás (Nelli fotója)

Dávid motorja (Dávid fotója)

Mariannék kutyái (Mariann fotója)

Az egyetemista apukám

Apukámról ez egyik legikonikusabb képem, mikor alul behúzott, motoros-szerű bőrdzsekiben, kopaszra nyírtan van lefotózva. Egyetemista. Magában való. Nem az a büszkélkedő fajta, de amikor felhívtam, hogy a turkálóban az unokái műbőr dzsekit vettek, elégedettséget véltem a hangjában felfedezni. Az átküldött kép kimondottan örömet szerzett neki. Na, ezek tudják, hogyan kell fiatalnak lenni.

Kultusz: a fiatalos lázadás és a nonkonformizmus abszolút jelképe.
Marlon Brando 1953-ban A vad című filmben.

Életigenlések és meghasonlások. Változások.

A diplomás apukám....

---

Fannit olvasva a hitelesség fogalmát azt hiszem még nem értem. Tegyük fel, hogy buta vagyok, ostoba és csaló. Akkor-akkor vagyok hiteles, ha ehhez tartom magam? Ha a hitelesség mértéke én vagyok, akkor hol a jobbá válás? Ami nekem jó, az nem feltétlenül jó a másiknak. Visszahatva meg rám sem. Ráadásul a saját pszichém sem fejthető meg soha. Az egyén nem áll meg magában: mindig egy közösségben értelmezhető, az hat rá, ő hat rájuk, adott környezetben/szituációban mindig máshogy reagál az ember. Szóval a hitelesség nekem kicsit fura. A jellemet még érteném. Hogy van egy mérce, amit az ember gondol magáról, a szerepéről, a céljairól a világban – nyilván jó, ha összhangban van az emberrel – de mindenesetre, ez egy iránytű az egyén számára, és megpróbál ahhoz mérten kiszámíthatóan, következetesen alkalmazkodni – mert élettapasztalata alapján az neki a legjobb. Ebben én több fantáziát látok.

Ott csúszol el, hogy a hitelesség mértékének az egyént, és nem a felsőbb jót, az Igazat veszed. Hitelesen, önazonosan törekedni a jobb, az igazabb, stb. felé, ami igen, egyrészt kulturálisan meghatározott, másrészt pedig a vallásoktól és közösségektől függetlenül, vagy mindegyikkel egyet értésben, ahogy jobban tetszik, léteznek a közös emberi értékek - ezt senki emberfia nem vitatja. Hitelesnek lenni szerintem "csak annyi", hogy az emberi alapértékeket egyéni úton képviselni: pl. lehetsz jó anya úgy is, hogy szoptatsz, úgy is, hogy nem. Belsőd ellenére ne szoptass, de lásd el a gyerekedet, stb. Szerintem csak ennyi. A belső iránytűt igazítsd a szent felé, és találd meg azt az ösvényt, amin eljutsz oda. A jellem az nem cél, az az, amit alakítani kell. A hitelesség a felsőbb felé törekvés, de az alap jellemvonásaidat (a jó tartományon belül) elfogadva. Itt bejön a szubjektivizmus, de mindig a jó tartományon belül. A patologikus ebben nincs benne.

(e-levélváltás Magdival, 2026.07.09.)

---

Szépségével vonzani
Zarándoklatként belépni
Azt gondoltam, hogy furcsa, hogy nem lesznek fák
Páfrányerdőnek hívom, de igazából ez egy elegy erdő
Belátom a teret – minden zöldben fürdik
Vöröses-kék hangok áradnak a fákról
Embereket nem képzelek el sohasem
Mezítláb járom végig az utat
Mohapárnába süppedek bokáig
Homok karistolja talpamat – sziklás meredélyen emelkedek
Kellemes idő van, naplemente előtti késő délután – hosszúak az árnyékok
Kráterek – vulkanikus szél sikít
A viharral a teljesség közeleg

---

Átalakulunk

---

Attilával és Miklóssal a PTE MK EZM Nyári Egyetemen a Fenntartható hangleírások kurzuson beszélgettünk, tájhangosítottunk és a fenti szöveget alkottuk, amit aztán a bemutatóesten, 2026. július 17-én adott elő Tarnai Kata, Aza Luca, Gyenes Zsolt, Horváth Szabina és Szarka Júlia.

A külső magabiztosság elérésével néha még küzdök, de a magam-biztonságba talán életkoromnál fogva kezdek végre belépni.
Fiatal testemen csak a hibákat, a tökéletlenségeket, az elégedetlenkedni valókat láttam meg, aztán szép lassan megértettem, ennél szebb, vonzóbb, tökéletesebb nem lesz – ezzel kell együtt dolgozni, együtt élni, a lehetőségekhez képest megszépíteni.
A pad-sorozatot elemezgetve vagy Zsuzsa és Réka közös portréját nézve-értelmezve döbbentem rá, hogy a testemhez való viszonyomban az elégedetlenkedés hangjai már nem dübörögnek, hanem azok az erőteljes viszonyulások átfordultak megértett elégedettségbe. Az elfogadáson túli hálába és örömbe, amikor nap mint nap azon kapom magam, hogy már csak az fontos, hogy miért is jó ez a kis test: mennyi gyönyört és örömet ad, milyen sokat tud futni, labdázni, hajolni, guggolni, úszni, de tud nyugton ücsörögve pihenni, tud kehelyként minden álomnak, vágynak megtartója lenni. Ez a kis test tart ide, ebbe a kertbe, erre a padra.
Fenéksúly.

Zsuzsa és Réka az Okosház gangján

Gábor és Gida a padon

Tünde és Enci a padon

Én és Jakab fiam a padon

Mindig elérhetetlennek tűnt számomra az éteri finomságú test. A tökéletes papírszerűség. A kertből bejőve bárhogyan súrolom, sohasem leszek habtiszta. A földhöz kötöttség vadságot, dimenziót ad. Viseltes, karistolt lesz tőle az ember.

Óvakodjatok a meséket és regényeket olvasó lányoktól!
Azoktól minden kitelik!
Azok a mesékből azon nevelkedtek, hogy minden jó, ha vége jó, és a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig bűnhődik. Hogy csak a szorgalmas jut előre, és csak az igazság győzhet. Továbbá a harmadik fiú mindig a legokosabb, a legszebb és a legkedvesebb, és övé a legszebb királylány. De legalábbis a legokosabb, a legkedvesebb, a legaranyosabb, a legjobb szívű.
A regényekből pedig megismerik a mindent legyőző szerelmet, a végtelen szenvedélyt, az önfeláldozást, a mártíromságot. Azt, hogy bármit megér egy fordulat, egy kis bonyodalom. Minden túlélhető, hogy megéri szenvedni, mert majd lesz jutalom mégis. Sőt hisznek az egymásnak teremtettségben, a soha el nem múló szerelemben, és Igaziban.
Ó ezek a lányok aztán úgy gondolják, amikor elolvassák a mesét, becsukják a könyvet, hogy így kell élni!
Nem megalkudva, nem megtörve. Vagy ha beletörve – akkor bele is halva. Nyitott szemmel álmodoznak. Ezeknek nem elég a szemétkivitel, az együtt tespedés, a hétköznap, a rutin. Értük rajongani kell, szeretni őket, lesni kívánságukat. Ünnepelni, titkolózni, repülni, szállni – ez a cél. És persze cél is mindig van, valami felé törekvés, ami majd elhozza a boldogan élteket.
(Eleve ezek boldogan akarnak élni, és nem csak úgy élni, éldegélni.)
Ó jaj fiúk!
Az ilyen lányok soha nem nyugszanak, nem hagynak békén/csendben/magadra. Ezek macerálnak, sutyorognak, dalolásznak, izegnek-mozognak, akarnak, szenvednek, sóhajtoznak, sírdogálnak, tesznek-vesznek, pillát rebegtetnek, szépítkeznek, sündörögnek, bújnak, hangokat adnak és csiholnak ki. Ezeknek meg kell felelni, sőt felelni kell.
Csak a gond, csak a baj!
S ha vallásos!
Na akkor kezdődik az igazi gond!
Ezek még ráadásul hisznek valami földöntúli jóban, az Abszolútban, abban, hogy van valami megmagyarázhatatlan, és mindennek van értelme. Ennek magyarázhatod aztán, hogy így a realitás, egyáltalán, hogy van racionalitás, lehetsz földhözragadt, nehézkes, mint egy bika.
Ezek ezt meg sem értik.
Simán kérik a lehetetlent, követelik a mindent, sőt azt gondolják ez így természetes. Ez a világ rendje!
Ó jaj fiúk!
Bajban vagytok!

Kedves Öcsém!
Úgy döntöttem, összeszedek pár, szerintem az időnek ellenálló (ebben nem vagyok teljesen biztos, de emberi életidőnkben talán igen), azaz (általam) örökérvényű(nek gondolt) és egyetemes humanista értéket kifejező gondolatot nagyon egyszerűen, közhelyszerűen megfogalmazva, mert mostanában arra jutottam, hogy akármilyen változásban is van a világ, igenis van pár stabil építőkő, amelyek mindig is érvényesek lesznek. Ezek egy része kulturálisan is meghatározott, de mivel én ebben a nyugati típusú kultúrában szocializálódtam, ez nem túl meglepő és valószínűleg nem von le az értékéből, sem az egyetemességéből, bár utóbbin biztos lehet vitatkozni, de most nem fogok. (Minden kultúra hozzájárul így vagy úgy az egyetemes törvényszerűségek leírásához, ilyen szempontból a nyugati típusú sem rosszabb, mint bármelyik másik.) Szerintem ezek mentén lehet élni, mégpedig okkal: az Élet meghatározó törvényeit jól leírják, már amennyire ezeket emberileg meg lehet fogalmazni, és nincs belőlük sok, noha sokféleképpen lehet róluk beszélni és sokféle megfogalmazásban lehet velük találkozni. Lényegtelen, mennyi idő telik el, miket fedeznek fel közben, éppen milyen elméletek aktuálisak, mennyit tudunk az emberi agyról, viselkedésről, pszichéről, a világ bármely területéről, mennyit fejlődött a technológia vagy éppen nem, ezek mondhatni az emberiség hajnala (legalábbis az írásos hajnala) óta velünk vannak és rendszerektől, változásoktól függetlenül ezekhez térünk vissza, ha jót akarunk magunknak.
Nálam sokkal értelmesebb emberek már rég megírták ezeket, de egy irodalom-lista helyett álljanak itt ezek összegyűjtve, lecsupaszítva. Mivel közhelyek és a megfogalmazásuk is közhelyszerű lesz, nem elsősorban aggyal, értelemmel érdemes őket megérteni, hanem átérezni, átélni, intuitív módon megragadni kell őket. Ettől függetlenül mivel mindig hangsúlyozod, hogy számodra fontos érteni is, hogy mi miért úgy van, mert akkor könnyebb befogadni, megtanulni, mindenhova teszek egy kis miért-gondolatot is, itt-ott pedig némi extra töprengés is színesíti a mondanivalómat.

ᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥ

1. Az egyén nincs magában, csak a többi emberrel, közösségben együttműködve van értelme az életének. Ha együttműködik a többiekkel, értéket teremt, mert fenntartja az Életet, ha pedig ezt a törvényt megszegi, pusztít és önmagát is pusztítja, hiszen az Élet-ellenes. Ez egyéni és közösségi szinten is így működik, azaz minden mindennel kölcsönhatásban van és igaz ez az ún. élő bolygóra kiterjesztve is. József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat” Miért? Az Élet egy szövedék, egy szőttes, olyan átláthatatlan mennyiségű szállal kapcsolódnak egymáshoz az élőlények a bolygónkon, hogy minden mindenre hatással van, ha nem is közvetlenül. Az egy fajhoz tartozó élőlények kooperációja természetes, velük született és ha egymásért dolgozva léteznek, akkor építenek, ha pedig megszegik ezt a törvényt, akkor pusztítanak és emiatt egyben pusztulnak maguk is. Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyvében ezzel foglalkozik, csak éppen a fákról ír, de pont ugyanezt el lehetne mondani az emberekről is. Az individualista társadalmakban lényegükből, az elszigeteltségből következően létezik pl. a depresszió, ami nem lelhető fel mint mentális állapot/betegség egyik olyan társadalomban sem, ahol egymást segítő szövedékben élnek például a (ma elmaradottnak tekintett) bennszülöttek. A család mint legkisebb abszolút értéknek tekintett közösségi egység alapú társadalmak mindig egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak – az ne tévesszen meg minket, hogy az ún. modern, nyugati típusú családok betegítőek is tudnak lenni, hiszen ez csak azért van, mert nem lényegük szerint családok: nem egymást és az egyének puszta összességénél magasabb rendű közösséget támogató egységek (minden közösség több mint csupán az egyedek összessége, mert az így már komplex rendszer), hanem egymás mellett élő egyének, akik nem alkotnak valódi családot a szó lényege szerint. (Az élő bolygó elmélet egyébként azt állítja, hogy a bolygó komplett bioszférája és az élettelen anyag együtt egy hatalmas szuperorganizmust alkot, ahol minden létező a fennmaradás, azaz a szuper-rendszer fennmaradása érdekében lép kölcsönhatásba és állandóan változó egyensúlyi állapotokat hoz létre.)

2. Az Élet kincs, azaz érték. Miért? Az életet valamiért ajándékba kaptad, azt nem tudom, miért, de minden így kapott időpillanat érték. Ha nem az lenne, nem kaptad volna, mert az érték ellentéte az értéktelenség, márpedig azt az Élet nem hoz létre, mert ellenkezik a belső logikájával. Az önmagáért létező szenvedésnek/áldozatnak az élő organizmusok világában pedig szintén nincs értelme, tehát nem arra teremtettünk. Szenvedni, azaz valamiről lemondani és másnak adni legfeljebb más érdekében értelmes, de az egyben a saját érdeked is, mert a közösség együtt erősebb, tehát más érdekében lemondani valamiről és neki adni a sajátodból egyben Téged is erősebbé tesz, mert az egész közösséget teszi azzá. Ezek persze nem mindig kitapintható törvények és nem is mindig direktben működnek – még az is lehet, hogy szemmel nem látszik az áldozat eredménye, az energiák szintjén azonban mégis működik. (Hozzátenném, hogy a valóban értelmetlen szenvedést, fájdalmat, mint pl. egy haldokló fizikai fájdalmait mindenképpen etikus csillapítani, megszüntetni, mert azok nem áldozatok, nem adnak hozzá az egészhez.) Extra töprengés: Albert Camus: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.” Ezt az idézetet a gimi utolsó pár hónapjában találtam és végül ez lett az osztály búcsúüzenete a ballagáskor, megvan még a ballagási meghívónk, ott van rajta szépen. Azt gondolom, hogy akkor még csak hinni akartam ezt, de ma már pontosan tudom, hogy ez is egy törvényszerűség – a boldogság nem önmagáért elérendő cél, hanem a közösség érdekében: egyéni felelősség, de közösségi érdek és a közösség részeként egyéni érdek is. Egy boldog ember hozzájárul a közösség egészségéhez, erejéhez, ami ezáltal őt is védi, tehát mivel állandó kölcsönhatásban élünk, minden visszahat mindenre.

3. Ha energiát teszel valamibe, az működik, ha nem, az nem működik. Amennyit beleteszel, annyit is tudsz kivenni belőle, illetve annyi sugárzik tovább. Miért? Azt gondolom, ezt nem kell magyarázni: Newton írta le (még nem teljesen) modern fogalmakkal az energiamegmaradás törvényét, de egyrészt nyilván leírás nélkül is érvényes az egész univerzumban (bár Einstein elmélete szerint kozmikus léptékben nem teljesen pontosan így, de hogy akkor pontosan hogyan, arra ő sem adott igazi választ vagy legalábbis azt nem értjük), másrészt már Epikurosz is beszélt erről az ókorban és ki tudja még, hányan megfogalmazták vagy éppen csak érezték ezt az egyetemes törvényt. Az én kis egyéni szintemen erre csak bizonyíték van, még soha nem cáfolta meg semmi, csak alátámasztotta – ez persze egy tudományos értekezésben nem lenne bizonyító erejű, sőt, de én most csak azt tudom mondani, amiben hiszek, mert megélem. Extra töprengés: Ez egyébként nem máshoz kötődik, mint a termodinamika 1. törvényéhez a fizikában: az energiamegmaradás törvénye szerint a semmiből nem lesz semmi, tehát az energia nem keletkezhet a semmiből és nem is semmisülhet meg, hanem átalakul egyik formából a másikba.

4. A világban csak a Jó mentén érdemes működni, a Jó működtetésének feltétele pedig a másik lényéhez való kapcsolódás. Miért? Az energiák törvénye miatt – ez az előbbiből következik. Amibe jó szándékot, energiát, akaratot fektetünk bele, abból jó is következik, amit pedig rossz szándékkal teszünk, akarunk, működtetünk, az a rossz visszaszáll ránk is. Ne tévesszen meg minket, hogy a mai világban mondunk ilyeneket, hogy „rosszul akarja a jót”, mert ez csupán annyit jelent, hogy nem a másik szempontjából, nem hozzá kapcsolódva érzékelte valaki, hogy mi a jó, hanem magából kiindulva, a saját elképzelései szerint. Abban a pillanatban, hogy a másik igazi lényegéhez kapcsolódva akarjuk a jót, az valóban jó is lesz, mert neki akarjuk és nem a magunk világa szerint. Extra töprengés: Talán ez lenne egy igazi házasság alapja: „jót akarok Neked a Te lényeged szerint és azért, mert Te ennek örülsz és ettől jó Neked, nekem is jó, mert fontosabb vagy számomra, mint a magam akarata.” Talán. Azt gondolom, kevés ember érti ezt meg és még kevesebb tudja gyakorolni, mert a mostani világ eleve nem erre van berendezkedve és pontosan ezzel ellentétes üzenetek között növünk fel. Ráadásul mélyen összekapcsolódni a másik igazi lényegével eleve egy kíváncsiságot, aztán pedig nyitott, ítélkezésmentes odafordulást, majd intuíciót is feltételez, de pluszban még reflektálást is minderre, azaz megismerést, tanulást – kinek van ma erre ideje, hogy valóban meg akarja ismerni a másikat? Ki tanulja egyáltalán meg ezt, hogy ez egyébként egy emberi feladat lenne? Pedig ha nem tanuljuk meg, hanem csak a társadalmi, genetikai, evolúciós push miatt választunk párt és nem tudjuk, hogy ennek mi a valódi célja, milyen törvényszerűség mentén működik, pluszban pedig még ilyen világban is élünk, ami ennek ellene megy már csak a hétköznapi működések szintjén is, akkor valójában nincs miért csodálkozunk, hogy nem működnek a legalapvetőbb emberi szeretetkapcsolataink – azért mondom többes számban, mert valójában ez nemcsak a házasságokra igaz. Érdekes módon az igaz barátságokban ez még mindig spontán működik, mindenféle túlagyalás vagy tudatosítás nélkül is, legalábbis többnyire, én ezt figyeltem meg.

5. Az intuíció elég jó irányító erő. Miért? Mert ez a belső iránytűd, amire akkor is érdemes hallgatni, amikor racionálisan már minden érvet végiggondoltál. Nekem a gyomromban működik – már mondtam korábban a gyereknevelés kapcsán, hogy mindig tudtam, mikor csinálom jól, mert ha a gyomromban nyugalom volt, akkor jól tettem, amit tettem, amikor meg éreztem, hogy ideges a gyomrom, akkor valami nem stimmelt. Persze reflektálni kell ezekre az érzésekre, hiszen akkor tudatosul valójában, mit is mutat ez a belső iránytű, ráadásul az intuíció ennél sokkal több, nem is tudom pontosan még, hogy micsoda, kontrollmániásként nehezen is engedem működni, de rajta vagyok, hogy ennek több teret adjak az életemben, mert egyértelműen működik, ebben viszont teljesen biztos vagyok.

6. Problémák igazából nincsenek – helyzetek vannak, amiket az élet dob és azokhoz alkalmazkodva, azokat elfogadva kell élni az éppen akkori legjobb szándékaink, legtöbb tudásunk, tapasztalatunk szerint. Miért? Mert minden élethelyzet ad valamit, tanít valamire, lehetőséget nyújt, hogy megéld és ha elég ügyes vagy, fejlődj általa. Nevezhetjük ezeket problémáknak és a rájuk adott válaszainkat megoldásoknak, de egyre inkább azt gondolom, ez egy negatív szóhasználat, ami nem annyira a jó energiákat indítja be. Talán inkább egyfajta tenni akarást, buzgólkodást, pörgést indít el, mint nyugodt, megfontolt választ. Persze vannak olyan személyiségek, akik örömmel oldanak meg problémákat, tehát nem akarom ezt tőlük elvenni, de valójában olyankor is az történik, hogy egy helyzet magasabb szintre kerül, az illető elégedettebb lesz, akár játékként élte meg, tanult belőle valamit, azaz nem egy negatív dolog, nem egy probléma történt valójában, hanem egy esélyt kapott az illető jobbá válni. Ráadásul vannak olyan élethelyzetek, amelyeken nincs mit megoldani – egy szeretett személy halála okozhat problémát az életünkben, mert piszkosul megviselhet minket, de nincs rá megoldás. Ez esetben a válaszunk erre az élethelyzetre természetesen a fájdalom és idővel az elfogadás, megbékélés lehet, legjobb esetben végül a hála, amit azért érzünk, mert egymás életéhez hozzá tudtunk valamit tenni. Legvégül pedig maradhat velünk az öröm afelett, hogy egyáltalán esélyünk volt egy másik emberrel mély, szerető kapcsolatban lenni valaha is.

7. Az idővel akkor gazdálkodunk jól, ha az értékeink mentén tartjuk a fókuszt. Miért? Mert minden más időpazarlás valójában. Rakonczay Gábor mondja gyakran, hogy már csak X db napunk van hátra az életből, így érdemes ránézni arra, mit csinálunk – ez egyébként pontosan ugyanaz, mint az ókori görög kultúrában a „memento mori” figyelmeztetés a delphoi jósdában, azaz, hogy „emlékezz a halálra”, de ne azért, hogy elmerülj az önsajnálatban, hanem hogy tedd meg, amit meg akarsz tenni, mert erre csak véges időd van, ráadásul nem is tudod, mennyi az a véges idő. Ezért aztán a jól megélt élet annyit jelent (nekem legalábbis), hogy a fókuszban azt tartod, amit lényegesnek gondolsz az életed szempontjából és a kis, apró mindennapi lépéseidet úgy tervezed meg, hogy ezek felé vigyen.
   Extra töprengés: Az élet értelme számomra tehát ez a típusú jól megélt élet. Ha bármilyen feltétezetten létező transzcendens erő/isten/égi órásmester/kreátor/stb. szempontjából akarom ezt nézni, akkor is ezt találom örömre érdemesnek (már ha azt gondoljuk, hogy örömüket lelik az emberben egyáltalán, tudja fene, többnyire inkább azt gondolom, hogy bármiféle teremtő gondolatára az emberi pszichének van szüksége): az ilyen értelemben jól megélt életet, amikor jól gazdálkodtunk az itt kapott időnkkel.
   Rakonczay elmesélte már többször, hogy amikor 3 percen múlt, hogy odaveszik-e az óceánban, mert pontosan tudta, hogy technikailag abban a helyzetben a hajója el fog süllyedni, akkor tényleg „lepergett előtte az élete”, de ebben a mentális állapotban a legszörnyűbb érzése igazából nem a halál, hanem az volt, hogy maradnak utána elintézetlen dolgok, lezáratlan viták, kapcsolatok – és rögtön ebben az időpillanatban megértette azt is, hogy nem fog meghalni itt és most, mert ezekkel még dolga van. Mivel valóban képes lett egy hullám erejével visszafordítani a hajót az utolsó percben, azt élte meg, hogy azért kapta ezt a hullámot és vele a túlélést, hogy innentől úgy élje az életét, hogy igyekezzen a mindennapokban is úgy törődni a számára fontos célokkal és emberekkel, hogy ha este lefekszik és másnap nem kel fel, akkor ne maradjon utána „elintézetlenség”, „be nem fejezettség”, hanem azt élhesse meg, hogy megtette, amit aznap meg kellett tennie, amit meg akart tenni. És ebben nem az a fontos, hogy valóban sikerült-e a hosszútávú célt elérni, hiszen bizonyos életcélokat, terveket, emberi kapcsolatokat éveken, évtizedeken, akár egy életen át formálunk – a lényeg, hogy jól használtuk-e ezekre az időt, ami megadatott.

8. Hitelesnek, önazonosnak kell maradni. Miért? Nem tudom, miért. Ez egy intuitíven megélt élettapasztalat, hogy amikor nem hazudok magamnak, hanem őszintén adok választ az életem kérdéseire és azok valóban az én válaszaim, tehát önazonos tudok lenni a döntéseimben, a választásaimban és ezekben felvállalom a felelősségemet, akkor ezt az Élet meghálálja. Talán azért lehet ez így, mert egyszeri és megismételhetetlen személyiségünk van és az Élet a biodiverzitást, a változatosságot támogatja, ez egy természeti erő. Extra töprengés: Innentől pedig beszélgettem egy kicsit az AI-jal, hogy átnézzem, hogy kötődnek egymáshoz a hitelesség/önazonosság, a biodiverzitás, az entrópia és az evolúció fogalmai, mert őszintén szólva kissé zavarosnak éreztem ezeket az összefüggéseket, azaz egész pontosan képtelen voltam az ezeket a fogalmakat magában foglaló tudáselemeimet összefüggésbe hozni – egyszerűen mert keveset tudok. Ilyeneket írt az AI: „A biodiverzitás azért törvényszerű, mert a sokféle faj egymásra épülő hálózata képes a legteljesebb mértékben kifacsarni a Napból érkező energiát, miközben eleget tesz az univerzum legfőbb parancsának: az entrópia növelésének. Az evolúció azért hoz létre megismételhetetlen egyedeket, mert a diverzitás a túlélés záloga. Ha minden ember pontosan ugyanúgy gondolkodna és cselekedne, az emberi faj képtelen lenne alkalmazkodni a változó világhoz. Az, hogy kötelességünk önazonosan élni, egy evolúciós és termodinamikai parancs.” Ez így egészen logikus és összhangban van a saját megéléseimmel is. Még extrább töprengés: Közben megértettem azt is, miért érdemesebb megújuló energiákat használni nemcsak szlogen szinten, hanem azért, mert a Föld saját energiáit felhasználni az emberiségnek mint technológiailag és társadalmilag komplex, sőt, egyre komplexebb jelenségnek egyrészt törvényszerű, mert az élet törvénye az, hogy energiát használjunk fel és ezzel növeljük az entrópiát (a szétziláltságot, rendezetlenséget), másrészt törvényszerűen pusztulást is jelent ebből adódóan, ha a Földre mint zárt rendszerre tekintünk, de ha az univerzumból érkező energiát kezdjük el használni, ami számunkra a Napból érkezik, azzal máris egy nyitott rendszerben találjuk magunkat, ahol az entrópia irányába ható működésünket egyensúlyba hozza a Napból folyamatosan érkező energia, tehát egyáltalán nem szükségszerű a bolygó pusztítása, sem önmagunk pusztítása még akkor sem, ha maga az entrópia, azaz a rendezetlenség, végső soron a maximális entrópia, azaz a halál felé való haladás univerzális törvény, a termodinamika 2. törvénye a fizikában. Azaz röviden:

9. Mivel az emberi társadalom egyre komplexebbé válik, ebből következik, hogy törvényszerűen egyre több energiát fogyaszt, és ezzel folyamatosan növeli az entrópiát (a rendezetlenséget).
10. Mivel a belső erőforrások (pl. fosszilis tüzelőanyagok) használatakor a Földet zárt rendszerként kezeljük, ebből következik, hogy ez a növekvő entrópia törvényszerűen a saját lakókörnyezetünk pusztulásához vezet.
11. Mivel a megújuló energiák (nap, szél) használatával az univerzumból – a Napból – érkező külső energiát csapoljuk meg, ebből következik, hogy a Földet azonnal egy nyílt rendszerré nyitjuk vissza.
12. Mivel ebben a nyílt rendszerben a Napból beáramló folyamatos energia egyensúlyba hozza és semlegesíti a mi lokális entrópia-növelő működésünket, ebből következik, hogy a technológiai fejlődésünknek egyáltalán nem kötelező pusztulással végződnie. (A Napból érkező tiszta energia segítségével a Föld képes kitakarítani, azaz a hideg univerzumba kisugározni a felesleges hőt és újrahasznosítani azt a szemetet, azaz a széndioxidot, amit mi termelünk, így a rendszer egésze nem esik szét. Ezért kell anyagi, tárgyi szinten is olyan anyagokat létrehoznunk, amelyek lebomlóak, mert ha tovább szaporítjuk a bármilyen fajta műanyagot, a Föld ismét egy zárt rendszerként működik ebben a tekintetben, mert az égvilágon semmi nem tudja a természetes körforgásba visszaépíteni a nem lebomló anyagokat.)

13. Azaz lényegében az emberi faj nincs pusztulásra ítélve törvényszerűen, ha jól választ, megfelelő döntéseket hoz, amelyek nem sértik az Élet törvényeit, hanem azzal összhangban működnek.
    Mindez egyébként most kiépülő, új gazdasági modellek kidolgozásában is megmutatkozik, de ez messzire vezetne, így itt ennek nem adok teret, pedig rendkívül izgalmas és egyébként reménykeltő. Lenne. Ha nem lenne a kvantumszámítógép fejlesztése egy skizofrén fázisban épp, amikor az élő gazdaság és az élő bolygó irányába is elmozdulhat a fejlesztés használata, de ugyanekkor teljesen a mai kapitalista gazdaság működteti a fejlesztésbe való invesztálás lehetőségét, ráadásul lehet, hogy az egész egy nagy nullát fog eredményezni, miközben elképesztő mennyiségű energiát tol bele az emberiség, ismét csak a Föld nem megújuló forrásait felhasználva...

14. Ezt az egész Életet a szeretet működteti.

Miért? Nem tudom, miért és azt sem, hogyan, sőt, az is lehet, hogy ezt már csak hinni akarom. Ettől függetlenül nem akarok lemondani róla, mert ez is egy élet-tapasztalás, megélés, hogy amikor szeretet van, akkor harmónia van, flow van, legalább átmenetileg. Ez érzés-szinten is igaz, de leginkább a szeretet kifejezés kiterjesztésére gondolok, ami az élő és élettelen organizmusok tudattalan kölcsönhatási rendszerét működteti az Élet fenntartása érdekében: mindig úgy nyer a közösség, ha együttműködik, ha támogatja, azaz „szereti” egymást és itt már nem az emberi érzésre gondolok egyáltalán. Extra töprengés: Itt már pontosan arra gondolok, ami Émile és Joanne történetében a házasságuk értelme Az ég minden kékje c. könyvben: nem szerelmi házasság a szó klasszikus értelmében, ahogy Émile hagyományosan, társadalmi rutinok alapján gondol rá, hanem egy szövetség, ahol Joanne ígéretet tesz, hogy megvédi Émile szabadságát, hogy úgy éljen, ahogy önazonosan élni akar az élete hátralévő részében. Azaz felelősségvállalás annak érdekében, hogy a másik belső lénye hiteles, önazonos maradjon (Émile esetében azzá váljon, mert itt azért egy jelentős személyiségfejlődés is végbemegy közben), tehát értelme legyen az életének. A szeretet az én értelmezésében ez: hozzájárulni ahhoz, hogy a többi egyed életének értelme legyen, és ez teljes összhangban áll a közösség erejével, ami több, mint az egyedek összessége. (Gondolom, nagyjából ezért is vagyok tanár.)

Szeretettel:
Fanni

Kecskemét, 2026. június 10.

Attól függ, miből… hangozhatna a válasz. Messziről indítok, belátom, de épp dinnye szeletelés közben filozofálgattam, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.
Gyönyörű május végi nap van. Nem szokásom ilyenkor dinnyét venni. Ha a gyerekek nyúznak érte, könnyen lepattintom őket azzal, hogy: „Ilyenkor??? Dinnyét???” Az külföldi, kényszerérett, vacak, se íze, se bűze. Megvárjuk szépen a júliust, amikor majd degeszre ehetjük magunkat az isteni magyar görögdinnyével.
Ez most kivétel. Fizetségként kapta a hétéves, amiért segített kitakarítani a vendégházat. (Segített, értsd: úgy próbált meg tenni-venni a házban, hogy nem akadályozott engem, amíg takarítottam. Na jó, egy-két dolgot tényleg megcsinált). Szóval, azt mondtam neki, ha begyűjti a vendégek által otthagyott 50 forintos üvegeket, akkor visszaválthatja őket a boltban, és elköltheti a kupont. Üzletnek nem is rossz. Az én csoda gyermekem pedig nem kisautót, hetvenhetedik lópikulát kért a boltban, hanem… dinnyét. Hát persze, hogy megvettük.
Szóval, épp egyedül vagyok itthon, és rájárok a gyerek dinnyéjére, aminek még csak a fele fogyott el, de már látom rajta, hogy nem ártana lassan megenni az egészet. Kiveszem a dinnyét a hűtőből, leszedem a félről a fóliát, és látom, hogy az egyik részén már kicsit olyan…hát problémás. Zsigerből fordítom meg, hogy akkor inkább a másik feléből vágok magamnak. És akkor… beüt a felismerés. Már nem az a tinilány vagyok, aki otthon lakik a szüleivel, és egész nyugodtan megteheti, hogy az egészséges szeletet vágja le, és mintha mi sem történt volna, a többit – a folttal együtt – visszateszi a hűtőbe. Én már az anyuka vagyok, aki levágja magának a foltos szeletet, majd szépen kivágja a problémás részt, megakadályozva ezzel a további romlást, és így teszi vissza a dinnyét. Ez az egész jelenet önmagában hordozza a felnőttséget, azt hiszem. Mint ahogy tudom, hogy ha nem mosok ki, nem lesz kimosva, hogy ha nem törlöm fel, nem lesz feltörölve… stb. Eggyel azért árnyaltabb a kép, mert férjet is tudni kell választani, és az enyém kimossa és feltörli, ha nekem nincs kedvem/időm/erőm, vagy ha épp kicsit gondtalan gyermeki énem tör elő, és egyszerűen észre sem veszem… ilyen is van azért.
És, hogy hogyan érünk el a címben szereplő 14-hez? A nagyfiam éppen ennyi idős, már lassan közelebb van a 15-höz. Ő még az a gondtalan gyerek, aki csak úgy él bele a világba. Körülötte majdnem minden kényelmes. Visszateheti a romlott résszel együtt a dinnyét, kiválaszthatja a szebbik almát, tisztára mosva, összehajtva kapja meg a ruháit, szóval, aki még gyerek lehet. De meddig? Szeptembertől középiskolába megy. A suli első szülői tájékoztatóján bemutatkozott a kollégium is. Eddig fel sem merült bennünk, hogy lehetne kollégista, hiszen 45 perc alatt könnyedén benn van a suliban busszal. Nem távolság. De ahogy hallgattam a kollégiumi tanárok bemutatkozóját az ingyenes kollégiumról, ami a suli mellett van, és délután kötelező tanulószobán szaktanárok segítik a gyerekeket felkészülni… elgondolkoztam. A mai világban fiút nevelni nem könnyű. Biztosan lányt sem, és biztosan régen se volt könnyű. De ez most biztosan nem az. Mikor és hogyan engedd el a kezét? Jót tenne-e neki a nagyobb önállóság vagy azzal veszélynek tesszük ki? Régen legalább a katonaságban önállóságot tanultak, ha előbb nem is. A múlt hét óta érlelem magamban a kérdést, és sokat beszélgetünk róla a férjemmel is. Vajon milyen egy tininek azt hallani a szüleitől 14 évesen: „Nem ártana neked a kollégium. Ott legalább megtanulnád, hogy a dolgoknak következményei vannak, és nem lenne mindig ott valaki, aki igyekszik megoldani helyetted a problémákat.”
A dinnye nem adott választ a kérdéseimre, de ezt az egy gondolatot megérlelte bennem: Szerencsés az, aki legalább 15 éves koráig olyan családban élhet, ahol nem kell azon gondolkoznia, hogy vissza tegye-e a dinnyét a romlott résszel együtt a hűtőbe. Én is ilyen szerencsés gyerek voltam, és azt hiszem, az én gyerekeimnek is megadatott ez.

Asszem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy alapvetően boldog embert akarsz nevelni, de már látod, hogy a boldogságnak vannak bizonyos attribútumai. Amik nélkül is lehet persze boldognak lenni, de amik nélkül azért az emberek nagy többsége alapvetően mégsem boldog.
Mondjuk ilyen a pénz. Nem mondom, hogy nem lehet pénzeszköz nélkül boldognak lenni, de azért a szegénység – mondjuk ki – nagy átlagban nem tesz boldoggá, főleg bizonyos idő után, bizonyos kor felett.
Aztán az ambíció. Lehet nélküle élni – van is, akinek sikerül – de amikor egy inkompetens, nálad gyengébb kerül feléd, akkor azért sokaknál bekapcsol a viszonyítási reflex.
Nomeg – főleg az AI korában – természetesen minden végzettség megkérdőjelezhető, de 40+osként láttam elég ilyen hozzáállású személyt megrökönyödni, amikor kiderül, hogy mégiscsak az lép előre – vagy az könnyebben –, akinek megvolt az a haszontalan papírja, ami ehhez kellett.
Utazások alkalmával az ember hajlamos elengedni bizonyos alapvető szükségleteket – nekem például a tisztálkodás ilyen – de hosszú távon ez visszahat a hozzáállásomra, az attitűdömre, az emberi viszonyaimra, stb.
Ami üdítő és vicces rövidtávon, hosszútávon nem kifizetődő.
Persze nincs a boldogságnak receptje, de az ember megpróbálja olyan képességekkel felruházni a csemetéjét, amivel nagyobb eséllyel lesz az elégedett, boldog majd egyszer.
Na és akkor jön a fogadd el önmagad és a fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok dolog. Kaptam már meg a kamaszoktól, hogy hagyjam őket békén, állandóan (enyhe túlzás) cseszegetem őket, feladatokkal terhelem őket, közlöm, hogy mi kevés és miben kellene változni. Fogadjam el őket úgy ahogy vannak, mert a világ azt sugallja most éppen, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Látok szülőtársakat, akik szerint utódjukhoz kellene igazodnia a világnak, és ha nem igazodik, akkor bizony kirekesztő, elnyomó és gonosz.
És vajon kinek van igaza?
A fejlődés gáz?
Náray írta, hogy régen a nemesek, az arisztokrácia, a tudós, az egy példa volt, akit igyekeztél utánozni, akit megpróbáltál utolérni. Valami magasabb nívó volt vagy anyagi, vagy szellemi, vagy esztétikai téren, ami felé törekedtek az emberek. Eleve törekedtek az emberek. Vagy ha nem, akkor is látták a különbséget, és nem várták el, hogy a nyomukba érjenek. Hogy elismerjék őket azért, mert buták, képzetlenek, tehetségtelenek, vagy jónekikazúgyis. Az nem volt érték ugyanis. Ma meg néha azt érzem: a fejlődés hiánya, vagy képtelensége, érték kezd lenni.
Régen az a kérdés, hogy ki a példaképed, nem váltott ki nevetőrohamot a másikból, hanem valós kérdés volt, amire volt is válasz. Hr-es körökben újabban állás-interjús kérdés kezd el lenni. Hogy egyáltalán látod-e, követed-e a másokat? Észreveszed-e a jobbat, szebbet, ami felé törekedni lehet, ami példamutató, amiről látod, hogy több? Egyáltalán van igényed a többre?
Egy szobor mégiscsak több, mint a kőtömb, amiből kifaragták. Vagy a pőre vászonnál a festmény. A kotta helyett a zenemű. Ebbe pedig kell pakolni munkát, küzdelmet, verejtéket, sírást, kudarcot, harcot, elengedést. A semmiből nem lesz valami. A legjobb dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, attól fejlődünk, erősödünk, leszünk magunk jobb példányai.
Szóval ez a szívás a gyereknevelésben. Hogy olyan könnyű lenne hagyni mindent és csak imádni az utódot. De csak ki kéne belőle faragni azt, ami benne van, de még csak én látom.
Ó jaj!