Hogyan csináljuk jól? - könyvajánló

Mindig ámultam az északi népek építkezési szokásait, nemcsak az anyaghasználatuk, a színeik és az épületeik könnyedsége egyszersmind fagyállósága miatt, hanem amiatt is, hogy egyáltalán, mikor építik őket?
A mi helyzetünk itt, a kontinentális éghajlaton igazán kényelmes, április és november között bátran nekiállhatunk bármilyen fagyérzékeny munkának, ráadásul lassan már télen sem kell nagyon fáznunk - dehát ők? Nemrég a kezem ügyébe került Ole Thorstensen norvég ács Hogyan csináljuk jól? c. könyve, aki többek között hálás annak is, ha -10 fokra "melegszik fel" a nappal, miközben eleve hóban és vaksötétben dolgozik hónapokon át, így kész műve csak az év bizonyos szakaszaiban látszik egyáltalán... De nem panasszal számol be ezekről, hanem a mesterember évtizedes rutinjával és magabiztosságával, ember- és szakmaismeretével a háta mögött.

enter image description here

Bámulatos az az érzékenység és komolyság, amivel bármelyik munkáját előkészíti, megéli, elvégzi. Ahogy mesteremberként az ügyfelek - fokozatosan de változó - igényeihez igazodik, miközben szakmáját ill. a kapcsolódó szakmákat (villanyszerelők, kőművesek stb.) és az ügyfeleket elemzi, mindezt valahol a szakkönyv és a szépirodalom határvidékén. "Legszívesebben csak az adott munkára összpontosítanék, de pszichológusnak, szociológusnak, antropológusnak és történésznek is kell lennem mindamellett, ami egyébként vagyok: egy mesterember, aki a pénzügyek, valamint a törvények és rendeletek terén is kiismeri magát." - írja (34. o.)
Egy ponton, bevallom, elkezdtem gyanakodni, hogy a szerző inkább író, mint ács - ezért aztán utánanéztem, és kiderült, hogy tényleg azzal foglalkozik a mindennapokban is, amiről ír. De akkor is, nagyon izgalmas, ahogy a heti rutinjába (hétfői hétkezdés, pénteki értékelés, hétvégi adminisztráció) beiktatta ennek a könyvnek a megírását: nemcsak a szépirodalmi, hanem a szakmai olvasó számára is tudott adni: előbbi számára egy kétkezi szakmát emel magázó viszonyba, utóbbi számára bátorságot ad arra, hogy merjen összegezni, hasonlítani, jó gyakorlatot megosztani. És e tekintetben igazi korképet ad: a Norvégiába érkező lengyel, dán vendégmunkásokról, a munkásréteg és a "fehéringesek" korántsem felhőtlen kapcsolatáról, a tervező, mérnök és kivitelező közötti kooperáció hiányáról és szükségességéről (legalábbis a kivitelező részéről), az értelmiségi segédmunkásokról (hasonszőrű kollégáknak ajánlott, 159. o.), az árajánlatok, a versenyeztetés okozta kiszolgáltatottságról, a családról. Ebben élünk most, ezek a problémáink.

"Az, hogy az elképzelés nagyobb értéket képvisel, mint a gyakorlati megvalósítás, annak a társadalomnak a természetes velejárója, amelyben az elmélet fontosabbá vált a gyakorlatnál. A konkrét megvalósítás piszkos és pontatlan, míg az ötlet tiszta és makulátlan. Az elmélet mindig hibátlan, mindaddig, amíg az ember meg nem próbálja azt a gyakorlatban megvalósítani - és az emberi gyarlósággal és az anyag tökéletlenségével szembesül. Az építészek tervei csak korlátozottan lehetnek hibásak, hiszen csupán néhány papírra vetett vonalról van szó - ezek higiénikusak, minimalisták és ártatlanok. A kétkezi munka ennek csaknem pontosan az ellenkezője." (34. o.)

Szükség van, szükség lenne mesterekre, akikben a saját szakmájuk iránti elkötelezettség kiterjed olyan kérdésekre, amiket a szerző felvet: kisebb munkákat elvállalni, felelősséggel, rákészüléssel, odafigyeléssel - de ugyanúgy szükség lenne olyan külvilágra, akik értékelik őket.

Nem tudok elmenni a pénzügyek mellett: a szerző is részletesen megosztja velünk számításait. Ismert, hogy Norvégia drága ország, de azért amikor kiszámolja, hogy a 60m2-es tetőtérbeépítési projekt valamivel drágább lesz 1 millió koronánál (szorozz 36-tal!), vagy amikor átszámolva 15.000 ft-os átlagos óradíjjal számol, akkor érthetővé válik a köztünk húzódó hasadék.

Ole Thorstensen: Hogyan csináljuk jól? - Egy ácsmester gondolatai az életről, Fordította: Petrikovics Edit, Typotex Kiadó, 2019

Úthasználati érzelem

Mikor az egyetemen az intertextualitásról tanultunk, folyton az járt a fejemben, hogy az életünk, mint élet-textualitás is leírható: a privát és publikus történeteink, az általunk írtak vagy éppen rólunk szóló szövegmontázsok, a fő- és mellékszerepeink, a konyhaasztalon hagyott cetlijeink, vagy a családi közösbe írt viber-üzeneteink beleszövődnek más megnyilvánulási területeinkbe is. Látva vagy láthatatlanul. Ruha transzfereink folytonos ölelkezése retorikai vektorainkkal fűszerezve.

enter image description here
Pillanatnyi lámpafény


hang: Kovács Jónás

A kanyarok előtti készenlét arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolhassuk a reflektort, nehogy elvakítsuk a szemből jövőt. Belátásaink.

2021. november 23.
Kedves Családi Állatfajtáim (Familicus Animalicus)!
Remélem a vacsora megelégedésükre fog szolgálni: bulgur, meggymártás és zöldséges csevapcsicsa, mely utóbbi a hűtőben egy szögletes tálcán alufólia alatt található. Kevés olajon a palacsintasütőben kéretik aranybarnára sütni mindkét oldalát - Jónikám, ez neked áll leginkább testhez. Lányoktól kéretik a szokásos: függöny, világítás, feltakarítás.
Mindenkinek: esztétikus környezet megőrzése, használati amortizáció minimalizálása.
Fontos: a fürdőt úgy hagyd magad után, ahogyan én találni szeretném. Ehhem.
Tanuljatok is, pihenjetek is. Sietek haza. Hívlak, amikor tudlak. Nagyon szeretlek titeket.
Ui.: ha elfelejtitek, hogy miket kell csinálni, olvassátok el többször az üzenetet!

Anita útja (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/uton) az enyém is volt már. Az új aszfalt terítője alatt ott mesél a régi döcögős is: a reggeli ködben a vadasparkban lakunk érzés, ahogyan számoljuk, kikkel is találkozunk egy koranyári reggelen: az út szélén ücsörgő róka, a legelésző őzsuták csapata, a faluból kivadult macskák elnyújtott testtartású vadászmozdulatai, az egerészölyv mindent látó és átható tekintete, az elütött borz vagy mókus szívszorongató teteme, az útról lustán arrébb lépegető gólya vicces nyugalma.

Az új út simasága gyorsaságot adott mindenkinek: közelebb kerültünk a messzihez, távolabb az ittenitől. Utazási könnyedség.

Megtanulni megállni. Mikor a teret nem átszelni való távolságként, hanem önmagunk tudatosságának helyeként éljük meg. Térszemlélet.
Egyre inkább úgy látom - hiába mindenki főleg csak az időről beszél -, nem is igazán az időbe vetettségünk a fontos, hanem a térben való egzisztálásunk.
A helyi faluságos csajokkal hány meg hányszor örömködtünk már azon, hogy megadatott nekünk ez a színtér! Hogy itthon lehetünk ebben a tájban, hogy ezen az úton érkezhetünk haza. Hogy érzelmileg belakjuk ezeket a tereket. És persze, hogy el is meséljük.
Minden időre elkészülésünk, minden időnk a térben zajlik.
Kati, te jössz a térrel (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/ter-es-ido)!

Úton

Vannak dolgok, amit nem lehet csak úgy kitalálni - vagy ahogy mondani szokták - kitalálni sem lehetett volna...
Egy látvány, kora reggel, pont ott...
Egy dal a rádióból, pont akkor...
Ezt persze senki sem hiszi el, hogy ez így megtörtént.
Én sem hinném, ha nem velem történik.

Ezen az úton számtalanszor jártam már.
Nyár vége óta különös élmény ezen az úton autózni, mert csodás felújításon esett át, sima, egyenes pont, mint egy sztráda. Csudajó élmény száguldani rajta, ki nem hagynám, hogy egy kicsit odalépjek az autónak.
Nemrég olyan látvány fogadott, hogy inkább lelassítottam, sőt megálltam.
Kora reggel...

enter image description here

..... csak az enyém...

Meg kellett állnom.

enter image description here

Ki kellett szállnom.
Soha nem szoktam.
Soha nem volt miért.
De most úgy éreztem KELL!

És ez a zene, pont ott, pont akkor szólalt meg a rádióban. https://youtu.be/u1ZoHfJZACA

Hiszem azt, hogy valóban nincsenek véletlenek.

Lehet, hogy most történt meg az, hogy üzenetet kaptam?
(Direkt nem írom, hogy kitől vagy mitől, mert eddig eltelt éveim alatt még nem tudtam rájönni, hogy minek is nevezzem, azt amiben hiszek.)
Hogy az az út rendben van, amin haladok?
Hogy látni kell, nemcsak nézni a körülöttünk lévő világot?
Hogy ez a világ akkor is csodálatos, ha kicsit szürkébb, sötétebb is néha, mert a felhők mögött mindig ott van a fény, ami az életet jelenti?
Hogy csak menni kell az úton előre?
Hogy SOHA nem szabad feladni?
Hogy tényleg SOHA?

Ezeket a kérdéseket számtalan ember megfogalmazta már rajtam kívül, sőt könyvek, filmek is születtek, számtalan ebben a témában. Olyan is, amiben a válaszok is benne vannak, nemcsak a kérdések. Én is elolvastam, láttam már párat.

Hogy miért fontos ez nekem most?
Mert ez A látvány és ez AZ érzés csak az enyém volt!
Egyszeri és megismételhetetlen!
Csak az enyém volt ott azokban a percekben és marad is az örökre!
Csak az enyém!

enter image description here

Soha ilyet nem éreztem még, mint ott, akkor.
Legszívesebben ott maradtam volna abban a pillanatban örökre.

Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy mindez akkor történik velem, amikor már észre tudom venni és képes vagyok látni a körülöttem levő világot. És talán azt is ami mögötte van.

(Az írásban eddig már napokkal ezelőtt eljutottam, fejben megvolt a folytatás is. Aztán elszállt az ihlet... majd rám nehezedett a főszerkesztői nyomás, köszi Judit!)

Lehet, hogy nem is kell folytatnom, mert nem biztos, hogy az a lényeg, hogy én mit gondolok.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a gondolat és érzésfolyam elindít-e valamit másokban is?
Megjegyzünk-e képeket, történéseket, érzéseket akár egy életre?
Van-e olyan zenénk, ami örökre a fejünkben szól?
Észrevesszük-e a fontos pillanatokat?
Hányszor teszünk meg utakat?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra a mi saját tengerünkhöz?

A gaz-gazdálkodás!

A nyár idén is még hősiesen tartotta magát, miközben az ősz színei és ízei szinte észrevétlenül, már ott settenkedtek körülöttünk. Az ember küzdött az elemekkel (szó szerint) és próbálta kihozni a kertből, amit lehetett. Bár a hajnalok egyre későbbre tolódtak, és a szürkület egyre hamarabb érkezett, a közéjük ékelődött nappal semmivel sem volt kevésbé forró, mint mondjuk egy hónappal azelőtt. A már - már szélsőségesen kontinentális időjárásunknak köszönhetően két trópusi monszunesőre emlékeztető felhőszakadást vészeltünk át, köztük "echte" szaharai hőségekkel. Ennek következményeként az ember hol a vízkárokat, hol a hőkárokat próbálta kezelni – mentve ami menthető! Így történt, hogy az első monszununk után két-három nappal (amikor már meg lehetett közelíteni a kertet) kimentem, és hősiesen kigyomláltam a rózsakertet, majd elkezdtem a veteményest is, hisz eső után úgy nőtt a dudva, ahogy az illik. (Annál is inkább, mert a tavasszal lerakott széna-mulcs rég az enyészeté lett akkorra, egyszerre lazítva, és táplálva a talajt.) Ez rendben is lett volna, ha nem azzal kell szembesülnöm, hogy minden, amit kigazoltam, rohamos gyorsasággal elkezdett kiégni a szaharai hőségben! Most nem idézném az elhangzott, a kortárs magyar irodalmat is megszégyenítő, kifejezéseket, de erősen vakartam a fejem, hogy most mi a fenét csináljak.....?

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Aztán valahonnan az idők mélyéből fölmerült az emlék, hogy anno – talán két emberöltő is eltelt azóta –, amikor szüleim hétvégi vityilló építésébe fogtak, bizony erősen elhanyagolódott a kert. Bár tavasszal szépen bevetették, de nyárra térdig, sőt itt-ott övig ért a gaz, és a barátok, ismerősök mind azzal cukkoltak minket, hogy Erdősék az idén gazt termesztenek! Abban az évben is meleg, aszályos nyarunk volt, így a szépen gondozott kertekben bizony egymás után sült ki, vagy égett le a vetemény, miközben édesanyám, időről időre eltűnt a gazban, majd teli kosár uborkával, zöldbabbal, paradicsommal megrakodva került elő a "dzsungelből". Ezen a történelmi előzményen felbuzdulva úgy döntöttem, beszüntetem a gyomlálást, éljen a gaz-gazdálkodás! :))

enter image description here

enter image description here

A döntést tett követte, a gaz maradt a veteményben, csak az ugarokat tettem rendbe. És láss csodát, a dolog működött!!

enter image description here

enter image description here

Emmaus

Emmaus pincejárás - Hásságy 2019

enter image description here
Hásságy a szőlőhegyről

Hásságy település Olasz hidori része felőli "szomszédunk", és ha nem lenne köztünk egy kisebb erdősáv, akár át is kiabálhatnánk egymáshoz.
A középkori eredetű falut, mint annyi másikat Baranyában, a török kor után főleg német telepesek népsítették be újra. Halastavához egyszer kétszer "átugrottunk", de komolyabb kirándulást még nem ejtettünk meg arra. Így nagyon felvillanyozott a lehetőség, hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat Húsvét hétfőjére "Emmaus pincejárást" hirdetett meg. (Ha valakinek valami bibliai emlék merülne fel tudata mélyéről – az nem a véletlen műve!)
Tudni való, hogy bár e nemes szokás "atyjának" Bóly városa tekinti magát, az immár oly széles körben elterjedt a baranyai térségben, hogy szinte mindegyik valamire való pincesorral rendelkező sváb falu rendez ilyet.

enter image description here

enter image description here
Pincesor

A szokás lényege: kirándulással egybekötött borkóstolás. Inni nem kötelező, és az evés is szabadon választott gyakorlat, de ismerkedni, beszélgetni és jól érezni magunkat, az "muss". És ezt igazán nem nehéz teljesíteni, tekintettel arra, hogy ezek a pincejárások, hál'istennek, még nem turisztikai látványosságok! Így a résztvevők jórészt mindig környékbeliek, akik itt is - ott is ismerőst, rokont találnak fel, örömmel üdvözölve egymást, hogy aztán lelkes beszélgetésbe merüljenek egy-két korty jóféle házi bor mellett.
A túrában résztvevő pincékben a "gazdák" mint szeretett ismerőst fogadják a betérőket, lett légyen az olyan messziről jött "migráns" mint én! Beinvitálnak pincéikbe, mesélnek szőlőikről és boraikról, szíves szóval kínálják, s hogy tisztesség ne essék, mindenütt finomabbnál finomabb pogácsák, perecek, kiflik és sütemények kelletik magukat 'borkorcsolya' gyanánt. Az idő pompás volt, a kilátás remek, hát mi kell ennél több, hogy jól érezze magát az ember?

enter image description here

Jelen szösszenetemet ajánlom szeretettel mindazon (főleg városi) ismerőseimnek, akik még nálamnál is kevésbé járatosak a magyarországi svábság népszokásaiban.
Sajnos, a Covid-lezárások miatt, már két éve nem került sor erre a nagyon szimpatikus "rendezvényre", de nagyon remélem, hogy 2022 kegyesebb lesz hozzánk!

enter image description here
A hásságyi halastó

Suttyó

Én elég régóta hobbi lovaimmal csak úgy lovacskázok: örömlovagolok, idomítok, túrázok. Gyermekeim születése előtt is csak segítőként, nem aktív résztvevőként voltam jelent a díjugrató sport világában Budapesten, Kaposváron majd Békáspusztán. Nagyon örülök ezeknek a tapasztalatoknak, mert sokféle megközelítését láttam a lókiképzésnek.

enter image description here

A lovaim tanításánál számomra mindig alapvető szempont volt, hogy az idomító lovaglás és a tereplovaglás egymást kiegészítve segítsék lovaim fejlődését.
Tanulmányaim során a német idomítás skálát kaptam, mint sorvezetőt a lovak napi edzésének, illetve kiképzésének felépítéséhez, átgondolásához.
A tanyánkon született, általunk felnevelt csikók tanításánál elégnek bizonyult ez a sorvezető, de mikor családunkba került Suttyó, aki egy kedves barátnőm menhelyéről került hozzánk, na ő feladta a leckét.
Előéletét homály fedi, csak annyit tudtunk, hogy vágóba indult, majd a menhelyen kötött ki. Nevét sem véletlenül kapta Anditól, elmondása szerint igen nehezen szocializálódott menhelye ménesébe.
Pánikreakciói voltak terepen, a zablát felejtsem el, akkor volt elégedett, ha nem kértünk tőle semmit, csak lötyögtünk a lovardában.
Akkoriban már olvasgattam Göblyös István írásait, ízlelgettem, tetszettek, majd egy előadását is volt szerencsém meghallgatni. A Parelli alapokkal sikerült Suttyóval a viszonyunkat helyére tenni, de a lovaglás során testének működésével még nem voltam elégedett.

enter image description here

enter image description here

Mikor Evelin először meghirdette Szajkon kurzusát, nagyon megörültem, szuper, valaki megmutatja nekem itt a közelben, hogy is működik ez az akadémista dolog a gyakorlatban!
Az első alkalommal éreztem, hogy megérkeztem, ez az, amire szükségem van, ez a módszer fog segíteni nekem a klasszikus idomítás felé előkészíteni mentálisan és fizikailag is igencsak problémás lovacskámat. És elkezdtük, sokat bénáztunk, próbálgattuk a feladatokat és szép lassan tisztult a kép. Közben gyűjtögettem az információkat, amikor csak tehettem, elmentem Evelin kurzusaira, ahol mindig kaptam fontos mondatokat, amelyek nekünk szóltak és beépíthettem itthoni munkánkba.

enter image description here

enter image description here

Örömmel tapasztaltam, hogy kommunikációnk tovább finomodott, lovaglás során testét ügyesebben egyensúlyozza, hajlékonyabb, kevesebb a feszesség, ezáltal a felvételek finomodtak, egyszerűen van hatásuk, hurrá!
És eljött a pillanat, hogy Suttyó megmutatta Evelinnek, hogy az alapokat már tudja.
Köszönjük Evelin a sok-sok tudást, a sok-sok lelkesítést, a sok-sok támogatást, hogy szánsz ránk időt, rám és 20 éves Sagya lovamra!

enter image description here

Tér és idő: I. Az idő

I. Az idő
Anno, amikor elköltöztem a Nagy Faluból, úgy gondoltam, hogy a világ zsúfolt, rohanó, elembertelenedő részéből egy csendesebb, emberibb, békésebb és főleg zöldebb részébe teszem át székhelyem. De azt nem gondoltam volna, hogy e váltás eredményeként kilépek térből és időből, s hogy életünk e két meghatározó adottságának dimenziói ennyire megváltozhatnak. Kezdetben csak örültem neki, hogy a vekker, és a 8-5-ig rutin helyett végre a biológiai órám szerint élhetek. Napjaimat saját szervezetem kedve szerint strukturálhatom; ha reggel fél ötkor kelek, úgy akkor kezdek neki a napnak, s ha ebéd után a nyári hőségben sziesztázni támad kedvem, akkor sziesztázom. És pont. Ha el akartam menni itthonról elmentem, s ha úgy volt kedvem, akkor napokig ki se tettem a lábam a haciendáról. Mondhatni külső vezérlésről belsőre kapcsoltam. Bár el kell ismerni, azért csak megszorításokkal, hisz új főnököm, a természet (értsd az időjárás és a kert) ha az órákat nem is, de a hónapokat és az évszakokat számon tartja.
Aztán egy-két év elteltével azt vettem észre, hogy már nem csak azt nem tudom, hogy hány óra van (kit érdekel?!?), de azt sem, hogy milyen nap! Azt meg pláne nem, hogy hanyadika! Egyszerűen lényegtelenné vált. (Mondjuk a közmű-csekkek befizetési határideje néha a körmömre koppint, de nem álltam át automatikus utalásra, mert attól tartok, hogy ezzel elveszíteném az idő múlásának utolsó fároszait is.) De úgyis mondhatnám, hogy az idő végtelenné vált, miközben éveim növekvő számának tudata persze egészen mást sugall. És ez a paradox furcsa módon remek érzés.

enter image description here

Mesélt város és vidék: pusztán a kettő között

Sajnos betegség miatt nem tudtam részt venni az első Női(író)kör találkozón, de érzékeltem az erőt, ami ebben a csodás közösségben rejlik, főleg miután meghallgattam Judit és Anita élményeit, sodró lelkesedésüket.
Számomra nagyon érdekes a felvetett téma, mert életem során mindkét közeg nagyon erős hatással volt rám, és hatással van rám a mai napig.
A fővárosban születtem Szabolcsból és Baranyából származó Budapesten szerencsét próbáló nagyszüleim körében. Kis családommal, szüleimmel és bátyámmal társbérletben, lakótelepi 10. emeleti lakásban, majd végre egy félkész kertes ház vásárlásával a Budai hegyekbe költözhettünk. Itt már kényelmesen elfértünk, vizslánk mellé jöhettek az innen- onnan befogadott kutyák, édesapám kedvenc állatai a macskák, az akváriumok és még egy kis kertet is ápolhattunk, ami anyukám kedvenc elfoglaltsága a dísznövények szeretgetése mellett.
Engem kisgyerekkorom óta az állatokkal kötött szoros barátságom hatására a vidéki élet vonzott, abból is leginkább a természetközeli, az állatokkal és az érintetlen természettel szoros napi szintű kapcsolatot felkínáló tanyasi közegbe vágytam. Mikor tizenévesként Nagykovácsi határában letelepedő kupec Pista bácsi lovait gondoztuk, arról álmodoztam, hogy egyszer én is így szeretnék ébredni, hogy reggel a házból kilépve a lovaim legelésznek körülöttem.
Szerencsére párommal, Lacival megvalósítottuk ezt az álmot. A bogádi termelőszövetkezet ellendi TSZ tanyájából a mi Ellendpusztánkat varázsoltuk. Mostanában erre vándorló lovas barátaim útjuk során betérve hozzánk egy szelet kovászos kenyér és szőlő mellett beszélgetve mondták, hogy milyen jó itt nálatok, kint éltek a természetben. Számomra a város a gyermekkorom, a családom, a kamaszkori barátok és szerelmek, kulturális lehetőségek tárháza, de a zsúfoltság szorongató érzését, az élettér hiányát és a fejfájást is eszembe juttatja. A falu az otthon, a nyugalom, a természet ölelése, lehetőség az önfenntartásra, függetlenségre, barátságok, figyelmes közösség - másik oldalán a rugalmatlanság, túlzott kíváncsiság és ítélkezés súlyával.
A mi helyzetünk különleges, pusztaiként Ellendre igyekezve (a faluban "pusztai Andi"-ként emlegetnek, így különböztetnek meg Gyenis Andi távoli rokonunktól) külterületről érkezünk a falu szívébe ügyet intézni, szórakozni, beszélgetni. Többen kérdezték már tőlem, félek-e ilyen távolságban élni a községtől. Nem, egyáltalán nem, szeretem a magányosságával, nehézségeivel együtt. Jó ellendinek lenni Ellendpusztán.

enter image description here
Nagy Anita fotója

Esti mese

Este jár kel kint a téren, szőlőhegyen s faluvégen.
Elhalkul a léptek zaja csak a vándor nem megy haza.
Ágyba bújik minden gyermek, arany a hold csuda kerek.
Csillagok közt trónol ő, Isten tudja merről jő.
Csillagok közt trónol ő, Isten tudja merről jő.

Lenn a parti homokvárban, ólomhuszár áll vigyázzban.
Kis gazdája ott feledte, homok félig betemette.
Eshet eső,fújhat szél, egy ólomhuszár sosem fél.
Rendületlen áll a vártán, kicsi zászló leng a bástyán.
Rendületlen áll a vártán, kicsi zászló leng a bástyán.

Végtelen nagy óceánban, kis hal úszik egymagában.
Versenyre kel nagy hajókkal, csónakokkal ,uszályokkal.
Nádas szélen, kikötőben,táncot jár az esti fényben.
Játszadozik,fickándozik, nagyot csobban s tovább úszik.
Játszadozik,fickándozik, nagyot csobban s tovább úszik.

Édes otthon melegében, két kis testvér alszik mélyen.
Szépen sorban minden játék, mennyi mozdulatlan árnyék.
Nagy dömper az ágy végében, Zsóka baba a bölcsőben.
Ajtó zárul szépen csendben, nehogy bárki felébredjen.
Ajtó zárul szépen csendben, nehogy bárki felébredjen.