Mindig ámultam az északi népek építkezési szokásait, nemcsak az anyaghasználatuk, a színeik és az épületeik könnyedsége egyszersmind fagyállósága miatt, hanem amiatt is, hogy egyáltalán, mikor építik őket?
A mi helyzetünk itt, a kontinentális éghajlaton igazán kényelmes, április és november között bátran nekiállhatunk bármilyen fagyérzékeny munkának, ráadásul lassan már télen sem kell nagyon fáznunk - dehát ők? Nemrég a kezem ügyébe került Ole Thorstensen norvég ács Hogyan csináljuk jól? c. könyve, aki többek között hálás annak is, ha -10 fokra "melegszik fel" a nappal, miközben eleve hóban és vaksötétben dolgozik hónapokon át, így kész műve csak az év bizonyos szakaszaiban látszik egyáltalán... De nem panasszal számol be ezekről, hanem a mesterember évtizedes rutinjával és magabiztosságával, ember- és szakmaismeretével a háta mögött.
Bámulatos az az érzékenység és komolyság, amivel bármelyik munkáját előkészíti, megéli, elvégzi. Ahogy mesteremberként az ügyfelek - fokozatosan de változó - igényeihez igazodik, miközben szakmáját ill. a kapcsolódó szakmákat (villanyszerelők, kőművesek stb.) és az ügyfeleket elemzi, mindezt valahol a szakkönyv és a szépirodalom határvidékén. "Legszívesebben csak az adott munkára összpontosítanék, de pszichológusnak, szociológusnak, antropológusnak és történésznek is kell lennem mindamellett, ami egyébként vagyok: egy mesterember, aki a pénzügyek, valamint a törvények és rendeletek terén is kiismeri magát." - írja (34. o.)
Egy ponton, bevallom, elkezdtem gyanakodni, hogy a szerző inkább író, mint ács - ezért aztán utánanéztem, és kiderült, hogy tényleg azzal foglalkozik a mindennapokban is, amiről ír. De akkor is, nagyon izgalmas, ahogy a heti rutinjába (hétfői hétkezdés, pénteki értékelés, hétvégi adminisztráció) beiktatta ennek a könyvnek a megírását: nemcsak a szépirodalmi, hanem a szakmai olvasó számára is tudott adni: előbbi számára egy kétkezi szakmát emel magázó viszonyba, utóbbi számára bátorságot ad arra, hogy merjen összegezni, hasonlítani, jó gyakorlatot megosztani. És e tekintetben igazi korképet ad: a Norvégiába érkező lengyel, dán vendégmunkásokról, a munkásréteg és a "fehéringesek" korántsem felhőtlen kapcsolatáról, a tervező, mérnök és kivitelező közötti kooperáció hiányáról és szükségességéről (legalábbis a kivitelező részéről), az értelmiségi segédmunkásokról (hasonszőrű kollégáknak ajánlott, 159. o.), az árajánlatok, a versenyeztetés okozta kiszolgáltatottságról, a családról. Ebben élünk most, ezek a problémáink.
"Az, hogy az elképzelés nagyobb értéket képvisel, mint a gyakorlati megvalósítás, annak a társadalomnak a természetes velejárója, amelyben az elmélet fontosabbá vált a gyakorlatnál. A konkrét megvalósítás piszkos és pontatlan, míg az ötlet tiszta és makulátlan. Az elmélet mindig hibátlan, mindaddig, amíg az ember meg nem próbálja azt a gyakorlatban megvalósítani - és az emberi gyarlósággal és az anyag tökéletlenségével szembesül. Az építészek tervei csak korlátozottan lehetnek hibásak, hiszen csupán néhány papírra vetett vonalról van szó - ezek higiénikusak, minimalisták és ártatlanok. A kétkezi munka ennek csaknem pontosan az ellenkezője." (34. o.)
Szükség van, szükség lenne mesterekre, akikben a saját szakmájuk iránti elkötelezettség kiterjed olyan kérdésekre, amiket a szerző felvet: kisebb munkákat elvállalni, felelősséggel, rákészüléssel, odafigyeléssel - de ugyanúgy szükség lenne olyan külvilágra, akik értékelik őket.
Nem tudok elmenni a pénzügyek mellett: a szerző is részletesen megosztja velünk számításait. Ismert, hogy Norvégia drága ország, de azért amikor kiszámolja, hogy a 60m2-es tetőtérbeépítési projekt valamivel drágább lesz 1 millió koronánál (szorozz 36-tal!), vagy amikor átszámolva 15.000 ft-os átlagos óradíjjal számol, akkor érthetővé válik a köztünk húzódó hasadék.
Ole Thorstensen: Hogyan csináljuk jól? - Egy ácsmester gondolatai az életről, Fordította: Petrikovics Edit, Typotex Kiadó, 2019