Vannak dolgok, amit nem lehet csak úgy kitalálni - vagy ahogy mondani szokták - kitalálni sem lehetett volna...
Egy látvány, kora reggel, pont ott...
Egy dal a rádióból, pont akkor...
Ezt persze senki sem hiszi el, hogy ez így megtörtént.
Én sem hinném, ha nem velem történik.
Ezen az úton számtalanszor jártam már.
Nyár vége óta különös élmény ezen az úton autózni, mert csodás felújításon esett át, sima, egyenes pont, mint egy sztráda. Csudajó élmény száguldani rajta, ki nem hagynám, hogy egy kicsit odalépjek az autónak.
Nemrég olyan látvány fogadott, hogy inkább lelassítottam, sőt megálltam.
Kora reggel...
..... csak az enyém...
Meg kellett állnom.
Ki kellett szállnom.
Soha nem szoktam.
Soha nem volt miért.
De most úgy éreztem KELL!
És ez a zene, pont ott, pont akkor szólalt meg a rádióban. https://youtu.be/u1ZoHfJZACA
Hiszem azt, hogy valóban nincsenek véletlenek.
Lehet, hogy most történt meg az, hogy üzenetet kaptam?
(Direkt nem írom, hogy kitől vagy mitől, mert eddig eltelt éveim alatt még nem tudtam rájönni, hogy minek is nevezzem, azt amiben hiszek.)
Hogy az az út rendben van, amin haladok?
Hogy látni kell, nemcsak nézni a körülöttünk lévő világot?
Hogy ez a világ akkor is csodálatos, ha kicsit szürkébb, sötétebb is néha, mert a felhők mögött mindig ott van a fény, ami az életet jelenti?
Hogy csak menni kell az úton előre?
Hogy SOHA nem szabad feladni?
Hogy tényleg SOHA?
Ezeket a kérdéseket számtalan ember megfogalmazta már rajtam kívül, sőt könyvek, filmek is születtek, számtalan ebben a témában. Olyan is, amiben a válaszok is benne vannak, nemcsak a kérdések. Én is elolvastam, láttam már párat.
Hogy miért fontos ez nekem most?
Mert ez A látvány és ez AZ érzés csak az enyém volt!
Egyszeri és megismételhetetlen!
Csak az enyém volt ott azokban a percekben és marad is az örökre!
Csak az enyém!
Soha ilyet nem éreztem még, mint ott, akkor.
Legszívesebben ott maradtam volna abban a pillanatban örökre.
Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy mindez akkor történik velem, amikor már észre tudom venni és képes vagyok látni a körülöttem levő világot. És talán azt is ami mögötte van.
(Az írásban eddig már napokkal ezelőtt eljutottam, fejben megvolt a folytatás is. Aztán elszállt az ihlet... majd rám nehezedett a főszerkesztői nyomás, köszi Judit!)
Lehet, hogy nem is kell folytatnom, mert nem biztos, hogy az a lényeg, hogy én mit gondolok.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a gondolat és érzésfolyam elindít-e valamit másokban is?
Megjegyzünk-e képeket, történéseket, érzéseket akár egy életre?
Van-e olyan zenénk, ami örökre a fejünkben szól?
Észrevesszük-e a fontos pillanatokat?
Hányszor teszünk meg utakat?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra a mi saját tengerünkhöz?
