Mind Judit, mind Zita nőiség témakörben megfogalmazott gondolatai leciripeltek a képernyőről a fülembe, nem hagynak nyugodni, már csak azért sem, mert ugyanez (mily meglepő) engem is foglalkoztat egy ideje: a női érés.
Igazából nem is tudom, hol kellene ezt kezdeni.
Induljunk megint anyámtól (aztán majd egyszer kinyomtatom neki ezt a sok halandzsát ajándékba, hátha örül, bár nála semmit sem lehet biztosra venni, ahhoz túl színes egyéniség), de lehet akár a nagyanyáimtól is, messzebbre nem nagyon látok, talán még a teszéri dédi jöhet a képbe egy incifincit. Dédiről annyi a kép, ahogy ülök az ágyán este Ácsteszéren, ő a kendőjét bontja, kontyából a csatokat húzogatja, leomlik egy végtelen hosszú fonat, amit kibontva még ennyi idősen is viszonylag sok és végtelen hosszú haj takarja a hátát. Átváltozás. Egy másik nőt látok, mint akit dédiként ismerek, s noha ötévesen ezt még nem tudom, kislányagyam azért mégis elteszi, mert gyönyörű kép, benne van az is, ahogy nyúl a rózsafüzér után és rám mosolyog. Szívmelengető, lélekemelő az egész, pedig nem is ismertem, hiszen kis töpörtyű voltam még akkor, akinek annyi esze volt, hogy az udvarában felcsíptesse a kismacskákat a fülüknél fogva a szárítóra eső után, hogy megszáradjanak (a gondoskodó nőiség, ugyebár…).
Nagyanyáimról már jóval többet tudok. Veszprémi nagyanyám (is) híres cipőmániás, nagyapámmal azt játszották, hogy Mama megvett egy újabb pár cipőt, felvitte titokban a padlásra, majd pár hét múlva szólt Papának, hogy ő nem mer felmenni az egerek miatt, hozza le az adott topánkát. Papa hősiesen lehozta, dünnyögött, hogy: „Iluskám, miféle cipő ez, hát nem is láttam még rajtad”, erre Mama: „ugyan, Laci, hát már a Teriék esküvőjén is ezt vettem fel, csak nem emlékszel”, s hogy aztán nagyapám mit kezdett ezzel a jól ismert mondattal, az az ő titka maradt. Férfi-nő játékok. Gyerekként is imádtam ezt a történetet, már az én gyerekeim is kívülről fújják, persze. Mama, Csillagmama, úgy hívtam gyerekkoromban, egyébként nem volt nagy piperés, de a haját hetente egyszer befésültette a fodrásznál, csinos kosztümökben járt, amíg dolgozott, körmét lakkozta, természetesen, egyszóval igényes és nagyon szép asszony volt, de alapvetően praktikus. Fehérvári nagyanyám, Fehérvárimama, így neveztem, már egy egészen fantasztikusan nőies nő volt, szédítő tűsarkú cipők egész arzenáljával (ezek a légies csodák felrepítették akár 160 centis magasságba is), csipkés ruhakölteményekkel, kesztyűvel, kalappal, ékszerekkel, gyönyörűen bodorított hajjal. A két nagymama egyik közös és nagyon jellemző története, hogy amikor télen együtt utaztak vonattal Moszkvába, Csillagmamám melegítőt vitt aludni, Fehérvárimama pedig hófehér selyemhálóinget… Sajnos Fehérvárimamát 14 éves koromban elvesztettem, Csillagmamám pedig egészen másfajta női bölcsességeket adott át nekem, amelyek ugyan nagyon fontosak az életemben, de nem a női testiség vagy külső szépség, szépítkezés témaköréhez kötődnek szorosan.
Anyámmal sok közös női dolgom nem volt, egyszerűen nem voltunk egymáshoz eléggé emberi közelségben ahhoz, hogy egy természetes anya-lánya kapcsolatnak olyan dimenzióiról is essen köztünk szó, ami a nőiség témaköréhez tartozik. Ez egyébként sokáig nekem fel sem tűnt, hanem csak akkor, amikor nyolc éve Canterbury-ben egy továbbképzésen összebarátkoztam egy anyám-korabeli tanárnővel, aki eljött velem vásárolni és egy számomra addig ismeretlen, pedig tipikus női jelenetet bonyolítottunk le: ő adogatta a rucikat, én próbáltam, csiripeltünk, hogy melyik jó, melyik nem, végül nem vettem semmit, aztán beültünk tovább csicseregni egy teázóba. A kurzus utolsó estéjén megkaptam tőle a szívemnek legkedvesebb kék, szívecske mintás, kötött, nagyon angol és nagyon én kardigánt a sok felpróbált ruhadarab közül a következő mondattal: látod, te sosem voltál anyáddal vásárolgatni, nekem meg nem született lányom, de most mindketten pótoltunk valamit egymás életében. Én úgy sírtam, ahogy ilyenkor sírni lehet, megöleltük egymást és a kék kardigánom azóta is a legkedvesebb darabjaim egyike, abszolút vintage. Annick most is Brüsszelben él, néha beszélünk és innen is üzenem neki, hogy imádom.
Ilyen előzményekkel sok női impulzust nem kaptam, noha a cipőmánia engem is jellemez – úgy látszik, ez női génekbe kódolt igény, anyám és húgom esetében is alapvető. Hol van azonban a női testről, a menzeszről, a női szépségről, piperéről, az anyaságról, a női test változásairól való tudás átadása? Hát ez bizony elmaradt, ezeket nekem kellett így vagy úgy megélni, az információkat barátnőktől, divatlapokból, persze regényekből, filmekből, tehát innen-onnan, jól-rosszul felkutatni, gyűjtögetni. (Senkinek nem javaslom utóbbiak ártatlan felhasználását: az ember lánya olyan naiv marad, hogy ihaj, aztán mégis csak a saját bőrét kell vinnie a vásárra, hogy nőt formáljon magából, bár az tény, hogy műveltsége, az lesz.) Ez a folyamat persze ma is tart és egyre intenzívebben, mert egy ideje már érdekel is (valóban, engem ez sem tiniként, sem egyetem alatt abszolút nem izgatott). A furcsaság éppen az benne, hogy én azt éltem meg a női érésem során, hogy egyre jobb nő leszek, pedig igaza van Zitának, az idősebbek tudják, hogy kicsi mell, problémás bőr, széles csípő ide vagy oda, minden fiatal szép, én meg már nem vagyok kimondottan fiatal, szép pedig sose is voltam. Ennek ellenére olyan női történetben veszek részt nagyon szerencsésen, ahol ugyan nem kintről befelé, hanem bentről kifelé építkeztem, mégis oda jutottam, hogy most vagyok a legjobb formámban. Most van harmónia a kint és a bent között és ez valami olyan áldás, hogy elmondani nehéz, megélni viszont fantasztikus. Pedig még mindig van mit tanulnom, akár a tízéves lányomtól is, aki két pillantással el tudja csavarni egy fiú fejét (ráadásul ezt babakora óta tudja, gőzöm sincs, honnan), én meg sosem tudtam, mikor és hogyan érdemes szempillát rebegtetni. Viszont – ellentétben egy fiatallal – én pontosan tudom, hogy miben rejlik a vonzerőm és hogy mennyire a kezemre játszik az idő. Úgyhogy egyáltalán nem irigylem a mai tinilányokat vagy éppen húszas fruskákat, harmincas karrierista vagány nőket, mert nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy igenis jó nő legyek smink, fűző, kétméteres műszempilla vagy éppen – köröm nélkül. Ráadásul ott előttem a példa, amivel legutóbbi barcelonai utam során találkoztam hat ötvenes-hatvanas barátnő képében, akik révén kiderült, hogy amit én tudok, ami számomra harmónia, az még csak langyos piskóta, az ő nőiségükhöz képest én még kezdő kis tacskó vagyok, mert ötvenes-hatvanas nőnek lenni az igazi. Hú! Már alig várom! Női kalandra fel!
Mindez a gondolkodás meg a régóta bennem érlelődő női történetek ennyiben nem tudnak kimerülni, készül tehát egy hardcore női írás „Stefánia testestől-lelkestől avagy Mi rejlik egy női bugyiban?” munkacímmel, aztán majd a Főszerkesztő asszony eldönti, bevállalja-e a Faluság ezt is vagy majd kéz alatt, amúgy offlány módban megosztjuk mi, nők.
