Igen, bizony, az ember (az asszony) bizonyos jelekből érzi, hogy már nem olyan sok ideje van a 40-ig.
- A kisgyerekek is "csókolom"-ot vagy "jó napot kívánok"-ot köszönnek.
- Reggel még megy az ágyból kipattanás, de már jólesik a nyújtózkodás a friss levegőn, a reggeli torna, amivel mozgásba jönnek az izmok.
- Elüldögél az ember egy kávé mellett és csak bámul ki a fejéből.
- Ha felszaladok a lépcsőn három emeletet, nem biztos, hogy egy szuszra kimondom, amit szeretnék.
- Nem oldok meg elsőre elém ugró egyenleteket, hanem előbb ki kell gondolnom, annak idején hogy is tanultuk ezt.
- Vannak végre nevetőráncaim, bár még gyűjtöm őket.
- Engem kérdeznek meg fiatalabb kollégák, mit csináltam a gyerekkel, amikor a bölcsiben nem akarta elengedni a derekamat.
- Gondolkodnom kell, melyik bölcsibe jártak a gyerekek.
- Gondolkodnom kell, jártak-e bölcsibe a gyerekek.
- Azt akarom hirtelen mondani, hogy huszon... éves vagyok, közben elröhögöm magam, mert eszembe jut, hogy már igazából 38.
- Előre tervezek.
- Megdicsérik, amit főzök, nemcsak megeszik, mert nincs más.
- Reggel ámulva bámulom a kertben kinyíló virágokat rohanás helyett. (Nem egyértelmű, hogy azért-e, mert a torna közben megfájdul a derekam, amikor lehajolok.)
- A gyerekeim egyre magasabbak hozzám képest, a Férj meg éppen hogy összemegy. (Vajon én is? Más nőkkel ellentétben nem a kilóimat, hanem a centijeimet nem merem megnézni - egyiket sem.)
A mai nap élményét azonban nem tudom, hova tegyem, úgyhogy maradjon költői kérdés formában. Hogy kell azt érteni, amikor a buszra együtt szállok fel egy hetvenes nénivel és az előttünk ülő huszonéves srác NEKEM akarja mindenáron átadni a helyét? "Tessék csak leülni!" Hm.
