Szeretek sétálni. Szeretek sétálva beszélgetni.
Kinga invitált közös sétára, ő mérte ki az első lépést.
Így indult a Szövegséta.
Profilképet Ani egyik téli sorozatából választottunk.
(szerk.megj.)
(Nyár)
Kukorékol a kakas, hallom, de könnyedén visszaszendergek. Ez a kakas még éjszaka is képes kukorékolni, ha a közvilágítás megzavarja madárösztöneit. Amikor csibéből lassan kakassá vált és elkezdte próbálgatni a hangját, kezdő kukorékolása egy jó ideig olyan volt, mint egy elkeseredett csecsemő zokogása. Nem tudtam, hogy sajnáljam szerencsétlent, vagy inkább kinevessem. Mindenesetre akkoriban jobb ébresztőnek számított, mint ma. Hiába edződött meg férfias, érces hangú, kopasznyakú daliává. Számomra érthetetlen időpontokban jön rá a rikolthatnék, s így vajmi kevessé komolyan vehető. Csukva tartom tehát a szemem, átadom magam a könnyű zsibbadásnak és hallgatom a falakból áradó szuszmorgást. Nyári szünet. Nem gyakorlom fejben az előadandó tananyagot, memoritereket, vagy ismételgetem a meg nem oldott ügyek párbeszédeit. Persze ettől általában év közben sem jutok előbbre, de minek nap közben szorongani, ha éjszaka is megtehetem. Nyári szünet. Amikor csak a ház körül akad teendő.
A harangszó a már kifolyt kávé illatába vegyül bele, csak egy icipicit még visszabújok, amíg a kávé ihatóvá, a harang pedig hallhatóvá válik. Eufória: világosban ébredni, kinti lámpa nélkül látni a kora reggeli kertet, belevetülni a napba, beengedni a házba a kinti frissességet, miközben mindenki más rajtam kívül még alszik. Ilyenkor még arra is könnyedén van erőm, hogy bedobjak indulás előtt egy mosást, hiszen sem a konyhában, sem pedig a fürdőben
nincsen vetélytárs, idő- és térbeosztás-társ. Csak én. A nyári reggelek mindig csak az enyémek.
A családi nyári élet: a társadalmi kötelezettség nélküli, egyéniesített tempójú, otthonközpontú, teljesen család-orientált dinamikájú, különleges időfaktorokban megéltségű. Csak én vagyok a kinti nyilvánosság és az otthonba zártság közötti hírvívő: a kapocs, aki munka
után be is vásárol, el is intéz dolgokat, hogy minél hamarabb élni lehessen az együttséget, ami mindig olyan intenzív fizikai aktivitást jelent, hogy tulajdonképpen a nyarat mi utána egész évben csak pihenjük. A ház körül, a kintben történik minden.
Végre nem szakadok ketté a munka és a tradicionális női szerepvállalás között. Lehetek egyszerűen csak Anya, Nő és Gazdasszony. Az egész évi hajtás és lelkiismeretfurdalás után megnyugodhatok. Magunk körül burkot képezve ki sem moccanok otthonról, ha nem muszáj.
Még mindig csukott szemmel megtapogatom a balomra eső részt. Ha a kezem Ferkóba ütközik, azt jelenti, valóban éjszaka van és teljes joggal szunyókálok.
Ha a lepedő hűvösét találom, iparkodnom kell. Már egy ideje eteti az állatokat: friss vizet önt a juhoknak, darát és szotyit a baromfinak. Ki tudja, már a macskáknál tart. Csimasz - gazdája minden szavát lesve - szorosan a nyomában. Ha ez így van, elég léha asszony az, aki csak álmodozik férje hőstetteiről és közben a másik oldalára fordul. Tudomásul veszem hát az új nap kezdetét és komótosan a konyhába veszem az irányt. Mindenekelőtt kávét teszek oda és kilépek a ház elé. Beleszagolok a levegőbe, a macskákat cirógatom és élvezem, ahogy átmelegít a Nap. Tudom, hogy a délelőttöt benn fogom tölteni, úgyhogy egy percre még kint időzök, hogy végre nekilódulhassak. A kávé kész, bekapok pár falatot. Előkészítem a gyerekek reggelijét, kicserélem az alom wc-t, friss forgácsot rakok bele, kitakarítom a fürdőt, rendbe rakom a konyhát, begyúrok egy adag kenyeret. A gyerekek ébredeznek, fésülködés, ruházkodás, odaülök velük a maradék kávémmal az asztalhoz. Eddigre Ferkó is végez, velük eszik. Egy kis kupaktanács következik a nap további terveit illetően, aztán mindenki szétrebben a maga dolga után. Ebédet készítek. Ha van időm főzni, szeretek feloldódni a folyamatban. Oda tudok figyelni a munkamenetre, textúrák, színek, ízek és illatok között létezem. Tiszta a fejem, csak az van fókuszban, amit éppen csinálok. Ám az igazi varázslatot a sütés jelenti. Előveszem a nagy kedvenceket, amikre máskor úgy sincs időm, vagy energiám. Nincs az a hőség, ami eltántoríthatna, mert a végeredmény a lényeg. Az pedig nyammogás, ízorgia és maszatos desszertes villa.
Legnagyobbam szerint mindig megdöbbent és külön meggondolásos feladat elé állít, ha kevesen vagyunk itthon és csak pár emberre, nem pedig hatra kell főznöm. Nem szeretem a hatalmas, nagy edényeket, de mindig elegánsan nagyívűnek, kényelmesnek és gazdagnak láttam az amerikai ötlángú tűzhelyeket. Hatalmas konyhában, hatalmas tűzhelyen sok közepes méretű vagy kicsi, kedvességet sugárzó edény – változatosság, sokféleség, összetettség, összefonódó mindenféleség. Konyha-lét: közös jól-lakottság. Nemcsak a legváltozatosabb, de a legváltozékonyabb terünk is: egyik pillanatban még letisztult rend és egyéb munkára hívogató asztal, a következőben meg zsibvásár a frissen behurcolt alapanyagok kavalkádjától.
Szerettem a dédszüleimnél, hogy a konyhában is volt ágy – lakókonyha: nem a szegénység, hanem a benne levés miatt. Az élet tüzét magunkban őrizni, hogy a kintben is melegítsen.
Vasárnap Szekszárd felé közeledve kezdtem csak el azt érezni, hogy kevesebben, immár csak négyen is rendben vagyunk, jól leszünk – a két nagyobbamat egy-egy budapesti egyetemi kollégiumban hagytam. Szeptember elseje, hétfő, ősz.
(Ősz)
Ősz. Új tanév, új fogadalmak egyensúlyról, határtartásról, több szabadidőről. Ameddig ki nem merülök, sikerül is tartanom magam az ígértekhez.
"Időbeosztás", "hatékonyság", "szolgálat" jeligével projektfelelős, lelkesítő, kapcsolattartó és hajcsár minőségben ténykedem itthon. Mindenki anyukájaként pedig az osztályomban.
Erőim határvonalán a lelkem azonban gyakran elrebben a szereposztás elől és azon kapom magam, hogy sárkány alakú narancsos felhőket nézek a buszablakon keresztül. Vagy becsukott szemmel állok az udvarunkon az éppen lehulló levelek ezerféle, finom neszezését hallgatva. Előfordul, hogy a frissen begyújtott kályha mellett felejtem magam, teljesen átforrósítva testemen az aznapi ruharéteget. Feleszmélve aztán újra hasznossá teszem magam.
Kicsi korom óta, este, elalvás előtt mérlegre teszem magam, hogy hogyan tudok elszámolni az adott nappal. Nem feltétlen, sőt inkább nem hasznosság, hanem egyéb értékek mentén történik a megmérettetés. Gyerekként, fiatalként könnyebb dolgom volt: az elolvasott, megértett, átélt, feldolgozott olvasás-mennyiség könnyű támpontot adott.
Ez a mérce még mindig alapvetés, de már egyéb tényezők is ugyanolyan súllyal esnek latba: családi, baráti, kulturális öröm-élet, fizikai, gondolati aktivitás. A pillanat kínálta lehetőségeket meglátva, a múlt tapasztalatainak jó oldalait mentőövként megtartva a jövőbe képzelni mindazt, amit csak lehet.
Sokszor mélázok a közegen, amit kapunk, vagy néha szerencsével teremthetünk magunknak, vagy olykor pedig megkínlódva formálhatjuk azt. A számomra oly fontos pirsigi minőség, az ideális felé törekvés szüntelen vágyának hiányát sokaknál látva arra sarkall, hogy meg akarjam fordítani a világ megfoghatatlan sarkait, de hamar rájövök, hogy buborékba kapaszkodva nem érdemes zuhanni.
Mindig is foglalkoztatott mind fizikai, mind gondolati síkon a kérdés, hogy hol érek véget és hol kezdődik a külvilág? El lehet-e a kettőt ténylegesen választani? Van-e olyan tér, ahol mindkettő egyformán és arányosan van jelen? Hol vagyok a testemben teljesen magam, ahova nem érhet el a zaj, a nyugtalanság, a változás keltette hullámtörés? Odatalálhatok-e bármikor? Az, amit a világból érzékelek, észlelek, lehet-e teljesen elfogulatlan? Hogyan hatnak a fogalomalkotásomra az eddig átélt tapasztalatok? S ennek tükrében hogyan látom napi szinten a világot? Ha bennem így csordogálnak az észleletek, vajon a többi emberben mennyire és miben térnek el?
Az életmódunk, a gyerekekkel való játék, a tapintással járó tevékenységek segítenek valamicskét megsejtenem, válaszaim - szerencsére - nincsenek. Nagy erővel tudnak hatni rám azok a művészek, akik bármilyen formában szeretik ezen határterületek feszegetését.
Ez számomra a kiindulópont. Az én. Aki individuum és társas lény egyszerre. Egy egység része. Aki képes az alkotásra és környezete alakítására. S nem kevés benne a felelőssége, hogy ezt hol, hogyan és mennyire tudatosan teszi.
Bécsbe utazva a hétvégén, a vonaton elnéztem az embereket, magamat, a csomagjainkat, mint test kiterjedésünket. Mit fejez ki, amikor a testünkön visszük a holminkat, a cókmókunkat, és milyen más viszonyulás érhető tetten a koffer vagy a gurulós bőrönd használata esetén. Van-e egyáltalán jelentősége? Azt hiszem van. Anyagilag minél tehetősebb valaki, annál kevesebb a motyója, annál jobban engedi függetlenedni a testétől. Nem félti annyira. Nem életmentő, hanem bármikor pótolható, beszerezhető. A testünkön hordott táskában lévő dolgok nehezen helyettesíthetőek, testünk jól működéséhez nélkülönözhetetlenek. Kevés csomaggal utazni – elegáns, gazdag. Mindenfélével felpakolva lavírozni az emberek között – kiszolgáltatottság, szükségesség.
Csomagjaink, mint testünk kiterjedései.
Testünk elhelyezése utazás közben – testkiterjedés – a határok kijelölése.
Személyiségünk egyik legelementálisabb kifejeződése: testtartásunk, mozdulataink, a térben való test-belakottságunk. Határok tiszteletben tartása.
Nem voltam hajlandó beülni a fülkébe. Megrémisztett, hogy az én számommal jelölt székre ráfolytak, rálógtak a szomszédok, lábaik egyértelműen az én leendő test-helyembe lógott. Foglalás. Pozíció kijelölések. Az én mentális térképemben tiszták a határok, a körvonalak – egyenlőek, arányosak, megosztók és udvariasak. A valóságot ritkán tudom leképezni velük.
