Hosszú, újabb feleslegesnek érzett nap után hazavergődünk a lányokkal. Az autó sötét és hideg; az eső apró szemekben kopog. Csend, majd ajtócsapódások. Beiramlás a házba. Vetkőzünk, mozdulataink türelmetlenek, kapkodóak. Előkészítjük a vacsorát. Mindenki majszol.
Kicsit ragacsosra sikerült a kenyér. De örömmel üdvözlöm a tányéron, ez az első ehető kovászosom. Zakuszkát kenek rá. Felhalmozom az olajos, narancs-pirosas zöldségmasszát, nézem benne a pici sárgás magocskákat és a nagy fekete borsszemeket. Beleharapok. Keserű, savanykás és sós íz szalad végig együttérzőn a nyelvemen. Újabb harapások következnek. Pocsék napok követték egymást. És most itt van ez a szelet sületlen, fanyar kenyér. Megálljt parancsol és figyelmet követel, nem tűri az elkóborolt gondolatokat. Megilletődve átadom magam. Ebben a pillanatban nem tudnék elképzelni egyetlen, ennyire ehhez a helyzethez passzoló más ennivalót sem. Eszem hát tovább és élvezem a gazdag telítettséget, amit maga mögött hagy.
Már csak pár nap és végre mindenki itthon lesz! Végre elérkezünk a régi, kisgyerekes családi együtt-lét élményhez: mikor a közös étel-készítés az általunk kialakított, nekünk így a legjobb tempóban zajlik és halad, halad a közösségi élmény, az átszellemült ünnep felé. Amikor az ételkészítés nem szükséglet, hanem belső munka, átszellemültség, önkifejezés, tisztelet. Az a fajta várakozás, ami bizonyossággal társul – hit az életben. Egymás megélése a konyhába zárt belső időben. Addig persze csak a vásárlás, lavírozás, pakolás, rendszerezés szülői feladatai – egyeztetés, hogy melyikünk mit, hogyan, mikor, hogy ne okozzunk csalódást, mert leírhatatlan élmény, mikor még fiatal felnőttként is teljes gyermeki öröm-csodálkozással állapítják meg, hogy ez is, az is teljesült az Angyalnak írt listáról. Néha megpróbálják, hogy a leadott listát módosítsák, vagy felénk szóban pontosítsanak. Üveges tekintetet kapnak ilyenkor, nem tudom, nem az én feladatom.... Szeretném a pajta falait majd még tágasabbra és még magasabbra emelni, hogy majd egyszer az lehessen a családi együtt-létek tere: zongora, varrógép, mozivászon, olvasósarok, játékasztal és kanapé, amin a ricsaj közepette el lehet aludni.
Munkanap végén kilépek a kapun. Mélyet lélegzem és élvezem, ahogy a friss levegő az orromon keresztül, mintha az ujjam begyéig is eljutna. Télszag! Csípi kicsit az orrom hegyét. Most veszem csak észre, hogy közben besötétedett. Köd van. Az a fajta, ami tompítja a zajokat, de még engedi az autókat közlekedni. Ha nagyon odafigyelek, még a szemcsék is látszanak. Az utcalámpa fénye sárgás pászmát rajzol a levegő és a föld közé. Minden mindennel összeér és semmi sem látszik igazán. Egymásra rétegzett selyempapír. A gyerekekre gondolok; azokra, akikkel az évek alatt dolgom akadt és azokra is, akik aktív jelenlétükkel áthatják a mindennapjaimat. Gondolatban most kicsit én is összeérek velük. Mindnyájukkal. Ez az ő időszakuk, meg az óhajtott csodáké, a csillámporos álmoké, amik az ő szemszögükből karnyújtásnyira vannak tőlük. Mióta az eszemet tudom, körül voltam véve velük; tehetséges, vicces, kreatív és iszonyú erős jellemekkel. Nem feltétlenül kell hátrányos helyzet egy nehéz életúthoz. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy egyáltalán van-e olyan, hogy átlagos, vagy netán könnyű életút. Mindenkinek jut egy-egy marék teher. Ha nem is egyformán, de bizonyosan jól el van osztogatva. Napi szinten mutatnak példát nekem. Persze, még zsengék, ruganyosak, könnyű léptűek. De úgy látom, annyival ügyesebbek is nálunk. Ha velük vagyok, elhiszem nekik, hogy tényleg csak karnyújtásnyira vannak attól, amit el szeretnének érni. Azt kívánom, bár valóban így lenne!
