Elmaradt találkozások

Fanni tulipános asztalának az egyik széke lehetett volna az enyém is, ha....
Ha egy önfeledten spontán ötlettől vezérelve mondjuk vasárnap reggel gondolkodás nélkül bepattanok az autóba és indulok. Fél másodperc alatt már át is villan, hogy milyen jó lesz bömböltetni a zenét - szerintem Carly Paolival fogok kezdeni - és csak azt hallgatni, amit én szeretnék, hogy milyen pihentető lesz maga az út csupán attól, hogy önmagam gondolataival versenyre kelve haladhatok és csak akkor állok meg pihenőzni, amikor nekem van szükségem rá. A gyakorlatias anya-én közben azonnal figyelmeztet, hogy el ne felejtsem elvinni Ádinak a sohasem használt vadiúj túrabakancsot és Pötyikének azt a pár szép ruhát, ami Joli után még egy kislány turnust is csinosan elvisel.
A telefonhívás és a bepattanás közti két napban már tervezem, hogy szombaton mit főzök és sütök előre, hogy nekik majd csak ebédet, vacsorát kelljen melegíteni, a reggelit indulás előtt csak ki kell készíteni, pörögnek tovább a gondolatok, hogy mit is lehet még előre megcsinálni, hogy hiány-nyomaim ne akasszák a napi ritmus anya-igenlős rendjét. Megnyugszom, hogy alapvetően mindenki önálló, tudja a dolgát és amúgy is dézsával van öntve rájuk a szeretet, úgyhogy a féltékenységen kívül más gondjuk nem akadhat azzal a ténnyel, hogy cirka tizenkét órát nem itthon leszek. Persze, majd legalább kétszer felhívom őket, hogy minden rendben van-e, én merre vagyok éppen, stb. Persze, vállalom, hogy mikor hazajövök, akkor nem arra jövök haza, ahogyan én hagytam magam után a házat, a kertet, a tereket, hanem arra, ahogyan öt elszabadult ember maga után használta. Nem baj, ahogyan Fanni mondaná, mindennek van ára, egy jó teázás után mit számít, ha a bilibe lóg az ujjunk.
És akkor rájössz, hogy feminizmus ide vagy oda, bizony ezt még jóvá kell hagyatni a társsal. Ha pusztán szerető státuszban lenne, akkor könnyen menne: miniszoknya. Ha csak férj lenne, akkor szintén nem lenne annyira nagyon nehéz: egy jó vacsora. Ha csak szellemi társ lenne, akkor megvitatnánk egy pohár bor mellett. Ha csak lelki társ, akkor hiúságot kicselezve kéne lelki okokat felsorakoztatnom.
Nade mit tegyek mindezek kombinációjával? Milyen hangot használjak? Mit vegyek fel? Mi legyen a vacsora? Mit ígérjek? Olyan unalmas tud lenni, hogy mindig minden szabályt betartunk, hogy mindig felelősségteljes, tudatos állampolgárok mintájára viselkedünk.... de hiszen semmilyen szabályt nem szegünk meg, időben hazaérek, két évnyi telefonbarátság után egyszerűen csak újra személyesen csacsogunk...
És annyira tudni akarom már a családpolitikai hozzáállást, hogy a telihasas-mosogatós ebédutáni társ-idillben szempillákat rebegtetve (szerintem még csinos is voltam) megkérdezem. Felelősség. Lefegyverez. Most túl nagy ára lenne. Inkább ne. Családi idill. Miért kell választani?

enter image description here
Barbie-baba magassarkújából Janka készített nekem fülbevalót. Csizmában és metszőollóval a kezemben.

Hagymaszál

Mindig arról bizonyosodok meg, hogy az általunk alkalmazott szigorú(bb) ökológiai életmód gyermeki akarattal párosulva előbb-utóbb kreatív megoldásokat teremt.
Évek óta vita tárgya a szívószál. Nem vagyok hajlandó megvenni és pont. Nincs kérdőjel, nincs felkiáltójel, csak és kizárólag pont azoknak az okfelsorolásoknak a végén, amit már hallani sem akarnak.
Ma megszületett a megoldás. Zöldhagyma: letéped, a csúcsát lerágod és már szürcsölhetsz, bugyborékolhatsz, de mindenek előtt elérted, hogy szívószál legyen a házban. Legalább is a kertben.

enter image description here

Digisuli

avagy változatok egy anyára a harmonikus káosz idején

Három héttel ezelőtt
Úristen, már megint jön ez a rém! Megint ez lesz! Szörnyűség! Nem akarom! Eltapos! Lerohan! Szétcincálja az idegeimet! Felzabálja a jobbik énemet! Félek! Nincs elég gép, nincs elég net, nincs elég kaja, nincs elég inas, sem elég szobalány, szoba meg pláne, na és a szakács is felmondott! Ja, nem is volt, a kiszolgálószemélyzet (és nem az állam) én vagyok (tetszik tudni, ki az a Napkirály, ugye? mi az, hogy nem, hát hova tetszett járni, az iskola mellé?)… Áááá, nem akarom, félek!

Közben
Mondhatjuk azt is, hogy:
Jaj, de cukik ezek a gyerekek, ahogy játszanak, még a feladatukat is milyen szépen megcsinálják, egy szavam nem lehet, míg én itt tanítok, ők is teszik a dolgukat, kiszolgálják magukat a tízórainál, segítenek egymásnak, a középső még el is mosogat ebéd után, most, hogy nem kell korán kelni, mindenki kipihent, jókat eszünk, sokat vagyunk együtt, rengeteget röhögünk, micsoda harmónia! Mindenre van időm nekem is, türelmes vagyok, tüncibünci anyuka, aki dorombol már akkor, amikor csak meghallja a gyerekei szuszogását. No igen, főleg akkor…

Ehhez képest a hétköznapokban ilyen hangfoszlányokat sodor a szél, hogy:

Micsoda? Hogyhogy egyest adott? De hát miért nem adtad be határidőre? Kérdezd meg, hogy még be lehet-e fényképezni, akkor gyorsan megcsinálom. És kérj elnézést! Hallod? Hallod? Kérj elnézést!

Micsoda? Te mit csetelsz itt, hát órán kellene már lennetek, Neked is meg a vihogós barátnődnek is! Sipirc feljelentkezni és ez meg ne történjen még egyszer!

Micsoda? Már megint éhes vagy? De hát ott volt a szendvics a pulton, miért nem ettél? Még nincs kész az ebéd!

Micsoda? Miért sírsz? Hogyhogy fejbe vágott? Mit mondott? Miért, Te mit mondtál? Na, gyerekek, nekem órám van, nincs ilyenekre időm, ezt beszéljétek meg szépen vagy nem kaptok délután pilóta kekszet!

Micsoda? Hogyhogy eldugult? Hát hogy mosogattál, gyerekem? Nem, a csülökcsontot a kukába dobjuk…

Micsoda? Mi az, hogy nem akarsz felkelni, hát mennyit aludtál, a hasadra süt a nap, jó nem ma, de máskor! Na, gyere szépen, Pötyikém, finom fánk van reggelire. Még banánturmixot is csináltam, na gyere!

Micsoda? Miért nem kérsz fánkot? Mi az, hogy unalmas, más gyerekeknek az anyukája nem is főz, sőt, nem is készíti ki a reggelit, sőt, nincs is! Örülj neki, hogy a Tiéd itt óbégat reggel, sipirc azonnal mosakodni!

Micsoda? Hogyhogy megszülettek a kismacskák? HOVA? AZ ÁGYNEMŰTARTÓBA? Ja, ó, de ügyes vagy! Akkor azért hallom a nyervogást a padlásról. Még szerencse…

Most
Most könnyű, mert a hétvégére szabadságra jöttem. Igen, én, az anya, otthoni használatban: a Mama (nem a József Attiláé, szerencsére, én kevesebbet teregetek meg már mosógépem is van). Azért ezt a képet úgy el kell ám képzelni: a barátnőm lakásában vagyok a hétvégén, egyedül és teljes csendben. Ha akarom, akkor tévét nézek. Vagy ha kedvem szottyan, akkor sétálok. Ha ahhoz van kedvem, szundítok ebéd után. Sőt, nem is főztem! És holnap sem fogok! (Mert tegnap főztem előre és azt hoztam magammal, de ezt nem kell mindenkinek tudnia, hadd gondolják, hogy teljes a luxus.) A lakásban tisztaság, rend, nyugalom, az asztalon egy piros tulipáncsokor, előttem egy csésze tea és sütemény. Mmmm…. Ha lehetne, mindenkinek az orra alá dörgölném, hogy milyen jó nekem itt, de közben rágondolok arra a tömérdek mennyiségű anyára, akik a barátnőim és most is otthon vannak.

Egyrészt ilyenkor piszkálni kezd a lelkiismeret-furdalás (ilyenkor egy férfi: a micsoda?), hogy én hogy mertem csak úgy eljönni és ott hagyni a gyerekeimet a hétvégére az apjuk karmai között. Jó, ennyire nem drámai, mert az apjuk szereti őket, elviszi őket kirándulni és megveszi nekik a rántott sajtot, hagymakarikát, gombát, cukkinit, husit és sült krumplit, majd a cukrászdai süteményt is, amire nekem nincs pénzem: én többnyire otthon sütöm meg mindezt és a szomorú igazság az, hogy nem feltétlenül jobb minőségben (persze szeretem jobb napokon azzal áltatni magam, hogy a hazai koszt az igazi, de egyszer sütök majd Neked egy szülinapi tortát, Kedves Olvasó és akkor majd meglátod, hogy helyesen a mondat: a hazai kosz az igazi). Szóval amint megnyugodna a lelkiismeret, hogy a gyerekeknek jó, tehát nekem is jó lehet (ez egy olyan anyai tétel, mint Descartes-nak a cogitója) (hogyhogy mije? hát a cogitója, nem tetszett odafigyelni középiskolában? nem röhög, ez egy fontos filozófiai tétel, igenis!), máris újra ficánkolni kezd: akkor valójában lehet, hogy a gyerekeknek amúgyis jobb az apjukkal? Vajon elég jó anya vagyok én, aki folyton ott lógok rajtuk az unalmas hétköznapokban és túl azon, hogy nem röhögök az összes sztárvárszos viccen (jól van, na, tudom, hogy kell helyesen írni: sztár vórsz, na így jobb?), arra biztatom őket minden nap, hogy tegyenek rendet a szobájukban? Lehet, hogy én is unalmas vagyok már… Bánom is, hogy a héten egyszer elfutott a méreg és rákiabáltam a középsőre… Jaj, miért nem öleltem meg hosszabban, miért kell nekem folyton sietni… És ez így mehetne tovább, mert mi, anyák a végtelenségig lelkiismeretesek (értsd: komplett idióták) tudunk lenni, amit igencsak súlyosbít a helyzet, hogy nők vagyunk (jól van, na, tudom, hogy az anyák nők, ez egy olyan fordulat akart itt lenni, hangsúlyozás). Mert egy apa már akkor elfelejti a rákiabálást, amikor a mondat végére ér, és halál büszke magára, hogy egy hotel konyhájáról hoz ebédet a gyerekeinek. Mert férfi. Mi, nők azonban még akkor is az elszabadult hajtincset vesszük észre a tükörben, amikor éppen a tökéletes ruhában vagyunk a tökéletes partnerrel (ilyenkor egy nő: a mivel?) a tökéletes estélyen…

És itt jön a másrészt. Én ugyanis már kifundáltam, mit lehet tenni a lelkiismeret-furdalás ellen, hihihi, úgy kell ennek a nyavalyás lelkiismeretnek, minek pattog folyton! Először is végre külön élek a férjemtől, így senki nem ül a nyakamon, aki még a lelkiismeretnél is fondorlatosabban tud piszkálni. Éppen elég jól tudom én magamat hajtani, nem kell egy plusz hajcsár az életemben, ha egyébként már csak ilyen minőségben óhajtott funkcionálni. (Funkcionáljon felőlem mással, ha hagyják meg ha tud, hihihi. Mármint funkcionálni. Na, jó, ez persze gonosz volt, de hát állította azt valaki, hogy én egy angyal vagyok?) Másodszor pedig két alkalommal is volt rá lehetőségem a gyerekeim születése után, hogy rácsodálkozzak, hogy még egymagamban én is vagyok valaki, nemcsak mint valakiknek az anyja, felesége, satöbbije (ne részletezzük, minden nő tudja a felsorolást folytatni). Előbb egy továbbképzésen tíz éve, amikor úgy bolyongtam Canterbury-ben, mint Thomas Becket szelleme, csak nőben (hogyhogy ki az? töri órán sem tetszett figyelni? lefogadom, hogy azt sem tetszik tudni, ki volt Szent Ágoston!, gondoltam…), hiszen nem voltak velem a gyerekeim. Aztán pár nap után rájöttem, hogy a gyerekeim nélkül is bírok még levegőt venni, sőt, barátkozni, tanulni, kirándulni is tudok nélkülük. (Minő felfedezés!) Nyilvánvalóan élni nem tudnék nélkülük, de két hétig azért nagyon jól kibírtam, hogy nem csak a játszóteret és mások gyerekeit látom, ha felnőtt emberek között vagyok. Utóbb pedig másfél éve volt egy hasonló alkalom, amikor egy hétig a napjaim nagy részében tök egyedül jártam Barcelona igencsak szemet gyönyörködtető utcáit és tengerpartját, és megint csak nagyon jól kibírtam, hogy miközben én éppen a Casa Battlót nézegetem komótosan (ne tessék mondani, hogy rajzórán is a modell mellét tetszett nézni ahelyett, hogy valami kultúrát szívott volna magába! juszt se mondom meg, ott a gugli), nem szól közbe senki, hogy unja és menjünk már, netán hogy pisilni kell vagy éppen éhes.

Ezért aztán már tudom, hogy ha az a fantasztikus kilátás lebeg a horizonton, hogy még hetekig bezártság lesz és onlány oktatás (igen, a fiúknak is, de ezt ne úgy tessék érteni, hogy a lányokon lesznek, bár gondolom, némelyik az online oktatás ilyetén felfogásának igencsak örülne), akkor bizony preventív intézkedésekre is szükség van, mert a gyerekeim állandó hozzám való beszélgetése ellen hiába teszek fel maszkot. Amennyire imádom őket, annyira ki is kell őket pihenni néha (ezek szerint átlag tízévente kétszer), ahogy a hétköznapi monoton rutint és az állandóan lesben álló házimunkát is (ezeket sokkal gyakrabban is ki tudnám éppen pihenni, csak a nemlétező amerikai nagybácsi öröksége, egy kastély meg a személyzet hiányzik hozzá), mert ezek folyton-folyvást lecsapnak az emberre. (Á, mindig ez a pongyola fogalmazás! Az asszonyra. Minden rájuk csap le. Még a fickók is, bár ha akad egy jobb darab, akkor ritkán panaszkodunk. Itt jegyzem meg szép csendben, hogy én éppen egyáltalán nem panaszkodom ebben a tekintetben.)

Úgyhogy a lelkiismeret-furdalásnak ezennel útilaput kötök a talpára, jómagam pedig a firkálást megszakítván felvettem a csodálatosan piros balerinámat és eltipegtem egy adag süteményért, ami már itt illatozik előttem, és amit ezúttal egyedül fogok kiélvezni. (Még a lelkiismeretnek sem hagyok belőle egy falatot sem, bebeee!)

enter image description here

A kecske is meg a káposzta is

Általában süteményekről és húsételekről szoktam áradozni, mert azokat szeretem a legjobban. Azonban most egy zöldségről, vagyis egy rokonságról szólnék, mely ma, főzelék főzés közepedte ihletett meg.
Amikor az isten az embereknek adta a káposztát, nem is gondolta milyen csodát teremtett. Eszik édesen, eszik sósan, eszik savanyúan. A töltött káposzta az ételek királya. Ettem Hajdú-Biharban szálas káposzta nélkül, a káposztalevelekbe töltött gombóccal, Kárpátalján és Erdélyben egytálételnek, Baranyában szárma néven, de előkelő állófogadásokon is adják chafing-ből adagolva. Mondjuk a töltött káposzta nevet eufémizmusnak tartom, mert én annyit töltök töltéssel, amíg az edénybe rakom a káposztát, mert bizony én gombócokba valósítom meg magam. Szóval inkább mondanám a főztömet gombócos káposztának. De a paradicsomos káposztát is nagyon szeretem. Olyan főzelékfélének is, jóféle sült oldalassal, vagy ressen, ahogy anyukám csinálja, a húst belefőzve. A káposztástésztát én cukorral eszem, nem is kevéssel. Az uram borsozza. Szeretem a káposztasalátát. Akár lila, akár fehér. Azonban a biológiai fegyver a savanyú káposzta. Minden szempontból. Novemberi sötét estéken, vallatni lehet a lépcső alól terjengő fertelmes szaggal, ahogyan a melegben erjed a káposzta.

enter image description here

Az egy csoda, ahogyan a család káposztát tesz el. A pengeéles gyalut csak az arra felkent apa használhatja. A rétegezést, a fűszerezést az anya csinálja. Só minden mennyiségben, bors, babérlevél, néhány szál torma, és birsalma szelet. A gyerekeknek marad a torzsarágcsálás, és a döngölés. Annak külön technikája van. Nem lehet ám csak úgy odacsűrni, mert akkor szétcsapódik. Finoman, kis ejtésekkel, körbe araszolni, egyenletesen ledöngölni. Erről eszembe jut, hogy anyu egyszer egy alföldről származó ismerősével beszélgetett a káposztaeltevésről, és a néni azt mesélte, hogy nincs is annál jobb, mint ahogyan a papa megtapossa a káposztát. Hát, anyu azt hiszem inkább halt volna éhen, mint fogadott volna el a káposztájukból. Pedig ennek nagy hagyománya volt, hogy lábbal tapossák a dézsában a káposztát. Szóval, ha megvolt a döngölés, akár lábbal, akár sulyokkal, utána jönnek a lezáró deszkák és a végén a káposztás kő. Ez egész évben a speizban várja türelmesen az évi egyszeri fellépését. Aztán egy terítővel leterítik, és várnak, és várnak és szagolnak. Na, amikor jön a szag, lehet kezdeni lemosogatni! Nem lehet mihez hasonlítani ezt a tömény trotty-szagot, ami a csodás savanyodást kíséri. Szóval ez az elsődleges fegyver forrás, a szaga. Másodsorban viszont a hatalmas c-vitamin tartalma, és a csodálatos élettani hatásai, amivel a téli időszakban segíti a fogyasztóját, az az igazi fegyvertény!

enter image description here

A káposzta nyersen is csodálatos. Mindenféle gyulladásra tökéletes borogatás. Lehúzza a bokáról a duzzadást, a bőr alól a kelést. Anyu számtalan betegséget tud vele gyógyítani. Most már én is. Ami hihetetlen, hogy a káposztából sütemény is készül. A káposztás hajtóka gyakori kiegészítő fogása egy egy gazdag gulyáslevesnek. De ha anyukám kedvezni akar apukámnak, a meggyes és a túrós mellé, káposztás rétest is süt. Teljes az étkezési paletta, de akadnak még ebben a családban más jó kis rokonok is.

A kelkáposzta olyan, mint egy bolondos nagybácsi. Hetykén félrecsapott kalapja alól kikandikál hosszú, vörös, göndörfürtös haja, így képzelem. Szakállas vicceit már a legkisebbek is ismerik, de nélküle unalmas lenne az étkezés. Legjobban rakott kelnek szeretjük, de főzeléknek is finom. Nem említettem a leveseket. Az édeskáposzta leves, vagy ahogyan mi mondjuk, a pulutyka, laktató leves, főleg, ha egy kis főzőkolbászt vagy virslit is beleölünk. De egészen más íze lesz, ha kelkáposztából készül. Már már frankfurti.

A karfiol pedig a végzet asszonya-típusú nagynéni. Buja, telt idomai, fimon kerekded formái mindenkit rabul ejtenek. Rántva klasszikus, de levesnek is kitűnő. Csőben sütve, vagy rakott formában is kellemes. Távolkeleti rokona a pagodakarfiol. Rajzolni sem lehet szebbet.

Az olasz unokaöcs a brokkoli. Friss zöld színe, és mindig hibátlanul fésült hajkoronája megdobogtatja a női szíveket. Pláne, ha nagyon egészségesen akarnak étkezni. A brokkolikrém leves igen trendi. Mondjuk nálunk egy ilyen levesfőzésem szerencsétlenül egybe esett Zoli isiben elkapott hányós-fosós fertőzésével, ezért jó időbe telt, míg elfogadta a brokkoli ártatlanságát. De rehabilitáltuk, és rántva kifejezetten rajongunk érte.

enter image description here

Szóval, amikor az isten káposztázott, nem gondolta, hogy nem csak a kecskét fogjuk megenni, hanem a káposztát is. Ezért figyelmeztetésül megteremtette a káposztalepkét, amely szárnyasan igen tetszetős, de hernyónak mód felett kártékony. Belátta, hogy ez hülye ötlet volt, és hogy jóindulatát és játékosságát bizonyítsa, megalkotta a kelbimbót. Nem elég, hogy a neve a férfiak erotikus fantáziáját folyton éberen tartja, de a megjelenése egy csoda. Apró pici káposztafejek ülnek egy félméteres nyélen. A háziasszonyok nem szokták ősszel felszedni a földből, hanem a kertben hagyják. A fölszántott kertben, a havas barázdák között dülöngélő szárak elhagyatott kopjafákra hasonlítanak. De januárban, amikor elmúlik a karácsonyi bőség, kifejezetten jól jön egy kis főzelékezés. Ilyenkor csak le kell tördelni a szárról a csöpp káposztákat. A múltkor levest főztem belőle, és hogy a kis rokongyereket is evésre bírjam, azt mondtam neki, hogy ez manókáposzta. Manók termelik, és ugyanúgy használják kicsi házaikban, mint ahogyan mi a rendes káposztát itthon. Nem hatotta meg a mesém, de esküszöm, nekem jobban esett a fogyasztása. Nem csak a manók főzik, hanem a Barbie babák is. Miközben a konyhában sürögnek, a „Hej Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz” kezdetű népdalt éneklik. Így megy ez a játékban és a valóságban is. Amíg van káposzta, nincs éhezés.

enter image description here

Kert-terem

Hogyan gondoljam el a kertem terét? Milyen is a kert-tér?

Kertem terére tudok egyrészt abszolutista tekintettel nézni: hiszen mozdulatlan, külön levő, saját struktúrával rendelkező, a dolgokat (entitásokat) magába foglaló, áthatolható és elmozdíthatatlanul rögzített. Határjogi és tulajdonjogi lekötöttség. Térképen jelölhető, kijelölhető és beazonosítható.

A kert-tér, amiből nap mint nap láthatóan és érzékelhetően más és más kép bontakozik ki, a bennelevőség tekintetében állandóan változó, sőt mozgó, ezáltal a teret máshogyan és máshogyan beszövő és belakó, kiterjedését a vertikálisba is (felfelé láthatóan, lefelé számomra láthatatlanul) szüntelenül kinyújtóztató minőséggel bír. Tehát a létezők közötti viszonyrendszer alakítja a teret - relativitás.

Kertem levegő terének hol a határa, hol kezdődik a hivatalos légtér? Égig érő fám nem lehet....

Kertem mások által tudomásul vett és magunk által folyamatosan megélt terének története kettős iratú: kintről megítéltetik, a kardinális változás-pontok (ja, hogy így gondoltad?, mikor láttam, hogy csinálod, nem értettem, mit fogsz belőle kihozni!) a környezet részeként értelmeződik, bentről, a mi történetünkben pedig az imaginárius álomkép felé törekvés napi szintű megvalósítási útja zajlik.
Belső kertünk is állandóan egyeztetésben van az önmagunknak már megírt álomkert és a kerti folyamatokra reflektáló napi szintű átiratainkban, mikor a térben a rövid és hosszú távú hatásokat az időben előre érzékelnünk és cselekvési szinten befolyásolnunk kell.

Kert-terem alakításakor a spontán időn kívül lelki szemeim és cselekvő kezeimben a jövőbeli státuszra irányított figyelem van - a változás elfogadása és legitimálása során mégiscsak ott a végcél, amit el akarok érni, vagy el akarok kerülni. A tudás és a szakmai felkészültség révén előre tudom az aktuálisan észrevehetően zajló folyamatok kimeneti eredményét, ezért a látható pontokon kínálkozik beavatkozási lehetőség. A rejtett és nyilvánvaló közötti határvonalak módosulása és nyíltsága, illetve rejtettsége okából ered az, hogy hibázok és már csak a következő tenyészidőszak alatti munkafolyamatba van lehetőségem integrálni az idei év tapasztalatait.

Kert-terem, mint cselekvési mező a kezem által csak a lehetőségek kibontakozásának a tere és a természeti tényező miatt mindig is csak az esetleges siker előkészítője. Az ismeretlen és a kiszámíthatatlan mechanizmusok hibaként íródnak bele a térbe (pl. csenevész, beteg növény), hiányként jelennek meg (pl. ki nem bújt, meg nem eredt növény hagyta üresség).
A hagymásokat ősszel előre megtervezett hímzéses partelbe rendezem. A terv tökéletes megvalósulása, a kivitelezési aktus nem egyedül az én kezemben, hanem a természet erejében is van. Tavaszi kibújáskor már nem tudom pótolni a ki nem bújt hagymákat, a terv tökéletes mivoltát felülírja a természeti tényező és hiányként mutatja meg magát.


hang: Kovács Balázs

Edward W. Soja Harmadiktér fogalmának együtt-hatása folyamatosan zajlik - de láthatatlanul, az elbeszélés, az elmesélés, sőt, a kint és bent párbeszéde révén tudom csak feloldani a dialektikát és az áhított trialektika felé irányulni. Az átélt szövegkorpuszok összeolvasásában lesz majd egy új szövegdinamikai esélyem a megértés bonyolultabb egymásra-hatásainak megmutatására.

A kert, mint szövet vagy mint szöveg.
A kert élő szövete rányomul az élettelen, az épített részek széleire és folyamatosan elnyeléssel fenyeget. A természeti erő, mely mindent képes betakarni, elrejteni. A járdára nyomuló gyepfelület, a futónövények homlokzatfedő szerepe. Kétfajta textúra összeillesztésének módozatbeli kérdései: a létformák nem egybefonódnak, hanem egymásra nyomulnak, alágyűrnek.
A kert írott és festett valóság a papíron: szövegként, vagy képként jelenik meg. Panorámafotó, mint a tér közepén álló falfestmény szemlélője. A történetek tereként megjelenő leírás, mely valósságában és elképzeltségében már a képzeletbeliség révén is az irodalmiság fogalmába tartozik.

Nővény

Örülök, hogy nem önmagam növényei közé tartozom, mert még mindig nem tanultam meg, hogy a nyíltan rajtam legelő szemet rezzenéstelenül álljam. Egyszer-kétszer már megengedtem magamnak, hogy elkacérkodjak azon, hogy milyen lehet igazán jó nőnek lenni és meghódítani azt, akit csak akarsz. Bókokat naná, hogy szeretek én is kapni, csak a szemérmetlen, leplezetlen mustra zavar, hiszen női fegyvertáramban nincsen meg ennek viseléséhez szükséges bátor védelmi pajzs.
Próbálok ügyesedni azoknak a kérdéseknek a kezelésében, amik kb. így hangzanak: Tényleg négy gyereked van? (Tényleg.) Mit csinálsz magaddal, hogy így nézel ki? (Aktív életet élek és nem tévézek.) Hány éves is vagy? (Még mindig nem illik megkérdezni.) Mit eszel? Mit nem eszel? (Eszem szerint eszem mi jól esik.)
Mondhatnám, hogy a falusi levegő. Vagy visszakérdezhetnék....
Tudatosan odafigyeltünk a gyerekek testének ügyesítésére, legyen az az első ollóhasználat (már megengeded?) vagy az első fűrész használata (megengeded?!?). Tekintet által támogatott és felügyelt kiteljesedés. A simogatás önbizalomnövelő ereje.

enter image description here
Szabó Krisztina grafikája, Sc design

Zolimpia

Az elmúlt évben kezdődött világjárványügyi-helyzet hihetetlen mértékben befolyásolta az emberek és az emberiség utóbbi évtizedekben kialakított szokásait, ünnepeit.
A napi nehézségeink mellett ritkán jut eszünkbe olyan magasztos eszme, mint az olimpiai mozgalom. Pedig a sportszerető milliók számára szomorú tapasztalás volt, hogy 2020-ban elhalasztották a Tokiói Olimpiát, hivatalos nevén a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Az alábbi írást 2012-ben írtam, aznap, amikor a szerelmem elutazott Londonba a XXX. nyári olimpiai játékokra.
Remélem nincs már messze az az idő, amikor újra önfeledten számolhatunk, és rendezhetjük élményeinket olimpiai ciklusokba!

Zoli apuval mi olimpiában mérjük az időt. Pl. három olimpiával ezelőtt találkoztunk. Pontosan. Felvételi elbeszélgetésre mentem az új munkahelyemre, egy falusi kis iskolába. Amikor beléptem, a folyosón egy napbarnított sportosan sortos fiatalember jött felém. Sok mindenre számítottam, de egy jóképű, szép testű, ifjú testnevelőre a legkevésbé sem. Éppen az interjúm napján ment be, hogy bejelentse az augusztusi értekezletekről való távolmaradását, mivel utazott az athéni olimpiára. Engem felvettek, és kicsit házsártos voltam, hogy augusztusban a többi új kollégám biztatására a saját termem mellett, díszíthetem az Athénban szurkoló szurkoló osztályát is. A következő nyár végén addig fajult ez a nagy szurkolás, hogy évelején, akkor persze már kedves kollégámnak tett szívességből, az óráit is helyettesíthettem, amíg ő Steven Spielberggel forgatott a München című filmben, amely szintén egy olimpiához kötődik. (Azt csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy én már integettem a levegőbe emelkedő Misa mackónak abban az évben, amikor Zoli megszületett.)

Két olimpiával ezelőtt már együtt készültünk az újabb utazásra. Vagyis arra, hogy ő kiutazik Pekingbe. Hogy valamit nekem is csepegtessen a szurkolói lét varázsából, elvitt még az olimpia előtt arra a klipforgatásra, ahol a hivatalosnak tűnő, magyar olimpiai dalhoz vették fel a szurkolói vágóképeket. Egy márciusi, hűvös vasárnap reggelen a Fradi pályára kolbászoltunk ki. Én, bizonyítandó, mennyire komolyan veszem a feladatot, piros pulóvert, fehér blúzt és zöld gatyát húztam fel. Na, most ez például egyáltalán nem látszott a felvételen. Voltunk kb. ötvenen, és ahogy Butch Cassidy kérte Sundance kölyköt a vonatrabláskor, nekünk is legalább félezernek kellett volna tűnnünk. A celebritáshoz való egyenes utat pedig Zoli nem vállalta, mert annyira elfoglalta a „Győznünk kell!” kiáltozás. A rendező ugyanis azt mondta, hogy amikor jelez, akkor pl. szerelmes párok válthatnának szenvedélyes győzedelmi örömmámor csókot. Én a megadott jelre csücsörítettem ott, mint egy éhes muslinca, de Zoli rám se hederített, csak a zászlót lobogtatta, és úgy felugrott, hogy a menetszelétől majdnem leestem a pad alá. Így nem tudtam meg, milyen a szenvedélyes győzedelmi örömmámor csók.

Aztán Pekingből is szerencsésen hazajött. Imádtam, hogy a sok és számos sportesemény mellett ajándékokat keresett nekem. Igazgyöngyből fűzetett gyöngysort, megvette a létező legnagyobb kínai selyemblúzt (majd talán a lányunknak jó lesz valamikor), és tudja, hogy szeretem a teknősöket és a sárkányeregetést, ezért nem kevés ügyességgel haza hozott nekem egy teknőst formázó papírsárkányt.

Két olimpia között csak négy év telik el, azonban a mi mostani négy évünk igen sűrűre sikeredett. A terveit is abból a riportból tudtam meg, amit a városi tv csinált vele Peking után. Amikor megkérdezték tőle a beszélgetés végén, készül-e már a londoni olimpiára, szemérmesen csak annyit mondott, hogy most családalapítási tervei vannak. A munkatársaim másnap gratuláltak a férjhezmenetelemhez. Majdnem így is történt. Jó sportemberekhez méltóan, gyermeket 2009-ben és 2011-ben szültünk, amikor nem volt semmilyen nagy nemzetközi sportesemény. Ennek megfelelően esküvőnk is 2009-ben volt, igaz a menyasszony már lebukott volna a mérlegelésnél. Amikor egyszer kiborultam a mérhetetlen drukkolási mánia miatt, azt magyarázta, hogy a gólörömhöz fogható élmény kevés van. Mondjuk amikor megszületett az első gyermekünk, az volt egy megagólöröm. Csak annyit mondtam megadóan, hogy nekem is.

A mostani olimpiai kiutazás erős veszélyben volt. Hiszen tavaly, amikor már a jegyeket kellett volna megrendelni, én már növekvő pocakkal tolattam jobbra-balra. Egy cseperedő család nem kis pénzügyi kihívás, igen ám, de ilyen közel mostanában nem lesz olimpia, és különben is a Robi kint dolgozik és nála lehetne aludni. Érvek, ellenérvek csaptak össze, majd pedig szépen lefordítottam neki a jegyrendelés szabályait, fapados repülőt kerestem és foglaltam, utasbiztosítást kötöttem, és még a nemzeti színű pólóit is kivasaltam.

Zoli ma reggel repült Londonba. Erősen bízott benne, hogy amint megérkezik, lelki ereje átszáll nemzetünk sportolóira, és aranyeső hullik a magyarok családjára. És nem igaza lett!!! Az előbb küldött egy sms-t, hogy a mai névnapi ajándékomat melyik könyvben keressem. Ez a jóember fogadott a mai aranyérmekre, és nyert! Nekem!

Azonban az olimpiák változást is hoznak. Az elsőn, amikor megismertem, egy elvakult szurkolót láttam. A másodikon egy tudatos rajongót. Most pedig egy édes apukát és egy drága férjet, aki hónapok óta készül a Nagy Sport Ünnepre, de már inkább csak a lelkében, mert míg Pekingben a vízilabda döntőn meg lehetett ismerni a fejére kötött vízilabdáról, most el sem akarta vinni a helyhiány, meg a súlytöbblet miatt. A kereplőt a családi- és panelbéke érdekében meg úgy elrejtettük a lányunk elől, hogy mi sem találtuk meg. Így marad a Negró meg a toroköblögető a hangja visszaszerzéséhez.

Abban is biztos vagyok, ha meglát egy bármilyen nyelven ficsergő-csicsergő kislányt, vagy egy főzeléket arcán szétmaszatoló kisfiút, a két kis porontya fog eszébe jutni. Mint ahogyan egy jó mellű nő láttán, az első ösztönös férfi sóhaj után, elégedetten rám fog gondolni, és arra, hogy milyen jó lesz hozzánk hazajönni.

enter image description here

Virágarcok

Mától tekinthető meg Kustos Irma Virágarcok című fotókiállítása az Okosházban (http://okoshaz.hangfarm.hu/4.html).

A szó modern, huszadik századi értelmében perszonalista megfogalmazása ez a virágoknak: az ismert és a meglepően új egységébe ötvözött tudás. Felismerem, de így még nem láttam. Rájövök, hogy te vagy az, de ezt az oldaladat még nem vettem észre. Megmutatod magad, miközben mégis titokzatos maradsz, rejtélyed vonzása rabul ejt. Odafordulásom feléd engem is jellemez. Látásod, pillanatnyi mozdulatod visszhangokat kelt bennem és igyekszem én magam is olyan széppé lenni, mint te vagy.

enter image description here
Rézvirág