Általában süteményekről és húsételekről szoktam áradozni, mert azokat szeretem a legjobban. Azonban most egy zöldségről, vagyis egy rokonságról szólnék, mely ma, főzelék főzés közepedte ihletett meg.
Amikor az isten az embereknek adta a káposztát, nem is gondolta milyen csodát teremtett. Eszik édesen, eszik sósan, eszik savanyúan. A töltött káposzta az ételek királya. Ettem Hajdú-Biharban szálas káposzta nélkül, a káposztalevelekbe töltött gombóccal, Kárpátalján és Erdélyben egytálételnek, Baranyában szárma néven, de előkelő állófogadásokon is adják chafing-ből adagolva. Mondjuk a töltött káposzta nevet eufémizmusnak tartom, mert én annyit töltök töltéssel, amíg az edénybe rakom a káposztát, mert bizony én gombócokba valósítom meg magam. Szóval inkább mondanám a főztömet gombócos káposztának. De a paradicsomos káposztát is nagyon szeretem. Olyan főzelékfélének is, jóféle sült oldalassal, vagy ressen, ahogy anyukám csinálja, a húst belefőzve. A káposztástésztát én cukorral eszem, nem is kevéssel. Az uram borsozza. Szeretem a káposztasalátát. Akár lila, akár fehér. Azonban a biológiai fegyver a savanyú káposzta. Minden szempontból. Novemberi sötét estéken, vallatni lehet a lépcső alól terjengő fertelmes szaggal, ahogyan a melegben erjed a káposzta.
Az egy csoda, ahogyan a család káposztát tesz el. A pengeéles gyalut csak az arra felkent apa használhatja. A rétegezést, a fűszerezést az anya csinálja. Só minden mennyiségben, bors, babérlevél, néhány szál torma, és birsalma szelet. A gyerekeknek marad a torzsarágcsálás, és a döngölés. Annak külön technikája van. Nem lehet ám csak úgy odacsűrni, mert akkor szétcsapódik. Finoman, kis ejtésekkel, körbe araszolni, egyenletesen ledöngölni. Erről eszembe jut, hogy anyu egyszer egy alföldről származó ismerősével beszélgetett a káposztaeltevésről, és a néni azt mesélte, hogy nincs is annál jobb, mint ahogyan a papa megtapossa a káposztát. Hát, anyu azt hiszem inkább halt volna éhen, mint fogadott volna el a káposztájukból. Pedig ennek nagy hagyománya volt, hogy lábbal tapossák a dézsában a káposztát. Szóval, ha megvolt a döngölés, akár lábbal, akár sulyokkal, utána jönnek a lezáró deszkák és a végén a káposztás kő. Ez egész évben a speizban várja türelmesen az évi egyszeri fellépését. Aztán egy terítővel leterítik, és várnak, és várnak és szagolnak. Na, amikor jön a szag, lehet kezdeni lemosogatni! Nem lehet mihez hasonlítani ezt a tömény trotty-szagot, ami a csodás savanyodást kíséri. Szóval ez az elsődleges fegyver forrás, a szaga. Másodsorban viszont a hatalmas c-vitamin tartalma, és a csodálatos élettani hatásai, amivel a téli időszakban segíti a fogyasztóját, az az igazi fegyvertény!
A káposzta nyersen is csodálatos. Mindenféle gyulladásra tökéletes borogatás. Lehúzza a bokáról a duzzadást, a bőr alól a kelést. Anyu számtalan betegséget tud vele gyógyítani. Most már én is. Ami hihetetlen, hogy a káposztából sütemény is készül. A káposztás hajtóka gyakori kiegészítő fogása egy egy gazdag gulyáslevesnek. De ha anyukám kedvezni akar apukámnak, a meggyes és a túrós mellé, káposztás rétest is süt. Teljes az étkezési paletta, de akadnak még ebben a családban más jó kis rokonok is.
A kelkáposzta olyan, mint egy bolondos nagybácsi. Hetykén félrecsapott kalapja alól kikandikál hosszú, vörös, göndörfürtös haja, így képzelem. Szakállas vicceit már a legkisebbek is ismerik, de nélküle unalmas lenne az étkezés. Legjobban rakott kelnek szeretjük, de főzeléknek is finom. Nem említettem a leveseket. Az édeskáposzta leves, vagy ahogyan mi mondjuk, a pulutyka, laktató leves, főleg, ha egy kis főzőkolbászt vagy virslit is beleölünk. De egészen más íze lesz, ha kelkáposztából készül. Már már frankfurti.
A karfiol pedig a végzet asszonya-típusú nagynéni. Buja, telt idomai, fimon kerekded formái mindenkit rabul ejtenek. Rántva klasszikus, de levesnek is kitűnő. Csőben sütve, vagy rakott formában is kellemes. Távolkeleti rokona a pagodakarfiol. Rajzolni sem lehet szebbet.
Az olasz unokaöcs a brokkoli. Friss zöld színe, és mindig hibátlanul fésült hajkoronája megdobogtatja a női szíveket. Pláne, ha nagyon egészségesen akarnak étkezni. A brokkolikrém leves igen trendi. Mondjuk nálunk egy ilyen levesfőzésem szerencsétlenül egybe esett Zoli isiben elkapott hányós-fosós fertőzésével, ezért jó időbe telt, míg elfogadta a brokkoli ártatlanságát. De rehabilitáltuk, és rántva kifejezetten rajongunk érte.
Szóval, amikor az isten káposztázott, nem gondolta, hogy nem csak a kecskét fogjuk megenni, hanem a káposztát is. Ezért figyelmeztetésül megteremtette a káposztalepkét, amely szárnyasan igen tetszetős, de hernyónak mód felett kártékony. Belátta, hogy ez hülye ötlet volt, és hogy jóindulatát és játékosságát bizonyítsa, megalkotta a kelbimbót. Nem elég, hogy a neve a férfiak erotikus fantáziáját folyton éberen tartja, de a megjelenése egy csoda. Apró pici káposztafejek ülnek egy félméteres nyélen. A háziasszonyok nem szokták ősszel felszedni a földből, hanem a kertben hagyják. A fölszántott kertben, a havas barázdák között dülöngélő szárak elhagyatott kopjafákra hasonlítanak. De januárban, amikor elmúlik a karácsonyi bőség, kifejezetten jól jön egy kis főzelékezés. Ilyenkor csak le kell tördelni a szárról a csöpp káposztákat. A múltkor levest főztem belőle, és hogy a kis rokongyereket is evésre bírjam, azt mondtam neki, hogy ez manókáposzta. Manók termelik, és ugyanúgy használják kicsi házaikban, mint ahogyan mi a rendes káposztát itthon. Nem hatotta meg a mesém, de esküszöm, nekem jobban esett a fogyasztása. Nem csak a manók főzik, hanem a Barbie babák is. Miközben a konyhában sürögnek, a „Hej Vargáné káposztát főz, kontya alá ütött a gőz” kezdetű népdalt éneklik. Így megy ez a játékban és a valóságban is. Amíg van káposzta, nincs éhezés.
