A csalánról

A változatosság gyönyörködtet,
mondják, ezért az eddig cinóberpiros, napsárga, narancs- és bíborszínű, érett gyümölcsökben és az alkony fényes, meleg színeiben tobzódó, de lassan lebegően párássá szürkülő őszünkben lássunk egy valódi zöld témát: beszéljünk a csalánról!

enter image description here

Bár gyümölcsnek nem lenne mondható, de a gyümölcsöskert növénytársadalmának egyik fontos tagjaként Gyümölcsoltó Boldogasszonyunk oltalma alatt áll a csalán is. Hűséges, háttérbe húzódó, észrevétlen kísérője életünknek. Ritkán gondolunk vele, jelenlétére általában csak akkor eszmélünk, amikor csupasz lábszárunkon érezzük csípős üzenetét; talán bosszankodunk is ekkor, pedig mennyi minden jóságot, hasznot kínál az emberiségnek ez a szerény növény, csak a (kesztyűs) kezünket kell kinyújtani érte!
Rostjából például régen szövet készült (Andersen meséjében az egyik szereplő csaláninget sző), gyógyteaként rengeteg bajra orvosság, de még a csípése is jótétemény! Igénytelen, vadon nő mindenfelé, de érdemes tartanunk a kertben is: ha vágjuk, szorgosan friss hajtásokat hoz és minden évszakban gazdag klorofill-, vitamin- és ásványianyag-forrásunk lesz; gyógynövény, hajnövesztőszer, bio trágyalé, levéltetű-űző permetszer és nitrogénjelző növény a kertben, gyümölcsfák csurgójában növekvő védőnövény, étel- és textilfesték, darával keverve kiskacsák tápláló eledele, sőt embernek is étele. Hamvas Béla például a 100 könyv című írásában ezt mondja: „Milarépa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a Himalájában csalánlevélen, de olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek, és őt hallgatták.” Ha tehát Milarépának jó volt a csalánlevél negyven évig, akkor talán mi is élhetünk vele, étekként is. Egész évben, de különösen decemberben, januárban, februárban, amikor másféle zöldnek erősen híján vagyunk a kertben!
Ehhez néhány konyhai ötlet:
Legegyszerűbben nyersen, salátának készíthető el – állítólag összevagdalva a szájat már nem csípi. Még nem voltam teljesen indíttatva a kipróbálására – akinek volt már ilyen tapasztalata, ossza meg velünk, legyen szíves! Kipróbáltam azonban – és családunkban jól be is vált! – az egyszerű ételek skálájának a következő fokozatát: a párolt csalánt hidegen is, melegen is; jól illik hozzá a fokhagyma és egy kis só, bors, olaj. Kiegészíthető krumplival, joghurttal, tejföllel vagy (füstölt!) sajttal. Kemencében sült, friss lángossal, kenyérrel fölséges téli-koratavaszi eledel!
Egy fokkal „bonyolultabb” a csalánfasírt, aminek a kiinduló anyaga a fent már leírt párolt csalán, lecsöpögtetve, a fölös vizet kinyomkodva, apróra vagdalva. Ehhez hozzáadunk némi maradék beáztatott száraz zsömlét vagy kenyeret, esetleg tojást, sajtot, kedvünk szerint fűszerezzük, majd zsiradékban pogácsa alakban, vagy tepsiben szétterítve a sütőben megsütjük.
Csalánnal – és sajttal vagy túróval, esetleg tojással – töltött sós lepény, aminek az alapja lehet akár omlós, akár kelt tészta.
Párolt, apróra vágott vagy összeturmixolt csalánlevél, vagy szárítottcsalán-por ételek színezésére, gazdagítására: pl. csalános zöld palacsinta vagy csalános zöld nokedli, zöld gyúrt tészta, zöld kenyér, (csalános tojásrántotta?, csalános bableves?, sós-csalános fagyi?)... Csak a képzelet szabhat határt konyhai alkotókedvünknek!
Örüljünk hát neki és gyűjtsük a csalánt, amikor van!

Most titkot árulok el: annak is megvan ám a módja, hogy a csípős leveleket hogyan szedhetjük fájdalommentesen! Kesztyűs kézzel kell bánnunk vele, mégpedig bőrkesztyűssel, mert a vékony, kertben is használt gumikesztyűn is áthatolnak a csípős csalánszőrei. A négy-ötleveles hajtáscsúcsot szakítsuk le olyan magasságban, ahol még zsenge, jól szakad a szára. Ezután vagy rögtön megszárítjuk, vagy fakanállal mozgatva átmossuk, majd praktikus okokból előbb pároljuk, aztán lecsöpögtetve aprítjuk és különféle módokon felhasználjuk.
Örömmel és érdeklődve várom mások ötleteit is a csalán felhasználásáról!

enter image description here

Néhány hivatkozást ajánlok a témához – köszönettel az írások szerzőinek:
http://gyorgytea.hu/gyorgyteak/egyedi-teak/csalan http://gyogyszernelkul.com/a-csalan-es-hatasa/ http://prozsa53.blogspot.hu/2011/02/gyapjufestes_26.html

enter image description here

A csalán (és minden egyéb levél, gyümölcs, zöldség) gyors, és a napjainkban pénzért kapható energiát szükségtelenné tevő szárításához leginkább ez a házilag is elkészíthető aszalótípus ajánlható (de nagyon hatékony aszalószerkezet a napon álló autó is, ha módunkban áll kissé lehúzott ablakokkal otthagyni, hogy a pára eltávozhasson szárítás közben!): http://www.gyeregyalog.hu/dox/aszalas.pdf?fbclid=IwAR3N5tPrWzC0FsTu8v_LF2NcqG86oNmLa53weX2mYpKnxQZOiYw2OMXpKB8

És végül két mesteri felvétel! Szemléletesen mutatják a hangyasavat tartalmazó, a csalán felületén mindenhol előforduló csalánszőröket (tudományos nevén: trichomákat). A benne lévő, maró hatású, szúrós szagú, színtelen hangyasav-folyadékot a tűhegyes csalánszőr a bőrszövet alá juttatja, és ez az, ami a csípős, hosszan tartó viszkető érzést okozza. Gratuláció és köszönet a fotósoknak! https://www.photomacrography.net/forum/viewtopic.php?p=87351&sid=57471aa4ac090e5ad43faaac1766d8a1 és https://imgur.com/gallery/5AklheX

Vendégvárás

Ha vendégség, akkor takarítás, sütés-főzés és főleg: öröm!

Takarítás? Hát, nem tartozik a hobbijaim közé, képtelen mennyiségű dolgot szeretek sokkal jobban csinálni és mégis - rendszeresen van bennem hajtóerő, hogy nekilássak és felmossak, lemossak, elmossak, kimossak, átmossak dolgokat (összemosni nem szokásom). Többnyire van ennek egy heti rendje, nálam a szerda és a péntek a kritikus napok: szerdán hét közepe van, tehát kicsit rendet kell tenni, kicsit fel kell porszívózni, kicsit össze kell kapni a lakást, hogy élvezhető maradjon a hangulat hétvégéig. Pénteken aztán vége a hétnek, vége a melónak, jó alkalom a házzal szöszmötölni egyrészt, hogy hétvégén, amikor mind itthon vagyunk, élvezhessük a tisztaságot és ne azon kelljen görcsölni, hogy a szombat fele súrolással telik, másrészt valamiféle lelki feltöltődés, ahogy az ember ugyanazt a munkát ezredszerre is megcsinálja és közben befelé figyel, emészti a hetet, gondolkodik az új terveken (bennem ilyenkor születnek a kreatív óravázlatok) és egyszer csak rend lesz - kint is, bent is. Ettől függetlenül nem vagyok a házimunka bajnoka, nagytakarítást csak karácsony előtt és tavasszal/nyár elején végzek, azoknak is inkább lelki töltetük van, noha persze fontos a külső tisztaság, rend is, de főleg ezek összhangja a belsővel.

Most vendégek jönnek hétvégére: legkedvesebb (és egyetlen) húgom, új barátja és anyám is. Na már most Hugi tudja, mi itt a helyzet, anyám is, nagyjából értik, mit jelent, hogy három kreatív gyerek él a lakásban, ami, ugyebár nem múzeum, de többnyire szerencséjük van, mert hétvégi látogatásaikat megelőzi a pénteki tisztaság-nap. Na de hát az új barát! Először is életében először hozza haza a Hugi (korábban nehéz lett volna, mert nem ismerték egymást, még csak három hónapja tart a l'amour), másodszor egy nagyon szexi fekete fickóról van szó (márpedig itt akkor szexi rendnek kell lenni, nincs mese), harmadszor még párizsi is, azaz francia, tehát fel kell kötni az alsószoknyát, hogy villantani tudjunk egyet híres magyar vendégszeretetünkből, kulináris magasságainkból, de nekem ez csak akkor megy, ha tényleg rend van körülöttem - kupi- és mulató-hangulatban nincs ihletem (nem vagyok egy Toulouse-Lautrec, még a konyhában sem). Ráadásul első telefonos csevegésünk máris az étkezés körül zajlott és azonnal beígérte Bruno (mert így hívják a jóembert), hogy majd elmeséli nekem, milyen az igazi pezsgő. Tehát: start! (Már szerdán!)

A menüt röpke három óra alatt összeraktuk telefonon mi, lányok: Hugi, anyám és én, néha Bruno véleményét is kikérve: legyen lángos, á, dehogy, azt nem tudok olyan jót sütni, akkor inkább gulyás, á, az nem jó, holnap én pont azt főzök neki, de ugye nem vegetáriánus, hát szerintem nem, most evett meg öt rántott húst, de mit tudsz igazán jól készíteni, enchiladas-t, az meg mi, ja, hasonlít a hortobágyi rakott palacsintához, az jó lesz, de ne már, szegény megsül a konyhában ebben a kánikulában, inkább valami gyorsat, de hát ha egyszer itt lesz és francia, mégiscsak legyen valami különleges, na jó, enchiladas-t csinálhatsz, azt én is szeretem, Bruno, do you like enchiladas, yes, that's perfect, de mi legyen másnap, hát krumplis tészta, ugyan már, az tök egyszerű, olyat majd csinál neki a Hugi, akkor paprikás krumpli, ja, de nem szereti a virslit meg különben is, milyen kaja már az, nálunk nem kaja van, Hugi, hanem étel, kaját a macskák kapnak, mindegy az most, ne legyél sznob, csinálj neki inkább paprikás csirkét nokedlivel, jó, az lehet, de nem baj, ha készen veszem a nokedlit, az enyém nem mindig sikerül, nem baj, a múltkor is jó volt, amit a boltban vettél, de nem is ott vettem, azt én csináltam, ja bocs, szóval ahogy akarod, na és Anya, csináljak megint olyan oroszkrém tortát, mint múltkor, naná, persze, tudod mit, szerintem ha oroszkrém torta lesz, azzal én elvagyok, ne is készíts mást, de Anya, hát a Bruno is itt lesz, ja tényleg, igaz is, de azért tortát mindenképp csinálj...

Az ihlet megalapozásához elindult a takarítás is. (Már csütörtökön!) Őszintén szólva engem mindig meglep, hogy akárhányszor rászánom magam az alaposabb takarításra, egyből szembesülnöm kell vele, hogy csipkerózsika-álomban élünk és nem annyira azért, mert ez itt egy palota, hanem mert mindig újabb pókhálókat fedezek fel, amelyek (esküszöm) tegnap még nem voltak ott. Az ember felszerelkezik egy porszívóval (úgy hívjuk, hogy Aranyoska, ő az egyik legjobb barátunk, miután a Nyugdíjas helyett megvettük) és úgy érzi magát, mint Szent György, akinek a sárkánnyal kellett megküzdeni, vagy éppen mint a Herceg, akinek meg a csipkerózsán kellett átvágnia magát, de végül alakul a helyzet, noha váratlan pókok kerülnek elő, akiket ki kell toloncolni, hogy újból lakhatóvá váljék otthonunk. Kánikulában ez külön jó szórakozás, de hát jön hozzánk egy igazi francia, mit nekünk pókok meg hálók! Viszonylag hamar megküzdöttünk egyébként a helyzettel (ami, tekintve hogy egyébként heti kétszer takarítok, nem olyan szörnyű), a gyerekekre is átragadt a láz, mert olyan rendet raktak a szobáikban, hogy még én is elcsodálkoztam (merci, Bruno) és megteremtettük az ihletett állapotokat a további sütés-főzéshez. (Sőt, annyira belelendültünk, hogy a szomszéd barátoknál, akik elutaztak és ránk hagyták a macskát meg a locsolást, szintén felsöpörtünk és felmostunk. Ez azért már kóros, gyorsan haza is jöttünk.)

Úgyhogy most ott tartunk, hogy jöhet a lista alapján a bevásárlás (a Férj imádja a listákat, a vásárlást meg főleg), utána pedig a lényeg: az alkotás, amibe mindenki beleszól vagy beletorkoskodik kicsit. Ahogy korábban Judit is írta, vége már a feszült, mindenmásodpercbenodakellkoncentrálnom típusú főzésnek, sütésnek - a gázról vagy a sütőből a maguk szintjén remekművek kerülnek elő, ha meg nem, akkor megvannak a módszerek, amelyekkel azzá válnak, ha tetszik, ha nem, így ebben a témakörben nagy izgulni való nincs, de az öröm abszolút ott van (nem csoda, ha ezt a részét élvezem legjobban a vendégvárásnak, még jobban, mint magukat a vendégeket - na jó, csak vicc volt). Vendéget várni pedig véleményem szerint a szintén francia gasztronómus Brillat-Savarin mondata alapján kell: "To invite a person into your house is to take charge of their happiness for as long as they are under your roof" és ezt a zseniális mondatot nem véletlenül egy szakácskönyvben találtam, majd felírtam itthon a nagytükörre. Ez a szakácskönyv messze nem hagyományos és nem is csak úgy megvettem a boltban, hanem az én legkedvesebb barátném küldte nekem egyszer Ámerikából és teljesen elámulok rajta minden alkalommal, amikor kinyitom, tudniillik az egész (!) kézzel (!) van leírva és megrajzolva (!) - olyan, mint egy álom, gyönyörű, néha elalvás előtt csak a szépsége miatt nézegetem, olvasgatom kicsit, mint egy verset és tényleg: költészet, ami benne van. Most pedig nincs már más hátra, mint hogy a kedves Olvasó kívánjon sok szerencsét a holnapi sütés-főzéshez, aztán pedig megjönnek, akiket szeretünk és pár óra ölelgetés, puszilózás, pálinkázás/whiskyzés/pezsgőzés meg magyar-angol-francia cseverészés után bon appetit!

Kamra

16 évesen Betti nagymamájánál nyaraltam Cikón. A falu álmos volt, lassú és poros. Fagyi csak három ízű volt a helyi kocsmában: vanília, csoki és puncs, bor kétféle: fehér és vörös. Dunyhában aludtunk, ami a tollaktól fura szagú volt, házban, ami a nyári szárazságban is nedves volt. Nem volt divat ott a lakberendezés, a szofisztikált beszéd, a kultúrprogram. Heverésztünk, unatkoztunk, elvoltunk.

De a kamra! Az maga volt a csoda!
Nem volt rendben tartva, kimeszelve. Nem volt díszpapírral bevont polcokkal telerakva. Nem sorakoztak ott decis befőttes üvegekben nevenincs lekvárok, gourmet szörpök. Nem olyan volt mint otthon.
Ó nem.

enter image description here

De amikor beléptem azt hittem hanyatt dőlök a füstölt húsok szagától! Olyan illat volt, mint egy hentes mennyországban, csak beleszippantottam a levegőbe, és azt hittem menten éhen halok. Kolbászok, sonkák, stifolderek és szalonna lógott a falécekről olyan mennyiségben, amit én, kis üvegpultos hentesboltokhoz szokott városi lányként eddig elképzelni sem tudtam.

enter image description here

A sonkát először fel sem ismertem. Én addig csak 10-20 dekánként, szeletelve láttam azt, hűtőből kivéve. Most viszont szemben álltam egy a derekamnál vastagabb példánnyal, ha rám esett volna, agyonnyom, az biztos. Kolbásszal is nejlontasakban találkoztam, itt pedig tíz-húsz pár lógott katonás rendben a plafonról. Állítom, hogy a stifolder fogalmát ott ismertem meg. A szalonna pedig....! Hm, ma is könnybe lábad a szemem.
Én azon a nyáron, az alatt az egy hét alatt szerintem egy fél disznót megettem. Reggelire, ebédre, vacsorára csak ezekből kértem, két étkezés között pedig kisbicskával rájártam a sonkára. Ahogy az ember levágott egy szeletet abból, és szivárványosan megcsillant rajta a fény! A kolbász házi receptből készült, kétszer darálva, a stifolder enyhén csípett, ahogy kell. A zsírosbödönt megemelni sem bírtam volna.

A lekvárok nem voltak mindenféle fűszerekkel keverve, nem bizony. Nem voltak túlgondolva annyi szent. De volt ott minden: szilva, kajszi, meggy, cseresznye, birs, ribizli, és még ezerféle. Szintén katonásan, felcímkézve évszámmal, típussal.

enter image description here

A savanyúság fogalma is kibővült: az általam ismert, uborka, cékla, paprika kombó kiegészült a káposztával és ezek számtalan variációjával.

enter image description here

A lecsóról ott tudtam meg, hogy eltárolható télire, a babról, hogy nem romlik meg évekig.

A falusi kamrát azóta tisztelem. Nem dicsekszik, nem hivalkodik, a trendek nem uralják. De számomra ízelítő a mennyországból. A bőség tárháza, az élet esszenciája, az éves kerti munka összefoglalója, a háziak gazdagságának szimbóluma.
Nem csoda, hogy a gazdasszony régen zárta. Szerintem amióta Cikón nyaralt a városi lány, azt a kamrát is lakattal őrzik.

Furcsa(?) párok

Mentás eper, bazsalikomos málna, chilis csoki.

Nagyon szeretem ezeket az első hallásra kicsit furcsának tűnő íz-párosokat. A helyi fagylaltost mindig azzal nyaggatom, mikor lesz már bazsalikomos málna a pultban. (Nem lesz, mert én lennék az egyetlen aki megenné, így nem is fogyna el.)
Amikor befőzök, szinte kizárólag lekvárt, szoktam kísérletezni az ízekkel is. Felfőzöm az adott gyümölcsöt magában, a vége felé kiveszek egy kisebb lábosba egy adagot. Ezt aztán kedvemre bolondítom, és szokásos közepes és nagy méretű lekváros üvegek helyett egész kicsikbe töltve rakom el őket. Lehet belőlük így ajándék is, szépen felcímkézve.

Így készült már jó néhány apró különlegesség: mentás eper, csokis meggy, rumos megy, fahéjas szilva, csokis szilva.

Amit még nem próbáltam lekvárnak, de biztosan érdekes lehet az az eper-rebarbara kombó, a levendula a sárgabarackban, a cseresznyében. A levendulát magában kipróbáltam már magában szirupnak, de csak úgy limonádénak mentával is finom lehet.

Ti milyen párosokat próbáltatok már ki?

Mártának köszönthetően a mentás csoki után a chilis csoki is belépett kedvenceim sorába.
Találtam egy - már címében és borítójában is - inspiráló könyvet (ez lesz a következő, amit megkérek majd a könyvtárbuszból):

enter image description here

Hogyan nyissak éttermet?

Szinte minden második ismerősömtől azt a korszakalkotó ötletet hallom, hogy a pályáját ott hagyva, egy új irányba nyit: a vérverejtékkel összespórolt,vagy örökölt pénzét belefekteti egy étterembe, kávézóba, mert az majd milyen jó lesz.
Félreértés ne essék, örülök, hogy ennyire csábító ez a szakma, viszont már nagyon régóta érlelődik bennem, hogy véleményt formáljak e téren, mindenféle személyeskedést és udvariasságot félretéve.
Kezdjük a legelején.
Nagyon kevés olyan ember van a földön, aki életében még soha, semmit nem főzött, soha, semmilyen alapanyaggal nem dolgozott. Semmi baj nincs velük, mindenki sokféle, és én elfogadom ezt a sokszínűséget. Ha ők nem lennének, nekem nem lenne munkám, és valószínűleg ők pedig a saját szakmájukban pengébbek ezerszer, mint én a főzésben, kölcsönösen előrevisszük egymást, mindenki hepi. Hurrá. Természetesen sokan vagyunk olyanok is, akik amellett, hogy főztünk már életünkben pár dolgot, még élveztük is, ezért urambocsá’, megismételtük újra a sikeresnek vélt ételt. A vakmerőbbek pedig vállalkoztak arra, hogy újabb receptekkel is kísérletezgessenek, fejlesszék magukat, és elkezdjék megtanulni a szakmát.
Csak, sajnos páran, egy idő után, mivel pár alapanyagon vagy szimplán a fűszerezésen változtatnak, dagadó mellel, és büszkén jelentik ki, hogy –Na, ez az én pizzatésztám, aminek sohasem adom ki a receptjét! -. Bevallom, egy kicsit mindig frusztrált leszek egy ilyen kijelentésnél, még egy afféle kerti-partin is (ahol pedig imádok inkognitóban maradni, mert véged, ha megtudják, hogy szakács vagy! :D), mert egy: miből gondolja az alkotó, hogy nem tudom pár perc alatt rekonstruálni a dolgot, ha jobban átgondolom, mi van a tányéron? Kettő: miért félt ennyire valamit, miért tulajdonít ekkora jelentőséget önmagának, és a receptjének? Persze, az utóbbi kérdés nagyon messzire visz, ezért nem is szoktam firtatni a dolgot. Magánügy. Általában kilépőként elmesélem az egyik kedvenc séfem idézetét, aki szerint bármikor nyugodtan el lehet kérni tőle receptet, hisz ő olyan kreatív, hogy addig tíz másikat rak össze fejben. Aztán hirtelen valami nagyon fontos dolgom lesz, és elfelejtek visszamenni a delikvenshez.
Persze, van a másik véglet is, aki nem titkol: sőt! A világhálón izzadtságszagú és „nagyonspontán” önmenedzsmenttel, lehetőség szerint névvel hímzett séfkabátban feszít valami olyan recepttel, amit a jó, régi magyar bloggerszokás szerint valami külföldi oldalról nyúlt. Ha bénább, akkor magyar oldalról. Ha a legeslegbénább, akkor úgy magyar oldalról, hogy közben az eredeti recept fényképét is lopja, amiből utána óriási catfight lesz az eredeti szerzővel.
Mindig azon töprengtem, hogy basszus, bennem van a hiba, vagy ezek az emberek tényleg úgy jöttek ki az anyjuk méhéből, hogy a tökéletes sodó recept már a kisujjukban volt? Ha pedig esetleg nem, akkor tényleg olyan ostobák, hogy elhitessék magukkal, hogy ők találták ki a dolgot? Sokan még jogvédést is szeretnének „A Receptnek”, és értem, hogy a Coca-Cola Company-nek rohadt fontosak a kóla összetevői, de könyörgöm, egy Közép-európai kis országban mit is feszülünk torokra emiatt? Kész röhej az egész, kicsinyes baromság.
Hogy lehet az, hogy azok a séfek, akiket kedvelek és elismerek, és urambocsá, akár Michelin csillagosak is, sokkal kevesebb gőgöt mutatnak, mint az a pár csillifitti főzősulit elvégzett arc, akikkel a trendi oktatások alatt elhitetik, hogy már képzett emberek? Hogy mert be tudják nyomni a thermomixeren a play gombot, akkor már ők a királyok, de egy 16 órás műszak első negyven perce után már kinn bőgnek a dohányzóban, mert nem bírják ezt a stresszt, nem erről volt szó?
Akik nem ismernek, azoknak szeretném elmesélni, hogy nekem éveken át nem volt merszem magamat szakácsnak hívni. Azt éreztem, hogy nincs jogom hozzá, még nem vagyok azon a szinten. Pedig akkor már saját ételfutár cégem volt, alkalmazottakkal, rendezvényeztettem, és grill büfét vittem. Heti hat napban dolgoztam, amiből a csütörtöki beosztásom úgy nézett ki, hogy reggel nyolctól hajnali kettőig, és utána pénteken ismét nyolckor kezdtem. Vagy aznap nyomtam még le egy ugyanilyen napot, vagy egy másik napon egy éjszakázást, de ismétlem, nem volt merszem magamat szakácsnak hívni, mert éreztem, hogy baromira távol vagyok még attól, hogy bármit hasonlót is merjek nyilatkozni. Pár ilyen eltelt év után jött meg az önbizalmam, miután heti 5 napban 4 különböző ételt készítettem, más országok, más séfek receptjei alapján, hogy ha kérdezték egy társaságban, hogy - És te mivel foglalkozol? - válaszoljam, hogy - Főzök. - . Ki lehet számolni, hogy mennyi különböző elgondolás, eljárás, megközelítés ment át a kezem alatt, mire bele mertem állni ebbe a pozícióba. Ja, és persze hófehér séfkabát akkor sem volt, azt csak akkor vettem, amikor eljuthattam az Onyxba tanulni, hogy ne lógjak ki a sorból hájend szakácsok mellett, de aranybetűs Sinkó Bori? Szart. Időm sem lett volna elmenni hímeztetni egyet. Bocsánat, hogy ennyire elszaladt velem a ló, és nagyon szélsőséges sarkítás lenne, ha nem említeném meg, hogy léteznek olyan gasztrobloggerek is, akiket abszolút elismerek, és tényleg nagy ölelés és riszpekt annak a karcsú kivételnek, akik nem hívogatják magukat a „gasztronómia nagyasszonyának”, meg még én nem tudom hogy, hanem lelkiismeretes munkával átadják azt a tudást, amit megszereztek a szakmáról.

enter image description here

Ezután a heves kitérő után térjünk vissza eredeti témánkhoz, ami az étteremnyitás első, és legalapvetőbb problémáját próbálta felvázolni: mégpedig a hozzá-nemértést. Ahogy fent is említettem, senki nem akkora ász, hogy úgy jöjjön világra, hogy ismeri azt, hogy ennek az egésznek hogy is kéne működnie, tehát nem probléma, ha belátjuk, hogy egy online marketinges, vagy közgazdász, vagy esetleg gasztroblogger nem feltétlenül tud irányítani, és sikeressé tenni egy éttermet. A probléma ott rejtőzik, hogy azt hiszi, hogy de.
Mert ugye mindenki úgy képzeli el a dolgot, hogy na, akkor nyitok egy hangulatos kis kávézót, kiválasztom a Mac-emről, hogy melyik szám duruzsoljon, miközben cuki tányérdesszertekkel meg haboskakaóval kényeztetem az engem istennek tekintő, csillogószemű vendégeket. Csak aztán kiderül, hogy a pultos lop, hogy nem akkora fun emiatt napi 16 órát benn lenni, és elfelejteni a hajtásban a saját anyád születésnapját. Hogy folyamatosan kajaszagod van, mert pénz zuhanyzót kialakítani már nem volt az egységben, hogy a vendégek vagy nem jönnek egyáltalán, vagy elárasztanak, a lényeg, hogy mindig az ellenkezője történjen, mint amit te okosan kitaláltál, és sorolhatnám. Addigra a párkapcsolatod – ha esetleg volt - már rég megszűnt, mivel a folyamatos anyagi parák miatt csak a morgást vagy alvást látják belőled abban a kevés időben is, amikor végre otthon vagy. Közben a melletted levő helyen teltház, és eljön az a pont, hogy nem érted, mi a baj, te tényleg elvégezted a tanfolyamot, meg el is olvastad a Gordon Ramsey könyvet, és azt mondják, hogy a muffinod is isteni, hogy lehet, hogy nem a Dining Guide címlapján pózolsz valami modoros pózban, mint az év felfedezett titánja?
Nem akarom véka alá rejteni a véleményemet. Ez azért van, mert ez is egy szakma. Vátászöprájz.
Rengeteg olyan helyet látni, ami nagy fenszin van berendezve, olyan konyhagépekkel, hogy a meghatottságtól a könnyem kicsordul (mert tudom, hogy nekem sosem lesz olyan anyuapu, aki vesz ilyet, hogy éttermesdit játsszak - bocs Mama, nem a te hibád, szeretlek! ☺) egy olyan üzlethelyiségben, aminek a havi bérleti díja több mint a diplomás minimálbér egy évre.
Besétálsz, és mi fogad? Ha jobban megfigyeled a konyhát, teljesen értelmetlenül vannak egymás mellé pakolva a többmilliós gépek, egy inkompetens szakács, aki még egy omlettet sem képes rendesen elkészíteni dumál épp vissza a tulajnak, hogy mit hogy kell, aki kinn feszül a pultban, mert valamiért nem megy a kávégép. Aztán kiderül, hogy a laktózmentes tej is elfogyott, és valamiért Adrika, a pultos megint késik, ezért nem tud elszaladni a sarki Cba-ba venni rohadtdrágán egyet a szomszéd asztalnál ülő biggyedtszájú, csalódott vendégnek. Az étlapon csupa nem szezonális elem, össze-vissza árazva, az omlett, amit fél órája kikértél, sehol sincs még, senki sem tudja, miért. Az, hogy addigra már udvariasan összegeztem magamban, hogy nem rendezek jelenetet, hisz szakmabéli vagyok, kezd átfordulni az ellenkezőjébe, amikor kiérkezik a túlkészült omlettem, és kijön a több, mint kétezer forintos számla. Aztán pedig kicsit tovább gondolom a dolgot, és a saccolt költségeiket összeadva rájövök, hogy a hely még így is valószínűleg cső veszteséges, de legalább az addigra már elszelelt tulaj elmondhatja magáról este majd a haveroknak, hogy neki van egy étterme.
Pedig nem olyan bonyolult ez. Ha pedig van pénzed, pláne nem az.

enter image description here

Azt gondolom, a Hokedli azért lehetett sikeres, mert százszor is át kellett gondolni, hogy milyen költség mire megy majd. Nem volt meg a gazdagapu, aki segít, aki ha baj van, az aduász. És pont emiatt nem volt coach sem, aki csilliárdokért félreinformál, hanem fogtam magam, letöltöttem a HACCP könyvet, és megtanultam az előírásokat töviről hegyire. Aztán az aktuális jogszabályoknak megfelelően megterveztünk egy olyan konyhát, ami a lehető legolcsóbban megvalósítható. Definiáltuk a munkafolyamatokat, amik a helyen történni fognak, és minden úgy lett kialakítva, hogy kéznél legyen minden. Ja, mert 20 négyzetméter az egész üzlet. Vendégtérrel. Nem százhúsz. Sokan azt sem tudják, hogy a túl nagy konyha problematikus, mivel rohadt sok ideje elmegy a szakácsoknak azzal, hogy egyik pontjából a másikba rohangál szervízidőszaknál. Kiveszik, mert milyen jó lesz. Lehet majd vele menőzni.
Helyek nagy részénél hallom, hogy mennyi idő volt a kialakítás, az engedélyek megszerzése. A Hokedli megnyitását egy éves üzleti tervezés előzte meg, pályázatírás. Mire megtaláltuk az üzlethelyiséget, minden kérdésre válasz volt, amire lehetett. Piackutatás, vendégkör felmérés, ár, és kínálat kialakítása, marketing stratégiával. Egy hónap alatt az összes engedélyetetéssel felhúztuk az egész üzletet, úgy, hogy nem egy bazidrága építőbrigád malmozott rajta. Csak páran, haverok, mivel nem volt keretünk arra, hogy hónapokig zárva legyünk, és a bérleti díjat, meg a céggel járó költségeket csengessük bevétel nélkül, miközben a rózéfröccs mellett rinyálunk, hogy mindenszar.
És leszámítva, hogy a pulton még száradt a festék amikor megnyitottunk, két hónap után már nullszaldón ment az üzlet. Nem kellett egy év hozzá, ami aranyszabály. Miután később az üzleti tervben szereplő számokat összevetettem azzal, ami két év után realizálódott, magam is megdöbbentem, hogy mennyire aszerint alakult a forgatókönyv, ahogy azt kitaláltam. És ez nem mázli. Sok embernél ugyanis azt érzem, hogy az étteremnyitás nem egy hivatás, egy álom, amiért bármennyit hajtanának, hanem egy szexi illúzió, amit az, akinek van pénze, megszerez magának. Láttam már családi vagyonokat elúszni értelmetlenül, hiába próbálta az egész stáb a tulajok tudtára adni, hogy baromság, amiket csinálnak, hogy folyamatosan rossz döntéseket hoznak meg.

enter image description here

Hívnak is helyekre, hogy húzzam ki őket a szarból, és keresnek is meg lelkes kezdők, hogy adjak tanácsokat. Mindkettőnek mindig ugyanazokat tudom elmondani. Rohadt sok tanulás, rohadt sok meló. De legalább nem nagyon hibázhatsz, mert a vendéglátásban kábé akkora a vendégek érzékenysége, mint az orvosi műhibánál a pácienseké.
Ez nehezen megérthető, és nehezen elfogadható. Mert mindenki csak azt látja, hogy x,y,z a semmiből milyen sikeres vendéglátós lett. Igen? Mivel volt mellette egy baromi profi stáb, mivel belátta, hogy egy hamburgerező nyitásánál nem szétkólázva kell a séffel azon ordítozni, hogy a hamburgerhús miért legyen csak 10 dkg-os. Senki nem lesz „csak úgy” sikeres, semmiben. És ez most nem a spiri „nincsenek véletlenek” duma, hanem az, hogy el kell dönteni, hogy mi van előtérben. Az egónk, aki elmondhatja, hogy van egy helyünk, vagy a cél, ami az, hogy a vendégünk elégedett legyen. És az, hogy a vendégünk elégedett, nem feltétlenül az, amivel mi elégedettek vagyunk.
Ha nincsen definiálva, vizionálva az az emberréteg, aki majd hozzánk jár, nincsen tökéletesen kiismerve a döntéshozása, akkor esélyünk sincsen kielégíteni az igényeit. Akkor igazából arról van szó, hogy imádjuk a tapast, ezért nyitunk egy tapasbárt, mert azt akarjuk zabálni egész nap. Persze, ez a második hét után ez már elég uncsi lesz, de utána még mindig lehet valamelyik segítőkész barátunkat megkérni pultozni, és otthon henyélni ahelyett, hogy megértenénk, mitől fog menni az üzlet.
Amikor a Hokedli megnyílt, tudtam, hogy baromira nehéz melónk lesz, mert a főzelékekről mindenkinek horror élményei vannak a menzáról. Döntést hoztam egy olyan étel mellett, ami kész öngyilkosság volt. Ahelyett, hogy megnyitottuk volna az ezredik kézművessöröshamburgeres kicsit tudálék-hipszter, kicsit alkoholizmust- „műértésként”- kezelő, feketefehér-naturfa dizájnnal megáldott tutisiker helyét, inkább meg lett célozva egy olyan piaci rés, ami nagyon rizikós volt, bevállalva annak a lehetőségét, hogy felkopik az állunk. A nyitásnál már definiálva volt annak a kockázata is, hogy mi lesz, ha becsődölünk, és hogy arra mik a megoldásaink. Álom volt, hittünk benne. De persze így is óriási para volt, hogy összejön-e a dolog, mivel az üzleti tervezés az oké,hogy van, de az adrenalin az ezredik KSH-s adat után is megvan az első napokban, hisz az egész ugye, egy feltételezésre épül.
Nem azért kell tervezni, mert akkor tuti az fog történni, amit kitalálunk, hanem azért, hogy minél kevesebb olyan dolog történjen, aminek megoldására semmilyen opciónk nincsen. Kizárod mindennek a lehetőségét, és csak egynek engedsz teret: amit szeretnél. Szűröd az információkat.
És félreértés ne essék, nem gond, ha szeretnél egy éttermet és nem értesz hozzá, csak könyörgöm, bízd szakemberre. Ha a konyhafőnököd mond valamit, azt azért mondja, mert felvetted egy munkakörre, és megbíztad azzal, hogy hozza ki a lehetőségekből a maximumot. Azért vetted fel, mert hiszel abban, hogy ő jó. Akkor higgyél már neki, kérlek. Persze, ha többször téved, és hülyeségeket csinál, rúgd ki, keress mást. Sokan az éttermeket érzelmi tényezőknek kezelik, pedig nem azok. Ez egy üzlet. Szerelemgyerek, oké, de a szerelemgyerek is fázik télen, ha nincs ruhája. A mindentvivő szereteted nem fogja megóvni a gyereked a kétoldalú tüdőgyuszitól hidegben, a mindentvivő szereteted sem fogja kitermelni az egész stáb bérét, járulékokat, könyvelőt, anyagköltségeket. Hidd el, hogy az ELMŰ-t, és a NAV-ot hidegen hagyják a rohadt nagy érzéseid, meg hogy miben hittél, mit gondoltál, és utána mi lett.
Ahhoz, hogy valamiben sikeres legyél, értened kell a működését. Persze, ha tehetséges vagy, ez gyors, de ha kevésbé, akkor szorgalommal minden kompenzálható. Számomra nem elfogadhatóak a rinyálós vendéglátósok, akik mindenkit okolnak a sikertelenségükért, csak magukat nem. Azt kell eldönteni, hogy akarod-e csinálni. És ha eldöntötted, hogy igen, akkor folyamatosan tanulni a hibákból. A vendégnél őszintébb feedback nincsen. „Ő fizetett egy szolgáltatásért”, nem fog sunnyogással, meg szar kajával megelégedni. És itt kell eldönteni, hogy vendéget akarsz-e látni, vagy magadat a vendéglődben. Ha az utóbbi, akkor ez a fent említett szexi illúzió, amit egyrészről értek, másrészről viszont felesleges rá vagyonokat áldozni. Pincérnő jelmez olcsóbban is beszerezhető. Ha pedig nem ez a szempont, akkor komolyan mérlegelj. Számolj. Keress szakembereket. A team-mel alakítsátok ki a helyet, mutassátok meg, hogy kell ezt jól csinálni. Ne másoljatok, hanem alkossatok, hogy titeket másoljanak. Figyelj, legyél érzékeny, ismerd a piac folyamatos változását, az igényeket. Azok figyelnek a kifele, a külsőségekre, akiknek belül van mit takargatni. Ne ez legyen a lényeg. Higgy abban, amit csinálsz, és csináld mindig maximálisan. Az érzelmeid motiváljanak, de a szakmaiság maradjon előtérben. Ne keverd össze a kettőt. A víziód definiáld, és valósítsd meg. Sajnos az, hogy otthon 5 emberre főzöl minden nap, az teljesen más, mint hogy napi 100 embert megetetsz. Amikor konyhán tanítok embereket, nem arról beszélgetünk, hogy a besamel mártás az mi, az alap, hogy tudd. Azok az apró trükkök viszont, amiktől a muffinod mindig szuperjó állagú lesz, hogy mit csinálj, ha elzárják a vizet építkezés miatt egy napra a helyeden, hogy hogy kezeld a stresszt, és a személyzeti parákat, az más tészta. A vendégnek soha, semmit nem szabad érzékelnie a munkafolyamatokból eredendő feszültségekből, nem azért jött hozzád, nem ez érdekli, hanem, hogy jól érezze, magát. Ha tanulni akarod a szakmát, tanuld, kéredzkedj be számodra szimpatikus konyhákra kisegítőnek, figyelj, szívj magadba minden apró rezdülést. Lassan, és tudatosan haladj a célod fele. Legyen benned szakmai alázat, mindenkitől, minden helyzetben tudsz egy új trükköt ellesni, a sarki lángosostól elkezdve a kicsit szenilis, de nagyon szerethető nagymamádon át a penge séfekig. Ez olyan, mint egy nyelvtanulás. Ha még a betűkészletet sem ismered, miért beszélünk összetett mondatokról? És nem, nem, nem a nagyhangú szakácsok feltétlenül a legjobbak, ne vigyen ez félre. Egy konyhán mindig, mindenki vetít, és keménykedik, komoly hierarchia van, túlélésre játszanak. Vedd észre azokat, akik igazán jók, és nyújtanak számodra tudást. Merj kérni tanácsot. Merj bekérni magadat helyekre, mert a legrosszabb, ami történhet, hogy azt mondják, hogy bocs, de nem, de ez akkor is ezerszer jobb, mint nem megpróbálni, és keménykedni valami sutyerák konyhán. Legyél igényes, és tiszta. A főzés felelősség, az étteremvezetés is az. Gondozd a helyed, magad, a vendégeid. Minden helyen, amikor belépsz, fogalmazd meg az első élményt, ami jön. Valószínűleg olyan a vezetés is. Kutass, olvass rengeteget. És ha mindez megvolt, dönts, hogy bele akarsz-e vágni. Addig felesleges.
Azt gondolom, hogy mindenki saját sorsának a kovácsa, és abszolút támogatom, aki bátor, és mer lépni. De bátrak legyünk, és ne vakmerőek, nem hősködni kell értelmetlenül, hanem higgadtan, profin, és tudatosan létrehozni egy jól működő dolgot. Fogunk hibázni, de az nem hibázik, aki nem csinál semmit, és általában az beszél a hibáidról, akinek erre van ideje, mert nem csinál semmit. Ne törődj velük. A vendégeiddel törődj.
Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok ebben, és remélem, pár légből-kapott álmot sikerült a helyére rakni, és megmutatni, nekem hogy sikerült.
Aztán Illéri, előre, és szóljatok, mikor-hova lehet menni enni egy jót! ☺

enter image description here

Spenót - spárga

Én nem vagyok olyan szerencsés az idén mint Judit, nekem még nincs tele a mélyhűtőm spenóttal. Pedig tényleg nagyon szeretjük, főleg főzeléknek tükörtojással vagy bundás zsemlével (otthon mi nem tudom miért, de "pofézli"-nek hívtuk - honnan jöhetett ez a szó?).

enter image description here

Az idén egyelőre még csak egy tál friss zsenge leveles spenót termett a kertben, úgyhogy azt nem főzeléknek főztem meg.

enter image description here

Szeretjük a spenótos pitét és a spenótos tésztát is. Egyszerűek és hálásak. Jól fogynak.

Pitékről már írtam (...). A sós tészta alapreceptjét annyiban módosítottam mostanában, hogy a fehér liszt fele helyett teljes kiőrlésű búzalisztet használok. Ilyenkor talán egy nagyon kicsit több vizet teszek hozzá, de ahogy ezt mondani szokták, "látod, hogy mennyit" (régen erre azt mondtam, dehogy látom! Miért nem lehet megmondani, hogy mennyivel több, kevesebb?).

A pite tésztát vakon elősütöm, közben pedig elkészítem a tölteléket. A jól megmosott spenótot forró vízzel leforrázom, lecsepegtetem, kicsit összevágom, majd vajon megfuttatom. Fokhagyma, só, kevés bors. Két-három tojást habosra verek, hozzáadom a főzőtejszínt (egy kis doboz, kb. 2 dl bőven elég) teszek bele egy kis reszelt parmezánt vagy sima reszelt sajtot is. Beleöntöm a spenótot, összekeverem. A vakon megsütött tésztára ráöntöm a keveréket és kb. 20 perc alatt megsütöm.

Ha a gyerekek a spenótos tésztát kérik (valamiért nem eszik meg a pitét), akkor csak a fenti tölteléket készítem el, kicsit módosítva: a vajmegfutotta spenótot a serpenyőben felöntöm 2dl főzőtejszínnel, szórok bele parmezánt, és egy kicsit besűrítem. A tésztát kifőzöm, utána pedig összekeverem a szósszal.

Mivel csak egy tál friss spenót volt, viszont volt itthon spárga, mi, felnőttek ezt a spárgás pitét ettük.

enter image description here

A spárga nálam egyébként mumus, hiába kedvelem, mindig meggyűlik vele a bajom: túl fás marad. Lehet, mert túl spórolós vagyok. Azt mondják, úgy kell pucolni, hogy a végét (a szárát) le kell törni.
- Jó, de hol?
- Hát ott, ahol elpattan.
- Ok, de akkor a felét ki kell dobni.
- Bizony!
A hétvégén két adagot sütöttem, az egyiknél spóroltam, csak levágtam a szárakat, így fás maradt. A másik pitéhez már a pattintós változat szerint pucoltam, a felét kidobtam, de így friss, finom, puha lett.

Jó étvágyat!

Spenótos akác

Pár nap alatt annyi minden változott a kertben, hogy szinte új kertriportot van kedve írni az embernek.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Egyrészt minden úgy van, ahogyan tegnap előtt, másrészt annyi minden új nyílt, növekedett, kelt ki, bukkant elő, hogy alig győzöm sorba venni. Szegény seprűcirokot minden nap leellenőrzöm. Rozi néni azt mesélte, hogy mikor még fiatal volt, ő is mindig vetett egy sort, Jóska bácsi pedig rendre seprűt is kötött belőle - vele is jóban kell lennem!

enter image description here

enter image description here

A borágó teljes pompájában virít, szeretem bohókás rózsaszín és kék virágait. Egynyári virág lévén, ő is a meglepetés növények közé tartozik: idén hol leszel, a kert melyik szegletében fogsz előbukkanni? Számomra még mindig az újdonság erejével hat, hogy saját magját elszórva évről évre valahol megjelenik, ráadásul általában egészen jó helyen!

enter image description here

Ugyanilyen a körömvirág és a büdöske is: mindig más helyen találkozik vele az ember, mint amire amúgy számítani lehetett volna. A borzaskatát csak halkan említem, mert belőle mindig annyi van, hogy Balázs csak borzalmas katának nevezi - én még mindig nem tanultam meg elég határozottan irtani, kivéve, mikor a szarkalábakat és az estikét akarja teljesen beárnyékolni.
A paradicsom saját magjáról viszont mindig a legidétlenebb vagy határozottan a legbosszantóbb helyen köszönt be: vagy az ágyás peremén, vagy a már kialakított és letakart ösvény kellős közepén szeretne fejlődni - vagy elkanyarítom az ösvényt, vagy pedig veszek egy nagy levegőt és költöztetek. Érdemes, mert saját magról lesznek a legszebb, legerősebb növények.

enter image description here

A len továbbra is nagy kék kedvenc, de csak délelőtt, mert délutánra lehullatja szirmait - a növény tövénél kéklik a szirmoktól a fű. Viszont minden nap új virágok nyílnak, döbbenetes mennyiségben - zuhatagszerű az egész léte. Tavaly a len a harangvirággal egy időben virágzott, de idén még csak egyetlen egy lila harangcsomócskát fedeztem fel. Arra pedig sajnos nem emlékszem, hogy pontosan melyik Campanula változatom van. Közben persze eszembe jutott: Csomós harangvirág.

enter image description here

A nefelejcs mindig alig észrevehetően bújik el valamerre - és magjait a szél rendre másik parcellába viszi.
A macskamenta világos lilája mellet az orvosi zsálya is virágba borult. A macskamenta a mi cicáinkra szerencsére semmilyen hatással sincs, a zsálya levelei pedig mennek száradni, aztán papírzacskóban (nagymamák jó szokása szerint az alaposan kiporolt lisztes vagy cukros zacskó a legpraktikusabb) a kamrapolcra kerülnek.

enter image description here

A citromfű, a borsos- és fodormenta után tegnap előtt volt az első nagy szüret nálunk: akácvirágszedés (bocsi méhecskék). A hófehér virágok nyersen is mézédes finomak, talán az ízük a manduláéra hajaz a legjobban. Lé, szörp és szárítmány is készül belőle. A lé ugyanúgy készül, mint a bodzalé: a virágokat sötét lábosba teszem, felengedem vízzel, megszórom cukorral és bőségesen facsarok rá citromot, szelek rá meghámozott citromkarikát. Sötét fedővel lefedve megy ázni egy napot a jó hűvös pincébe. Elvileg néha meg kéne kavargatni, de valahogyan sosincs időm csak ezért leszaladni a pincébe, de eddig mindig felolvadt magától is a cukor. A délutáni melegben már kínálhattam is, és az esti vacsorához is nagyon jól esett. A szörp annyiban különbözik a létől, hogy sokkal több cukor kerül bele és felforrósítás után teszem a légmentesen lezárt üvegekbe.

enter image description here

enter image description here

Elég sok virágot szoktam szárítani is - télen ugyanolyan jó az áthűlt, elgyötrődött testnek, mint a bodzavirág. Átmelegít, enyhíti a köhögést, oldja a nyákot és elnyugtat. A függőleges szárítás nekem semelyik gyógynövénynél sem vált be, viszont lapos kosarakba téve az ilyenkor nem használt sparhelten kiváló minőségű lesz a szárítmány. Mivel kéznél van, nem felejtem el néha megforgatni, a konyha elég szellős és száraz, és mivel a nap sem süt be jobban a kelleténél, szép színe lesz minden leszárított növényemnek. Ha picit zörögnek a virágok, akkor már készen is van - túl sokáig sem érdemes hagyni száradni, mert a színe nem lesz szép. A leszárított virágok is mennek a papírzacskóba, majd a kamrába. A mai napon pedig beérkezett a konyhába az első szedés spenót! A helyére pedig frissen melegében ment a bab és a cékla (nekem eddig tényleg bevált ez a klasszikusnak számító jó szomszédi viszony), illetve az uborka. Az ágyások peremét mindig teleszórom kaporral, már azok is kezdenek kikukucskálni a földből. Az uborka a biztonság kedvéért kapott még egy adagot.

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Kedves asztalosunk szerint nekünk tulajdonképpen park-kertünk van. Mikor ezt mondta, annyira megtetszett nekem a kifejezés, hogy igen, azt hiszem, az a legtalálóbb, hogy nekünk park-kertünk van.

enter image description here

Az összes fotót Janka készítette - eddig is nyitott szeme és füle volt a dolgokra, de most már a kert szinte minden lakóját ismeri! Ma dupla biológia órája volt!

Olvadás

A reggeli fagy után tegnap végre elkezdett olvadni! Még kicsit motoszkálni is ki lehetett menni a kertbe. A hó végre leolvadt a friss pitypanglevelekről, a sóskáról, a snidlingről, a ragadós galajról és a nagy kedvencről, a zamatos turbolyáról is!

A pitypangból ritkán csinálok mézet, jobban bevált nekünk a lékészítés - üdébb, frissebb, mint a szörp, hamar elfogy és biztosan nem marad rajtunk.

enter image description here
sokféle, igazán kifejező néven ismerjük ezt a gyógynövényt: gyermekláncfű, pongyola pitypang, kutyatej, kákics, láncfű

Ilyenkor, kora tavasszal a levelei még nem keserűek, szendvicsbe friss zöldnek használom, vagy összekeverem tyúkhúrral, snidlinggel és zamatos turbolyával. Bármit képes vagyok megszórni ezzel a keverékkel: a sajtos-tejfölös lepénytől a rizibiziig tényleg mindenre rápakolom. Ezzel szerencsére nem vagyok egyedül, fiúk barátja Peti tavaly tavasszal megállapította, hogy 'anya is mindig ezt csinálja.'

A pitypanglé úgy készül, mint a bodzalé, vagy bármilyen növényi lé. A levek és a szörp között az a különbség, hogy a lé hideg áztatással készül, hígabb és csak kevés cukor van benne, a szörpöt pedig fel kell főzni és sokkal több cukor szükséges hozzá, hogy tényleg elálljon télire.

enter image description here

Pitypanglé elkészítése: a gyerekekkel szedess tele egy kisebb vödröt a szép, egészséges virágfejekkel, kösd a lelkükre, hogy amelyiken méhecske vagy bogárka táncol, azt hagyják békén. Én egy fél órára ki szoktam borítani papírra vagy tálcára, hogy tényleg mindenki távozhasson a virágfejekről. Lábosba teszem, meglocsolom citrommal és felöntöm vízzel, majd lefedem (az üveg fedő nem jó, mert a citrom ellenére is megbarnul a világosságtól) és hűvösre teszem - a kamra vagy a pince hidege pont megfelelő. Gondolom egyéb lehetőség híján a hűtőszekrény is megteszi. Másnap leszűröm, mézet vagy nádcukrot keverek bele és már iható is. Icipicit kesernyés, ha a gyerekeknek mégsem lesz a kedvencük, a felnőttek akkor is biztosan megisszák.
Ugyanígy készítem a fodormenta- és a borsosmentalevet, vagy a citromfűlevet. Az orgonából és ibolyából készült italok nekünk nem váltak be, olyan, mintha a nagyi virágos parfümjét innánk....

A sóskát szándékosan a bejárathoz közeli virágoskertbe tettem, szeretem, mikor a gyerekek csak úgy kilépnek pár levélért, sajthoz, almához, vagy csak úgy, az íze kedvéért.

enter image description here

Gyerekkorom sóskamártása rémálommal egyenlő emlék (szín, szag, állag - egyszerre három érzékszervem kapott negatív impulzust), úgyhogy mi még sohasem ettük főzve, mindig csak nyersen.
Nektek van vonzó elkészítési ötletetek?

A ragadós galaj mehet a salátába is, de teakánt az igazán finom. És persze elvileg belőle is minden nap kéne inni egy csésze teát.......

enter image description here

Ha azt hiszed, hogy nincs a kertedben, akkor nézz jobban körül, biztosan találsz, csak eddig azt hitted, hogy csak gaz. Tévedhetetlenül felismered, amikor gyomlálás közben a kesztyűdre ragad.

És végül a nagy tavaszi kedvenc, a zamatos turbolya is mindenhol megtalálható, csak meg kell állni, hogy észrevegye az ember.

enter image description here

Az illata csodás, az íze mesés, petrezselyem- és zellerrajongók - mint én - le sem fogják tudni tenni. Egyszerűen elég egy vajas zsemlébe begyömöszölni és már jól is érzi magát a pocak.

A snidling (metélőhagyma) szerencsére már a városi ablakpárkányokat is meghódította. A virágja különösen dekoratív, virágcsokorban is megállja a helyét.

enter image description here

És ha a tavaszi salátába nem elég a zöld, akkor lehet bedobni pár fej százszorszépet is. Kicsit mogyoróízű, de vagány látvány a salátában.

enter image description here

Egy kedves emlék: Janka kiskorában nagyon szeretett bárhol a fűben szemlélődve ücsörögni és komótosan járt közben a keze. Maga körül mindig megette az elérhető százszorszépeket. Lassan megrágta és lenyelte. Akár egy egész regényt is ki tudtam olvasni mellette! Lehet, hogy ezért lett olyan szép?

Pár általam kedvelt könyv, igaz, ezek most nem a könyvtárbuszból:

enter image description here

enter image description here

enter image description here

enter image description here

Jó tavaszolást mindenkinek!

Városhiány

Márta hétfői írása arra (is ) ösztönzött, hogy végiggondoljam, hogy nekem mi is hiányzik a városból, a városi létformából (csokit majszolgatok közben).
Természetesen - milyen vicces, de tényleg ezzel mindenki így van körülöttem: egyszerűen mindent megtanulunk magunk elkészíteni, csudajó! - én is megtanultam kenyeret, pizzát sütni, bármilyen tortát elkészíteni, sőt pironkodva bevallom (öregedés helyett profizmusnak nevezem....) az egyszerűbb jégkrémek készítése után nekiálltam igazi fagylaltot készíteni, igen, már most, hogy nyárra belejöjjek! A gasztronómiai élvezetek tehát kipipálva.

Már csak az a kérdés motoszkálhat bennünk, hogy ezt az igényt a vidéki lét generálja, vagy pedig belső követelmény? Szerintetek?

enter image description here
(Santa Barbara)

A kulturális élet területén is egészen jó a helyzet: megpróbáljuk egyrészt szintén önmagunknak megteremteni, másrészt pedig koncentráltabban választani a lehetőségek közül. És ne felejtsük el, az internet felületén a legmagasabb színvonalú dolgok is elérhetőek.
Kultúra, kulturális élet, kulturáltság. A kultúra-igény és a kulturális élet élvezete innen is megoldható, igaz a távolság miatt kicsit több időt és szervezést vesz igénybe.

Nálunk, a mi falunkban is vannak különféle lehetőségek, bár ezek inkább közösségi, mint kulturális események. Van Karácsonyi műsor, Farsang, Nők napja, Mikulás, Falunap, Gyereknap, olykor táncház is akad, és idén még kézműves kör is alakult. Mikor ide kerültünk, engem teljesen meglepett, hogy ezek a műfajok még valóban léteznek: operetténeklés, lakodalmas zene.... Mi a táncházat szeretjük a legjobban, de a többi programot is fontosnak tartjuk, hiszen itt van esélye kialakulni ' a mi falunk' identitásnak.
A falu életébe való beilleszkedésben, a közeg megismerésében ezek igencsak fontosnak bizonyultak - hálásak vagyunk érte.
És ugye a hőn szeretett könyvtárbusz! Amikor a nagy szatyor könyvvel tipegek haza, mindig a Brontë-nővérek jutnak eszembe, akik a megrendelt könyveket rejtő faláda érkezésekor hatalmas élvezettel estek neki a köteteknek.
A kulturális - legyen az magas vagy kommersz - élvezetek is kipipálva.

enter image description here
(Köln)

Írás közben világosodok meg, hogy nekem tulajdonképpen a kulturált viselkedés, a kulturált beszéd és stílus hiányzik a legjobban. Még az ízes cifra káromkodás (isten és szent dolgok káromolása érzelmi felindulásból) sem zavar annyira, mint a vulgáris (nem a pillanatnyi érzelmeinktől függő), altesti, diszkriminatív (nembéliség, etnikai és faji hovatartozás, vallási preferencia, stb.), becsmérlő beszédmód (a másik negatív minősítése). Ezt egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Nem vagyok hajlandó belemenni az ilyen diskurzusokba.

Még egy dolog hiányzik: a használtruha-üzletek. Ezen a téren is jól működik a családi és baráti hálózat, de mióta nagyosodnak a gyerekek, már nem mindig elég. Amíg kicsik, tényleg bármit rájuk lehet adni, de én magam is úgy gondolom, hogy a ruházkodás identitáskifejező és éppen ezért fontos, jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben.
Hohó! Újabb könyvtárbuszos kincsre bukkantam: a bőrgyógyász dr. Yael Adler Bőrügyek című könyvére. Mindenkinek ajánlom, végre egy olyan tudományos igényű mű, amely közérthetően és szórakoztatva tanít. Németországban a sikerkönyvlistáról még mindig nem került le.

enter image description here
(Genova)

A városon belül mozogva nemcsak a kiállításokról, galériákról, koncertekről, színházműsorokról értesült óhatatlanul az ember, hanem egy-egy ruhadarab is kényelmesen és észrevétlenül beszerezhető volt. Most program lett. Ez és ez hiányzik, tehát be kell menni a városba megszerezni. Persze összekötni valami más programmal, hogy ne kelljen csak ezért beautózni. És megfelelőt találni sohasem könnyű.....
A kedvencem a tavaszi és az őszi/téli cipővásárlás. Kezdem művészetté fejleszteni: kényeztetés, városi kaland, kicsi kirúgás a hámból. Mókás, mikor egy bevásárlókosár tele van gyerekcipővel - Balázs is próbál egyre kevésbé morogni....

A falusi élet hátránya: az előnye

A falusi élet legnagyobb hátránya számomra, hogy az ínyenc vagy kevésbé ínyenc gasztronómiától távol kerültem.

Pesten, a szombati ebéd után elfogyasztott pohár bor után, ha megkívántam egy kis cukrászsüteményt, csak felvettem a legszebb ruhámat, és irány az egyik közeli cukrászda, kávézó, étterem, bármi. De mit csinálunk falun, ahol a legközelebbi cukrászda 15 km, és a busz óránként jár, ha egyáltalán jár? Kinyitom a hűtőt, a kamrát, előveszek egy szakácskönyvet vagy a nagymamám receptjeit, megkérdezem legjobb barátomat: google-t és sütök valamit. Így találtam rá Édesem-re (http://edesem.blog.hu/), Márk Szonjára http://edesem.blog.hu/2013/03/28/en_337. A Blogján a bemutatkozását már bővíteni kellene, mert egy nagyon jól működő, isteni sütiket helyben készítő cukrászdája van Budán, és már három könyve is megjelent receptjeivel.

Családom igazi csoki-fun. Ha kitennék az asztalra két kiló csokit, öt perc alatt eltüntetnék. De lehet, hogy kevés is lenne. Egyik születésnapkor a kívánság az volt, hogy lepjem meg A-t egy nagyon finom tortával. Ebben a szakácskönyvben

enter image description here

több recept is van, de a Missisippi torta tűnt a legkönnyebbnek. Az elkészítése tényleg nem igényel sok tudást, inkább csak türelem kell hozzá és sok-sok csoki. (Ez egy korábbi változata szerintem.) És íme az egyik eredmény, amit én sütöttem:

enter image description here

enter image description here

A legnagyobb dicséret pedig az volt, hogy egy héttel azután, hogy készítettem itthon egy ilyen tortát, eljutottunk Szonjához is, és ott is megkóstolta a család az eredetit, és azt mondták, teljesen ugyanolyan mint az enyém (vagy az enyém olyan mint Szonjáé?). Lehet, hogy be kellene vinnem a városi cukrászdákba?