Mindenből dupla

Alma elégedettségben vagyunk: a fáink idén már annyit teremnek, hogy nemcsak friss fogyasztásra, hanem pitének és almalekvárnak is jut.
Miért, hogy a feldolgozás során elveszik az almafajták nyersen élvezhető egyedi íze? Az almalének, almalekvárnak, almatölteléknek egyszerűen csak alma íze van. Nem Pónyik alma íz és nem Granny Smith alma íz. Csak alma. Lehet, még nem vagyunk elég ínyencek?

Feladatkiadás a gyerekeknek (most éppen pár napig hétnek): ha felszeditek a potyogatott almát, akkor csinálok almáspitét (két tepsivel).
Két alom együtt: új ritmusok, új területleosztások, új dinamikák, új játékok és persze alkalomadtán újabb segítő kezek.
Családi társasági élet. A szélesebb családi kör így ad bizonyosságot a gyerekeknek arról, hogy a szülőkön kívül más családtagokra is számíthatnak. Biztonság.
Reggel az olaszi boltban egy szem kisunoka válasza az volt a pénztárosnak, mikor az megkérdezte, hogy megint kényeztet a mama?, hogy ezért jó nem nagycsaládosnak lenni. Rajtam kívül még két nagycsaládos volt az üzletben. Nem először hallatszik ebben az üzletben ilyesmi.
Első válaszom: a nagycsaládnál csak a még nagyobb család jó, annak, aki ezt szereti, aki belső indíttatásból ezt az életformát választja - választja!.

enter image description here

Az autónkra ki fogom írni, hogy támogatta a kovácskassza, értsd ezen azt, hogy önerőből vettük. Ki fogom magamra írni, hogy azért van négy gyerekünk, mert mindegyiket vágytuk, mindegyik szerelemből (és gyönyörből) született és mindegyiket szeretjük. Mert önmagunk akartunk így élni. Sajnálom, hogy ideológiát gyártanak belőle. Bánkódom ezeken a sztereotípiákon. Élvezem viszont, hogy barátaink (legyenek egy, kettő, három, négy, öt vagy gyermek nélküliek) még mindig minket akarnak megismerni és nem plakátszöveg-családot látnak bennünk.

Mon inconnue

The actual reason why I started writing about parallel lives and a blog about inspiration was a movie I saw two weeks ago: "Mon inconnue" or "Love at Second Sight".

I guess everyone who has ever seen a French movie knows that they are different. There is a fantastic amount of talking, discussion, dialogue and philosophy in good French movies (not that I have seen any that was bad), which I simply adore. Of course they use metaphors, visual images, music, good storyline, etc. necessary for any art film to be high quality and exciting but for me the most important stuff in them are the words and the meaning (the same things that freak others out.)

"Mon inconnue" is love at first sight, I can assure you. The story starts with a commonplace situation: great love, success, sacrifices, lack of attention on one side, a feeling of neglect on the other, the couple is on the verge of breakup. Then comes the twist when the hero finds himself in a parallel world and has to work hard and give up a lot to reach a happy ending on a much higher moral level than where he was at the beginning of the movie. The ending might be corny for some but this is also a French speciality: to mix sadness, bitterness, pleasure and fun so that you get a balanced outcome and has learned something new - maybe even about yourself.

This movie has made me realize that a perfect life is only accessible to those chosen ones who work hard for it to turn it into a perfect life for themselves. For us, simple human beings there is a balance given and if you get much of one thing, you'll lose something on another side of your life to keep this equilibrium. Maybe some people might think this is just irrational reasoning or a false justification to deceive myself but I don't believe so. At least, I need this theory to give me comfort and a meaningful guide when I face some facts of my life that are difficult to accept when I don't have much chance at the moment to change them. I have made some compromises in my life lately that, sadly, close some doors but open up others at the same time and the movie together with the meaning I have come to realize with its help have given me much comfort and even a happy peace to let some things go but also become stronger in sticking to what I truly consider meaningful in my life. Merci beaucoup, Hugo Gélin.

Ormánság - Somogy

Mikor Sellyéről (felnőtt fejjel tudom meg, hogy az Ormánság fővárosa) beköltöztünk a városba, egy pécsi panelbe, a nyolc éves nővérem biciklivel nekiindult az útnak az egyik barátnőjével, akinek a nagymamája szintén ott lakott.
Nem merem anyukámat megkérdezni, hogy mit műveltünk mi ketten - lányok! -, de tény, egy év sem kellet ahhoz, hogy elintézzük magunknak, ha már nem falusi ház, akkor legalább városi kertes ház legyen az otthonunk.

Az ormánsági festett kazettás református templomokat házasságunk első autójával, egy kétütemű Wartburggal néztük meg. Bennem hasonló kérdések motoszkáltak - miközben az autó felejthetetlen szaga és a templomi hajók illata összemosódik -, mint Bálint Károlyban: honnan és mi végre itt ez a pompa? Milyen letűnt világ nyomai törnek az ég felé? Felvilágosodás, reformáció - magyar botanikai (név)forradalom, megújulás: mindig csodálattal és na jó icipici vágyakozással tölt el megtudni azt, milyen lehet egy pezsgő szellemi és kulturális közeg részeként egy új irány körvonalazásán dolgozni.

Ormánság - Somogy: amit Károly művészetileg kapcsol össze, az nekem gyermekkort idéző helyszínek összefonódásai.
Apukám Bakházán meg tudja mutatni azt a házat, amelyikben született. Szerettem a keresztanyukájához menni (minden évben egyre hosszabb és hosszabb lett a szoknyája és ő csak töpörödött és töpörödött) - és még sokáig hallgatnám azt, milyen csibészek voltak ők, fiúk. A kulcsszó ezekben a gyermekkori visszaemlékezésekben (visszaemlékezéseimben is) a hagytak játszani. Hagyták, hogy azt csináljuk, amit akarunk, azt játsszuk, amit akarunk, azt próbáljuk ki, amit merünk és csak a nagyon erős határátlépés váltott ki nemtetszést. Általában meg úgyis érzi az ember, hogy mikor jár a tilosban.... (A lebukás, na az kellemetlen....)
Kül(ön(ös), szabad, időtlen világ.

Gyermekként a temetőben kóborolni - a neveket olvasgatni, miközben titkon rá akar lépni az ember a sírkőre. Rajta akar állni és le akar ugrani - nem szabad. Tiltás és félelem egyszerre. Veszteségeink.
Rituáléink: ketten a földúton menni Lajos bácsi temetésére. Fel a telek végéig, aztán jobbra, kertek fölött, a falu és a szántó választóvonalán. Poros úton ünneplőben: kalap és virágcsokor.
A gyerekek elmeséltetik maguknak, milyen volt. Kik voltak ott, mi történt, hogyan történt, mi mit gondolunk, mi mit érzünk. Felkészülés arra, amikor nekik is ott kell állniuk.
És még csak délután három óra van, a megálló idő hirtelen továbbgördül és visszazökken: játék és munka.
Társadalmi esemény és családi meghittség váltakozó ritmusa. Mint mikor az ember bejön a kertből és azon nyomban leül a zongora elé. El is különül és egymásba is mosódik a két világ. Teljes.

A kép helye. Balázsról készítettem, de nem engedi, hogy publikussá tegyem. Munkából bejőve, ingét levetve, egy szál csupafű-csupakosz farmerben ül és zongorázik. Gyönyörű. Férfias. Mikor Hamlet és Toldi találkozik egy személyben.

Ormánsági Emlékezések I.

Az Ormánság gazdag művészeti öröksége ma is elevenen hat... Szerencsénkre sokan áldozatos fáradozásaikkal éltetik-mesélik e Szép és Gazdag Örökség valóságait...
Ezen kortársainknak és a régieknek tisztelegve írom soraimat, mint az " Magyar Ormániakat " messziről figyelő és műveltségükből tanuló kutató.

Az ormánsági Festett Templomok régóta a Magyar Műveltség Jeles Emlékei...
Fiatal koromban (hetvenes évek), mikor ezekkel ismerkedtem, nem értettem, mitől lett ez a pompa, úgymond az "Isten háta mögött"?...
...később láttam csak, hogy ez a Világvége, akkoriban igazából a Világ Közepe volt... ahol Új Világ Született... ezt a Reformációnak nevezzük ma... A közelmúltban találtam még ehhez...

https://library.hungaricana.hu/hu/view/BARM_btk_1991_1_2/?pg=88&layout=s
Benda Kálmán Unitáriusok a hódoltsági Baranyában írását...

..melynek bevezetőjében a Duna Dráva vidék mesés gazdagságáról ír... Nagy lélekszámú lakosság, fejlett és gazdag Szellemi Élet... Gazdaság... Gazdagság... Kereskedelem... - mindez a hadi dúlások előtt... illetve az 1500-as évek első felében...

Ezek az emlékek mutatják, hogy ez a Duna-Dráva vidék, ugyanolyan Tündéri Világ volt, mint az Erdélyi... ahol a Virágossá Gyümölcsössé Paradicsomivá nemesített Élet fő gondolat és valóság volt...
(Tündér Ilona és Árgyélus történetére emlékező idő is ez) Vízjárta... halban és vadban is gazdag... Ősvilág...
- (Ártéri Élet... Andrásfalvi ) - ...ahol sokféle Csodalény emléke is élt...

enter image description here
Drávaiványi Sellő

Ennek ma is látható Emblematikus Emléke a drávaiványi templom festett Sellő táblája... Nagyon érdekes Emlék... Semmi közvetlen emlékezés nincs vele kapcsolatban, e régi világra... Ismertetői is inkább az ókori irodalmi szirén gondolat nyomán szólnak róla...
Ami mégis utalhat az általam idézett előzményekre, az egy-két apróság...

Régen Iványi Sellye filiáléja volt... erről a - Sellye - névről Ipolyitól (Magyar Mitológia 98. oldal) tudhatjuk, hogy a Sellő név változata... vízi tündér jelentésű... A mai Sellyén ezidáig erre vonatkozó emlékezésre nem leltem...
(igaz nem is kutattam helyben)...

Tehát Iványi és Sellye... Tündér körzet... érdekes kapcsolódó adat konkrétan Iványihoz, ahol még a közelmúltban is két időjárás varázslót ismertek...
Két varázsló a Dráva mentén...
Folkmagazin 2013/1, 6-9 oldal
https://issuu.com/folkmagazin/docs/mag13_1

Kapcsolódó ismert gondolat még...
Szenna templomában is láthatunk az iványihoz hasonló vízi tündér ábrát... ugyanolyan talány mint az iványi...

enter image description here
Szennai sellő

A somogyi Csokonyavisontáról gyűjtött tükrös pazar vízi tündér emléke, melyet a Magyar Népművészet (Fél Edit - Hofer Tamás szerk., Corvina 1975) könyvből ismerhetünk, utal a tiszta Ősforrásra...

enter image description here Csokonyavisontai sellő

Ezt a készítője nem a templomból tanulta... (mint ahogyan ma vélekednek róla)... hanem Ősképet - Emléket fogalmazott... és hogy e gondolatot erősítsük, a nem messzi Csököly színes virágos leányos madaras mángorlóját idézzük...

enter image description here Csökölyi madaras mángorló

E pár "tündéri nyomokkal" inspirálnánk a tovább nézőket kutakodásra, tovább gondolásra, és mai alkotásra, emlékezésre...
ha tudnak ebben valami fantáziát Szépséget látni, kérem éljenek vele bátran...
Üdvözlettel: Bálint Károly

The Last Morning in Paris

As exciting as this title may look, beware as this will be a post about a book and, sadly, not Paris… (But I hope to write one about Paris, too, sooner or later. :-) )

I left my last post promising to reveal which book has helped me understand what it might mean to shape our destiny. So this is what I’ll do as a promise is a promise although the book is only available in Hungarian at the moment. However, I hope it will more than soon be translated into foreign languages because it is truly inspiring. The author is a contemporary Hungarian designer, painter and writer named Tamás Náray who has written three novels so far. The one I am talking about here is The Last Morning in Paris (this is the Hungarian title, it might be something else when translated, who knows). The book tells the (quite unusual) story of a designer starting with his childhood and discussing in details how he managed to get to the top of his career and beyond. Naturally, it is absolutely autobiographical, no question. The storyline and the structure of the novel are not linear and it helps if you know something about the canvas: Hungary in the Socialist era and the 1980s and 1990s (together with the 1989/90 political transition towards democracy).

What is really fascinating for me is the personal evolution of the main character, Dávid Dárnay who is Náray’s alter ego. It is overwhelming to see such a complex character develop throughout the different phases of his life, the way he turns every chance into a step towards his goals even if the random events do not seem to have any importance at first. He strives for freedom on different levels with exceptionally great inner force and determination (freedom from his parents’ expectations, freedom from being defined by set rules either at home or abroad or in a relationship, freedom to develop his inner motives into creation, etc.) and does not hesitate to pay whatever price is needed in order to get better in what he wants to achieve. The energy he puts into his work is rarely seen – he is the exception in a lot of ways. As he moves on, I can clearly see a destiny designed and also portrayed exceptionally well and carefully: the reader can follow with his/her own eyes how a life full of seemingly wandering routes turns into a meaningful creation of the character’s own doing through his powerful inner forces.

The novel has turned my eye on my own life to examine how much effort I put in my own projects and it was humiliating to see that it’s far from enough. I often find petty excuses or give up goals or even get tired of the small steps leading to a yet far-ahead goal. It was definitely a point of honest (and thus difficult) confrontation with myself that made me see how little I value my efforts and how little I use my talents. I think the most important lesson this has taught me is not to give up but help my own inner driving forces stimulate and bring about what talents I still have hidden and unused. Sometimes I used to feel this could only happen if I had parallel lives because I already have so many roles and expectations I need to meet. I’m sure many women know what I mean. (OK, maybe even some men do, too.) (Je suis désolé, messieurs.) However, Náray has opened my eyes that I can prioritize as well as put in so much more effort into what I really wish to do and then I will be able to do it!

I can only advise you to read the book (or find ways to help me translate it for you :-) ) – it will change your life as well, I can promise. :-)

enter image description here

Lehet(ő)séges világok

Fanni párhuzamos életjátékainál (szó szerint a legmélyebben szép jelentésében a játéknak) engem mostanában jobban foglalkoztatnak a lehetséges világok. Nem a klasszikus értelemben vett nyelvészeti, analitikus filozófiai vagy akár az irodalomtudományi lehetséges világokra gondolok - hm, lehet, hogy jobb szót kéne kitalálnom arra, amit gondolok, ahelyett, hogy egy már sztenderddé vált szót tágítgatnék vagy módosítgatnék -, hanem saját életünk lehetségességeire. Igen, azt hiszem megvan a neve annak, amire gondolok: lehetséges életek. Valóban lehetséges életek - azaz az életünk lehetségességei? Az életünk, az élettörténetünk lehetőségei. A kiteljesedés.

enter image description here

Mi rajzoljuk a labirintust, vagy pedig a már megrajzolt labirintusban mi választjuk az utakat? Lehetséges utak. Minden labirintusnak van kijárata? Egy vagy több kijárata van? Tökéletes labirintusi út - zsákutca nélkül. Cél.
Fanni ajánlotta Náray Tamás Az utolsó reggel Párizsban című regényét - ír is majd róla. Rám is felszabadítóan hatott, ha máshogyan és mások miatt, mint rá. Engem konkrétan felmentett a lelkiismeretfurdalás alól: mióta elolvastam, már nem érzem rosszul magam attól, hogy több nyelvvizsgám van, vagy hosszabb a hajam, vagy több gyerekem van, vagy jobb pasim van (Balázs). Nekem is rá kellett jönnöm, hogy az én életemet és az én lehetőségeimet nekem kell kibontakoztatnom. Nem más életlehetőségével kell zsonglőrködnöm, hanem a sajátommal. Viszont felelősségem ezekből az adottságokból a lehető legjobbat kihoznom, a lehető legjobb, legteljesebb világot megalkotnom magamnak és magunknak. A jó öreg idealizmus, ugyebár.
Szeretem, hogy mi Faluság-csajok könyvajánló láncolatban vagyunk: szólunk egymásnak, ha felfedeztünk egy új könyvet, szüntelenül ajánlgatunk egymásnak - hálás vagyok érte, már csak az hiányzik, hogy legyen egy régi vágású női olvasó klubunk, ahol havonta egyszer találkoznánk és jól kibeszélnénk (gyerekek és férjek nélkül) az olvasottakat. Süti és tea is lenne, és csinos ruhák és talán éneklés is....
Önmagunknak.
Lehet magasztalni vagy kárhoztatni Náray lektűrjét, egy biztos, hogy kordokumentum. Elitista, kiváltságos, őszinte.
Talán le merem írni, hogy milyen vidéki kulturális létre vágyok. Önkulturálódás. Önprogramok, önrendezvények, öngondolkodás.
Jó lenne minden évben más-más faluba más-más által rendezett színházi előadásra, vagy koncertre menni. Mindig más háznál megrendezett kiállításon meggybort iszogatva, szemlélődve ácsorogni. Szántóföldön ott hagyott kockabálán hasalva sakkversenyen részt venni. Pajtabuliban táncolni. Pajtamoziban hajnalig filmeket nézni.
Titkok tudói a gyerekeink, amikor otthon a szobában zenélnek és koncertet adnak nekünk: belépőt készítenek, gyakorolnak, szerveznek, tereket rendeznek, összehangolnak - más nyelvre, a zene nyelvére kapcsolódnak és kapcsolnak minket.
Azt hiszem nem csupán megélni kell a mindennapjainkat a maga teljességében, hanem nap mint nap újra teremteni kell. Az élettel állunk levelezésben: folyamatosan egyeztetjük a megélt/megtett napokat a lehetőségeinkkel, a lehetségességeinkkel.
Sokszor cseng bennem Zita Nyaralóprojekt 2. írása, ahol arról elmélkedik, hogy miket csinálnának, milyenek lennének attól függően, hogy milyen házat vettek volna. Önmagunk lehetséges változatai. Igen, ez a kis nüansznyinak tűnő változtatás, a tér, amiben élni adatik vagy élni választatik, micsoda életlehetőségeket rejt magában! Összehangolódunk a lakóterünkkel. Kölcsönösen kifejeződünk egymás által. Összecsiszolódunk. Más jelentésmezőket hívunk életre, más minőségeket élünk meg. Azt hiszem, tényleg nagyot kell álmodni.

Levelek a szélben, a postaládában és az éterben

Annyira jó volt, amikor megláttam, hogy Judit a levelezésről írt, hogy erre nekem is reagálnom kell, mert ez életem egyik legfontosabb tevékenysége - ha lenne ilyen szakma, nekem professzionális levelezőnek kellett volna lennem, mert nemcsak grafomán vagyok, hanem az írott verbalitás a legnagyobb erősségem. Ráadásul az évek alatt az is kiderült, hogy a levél-műfajt (a regénnyel vagy a verssel ellentétben) nekem találták ki. (Na jó, akkor még írhatok majd levél-regényt, fú, megnyugodtam.)
Két gyerekkori élményem fűződik a levélíráshoz, szerintem onnan indul ez az egész mánia nálam. Egyszer anyukám nagyon beteg volt, amikor várta a nagyobbik öcsémet és Kecskemétre került egy időre kórházba (fura, hogy most én éppen itt élek, ráadásul egyszer, amikor mentem a kórház felé, beugrott ez az emlék, hogy én itt vagyok anyukámat meglátogatni). Én akkor 7 éves voltam, tudtam már szépen írni-olvasni (én még kötelezően 6 évesen mentem suliba augusztusi születésűként, de akkor még olyan volt az iskola, hogy tudta, mit jelent 6 évesnek lenni), anyám meg írt nekem gyöngybetűkkel, én persze visszaírtam. Nem emlékszem, mit váltott ez ki belőlem, csak arra, hogy nagyon hiányzott nekem, de egy levele ebből az időből megmaradt, máig őrzöm. Szép, virágos levélpapíron írt, egyszerűen, hogy én is megértsem és gyönyörűen olvasható kézírással. Türelem és szeretet, erről árulkodik a levél, amiben nincs semmi fontos, de maga az, hogy vette a fáradságot, nagyon fontos nekem ma is.
Még ezelőtt egy évvel apám ment el egy évre Kanadába kutatóként, ahol egy egyetemi állást kapott és ahonnan csak miattam jött vissza, pedig addigra mi már rég csak szombati apa-gyerek páros voltunk, nagyon korán elváltak a szüleim. Mivel ekkor még csak 6 éves voltam, annyira remekül nem tudtam írni, de folyamatosan leveleztünk, apán főleg olyan képeslapokat küldött, amilyeneket akkor itthon még nem lehetett kapni: színes-szagos, 3D-s, dombornyomott lapok jöttek, pár ezekből is megvan még, szintén nagy kincsek nekem, pedig ma már persze sokkal profibbakat lehet kapni itthon is. De hát mint minden ilyen csecsebecsének, ezeknek is érzelmi értékük van. Szóval a magam szintjén levelezgettem én, mióta egyáltalán írni tudok (azért erre lehetek büszke szerintem).
Közben amikor nyaraltunk akár anyámékkal, akár apámmal, akár a nagyszüleimmel (ők meg rendszeresen Hévízre vittek engem), mindig írtam képeslapot, mert az olyan jó kis szokás volt. Amikor lett egy igazi jó barátnőm a középiskolában, leveleztünk a nyári szünetben. Ugyanígy amikor szerelmes lettem középiskolában, halálmegvető bátorsággal megkérdeztem a fiút a nyár szünet előtti utolsó napon, nem akar-e levelezni a szünetben: akart (de csak levelezni, sajnos, úgy látszik, akkor még nem tudtam ezen keresztül hódítani - bezzeg ma már tudnék :-).
Persze könnyű volt akkoriban levelezni: internetnek még csak híre-hamva sem volt sehol. Ma már a levelezés erőfeszítést igényel.
Mindezek után lett nekem 16 évesen egy fotós barátom, Károly, akivel ezek szerint 23 éve vagyunk nagyon jó barátok (nem kell számolgatni, kérem szépen!), most is éppen itt horkol nálunk, mert egy jazz fesztiválra mindig közösen szoktunk menni. Na, vele aztán volt miről beszélgetni levélben: mivel viszonylag nagy volt köztünk a korkülönbség (ma már nem az, pedig az évek száma nem változott, de hát másképp méri már ilyenkor az ember és az asszony is), egy csomó szellemi dologba ő vezetett be engem: Kaláka, Sebő, Bergman, Weöres, Lao-ce, Vekerdy, Vásáry Tamás, Robert Capa, Bresson, művészfilmek tömkelege, egy csomó mindenre kinyitotta a szemem és mindig gondolkodtunk, vitáztunk, beszélgettünk. Azért az egy jó barátság, ahol 23 éven keresztül állandóan van miről mélyen beszélgetni, nem? Nagy pirospont az életben! Mondjuk nálunk az intenzív levelezés ebből csak 10 évig zajlott (de addig néha naponta is), azóta "csak" telefonálunk (egy vagy két órán át) meg emailezünk, amikor éppen nem találkozunk. Már azt is megbeszéltük többször levélben (tehát írva vagyon), hogy amikor öreg anyóka és apóka lesz belőlünk, és már nem akarunk vagy tudunk többet kimozdulni, még Egerben majd utoljára találkozunk és megünnepeljük ezt az egészet.
Később aztán jött az egyetem, az egyetemmel Judit és megint lett nagyon szuper levelezőpartnerem (is) a személyében, amikor már nem éltünk egy városban. Mindenről írunk, fantasztikus, ahogy ír: tömör, lényegretörő, gyönyörű a kézírása (bár néha többször is elolvasok valamit, hogy kibogozzam, mi is a szó, de ez nem számít) és mindig érdekes, izgalmas. Nyilván ehhez egy ilyen barátság kell, vele éppen 15 éve beszélgetünk szóban-írásban, na majd idén ezt még megünnepeljük! :-)
Hallja, Főszerkesztő asszony?
A levelezés értelme ott van abban, amit Judit írt: ajándék magunkból, ajándék a másikból, szellemi játék, kapcsolódás, bizalom, önelemzés, önértelmezés. Sokszor így tisztul le, mit is gondol az ember (az asszony) valamiről. Amúgy meg jó móka és ha úgy vesszük, a testmozgás egy formája (ezt tudja, aki írt már kézzel 10 oldalasnál hosszabb levelet).
A mai világban pedig szükségszerűen lelassít, a betűket nem pötyögjük, hanem írjuk, kanyarítjuk, összekötjük és közben összekötődnek a gondolataink is, így pedig egy olyan szövedékké állnak össze, ami szóban vagy gépelve nem feltétlenül lehetséges vagy nem így lehetséges: egy egyedi gondolati világtérkép jön így létre, amelyben ráközelíthetünk egyes ideákra, boncolgathatjuk azokat, majd egy idő után kibontakozik egy háló, amelyben esetleg mi is éppen akkor csodálkozunk rá egy-egy összefüggésre (és csodálhatjuk magunkat, hogy ilyen remek dolgokat vagyunk képesek gondolni). Aztán ez a háló vagy fogva tart egy darabig vagy onnan indulunk éppen tovább egy olyan térképen, amelynek útjait menet közben építjük ki, létrejön egy általunk konstruált lehetséges világ és a magam részéről ezt hallatlanul izgalmasnak tartom, főleg mert a levelezésben ezt a térképet ketten szőjük, a világunkat ketten találjuk ki és a másik személyiségének csodái egy-egy kanyar után úgy ragyognak fel, mint egy váratlan szivárvány, ahogy olvassuk a sorait.
Hát, azt hiszem, mindebből egyértelmű, hogy a levelezéshez nélkülözhetetlen egyfajta szenvedélyes kíváncsiság, különben a kutya sem venné a fáradságot, hogy ínhüvelygyulladásosra körmölje magát.
Van egy zenekar, akiknek a marketing-anyagában az áll, hogy a zenéjüket receptre kellene felírni - hát, szerintem ez pont így igaz a levelezésre is. Úgyhogy tessék elkezdeni levelezni, kérem szépen, a kockázat minimális (legfeljebb nem ír vissza senki, akkor majd írunk másnak), a mellékhatások viszont aránytalanul pozitívak, még életre szóló barátságok is szövődhetnek így (ez pedig garantáltan kifizetődőbb, mint pl. pszichológushoz járni).

Parallel lives

I don't know about you but I've always been fascinated by the idea of parallel lives: lives with me being the main character but leading them in an extraordinarily different way.
Even now, when I am one and only (for someone or maybe more people), I have different roles and I behave differently in lots of situations although my personality is absolutely coherent. I am a mum, a wife, a teacher, a friend, I do swing, gardening, reading, housework, studies, etc. and let every bit of influence affect my integrated personality develop in some way.
However, as I am a coherent somebody, I have a set of convictions I live by and these might be formed by some books, movies, photos, people, etc. but their core and the inherence of it all do not change dramatically. When I crave for parallel lives, I mean that (in theory) I would be interested in living different lives to see what it would feel like not to be me, or a different me. It's not exactly "me" who interests me in these alternative realities but the life I could create with different choices from the ones I have made so far. Whenever I make a decision, only one way opens up, all the other alternative paths are shut down and this is how a person develops and creates or undergoes his or her life. The idea that I could start again and make different choices is absorbing in itself and also because I would be deeply excited by the other possibilities of my life that can never happen. If I make my own choices or my decisions are set or coded is a question I cannot answer but I would make a rough guess that they are both. Just as Forrest Gump's message goes: we are partly blown by the wind and partly determined by our circumstances and personality.
However, a famous and very inspiring Hungarian sociologist, Elemér Hankiss said each person should find a way to turn their life into a destiny and I have been pondering a lot about what he could have meant by this. I have just read a book that seems to have given me an answer: this is what I'll talk about in my next post.

Idegen nyelven

Nem titok, hogy Fannival régóta sokcsatornás barátság-viszonyban tobzódunk: telefon (végre gondolkodik, hogy legyen okostelefonja!), e-mail, levél (rendes papíron, lehetőleg tollal, de leggyakrabban valamelyik gyerek színes filcét használva), személyes találkozás családdal és anélkül.
Párszor írt már nekem angolul is (eszem ágában sem volt angolul válaszolni egy szőrszálhasogató, profi angoltanárnak), szeretem, hogy ő az, és mégsem ő olyankor. Azt meg utálom, hogy teljesen értem, és mégsem tudnék olyan könnyedén válaszolni, mint ahogyan ő írt.
Levelezés-kultúra.
Már általános iskolában leveleztem idegen nyelven: oroszul, csehül, később németül. Iskolai és tájfutó kapcsolatok voltak ezek, és persze azzal jártak, hogy a kőszótárt előre-hátra lapozta az ember nyelvkönyv hiányában. Ha nem is tanultam meg sem oroszul, sem csehül, abban viszont jártasságot szereztem, hogyan lehet kihámozni egy idegen nyelvből a fontosabb mondanivalót. Hogyan lehet megsejteni, megérezni egy-két értelemmorzsából, hogy mit akarnak az emberrel közölni. Megtanultam a szótár szócikkeinek példái alapján kikövetkeztetni egy lehetségesen működő nyelvtant, egy szavakból felépülő értelemfonalat.
És ugye a kibontakozó tini nőiség: apró küldemények a borítékban: rágópapír, hajgumi, hajcsat, matrica. Megannyi kincs egy másik világból.
Miért fontos írottan is kommunikálni magunkat? Mit is jelent a minőségi levelezés?
Átgondoltság, összeszedettség, írott műveltségre támaszkodás, lelassulás, önértelmezés, önkifejezés. Visszaolvasás és előregondolás folyamatos játéka, a leírtak és az elmondani akart szüntelen összeegyeztetése. Belemerülés a másikkal folytatott párbeszédbe, teljes odafigyelés nemcsak önmagunkra, hanem a levél címzettjére is. Ajándék magunkból, ajándék a másikból.

Nemrég megismerkedtem Michaellel, akinek gránátalma fajtagyűjteménye van Stuttgartban. Megkértem, írjon nekem róluk angolul. Aztán eszembe jutott, hogy Fanni is szeret angolul írni és el is indított ezen a nyelven egy saját oldalt, ahonnan pár szöveget mi is megkapunk. Arra gondoltam, miért ne lehetnénk ezentúl néha nemzetköziek is? Elnézést azoktól, akik nyelvtudás hiányában kizáródnak az adott szövegből, de szerencsére ezen mindenki tud magának segíteni.

enter image description here
Balázs sokat forgatott olvasmánya, "amelyben a dallamról és a zenei utánzásról is szó esik".