Tarló: betakarítás utáni kimerülés. Szármaradványok helyben hagyásából és talajba forgatásából tápanyag keletkezése. Két felvonás közt leeresztett függöny. A folytatás, a megújulás távoli ígérete – a saját kéz erejébe, mint az árvakelésű napraforgók sárga lámpású fénycsóvája általi útjelzésbe vetett hit – kaviáros szendvicsek között gyöngyöző félszáraz pezsgő.

Hatásszünet, avagy bársonyfüggöny helyett lepel: a repce betakarítása után a tarló talaját ellepő és onnan mindenfelé vonuló, lakott területen egyes házfalakat ellepő poloskainváziót tapasztalnak. Néhol már a napraforgó táblán szívogató kártétel is jelentkezik. Ilyen még nem volt. Megoldáskeresés. Megvédeni a terményt, az otthont.

Nysius cymoides
2025. augusztus: repce betakarítása után a kerten át a teraszig jutott, Mospilannal lefújt, immár döglött poloskák egyik összesöpört halma a sok közül.

Ahogy egy mag a feltörekvő életet, úgy hordozza egy érett növény az elmúlást. A kiteljesedés minden apró szemecskéjében, már ott sejlik a véglegesség.

Miközben tekintetem a széles, frissen vágott tarlón vándorol, hiányérzetem támad. Nincs széljáték, zsenge színű hullámzás, életremény. A mezei pacsirták és fürjek is máshol keresnek búvóhelyet. Poros pára, földlehellet. Fülledt mozdulatlanságban álmodik a Föld. Talán éppen tavaszt. Vagy a szomszédos domb tarvágásának lüktetését enyhítő harsogó zöldeket. És esőt és hűs párát és ködöt és áradást és vele együtt termékeny hordalékot és... És embereket is. Akikben a tisztelet és a gondolat együtt áramlik, egyként ver. Akik végre úgy vesznek el, hogy közben adnak is. Egymásnak, a világnak, s ezáltal önmaguknak.

Mozdulatlan álmodás ez, látszólagos nem történés csupán. A lehetséges változás melegágya.

Óh lélek, ki egykor mellettem táncoltál,
Orgonák közt szüntelen daloltál.
Álmok millióit kergetted a réten,
Szivárványt láttál kis patak tükrében.

S e pataknál játszott egy különös kisleány,
Kinek szívét védte a szelíd holdsugár.
Ám te szívét szíveddel kötötted össze,
Zenének erejét rejtetted gyöngybe.

Majd a kislány megnőtt, de hallgatta a zenét,
A zenét, mely hordozza a reményt.
S mely madárként szárnyalt át hetedhét országot,
Szeretettel hintve az egész világot.

A lány pedig hitte, hogy a perc örök marad,
Ám az idő telt s már semmi sem olyan.
Fellegek sorakoztak harcba készülve,
Pusztító viharként törtek a mezőre.

Lidércként uralták e kicsiny kis vidéket,
Rettentő árnyként támadtak Téged.
Csapkodtak, tomboltak, ütöttek, vágtak,
Hangod erejét kalitkába zárva.

S bár a vihar elvonult, a lidércek még élnek,
Összetörtek egy féltő, apró tiszta szívet.
Ki egykor vidám kacajjal fürdőzött a vízben,
Most egy kopár parton mereng a vad sötét éjbe.

E zord éjjel közepén nyílott ki egy rózsa,
Pajkos szél a szirmát a lány arcához fújta.
Orcájáról könnyét törölgette csendben,
Összeroppant szívét ringatta az estben.

Ám gyötrődött így is, hát feltette a kérdést,
Miért nem táncolsz többé velem tündöklő fénynél?
Miért nem fogod meg a kezem úgy, mint réges-régen?
Miért nem látsz már szivárványt kis patak tükrében?

S a sok kérdés hallatán felsírt egy hegedű,
Egy hegedű, mely rejtett dalt szőtt belül.
Rejtett dal ez, ám a kislány lelke ragyog,
Hisz a gyöngy megőrizte mit egykor Ő adott.

S bár már tudja, a zene az mit kapott,
Mégis a múlt aggasztja nagyon.
Hisz mi erőt viszonozni akart,
Nem tehette, gyorsabb volt a vihar.

Így lett ez a perc az örök fájdalom,
Mely nem felejt, csak kísért szép vágyakon.
S kívánság született mi örök álom marad,
Kérlek, kismadár, repülj s adj nékem is szárnyakat!

---

Nagy Anita fotó egy tavalyi téli sorozatból

Kedves Faluság Blog!

A következő bejegyzésem egy rövid véleménycikk az elmúlt két év nyári szakmai gyakorlatáról. Az életem lábjegyzetei között egy lábjegyzet. Nem tudom említettem-e, de Budapesten járok szociológia szakra, és imádok szolidárisan, közvetlenül, nyitottan viselkedni, akár idegenek felé is. Lehet, pont, ezért vagyok ezen a szakon. Ám nyitottságomat bőven fejlesztette a két nyári gyakorlat, amelynek következőképpen alakultak a történetei.

Tavaly egy külvárosi lakóház-negyedben végeztünk felmérést az ott lakók egészség-szokásairól, egészségtudatosságáról. Tartva tőle, hogy sokáig kell kérdezgessek, amire 8 válaszadót levadászok, így közösségi felületen (messengeren) ráírtam 100 potenciális válaszadóra a telepen, amiből 10-en válaszoltak. (Ami egyébként nem rossz arány.) 10-ből 4-en válaszoltak a kérdéseinkre, és ismerős körökben még 3-at találtam. Egy személyt kellett csak az utcán megszólítanom. Megvoltam két nap alatt, de éreztem, legközelebb nem lesz hasonló szerencsém az internetes szervezéssel.

Idén egy vidéki kistelepülésen, kisvárosban voltunk, ahol a helyi Oktatási Központnak végeztünk felmérést. Nagy élmény volt számomra, hogy a 18 személyes és 5 internetes önkitöltős kérdőívemmel hozzájárulhattam egy hasznos véleménykutatáshoz, amelyet a helyi Oktatási Központ önmaga színvonalának finomítására használhat fel óvodájában, általános- és középiskolájában. Számomra óriási tapasztalatok voltak a két év alatt. Tavaly az időbeosztás, időgazdálkodás életbevágó fontosságát tanultam meg (amikor előre szerveztem a kérdezéseim, a lakótelepen). Idén az asszertív, de egyben udvarias becsöngetős kérdezőbiztosi munkát. Továbbá, hogy a modern csúcstechnológia mellett, vagy éppen pont azt kiegészítve az embereknek kell a személyes jelenlét, személyes kérdezőbiztos, ezért is lett szerintem 18 személyes kitöltésem, ellenben akiknek linket adtam, azok közül csak 5-en töltötték ki egyedül.

Illetve azt is megtanultam a múlt hétből, ha érdeklődően, kedvesen állsz polgártársaidhoz, akkor megdől az a sztereotípia, hogy a magyar emberek zárkózottak és borúlátók. Szerintem változás van ebben; "a csillagok járása változó".

Vetési Varjak

Sok a varjú, több száz lehet
a vetés fölött keringenek.
villanydrótra telepednek.
Mindenhol… a búzában, az égen,
valami közeledik, érzem.

Hogy vihar-e, vagy más?
Mint egy tompa puffanás,
nehezedik, araszolgat,
nem múlik, s el nem hallgat.
Megoldásul szolgálhat-e a holnap?

Tegnap pedig sütött a Nap.
Fonákján árnyékok táncoltak
a zsenge szederlevélnek.
Aranykontúrt festett peremére
játszin a lenge délután.

S mégis, most ez a károgó had
kavar a vékony szürkeség alatt.
A sárga Rengeteg feketén pettyezett.
Megadóan nyugszik bele,
mondván: „Így megy ez évről-évre…”

---

Erdei fenyő

ág ív
vágy szív sző
össze eget és földet
embert és istent
fejet és szívet
formát a térrel
időt a vérrel
kezet a kézzel
rútat a széppel
ragacsos édes
hívogatón érdes
szúr simít
kósza tincseket.

---

Csipkebogyó

Sűrűn mintás, izgalmas,
Árnyékot adó, rejtelmes,
Csipkézett vadlugas.
Évszakonként más és más:
Télen alszik, piroskás,
Tavasszal sarjadó hajtás.
Nyáron igazi óriás,
Ősszel pedig színpompás.

Neve is sokféle akad:
Csipkebogyó, vadrózsa,
Hecsedli, japán rózsa.
Ha bizalommal keresed,
Igaz tisztelettel,
Meggyógyítja gondod-bajod
Teáját is megihatod.
Vagy lekvárját is ízlelheted,
Tőle erősödik tested-lelked.

De jajj neked, ha óvatlan vagy,
Mohó vágy hajt, vadrobajjal!
Megvédi termését a cserje,
Ruhádon, bőrödön lesz emléke.
Közeledj hát kedvességgel,
Szívedben a kéréssel!
Akkor ő is megszelídül,
Szolgál menedékül,
Bajaidra enyhülésül.

Az idei Hangfarm Ért/zelmes növényleírások műhelyén született szövegünk mondatszereplői: Abonyi Zsolt, Gulyás Boróka, Gulyás Éda, Gulyás Kinga, Kovács-Parrag Judit, Labus Gida, Maller Zsófia és Rumann Gábor.

KPJ: Belső Tájaink

MZs: A fa törzsébe beérve megváltozott annak alakja,

GK: puha homály vett körül,

RG: ami kakukkfű illatot árasztott.

GÉ: A földet és a falakat selymes moha borította.

GB: A törzs nagyon szűk volt, de mindig maradt annyi hely, hogy tudjak egyet lépni

Azs: olyan pontjára, ahonnan belátom a környező fákat is

LG: csendesen,

KPJ: hogy a csipkebogyóson átfutva szerzett sebeimet a távlatba nézéssel mosogassam ki.

MZs: A távolban megcsillanó ökörnyál szállt felém –

GK: hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam rá és amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtem az ívében.

RG: Az ökörnyál vége egy faágra tekeredett és mint egy parittya kilőtt az űrbe.

GÉ: Úgy suhantam mintha puskából lőttek volna ki, pontosabban egy parittyából.

GB: Aztán lelassultam.

AZS: Ahogy az űrben lebegtem, egy bolygót láttam közeledni felém, vagy én közeledtem felé.

LG: Türkiz színű volt, az egész felületét óceán borította, én pedig kellemesen belepottyantam.

KPJ: Világító medúza-kövekből épült kastély termébe érkeztem,

MZS: de semmi nem az volt, aminek hittem.

GK: Színesen csillogó halak úsztak egy porcelán leveses tálban,

RG: nagyot szürcsöltem belőle: az íze fokhagymás pirítósra kent nutellára emlékeztetett.

GÉ: Nagyot grimaszoltam és rögtön kiköptem.

GB: Aztán elmosódott minden és őrült száguldásba kezdett körülöttem a víz.

AZS: Egy örvény pörgetett meg és lökött ki egy három méterszer három méteres lakatlan szigetre.

LG: Talpam alatt a talaj kicsit süppedős volt, megkóstoltam, és rájöttem, hogy ez rizskoch.

KPJ: A rizsföldeket az erős napsugárzástól védő lapulevél tepsit anyám éppen a sütőbe helyezte.

MZS: Segítségemre a kastély medúzái érkeztek a törzsben lakó szentjánosbogár hátán.

GK: Anyám mindig is félt a medúzáktól, egy éles sikollyal eldobta a lapulevél tepsit, amint azok a kezéhez tapadtak.

RG: Ekkor az egyik medúza megszólalt: – Ne félj tőlem.

GÉ: A majdnem a földre érkező tepsit villámgyorsan követte a bogár.

GB: A tepsi a földnek csapódott és én ismét repültem.

AZS: Ekkor egy pocok kilenc méter mély üregébe zuhantam bele.

LG: A földön vastagon rózsaszínes karfiol szőnyeg. Van egy sejtésem, hogy a pocok egy karfiol őstermelő,

KPJ: aki mindent megtesz azért, hogy az itt-ott megjelenő pirosas foltokat fehér árvalányhaj tapasszal leplezze.

MZS: Tizennyolc lábujjam miatt könnyen tudtam ugrálni a karfiolrózsákon a pocok felé.

GK: Közeledve hozzá, a tekintetében bujkáló alattomosságot fedeztem fel, megijedtem tőle.

RG: Félelmemben bokán rúgtam.

GÉ: Az néhány karfiollal arrébb ugrott és vádlón rám nézett.

GB: Sikeremen felbuzdulva ráugrottam.

AZS: Ekkor a pocok ijedten a szemembe nézett, és ezt mondta:

LG: – Harminchat gyerekem van, el kell őket látnom, ne bánts.

Délutáni próba.

fotó: Kovács Balázs

Az éjszakai röplabdázás utáni csoportkép – avagy borítókép a hangfarmon született munkák bemutatásához.

A mese és a regény mindig alaplét-állapot volt.
Fiatal heves érzülettel faltam a verseket, nemcsak faltam, éltem, lélegeztem őket. Nekem nem a lassúságot, hanem a kimondhatatlan, a körbeírhatatlan gyors és mély megfogalmazását jelentették. Karcoltak, fájtak, égettek, szították a tüzet – velük legitimen, művelten lehetett beleüvölteni a világba. Az artikulálatlan fájdalom kínjának rendezett szavakkal való kimondásával csillapult a magány, a fájdalom – ezzel együtt pedig helyet kapott a megértés: átélt, elfogadott.

Az érett fiatalkor műfajának mindig a drámát tartottam: a párbeszéddel felépített szituáció és viszonyrendszer, a párbeszéd révén megjelenő tér, idő és leírás ámulattal és a nyelvi kifejezés hihetetlen valóság-képző funkciójának csodálatával töltött el. Drámát olvasni szerettem – a színházzal nehezen barátkoztam meg (mint ahogyan a filmmel is) – a nyelvből saját várat építeni. A megértés, a nyelvhasználat csúcspontja. A színház nem nyelv, hanem mozdulat. Viszont a nyelvben minden benne van: képzelet, elmélet, tett, mozdulat, cselekvés – mindig lenyűgöz a nyelv végtelen horizontú variabilitása.

Rádió. Hangoskönyv. Interjú. Podcast. Rádiószínház. Iskolarádió.
A hangzó nyelvben való lét, a hangok általi világ. Kapcsolódás, kapcsoltság. Láthatatlan, téren átívelő közös egyidejűség – múlékony éteriség.

Stúdió – gépterem – könyvtár: mikrofonnal – géppel – könyvvel.
Balázs tárgyai a saját világ építéséhez.
Itthon, vidéken mindez talicskával fűszerezve.
Így épül az okosházi hang- és könyvtár, a humántár.

2024. május 16. – Balázs zenél a Szabadkikötőben

Öregedésem jele: elkezdtem értékelni a verseket. (Mi több, szórakozásból adott versformákkal szórakozva kreatívkodom is förmedvényeket.)
Amúgy gimisként és zsenge felnőttkoromban totálisan elzárkóztam a versektől, sőt bevallom, annyira cselekmény-központú voltam, hogy általában lapoztam a könyvekben a leírásokat, és csak a párbeszédeknél kezdtem el olvasni. De azért faltam a könyveket: olvastam fürdőkádban, evés közben, sőt sétálva is az utcán…. csak hát a líra lassúsága nem érintett meg.
Most úgy látszik, erre is megértem, mert néha már rá-rákívánok egy-egy versre. Nyilván érettebb lettem, szofisztikáltabb lelkivilággal, már értem is a verseket, nem csak olvasom őket.
És mivel nagy ismeretem viszont nincs a versekben, nyilvánvalóan azokhoz a költőkhöz fordultam először, akiket tanultam anno az iskolában. Illetve azokhoz a versekhez, amik szembejöttek irodalomórán.
Szóval ezen merengtem a múltkor és akkor eszembe jutott, hogy mennyire nagyon meg voltam botránkozva gimisként Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet c. versén.
Kamaszlányként rettenetesen felháborítónak tartottam már akkor is, hogy ez a nem túl szép fickó, akit felkarolt, eltartott ez a Brüll Adél, aki kivitte világot látni, etette, itatta, jóllakatta, hogy volt képes így elárulni ezt a nőt. Hogy dacára annak, amit érte tett a szerelme, és még ha nem is szerette a végén, ha nem is volt szép a vége – ilyen kegyetlenül, ilyen könyörtelenül elárulta, közprédára tette, megalázta őt. Akit valaha szeretett.
Arra gondoltam, mégis milyen rossz ember lehet, aki ezt teszi a másikkal.
Még egy idegennel sem, nemhogy azzal, akit szeret az ember.
Emlékszem, ennél a versnél megérintett az, hogy létezik egyáltalán az a gonosz indulat, ami kimondat ilyen szavakat valakire. Ezek szerint a szerelem nem csak rózsaszín köd, csókok és gyönyörű szívfájdalom? Lehet keserű méz, csalódás és bizony akár pitiáner gyűlölet is? Megunni, hátrasorolni, elfelejteni belefér – bár az is megbocsáthatatlan, – de bántani, minek?

Lám, idősödve meg kellett érnem, hogy már értem azt, hogy egy ilyen gonosz vers, lehet bármilyen kegyetlen és aljas, lehet bizony épp a rettenetességében maga a szerelmi vallomás is.
Mikor múltkor belefutottam ebbe a versbe, és végigolvastam, az merült fel bennem, hogy talán csak ezzel lehetett vége. Muszáj volt szakítani, törni, zúzni, és ennek könyörtelen volta, a kegyetlenség nagysága a jel, hogy mennyire szerette ezt a nőt. Mint a kamasz, amikor végtelenül pimasz és vágja el a köldökzsinórt, pedig szereti az anyját, talán pont így volt talán ez az Endre is Lédával, hogy ahhoz, hogy el tudjon menni, fel kellett gyújtania a visszautat.
És hiába pusztított és gyilkolt, épp az utal a szeretete mértékére, hogy csak ezzel a versatombomba ledobással lehetett azt elpusztítani.
De ez nem volt szép akkor sem.
Lányom zenéjét hallgatva igazi kis gyöngyszemekre bukkan az ember. Küldöm ezért Léda nevében Endrének Cserihanna: Akinek én sok vagyok, az nekem kevés c. dalát. Ja és mindenkinek, aki szereti. Kicsit kemény. Vess magadra Endre. Te kezdted.
P.S.1.
Írt azért szép búcsúverset is: a Valaki útravált belőlünk címűt. Ez a vers is könyörtelen a véglegesség tekintetében, de ebben már benne van a másik szerepe, jelentősége, és az, hogy mennyit kapott tőle.
P.S.2.
Amúgy elolvastam rengeteg cikket is ezekhez a versekhez, és üzenem a verselemzőknek: elképesztő milyen megalázóan ábrázolják ezt a nőt. Kövér, elnyomó, hektikus, stb. Pedig ha ő nem lett volna, akkor szerintem Ady sincs. Szóval, ha értékelik Ady líráját, akkor innen üzenem, hogy kérjenek bocsánatot. Nekik még keresek megfelelő szégyelld-magad-számot Panna muzsikái között.

Imádom az Index 'Ma is tanultam valamit' szekcióját.
De kezdem onnan, hogy én is azon csoportba tartozom, akiket a „lépcsőház effektus” érint, vagyis akkor jut eszembe általában a rendkívül frappáns válaszcsapás egy nem várt támadásra, amikor már a lépcsőházban vagyok. Utólag – a lépcsőházban – már általában száguldoznak a fejemben a jobbnál jobb riposztok. Csak hát: már nem vagyok szituban. (Érdekes, de a kifejezetten konfrontatív munkám során és a szeretteim körében ez általában nem gond. Biztos azért, mert a munka során várható előre a konfliktus, a családon belül, bizalmi körben pedig nem fél az ember.)

Akinek ismerős a szitu, az tudja micsoda szorongás nemcsak maga ez a jelenség, hanem utána a szégyenérzet, hogy velem bármit meg lehet csinálni, tehetetlen vagyok. Ilyenkor nem is az adott esemény a legbántóbb, hanem az összes önértékelési probléma, az önmarcangolás, ami ebből adódik.
Na de!
Az index fenti sorozatában (Ma is tanultam valamit) volt egy cikk, aminek az volt a lényege tömören és röviden, hogy az állatvilágban, ha támadás ér, akkor négy védekezési formáció van: a támadás, a futás, az elrejtőzés és …….. (hatásszünet) …… a mozdulatlanná merevedés. Mert a megdermedés „csökkentheti a ragadozó zsákmányejtési késztetését”. Ezt abban az esetben alkalmazzák az állatok, ha a félelemközpont úgy érzékeli, hogy túl nagy, megsemmisítő veszély leselkedik rájuk, ami esetleg sokkal gyorsabb, erősebb, mint ők. Az állatvilágban ez az az eset, amikor az állat halottat színlel.

forrás: borsodonline.hu

Szóval, ez a cikk azóta nekem örök mantrám: voltaképpen nem tehetetlen vesztes vagyok, amikor megmerevedek a szituban, és csak állok némán, és tűrök, hanem aktívan védekezem, csak hát éppen azzal, hogy nem reagálok. Én csinálok valamit – kiválasztok egy túlélési stratégiát: igaz azt, amelyik a mozdulatlanságban ölt testet.
Tudom, ez értelmezés kérdése, de ugyebár rögtön más a dolog fekvése, ha nem elszenvedője vagyok az eseményeknek, hanem aktív alakítója, akár úgy, hogy nem reagálok (sic!). Azon lehet utána vitatkozni, hogy a futás, a támadás, az elrejtőzés hatékonyabb lett volna. De tehetetlen nem voltam. Önértékelés tehát rendben.
Ráadásul az állatvilág és az evolúció szerint ez hatékony védekezési stratégia is: Dávidon kívül, sok esetben, Góliátokkal szemben, nem működik például a támadási módszer, és Usain Bolt elől sem feltétlenül érdemes elfutni.

forrás: Getty images

Amióta ezt olvastam, azóta sokkal öntudatosabban választom én ezt a módszert. Ha támadás ér: egyszerűen nem kell mindenbe beleállni, magyarázni, visszaszólni, elég nem reagálni. Lenni, mintha nem lennél, és várni, amíg elül a vihar.
Meglepetés egyébként, hogy sok esetben ezzel jobban meg lehet őrjíteni az ellenfelet, mint a szájalással. Mert ugyebár nem a csatát kell megnyerni, hanem a háborút.

A héten voltam anyukámmal az onkológián, és végighallgattuk a lehetséges kimeneteleket, a kezeléseket, az eljárást. Egyáltalán, hogy melyik a veszélyesebb: 75 évesen kemót kapni, vagy lemondani róla. Csak ült mellettem, bólogatott, de láttam a szemén, hogy jelen sincs a kezelőben. Nem jegyzetelt, nem kérdezett, csak hallgatott. Védekezett: mozdulatlanná merevedett. Helyette én kérdeztem, értelmeztem, tárgyaltam és döntöttem. Amikor kijöttünk, el is kezdett szabadkozni, hogy lám, megöregedett, fel sem fogta, nem is értette. És elkeseredett, hogy hogy lesz ebből gyógyulás, ha erre sem képes. Neki is elmondtam ezt. Hogy dehogynem: támadás érte, és ő beleállt azzal, hogy mozdulatlanná dermedt. Éppen, hogy nem volt tehetetlen, csak a felfoghatatlant halasztotta, amíg az felfogható lesz. Így élt túl.
Megnyugodott.
Pedig talán futnunk kellett volna.