Kedves Öcsém!
Úgy döntöttem, összeszedek pár, szerintem az időnek ellenálló (ebben nem vagyok teljesen biztos, de emberi életidőnkben talán igen), azaz (általam) örökérvényű(nek gondolt) és egyetemes humanista értéket kifejező gondolatot nagyon egyszerűen, közhelyszerűen megfogalmazva, mert mostanában arra jutottam, hogy akármilyen változásban is van a világ, igenis van pár stabil építőkő, amelyek mindig is érvényesek lesznek. Ezek egy része kulturálisan is meghatározott, de mivel én ebben a nyugati típusú kultúrában szocializálódtam, ez nem túl meglepő és valószínűleg nem von le az értékéből, sem az egyetemességéből, bár utóbbin biztos lehet vitatkozni, de most nem fogok. (Minden kultúra hozzájárul így vagy úgy az egyetemes törvényszerűségek leírásához, ilyen szempontból a nyugati típusú sem rosszabb, mint bármelyik másik.) Szerintem ezek mentén lehet élni, mégpedig okkal: az Élet meghatározó törvényeit jól leírják, már amennyire ezeket emberileg meg lehet fogalmazni, és nincs belőlük sok, noha sokféleképpen lehet róluk beszélni és sokféle megfogalmazásban lehet velük találkozni. Lényegtelen, mennyi idő telik el, miket fedeznek fel közben, éppen milyen elméletek aktuálisak, mennyit tudunk az emberi agyról, viselkedésről, pszichéről, a világ bármely területéről, mennyit fejlődött a technológia vagy éppen nem, ezek mondhatni az emberiség hajnala (legalábbis az írásos hajnala) óta velünk vannak és rendszerektől, változásoktól függetlenül ezekhez térünk vissza, ha jót akarunk magunknak.
Nálam sokkal értelmesebb emberek már rég megírták ezeket, de egy irodalom-lista helyett álljanak itt ezek összegyűjtve, lecsupaszítva. Mivel közhelyek és a megfogalmazásuk is közhelyszerű lesz, nem elsősorban aggyal, értelemmel érdemes őket megérteni, hanem átérezni, átélni, intuitív módon megragadni kell őket. Ettől függetlenül mivel mindig hangsúlyozod, hogy számodra fontos érteni is, hogy mi miért úgy van, mert akkor könnyebb befogadni, megtanulni, mindenhova teszek egy kis miért-gondolatot is, itt-ott pedig némi extra töprengés is színesíti a mondanivalómat.

ᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥᴥ

1. Az egyén nincs magában, csak a többi emberrel, közösségben együttműködve van értelme az életének. Ha együttműködik a többiekkel, értéket teremt, mert fenntartja az Életet, ha pedig ezt a törvényt megszegi, pusztít és önmagát is pusztítja, hiszen az Élet-ellenes. Ez egyéni és közösségi szinten is így működik, azaz minden mindennel kölcsönhatásban van és igaz ez az ún. élő bolygóra kiterjesztve is. József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat” Miért? Az Élet egy szövedék, egy szőttes, olyan átláthatatlan mennyiségű szállal kapcsolódnak egymáshoz az élőlények a bolygónkon, hogy minden mindenre hatással van, ha nem is közvetlenül. Az egy fajhoz tartozó élőlények kooperációja természetes, velük született és ha egymásért dolgozva léteznek, akkor építenek, ha pedig megszegik ezt a törvényt, akkor pusztítanak és emiatt egyben pusztulnak maguk is. Peter Wohlleben A fák titkos élete c. könyvében ezzel foglalkozik, csak éppen a fákról ír, de pont ugyanezt el lehetne mondani az emberekről is. Az individualista társadalmakban lényegükből, az elszigeteltségből következően létezik pl. a depresszió, ami nem lelhető fel mint mentális állapot/betegség egyik olyan társadalomban sem, ahol egymást segítő szövedékben élnek például a (ma elmaradottnak tekintett) bennszülöttek. A család mint legkisebb abszolút értéknek tekintett közösségi egység alapú társadalmak mindig egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak – az ne tévesszen meg minket, hogy az ún. modern, nyugati típusú családok betegítőek is tudnak lenni, hiszen ez csak azért van, mert nem lényegük szerint családok: nem egymást és az egyének puszta összességénél magasabb rendű közösséget támogató egységek (minden közösség több mint csupán az egyedek összessége, mert az így már komplex rendszer), hanem egymás mellett élő egyének, akik nem alkotnak valódi családot a szó lényege szerint. (Az élő bolygó elmélet egyébként azt állítja, hogy a bolygó komplett bioszférája és az élettelen anyag együtt egy hatalmas szuperorganizmust alkot, ahol minden létező a fennmaradás, azaz a szuper-rendszer fennmaradása érdekében lép kölcsönhatásba és állandóan változó egyensúlyi állapotokat hoz létre.)

2. Az Élet kincs, azaz érték. Miért? Az életet valamiért ajándékba kaptad, azt nem tudom, miért, de minden így kapott időpillanat érték. Ha nem az lenne, nem kaptad volna, mert az érték ellentéte az értéktelenség, márpedig azt az Élet nem hoz létre, mert ellenkezik a belső logikájával. Az önmagáért létező szenvedésnek/áldozatnak az élő organizmusok világában pedig szintén nincs értelme, tehát nem arra teremtettünk. Szenvedni, azaz valamiről lemondani és másnak adni legfeljebb más érdekében értelmes, de az egyben a saját érdeked is, mert a közösség együtt erősebb, tehát más érdekében lemondani valamiről és neki adni a sajátodból egyben Téged is erősebbé tesz, mert az egész közösséget teszi azzá. Ezek persze nem mindig kitapintható törvények és nem is mindig direktben működnek – még az is lehet, hogy szemmel nem látszik az áldozat eredménye, az energiák szintjén azonban mégis működik. (Hozzátenném, hogy a valóban értelmetlen szenvedést, fájdalmat, mint pl. egy haldokló fizikai fájdalmait mindenképpen etikus csillapítani, megszüntetni, mert azok nem áldozatok, nem adnak hozzá az egészhez.) Extra töprengés: Albert Camus: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.” Ezt az idézetet a gimi utolsó pár hónapjában találtam és végül ez lett az osztály búcsúüzenete a ballagáskor, megvan még a ballagási meghívónk, ott van rajta szépen. Azt gondolom, hogy akkor még csak hinni akartam ezt, de ma már pontosan tudom, hogy ez is egy törvényszerűség – a boldogság nem önmagáért elérendő cél, hanem a közösség érdekében: egyéni felelősség, de közösségi érdek és a közösség részeként egyéni érdek is. Egy boldog ember hozzájárul a közösség egészségéhez, erejéhez, ami ezáltal őt is védi, tehát mivel állandó kölcsönhatásban élünk, minden visszahat mindenre.

3. Ha energiát teszel valamibe, az működik, ha nem, az nem működik. Amennyit beleteszel, annyit is tudsz kivenni belőle, illetve annyi sugárzik tovább. Miért? Azt gondolom, ezt nem kell magyarázni: Newton írta le (még nem teljesen) modern fogalmakkal az energiamegmaradás törvényét, de egyrészt nyilván leírás nélkül is érvényes az egész univerzumban (bár Einstein elmélete szerint kozmikus léptékben nem teljesen pontosan így, de hogy akkor pontosan hogyan, arra ő sem adott igazi választ vagy legalábbis azt nem értjük), másrészt már Epikurosz is beszélt erről az ókorban és ki tudja még, hányan megfogalmazták vagy éppen csak érezték ezt az egyetemes törvényt. Az én kis egyéni szintemen erre csak bizonyíték van, még soha nem cáfolta meg semmi, csak alátámasztotta – ez persze egy tudományos értekezésben nem lenne bizonyító erejű, sőt, de én most csak azt tudom mondani, amiben hiszek, mert megélem. Extra töprengés: Ez egyébként nem máshoz kötődik, mint a termodinamika 1. törvényéhez a fizikában: az energiamegmaradás törvénye szerint a semmiből nem lesz semmi, tehát az energia nem keletkezhet a semmiből és nem is semmisülhet meg, hanem átalakul egyik formából a másikba.

4. A világban csak a Jó mentén érdemes működni, a Jó működtetésének feltétele pedig a másik lényéhez való kapcsolódás. Miért? Az energiák törvénye miatt – ez az előbbiből következik. Amibe jó szándékot, energiát, akaratot fektetünk bele, abból jó is következik, amit pedig rossz szándékkal teszünk, akarunk, működtetünk, az a rossz visszaszáll ránk is. Ne tévesszen meg minket, hogy a mai világban mondunk ilyeneket, hogy „rosszul akarja a jót”, mert ez csupán annyit jelent, hogy nem a másik szempontjából, nem hozzá kapcsolódva érzékelte valaki, hogy mi a jó, hanem magából kiindulva, a saját elképzelései szerint. Abban a pillanatban, hogy a másik igazi lényegéhez kapcsolódva akarjuk a jót, az valóban jó is lesz, mert neki akarjuk és nem a magunk világa szerint. Extra töprengés: Talán ez lenne egy igazi házasság alapja: „jót akarok Neked a Te lényeged szerint és azért, mert Te ennek örülsz és ettől jó Neked, nekem is jó, mert fontosabb vagy számomra, mint a magam akarata.” Talán. Azt gondolom, kevés ember érti ezt meg és még kevesebb tudja gyakorolni, mert a mostani világ eleve nem erre van berendezkedve és pontosan ezzel ellentétes üzenetek között növünk fel. Ráadásul mélyen összekapcsolódni a másik igazi lényegével eleve egy kíváncsiságot, aztán pedig nyitott, ítélkezésmentes odafordulást, majd intuíciót is feltételez, de pluszban még reflektálást is minderre, azaz megismerést, tanulást – kinek van ma erre ideje, hogy valóban meg akarja ismerni a másikat? Ki tanulja egyáltalán meg ezt, hogy ez egyébként egy emberi feladat lenne? Pedig ha nem tanuljuk meg, hanem csak a társadalmi, genetikai, evolúciós push miatt választunk párt és nem tudjuk, hogy ennek mi a valódi célja, milyen törvényszerűség mentén működik, pluszban pedig még ilyen világban is élünk, ami ennek ellene megy már csak a hétköznapi működések szintjén is, akkor valójában nincs miért csodálkozunk, hogy nem működnek a legalapvetőbb emberi szeretetkapcsolataink – azért mondom többes számban, mert valójában ez nemcsak a házasságokra igaz. Érdekes módon az igaz barátságokban ez még mindig spontán működik, mindenféle túlagyalás vagy tudatosítás nélkül is, legalábbis többnyire, én ezt figyeltem meg.

5. Az intuíció elég jó irányító erő. Miért? Mert ez a belső iránytűd, amire akkor is érdemes hallgatni, amikor racionálisan már minden érvet végiggondoltál. Nekem a gyomromban működik – már mondtam korábban a gyereknevelés kapcsán, hogy mindig tudtam, mikor csinálom jól, mert ha a gyomromban nyugalom volt, akkor jól tettem, amit tettem, amikor meg éreztem, hogy ideges a gyomrom, akkor valami nem stimmelt. Persze reflektálni kell ezekre az érzésekre, hiszen akkor tudatosul valójában, mit is mutat ez a belső iránytű, ráadásul az intuíció ennél sokkal több, nem is tudom pontosan még, hogy micsoda, kontrollmániásként nehezen is engedem működni, de rajta vagyok, hogy ennek több teret adjak az életemben, mert egyértelműen működik, ebben viszont teljesen biztos vagyok.

6. Problémák igazából nincsenek – helyzetek vannak, amiket az élet dob és azokhoz alkalmazkodva, azokat elfogadva kell élni az éppen akkori legjobb szándékaink, legtöbb tudásunk, tapasztalatunk szerint. Miért? Mert minden élethelyzet ad valamit, tanít valamire, lehetőséget nyújt, hogy megéld és ha elég ügyes vagy, fejlődj általa. Nevezhetjük ezeket problémáknak és a rájuk adott válaszainkat megoldásoknak, de egyre inkább azt gondolom, ez egy negatív szóhasználat, ami nem annyira a jó energiákat indítja be. Talán inkább egyfajta tenni akarást, buzgólkodást, pörgést indít el, mint nyugodt, megfontolt választ. Persze vannak olyan személyiségek, akik örömmel oldanak meg problémákat, tehát nem akarom ezt tőlük elvenni, de valójában olyankor is az történik, hogy egy helyzet magasabb szintre kerül, az illető elégedettebb lesz, akár játékként élte meg, tanult belőle valamit, azaz nem egy negatív dolog, nem egy probléma történt valójában, hanem egy esélyt kapott az illető jobbá válni. Ráadásul vannak olyan élethelyzetek, amelyeken nincs mit megoldani – egy szeretett személy halála okozhat problémát az életünkben, mert piszkosul megviselhet minket, de nincs rá megoldás. Ez esetben a válaszunk erre az élethelyzetre természetesen a fájdalom és idővel az elfogadás, megbékélés lehet, legjobb esetben végül a hála, amit azért érzünk, mert egymás életéhez hozzá tudtunk valamit tenni. Legvégül pedig maradhat velünk az öröm afelett, hogy egyáltalán esélyünk volt egy másik emberrel mély, szerető kapcsolatban lenni valaha is.

7. Az idővel akkor gazdálkodunk jól, ha az értékeink mentén tartjuk a fókuszt. Miért? Mert minden más időpazarlás valójában. Rakonczay Gábor mondja gyakran, hogy már csak X db napunk van hátra az életből, így érdemes ránézni arra, mit csinálunk – ez egyébként pontosan ugyanaz, mint az ókori görög kultúrában a „memento mori” figyelmeztetés a delphoi jósdában, azaz, hogy „emlékezz a halálra”, de ne azért, hogy elmerülj az önsajnálatban, hanem hogy tedd meg, amit meg akarsz tenni, mert erre csak véges időd van, ráadásul nem is tudod, mennyi az a véges idő. Ezért aztán a jól megélt élet annyit jelent (nekem legalábbis), hogy a fókuszban azt tartod, amit lényegesnek gondolsz az életed szempontjából és a kis, apró mindennapi lépéseidet úgy tervezed meg, hogy ezek felé vigyen.
   Extra töprengés: Az élet értelme számomra tehát ez a típusú jól megélt élet. Ha bármilyen feltétezetten létező transzcendens erő/isten/égi órásmester/kreátor/stb. szempontjából akarom ezt nézni, akkor is ezt találom örömre érdemesnek (már ha azt gondoljuk, hogy örömüket lelik az emberben egyáltalán, tudja fene, többnyire inkább azt gondolom, hogy bármiféle teremtő gondolatára az emberi pszichének van szüksége): az ilyen értelemben jól megélt életet, amikor jól gazdálkodtunk az itt kapott időnkkel.
   Rakonczay elmesélte már többször, hogy amikor 3 percen múlt, hogy odaveszik-e az óceánban, mert pontosan tudta, hogy technikailag abban a helyzetben a hajója el fog süllyedni, akkor tényleg „lepergett előtte az élete”, de ebben a mentális állapotban a legszörnyűbb érzése igazából nem a halál, hanem az volt, hogy maradnak utána elintézetlen dolgok, lezáratlan viták, kapcsolatok – és rögtön ebben az időpillanatban megértette azt is, hogy nem fog meghalni itt és most, mert ezekkel még dolga van. Mivel valóban képes lett egy hullám erejével visszafordítani a hajót az utolsó percben, azt élte meg, hogy azért kapta ezt a hullámot és vele a túlélést, hogy innentől úgy élje az életét, hogy igyekezzen a mindennapokban is úgy törődni a számára fontos célokkal és emberekkel, hogy ha este lefekszik és másnap nem kel fel, akkor ne maradjon utána „elintézetlenség”, „be nem fejezettség”, hanem azt élhesse meg, hogy megtette, amit aznap meg kellett tennie, amit meg akart tenni. És ebben nem az a fontos, hogy valóban sikerült-e a hosszútávú célt elérni, hiszen bizonyos életcélokat, terveket, emberi kapcsolatokat éveken, évtizedeken, akár egy életen át formálunk – a lényeg, hogy jól használtuk-e ezekre az időt, ami megadatott.

8. Hitelesnek, önazonosnak kell maradni. Miért? Nem tudom, miért. Ez egy intuitíven megélt élettapasztalat, hogy amikor nem hazudok magamnak, hanem őszintén adok választ az életem kérdéseire és azok valóban az én válaszaim, tehát önazonos tudok lenni a döntéseimben, a választásaimban és ezekben felvállalom a felelősségemet, akkor ezt az Élet meghálálja. Talán azért lehet ez így, mert egyszeri és megismételhetetlen személyiségünk van és az Élet a biodiverzitást, a változatosságot támogatja, ez egy természeti erő. Extra töprengés: Innentől pedig beszélgettem egy kicsit az AI-jal, hogy átnézzem, hogy kötődnek egymáshoz a hitelesség/önazonosság, a biodiverzitás, az entrópia és az evolúció fogalmai, mert őszintén szólva kissé zavarosnak éreztem ezeket az összefüggéseket, azaz egész pontosan képtelen voltam az ezeket a fogalmakat magában foglaló tudáselemeimet összefüggésbe hozni – egyszerűen mert keveset tudok. Ilyeneket írt az AI: „A biodiverzitás azért törvényszerű, mert a sokféle faj egymásra épülő hálózata képes a legteljesebb mértékben kifacsarni a Napból érkező energiát, miközben eleget tesz az univerzum legfőbb parancsának: az entrópia növelésének. Az evolúció azért hoz létre megismételhetetlen egyedeket, mert a diverzitás a túlélés záloga. Ha minden ember pontosan ugyanúgy gondolkodna és cselekedne, az emberi faj képtelen lenne alkalmazkodni a változó világhoz. Az, hogy kötelességünk önazonosan élni, egy evolúciós és termodinamikai parancs.” Ez így egészen logikus és összhangban van a saját megéléseimmel is. Még extrább töprengés: Közben megértettem azt is, miért érdemesebb megújuló energiákat használni nemcsak szlogen szinten, hanem azért, mert a Föld saját energiáit felhasználni az emberiségnek mint technológiailag és társadalmilag komplex, sőt, egyre komplexebb jelenségnek egyrészt törvényszerű, mert az élet törvénye az, hogy energiát használjunk fel és ezzel növeljük az entrópiát (a szétziláltságot, rendezetlenséget), másrészt törvényszerűen pusztulást is jelent ebből adódóan, ha a Földre mint zárt rendszerre tekintünk, de ha az univerzumból érkező energiát kezdjük el használni, ami számunkra a Napból érkezik, azzal máris egy nyitott rendszerben találjuk magunkat, ahol az entrópia irányába ható működésünket egyensúlyba hozza a Napból folyamatosan érkező energia, tehát egyáltalán nem szükségszerű a bolygó pusztítása, sem önmagunk pusztítása még akkor sem, ha maga az entrópia, azaz a rendezetlenség, végső soron a maximális entrópia, azaz a halál felé való haladás univerzális törvény, a termodinamika 2. törvénye a fizikában. Azaz röviden:

9. Mivel az emberi társadalom egyre komplexebbé válik, ebből következik, hogy törvényszerűen egyre több energiát fogyaszt, és ezzel folyamatosan növeli az entrópiát (a rendezetlenséget).
10. Mivel a belső erőforrások (pl. fosszilis tüzelőanyagok) használatakor a Földet zárt rendszerként kezeljük, ebből következik, hogy ez a növekvő entrópia törvényszerűen a saját lakókörnyezetünk pusztulásához vezet.
11. Mivel a megújuló energiák (nap, szél) használatával az univerzumból – a Napból – érkező külső energiát csapoljuk meg, ebből következik, hogy a Földet azonnal egy nyílt rendszerré nyitjuk vissza.
12. Mivel ebben a nyílt rendszerben a Napból beáramló folyamatos energia egyensúlyba hozza és semlegesíti a mi lokális entrópia-növelő működésünket, ebből következik, hogy a technológiai fejlődésünknek egyáltalán nem kötelező pusztulással végződnie. (A Napból érkező tiszta energia segítségével a Föld képes kitakarítani, azaz a hideg univerzumba kisugározni a felesleges hőt és újrahasznosítani azt a szemetet, azaz a széndioxidot, amit mi termelünk, így a rendszer egésze nem esik szét. Ezért kell anyagi, tárgyi szinten is olyan anyagokat létrehoznunk, amelyek lebomlóak, mert ha tovább szaporítjuk a bármilyen fajta műanyagot, a Föld ismét egy zárt rendszerként működik ebben a tekintetben, mert az égvilágon semmi nem tudja a természetes körforgásba visszaépíteni a nem lebomló anyagokat.)

13. Azaz lényegében az emberi faj nincs pusztulásra ítélve törvényszerűen, ha jól választ, megfelelő döntéseket hoz, amelyek nem sértik az Élet törvényeit, hanem azzal összhangban működnek.
    Mindez egyébként most kiépülő, új gazdasági modellek kidolgozásában is megmutatkozik, de ez messzire vezetne, így itt ennek nem adok teret, pedig rendkívül izgalmas és egyébként reménykeltő. Lenne. Ha nem lenne a kvantumszámítógép fejlesztése egy skizofrén fázisban épp, amikor az élő gazdaság és az élő bolygó irányába is elmozdulhat a fejlesztés használata, de ugyanekkor teljesen a mai kapitalista gazdaság működteti a fejlesztésbe való invesztálás lehetőségét, ráadásul lehet, hogy az egész egy nagy nullát fog eredményezni, miközben elképesztő mennyiségű energiát tol bele az emberiség, ismét csak a Föld nem megújuló forrásait felhasználva...

14. Ezt az egész Életet a szeretet működteti.

Miért? Nem tudom, miért és azt sem, hogyan, sőt, az is lehet, hogy ezt már csak hinni akarom. Ettől függetlenül nem akarok lemondani róla, mert ez is egy élet-tapasztalás, megélés, hogy amikor szeretet van, akkor harmónia van, flow van, legalább átmenetileg. Ez érzés-szinten is igaz, de leginkább a szeretet kifejezés kiterjesztésére gondolok, ami az élő és élettelen organizmusok tudattalan kölcsönhatási rendszerét működteti az Élet fenntartása érdekében: mindig úgy nyer a közösség, ha együttműködik, ha támogatja, azaz „szereti” egymást és itt már nem az emberi érzésre gondolok egyáltalán. Extra töprengés: Itt már pontosan arra gondolok, ami Émile és Joanne történetében a házasságuk értelme Az ég minden kékje c. könyvben: nem szerelmi házasság a szó klasszikus értelmében, ahogy Émile hagyományosan, társadalmi rutinok alapján gondol rá, hanem egy szövetség, ahol Joanne ígéretet tesz, hogy megvédi Émile szabadságát, hogy úgy éljen, ahogy önazonosan élni akar az élete hátralévő részében. Azaz felelősségvállalás annak érdekében, hogy a másik belső lénye hiteles, önazonos maradjon (Émile esetében azzá váljon, mert itt azért egy jelentős személyiségfejlődés is végbemegy közben), tehát értelme legyen az életének. A szeretet az én értelmezésében ez: hozzájárulni ahhoz, hogy a többi egyed életének értelme legyen, és ez teljes összhangban áll a közösség erejével, ami több, mint az egyedek összessége. (Gondolom, nagyjából ezért is vagyok tanár.)

Szeretettel:
Fanni

Kecskemét, 2026. június 10.

Attól függ, miből… hangozhatna a válasz. Messziről indítok, belátom, de épp dinnye szeletelés közben filozofálgattam, és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.
Gyönyörű május végi nap van. Nem szokásom ilyenkor dinnyét venni. Ha a gyerekek nyúznak érte, könnyen lepattintom őket azzal, hogy: „Ilyenkor??? Dinnyét???” Az külföldi, kényszerérett, vacak, se íze, se bűze. Megvárjuk szépen a júliust, amikor majd degeszre ehetjük magunkat az isteni magyar görögdinnyével.
Ez most kivétel. Fizetségként kapta a hétéves, amiért segített kitakarítani a vendégházat. (Segített, értsd: úgy próbált meg tenni-venni a házban, hogy nem akadályozott engem, amíg takarítottam. Na jó, egy-két dolgot tényleg megcsinált). Szóval, azt mondtam neki, ha begyűjti a vendégek által otthagyott 50 forintos üvegeket, akkor visszaválthatja őket a boltban, és elköltheti a kupont. Üzletnek nem is rossz. Az én csoda gyermekem pedig nem kisautót, hetvenhetedik lópikulát kért a boltban, hanem… dinnyét. Hát persze, hogy megvettük.
Szóval, épp egyedül vagyok itthon, és rájárok a gyerek dinnyéjére, aminek még csak a fele fogyott el, de már látom rajta, hogy nem ártana lassan megenni az egészet. Kiveszem a dinnyét a hűtőből, leszedem a félről a fóliát, és látom, hogy az egyik részén már kicsit olyan…hát problémás. Zsigerből fordítom meg, hogy akkor inkább a másik feléből vágok magamnak. És akkor… beüt a felismerés. Már nem az a tinilány vagyok, aki otthon lakik a szüleivel, és egész nyugodtan megteheti, hogy az egészséges szeletet vágja le, és mintha mi sem történt volna, a többit – a folttal együtt – visszateszi a hűtőbe. Én már az anyuka vagyok, aki levágja magának a foltos szeletet, majd szépen kivágja a problémás részt, megakadályozva ezzel a további romlást, és így teszi vissza a dinnyét. Ez az egész jelenet önmagában hordozza a felnőttséget, azt hiszem. Mint ahogy tudom, hogy ha nem mosok ki, nem lesz kimosva, hogy ha nem törlöm fel, nem lesz feltörölve… stb. Eggyel azért árnyaltabb a kép, mert férjet is tudni kell választani, és az enyém kimossa és feltörli, ha nekem nincs kedvem/időm/erőm, vagy ha épp kicsit gondtalan gyermeki énem tör elő, és egyszerűen észre sem veszem… ilyen is van azért.
És, hogy hogyan érünk el a címben szereplő 14-hez? A nagyfiam éppen ennyi idős, már lassan közelebb van a 15-höz. Ő még az a gondtalan gyerek, aki csak úgy él bele a világba. Körülötte majdnem minden kényelmes. Visszateheti a romlott résszel együtt a dinnyét, kiválaszthatja a szebbik almát, tisztára mosva, összehajtva kapja meg a ruháit, szóval, aki még gyerek lehet. De meddig? Szeptembertől középiskolába megy. A suli első szülői tájékoztatóján bemutatkozott a kollégium is. Eddig fel sem merült bennünk, hogy lehetne kollégista, hiszen 45 perc alatt könnyedén benn van a suliban busszal. Nem távolság. De ahogy hallgattam a kollégiumi tanárok bemutatkozóját az ingyenes kollégiumról, ami a suli mellett van, és délután kötelező tanulószobán szaktanárok segítik a gyerekeket felkészülni… elgondolkoztam. A mai világban fiút nevelni nem könnyű. Biztosan lányt sem, és biztosan régen se volt könnyű. De ez most biztosan nem az. Mikor és hogyan engedd el a kezét? Jót tenne-e neki a nagyobb önállóság vagy azzal veszélynek tesszük ki? Régen legalább a katonaságban önállóságot tanultak, ha előbb nem is. A múlt hét óta érlelem magamban a kérdést, és sokat beszélgetünk róla a férjemmel is. Vajon milyen egy tininek azt hallani a szüleitől 14 évesen: „Nem ártana neked a kollégium. Ott legalább megtanulnád, hogy a dolgoknak következményei vannak, és nem lenne mindig ott valaki, aki igyekszik megoldani helyetted a problémákat.”
A dinnye nem adott választ a kérdéseimre, de ezt az egy gondolatot megérlelte bennem: Szerencsés az, aki legalább 15 éves koráig olyan családban élhet, ahol nem kell azon gondolkoznia, hogy vissza tegye-e a dinnyét a romlott résszel együtt a hűtőbe. Én is ilyen szerencsés gyerek voltam, és azt hiszem, az én gyerekeimnek is megadatott ez.

Asszem a gyereknevelésben az a legnehezebb, hogy alapvetően boldog embert akarsz nevelni, de már látod, hogy a boldogságnak vannak bizonyos attribútumai. Amik nélkül is lehet persze boldognak lenni, de amik nélkül azért az emberek nagy többsége alapvetően mégsem boldog.
Mondjuk ilyen a pénz. Nem mondom, hogy nem lehet pénzeszköz nélkül boldognak lenni, de azért a szegénység – mondjuk ki – nagy átlagban nem tesz boldoggá, főleg bizonyos idő után, bizonyos kor felett.
Aztán az ambíció. Lehet nélküle élni – van is, akinek sikerül – de amikor egy inkompetens, nálad gyengébb kerül feléd, akkor azért sokaknál bekapcsol a viszonyítási reflex.
Nomeg – főleg az AI korában – természetesen minden végzettség megkérdőjelezhető, de 40+osként láttam elég ilyen hozzáállású személyt megrökönyödni, amikor kiderül, hogy mégiscsak az lép előre – vagy az könnyebben –, akinek megvolt az a haszontalan papírja, ami ehhez kellett.
Utazások alkalmával az ember hajlamos elengedni bizonyos alapvető szükségleteket – nekem például a tisztálkodás ilyen – de hosszú távon ez visszahat a hozzáállásomra, az attitűdömre, az emberi viszonyaimra, stb.
Ami üdítő és vicces rövidtávon, hosszútávon nem kifizetődő.
Persze nincs a boldogságnak receptje, de az ember megpróbálja olyan képességekkel felruházni a csemetéjét, amivel nagyobb eséllyel lesz az elégedett, boldog majd egyszer.
Na és akkor jön a fogadd el önmagad és a fogadjon el mindenki úgy, ahogy vagyok dolog. Kaptam már meg a kamaszoktól, hogy hagyjam őket békén, állandóan (enyhe túlzás) cseszegetem őket, feladatokkal terhelem őket, közlöm, hogy mi kevés és miben kellene változni. Fogadjam el őket úgy ahogy vannak, mert a világ azt sugallja most éppen, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy. Látok szülőtársakat, akik szerint utódjukhoz kellene igazodnia a világnak, és ha nem igazodik, akkor bizony kirekesztő, elnyomó és gonosz.
És vajon kinek van igaza?
A fejlődés gáz?
Náray írta, hogy régen a nemesek, az arisztokrácia, a tudós, az egy példa volt, akit igyekeztél utánozni, akit megpróbáltál utolérni. Valami magasabb nívó volt vagy anyagi, vagy szellemi, vagy esztétikai téren, ami felé törekedtek az emberek. Eleve törekedtek az emberek. Vagy ha nem, akkor is látták a különbséget, és nem várták el, hogy a nyomukba érjenek. Hogy elismerjék őket azért, mert buták, képzetlenek, tehetségtelenek, vagy jónekikazúgyis. Az nem volt érték ugyanis. Ma meg néha azt érzem: a fejlődés hiánya, vagy képtelensége, érték kezd lenni.
Régen az a kérdés, hogy ki a példaképed, nem váltott ki nevetőrohamot a másikból, hanem valós kérdés volt, amire volt is válasz. Hr-es körökben újabban állás-interjús kérdés kezd el lenni. Hogy egyáltalán látod-e, követed-e a másokat? Észreveszed-e a jobbat, szebbet, ami felé törekedni lehet, ami példamutató, amiről látod, hogy több? Egyáltalán van igényed a többre?
Egy szobor mégiscsak több, mint a kőtömb, amiből kifaragták. Vagy a pőre vászonnál a festmény. A kotta helyett a zenemű. Ebbe pedig kell pakolni munkát, küzdelmet, verejtéket, sírást, kudarcot, harcot, elengedést. A semmiből nem lesz valami. A legjobb dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek, attól fejlődünk, erősödünk, leszünk magunk jobb példányai.
Szóval ez a szívás a gyereknevelésben. Hogy olyan könnyű lenne hagyni mindent és csak imádni az utódot. De csak ki kéne belőle faragni azt, ami benne van, de még csak én látom.
Ó jaj!

(Kicsit részletesebben: három gyereket nevelő anya
Még részletesebben: három gyereket egyedül nevelő anya
Sokkal részletesebben: három tinédzser gyereket egyedül nevelő anya)

A gyerekeim örökösen megújuló örömforrást jelentenek az életemben, mióta csak léteznek, sőt, ha őszinte akarok lenni, már azóta, mióta gondolatban, vágyként léteznek, tehát mióta az eszemet tudom, mert mindig is akartam őket és – lettek! Csodálatos ez, nélkülük az én életem valóban értelmetlen vagy legalábbis közel értelmetlen lenne – teljesen azért nyilván nem, hiszen a szeretés képessége akkor is meglenne bennem és biztosan sok ember lenne, akikre napként sütnék, ahogy most is, de talán pont ez a lényeg: nem úgy, ahogy most is, hiszen főképpen a gyerekeim által lettem az a személy, aki vagyok itt és most. Szóval az anyaság – lebegés, szeretet, öröm, boldogság.

Miközben ezeket a sorokat (mondhatnám, hogy papírra vetem, de csak) kalapálom a laptopba, éppen a két lányom sutyorgása hallatszik be az étkezőből, ahol a Nagy bűntudatosan, könnyekkel a szemében eszi a vacsoráját, mert egy órát késett itthonról, a Kicsi meg próbálja vigasztalni, mert tudja, hogy állati dühös vagyok. Részben, mert ismét nem sikerült betartani egy megállapodást (az elmúlt két hétben már harmadszor), részben mert nem vette fel a telefont, amikor kerestem, hogy hol van már, részben pedig mert olyan történt vele, aminek, ha nem teremt ilyen helyzetet, mindannyian együtt örülhetnénk és lebeghetnénk. Ugyanis megtörtént az első csók!

Mondanám, hogy de jó, de közben az jár a fejemben, hogy állati dühös vagyok. És persze nem a csók miatt (el nem tudtam képzelni az elmúlt hónapban, mi tart ilyen sokáig, már jobban vártam az első csókot, mint maga a Lány), hanem mert nálunk ilyet nem szokás csinálni, hogy a másikat bizonytalanságban tartjuk, hogy mi a helyzet, miért késünk, hol vagyunk és miegymás. Úgyhogy most kimegyek és inkább meghallgatom a történetet, mert már nem is vagyok olyan állati dühös, ráadásul kíváncsi is vagyok. Különben meg beszéltem a srác anyukájával közben, aki a gyereket nálunk kereste, szóval legalább ott is hasonló volt a családi szitu éppen, én meg mondom, megtörtént az első csók, erre ő, hogy ó, tényleg, megtörtént, nahát, de jó és vajon milyen volt, mondom, annyira nem lehetett kiábrándító, ha egyszer egy órát késett miatta a lányom. Negyedórával később: hát, tényleg megtörtént, tényleg nyelves és nedves, a Lány kissé bizonytalan, hogy mit kellene éreznie, de sebaj, majd alakul ez. Ebben tehát megnyugodtunk és abban is, hogy az egy óra késés és nem szólás és telefon-fel-nem-vevés okán elmarad a következő randi, mert azért következmények bizony vannak, ha tetszik, ha nem. Megöleltük egymást, halad az este.

Pontosabban haladna, ha tudnám, hol a fiam. Mert neki kb. tíz perc múlva el kellene érnie az utolsó vonatot a koleszba. Elvileg. A vasút tőlünk futva kb. 20 perc, sétálva kb. 40, busszal kb. 30, szóval esélyes, hogy ez ma már nem történik meg. Pár órával ezelőtt ment át néhány utcányira egy baráti ügyvéd házaspárhoz megszerelni az elektromos fűnyírójukat. Azóta se kép, se hang, legalábbis a fiam részéről, azt nem tudom, a fűnyíróval mi van. Mivel tegnap, amikor 22 km futás és 3 óra alvás után hazaért az UltraBalatonról, én megetettem és hagytuk 5 órát aludni délután, konkrétan lábujjhegyen jártunk a lakásban, miközben egyébként kínkeservesen összeszereltük a vadiúj Ikeás ágyamat (az Isten áldja meg a tervezőt haló porában is), nos tehát, miután a Fiú tulajdonképpen teljesen kipihenten kibontakozott az álom ködéből, mertem azt mondani, hogy szerintem talán a hétfői napot már a suliban kellene töltenie, megsértődött és kijelentette, hogy ez olyan, mintha ki akarnám űzni az otthonából, nos tehát ezután ma már meg sem merem kérdezni, hogy akkor mégis mi lesz, mikor óhajtja áttenni a popóját a koliba. Maradjunk annyiban, hogy a fáradtság mellett a kisérettségire való tanulásra hivatkozva maradt itthon, de azért, amikor hazaértem, éppen sorozatot nézett. Hm. Azt, hogy honnan lesz igazolása, el sem tudom képzelni, mert szülőit én már idén nem írhatok többet, ugyanis 18 éves szülinapjára elvittük egy családi nyaralásra Korfura októberben a szegény szerencsétlent, akkor tehát elhasználtuk az összeset. Mindenesetre az ágyát megcsinálta a húga, a pizsijét kikészítette a másik húga, szóval olyan nagyon nem kell aggódnia, törődnek-e vele itthon. (Azért mentségként hozzátenném, hogy ez egy kitűnő tanuló gyerek, aki okos, mint a nap, ráadásul mindenkinek mindenben segít, főleg, ha szerelni kell, persze, de tényleg egy állati rendes és szeretetreméltó gyerek, csak éppen lusta, mint a föld. Például csak azért kitűnő, mert órán mindent megtanul, én külön tanulni csak akkor láttam, ha már végső kétségbeesésében muszáj volt, és akkor is csak olyan pofával, mint akinek a fogát húzzák.)

Egyetlen reménységem ma a Kicsi volt, aki miután kénytelen-kelletlen beletörődött, hogy nincs itthon a barátnője, aki az alattunk lévő szinten lakik, tehát nincs ma kivel bandázni, akár tölthet velem is egy kis időt. Hosszasan mesélt egy szerinte valószínűleg őrült francia illusztrátorról, akinek fura, torz emberi portréi vannak egy kártyajátékon. Hurrá. Azért végül jól elvoltunk, például együtt aggódtunk, miért nem ért haza a nővére vagy hol lehet már a bátyja.

Szóval, mint írtam is fentebb, az anyaság csupa lebegés – 45 évesen az ember már tudja, vannak szakaszok, amikor a semmiben, és ezt is tanulni kell. Freefall meg miegymás. És tényleg. Vannak persze kapaszkodók néha meg konstruál ilyeneket a társadalom meg magunknak mi is, de periodikusan visszatérő szabadeséses időszakok jönnek egymás után, amikor ismét új élethelyzetekbe botlunk, amelyeket még nem sikerült megtapasztalni, új „elsők”: első buli, első randi, első csók, első késés, első komoly vita, stb., amelyekhez képest az első fogacska, az első lépések, az első mosoly rendkívül távolinak tűnnek. Folyamatos tanulás, monitorozás, kételyek, szabályok, keretek állandó újraírása és közben élünk. Négyen, együtt, pedig amikor nagyon fáradt vagyok, igencsak jól jönne egy értelmes, felelősséget vállaló apa is a képbe. Az nem jutott. Mármint apa igen, csak az attribútumok valahogy mások. Nekem szerencsém van, mert általában jól mulatok magamban akkor is, ha éppen esz a fene, ráadásul kifejezetten szeretem a tinédzsereket, a világukat, a problémáikat, a velük való értelmes vitákat, érveléseket, világmegváltást, úgyhogy a gyerekeim nem is tudják talán, milyen szerencséjük van így nekik is.

Na megyek, megjött a Fiú is, kíváncsi vagyok, hogy ment a szerelés és csak reménykedem, hogy sikerült és a lámpakiállítás mellé nem kezd el gyűjteni immár robotfűnyírókat is.
Kb. 15 perccel később a gyerek üdvözült mosollyal a képén és glóriával a feje felett ezzel a mondattal megkoronázta a napot: nem is tudtam, hogy ekkora tech zseni vagyok. Igen, a következtetés helyes, nagyjából 4 órányi felderítés és problémamegoldás-keresés után a robotfűnyíró ismét működik.

Hosszas véleménykülönbség és későbbi, felnőtthöz (már) méltó egyeztetést követően Ferkóval, a Férjjel úgy döntöttünk, hogy mindkettőnk veteményeskertre vonatkozó ötletét megvalósítjuk. Vagyis lesz hagyományos veteményes kapálással, hónaljazással, fényvédőhálóval. Ferkó tiszteli a felmenőktől kapott hagyatékot, mit lehet tenni, vele együtt ezt is elfogadtam. Aztán lesz mélymulcs, mert úgy tűnik szereti a paradicsom és a tök. Mindketten tiszteljük a permakultúra nagy mesterét, Gyulai Ivánt és mint haladó szellemű hobbikertészeknek szinte kötelező kerti eleme ez a fajta megvalósítás. Ehhez ragaszkodom, presztízskérdés. Az idei újítás pedig a walipini, amely kombinálja az üvegház és a föld jótékony hatásait. Legalábbis reményeink szerint. Nagy lendületünket általában a június akasztja először, amikor nehezen eresztjük el az elpusztulni vágyókat. Kétségbeesett öntözés, gombairtás, bogárkaszedegetés kezdődik, tudva, hogy vesztésre állunk. Már a hatalmas tavaszi álmokhoz képest. A helyzetünket nehezíti, hogy elveink vannak, vegyszert bizony nem használunk. Nem elég, hogy a nyár közepére egyre több helyen foszladozik az oly szép árnyalatokkal felfestett képzeletbeli kép, jön az augusztus és az aszály. Eddigre nemcsak a kútból, de az IBC tartályokból is kifogy a víz. Belesajog, belecsucsorodik az ember szíve, ha a korábbi évek emlékei derengeni kezdenek. De idén más lesz minden! Igaz, sokkal több munka vár ránk, mint azelőtt bármikor, de a terveink is nagyobbak, az előkészületeink is alaposnak tűnnek. Duplapluszjó, hogy a háromféle módszer összehasonlítható, lejegyezhető, s a hozam nemcsak megehetővé, de dokumentálhatóvá is válik. Szinte várom a nehézségeket, melyek azon nyomban kihívásokká változnak, mihelyst megbirkóztunk velük. Ha pedig nem, minikutatásom kezdeti lépéseként majd szépen lejegyzem azokat is az összehasonlítós, kis füzetkémbe.

Tavasz: a kert tér-átírásai
Újra kiáramlani, birtokba venni, belakni a kert-teret. Először csak a fénysugarak vonal melegében lenni, majd az árnyékba is bemerészkedni.
Kipakolni a tárgyakat: lokalizálni magunkat a világban, a térben, a tájban, a kertben. Pozicionálni: itt szeretek kávézás közben szemlélődni, itt a legjobb olvasni, itt szoktam ráérős, csacsogós telefonokat megejteni, itt, a pad jobb oldalán ülve szeretek beszélgetni. Mindegyik tárggyal fixált ponthoz cselekvést, módot, hangulatot, egyszerűen magamat odakötni – a hely körüli mezőt személyre szabottra alakítani, ha úgy tetszik, perszonalizálni.
A kert tulajdonképpen önmagunk igényeire szabott táj-tér: belerajzolódunk, belevetülünk, leképeződünk – egyszerűen megmutatkozunk.
A kertet nem berendezzük, hanem alakítjuk – folyamatos munka és párbeszéd a természettel, magunkkal, a jövővel. Az adott tevékenységi pillanatba sűrűsödik a jövő: a milyen leszre a teljesen sohasem megjósolható pontos válasz.

A föld, az valódi. Igazi. Nincs kecmec, kifogás, alkudozás, átkeretezés. Él és tanít. Megmutatja, hogy lehet ugyan álmodozni és akaratoskodni, de mindennek megvan a maga ideje, módja és következménye. Azonnali tükör. Nem próbál jobbat mutatni annál, mint ami. Ugyanakkor bőkezűen ad abból, amivel rendelkezik. Egy idő elteltével rá kell jönnünk, hogy kénytelenek vagyunk adottságait és adományait úgy elfogadni, ahogy azok önmagukban léteznek. Ha ezt belátjuk, szövetségessé válik. A földdel való bánásmód természetesen a magunkkal való bánásmódunkra is hatással van. Ha valamit sikerül őszinte figyelmünkkel kísérnünk és tiszteletteljes odafordulással alakítanunk, az valahol mindig önmunka is. Életterünk alakítása, önmagunk belső világának az alakítása és fordítva is igaz: Álmaink és elképzeléseink, ha úgy tetszik „belső kertünk”, egy idő elteltével külső kertünkké is válhat.

Tájbringa. Más néven tájékozódási kerékpár lett a kedvenc sportom az elmúlt években. Most, hogy mindjárt kezdődik az új szezon, szeretném felidézni, hogyan kerültem bele ebbe a nagyszerű tevékenységbe, illetve szeretném megköszöni azt a sok taktikai, de főleg emberi támogatást, amit edzőm: Sanyi bácsi, becenevén Gróf úr, adott az elmúlt években.
2020-ban a lezárások idején gyakran mentem ki a közeli erdőbe biciklizni, akár olvasni a csendesség megélése céljából. Emlékszem ott ücsörögtem egyik ilyen bicikli túrámon, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalos hetvenes éveiben járó úr rajzolgat egy térképen, ami egy biciklire volt felerősítve. Először azt gondoltam: földmérő mérnök vagy katonai hadnagy (1 kilométerre van attól a helytől a katonaság), gondoltam megkérdezem, mi járatban van errefelé. A fiatalos úrnak az volt a válasza, hogy mindig keressük az ilyen fiatalokat. Meghökkentem picit ezen a mondaton, de utána kiegészítette, hogy tájékozódási kerékpározásra keresi a fiatalokat. Van is egy Silvanus Sportegyesület, rövidítve SAS-ok és várna sok szeretettel oda engem.

Tetszett is az első verseny. Bekerültem a sportág körforgásába, ahol fontos élettapasztalatokat tanultam a tájbringás közegtől.
Az első, talán legfontosabb tapasztalat: a fokozatos fejlődés, hogy mindig tudatosítsam a fizikai határaimat a versenyzésnél.
A második, hogy a gyorsaság mellé térképolvasásban is sokkal rutinosabbnak kell lenni ahhoz, hogy valaki professzionális tájbringás legyen.
A harmadik, a természetben a flow érzését megtapasztalni, amikor arra gondolsz, hogy nem gondolsz semmire.
A negyedik, az ötven, hatvan éves tagjaink emberi tartása, fizikai állóképessége, ami nagyszerű példa előttem.
Mindent összevetve hálás vagyok, hogy rátaláltam erre a sportra és azért is, hogy Sanyi bácsi igazi mentorként, tanítóként része lehet az utamnak, az életemnek!

Vannak napok, olykor talán ünnepek is, amik egyszerűen, szinte már érthetetlen módon tökéletesre sikerednének – ha csak magunk lehetnénk, ha nem lenne a külvilág, mindegy, hogy a nagyobb családot, a lakókörnyezetet, vagy a társadalmi valóságot értjük alatta.

Virágzó Ford őszibarack fa

A mai húsvét vasárnapi nap ilyen – még kint ülök a kertben, még nem akarok megmozdulni, még őrzöm a napot, hogy ne érjen véget.... az előbb eltalicskázott mellettem Balázs, és csak annyit mondott, hogy ez egyszerűen az idill.
Minden évben megállapítjuk, hogy megéri felkelni, megéri az egész kertet begyalogolni és elrejtegetni az ajándékokat, megéri morcos felnőttes gyerekeket ébresztgetni, még akkor is, mikor látszik a hezitálás rajtuk, hogy hagyják-e a fenébe az ajándékot és inkább aludjanak tovább, vagy keljenek fel, mert a nehéz elindulás után mindig megállapításra kerül, hogy megérte.
A begyűjtött ajándékok és a közös reggeli utáni visszabújásból ébredve mindenki saját helyet, tevékenységet talál a kertben – díszlet az életünkhöz. A fények, a színek, az illatok, a madarak és pillangók, a döngicsélés mind-mind a bennünk lévő érzet-rezdüléseket szólaltatják meg. Amikor tényleg megáll az idő, vagy csak annyiban számít, hogy mikor találkozunk fent egy röpizésre, vagy mikor lesz a legközelebbi sütizés. Van, mikor egyszerűen odamegyünk a másikhoz, az ő tevékenysége által kijelölt miliőbe, megkérdezni, hogy tudtad-e, hogy.... vagy szerinted.... Vannak fényképezni valóan vicces máshol, mint a megszokott levések, mikor az egyik leül az én kinti székemre, és harsányan hahotázik mindenki más, hogy nézd! anya rózsaszín virágos asztalánál ül! A privát és a közös terek váltakoznak, kapcsolati hálókat szőnek és történeteket titkolnak el.
A nagycsaládi együtt-levések, amik általában evések, jó esetben beszélgetések is. Mindig megdöbbentem az aktuális éppen benne van a családban, vagy úgy néz ki, benne lesz a családban figurákat azzal, hogy többféle kérdésnél, vagy számonkérésnél egyértelműen jelzem, hogy nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azért, hogy miért így és így élek, hogy az érdeklődést szeretem, a számonkérést pedig nem tűröm. Mindig meglep, mikor az én érdeklődő pozitív kérdéseimben való lubickolás után, gondolom a kötelezően megtanult udvariassági fordulatokat betartva, elérkezünk a viszont-kérdések perceibe. És ez az a pillanat, amikor elbújik a nap a háztető fölött és hirtelen úgy érzem, fel kell vegyek magamra egy kardigánt, szememmel pedig a csokis kalácsot keresem.....

Ellend, 2026.03.28., 17:30
A négy muskétás, azaz Andi, Anita, Rita és én éppen befejeztük a kiállítás installálását. Várjuk a vendégeket, érdeklődőket. Rengeteg munka projektálódott a térbe. Megható, szép, összetartó, ahogyan megéljük a jelenkori falusi életet.
Judit

A kiállításra érkezett fotókat fél éven át válogattuk, témákba osztottuk, rendszereztük, egy-két képért hősies villongást tartottunk, míg megegyeztünk abban, hogy maradjon vagy pedig inkább ne....

A baranyai falvak közül vannak, amiket némi irigységgel szoktunk szemlélni, mert a mai napig állandó jelleggel működik a falukórus, a táncház, az iskola, talán még a falumozi is - minden olyan kulturális vagy szabadidős aktivitás, amit mi itt Ellenden csak összetartó szervezéssel egy-egy alkalomra tudunk megvalósítani. Zengővárkony is ilyen - a Dalos Pacsirták falubusszal érkeztek, hogy a kiállítás megnyitása megfelelően fennkölt legyen, hogy a múlt és a jelen vágyottan összekötődjön.

A Zengővárkonyi Dalos Pacsirták népdalolnak

Wéber Krtistóf ellendi kötődése a Hangfarmmal kezdődött, szerencsére a mai napig töretlenül tart. Őt kértük meg a kiállítás megnyitására, hiszen minden oldalról érintett: pad-sorozata mellett a kertemben készült képei is a kiállítottak között szerepelnek, több képen pedig mint szereplő is feltűnik.

Kristófnak egy kristófos bögrével köszöntük meg a részvételt

---

Kedves Jelenlévők!

Megtisztelőnek tartom, hogy én nyithatom meg itt Ellenden azt a fotókiállítást, amelyen magam is szerepelhetek, és amely voltaképpen arról szól: hogyan élik meg itt Ellenden a különböző korszakok változásait. Zeneszerzőként, fotósként, de íróként is alapvető célomnak tartom a változások bemutatását. Erről szeretnék önökkel megosztani néhány gondolatot.

Az egyik legismertebb „változás-filozófus” – Hérakleitosz – mondja, hogy „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” Ezalatt azt érti, minden állandó mozgásban van van, minden változik. A változás nem hiba vagy zavar, hanem a lét természetes állapota. Hérakleitosz szerint a világot az ellentétek feszültsége mozgatja.

Tulajdonképpen ez mozgatja a zenét, és ettől izgalmas ez a kiállítás is.

Ugyanakkor Parmenidész azt vallja, hogy a valódi lét változatlan, a változás csak érzéki illúzió, és ami valóban létezik, az örök és mozdulatlan. A két nézetet Arisztotelész egyeztette össze. Szerinte a változás létezik, a dolgoknak van állandó lényegük azaz szubsztanciájuk.

A változás tehát nem káosz, hanem természetes kibontakozás.

Itt Ellenden tisztán látszanak a változások természeti és történelmi folyamatai. Látszik, hogy az élet egy folyamatos „teremtő fejlődés”, ami vidéki a lét alapformája, hiszen azt itt élő emberek a változáson keresztül alakítják környezetüket, s ez által önmagukat. Ezzel Ellend beilleszkedik a nagy globális folyamatokba, mert a változás az a folyamat, amelyben a világ és az ember állandóan új formát ölt, mégis megmarad az eredeti formájában: a Föld alakja geoid marad, az ember pedig emberszabású marad.

A tájak pusztulása voltaképpen változás, ahogy a falvak eltűnése, vagy a generációk életmódjának átalakulása is az. Az ilyen változások gyakran lassúak és szinte észrevehetetlenek, de a fotósorozatok felfedik ezeket. A fotózásban egyetlen ember életének változása is központi téma lehet. A családok bemutatasa több generáción át, egy közösség felnövő gyerekeinek ábrázolása, a marginalizált emberek életútja, mind olyan fotótéma, amelyekben a változások életrajzi narratívává válnak.

A fotózás egyik mély paradoxona az, hogy a fotó megállítja a pillanatot, miközben a változást akarja megmutatni. Ezért a változás a dokumentarista fotóban gyakran sorozatokban, ismételt helyszínekben, hosszú projektekben válik láthatóvá. Ilyen ez a kiállítás is, amit most sok szeretettel nyitok meg Önöknek.

---

Ezúton is mindenkinek köszönjük a beküldött fotókat!
A klasszikus témákon – tájaink, tereink, kert, család, munkák, állatok, templom, szőlőhegy – kívül megjelenítettük a futás, Ellendpuszta, a sorozat mellett a Hangfarm-Faluság fotókat és az ellendpusztai Gyenis Nóri által készített művészi kép-installációt is.

Kert

Padlás

A falusi és egyesületi rendezvényekről készült képeket vetítettük

Gyenis Nóri installációja

A négy muskétás: Rita, Andi, én és Anita

Tamás mindig azt mondja, mi vagyunk a falu királylányai: álmodozunk, álmodozunk, ők, férjek pedig mindig a rendelkezésünkre állnak....
A férjek, akik a képeken sohasem szerepelnek, a mi női barátságunkon felül a legnagyobb érzelmi biztonságot jelentik számunkra: egyszerűen tartanak minket, és hagyják, hogy királylányozzunk....

Múlt pénteken megnéztük Sorrentino új filmjét.
Nem mondom, hogy kötelező film, mert aki nem szereti a komótosan hömpölygő filmeket, annak nem fog tetszeni. A témafelvetése pedig annyira sejtető (szerintem), hogy konkrét állásfoglalást sem fog belőle leszűrni (Egyáltalán aktív vagy passzív eutanáziáról van szó benne? Nem mindegy ugye.). Na meg a kegyelem kérdése: hogy mikor van helye, mikor nincs.….

De ki szeretnék belőle emelni egy aprócska beszélgetést: a lényeg, hogy a lemondott köztársasági elnököt búcsúztatják a palotában. És odamegy a titkárához kezet fogni, akivel jól érzékelhetően nem volt meg a kémia. Akivel a kölcsönös ellenszenv ellenére végig tudott hatékonyan együttműködni.
Nem tudom pontosan idézni, de valahogy így volt a párbeszéd:
– Nem szerettük egymást. – mondja a köztársasági elnök.
– Nem. De ügyesen titkoltuk. – válaszolja a titkár.
– Nem ügyesek voltunk. – Somolyodik el az elnök. – Elegánsak voltunk.
Ezt a kifejezést olyan régóta kerestem, és úgy megörültem neki, hogy végre megvan a szó! Hogy lehet, hogy okosabb vagyok nálad és nem szeretlek, de egyszerűen nem bántalak, mert… mert…
Nem elegáns.
Van az az Eszterházy idézet: Hogy bizonyos szint fölött, nem megyünk bizonyos szint alá…
De ebben van azért felsőbbrendűség és lenézés is.
De ez az elegancia…
…két ember megállapodása arról, hogy bánthatnálak… de nem teszem, mert minek.
Ha bántalak sem leszek tőle több-jobb, kevesebb-kisebb. Egyszerűen felülemelkedek magamon, az ösztönön, hogy uralkodjak, lenyomjak, győzzek. Pillanatnyilag jobb leszek magamnál, mert nem az én lesz a fontosabb, hanem az, hogy nagyobb perspektívából van-e értelme magamat előretolni. Nem fejezed ki az ellenérzésedet, azért, mert az ellenszenved, véleményed pusztán létezik. Hogy azért, mert gondolsz valamiről valamit, még nem kell tudatnod a világgal, ha annak az nem válik javára (sőt).

Most, hogy gondolkodom rajta – mert elsőre csak tetszett ez az epizód – úgy kapcsolódott ez a film főtémájához, hogy voltaképp a filmbeli gyötrődés is az, hogy kell-e egy köztársasági elnöknek döntést hoznia egy ügyben, ha neki, mint magánszemélynek nincs határozott értékalapú véleménye a dologról, vagy az éppen ellentétes a tömegekével?
Itt más dimenzió van: mert nem az egyénről szól, hanem a köztársasági elnöki intézményről. Hogy egy szimbolikus intézménynek, aminek hatása van a világra, annak kell-e megszólalnia egy megosztó témában, és milyen irányban szólaljon meg: haladjon-e a korral, ha amúgy nem haladna. E dilemmának az ad még keretet, hogy el is odázhatná a döntést, átadhatná a következő köztársasági elnöknek a terhet, hogy majd döntsön ő. De ki lehet-e bújni a munka, felelősség alól?
Szépen lassan hömpölygő film ez. És hömpölyög akkor is, amikor már hetek teltek el a megnézése óra.

Szerk. megj.: a tavalyi Hangfarm Ért/zelmes növényleírások műhelyén Zsolt kigondolta, most pedig megküldte a saját tájságát. Az önmagába forduló táj képzete - tovább kell írjam.

Egy pitypang úgy döntött, nem hajlandó a természet elvárásainak megfelelni, és nem várja meg a tavaszt, és elszáll. Pár nap készüléssel átalakult bóbitává, és elfújta magát. Az elszálló magok közös tudattal rendelkeztek, így minden irányba szálló része tudott egymásról.
Egyszerre volt mindenhol - az egyik mag egy fennsíkra szállt. Ez a fennsík viszont nem volt olyan, mint amilyen szokott lenni. Egy önmagába forduló táj volt, ami egyszerre volt fennsík, árok és dombság. Csavarodó rét, aminek a horizontja folyton fordult a maga irányába.
Ahogy végigpásztázott, nem is igazán látta, hova tovább. Ahogy beljebb siklott, leereszkedett, és a horizont felé került, és kitakarta a napot.
A másik mag egy hídhoz repült, ami egy nagyon kis patak felett ívelt át. A híd elég különös volt, ugyanis nem lehetett rajta átjutni. Ahogy elindult rajta, a patak nem szélesedett ki, de mégis, mintha örökké a végtelenségig haladt volna rajta. Már egy ideje sétált a hídon és már nem látta, ahol felment. Ahova végül érkezett, a híd eleje volt. Pontosan oda lyukadt ki, ahol felment a hídra. Nem értette, hiszen nem fordult meg, nem is tükröződött a tér, de valami mégsem stimmelt.
A harmadik mag egy réten volt. Ez a rét elszórtan fákkal volt tele, de a méreteitől fogva nem látta az erdőt, amiben van. A távolban egy alakot vett észre és úgy döntött, útba igazítást kér. Elindult felé, de egyre távolodott. Egyszer csak feladta, lelassított és megállt. A háta mögött észrevett egy alakot, hogy közelít felé. Ijedtségében menekülni kezdett előle, először csak lassan, majd egyre gyorsabban.
Ezt folytatta az örökkévalóságig.