Falusi albatrosz - távolsági busz

enter image description here

A gyerekek jót mulatnak rajtam, szerintük határozottan szórakoztató látvány vagyok buszon. Megtanítottak a menetrendre. Elmagyarázták, hogyan utazik a nagyérdemű. Gyerekkoromból voltak ilyen emlékeim, de gondoltam, az autós éveim alatt csak-csak megváltozott a magyar tömegközlekedési utazáskultúra - de nem! Ugyanúgy minden néni a külső széken foglal helyet és belülre teszi a szatyrait, reprezentálandó: igencsak bátor az, aki mellé szeretne leülni. Neki két hely jár. Stop. Nem osztozik. Stop. Ő kényelmesen utazik. Stop.
Középmezőny, aki belülre ül és kívülre pakol le, jelezendő: ha nagyon-nagyon szükséges, akkor egy röpke fintor, egy elfojtott, de azért jól hallható levegővétel és egy nemakaromdemegteszem mozdulat kíséretében megfelelő nyomásra hajlandó szatyrait a lábára vagy pedig a földre, a lábai közé helyezni. A kabátszárnyait viszont már semmiképpen sem fogja maga alá tűrni. Határjelölés: a másik ülés is az enyém volt. Stop. Átadtam, de nem szívesen. Stop. Ha ráülsz, akkor bunkó vagy. Stop.
A mi félénk, az előzékenyek (miért is előzékenynek nevezzük azt, aki a másikat is figyelembe veszi?!?) szűk, de annál kedvesebb réteget képeznek. A gyerekek belezuttyanhatnak egy-egy mosolygós utas ölébe, és azonnal cseverészni kezdenek egymással. Közös utazás.
Közös szatyrok. Most, hogy januárig nincsen autónk, igazán csak most érzem annak a súlyát, amit egy hat fős családnak hazacipelek. Most érzékelem teljes valójában, mit jelent, ha tele van a kamra. Viszont a női sors, mint közösség, most is tompítja a kiszolgáltatottságot és biztonságot ad. Segít. Megtart jókedvben.
Anyu délután a buszmegállóban szinte minden nap teletömi a gyerekek táskáját valamivel: egy kis gyümölcs, egy csomag szalvéta, vagy zsebkendő. Andi mindig szól, ha megy bevásárolni. Zita teleteszi az autóját az én cókmókommal, hiszen mindjárt itt vannak az ünnepek. A szomszéd Zsolti a buszról leszállva hazáig cipeli a motyót. Balázs nap, mint nap hoz valami elmaradt fontosat a városból. Köszönöm!
Az Angyalnak pedig Gls-futárok segítenek.
Röghöz kötöttség. Önellátás (ehhem).

enter image description here

Ékszeres nő

Fanni bizsu/nő írását két vonalon gondoltam tovább. Elsőként a paraszti ékszerviselési szokásokra koncentráltam és értelemszerűen a Magyar Néprajz IV. kötetében, Az anyagi kultúránál bukkantam elő. Aztán nagyszüleimre és dédszüleimre gondoltam. Végül számba vettem és megpróbáltam értelmezni saját szokásaimat e tárgykörön belül. A tupírt sem felejtettem el, de az a hajviselési szokások körébe tartozik, arról inkább külön ejtenék pár szót és persze meg is kell hozzá keressek egy különleges családi fotót.

Szeretem Fannival ezeket a gondolatjátékokat. Mindig Coetzee és Auster barátsága jut eszembe róla.

enter image description here
"Sokat töprengek a barátságon mostanában..." - így indul az a levelezés, melyben J. M. Coetzee, A barbárokra várva Nobel-díjas szerzője és Paul Auster, a New York Trilógia írója beszélgetnek, mint férfi a férfival.

Jókai és Petőfi. Ady és Móricz. Wesselényi és Széchenyi. Kosztolányi és Karinthy. Bartók és Kodály. Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald. Nagy és híres barátságok.

Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, hol van a fontosabb lényeg, az ékszereknél, avagy a barátságnál.
A barátságról: azt hiszem Fannival mi vagyunk az egyik utolsó képviselői a papíralapon, kézzel, tollal levelezést folytatóknak. Hosszú, lényeget feltáró, gondolatmenetet végigvivő, a szellemi sziporkázástól a csacsogásig ívelő szövegeket hozunk létre és küldünk el egymásnak. Miközben e-levélben is van közölni valónk, a vonalas és mobiltelefonhasználat, mint kommunikációs csatorna különbségeit ne is említsem. És a non plus ultra: a személyes találkozás. Hihetetlen, de mindig mindenről van mondanivalónk. Amikor kommunikációt tanulunk, a csatornának elenyésző szerepet szoktunk tulajdonítani, kvázi annyi lenne a feladata, hogy jól, zavar nélkül, azaz zavartalanul (de itt elsősorban a külső zavarás nélküliségre szoktak utalni) működjön, de valahogyan az mindig elsikkad, hogy a különféle csatornákon teljesen különféle diskurzusok születnek meg. Másra használom a vonalas telefont és más szituációban, más közlendőre veszem kézbe a mobilt. És a levél! Teljesen más mondanivalót közlök e-levélben, mint papíron. Mások a szabályok, mások a dekódolási sémák. Az író ember gondolkodik: lelassul, átgondol, megfontol, hiszen fellengzősen mondva az örökkévalóságnak ír: nem lehet visszavonni. A gondolkodó ember is ír, mert az írás, mint folyamat rendszerező erővel bír: letisztítja a gondolatmenetet, átláttatja a mondanivalót. Jól meg kell gondolni. Felelősség. Helyénvalóság.

enter image description here enter image description here

Nyakékek. Fülbevalók. Karkötők. Gyűrűk. Reneszánsz hatás.
Kezdetleges ékszer: lószőrből, gyöngyből otthon készített ékességek. "A klasszikus értelemben vett ékszert azonban az ötvösök készítették aranyból, ezüstből. Ezekhez hasonló ón-, sárgaréz-, pakfon- és újabban dubléékszereket a hivatásos iparosok mellett falusi kontárok is csináltak. (...) Az ötvösök a 19. században a finomabb, rendelt munka mellett tömegárut, ún. parasztárut is előállítottak, amely vásárokon, búcsúkon kelt el. Századunk fordulójára, amikor a köznép felsőbb rétegeiben is az ún. hamis ékszer lett a módi, a parasztság is könnyebben lépést tarthatott a divattal. Az értékesebb ezüstékszerek díszítményei, a gyöngyház, türkiz vagy korall, gránát helyett, megjelentek ezeknek kék, piros mesterséges változatai, s nagy keletje volt a különféle gyári üveggyöngyöknek. Csak a 20. században jelentek meg a polgárosultabb parasztkörökben a helyi jelleget már nélkülöző aranyékszerek." - olvashatjuk a Magyar Néprajzban az Ékszerek címszó alatt.

Dédszüleim nem hordtak ékszert. Semmilyent.
Nagyanyám - akit ugyebár csak nagymamaként van szerencsém ismerni, lányként, asszonyként nem találkoztam vele - órát és karikagyűrűt viselt, amit minden megérkezéskor levett. Megint a mozdulat van előttem: lecsatolja jobb kezével az óráját és a bőrszíjra húzza a gyűrűt, amit az éjjeliszekrény tetejére tesz. Reprezentálás. Kényelmetlenség.

Hogy én? Ékszerek és ékességek. Fannihoz képest igencsak szerény a lista: egy karikagyűrű (ezzel jegyeztek el), amit még sohasem vettem le. Egy magam készítette türkiz gyöngyös gyűrű, ami szintén mindig rajtam van. Egy pár fülbevaló (ezzel kérték meg a kezem - arany katica, hát lehetett kérem nemet mondani!?), amit még sohasem vettem ki. Egy tűzzománc nyakék (amit Jónás öt évesen készített nekem és azóta is mindenkiből döbbenetet vált ki, olyan művészi lett), amit sohasem veszek le. Végül egy türkiz gyöngy karkötő, ami szintén éjjel-nappal rajtam van.
Számomra az ékszer nem hangulatjelző, nem lecserélhető, hanem önmagam lényegiségét kifejezni hivatott állandó viselet. Nőiségem attribútumai. Ékesítenek. Nem az alkalmat, nem az öltözékemet, nem a megjelenésemet - arra ott vannak a ruhák (munkásruha, báli ruha), hanem önmagamat. Engem.
Kifelejtettem a hajcsatot. Tíz éve ugyanazt hordom. Fa hajcsat. Érzem, már nem fejez ki engem maradéktalanul. Folyamatosan keresem az újat, a tökéleteset. Az egyetlenegyet. Ezüst hajcsat türkiz kővel? Talán. Ötvösség.

enter image description here

Ledes Mikulás

enter image description here

Szeretem, mikor az összes gyerek a konyhaasztalnál matat: tanulás, rajzolás, tanulásnak álcázott olvasás, rajzolásnak álcázott tanulás....
Jó meglesni a nagyokat, mikor azt hiszik, hogy nem látom, hogy a tankönyv, vagy a füzet alatt más is lapul: egy izgalmasabb regény, egy lehalkított telefon, egy darab papír, amire csak úgy írogatni, firkantgatni lehet....
Szeretem, mikor a gimnazista nagylány játszik és Jolánnak, vagy nekem rajzol. Vagy mikor a Faluságnak ledes Mikulást rittyent. Meglepetés.

enter image description here

Hálószoba - titok

Most, hogy szerettem volna újraolvasni Judit korábbi írását a hálószobák fontosságáról vagy éppen jelentéktelenségéről, sehogy sem találom, de mivel valamelyest még emlékszem rá, mi indította el a bennem motoszkáló gondolatot, belevágok az írásba enélkül is.

A hálószoba témája ugyan elég intim dolog, de ha egyszer "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (na ez is megérne egy szösszenetet, milyen szépen illik ez a két Karinthy-sor mai facebookos világunkra). Igazából fogalmam sincs, miért, de homlokegyenest mást érzek ezzel kapcsolatban, mint Judit, aki szerint a külön hálószoba egy felesleges dolog és mennyire nem tud mit kezdeni azzal a képpel, hogy ott egy ágy szépen leterítve, mellette kis asztallal, azon lámpával és ez a helyiség csakis arra való, hogy hálószoba legyen. Én ezzel szemben lelki szemeim előtt pontosan egy olyan hálószobát látok, amilyen annak idején a reneszánsz Angliában volt már a Henrikek alatt is, de I. Erzsébet idején pláne: benne a főhelyen drága, fából díszesen faragott masszív baldachinos ágy, amely tetejét körben négy oszlop tartotta, függönnyel teljes mértékben "lezárható" intim térrel és az akkori Anglia komfortfokozatához képest messze felülmúlóan kényelmes "berendezéssel" (ebben az időben például már létezett a tollpaplan). Persze csak az arisztokrácia alvási szokásairól beszélhetünk itt, a középosztály ugyan ágyban aludt és szerette egymást, de messze nem olyan példányokban, mint a nemesek, míg a szolgák szalmazsákon aludtak és hogy egyéb dolgokat hol csináltak, hát abba most nem mennék bele. Szóval amikor én egy rendes hálószobára vágyom, egészen pontosan ilyen ágyat szeretnék bele, az ágyon kívül pedig kandallót, zenelejátszó alkalmatosságot, sok-sok könyvet, puha világítást, kényelmes foteleket és teázóasztalkát, mindezek alatt elterülő puha szőnyeggel. Ennél alább nem adom (álmomban - aztán majd beleér az ujjad a bilibe, mondaná Anyám).

Ehhez képest van nekünk egy olyan szobánk, amit egymás között csak "Papa-Mama szobának" hívunk és ez nem jelent mást, mint egy olyan helyiséget, ami egyszerre nappali, kicsit játszó- dolgozó- és olvasószoba, éjjel meg hálószoba. Igazán nem panaszkodhatunk, remek hangulatú kis szoba ez, többé-kevésbé el is férünk benne a ránk maradt retró bútorainkkal és az átlagnál csak kicsit nagyobb (értsd: kölyök dinoszauruszhoz hasonlatos) kályhával (igen, egy barátunk csinálta és igen, a másik két ajánlatot kellett volna elfogadnunk, de hát szép dolog a barátság, ugye), az ablak elé éppen bepréselt íróasztallal, no meg az ágyat is ügyesen be lehet csukni és akkor kanapénak is kiváló, de hát... azért messze van ez még a Tudorok hálószobájától, meg azoknak a bájától is. (Igen, persze, igazuk van, itt tényleg nem Tudorok laknak - legfeljebb vidorok.)

Vajon mit is szeretnék én, amikor egy baldachinos ágyról és egy annak teret adó hálószobáról álmodozom (tér a térben)? Ez azért már érdekes kérdés, biztos izgalomba tudna hozni egy lélekbúvárt, aki felettébb frappáns következtetéseket tudna ebből levonni, de azért inkább megpróbálom én kibogozni, hátha ez is nyújt valami támpontot. Az, hogy van KÜLÖN hálószoba, számomra azt jelenti, hogy ott nyugalom van, oda senki nem mehet be, akinek én nem engedem, tehát én kontrollálom, hogy az igazán intim szférámba/szféránkba kit engedek/engedünk be (szerencsére itt helyénvaló a többes szám). Mindenhova máshova beléphetnek emberek, de ide nem. Fontos, hogy ezáltal a világtól (tehát a többi embertől) ez el van választva, ide el lehet vonulni, itt nem fér hozzánk a világban lévő esetleges rossz. Az elképzelt hálószobában lehetne pihenni, szerelmeskedni, beszélgetni, teázni, olvasni és zenét hallgatni - hiszen mi ketten a Férjjel ezeket a dolgokat szeretjük legjobban és noha például nagyon szeretünk filmet nézni, azt már nem engedném be ide. Az itt lehetséges tevékenységek tehát az egymásban és önmagunkban való zavartalan elmerülést, elmélyülést szolgálnák - igazából ezért kellene nekem/nekünk a hálószoba. Ez azt is jelenti egyben, hogy jövés-menésben én nem tudok eléggé befelé hangolódni, a bennem lévő háziasszony, anya, vendéglátó, stb. állandóan figyel kifelé is, még nyugodt helyzetekben is legalább egy antenna a rajtam/rajtunk kívülinek van fenntartva, míg a vágyott hálószobában minden antenna pihenőállásban létezhetne. Igen: megállhatna az idő. Hogy minek ide még a baldachinos ágy is, arra nem tudok kézenfekvő magyarázatot, hiszen az már tényleg az intimitás non plus ultrája (egyik barátunk átiratában non stop ultrája), ez már a titok témakört súrolja, de hát mit csináljak, ha egyszer tetszik? (Angol sznobizmus, mondja a bennem élő kritikus szellem a Férj hangján.) (Még merészebb álmaimban egyébként ez az ágy kerekeken kigurítható lenne a tökéletes kertbe, ahol nyáron aludnánk és szépen levennénk róla a baldachint, hogy lássuk a csillagokat...)
Ha ez nem lett volna elég, még egyetem alatt felnyitotta a szememet egy Virginia Woolf által írt esszé, bizonyos Saját szoba, miszerint egy nőnek is kell saját alkotó tér. Azóta tehát egy teljesen saját női szobára is vágyom, ahol például egyedül kötögethetnék, dolgozhatnék, olvashatnék és persze írogathatnám az ilyen magasröptű szösszeneteket, mint ez is, no meg okvetlenül vendégül láthatnám a barátnőimet egy teára, forró csokira egy jóféle kis női csevegés kíséretében. (Jól van, Anya, jöhet a bili...)

enter image description here

Faluság......

Faluság..... egy neologizmus, amit kapásból teljességgel érteni vélek.
Zsemlyei János nyelvész szerint a neologizmusok egyrészt amiatt jönnek létre, mert a megismerés fejlődik: a megismert új fogalmakat, dolgokat meg kell nevezni, másrészt a kifejezést szüntelenül megújítani igyekvő költői lelemény hívja életre őket. Eszerint itt most egy kivétellel állunk szemben. Szó sincs új fogalomról, vagy dologról, még csak nem is valami költeményben tűnik fel. Itt van a lelkemben születésem óta és most valaki nyelviesítette is ezt a régi dolgot. Zseniális! Ennek a nyelvi jelnek a dekódolásához elegendő egy egészséges anyanyelvi automatizmus egy egészséges anyanyelven. A dekódolást követően pedig egy egészséges életérzést hív elő. Igazi bűvös szó, olyan, mint egy varázsige. Dicséri gyönyörű anyanyelvünket és a találékony nyelvi innovátort (jelen esetben innovatrix-et(!)). Egy olyan, szóbokrokból építkező, rendszerként értékelhető nyelv esetében, mint amilyennek édes anyanyelvünket joggal tudhatjuk, a nyelvi jelek dekódolását a beszélő esetről-esetre sajátos módon végzi. Amennyiben egy, a beszédben gyakran előforduló szó jelentéstartalmát kell kibontania, a dekódolási mechanizmus rutinszerű. Olyan, mint valamilyen számkód gépi értelmezése a digitális világban. A kód már egy előre programozott tartalmat hív elő. Amikor azonban egy addig soha nem hallott, anyanyelvi elemekből álló jellel/szóval találkozik, működésbe lép egy értelmezői mozzanat. Amennyiben az új szó (neologizmus) alkotója hibátlan anyanyelvi érzékkel alkotta azt, egy rendszerként értékelhető anyanyelven, a hallgatóban ugyanazt a tartalmat hívja elő, amelyet létrehozója szánt neki.
Istenem! Milyen jó, hogy mi itt, bizonyosan mindannyian, első hallásra annak értelmezzük a "faluság"-ot, aminek azt kell! Milyen jó, hogy ezzel a bűvös szóval kikerülhető minden olyan lehetséges szinonima, amit a sajátos magyar történelem csupa negatív tartalommal terhelt meg: "vidék", "vidéki", "falusi", "tanyasi", "nem urbanizált", stb. Új alakjával távol tart minden olyan szót, olyan kifejezést, ami valamiféle alacsonyabb rendűséget, elmaradottságot sugall, vagy egyenesen kifejez.
A "faluság" egy főnévből -ság, -ség képzővel képzett, újabb főnév, képzésében az "emberség"-gel analóg. Sajátos helyzet, hogy tulajdonképpen még a jelentésében is.

Női piperék - a bizsu/nő

Bizsut Chanel óta nem szégyen hordani, sőt. Nagyon hálás vagyok neki több okból is, de a bizsu létjogosultsága miatt különösen. Nem mintha nem kedvelném a gyönyörűen kidolgozott arany- vagy ezüstékszereket, drágakővel ki- és berakott diadémokat, nyakékeket, ruhadarabokat és egyéb fantasztikumokat, amiktől megszédül a női lélek és eláll a szó. Mégis úgy hozta a sors, hogy arany karikagyűrűmön kívül összesen két darab aranygyűrűm, egy pár arany és három pár ezüst fülbevalóm van, oszt' ennyi. Az összes többi nyaklánc, karkötő, gyűrű és megszámlálhatatlan fülbevaló mind bizsu, némelyik még csak nem is fémből van, sőt, nem is szikrázik. Nekem mégis mind bijou, azaz csecsebecse, örülök, amikor feltehetem őket (fülbevalót például mindig hordok), segítenek benne, hogy jobb hangulatom, aznapi lelkem kisugárzása megfelelő legyen, hogy nőiesebbnek érezzem magam vagy éppen lányosabbnak, erősebbnek vagy éppen lágyabbnak - függően egy csomó körülménytől, mint például a lelkiállapotom, a hely, ahova öltözöm, az alkalom, amire készülök, a társ, akivel megyek, a ruha, amit felveszek, a szerep, amit játszom (igen, ez is része a hétköznapoknak!) és így tovább.
Tegnap szalagavató bálra készülődtem, ami sajnos nem igazi bál, így báli ruhát és ékszereket nem is való felvenni és feltenni (pedig az ilyesmi igazán kedvemre való mulatság, noha elsősorban a táncos lábak állandó bizsergése miatt), mégis ünnepélyes alkalom: "meg kell jelenni". Márpedig én mindenhova úgy öltözöm fel, hogy megfelelő legyen ugyan az alkalomhoz, de kényelmesen érezzem benne magam, ne kelljen feszengeni, mert akkor nem lehet az esemény emberi oldalára odafigyelni, legalábbis én nem tudok. Mivel először mentem ennek az iskolának a szalagavatójára, kicsit jobban odafigyeltem a külsőségekre, még fodrászhoz is elmentem, sőt, amit sosem teszek: külön erre a bálra vettem egy koktélruhát (ez ám az extravagancia!). Mikor elkészültem, a következőkkel szembesültem: három gyerekes anyához képest egész jó női alak egy csillámokkal telehintett fekete, testre simuló ruhában, jól szabott fekete blézer, elegáns fekete cipő, szigorú fekete karóra a vékony csuklón, szépen manikűrözött, diszkréten festett körmök, eszméletlenül szikrázó, de nem hivalkodó fülbevaló, azaz a lehetőségekhez képest már-már tökéletes összkép és ... egy, kábé az ötvenes évek Amerikájából jött tipikus háztartásbeli feleség-frizura. Csak a tupír hiányzott, az is azért, mert amikor a szomszéd fodrász csaj elkezdte csinálni, felsikkantottam, mire kiesett a kezéből a fésű, így el mertem suttogni, hogy ezt inkább ne. Hát, igen, ilyenkor jó az, hogy a nőiségem azon éveiben vagyok, amikor rég elfogadtam már, hogy nem egy Claudia Cardinale néz rám vissza a tükörből, sem egy Sophie Marceau, de Brigitte Bardot sem, hogy a szőkék közül is válasszak egy ikont. Ilyenkor jó, hogy lehet felszabadultan azt játszani, hogy akkor ma így megyek emberek közé és így is én leszek én, ma ebbe a szerepbe helyezkedem bele egy kis időre, azt játszom pár óráig, hogy minden vágyam az volt, hogy így nézzek ki. Ilyenkor jó, hogy jön a visszaigazolás, hogy a felszabadult nőiesség, a kisugárzás, a mosoly és szikrázó szem tényleg mindenféle ruhánál, ékszernél, frizuránál többet ér és jólesik nőként bátornak lenni néha a külsőségek terén is. Bizsunőként is jó.

enter image description here

Zsebmelegítő - generációs különbségek

Ma olvasom a hihetetlenül magas színvonalú, de legalább kiemelkedően informatív, színes-szagos reklámújságban, hogy lehet zsebmelegítőt kapni x boltban: 2 db-ot 499 Ft-ért és egyrészt 60 percig is melegíthet, másrészt 1000-szer is felhasználható. Hm. Ezen elmerengek. Nagyanyám a második világháború idején volt gyerek és túl azon, hogy nem járt hozzájuk reklámújság meg nem volt a közelben egy fia bolt se, ahol amúgy sem lehetett volna venni semmit, azt is megtapasztalta, milyen, amikor az ember gyerekkori legjobb barátnőjét elhurcolják, mert zsidó és a család napokig nézi a bevagonírozott embereket, ahogy kétségbeesetten vízért meg élelemért könyörögnek, de nem tehet semmit, mert aki közel akar menni, arra rálőnek. Megtapasztalta, milyen érzés kúszik az ember gyomrába, amikor hallja, hogy jönnek a bombázórepülők. Megtapasztalta, milyen, amikor egy nap egy tál étel jut és jó esetben talán néha kenyér. Megtapasztalta, milyen, amikor a hét gyerek közül télen egyszerre csak egy tud iskolába menni, mert csak egy télikabát van és egy pár cipő, amiben a havas erdőn keresztül le lehet gyalogolni azt a röpke hat kilométert, ami alatt a falusi iskolába beér az ember. Megtapasztalta, milyen az, amikor hajnalban éppen ő a soros és kap a zsebébe egy darab forró, hajában főtt krumplit kesztyű és reggeli híján, hogy az iskolába menet legyen, ami melegíti a kezét és legyen, amit megehet érkezéskor. Hm. Főtt krumpli mint környezetbarát multifunkciós zsebmelegítő. Kell ehhez még valamit hozzáfűzni? Hát én tudnék, de fegyelmezem magam.

Réten lenni

enter image description here

enter image description here

ÚTON LENNI,
ez nekem mindig a szemlélődés csendes örömét jelentette. Ez volt a módszer, mellyel ismerni tanultam a környezetemet: a tájat és természetet. A tudományt és a művészetet. A várost, a szokásokat, embereket.
S általában önmagamat is.
Hisz olyan keveset mond az ember önmagáról, mikor a nevét mondja. A név az, amit mindenki tudhat rólunk. Adat, ami mögé elrejtőzhetünk gondolatainkkal, vágyainkkal, érzelmeinkkel.
Épp így a természetben is. A név az általánosságok gyűjtőháza. Fogalom, mely mesterséges rendszerbe tömöríti távoli múltak, területek és kapcsolatok szükségszerű örökségeit. Ezen belül kell keresnünk a titkot, melytől egy fűszál is emlékezetessé és egyetlenné válhat. Olyan pótolhatatlan barátunkká, mint a "Kis herceg rózsája".

Richter Ilona Úton-útfélen kötetét ezekkel a szavakkal ajánlotta a kezünkbe - növényakvarelljei a botanika tudás és a művészi szemlélet találkozásai. Ani fotóihoz a tűz előtt ülve ajánlom.

enter image description here

Réten lenni: felismerni, megismerni, ismerkedni. Az aranyvessző elvirágozva és újra hajtva. A komócsin már megbarnulva.
A titok mindig a kapcsolatokban van.

enter image description here

enter image description here

Harisnyás Pippi

enter image description here

Mikor Márta küldte az első képet, rögtön tudtam, hogy Harisnyás Pippi lesz.
Nemcsak a történetet szerettük olvasni, hanem magát a karaktert is jelképesnek tartottuk: főleg színében és méretében is felemás harisnyáját. A szeleburdi családon kívül Pippi az a karakter, akivel legitimálni tudtam magamat/magunkat a gyerekeknek. Hogy miért? Őszintén? A rengeteg felemás zokni miatt. A mai napig nem értem hogyan lehetséges - feltevésem szerint a szennyesben és a szekrényben zoknifaló manók ücsörögnek és rajtam heherésznek. És mindig, de mindig sikerül nekik! A gyerekek leleményesen kitalálták, hogy segítendő nekem a viaskodásban és a lehetetlennek tűnő feladatban, azaz abban, hogy a zoknik párosával érkezzenek a szekrénybe és onnan párosával is kerüljenek elő, szóval kitalálták, hogy levételkor a száruknál összefogják őket, mert ha a mosógépbe párosával mennek mosódni, akkor talán van esélyük arra, hogy párosával szárítódnak és párosával is jutnak el a szekrénybe, onnan pedig a célállomásra, azaz a lábukra. A lányok zoknijával még valahogyan elboldogulok, de valljuk be, a fiúkét áztatni, előmosni kell - esküszöm, csak kicsit szedem őket a párosításból szét, csak amíg gyorsan átsúrolom őket a mosószappannal és már zuttyannak is a gépbe, és egyre többször a teregetőn is párosával látom őket és néha-néha még a szekrénybe is (esküszöm!!!) úgy teszem be őket, de akkor nem értem, hogy miért van minden reggel óbégatás, hogy nem találok egy normális páros zoknit sem. Életem egyik legrosszabb reggele az volt, amikor elfojtott hangú matatás után 'a franciska végre egy pár, de ez meg lukas' felkiáltással ott állt előttem vádló tekintettel az egyik fiam és nem értette, hogy miért és én pláne nem értettem, hogy hogyan és miért. Gyerekként anyukámat mindig azzal bosszantottam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, esküszöm anyu, hogy ezt próbáltam erőltetni, és mégsem megy. A fiúk (fura, miért a fiúk a rendesebbek ebben a tekintetben?) kifejlesztették a következő taktikát: ha találnak egy rendes (értsd: normális színű, méretű, szabású és nem lukas) pár zoknit, akkor azt beviszik a szobájukba és az ágy alá dugják, hogy reggelente onnan vegyék elő őket és ne a szekrényből. Ha ügyesek, akkor néha egy hétre előre betankolnak, én meg csak ámulattal lesem az ügyletet: nekik miért sikerül ennyi zoknit párosan mozgatniuk?

enter image description here

Megszerettem a páratlan zoknikat, igaz, ennek a hóbortos, funkcionális nemtörődömségnek már csak itthoni környezetben engedélyezek létjogosultságot. A lányaimat nem zavarja....

Privát konyha(siker)

Bori Sikeres konyhák írásával már megint érzékeny pontra tapintott rá - bármelyik oldalon is álljon az ember: ha sikeres, akkor azért kell magyarázkodnia, ha meg nem, akkor meg azért. Paradox módon mindkét pólus magányra determinál (hangsúlyozom, hogy csak! determinál), hiszen aki sikeres, az nem tudja megosztani az örömujjongását, aki pedig nem, az nem mer beszélni a kudarcról, vagy legrosszabb esetben nekikezd hevesen irigykedni. Azt hiszem, megint a megértésnél, az elfogadásnál vagyunk, a másik tárgyként/perszonalitásként való kezelésénél. Az irigység, a rosszindulat nem kölcsönösségen alapuló viszonyrendszer, hanem a Te-ből áramló rejtett viszonyulás az Én felé. Ki nem mondott, láthatóan nem tudható, rejtett - éppen ezért fáj: fáj, mert csak érzi az ember, értetlenül fáj, mert csak a mosoly egy-egy görbülésében sejlik fel. Zavarba ejti az Ént, mert a Te nem hívja játékba, hanem játszadozik vele.

A képmutatóknak nem könnyű megbocsátani, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Tisztában vannak vele, hogy baj van az eredeti példánnyal.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 496. bekezdés

enter image description here

Tanulni egymástól. Megfigyelni (a szituáción kívül lenni és azt figyelni), ellesni (a szituációban lenni és azt figyelni) és alkalmazni (a látottakat új szituációban egyéni módon használni). Az ember legprimérebb tanulási formája. Fossey gorillakölykei. Goodall csimpánzkölykei. A saját gyerekeink. Ha okosak vagyunk, mi magunk.

Tanulom Boritól, hogy akkor is finoman tápláló vacsorát tálaljak az asztalra este, ha amúgy legszívesebben kihagynám az egész procedúrát. Miközben természetesen motiváló és azonnali sikerélményt hozó a dolog, feltéve, ha mindenki megelégedésére szolgált a menü. A bevásárlószatyrok megint tömöttődnek - már alig-alig jön be valami a kertből, de még próbálom nem a kamrában várakozó, vagy a mélyhűtőben lapuló dolgokat felhasználni.

Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer - aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 58. bekezdés

Jóllakatni a családot - sikerélmény. Mindennapi és mégsem átlagos. Munkafolyamat, ami csak akkor kerül reflektorfénybe, ha vendég érkezik a házhoz, ha a kívülálló hirtelen fénycsóvát vetít rá. Belelátás, beleszagolás a másik életébe. Bepillantás. Hírvivés.

A magánélet apró-cseprő örömei, fergeteges-látványos ünnepei ugyanolyan munkafolyamat eredményei, mint a szakmai életé. Sokan azt hiszik, a magánélet csak úgy zajlik magától. Neked könnyű, szerencséd volt! Kortárs szlogen, hogy manapság senki sem szeret dolgozni, mindenki mindent ingyen, előre csomagolva szeretne megkapni. Mintha mindenki úszógumival akarna a hullámokon lebegni, vagy karúszóval versenytávot úszni.
Hosszan lehetne ezt taglalni, jó is lenne egyszer ennek bonyolultságát végigsilabizálni, de fannisan rám tört a példaértékű, (tan)mesélhetnék: hevesen tiltakozom magyar órán, miszerint igazságtalan és nem helyénvaló, hogy én (ÉN!) négyest kaptam a dolgozatomra, mikor én (ÉN!) írtam a legjobbat! Elégedetlenség, harag, nem értés. A profi tanári válasz: igen, te írtad a legjobbat, de semmi munkád nem volt benne, csak a tehetség és kreativitás megmutatkozása volt, és igen, az osztályhoz képest és a tananyaghoz képest ez ötös, de önmagadhoz képest hármas, mivel jóindulatú és igazságos vagyok, megadom a négyest. Utáltam. Aztán megtanultam, hogy nem elég a szerencse, a tehetség (vagy csak rövid távon), mert folyamatosan jó értelemben az élet minden területe munkafolyamat, aminek kezdetén tényleg csak a puszta akarat és hit és a nemisértemmiértcsinálom belső késztetés van. Amikor reggel hatkor már a frissen ültetett gyümölcsfákat öntözi az ember, akkor nem mindig gondol arra, hogy húsz év múlva milyen érzés lesz onnan több kosárnyi termést szüretelni, de homályosan mégis ott van és ez elég, elég kell legyen. És igen, jó lesz mikor majd valaki a családból akkor azt fogja mondani, hogy de jó nekünk!
Azt hiszem, mi hittünk a tanárainkban és önmagunkban is. Különös szeretettel tisztelt német tanárunk azt mondta: ha minden nap megtanulsz száz új szót és úgy és azt tanulod, amit mondok, akkor meglesz a nyelvvizsgád. És persze, meglett. És igen, azóta mindenki szerint nagyon jó nyelvérzékem van. Ehhem.

Az emberek vágyai nagyon szerények és nagyon szerénytelenek lehetnek egyszerre. Mert ha valakinek az a vágya, hogy életben maradjon, ezt nem nevezhetjük szerénytelennek - föltéve, ha nem egy világégés közepette kívánja ezt.
Ancsel Éva Összes bekezdése, 65. bekezdés

Komolyan vettük magunkat és a világot.

Az öröm komoly dolog - halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
Ancsel Éva Összes bekezdése, 21. bekezdés

Janka lányom ugyanabba a gimibe jár, mint anno én. (Csókolom Tanárnő!). A biológia a nagy kedvenc. Tegnap hármas dolgozati eredményt kapott. Nem aggódom, egyszerűen tudom, ezzel még munkája van. Neki, magának, teljes komolysággal.
A szárnyai meg már úgyis megvannak.

Több embert ismerek, akinek szárnya van - igenis szárnya. Csak nem szoktak erről beszélni, nem is lenne helyénvaló. Még viselni is csak rejtve szokták, zakó, kabát vagy blúz alatt. Elvégre nem lehet fedetlen szárnyakkal villamosra szállni, még akkor se, ha nincsen tábla, amely kimondaná: "Szárnyakkal felszállni tilos!"
Ancsel Éva Összes bekezdése, 139. bekezdés