Trenír

Trenír, család, személyiség, szabadság

Anyámat látogattuk meg, ez önmagában egy trenírozás nekem: mindig igyekszem úgy hangolni magam, hogy ne legyek útban, ne legyek sok, úgy legyek ott, hogy ne lehessen észrevenni, ne legyek teher. Megszoktam, a mi kapcsolatunk ilyen, gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy véletlenül lettem. A nehézség nem ez volt, hanem hogy hogyan ne legyek ugyanilyen más kapcsolataimban.

A családunk kutyás család lett, először a kisebb öcsémék szereztek be egy goldie-t és fantasztikus, milyen szeretettel és következetességgel nevelik – igazi szerethető, kulturált családi kutya lett belőle, aki maga is akkor boldog, ha minél többen ott vagyunk körülötte. Amikor először jöttek hozzánk úgy, hogy tudtuk, már nem lesz egész nap a kertben, mert hideg van és ő benti kutya, kicsit aggódtam, mi marad a lakásból, mire hazaindulnak. Több volt, mint kellemes csalódás: öröm! Olyan érzés töltött el, mintha egy családtag került volna közénk, aki jól érzi magát velünk, akivel jól érezzük magunkat és valahogy többek vagyunk együtt, mint nélküle.

Anyám nagy nehezen nyugdíjba ment, minden előrelátható terv és átmenet nélkül, ami nem lett volna furcsa, ha vágyott volna rá, de éppen hogy nehéz volt neki elszakadni és a hiperaktív, komoly hatalommal járó pozíciót letenni.
Egy kis téblábolás után beszerzett egy méregdrága border collie-t. Egyrészt némileg számítottam rá, mert már tizennégy éve folyamatosan vannak pulijai és pillanatnyilag éppen csak egy maradt, másrészt nagyon meglepődtem, mert komolyan elkezdett beletanulni, hogyan is kell nevelni egy állatot (a pulik amolyan alter módon nevelődtek, a legszélsőségesebb Waldorf-szellemben, s végül szent meggyőződésükké vált, hogy nekik kell nevelniük minket). Szemmel láthatóan küzd, mert életében először nevel elvek szerint egy másik lényt és ugyan még nem lépett túl az idomításon, amit velünk, gyerekeivel is csinált, mégis határozottan vannak arra utaló jelek, hogy megvan az esélye, hogy egy másik élőlény személyiségét is figyelembe fogja venni, sőt, alkalmazkodni próbál hozzá. Gyönyörűen meg is fogalmazta, hogy azért ilyen nehéz, mert ő megszokta, hogy mindig az történik, amit ő akar, most pedig a kutya nem mindig azt akarja, így muszáj neki arra is figyelnie. Azért ide 65 évesen elérni nagy pirospont egy ilyen típusú személyiségnek és ezt nem kis iróniával, ugyanakkor nem is kevés tisztelettel mondom, mert biztos kutyanehéz lehet.

A napokban sokat jártunk a kutyás családtagokkal sétáltatni az ebeket és figyelemre méltó, milyen gyorsan és okosan alkalmazkodnak az állatok, mennyire akarnak tanulni, megfelelni – persze először jutifalatért, később már a gazdi elismeréséért, szeretetéért.
Ahogy figyeltem őket, mintha tükörbe néztem volna – mennyire bennem is megvan, hogy meg akarok felelni, várom a jutifalatot és cserébe megteszek olyat is, amihez akkor éppen nincs kedvem, de tudom, hogy a másik örül majd és valamilyen módon megjutalmaz érte és ha nem is a személyiségemből fakadt az adott tevékenység, mégis örülök majd, hogy cserébe szeretnek egy kicsit – ha nem is engem, de legalább a teljesítményemet.
Elkedvetlenedtem – vajon ilyen vagyok én? Pitizek, hogy kicsit vakirgálják a hasamat? Ennyi lenne a személyiségem? És igen, az anyámmal való kapcsolatomban ilyen vagyok, nincs mit szépíteni rajta, vele ez vagyok én: az idomított, jólnevelt, ügyesen trenírozott kutya, csak velem kevesebbet foglalkozik, mert mindig a falka peremén helyezkedtem el, a mostani kutyás családunkban is. Valahol biztonságos pozíció ez, mindig tudja az ember-kutya, mire számíthat, mert pontos helye van, kiszámítható, mi fog történni, mit reagál majd a gazda. Ha őszinte akarok lenni, van ugyan bennem még mindig keserűség emiatt, pedig sokat dolgoztam rajta, hogy ne legyen, ugyanakkor bele is nyugodtam, mert annyira már nem érdekel.

A pszichológia a tudomány és misztikum határán lévő tudásanyagával sokat segített nekem gimis korom óra, hogy megértsem, miért vagyok olyan, amilyen és hogyan lehetek több, jobb – ez egy életfelfogás nálam, az állandóan magasabbra törekvés, a személyiségem nevelése, a jobbá válni akarás. Nem görcs, hanem természetes, az igazi, nem trenírozott személyiségemből fakadó igény, igényesség, vágy a bennem lévő szépség és jóság kiteljesítésére (hihetném, hittem is, hogy ez egyetemes emberi igény, de már nem hiszem). Ehhez persze kell, hogy tudjam, honnan jövök és miért reagálok valamire így vagy úgy, mert rengeteg jó és még több romboló vagy bénító idomításban volt részem mostanáig. Persze ha hagytam, úgy kell nekem. Egy ideje a rombolást nem hagyom, menekülök azokból a kapcsolatokból, ahol ebben lenne részem, függetlenedni tudok, megerősödtem abban a hitben, hogy engem önmagamért is lehet szeretni, nemcsak a teljesítményeim okán. Ugyanakkor még mindig ott van a mélyben az alapvető, belém trenírozott kétely, hogy tényleg így van-e, elhihetem-e és a nyugodt, kiegyensúlyozott felszín alatt még tud néha fodrozódni ez az örvény.
Tökéletes biztonsággal csak a barátságaimban és a gyerekeimmel való viszonyomban tudom, hogy szerethető vagyok magamban is, a hülyeségeimmel, sőt, a magamban való kételyeimmel, gyengeségeimmel együtt is.
A barátaim és a gyerekeim látnak engem igazán annak, aki valóban vagyok, velük azért nem félek gyenge, buta, nehéz és béna sem lenni, mert velük nem falkában vagyok, nincs irányító fél, egyenlőség van, elfogadás, szeretet, nincsenek hatalmi viszonyok. Mondhatnám, hogy az anya-gyerek kapcsolatban vannak, mert valóban vannak is. De nem rombolóan vagy lehúzó módon hatnak. Én így tudok szabad lenni, így tudok én lenni, és erre alkalmas is vagyok: a szabadságra – bármilyen furcsa, sokan nem azok, láthatjuk családi vagy társadalmi szinten akár.

Nem említettem a szerelmet, pedig központi jelentőségű az életemben, mindig is az volt, rengeteget voltam szerelmes, igaz, hogy mindig másképp. Most érettebben vagyok, ami egyrészt azt jelenti, hogy tisztábban látok, másrészt azt, hogy mélyebben élem meg, ugyanakkor felszabadultabban, mint valaha. Mégis, a szerelemben is van erőviszony, ott is létezik a másik idomítása, alakítása, a másikhoz való idomulás, a másik igényeihez, akár ki nem mondott elvárásaihoz való alkalmazkodás. Nem jó, ha ez gúzsba köt, mert ebből fakad végül az apró önfeladások sora, amelyek miatt eltávolodnak a felek, hiszen az ilyesmiből idővel így vagy úgy, de menekül a lélek. Ha körülnézünk, többnyire ezt lehet tapasztalni, mert valahol a földön maradnak a kapcsolatok és a fizikai sík, legyen bármilyen izgalmas is, sosem elég hosszútávon az összekötődésre. Ha csak ez van vagy ez marad, természetesen előbb-utóbb más lesz izgalmas, hiszen az érzékeinkre aztán bőven hatnak az ingerek és ez egyébként nagyon jól is van így. Ami az elején motiváló erő és a másikra való igaz rácsodálkozásból fakad, az egy idő után lehet kiüresedett, mechanikus trükk, tartalmától megfosztott, megmerevedett gesztus a spontán játék, izgalom, öröm helyett. Megszokás, mert a figyelem már másképp működik, mert már nem a másikra figyelünk, mert azt hisszük, megismertük. Holott mennyire nem így van, mennyire nehéz valakit igazán megismerni, közel engedni és hagyni, hogy ő is közel engedjen. Ez mind idő, ez mind a másik felé irányuló energia és bizony kevesen képesek így szeretni.

Én közben hiszek abban, hogy létezik a szerelem úgy, hogy mindezeken túl mégis két szabad ember szereti egymást és az alkalmazkodás, a másik életébe való jóféle belesimulás tud úgy működni, hogy ennek az állandóan változásban lévő kiegyensúlyozottságnak a dinamikája a másik személyiségének a mély megértéséből és szeretetéből fakad és így teremti meg azt a szabadságot, hogy már magam választhatom, hogy alkalmazkodom és az ilyen típusú alkalmazkodás már nem önmagam feladása a másik elvárásának kedvéért, hanem szabadon választott és a személyiségemből, a másik személyiségéből és a közös szerelemből megteremtett szabadságon, egymás lényének és a saját lényünknek a tiszteletén, szeretetén alapul. Az biztos, hogy én erre törekszem, mert ebben hiszek. Hogy a másik ebben partner-e, az idővel úgyis kiderül. Már volt olyan, hogy az derült ki, hogy nem, és mégis maradt bennem bátorság tovább próbálkozni – valahol ez volt számomra a végső bizonyíték, hogy az az egy meghatározó viszonyom, amiben jólnevelt kutya-ember vagyok, mégsem szab nekem keretet, nem tud lehúzni erre a szintre, nem köt meg, hanem ezt a fajta átkot már megtörték azok a barátságaim, emberi kapcsolataim, amelyekben egy másik dimenzióban igazi ember vagyok, nem pedig egy jutifalatért kuncsorgó eb.

Jól mondja József Attila: „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. Én nagyon hálás vagyok azoknak a másoknak.

JELmezcsere

Befejeződött a Pekingi Téli Olimpia, és a farsang is hamarosan véget ér. Már a farkán taposunk. 4 évente ez a két esemény egybe esik. Így volt ez 1984-ben is. Izgatottan lestük a közvetítéseket. Szerencsénk volt, mert ugyanabban az időzónában voltunk, így valós időben követhettük az eseményeket. Sőt, ilyen közel még nem is volt hozzánk olimpia, mert a szomszédos országban, Jugoszláviában, Szarajevóban rendezték. Rám a legnagyobb hatással a bobverseny volt. Soha nem láttam még ilyet. Egy retro karosszériájú kapszula, benne 2 vagy 4 ügyesen beugráló mukival, száguld le egy kanyargós jégcsatornán.

enter image description here

Hetedik osztályosok voltunk, és azon agyaltunk, hogy minek öltözzünk be a farsangi bálon. Olyasmit szerettünk volna, amibe mindenki szerepelhet. Szerintem az osztályfőnökünk találta ki, hogy legyünk a Szarajevói Téli Olimpia. Az ötletet lelkesen fogadtuk. Kiosztottuk, hogy kinek mi legyen a sportja. Évi és Tibi jégtáncos, Kriszti, Tomi és Csabi síelő (nem cizelláltuk sífutóra, vagy síugróra, vagy műlesiklóra, síelők és kész), Pityu szánkós volt. A lányok közül öten görög szüzek voltak, akiknek lepedőből készült tóga és zöld filcből babérkoszorú. Hullahopp karikákat színes kreppel vontuk be, és így emelték magasba az olimpiai öt karikát. Az összes „maradék” fiú hockey csapat lett. Vajon én ki voltam? Naná, hogy bobos! Apukám először nem értette mit akarok. Mondtam neki, hogy ő olyan ügyes, hogy biztosan tud nekem bobot csinálni. Hát, jól kiakadt. A rengeteg munkája mellett pont ez hiányzik neki, hogy ezzel vacakoljon. Azt kérdezte nem akarnék-e inkább versenybírónak öltözni. De én ragaszkodtam a bobhoz. Így mérgelődve, de nekiállt. Egy fa keretre 4 kereket szerkesztett, meg tolókart. A bob orrához egy furnérlemezt hajlított meg, amit fényes alufóliával vontunk be, és ha jól emlékszem, sárga szigetelőszalaggal egy nagy 7-es rajtszámot ragasztottunk rá. Évi síoverálját vettem fel, és Kardos Laci bácsi motoros bukósisakját kértük kölcsön. Az illúzió tökéletes volt. Arra már nem emlékszem, hogy milyen zenére vonultunk be, de gyanítom valami olimpiás muzsikát vettünk fel a TV-ből.

Arra viszont vélekszem, hogy ezen a farsangi bálon szerettük volna bevezetni, hogy a felvonulás után maradjon mindenki a jelmezében. Nos, valszeg megsültünk volna a síruhákban, így még szerencse, hogy senki nem tartotta be. Nem tudom, hogy készült-e ezenkívül másik fotó, de bármikor, ha ez a kezembe kerül, újra az a mámorító érzés kerít hatalmába, ahogyan közösen készültünk, összeadtuk egymásnak a göncöket, terveztünk, készültünk és szerepeltünk. Örök emlék marad.

Zsiga 4. osztályos. A farsangi bálon neki is ajánlgattuk, hogy öltözzön gyorskorcsolyázónak, vagy biatlonistának. Ő döntött, hogy Petőfi Sándor szeretne lenni. Délután megtanulta a Nemzeti dalt. Nagy, kihajtott gallérú fehér inget, fekete sujtásos mellényt adtunk rá kokárdával. Szemceruzával bajuszt és szakállt rajzoltunk neki. Jót játszottunk, amíg elkészült. Másnap teljes harci díszben kiállt az osztály elé, és elmondta nekik a verset.

Virág 6. osztályos. Farsangi bál helyett korcsolyázni mentek a műjégpályára. Kérdeztem tőle, hogy miért nem akar beöltözni. Azt mondta ő beöltözne, de az osztálytársai nem akarnak. Mondtam neki, hogy akkor a korcsolyázáshoz öltözzenek be. Kendőkből csinálok neki tépett kűrruhát, mint a műkorcsolyázóknak van. Vagy vegyenek fel színes parókákat, hogy legyen valami farsangi hangulat. Azt mondta, hogy halálosan beégetem, ha ilyet merek csinálni. Sajnálom. Őket. Egy nagy élménnyel, és egy felejthetetlen emlékkel lettek kevesebbek. Nem tudom, hogy mivel lehetne a kamaszokat ráébreszteni, hogy mérhetetlen útkeresésük és önmarcangolásuk közepette, magukat fosztják meg egy csomó jó élménytől.

Örülök, hogy én sokáig lehettem gyerek, és örülök, hogy az ilyen emlékek összekötnek az osztálytársaimmal. A gyerekeimnek is ezt kívánom.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Citius, altius, fortius!

Nézem az olimpiai közvetítéseket. A biatlont és a sífutást különösen szeretem. Jók az egyéni versenyek, a tömegrajtosok, az üldözésesek, a váltók. Ahogy figyelem a váltókat, jól eső bizsergéssel jutnak eszembe a sportolói élményeim. Igaz, baromi régen volt, de amikor gimis voltam, én magam is „élsportoló” voltam. Na, ez egy erőteljes túlzás, de az igaz, hogy versenyszerűen űztem a tájfutást. Olyan megyei, meg egy-egy verseny erejéig országos szinten is.

Monspart Saroltáról már akkor is hallottam, de sok közöm nem volt ehhez a sportághoz. Egészen addig, míg az osztályfőnökünk nem kezdett el toborozni bennünket. Mivel matek-fizika szakos volt, egészen fogyaszthatónak tűnt egy olyan sportág, amihez nem kell évtizedes aktív sportolói előélet. Gondolom az is számított, hogy az atlétikus adonisz is jelentkezett, akit igen szívesen fikszíroztam. De a fő szempont az a súlyos lelki teher volt, amit még hetedikben akasztott rám Betti néni, aki azt mondta, hogy Krisztikét nem szívesen vinné el a vándortáborba, mert olyan gyengécske, hogy attól fél nem tudnám végig csinálni. Ezt nem dolgoztam akkor még fel. Kimaradtam egy szuper táborból emiatt. Így kapórajött, hogy végre bizonyíthatok.

Laca, a gimis osztályfőnökünk még arra is rávett bennünket, hogy 50 km-es teljesítménytúrára menjünk. Ez volt ám az igazi erőpróba! 50 km-t gyalogolni 12 órás szintidő alatt. 15 éves voltam, amikor először megcsináltam. Igaz, hogy 40 km után már nem voltam se élő se holt, de az az eufória, amit a célba érkezés után éreztem, mindent megért. Annyira belejöttünk, hogy az utána való években még kétszer megcsináltuk. A legjobb idő 8 óra volt, de akkor futottunk is.

Ez már elég lett volna ahhoz, hogy megbékéljek magammal, és elhiggyem, hogy kicsi, de erős a bors. A tájfutás azonban új lehetőségeket nyitott meg előttem. Találtam egy olyan sportágat, amiben a fizikai erő és a szellemi képesség kombinációjával egész látványos eredményeket lehetett elérni. Azaz jól lehetett az egyik hiányosságát a másikkal kompenzálni. Mert mondjuk futni már akkor sem szerettem túlzottan, viszont igen jól tájékozódtam. Így, ha jól megterveztem a térképen az útvonalat, akkor a lehető legkevesebbet kellett futnom.

Ez a stratégia olyan jól sikerült, hogy kezdettől fogva dobogós eredményeim lettek. Persze azért nem volt ennyire egyszerű, ugyanis az első féléves versenyszezonban annyira izgultam indulás előtt, hogy teljesen rosszul voltam. Volt, hogy rajtolás előtt, még hánytam is izgalmamban. Nem tudom mitől féltem. Talán, hogy eltévedek, vagy, hogy nagyon leégek a többiekhez képest. Akkor sem tudtam, most se tudom. Amikor már elindultam a futamomban, elmúlt, de amíg odaértem, hát az egy tömény stresszforrás volt. Az első félév kellett ahhoz, hogy rájöjjek, jó vagyok. Amikor ez az átbillenés megtörtént, végre élveztem a versenyzést. A startnál megélt rosszullét egy éber, felspanolt, bizsergető tudatállapottá változott. Magam imádó önmagam pedig megkapta azt az elégtételt, hogy a gimis csapatban én voltam a legjobb.

És itt ér össze a történet a mostani olimpia figyelésével. Ugyanis pontosan tudom, hogy a váltóversenyekben mindig a legjobb ember a befutó, mindig én voltam. Mert a többieknek az eredményét a befutóember tudja vagy könnyedén befejezni, ha ők is jól mentek, vagy menteni, ha nem sikerült úgy az ő versenyük. Az üldözéses versenyeket nézve is feléledtek a régi emlékeim, amikor a több napos Hungária Kupán az utolsó napi indítás a korábbi eredmények összesítéséből jött. Így akit a pályán az ember utolért, azt már legyőzte. Mámorító érzés.

Már csak az emlékeimből élek. Bár 2014-ben a Szocsi Téli Olimpiát nézve hatalmába kerített megint a győzni akarás. Elnéztem Ole Einar Bjørndalen norvég biatlonistát, aki negyven évesen olimpiát nyert, és megirigyeltem. Nem az aranyérmét, hanem azt a bizsergető érzést, amit az ember a rajtban érez. Ezt akartam újra érezni. Jó mi, a legelején szenvedtem attól, hogy túl stresszelem az indulást, 25 évvel később meg szomjaztam az izgalmat. Elkeseredtem, mert be kellett látnom, hogy az életben nem leszek még zs-kategóriás biatlonos sem. Aztán végre eszembe jutott, hogy hiszen van nekem egy sportágam, amiben akár még újra rajthoz is állhatnék. És láss csodát! Tényleg elkezdtem újra versenyezni 2014 tavaszán. Megkerestem a baranyai tájfutó versenyeket, és beneveztem a nyílt kategóriába, azaz a „szép, hogy eljöttél”-mezőnybe. Zoli jött a gyerekekkel, addig ők medvehagymát szedtek vagy pücskörésztek az erdőben, én pedig újra ott álltam a rajtban. Az érzés mámorító volt, különösen azért, mert zéró felkészüléssel, meg egy erősen beívódott méretarány-emlékkel indultam. A zéró felkészülést a másnapi izomlázzal kellett megfizetnem. A közben megváltozott méretarányt pedig a plusz távokkal, amiket azért kellett megtennem, mert sose ott voltam, ahol gondoltam. A régi méretarányok beivódtak a zsigereimbe. Ezért nem tudok például távolságot megbecsülni a turista térképeken se, mert a 15000-es térképet fotózta be az agyam. Ezeken csak a turista jelzéseket tudom lefigyelni, de a távokat nem. Szóval a mai tájfutó térképeken áttértek 10000-es méretarányra, ami nekem kínai. Régen tudtam, hogy körülbelül mennyi futás után kell ott lenni annak a leágazásnak, amit keresek. Most meg semmi. Persze mondhatnánk azt, hogy fussak, amíg oda nem érek, de a jó tájfutó a legritkábban fut az utakon, hanem iránymenetben átvág mindenen. Addig amíg éreztem, hogy kb. mikor és hol kéne kiérnem jó is volt, de most reménytelennek látszott.

enter image description here
Az első újrakezdett verseny

Az első jó pár keverés után be kellett látnom, hogy a biztonságra játsszak, és inkább maradjak az utakon. Meg azt is szomorúan vettem észre, hogy a diákkori versenyzéshez képest olyan, mintha akkori önmagamra felszerkesztettek volna 4 darab, egyenként 5 kilós lisztes zacskóból készült mellényt. Nem a legkényelmesebb bozótruha.

De aztán valahogy belejöttem, és néhány verseny múlva második-harmadik helyeket értem el ebben a díszpinty kategóriában. A legjobb az volt, amikor egyszer a Virágot is rábeszéltem, hogy jöjjön velem végig a pályán. Drága kislányom, olyan 5 éves forma lehetett. A rajt előtt vidáman szaladgált két fa között, aztán végig állta velem a rajtolást, és elindultunk. Az első dombra felérve már sírva fakadt, hogy ő nem tud ennyit futni. Mondtam neki, hogy pedig muszáj lesz, mert itt vagyunk az erdő közepén, és innét jó lenne kijutni. Borzasztó dilemma volt. Keménykedjek vele, és kínozzam végig, vagy adjam fel a versenyt. Azt mondtam neki, hogy elhiszem, hogy ez most nagyon rossz neki, de ha csak azért sír, mert ez neki nem tetszik, az nem segít nekem. Akkor sírjon, ha baj van. Hatalmas lelkével erőt vett kicsi testén és összeszedte magát. És mentünk és mentünk tovább. Gondoltam megbékélt a helyzetével, amikor az utolsó pont környékén mondtam neki, hogy kétféle dolgot tehetünk: átvágunk ezen az erdőn, és kevesebbet kell futnunk, vagy maradunk ezen az úton, és kicsit többet kell mennünk. Azt mondta maradjunk az úton. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire félhetett ott az erdő közepén. Hamarosan dicsőségesen beértünk a célba. A fiúk már vártak ránk és szurkolással biztattak bennünket. Nem tudom, hogy mi történt aznap, de a nyílt kategóriában annyit kevertek, hogy mi Virággal harmadikak lettünk. Amikor az eredményhirdetésre kiszólítottak, vittem őt is magammal, és boldogan mondtam mindenkinek, hogy ez az első versenye. A szervezőktől kapott egy csokit. Az öröme leírhatatlan volt. Hazafelé menet azt kérdezte mikor jövünk legközelebb.

Nem mentünk többet. A boldog otthon töltött évek után az őszi versenyszezon idején már vissza kellett mennem dolgozni, így a hétvégéim felértékelődtek. Vagy házimunkával, vagy közös családi programmal, vagy munkával teltek. Ugyan néhány évig még munkaköri feladatom volt, hogy havonta egyszer gyerekeknek vezessek túrát, de ezek játékos ismeretszerzésről, a tájak felfedezéséről és közösségépítésről szóltak. A másodszorra felfedezett versenyzés ismét a szép emlékek közé bújt. Már csak az olimpiák idején, de érdekes, hogy csak a télieknél jön elő, jut eszembe a pompás múlt.

A gyerekeim jó viszonyban vannak a sporttal. Virág olyan kitűnő tanulási- és utánzási képességekkel bír, hogy akármilyen sportágba kóstol bele, rövid idő alatt megtanulja a mozdulatokat, technikákat. Tökéletes élsportoló lehetne belőle, de nem akar ennyire elköteleződni. Amiben kitartó az a lovaglás. Minden más sportágban kiemelkedő képességű tömegsportoló. Mondtam is neki, hogy olyan, mint Barbie a mesében: úszik, búvárkodik, korcsolyázik, síel, szánkózik, bicajozik, lovagol, görkorizik, röplapdázik, kézizik, tollasozik, balettozik, cheerleadingezik, teljesen mindegy mibe fog bele, meg tudja tanulni.

Zsiga más karakter. Ő sportágat választott magának, és AZT akarja csinálni JÓL. Jiu jitsu-ra jár már 5 éve. Harcművész, és bajnok szeretne lenni. Versenyekre jár. Borzasztóan izgul előtte, hányingere van a verseny előtt. De elszánt, és megy, és hetente kétszer edz, és folyamatosan tanul. Japánba szeretne eljutni, hogy mégjobban elmélyedjen ennek a sportnak a filozófiájában is. A karantén ideje alatt a sportérdeklődése bővült a pingponggal is. Így most oda is jár hetente kétszer. Ott is versenyzik már. Borzasztóan izgul a verseny előtt, de vonzza a remélt siker. Gyűjti az érmeket, néhány havonta átszámolja, hogy mennyinél tart.

Engem le is írt, mert olyan kicsit öreg, kicsit szétfolyós, kicsit tohonya anyuka vagyok. Nem is nagyon érti, hogy a tesis apa hogyan tud ezzel az anyával együttműködni. Aztán egyik alkalommal, amikor otthon voltunk Bogláron, véletlenül kezembe került a régi dobozom, amiben a térképeket és az érmeimet őrzöm. Mondtam neki, hogy nézd Zsiga, itt vannak az én érmeim. Csodálkozó szempár meredt rám. Nem értette amit lát. Mondtam, hogy nézze meg, itt vannak az én érmeim, amiket akkor kaptam, amikor még én is versenyeztem. Megbabonázva vette a dobozt a kezébe, és számolni kezdte az érmeket. Döbbenten állapította meg, hogy a dobozban több érem volt, mint amennyit ő itthon a Virágéival és az apa mostanában szerzett, valamint a saját érmeivel összeszámolt. Áhítattal nézet rám. Azt kérdezte, hogy anya ez hogy lehet. Mondtam, hogy nem voltam mindig ilyen. Volt nekem is aktív korszakom. Nem gondoltam, hogy az érmeim valaha arra is jók lesznek, hogy a kisfiam szemében más megítélés alá essek. Most az a célja, hogy elérje az én érmeim számát. Ez is egy jó motiváció, de nekem az ad némi elégtételt, hogy amikor éppen leírt, hogy én milyen nyomi vagyok, saját magának juttatja eszébe, hogy de hiszen mennyi érme van az anyának, azért ő is valaki.

Sosem lehet tudni, hogy a sport az életedben mikor és miben fog segíteni rajtad: Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Fergeteges február

Sosem gondoltam volna, hogy ezt a két szót valaha is egymás mellé illesztem, ugyanis világéletemben utáltam a februárt, méghozzá szívből. Unalmas hónap, feleslegesen hosszú még úgy is, hogy rövid, minden ünnep mögöttünk van már ilyenkor, felfogtuk, hogy eljött az új év és már nem örvendezünk ennek nap mint nap, sőt, talán egyáltalán nem, hiszen az új év új gondokat is hoz. A tavasz még messze, hideg van és szürkeség és semmi sem történik, csak vár az ember, hogy kisüssön végre a nap és elkezdjen éledezni a természet. No meg hogy végre miniszoknyát lehessen majd húzni – mint tudjuk, egy nőnek ez fontos, de mint tudjuk, az uraknak is. Szóval mindig úgy gondoltam, a lehető legértelmesebb módja a február eltöltésének az (lenne), ha az ember erre a hónapra (de akár március első felére is) szépen fogja magát és kiköltözik valami napsütötte tengerpartra és majd amikor már nagyon muszáj, hazajön – D vitaminnal feltöltve, kipihenten, ragyogón, tettre készen.

Ábrándozni szabad, sőt, kellemes, sőt, igenis hasznos, de természetesen legtöbbször beleér az ember ujja a bilibe, ahogy anyám mondaná. Nekem eddig még minden februárban beleért, szétfoszlott a tengerpart képe a napi teendők közepette – ezek is tudnak tengernyien lenni, csak éppen az egy másik tenger... Mondhatni, parttalan. Ettől függetlenül úgy döntöttem, egyszer majd lesz fantasztikus február is, csak ki kell várni – el fog jönni az alkalmas pillanat, azaz az alkalmas február.

El is jött két éve az a bizonyos fergeteges február, aminek a fergetege ma is tart és boldogsággal tölt el, akármilyen hónap is van éppen. Szerelmes lettem, ilyen egyszerű és éppen februárban – na ez nálam az elképzelhetetlen kategóriába tartozott korábban. Mármint hogy februárban ilyen gyönyörűséges dolog is történhetik. Igazából akkoriban az is az elképzelhetetlen kategóriában volt, hogy valaha is szerelmes leszek megint, már addigra el is felejtettem, mit jelent ez (ah, de szép példája lenne ez az angol régmúlt igeidőnek!), ráadásul teljesen váratlanul ért, azóta is ámulok. Ámulok azon, hogy ilyen létezik, hogy ő létezik és éppen így, hogy most együtt is létezünk és éppen így. Persze minden szerelem ilyen, mindig mindenki ámul és lebeg, amikor benne van, nem is lehet már olyat írni a szerelemről, amit más ne fogalmazott volna meg, ráadásul szebben és jobban, mint mi magunk. Mégis azt érzi az ember, hogy ez olyan egyedi és megismételhetetlen, hogy a hála és az öröm szinte szétfeszít akár amikor élem, akár amikor eszembe jut, hogy mit is élek éppen. Valószínűleg ezért érzi a szavak embere (asszonya), hogy írnia kell róla.

Pedig valójában az egész nagyon egyszerű és leírható akár pár szóval. Amikor megtalálod azt a vállgödröt, ahova a fejed tökéletesen illeszkedik, amikor hozzábújsz. Amikor rád néz és tényleg csak őt látod. Amikor megölel és minden egyes ölelésben átfolyik rajtad az érzés, hogy a tökéletes helyen vagy a tökéletes időpontban. Amikor megsimít és robban a szikra megint, újra és újra. Amikor megcsókol és a csók ideje alatt igaziból megszűnik a külvilág. Amikor megpuszilja a tenyeredet vagy a kezei közé fogja az arcod és a gyengédségnek a parttalan hulláma tölt el. Amikor százféleképp gondoskodik rólad és ez neki természetes és jó. Egyszerűen: vele te vagy A Nő.

Ha olvasná, persze megmosolyogna, netán a homlokát ráncolva bosszankodna, mert minek is ezt leírni – a szó tényleg kevés, tényleg sosem olyan, mint a valóság, amit éppen élünk. Ez engem nem zavar, sőt, éppen hogy ezt a kifejezésmódot találom a magam számára valóságosnak. Leírni, elmesélni, a világba kiabálni pedig muszáj, mert akkora boldogság, olyan öröm, energia, jóság, hogy képtelenség egy nőnek az ilyet magában tartani – így is sugárzom százfelé, áramlik körülöttem a sok jó: ez a nők angyali, teremtő vagy éppen démoni oldala (mikor mire használjuk, ugye, az erőnket), de közben fecsegek is, karattyolok, a nőtársaimmal vihogok és csacsogok: ez meg a hétköznapi, tevékeny, földhözragadt énem. Ami most azt mondatja velem, hogy eleget lebegtem itt a szép szavak ködében, ideje kivenni a barackos pitét a sütőből. De azért rikkantok még egy utolsót: szuper és köszönöm, hogy azóta is fergeteges a február!

enter image description here

Útban lenni

Ízlelgetem az útban valami felé kifejezést.
Amikor az úton lenni valami cél viszonylatában, annak kijelöltségében értelmeződik. Amikor tekintetünk előre tekint az állomásig és az innen-től az addig-ig kijelölt útszakasz eseménytörténéseinek helye ebben aktiválódik.
Útban Ellend felé át kell menni a kisfenyvesen, aminek története, eseményei vannak, lokális tudás, narratív aktusok tapadnak hozzá.
Útban mindig csak valami felé lehetünk, úton konkrét cél nélkül is, ennélfogva az úton lenni végtelensége szabadságként aposztrofálódik, nem egyértelmű irány jelleggel bír.
Útban Calico szellemváros felé, a Pine Creek Road-on immár (egy elfogyott út végén, szinte a semmiben kellett megforduljak) visszafelé haladva, egyszer csak arra eszméltem, hogy Balázs a legnagyobb nyugalommal kamerázik (https://www.youtube.com/watch?v=p33XeCwp5P0&t=36s).... Ott az útban, abban a szakaszban természetes nyugalommal, mondhatni hidegvérrel döntöttem: mindenki kiszáll, Balázs a szakadék szélére áll jelezni a véget, én pedig Jolánnal a pocakomban megcsinálom. Fellélegzés, haladás, és annak tudatosítása, hogy mi is történt. Csak a szállodába érve éreztem, hogy már semmihez sincs erőm....
Abban az autóban feketén-fehéren tudtam, hogy nemcsak részese, hanem szemlélője is vagyok a saját életünknek. És persze a legnagyobb (ön)kritikusunk is.

Úton lenni

A Faluság mostani bejegyzései közül sok az úton levésről szólt, legalábbis nekem, akinek alapból nagyon fontos ez a szimbolikus téma. Mielőtt azonban bármi eszembe jutna, amit le is akarnék írni: a legjobb élmény volt Balázs videójával találkozni megint, azzal a bizonyos Pine Creek Road-féle utazással. Imádtam azt a videót és most is imádom. Gyönyörűek a fények, a valós időben haladás, a tudat, hogy ott olyanok utaznak éppen, akiket nagyon szeretek és akik akkor nekem nagyon hiányoztak – én akkor arra is fel voltam készülve, hogy soha többet nem jönnek haza és ki tudja, mikor látjuk egymást megint.
De hazajöttek, aminek csak azért nem örülök, mert meg vagyok róla győződve, hogy mindazt az értéket, amit teremtettek, teremtenek és teremteni fognak, sokkal barátságosabb, fogadókészebb és inspirálóbb közegben is megtehetnék. Önző módon mégis örülök, persze, hogy itthon vannak, hiszen az én világom az ő világuk nélkül egyáltalán nem lenne teljes.
A videó most is ugyanazt a hatást tette rám, mint korábban: elmerengtem, belefeledkeztem (egyébként nemcsak a látványba, hanem a zenébe is), és többek között azért is fogott meg az egész nagyon, mert nekem a fekete-fehér látványvilág mindig is többet mondott, mint a színes – valahogy jobban tudok a lényegre koncentrálni így.
Azt hiszem, ez még gyerekkoromból jön, amikor nagyanyámék fekete-fehér tévéjén néztük a Szomszédokat vagy a Dallast és apám amatőr művészi fotózása legjobb darabjait is fekete-fehérben hívtuk elő, mégpedig az ő saját fürdőszobájában.
Na, arról egy külön bejegyzést lehetne írni, milyen is az a csodaélmény, amikor a fehér papíron megjelenik valami és abból a valamiből egy kép lesz és miközben vegyészkedünk a majdnem teljes sötétben és érzésünk szerint éppen újrateremtünk egy világot, mi mindenről lehet beszélgetni, mennyire el lehet merülni valakivel egy közös világban arra az időre. Nagyon szerettük egymást. Akkor. És erre jó emlékezni.
A barátaim meg a családom mindig nagyot néznek, amikor éppen rácsodálkoznak, hogy nekem az okostelefonom kijelzője is fekete-fehérre van állítva. Többnyire elsőre megütköznek a dolgon, mert hogy mi van már, ez elromlott? Aztán általában kiröhögnek, hogy micsoda hülyeség ez és persze szeretettel rám hagyják – nem ez az első és egyetlen furcsaság, amivel szolgálni tudok. (Amúgy csak mondom: az én telefonomat három év elteltével is tök ritkán kell feltölteni, mert így kevesebbet fogyaszt… És különben is, ha valamit színesben akarok látni, arra ott van a valóság.)

Úton – van egy ilyen Kerouac regény is, egy időben sokat olvastam, de az élmény nem lett az enyém, nem adott annyit, amennyit reméltem a legendás hírnevéből meg az apám iránta érzett rajongásából. Viszont az, hogy az ember úton van és mifelé, milyen úton, mennyi csavarral meg kurflival és buktatóval vagy ahogy Balázs írta, esetenként visszafordulásokkal, az számomra alapélmény, mindig is ezen a metaforán keresztül tekintettem az életre.
Ebben megint benne lehet, hogy rengeteget jártunk apámmal túrázni, de nem ám valami értelmes kiránduló módjára, akinél van térkép meg tájoló, netán víz és szendvics vagy egyéb majszolnivaló – ennek egy részéről apám azt sem tudta, mi az, szerintem a vízről sem… A lényeg az volt, hogy elindulunk az erdőben egy úton, aztán majd kijutunk valahova és útközben fényképezünk meg dumálunk, amikor pedig alkalom lesz rá, bemegyünk egy kocsmába, végül pedig valahogy hazaérünk. És így is lett, ebben az országban ugyanis nem lehet eltévedni az erdőben, legalábbis apám felfogása szerint, mert neki az eltévedés annyit jelentett volna, hogy nem találunk kocsmát. Találtunk mindig, tehát sosem tévedtünk el. Gyerekként persze néha unalmas volt, hogy apám a fűben fekszik és egy semmi kis virágot bűvöl a kamerájával húsz percekig, de egyrészt mindig rátaláltunk valamilyen varázslatos látványra, ami engem is elbűvölt, másrészt egy gyerek a természetben, ha ehhez van szokva, nem tud unatkozni, mert mindenhol van egy furcsa bogár, csokorra való vadvirág, beleesni való patakocska, fura alakú kavics vagy ilyen kis apróság, amivel el lehet ütni az időt, amíg az atya fetreng a szent cél, azaz egy különleges beállítás érdekében.
Emlékszem, egyszer a Mátrában egy szakaszon rátaláltunk egy lila erdőre és nem azért, mert én is kaptam valamit elinduláskor a kocsmában, hanem tényleg lilás volt a fák kérge és ahogy egy csoportban ott álltak az úton és átszűrődött a lombkoronákon a napfény, egyszer csak lilás derengésben találtuk magunkat és olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt erdő, ahol mindjárt manók is felbukkannak, nagyon élveztük. A képeken otthon aztán nem látszott az egészből semmi és nem azért, mert fekete-fehér film volt befűzve aznap. Talán tényleg varázslat volt.

Most, hogy itt az év vége, megállapíthatom, hogy olyasmik történtek itt a második részében, amelyek megint új utak felé indítanak a következő évben. Ezeket az utakat elkezdtem megalapozni, de még a jövő év is alapvetően a további alapozásról szól majd, mire a sok vakvágány és tévút meg visszafordulás és kanyar után valóban egy stabilan járható és jól látható úttá válik majd. Aztán lesz belőle egyszer csak egy kitaposott ösvény és egy kereszteződésnél újból választani kell, merre tovább. Szeretem ezt és izgalmas, jó érzés tudni, hogy még messze a cél. (Ami remélhetőleg nem egy kocsmába vezet a végén.)

A Faluság kedves Olvasóinak és működtetőinek (akik most már igen számosan vannak) szeretettel és vidáman kívánok örömteli útkeresést a következő évre!

Tér és idő: II. A tér

A tér – életünk tere – úgy tűnik, legalább annyira kulcsfontosságú mint az idő, és igazából éppen olyan megfoghatatlan és plasztikus, mint annak elfolyó szimbólumai Dali képein.

Életünk terét – jó esetben – magunk is alakítjuk vagy teremtjük és nem feltétlenül fizikai értelemben. És ez a tér változhat, sőt változik is! Szerencsés esetben a külső (fizikai) tér – és a magunkban kialakított belső tér, ha nem is tükrei, de jó kiegészítői egymásnak. Persze az utóbbi kialakításához idő, elmélyülés és sok esetben – mint az enyémben is anno – bizonyos kényszerítő külső körülmények is szükségeltetnek, melyek nem feltétlenül örömteliek egy kamasz számára. De, ahogy a közmondás tartja, minden rosszban van valami jó! Mert ez a belső tér mindig velünk marad, velünk vándorol élethelyzetről élethelyzetre, és a változó külső tér ellenpontozásaként még akkor is mindig otthonosnak és ismerősnek hat, ha velünk együtt szinte észrevétlenül, de folyamatosan átalakul.

Létezésünk fizikai tere már keményebb dió.
A tér/távolság fogalma nem a kilométerek számából, hanem annak áthidalhatóságából nyeri értelmét. Nekem olybá tűnik (persze ez szigorúan egyéni tapasztalat) valamilyen ismeretlen algoritmus hatására hol kitágul, hol beszűkül. Olykor a messzi a szomszéd falu, mert nem visz oda út, busz vagy éppen bezár a járvány, máskor meg a kontinens túlsó vége sem az, mert Pesten laksz, közel a repülőtér és sok az olcsó 'fapados'. De időszakosan (legyen az néhány hónap vagy néhány év) még egy világvárosban is be-beszűkül az ember létezése az otthon és munkahely közötti ingázásra. A mókuskerék.

Ugyanakkor életünk fizikai terének, tereinek nem csak külső korlátok szabnak pulzáló határt, hanem mi magunk is. Vannak időszakok, amikor arra érzünk késztetést, hogy meghódítsuk a távolságot, hogy a 'Tér' minél nagyobb szeletét ismerhessük meg, és tegyük 'belakott' terünk részévé, máskor pedig önként "bezárkózunk" és közvetlen fizikai életterünk kialakítása vagy átrendezése, újraértelmezése és újra belakása válik elsőrendű fontosságúvá.

Hódító kalandorok és birodalomépítők. Ezek vagyunk. Ki-ki a maga módján.

Diavetítő

Visszaolvastam a faluságos bejegyzéseket.
Van, hogy máshogyan írnám, máshogyan szerkeszteném.
Van, mikor meglepődök, mennyire jól sikerült megírni, lefotózni, megzenélni.
A Balázs készítette diavetítőt nagyon szeretem, lassú és elmélyülő olvasást kívánok hozzá, aztán majd valamikor folytatjuk.

(Technikai megjegyzés: a szövegeket a bal felső sarokban lévő nyíllal lehet léptetni, alatta a képanyag véletlenszerű kiválasztásra lett állítva.)

Úthasználati érzelem

Mikor az egyetemen az intertextualitásról tanultunk, folyton az járt a fejemben, hogy az életünk, mint élet-textualitás is leírható: a privát és publikus történeteink, az általunk írtak vagy éppen rólunk szóló szövegmontázsok, a fő- és mellékszerepeink, a konyhaasztalon hagyott cetlijeink, vagy a családi közösbe írt viber-üzeneteink beleszövődnek más megnyilvánulási területeinkbe is. Látva vagy láthatatlanul. Ruha transzfereink folytonos ölelkezése retorikai vektorainkkal fűszerezve.

enter image description here
Pillanatnyi lámpafény


hang: Kovács Jónás

A kanyarok előtti készenlét arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolhassuk a reflektort, nehogy elvakítsuk a szemből jövőt. Belátásaink.

2021. november 23.
Kedves Családi Állatfajtáim (Familicus Animalicus)!
Remélem a vacsora megelégedésükre fog szolgálni: bulgur, meggymártás és zöldséges csevapcsicsa, mely utóbbi a hűtőben egy szögletes tálcán alufólia alatt található. Kevés olajon a palacsintasütőben kéretik aranybarnára sütni mindkét oldalát - Jónikám, ez neked áll leginkább testhez. Lányoktól kéretik a szokásos: függöny, világítás, feltakarítás.
Mindenkinek: esztétikus környezet megőrzése, használati amortizáció minimalizálása.
Fontos: a fürdőt úgy hagyd magad után, ahogyan én találni szeretném. Ehhem.
Tanuljatok is, pihenjetek is. Sietek haza. Hívlak, amikor tudlak. Nagyon szeretlek titeket.
Ui.: ha elfelejtitek, hogy miket kell csinálni, olvassátok el többször az üzenetet!

Anita útja (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/uton) az enyém is volt már. Az új aszfalt terítője alatt ott mesél a régi döcögős is: a reggeli ködben a vadasparkban lakunk érzés, ahogyan számoljuk, kikkel is találkozunk egy koranyári reggelen: az út szélén ücsörgő róka, a legelésző őzsuták csapata, a faluból kivadult macskák elnyújtott testtartású vadászmozdulatai, az egerészölyv mindent látó és átható tekintete, az elütött borz vagy mókus szívszorongató teteme, az útról lustán arrébb lépegető gólya vicces nyugalma.

Az új út simasága gyorsaságot adott mindenkinek: közelebb kerültünk a messzihez, távolabb az ittenitől. Utazási könnyedség.

Megtanulni megállni. Mikor a teret nem átszelni való távolságként, hanem önmagunk tudatosságának helyeként éljük meg. Térszemlélet.
Egyre inkább úgy látom - hiába mindenki főleg csak az időről beszél -, nem is igazán az időbe vetettségünk a fontos, hanem a térben való egzisztálásunk.
A helyi faluságos csajokkal hány meg hányszor örömködtünk már azon, hogy megadatott nekünk ez a színtér! Hogy itthon lehetünk ebben a tájban, hogy ezen az úton érkezhetünk haza. Hogy érzelmileg belakjuk ezeket a tereket. És persze, hogy el is meséljük.
Minden időre elkészülésünk, minden időnk a térben zajlik.
Kati, te jössz a térrel (https://falusag.hangfarm.hu/2021/11/ter-es-ido)!

Úton

Vannak dolgok, amit nem lehet csak úgy kitalálni - vagy ahogy mondani szokták - kitalálni sem lehetett volna...
Egy látvány, kora reggel, pont ott...
Egy dal a rádióból, pont akkor...
Ezt persze senki sem hiszi el, hogy ez így megtörtént.
Én sem hinném, ha nem velem történik.

Ezen az úton számtalanszor jártam már.
Nyár vége óta különös élmény ezen az úton autózni, mert csodás felújításon esett át, sima, egyenes pont, mint egy sztráda. Csudajó élmény száguldani rajta, ki nem hagynám, hogy egy kicsit odalépjek az autónak.
Nemrég olyan látvány fogadott, hogy inkább lelassítottam, sőt megálltam.
Kora reggel...

enter image description here

..... csak az enyém...

Meg kellett állnom.

enter image description here

Ki kellett szállnom.
Soha nem szoktam.
Soha nem volt miért.
De most úgy éreztem KELL!

És ez a zene, pont ott, pont akkor szólalt meg a rádióban. https://youtu.be/u1ZoHfJZACA

Hiszem azt, hogy valóban nincsenek véletlenek.

Lehet, hogy most történt meg az, hogy üzenetet kaptam?
(Direkt nem írom, hogy kitől vagy mitől, mert eddig eltelt éveim alatt még nem tudtam rájönni, hogy minek is nevezzem, azt amiben hiszek.)
Hogy az az út rendben van, amin haladok?
Hogy látni kell, nemcsak nézni a körülöttünk lévő világot?
Hogy ez a világ akkor is csodálatos, ha kicsit szürkébb, sötétebb is néha, mert a felhők mögött mindig ott van a fény, ami az életet jelenti?
Hogy csak menni kell az úton előre?
Hogy SOHA nem szabad feladni?
Hogy tényleg SOHA?

Ezeket a kérdéseket számtalan ember megfogalmazta már rajtam kívül, sőt könyvek, filmek is születtek, számtalan ebben a témában. Olyan is, amiben a válaszok is benne vannak, nemcsak a kérdések. Én is elolvastam, láttam már párat.

Hogy miért fontos ez nekem most?
Mert ez A látvány és ez AZ érzés csak az enyém volt!
Egyszeri és megismételhetetlen!
Csak az enyém volt ott azokban a percekben és marad is az örökre!
Csak az enyém!

enter image description here

Soha ilyet nem éreztem még, mint ott, akkor.
Legszívesebben ott maradtam volna abban a pillanatban örökre.

Szerencsés vagyok.
Szerencsés vagyok, hogy mindez akkor történik velem, amikor már észre tudom venni és képes vagyok látni a körülöttem levő világot. És talán azt is ami mögötte van.

(Az írásban eddig már napokkal ezelőtt eljutottam, fejben megvolt a folytatás is. Aztán elszállt az ihlet... majd rám nehezedett a főszerkesztői nyomás, köszi Judit!)

Lehet, hogy nem is kell folytatnom, mert nem biztos, hogy az a lényeg, hogy én mit gondolok.
Sokkal érdekesebb kérdés, hogy ez a gondolat és érzésfolyam elindít-e valamit másokban is?
Megjegyzünk-e képeket, történéseket, érzéseket akár egy életre?
Van-e olyan zenénk, ami örökre a fejünkben szól?
Észrevesszük-e a fontos pillanatokat?
Hányszor teszünk meg utakat?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra?
Hányszor teszünk meg utakat újra és újra a mi saját tengerünkhöz?