Szerkesztőférji köszöntő

Judit tavaly ugyanezen a napon szólt, hogy indíthatnánk egy blogot falu/vidék/város tárgyban. Ezzel egyet is értettem, mert már éltünk annyi ideje vidéken, hogy ne a közvetlen élményeink (első répa, első tapasztás stb.), hanem épp a vidékkel való vertikális távolság keresése adja a témáinkat. Persze továbbra is nagyon fontosak az első, itt szerzett élményeink: aki visszateker a korábbi bejegyzésekre, csomó olyan fotót és kiszólást láthat, amit áthat a természeti környezetbe ágyazott lakóközösség (=falu) elhagyottságából kiburjánzó világra (= jelenkori magyar falu) vetett első pillantás öröme. Ezt a pillantást szeretném megőrizni azóta is, amióta már benne élünk és rájuk építettük a mindennapi rutint. Ezeknek a pillanatoknak az emlékei visznek tovább abba az irányba is, hogy újabb és újabb "ért/zelmes" helyeket keressünk a kifejezés számára.
A Faluságot, úgy látom, hasonlóképp építi Judit is. Új, épp a blog témájának szövése által talált emberi kapcsolataiból, türelmesen és örömmel horgolja napjainak azon részében, amikor az időjárás nem engedi, hogy kimenjen dolgozni a 'parkba', a gyerekek alszanak vagy mást csinálnak stb. De igazából úgy látom, hogy fejben akkor is ekörül sétafikál. A faluságközösségben is, mindannyiunknak egy kicsit eköré épült az élete és gondolkodása az elmúlt év során: a bejegyzés-vázlatok első megfogalmazása, napokon átívelő gondozgatása, az ébredés utáni utolsó finomhangolás és közzététel majd ellenőrzés ritmusát már nehéz lenne megtörni.
Kiváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Érezzük és keressük azokat a szemszögeket, amik hiányoznak, de azt is érezzük, hogy a megkezdett irányokban is egyre végtelenebb világok nyílnak, amikről írni is lehet, vagy csupán éreztetni, hogy vannak.... Eddig az utóbbi stratégiát követtük. Ez nem a populárblog-út. Itt az Olvasónak is aktív szerepe van: továbbgondolásra, megírásra, ide-írásra!

enter image description here Ghenadie Popescu installációja, Kassa, Kaszárnya Kultúrfabrik, 2011

Zenevásár

Fel sem akarom sorolni, hogy mi minden veszett, veszik el az utóbbi hetekben. Ilyenkor annyira jó bármibe kapaszkodni, ami pozitív, ami most születik, amiben van remény... Ezért döntöttem úgy, hogy sokminden ellenében a Dallamaukcióról írok, hátha egyúttal egy kicsivel nagyobb nyilvánosságot adok ennek a remek kezdeményezésnek.

Az aukció Zámbori-Bíró Tamás vendégoktatónk ötlete, aki az őszi szemeszter során Márka- és üzletfejlesztés címmel tartott órát a PTE Művészeti Karán. Nagyon fontos ez a téma a művészhallgatók számára ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek az őket körülvevő üzleti világban, nemcsak amiatt, hogy ne essenek zavarba a "kereskedelem" szótól, hanem hogy akár kreatív szemlélettel tudjanak új kezdeményezéseket létre is hozni ezen a területen. A kurzuson elektronikus zenész, tervezőgrafikus és képzőművész hallgatók vettek részt, így lehetett és érdemes is volt egy olyan záróprojektben gondolkodni, amiben több típusú tevékenység egyaránt megjelenhet. Tamás már régóta dédelgette egy zenei árverés ötletét, ami végülis a féléves előkészület után szerdán megvalósult a Made in Pécs kávézóban.

enter image description here

A dallamaukció ugyanolyan, mint bármilyen más árverés, csak itt immateriális alkotásokat (10 mp körüli hangokat, töredékeket, loop-okat) lehet venni. Ezeket a szervezők elsősorban csengőhangnak szánták, és együtt is válogatták ki a csoport tagjai által készített darabokat. Az ilyen típusú munkák birtoklása érdekes kérdéseket vet fel: lehet-e egy adatcsomagból csak egy példány? Megoldható-e technikailag, hogy amint valamit másnak átadok, az nálam eltűnjön? Tekinthető ettől a mű azé, akinek a gépén, telefonján vagy email-fiókjában van?
Különféle próbálkozások eddig is megjelentek az adatcsomagba illesztett kódoktól a felhasználó lelkiismeretére apelláló licenszekig, melyek között jelen esetben egy szimbolikus gesztust látunk: az alkotás nyertese email-ben kapja meg a hangfile-t, és vele szintúgy egy emléklapot, amin megjelenik, hogy kitől-kinek, mikor.

Habár a rendezvény címe melodikus asszociációkat hordoz, a 19 alkotás elég szabadon kezelte a dallamot mint olyat: valahol a Touch kiadó 2002-es, extrém csengőhang-válogatása és a mostani elektronikus zenei irányzatok között félúton helyezkedtek el. Ahogy észrevettem, általában kelendőbbek voltak a "szókimondóbb", dögösebb hangzású dolgok (volt olyan dallam is, ami 15.000 ft-ért kelt el!), mint az inkább transzparensebb, cizelláltabb kísérletek.
Örülök neki, hogy e két pólus egyaránt és vegyesen képviseltette magát, és remélem, hogy ha lesz folytatás, akkor később is így marad, és nem pedig az eladható (kommersz) zene pejoratív folyamatát tapasztaljuk meg. Nyilván akkor is érdemes végigjárni ezeket a lépcsőfokokat, hogy megtapasztaljuk kicsiben a popzenében évtizedek alatt lezajlott jelenségeket, és talán ezzel kikerülhetőek legyenek az ott kialakult zsákutcák.
Elég fontos mindamellett épp a kortárs és kísérleti zene ilyen irányú találkozása a vásárlókkal: sokkal megfoghatóbbá, emberközelibbé vagy tulajdonképpen kortársabbá teszi az alkotó jelenléte, az aukció vezetőinek kommentárjai, a mecenatúra természetes újraéledésének igénye, a jótékony célú felajánlások és más, ismertebb együttesek (pl. Rokokó rozé) külön erre az alkalomra írt dal-felajánlásai.

Szeretném még kiemelni, hogy az esemény egyetemi projektként jött létre: Tamás minden döntést (helyszínválasztás, jótékony célú felajánlások címzettje stb.) a hallgatókkal együtt hozott és tett meg, óráról-órára átbeszélve az eddigi tapasztalatokat, terveket. Várjuk a folytatást!

Saját kert

Virginia Woolf Saját szoba című írásával az ember legkorábban általában egyetemista korában találkozik. Katartikus, hosszan ható mű. Fanninak is az volt, nekem is az volt. Általában a lányoknak az. Szerintem egyetlen férfi sem olvasta el igazában.
Saját szobára mégsem tartok igényt. Saját társra viszont igen. Sőt, én kis mohó, saját kertre is. Ebben az értelemben a saját nem az enyémet jelenti, hanem a miénket. Privát, de nem csak az enyém. A miénk. Társasság, aminek apró társrészletei vannak: lásd gyerekek. De maga a társas létélmény a meghatározó. Társas életünk kiterjesztései a gyerekeink. Talán ezért nem teherként, hanem csodaként éljük meg őket. Szemléljük, ámulunk-bámulunk rajtuk és megtaláljuk bennük önmagunkat.
Önmagunk kertje. Önmagunk helye a világban, a természetben. Közös kertkialakítás - esztétikai nevelés. Érzelmi alapú esztétika. Szépek a muskátlis cserepekben a csigák, mert Jolán tette őket oda. Beleillik a kertbe a homokozó a teherautókkal, mert a fiúk építenek vele. Jó helyen van a farakás, mert Janka szívesen tanul a tetején (édesanya, én legszívesebben áprilisig ki sem mennék....). A jelenlévőség jelei, amik az életet és a megélést mutatják. Nyomaink, amik minket, a mi tereinket építik.
Szóval rengeteg érvet tudnék felsorakoztatni a saját kert szükségessége mellett: természethez való viszony, ételeinkhez való viszony, a kertből való bevitel a konyhaasztalra, az elrakás és tartósítás (megőrzés) dinamikája, a spontán és tudatosan való tervezés ritmusa, a puszta kéz akarata és ereje, a kudarcok és sikerélmények mindig továbbmenésre sarkalló dinamikája.
A saját kert mellett a legfőbb érv mégis a térélmény. Szabadtéri szoba. Belakható. Ki- és bevonulhatok egyik térszerkezetből a másikba. Útlevél nélkül léphetem át folyamatosan a határokat. Vagy mégsem! Hiszen úti okmány itt a papucs. A kibújás és bebújás könnyedsége. Kitipegek-betipegek, a határokat és tereket mégis megtisztelem játéka. Természetesen ezeket a kint-bent, piszkos-tiszta viszonyrendszereket csak a nők tartják tiszteletben. A férfiak és leendő férfiak kiszaladnak mezítláb a sárba és betrappolnak a sáros gumicsizmával a tiszta szobába. Lassan elfogadják, hogy nem lehet, de igazán sohasem fogják megérteni. Láthatatlan határvonalak. Összemosódó terek. Más dimenziók.

A régi családi fotók évről évre nagy derültséget és emlékezéshullámot indítanak el. Mindig más és más fotók kerülnek az érdeklődés középpontjába. Más és más fotók szólalnak meg.

enter image description here

Apu egyik fotóját hoztam elemzésre a saját kert kapcsán. Ki mit olvas ki belőle?
Én ugyebár érintett és megérintett vagyok (a közös családi történetek az elmesélés aktusával íródnak bele a saját történetbe, válnak családi történetből saját történetté: mesélték, vagy velem történt? - néha alig tudunk különbséget tenni), de jó lenne, ha egy külső szemlélő is belemenne az elemzési játékba.
Pécs és Málom találkozása. A kertvárosnak nevezett lakótelep benyomulása a szántóra és a kiskertkultúrába. Lekerített, egyértelműsített kiskertek, amiket éppen művelnek a városból autóval kijövők. Drótkerítés a funkcionalitás legfőbb ismérve. Egy darab föld, egy darab saját tulajdon. Áramellátás valószínűleg megoldott, hiszen közel van a villanyoszlop.
Lada és Wartburg a gyerekeseknek, kispolski a nemrég munkahelyet találó, friss diplomás fiataloknak. Az építés vágya. Mindig építeni akarunk: régebben inkább maradandót, újabban inkább olyat, ami nem hagy maga után káros anyagot.
Felszámolni egy kertet könnyebb, mint létrehozni. Haszontalanná, használhatatlanná váló tárgyak. Egy letűnt mindennapiság. Emlékek.

Kerti cicomák és cifraságok

cicoma főnév ..mát, ..mája (rosszalló)
1.<Ruhán, viseleti tárgyon> feltűnő, felesleges, rendszerint ízléstelen díszítés, apró ékesség.
2. Cifra, feltűnően pompázó öltözködés.

cifraság főnév -ot, -a
(átvitt értelemben, rosszalló) Felesleges, pompázó formaság, külsőség.

enter image description here

Mintha ma lett volna. Az érettségi bankettünkön elmentünk a városligeti Vidám Parkba. Az elvarázsolt kastély tükörtermében dülöngéltünk a nevetéstől. Ujjal mutogattunk egymásra: kis, kövér, fontoskodó törpék, karikalábú óriások. Egyszer csak észrevettem, hogy mindenki rajtam röhög; rázkódtak a nevetéstől; elsápadtam; hiszen én éppen egy valódi tükör előtt állok! Ezt a könyvet végiglapozva Önök is mulassanak jól. Egymáson. S ha már kimulatták magukat, nem árt, ha rádöbbennek, hogy valódi tükör előtt állnak. Most mérges arcot indítok a kerti cicoma ellen. Utóvégre az effajta díszítő ösztön ragadós, s maholnap, ha ez így megy tovább…
Példáink nem utánozandók!

Balogh András bevezető szavait olvasva igyekszem körbe(ön)vizsgálódni.

Gondolatkísérlet teszek annyiban, hogy tudatosan nem kezdek el utánaolvasni a kerti törpéknek. Megpróbálom csupán azt megfogalmazni, amit magam körül látok, gondolok. Egy hét múlva pedig - akkor már remélhetőleg jobbnál jobb szakirodalmakkal felvértezve - újra végiggondolnám a felmerülő kérdéseket.

Ugyebár a kerti törpénél és társainál vagyunk. Akik mindent tudnak rólunk, utalok itt most Zita Pázsit írására.

A kertbe be is szoktunk költözni és ki is szoktunk oda költöztetni dolgokat. A kiköltöztetésről szerintem sokunknak a nyaraló effektus villan be: oda az is jó lesz.
A kertbe beköltöztetjük a növényeinket: elsőnek a fákat és cserjéket, aztán az évelőket, végül az egynyáriakat és évről évre megismételve megteremtve a veteményesünk lakóit.
A kertbe beköltöztetjük a kertműveléshez szükséges eszközeinket: a szerszámokat (beleértve még a karókat, vödröket, kosarakat is).
A kertbe beköltöztetjük a gyerekeket, az állatokat: homokozó, kutyaház.
A kertbe való beköltözés következő lépése a bentlakás: padok és pihenőhelyek, tűzrakóhely, grillező.
A kertben való bentlakást folytatjuk a díszítéssel: a házat díszítő elemek áttevődnek, átcsurognak a kerti építményekre. A díszítés ösztönös, ezen nincs sok gondolkodni való, ellenben viszont annál több tudatosítani való.
Esztétikai minőséget csak eleve minőségi (anyag fontossága), szép (forma harmóniája) tárgyakkal lehet létrehozni. A díszítményeknek önmagukban is értékesnek kell lenniük ahhoz, hogy elrendezésükben ízléseset, azaz színvonalasat lehessen létrehozni. Ha ez megvan, akkor kell egyensúlyba hozni a mennyiséget és az elrendezést a külső és belső terekkel.
Ékszerek és ékességek.
A kertdíszítésben a viselethez hasonlóan ékesítjük a megjelenést. Ékesítjük magunkat. A kertdíszítés esetében is egységben kell lennie a funkcionalitásnak, az önkifejezésnek és a szépre törekvésnek.
Az idilli falusi környezetben erős jelentésű szimbólum lett a köcsögfa, ami régen a tejesköcsögök szárítására szolgált. Ez az a pont, ahol a legkönnyebben fordul át a funkcionális díszítés giccsé. A fakerítés oszlopaira aggatott köcsögök a fa esővédelmét szolgálták, tetőcserépként működve megakadályozták a víz beszivárgását a fa eresztékeibe.
A díszes falitányérok szép lassan kerültek a ki külső falakra, és egyértelműen a gazdagság, a paraszti léthez mért jólét szimbólumait jelentették. Ebben az esetben főleg a mennyiségen van a hangsúly, könnyen hivalkodó cifrasággá lészen a díszítés.
Úgy látom, hogy a hagyományos paraszti kultúra és a főúri magaskultúra a mostani korból visszatekintve minőségi igénye szerint sokban hasonló esztétikai minőséget képvisel. Mondjam azt, hogy a nagybetűs tudást? Harmóniát? A dolgok rendjének tisztán látását? Az értékteremtést és annak megőrzését, fenntartását? Tisztaság és rend. Az élet mindennapiságának átláthatósága.
Talán a díszítmény elkészítésére fordított idő a fontos? Azt hiszem a hímzésben találom meg a két kultúrkör találkozásának metszéspontját. A kézimunkák közül a hímzést gyakorolta mindkét társadalmi osztály különlegesen magas fokon. Egy helyben ülve a képzeletet anyagba ölteni. Maradandóság. Női írás.
A kastélykeretekben és parkokban megjelenő szobrok talán a természetet emberivé és kulturálttá tevéséről szól. A táj, a kert, a tájképi kert, mint festmény, mint műalkotás. A pad, mint ennek az alkotásnak a szemlélésére megteremtett, tudatosan elhelyezett tárgy. Hímzés. Női szemlélődés. A férfiak mindig csak elmennek....
Mind a paraszti, mind pedig a főúri kultúrkör a saját eszmeiségének értékeit használja fel díszítőelemnek: az egyik oldalon a mindennapi, földből élő élet idealizált, eszményített tárgyköre a tányérok, köcsögök, szőttesek, másfelől pedig a műveltség és kulturáltság szimbólumai a festmények, szobrok, falikárpitok, ahol nem a kert, hanem a nagyobb volumenű táj megszelídítése érhető tetten.
Mindkét kultúrkör hiteles: a helyén kezeli tárgyi kultúráját.
A kerti törpét városi találmánynak vélem, miközben nem a városi kultúra szimbóluma. A feltételezett, elidegenedett természet lényei. Azért engedhető be a kertbe, mert a természet törpésített változata. Játékosságnak álcázott ismeretlen - helyesebben, attól való félelem. Ki néz kit? Én a törpét, vagy pedig ő engem? Groteszk vágy valami nem birtokolható, valami nem saját után.

enter image description here
ismeretlen lábodi udvar

Kézzel szedett csalán

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

enter image description here
anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

enter image description here dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

enter image description here
Sicca-mama, az ükanyám

Mézeskalács projekt

Kisfiam imádja a mézeskalácsot. Azt hiszem, nem tudnék akkora adagot sütni, hogy azt ne lenne képes elpusztítani egymaga. Éppen ezért minden évben már időben begyúrom a tésztát, amiből aztán a sütés után azonnal ehető, pihe-puha mézeskalácsokat lehet készíteni.

Az idén a faluban az adventi időszakra kiállítást szerveznek és felépíthetjük mézeskalácsból településünket. A házhelyeket időben le kellett foglalni. Az is kérés volt, hogy ha valaki valamelyik középületet szeretné elkészíteni, az is szóljon, nehogy véletlenül két községházánk, két iskolánk, két művelődési házunk legyen.
A gyerekek nagyon lelkesek voltak, ők a saját házunkat és a focipályát akarták elkészíteni. Bevallom, még sosem készítettem mézeskalács házat, így kicsit félve vágtam neki a feladatnak. Nem tudtam, milyen tészta lenne jó hozzá, és főleg, hogy mivel fogom tartósan összeragasztani a részeket. Ennek ellenére én is álmodtam. Azt gondoltam, elkészítem a 200 éves templom mását.
"Ez itt a ház, ez itt…."

enter image description here

enter image description here

Mire a festésig eljuthattunk volna a következő hétvégén, már csak a romok voltak. A templomtorony ledőlt, a ház teteje lecsúszott, az oldala bedőlt. Így hát a kiállításra sem mentek az alkotások. Tanulság: mindenki maradjon csak a saját kaptafájánál. Süssek csak szépen azonnal ehető mézeskalács sütiket Olinak, vagy ha nagyon ki akarok tenni magamért karácsonykor, akkor az időmet a flódni sütésre kell "pazarolnom".

A flódni receptem titkos, de a mézeskalácsot megosztom:
Fél kg lisztet, 10 dkg cukrot, 1 kávéskanál szódabikarbónát, 1-2 teáskanál mézeskalács-fűszerkeveréket, 2 egész tojást egy tálba öntünk. 2dl mézet meglangyosítunk, felolvasztunk benne 10 dkg vajat. Ezt hozzáöntjük a száraz hozzávalókhoz, teszünk hozzá 1-2 evőkanál tejfölt és az egészet jól összegyúrjuk. Nem baj ha ragad, csak annyi lisztet tegyünk hozzá még, hogy egy normális gombócot tudjunk formázni. Itt az következik, hogy tegyük a mélyhűtőbe 5-10 percre, vagy a sima hűtőbe 1-2 órára. Én a sima hűtőt szoktam választani, mert egyszerre sosem veszem elő szaggatni az egész adagot, mert megunják a gyerekek a készítést. Fóliába, vagy hűtős zacskóba rakom, és először csak a felét veszem ki.
Vékonyra nyújtjuk, kiszaggatjuk a tetejüket sütés előtt lekenjük kávétejszínnel. Mehet a sütőbe: 175 fokon max. 15 perc, de nagyon kell figyelni, nehogy megégjen. Díszítés nálunk külön menet, de dísz nélkül is gyorsan fogy.

Pázsit

Csak az a szép zöld fű...

Állítólag Yuval Noah Harari: Homo Deus c. könyvét olvassa mostanában minden nagyember. De mielőtt gyors döntést hoznánk e könyvről, gondoltam elmondom, hogy miért hozom most fel: egyrészt, mert könnyed, szórakoztató könyv ez a történelemről, és jó kis elmejáték arról, hogy milyen lesz az emberiség a közeljövőben (vagy nem), meg azért, mert van a fenti könyvben például egy fejezet, melynek címe: A pázsit rövid története.
A fejezet lényege: A történészek nem azért tanulmányozzák a múltat, hogy az megismétlődjön, hanem éppen azért, hogy megszabaduljunk tőle. Az író álláspontja szerint ugyanis, mindannyian egy történelmi valóságban élünk, amelyet hajlamosak vagyunk az őseink által ránk hagyott szabályok által megváltoztathatatlannak tartani. De jön egy történész, és lazít a múltbéli tapasztalatokból bennünk élő képen, és tekintetünket a jövőre irányítja (itt idéztem), méghozzá úgy, hogy elmagyarázva a hogyanjutottunkelidáig kérdést, felvillantja a hogyanlehetnemásképp lehetőségét. Példaként hozza például az emberjogi mozgalmakat, mert például amikor Marxék feltárták, hogyan jutottunk el a gazdag-szegény problémakörig, akkor lehetett rá mondani egy alternatívát - kommunizmus -, oké, az sem volt jobb, de legalább próbálkoztak.
A mi szempontunkból a fejezet lényege: Az író leírja miért telepítünk füvet a házunk elé. Merthogy kezdetben a kunyhók előtti placcot, az Akropolisz lábát, a Tiltott Várost, stb. nem vette körül fű, hiszen a föld érték volt, attól függött a megélhetés, és ezért, akinek földje volt, azt használta. A pázsit késő középkori találmány a franciáktól és az angoloktól, merthogy urizálni kellett, és ez a haszontalan, de mégis ápolandó zöld terület volt hivatott egy, a földből élő társadalom számára kifejezni azt, hogy "annyiföldemvanhogyebbőlittnemkellmegélnem". Szóval aki gazdag volt, telepíttetett füvet a háza elé, és persze állatokat sem lehetett rajta tartani. A zöld, dús, le nem taposott, le nem rágott gyep volt maga gazdagság, hivalkodás netovábbja. Minél nagyobb, szebb és ápoltabb volt a pázsit, annál gazdagabb volt a dinasztia. A királyi kastélyok és a hercegek tehát a gyepet a hatalom jelképévé tették. És így van ez a mai napig, az amerikai ház körüli füvet, a balatoni nyaralók zöld gyepét fanatikusan nyíró emberek mind a mai napig azt fejezik ki a zöld takaróval, hogy gazdagok, szépek, sikeresek. Az író szerint jelentősége van annak, hogy a legmenőbb sportokat is jól ápolt gyepen tartják, lásd futball.

enter image description here

Az író szerint, amennyiben fentiekkel tisztába jövünk, átgondolhatjuk vajon tényleg fűnyírással kívánjuk-e megerőltetni magunkat minden szombat délelőtt, vagy úgy érezzük, belső lényegünket jobban kifejezi egy palántás vagy betonudvar.
És akkor magamba nézve rájöttem, milyen is vagyok én. Jelentem, szeretem a füvet, de ne legyen kevesebb mint 3 centi, és ne hosszabb mint 7. Szeretem, ha moha van alatta. A fűből nagyon kinövő gazokat gyűlölöm, de ha kicsi és sűrű növésű a gyom, azt kifejezetten üdítőnek tartom. A kisvirágokat nagyon csípem. A kutyatejet nem szeretem, de nem hajolok le letépni. Ápolni nem tudom-akarom, ami nő az nőhet, de csak módjával. És van egy gyengém:

enter image description here

Most már mindent tudtok rólam. De pszt!