El BaSoTo

enter image description here

Ma meghallgattuk itthon, a konyhában az UH fesztivál által szervezett beszélgetést a tánctér politikájáról (erre a régi offline világban aligha lett volna lehetőségünk). Hát bizony kimondták a beszélgetők a tudatalattinkat arról, hogy a szubkultúrát voltaképpen ellenkultúraként képzeljük el - miközben lehetne az is, amit a neve jelent: egy nagyobb kulturális viszonyrendszer al-egysége! De valami fura regionális sajátosságként inkább szolidárisak vagyunk a távollévőkkel mint a szomszéd falu kiskocsmájával, ugyanakkor már pusztán azért nem is gondolunk állami támogatás becsatornázására, mert az az államtól jön. Hát igen, nos, milyen jó lenne egy olyan támogató (legyen az nagyon vagy kicsit állami), amitől nem kell félnünk, sem a beadási, sem az elszámolási határidő, az elszámolás formai feltételei, a pénztárnapló stb. éppen-milyensége miatt, vagy aminek weboldala nem akkor jelez, hogy már lejárt a pályázati beadás, amikor küldenénk el a kész űrlapot.... Ilyen esetben tényleg nehéz nekünk, érző-hibázó embereknek.
Sokminden másról is szó esett, itt lehet meghallgatni:

Amit pedig most kiemelnék ebből a gondolatszálból, az az, ami épp az ott elhangzottakra reflektál: egy lokális-jótékony aukció szervezésében vagyok, mintegy kísérletképpen arra, hogy van-e fogadókészség a környékünkön, a Dunántúl déli partján alkotók, helyszínek, csoportok és persze mecénások részéről.

Akkor indult el a Basotó, amikor ősszel felhívást tettünk közzé Baranya-Somogy-Tolna-megyei zenekarok körében azzal, hogy vegyenek részt egy jótékony célú kiadványsorozatban. Egy vagy több, eddig kiadatlan, mindösszesen 3-5 perc terjedelmű felvételt vártunk, melyet kislemezen (7" vinil vagy axpet lemez) 1-1 példányban jelentetünk majd meg olyan módon, hogy a lemez két oldalán más-más előadó alkotása lesz hallható. A lemezek (már csak basotókáknak hívom őket) aztán a holnap induló online árverezésen találnak majd gazdára, a bevételt pedig olyan alkotói közösségeknek, helyszíneknek, webes portáloknak ajánljuk fel, akik az idei év során semmilyen központi (Mma, Artisjus, garázskoncert stb.) támogatásban nem részesültek. Akár amiatt, mert nem fértek bele egy vendéglátóhely számára alkotott feltételnek, akár a fenti pályázati dac miatt, netán épp azért, mert bár igényeltek kompenzációt, de nem kaptak. Vagy csak mert egyszerűen becsüljük a munkájukat.

enter image description here

A zenét felajánló együttesnek, alkotónak vállalnia kellett, hogy

  • saját kompozíciót nyújt be a felhívásra;
  • a válogatás jogát a felhívás közzétevője fenntartja;
  • hanghordozó előállítással kapcsolatos jogdíj-kérdésekkel nem foglalkozik a szóban forgó felvétel kapcsán, tekintve, hogy 1 példányos kiadványokról lesz szó, és a bevétel jótékony célra megy.

Egyelőre úgy néz ki, hogy tizenheten vállalták a fentieket széles e hárommegyéből, ráadásul volt, aki több felvétellel is szerepel, így összesen tíz kislemez vár majd gazdára.

Az alkotók: Csomós Zoltán (Pécs), DRM1 (Pécs), Gyenes Zsolt (Pécs), Egressy Béni Space Orchesttra (Pécs), Eszelős Meszelős (Ellend), Hizsnyik Dénes (Pécs), Maljusin Mihály (Pécs), noheadchicken (Pécs),ORIGAMiES (Paks), Persona Non Grata (Szigetvár), Roadside Rose (Pécs), Szintis Kati Band (Pécs), VLAMAER (Pécs), Weber Kristóf (Pécs), Karl von Bahnhof (Barcs), YMY (Pécs)

A támogatni tervezett helyek, közösségek: Űrkikötő programsorozat Pécs, Apolló artmozi, Lahmacun netrádió (ők nem dél-dunántúliak, de számos kötődésük van ehhez az egész experimentális zenei területhez), E-café Kaposvár, Haraszti Birtok és Camping, Palkonya, Tititá Pécs, Klang eseménysorozat, P'artisan Pécs, Vadpörgés Orfű

A kiadványok így néznek ki a ruhaszárítón:

enter image description here

Így pedig közelről:

enter image description here

Az aukció itt lesz: https://aukcio.diobelkiado.hu/ , de az El Basoto facebook-oldalon keresztül is kaphattok majd híreket.

A weboldalak és a kiadványok grafikai tervezője Harangozó Imi.

Algoság - beszámoló a madridi ICLC-ről

Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.

enter image description here
A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása

Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?

enter image description here
AlgoRave est

Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.

Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.

enter image description here
A Medialab Prado nappal...

Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)

enter image description here
... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)

A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....

enter image description here
Hydrák

A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.

És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.

Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.

Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:
enter image description here

Zenevásár

Fel sem akarom sorolni, hogy mi minden veszett, veszik el az utóbbi hetekben. Ilyenkor annyira jó bármibe kapaszkodni, ami pozitív, ami most születik, amiben van remény... Ezért döntöttem úgy, hogy sokminden ellenében a Dallamaukcióról írok, hátha egyúttal egy kicsivel nagyobb nyilvánosságot adok ennek a remek kezdeményezésnek.

Az aukció Zámbori-Bíró Tamás vendégoktatónk ötlete, aki az őszi szemeszter során Márka- és üzletfejlesztés címmel tartott órát a PTE Művészeti Karán. Nagyon fontos ez a téma a művészhallgatók számára ahhoz, hogy gyakorlatot szerezzenek az őket körülvevő üzleti világban, nemcsak amiatt, hogy ne essenek zavarba a "kereskedelem" szótól, hanem hogy akár kreatív szemlélettel tudjanak új kezdeményezéseket létre is hozni ezen a területen. A kurzuson elektronikus zenész, tervezőgrafikus és képzőművész hallgatók vettek részt, így lehetett és érdemes is volt egy olyan záróprojektben gondolkodni, amiben több típusú tevékenység egyaránt megjelenhet. Tamás már régóta dédelgette egy zenei árverés ötletét, ami végülis a féléves előkészület után szerdán megvalósult a Made in Pécs kávézóban.

enter image description here

A dallamaukció ugyanolyan, mint bármilyen más árverés, csak itt immateriális alkotásokat (10 mp körüli hangokat, töredékeket, loop-okat) lehet venni. Ezeket a szervezők elsősorban csengőhangnak szánták, és együtt is válogatták ki a csoport tagjai által készített darabokat. Az ilyen típusú munkák birtoklása érdekes kérdéseket vet fel: lehet-e egy adatcsomagból csak egy példány? Megoldható-e technikailag, hogy amint valamit másnak átadok, az nálam eltűnjön? Tekinthető ettől a mű azé, akinek a gépén, telefonján vagy email-fiókjában van?
Különféle próbálkozások eddig is megjelentek az adatcsomagba illesztett kódoktól a felhasználó lelkiismeretére apelláló licenszekig, melyek között jelen esetben egy szimbolikus gesztust látunk: az alkotás nyertese email-ben kapja meg a hangfile-t, és vele szintúgy egy emléklapot, amin megjelenik, hogy kitől-kinek, mikor.

Habár a rendezvény címe melodikus asszociációkat hordoz, a 19 alkotás elég szabadon kezelte a dallamot mint olyat: valahol a Touch kiadó 2002-es, extrém csengőhang-válogatása és a mostani elektronikus zenei irányzatok között félúton helyezkedtek el. Ahogy észrevettem, általában kelendőbbek voltak a "szókimondóbb", dögösebb hangzású dolgok (volt olyan dallam is, ami 15.000 ft-ért kelt el!), mint az inkább transzparensebb, cizelláltabb kísérletek.
Örülök neki, hogy e két pólus egyaránt és vegyesen képviseltette magát, és remélem, hogy ha lesz folytatás, akkor később is így marad, és nem pedig az eladható (kommersz) zene pejoratív folyamatát tapasztaljuk meg. Nyilván akkor is érdemes végigjárni ezeket a lépcsőfokokat, hogy megtapasztaljuk kicsiben a popzenében évtizedek alatt lezajlott jelenségeket, és talán ezzel kikerülhetőek legyenek az ott kialakult zsákutcák.
Elég fontos mindamellett épp a kortárs és kísérleti zene ilyen irányú találkozása a vásárlókkal: sokkal megfoghatóbbá, emberközelibbé vagy tulajdonképpen kortársabbá teszi az alkotó jelenléte, az aukció vezetőinek kommentárjai, a mecenatúra természetes újraéledésének igénye, a jótékony célú felajánlások és más, ismertebb együttesek (pl. Rokokó rozé) külön erre az alkalomra írt dal-felajánlásai.

Szeretném még kiemelni, hogy az esemény egyetemi projektként jött létre: Tamás minden döntést (helyszínválasztás, jótékony célú felajánlások címzettje stb.) a hallgatókkal együtt hozott és tett meg, óráról-órára átbeszélve az eddigi tapasztalatokat, terveket. Várjuk a folytatást!

Hang-termelői piac

Vegyes indíttatásokkal látogatok lemezbörzéket, mert egyrészt szuper dolgokat lehet ott találni (beleértve az azokat közvetítő emberi kapcsolatokat is), másrészt viszont kicsit fáj a szívem pénzt kiadni egykor már megjelent lemezekre. Inkább támogatom azokat az alkotókat, kiadókat, akik most alkotnak és jelentetnek meg izgalmas dolgokat. Évente sajnos nem túl sok pénz marad erre, de annak 95%-a olyan kiadványoké, amelyek valamilyen fizikai formátumban (bakelitlemez, kazetta stb.) is megjelennek. Mostanában menő dolog a kazettakiadás (hazai példák: Farbwechsel, Exiles, valamint részben a PrePost), mert házi keretek között lehet űzni, jó hagyományokkal bíró médium; ugyanakkor pedig egyre több 2-300 példányos bakelitlemez is jelenik meg, velük együtt pedig észrevétlenül egész sor kiadó bukkant fel. A független kiadók vásárának szervezői ezt neszelték meg, és indították el tavaly az Independent Label Fair nevű rendezvényt, ahol a kicsi, otthoni keretek között, munkaidő után, előtt, alatt működtetett zenekiadók megjelenhetnek, árulhatják kiadványaikat. Végülis olyan ez, mint a termelői piac, csak épp hangok termelői piaca. Ezen jártunk tegnap Budapesten, a Szimpla Kertben.

enter image description here A Tapes Sublimating, a Dióbél és a Klinik kiadók standjai

Talán még nem említettem korábban, de van egy kiadónk, a Dióbél, ami kis példányszámban jelentet meg kísérleti zenéket. Mi is, mint ahogy az összesen negyven (!) kiadó, kaptunk egy-egy asztalt, hogy kipakoljuk a cuccainkat. Hatalmas élmény látni mások portékáját, beszélgetni a többiekkel, az érdeklődőkkel, visszajelzéseket szerezni arról, hogy milyen megközelítések működnek, és mik már nem. Elég sarkos ez utóbbiról a véleményem: tulajdonképpen a zenekiadás nem igazán a használható hanghordozók termelése, hanem a szimbolikus kereskedelem felé tolódott el: nem azért veszünk cd-t vagy kicsi bakelitlemezt, mert azon fogjuk hallgatni (nekünk pl. nincs is cd-lejátszónk, kazettát pedig a már húsz éve is debil hangú Sanyo dekken tudok csak hallgatni), hanem az alkotás egy adekvát formájának birtoklása miatt. Szeretjük kézben tartani a zene hordozóját, ugye, még akkor is, ha amúgy a mobilunkról hallgatjuk. Szóval ennek folytán szerintem egészen mindegy, hogy milyen is a hordozó formátuma, sőt, megkockáztatom: akár az is mindegy, hogy hordozza-e az a hordozó azt a hangot, amit a csomagolása jelez (na jó, egyszer majd kipóbálom, mi van ha nem)...

Habár elég sötétnek tűnik ez a felvetés, még mindig kreatívabb lehet annál, amikor a fizikai hanghordozók helyett a zene elektronikus formájával, adatállományokkal kereskedünk. Nyilván ezzel is lehet vitatkozni, hiszen visszatérni egy egykorvolt, a jelenkori zenei kultúrában már háttériparral nem rendelkező formátum felé már-már klasszicizáló, eközben viszont miért ne létezhetnének kreatív megoldások a virtuális zenei formátumok terén is? Valószínűleg emiatt a - korántsem biztos, hogy plauzibilis - elgondolás miatt fordultunk az adathordozókon - pl. sd-kártya, pendrive - történő zenekiadás felé. Az első ilyen kísérletem tavaly egy alkalmi sd-kártya kiadvány volt, idén pedig az Eszelős meszelős családja c. album is így jelent meg, azzal a kiegészítéssel, hogy beépítettem egy zenelejátszót és egy hangszórót is, így tulajdonképpen önálló zenei egység jött létre.

enter image description here Fándlilejátszós Eszelős meszelős album

Az alkalomra pedig elkészült egy új kiadványunk is, a Rendet! antológia: egyedi nyomatokon grafikák, írások füzetben és adatok pendrive-n, egy szuper kinézetű és kivitelű dossziéban:

enter image description here

Ez utóbbiban érzem azt a lehetőséget, hogy a hagyományos terjesztési formák ötvözhetőek a digitális formátumokkal, beleértve az általánosan elérhető usb-csatlakozós pendrive-ot vagy esetleg egy, csak hálózaton elérhető közeget.

Na és akkor egy fotó a tegnap talált kazettákról-lemezekről:

enter image description here

Bárányos lemez: Pongo Pongo, drótkerítéses: Drinkin' Beer in Banana, másik kislemez: Zombi Girfriend, cd és kék kazetta: PrePost, piros kazetta: CYST, kitűző: Draze records.

Igazán autentikus élmény volt egy Retrórádiótól dübörgő oszkárban hazahozni őket és hullafáradt önmagunkat.