Egy ideje elmaradt a zenei és technológiai rovat a Faluságon, ami annak a jele, hogy épp akörül folyik a munka (más esetben is tapasztalom az írásbeli kommunikáció polarizáló és ezáltal félreérthető hatását: valaki vagy sokat ír [magáról] vagy nem ír [másról vagy magáról], de aligha van olyan, aki a kettő közé pozicionálja magát, noha az ő szerepe a leginkább jelzésértékű az egészre nézve [bár a közösségi oldalakon a csendben lévők is épp továbbgörgetésükkel jeleznek {épp a sokat írók nem nagyon figyelnek erre}, azok, akik látnak, olvasnak, gondolkodnak, de nem reagálnak, nem kezdeményeznek; nagy élmény egy-egy csendben lévő közösségioldal-társsal olykor-olykor szóban, tipikusan az utcán találkozva megbeszélni egy virtuális kommentfolyamot vagy eseménysort]), ami most legalább egy kicsit befejeződött vagy irányt váltott azzal, hogy a múlt héten Madridban bemutattam a live coding konferencián az évek óta pátyolgatott Makkerónit.

A CineVivo természetes nyelvű vizuál-kódoló rendszer bemutatása

Kezdem onnan, hogy mi a live coding. Ez egy olyan, nemcsak elektronikus zenei, hanem akár egészen más művészeti ágra (koreográfia, vizualitás, költészet) is alkalmazható előadásmód, amelyben a végeredményt létrehozó szabályszerűségek a néző szeme láttára születnek, tipikusan számítógépes kód formájában. Így nem csak a produktumot hallja/látja/olvassa a közönség, de annak eredetét is, amennyiben azok számítógépen futó programokra írt utasítások. Más ez tehát, mint az improvizáció, amelyben a folyamat és a végeredmény alkotja az egészet: itt azt a forrást is láttatni óhajtjuk, amit csak mi látunk, és ezzel mintha jobban közvetítenénk azt, ami bennünk van (a rutin, a koncepció, ötleteink) és amúgy érzékszervileg közvetíthetetlen. Így, leírva már konkrétabban megfogalmazódik az, hogy nem értem, ez miért is jó. Nem a bennünk zajló folyamatot, hanem csak egy eggyel közelebbi réteget nyitunk meg a tisztelt publikum előtt, de attól még a kulcs nálunk marad; legfeljebb csak az érthetetlenség válik még nagyobbá, ha valami olyat alkotunk, ami elvárhatatlan azon dokumentumoktól, amelyeket közszemlére helyezünk.
Itt, Madridban is jópárszor volt ilyen érzésem. Ami egyébként pozitív elmozdulás, tekintve, hogy nem rajongtam eddig a (jó) live coding-ért, mert elnyújtott és vérszegély előadásokat láttam, a táncosabb verziójú algorave produkciók pedig a '90-es évek eleji happy rave partik és a még régebbi demoscene világ (mindkettő külön-külön amúgy fantasztikus közeg!) legkisebb közös osztójára utalták a zenei világot. Ezzel szemben viszont néhány hangperformansz világokat mozgatott meg a fülünk hallatára, és hiába bármilyen segédlet, akkor sem lett tiszta, hogy ennek kódja egyáltalán hogyan íródhatott meg, nemhogy a projektoron közvetítve, de úgy egyáltalán?

AlgoRave est

Szóval az a helyzet, hogy átértékelődni látszik egy-két dolog miatt a live coding-ról alkotott véleményem. Eddig úgy értelmeztem az egészet, mint ahogy az a lovasíjász, aki ólomsúlyt visel a derekán, csak hogy véletlenül se legyen könnyű dolga munka közben: a live coding-ot is úgy tekintettem, mint ami olyan mérvű akadályt állít a zenei előadás elé, hogy soha ne lehessen a zenélésből örömzenélés vagy zenehallgatásöröm (emlékezünk Thomass Mann Doktor Faustus-ára: >a zenének olyan nagy az istállómelege, hogy képtelenség lehűteni<), mert minden egyes apró zenei eseményért gondolkodni, tervezni, számolni kell. Valahogy még most is úgy tűnik, hogy inkább az interfész illetve az előadásmód dominál a kifejezés fölött, de mintha maga a kifejezés már egy, az alkotó által testreszabott "akadály" lenne. Ez voltaképpen akár stílusjegy is lehet.

Az ICLC vagyis a live coding közösség nemzetközi konferenciája néhány éve szerveződik (az elsőt 2015-ben látta vendégül a Leeds-i egyetem), és körülötte mára egy 100 fő körüli (inkább virtuálisan aktív) közösség áll, akik rendszeresen megmutatják egymásnak alkotói és programozói munkájuk, kutatásaik eredményeit. Már túl vagyunk az alapkérdéseken, de időnként azért felmerülnek az önlegitimáló, a terület egyedi sajátosságait újrakódoló viták: előadásmód, vizualitás megjelenése, melyik operációs rendszer az autentikus stb., ugyanakkor még vagy már nem foglalkozik a csoport esztétikai, zenei kérdésekkel. Talán jobb is (Danto óta jól tudjuk, milyen következményekkel járhat az önreflexió nárcisz-tükre...), és talán pont emiatt is - mert nem számít, hogy mi akadémikus és mi underground, mit kell ülve és csöndben figyelni, mit pedig sörrel a kézben - elég változatos művészeti megközelítésekkel találkozhatunk.
Mint pl. a fent már említett világmozgató performanszok között Renick Bell, vagy inkább a gameboy-punk vonalat képviselő, argentín Maia Koenig (RRayen) által kijelölt két véglet. A szervezőket láthatóan egy percig sem foglalkoztatta, hogy stilárisan vagy műfaj szerint a hagyományos elvárásokhoz igazítsák a programot, így találkozhattunk délutáni órákban a Medialab Prado előadótermében breakcore őrülettel, előadásokkal, machine learning workshoppal, és az esti "Algorave" helyszín sem volt épp kizárólag tánczenei, hanem elég vegyes és érdekes audio-vizuális performanszokat élhettünk meg, a fentiek mellett pl. a pécsi kötődési Kolmogorov Toolbox-ot is.

A Medialab Prado nappal...

Néhány dolgot kiemelnék (végülis ezzel kellett volna kezdenem) a programból, amit érdekesnek találtunk a Faluság szerkesztőségében. Azokra a területekre figyeltünk fel, amelyek a határterületeket, a textualitás újraértelmezését feszegetik. Pl. Kate Sichio - amúgy, őszintén nem túl árnyaltan kivitelezett, de ötletes - munkái a kódolás és a koreográfia között teremtenek átjárási kapcsolatokat (pl. ez), de nemcsak úgy, hogy mondjuk koreográfiát kódolunk valós időben, hanem úgy is, hogy bizonyos változók vagy függvények a táncos által kerülnek rögzítésre, végrehajtása, vagy az ő döntése alapján akár végre nem hajtásra. (Kate volt a szekcióm moderátora is, Judit haragszik is rá egy kicsit, mert szerinte 5 perccel kevesebbet engedett beszélni:)

... és a digitális homlokzat működésben éjjel (kép forrása)

A vizuálos live coding részleg is sok továbbgondolásra késztetett - közülük mindegyiket kiemelném: Charlie Roberts, a Gibber webes live coding környezet készítője egy generatív grafikai algoritmussal állt elő Marching.js néven (igazán üdítő, amikor az embert úgy-ahogy elhelyezed valamiféle skatulyába, és erre egy totál más dologgal rukkol elő), egy mexikói alkotóhármas egy olyan, CineVivo nevű rendszert mutatott be, amelyben parancsok helyett mondatokat kellett megfogalmazni (nyilván spanyolul) E/1-ben, és ezeket mintha a gép mutatná be. Harmadikként pedig Olivia Jack, egy san francisco-i ifjú hölgy, aki a Hydra nevű, szintén webes generatív vizuál rendszer készítője. Szeretem a vizuális-kreatív technológiai megoldásokat, mert a megközelítéseiket és könnyedségüket illő lenne átültetni a hang területére is.
Szóval összegzésként: ezt az egész impulzus-sort kellene most valahogy fejben és képzeletben utolérni és realizálva is behozni a következő hasonló alkalomig....

Hydrák

A kontextusról még nem esett szó, pedig igazán fontos. A Medialab Prado programjaiba évek óta belebukkanok, nemcsak különféle technológiai, csináld magad (DiY), de kultúrközvetítő, gyerekfoglalkozás, co-working iroda, kiállítótér és egyéb, ehhez hasonló és igen izgalmas asszociációkat ébresztő szakmai programok, de artist-in-residency öszöndíjak és egy fablab (nyitott barkácsműhely) gazdái is, mindezt ráadásul államilag fenntartott (mi ilyenben már nem reménykedünk) intézményként Madrid belvárosában, egy igazán nekik tervezett és a fentiek fényében méltán sikeres közegben. A szervezők szintén évek óta és láthatóan sikeresen művelik a live coding kultúrát a környéken, így alakulhatott át a konferencia egyben ünneppé azok számára, akik az utóbbi időben kapcsolódtak be ebbe a közegbe.

És még egy, el nem hanyagolható dolgot szeretnék megemlíteni: a spanyolok és a mediterrán lazaság összekapcsolása legalábbis az ICLC esetén téves - nem vagyunk késős típusok, de így is alig sikerült minden programra odaérni, merthogy pontosan kezdődtek, profin és figyelmesen előkészítve, átgondolva, az igényekhez és körülményekhez szabva.

Én amúgy egy webes hangoperációs rendszerről tartottam előadás (http://makker.hu/makkeroni/), aminek leírása itt található.

Végül pedig egy madridi Faluság: Judit felfedezte, hogy a Medialab épületéből kinézve mire látunk rá:

Tizennégy év után újra kettesben utazni....
Teszem-veszem a dolgokat, és képzelgetem, hogy milyen lesz újra kettesben repülni, bármeddig állni a múzeumban egy festmény előtt, beszélgetve-csendben sétálni, komótosan vacsorázni és egy könyvbe megszakítások nélkül belemerülni.

Pierre-Auguste Renoir: A kertben, 1885

A repülési hercehurca során próbáltam felidézni, hogyan is voltunk képesek ezt gyerekekkel végigcsinálni (Balázs szerint egyszerűen csináltuk és nem gondolkodtunk rajta, az volt természetes, hogy megoldottuk). Az első vacsoránál üdítő volt, hogy csak magunkról kell gondoskodni - légkönnyű vállalkozás. A szálloda szobája, fürdője anyai ellenőrzés nélkül is rendezett maradt. Furcsán kulturált és üres. Akkor döbbentem csak igazán rá, hogy magunk vagyunk. Csak ketten. Egyrészt jó, hogy ketten, másrészt csak. Nélkülük.
Ketten andalogni a botanikus kertben - miért is nem futkároznak körülöttünk? Mi hagytuk otthon őket, vagy már ők hagytak minket magunkra? A múzeumi szemlélődés mintha ácsorgás lenne. Túl hosszan és túl sokáig. Akarom én ennyi ideig nézni ezt a festményt? Micsoda gyűjtemények! A Guernica is azok a képek közé tartozik, amiket a kordon ellenére még két oldalról is őriznek. A mozdulat, hogy megfogjam a zabolátlan kezeket, már értelmét vesztett, ketten fegyelmezettek vagyunk. Annyi megkezdett mondatunk van, amit még nem fejeztünk be, számtalan gondolat, ami még csak félig fogalmazódott meg.... Ízléses, jólformált kifejezések, cirógató szavak és átszellemültség. Lelassulás. Tétovaság.
Csak felnőttként létezni. Az aktivitás átkapcsolása külsőről belsőre. Koncentráltság.

Edward Hopper: Hotel Room, 1931

Függetlenségünk (csatolmányok nélküli dokumentumok) harmadik napjának estéjén (hű, de nagyon rég volt, mikor Balázs az egyetemi rádióban műsorozott, én meg őt hallgatva olvastam.... Húsz év múlva is ez a dal legyen, csak még többen legyünk.... - na jó, segítek az utalás feloldásában: Az Ando Drom Tíz év múlva című Cseh Tamás dal átirata az énekes szerző ötvenkettedik születésnapjára), mikor is Balázsnak még volt ereje koncertre menni, én úgy egyetemista módra bebújtam az ágyba és chips ropogtatás közben azon morfondíroztam, hogy olvassak, vagy inkább filmet nézzek, aztán rájöttem, hogy olvasás után filmet nézni, közben eszegetni a legjobb, na akkor az is megvilágosodott előttem, hogy én most tulajdonképpen lógok. Csalok. Nem ott vagyok ahol kellene lennem - pedig bizony de nagyon jó!
Engem helyettesítenek. Mégpedig teljeskörűen.
Édesanya helyett édesmama kelti reggel a lurkókat, ő készíti elő a reggelit, ő teszi mindenki táskájába az innivalót és a szendvicset. Édesmama még jobb melegre fűti be a házat délutánra, viszont jobban is ellenőrzi, hogy elkészültek-e a leckék, ezért cserében pedig diszkréten nem kérdez arra rá, hogy mennyi idő is van engedélyezve a számítógép használatára, és nemcsak sütit süt, hanem az esti fürdés után még a hátán is viszi az ágyba a legkisebbet. Na puff! Feladták a leckét az édesanya-főnöknek!

Hans Baldung Grien: Three Ages of the Woman and Death, 1510

És bizony sosem fogom megengedni, hogy az ágyban olvasás és filmnézés közben chipset morzsáljanak! Majd csak az unokáimnak!

A függőleges kertekről, vagy inkább élő növényfalakról már több helyütt olvastam, de élőben a múlt héten láttam először, mégpedig Madridban - 2007-ben készítette a francia botanikus Patrick Blanc. Az külön öröm, hogy ezt az alkotást én magam fedeztem fel, a madridi látnivalók előre átböngészett listáján nem szerepelt. Ezek azok az aha-élmények, amelyek kapcsán mindig oda futnak a gondolataim, hogy mégiscsak jó dolog az elméleti felkészültség, a tankönyvszerű tudás, a gyakorlatot megelőző iskolaszerű olvasottság. "De hiszen ez egy vertikális kert!" - az észrevétel, az első meglátás felkiáltása. A CaixaForum bejáratának oldalfalán varázslat. Szimbólumok, az örök jelképek játéka: a sivatagban az oázis. Szemiramisz függőkertje.

Növényfal: síkként értelmezett domborzat, a textúrák és színek játéka. Nonfiguratív. Ha a növényekkel figuratív képiséget akarna láttatni az alkotó, akkor már a giccshez közelítenénk. A növényfal nem növényfestmény - bár a rálátás, a rátekintés gesztusa hasonló egy múzeumi falon szemlélt képhez. Nem képként akar funkcionálni, hanem elvonatkoztatásra, elgondolkodásra késztet. Téridegennek tűnik és mégis hívogató. Beilleszkedik környezetébe, miközben újra értelmezi azt. Élhetőségek. Önreflexió.