A függőleges kertekről, vagy inkább élő növényfalakról már több helyütt olvastam, de élőben a múlt héten láttam először, mégpedig Madridban - 2007-ben készítette a francia botanikus Patrick Blanc. Az külön öröm, hogy ezt az alkotást én magam fedeztem fel, a madridi látnivalók előre átböngészett listáján nem szerepelt. Ezek azok az aha-élmények, amelyek kapcsán mindig oda futnak a gondolataim, hogy mégiscsak jó dolog az elméleti felkészültség, a tankönyvszerű tudás, a gyakorlatot megelőző iskolaszerű olvasottság. "De hiszen ez egy vertikális kert!" - az észrevétel, az első meglátás felkiáltása. A CaixaForum bejáratának oldalfalán varázslat. Szimbólumok, az örök jelképek játéka: a sivatagban az oázis. Szemiramisz függőkertje.
Növényfal: síkként értelmezett domborzat, a textúrák és színek játéka. Nonfiguratív. Ha a növényekkel figuratív képiséget akarna láttatni az alkotó, akkor már a giccshez közelítenénk. A növényfal nem növényfestmény - bár a rálátás, a rátekintés gesztusa hasonló egy múzeumi falon szemlélt képhez. Nem képként akar funkcionálni, hanem elvonatkoztatásra, elgondolkodásra késztet. Téridegennek tűnik és mégis hívogató. Beilleszkedik környezetébe, miközben újra értelmezi azt. Élhetőségek. Önreflexió.
