Kézzel szedett csalán

A hétvégi közös ebéd után Mimi ígéretéhez híven elkezdett mesélni, néha-néha kérdeztem, pontosítottam, ő meg emlékezett:

Öreganyád, a Csicskó mami kézzel szedte ám a csalánt! Fogta a kosarat és hátrament a hátsókertbe, ott kézzel kitépkedte, jó hosszú szárral. A gyökere úgyis benne maradt a földben, arról újra meg újra kihajtott. Mindig szedték a csalánt, minden évszakban. Tudatosan hagyták meg a kert végében. A kacsák szerették a legjobban, de a többi szárnyas is szívesen ette, a libák és a tyúkok is.
Frissen felszecskázták, aztán a kukoricakása közé keverve adták a szárnyasoknak. Friss, gyenge kukoricaszárat is vágtak, azt is felszecskázták, azt is keverték a kásák közé. Más zöldre nem emlékszem, de azt tudom, hogy a frissen kaszált szénából nemcsak a tehenek és a lovak, hanem főleg a lucernás részből a szárnyasok is kaptak. Komposztot nem csináltak ám, minden ment az állatoknak. A növények tápértékét szerintem nem tudták, egyszerűen csak az elődök tapasztalták, hogyha kiengedik az állatokat, akkor azt szívesen fogyasztják, aztán átvették, hogy azt szereti. Így szokták és kész.
Nekem nem engedték szedni a csalánt, nehogy megcsípjen. Hogy miért szedte kézzel? Hát már megszokta a kezük.... (Miért van az, hogy a dédanyámnak különlegesen puha keze volt - én nem emlékszem érdes, durva érintésekre tőle?!)
A Sicca mama (az ükanyám, aki ugye megvárt engem) azért nem szedett csalánt, mert már idős volt, neki ülős feladatai voltak: ült a sparhelt mellett és morzsolta a kukoricát, vagy válogatta szét a krumplit. Ennivaló, disznóknak való, vetni való.
Ők nem itták a csalánt, másra nem használták, a gyógynövényeket nem ismerték, úgy mint mi most, egyedül a kamillát itták, mert azt lehetett kapni.
Juliska néni, akinél sok virág volt, ő lehet, hogy ismerte a gyógynövényeket, de a mamiék állatokat tartottak, egyszerűen nem jutott idő a növényekre. Ló, tehén, disznó, liba, kacsa, tyúk - a ház oldalában volt csak pár szál virág, nárciszra és tulipánra emlékszem, de másra nem.

enter image description here
anyukám és Juliska néni csinosan felöltözve a gyönyörű virágoskert előtt

Ha nem írnám/írnánk le ezeket a történeteket, akkor a feledésbe foszlanának, elenyésznének úgy, mint ahogyan a szoknyáim szitálódnak el rajtam észrevétlenül: a kedvenc alkalmi viseletből így lesz szépen mindennapi, aztán már csak munkás szoknya, míg egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs is már rajtam szinte semmi. Pőrén pedig mégsem járhat az ember lánya, nemde!?

enter image description here dédanyám és nővére, Juliska néni hozzák bé a krumplit

Jaj, annyi de annyi mindent tudnék erről a képről mesélni! Előlegezek pár észrevételt ezzel a fotóval kapcsolatban.
1. Apukám készítette a fényképet.
2. Az udvart tüzetesebben érdemes lenne megvizsgálni: szilárd burkolat nélküli föld.
3. Ruha: a dédanyámnak is már - életkorából kifolyólag- teljesen egyszerű barna, vagy fekete színekben illene lennie, úgy, mint a tőle jobbra lévő nővérének. Az én dédanyámon igaz, hogy a sötét színek dominálnak, de telehintve kisvirágokkal! Az ingblúz pedig elegánsan kétsoros gombolású! Na és a kendő! Már majdnem szemérmetlenül hátracsúszott, még a haja is kivillan a homloka fölött. Huncutság. És hüm, ühüm, észre vettétek a melltartó kérdést?
4. Asszonyiság: döcögés be a kertből a házhoz a nehéz krumplis kosarakkal.
5. Nővériség: a nővér mellett mindig csitrinek tűnő hugica.
6. Nőiesség: testesség, kerekség.

enter image description here
Sicca-mama, az ükanyám


Szerző: Kovács-Parrag Judit

Az első Faluság-szerző