Hogy milyen egy falusi marhavágás így, a 21. század első negyedének végén?
Hát, az egyszeri emberrel szólva, pont olyan, mint egy disznóvágás, csak teljesen más.
Szarvasmarhát manapság nagyon ritkán vágnak magánházaknál, aminek legfőbb oka, hogy már alig tartanak, mégpedig legfőképpen azért, mert ennek a jószágnak sokkal hosszabb a tenyészideje, így sokkal nagyobb ráfordítást igényel (pénzben és élő munkában egyaránt), mint a sertés. Így a marhavágás, sokkal nagyobb esemény egy családban, mint a disznóé, és valljuk be, bontása is nagyobb szakértelmet kíván!
Szürkületkor gyülekeztünk a portán.
Az enyhén fagyott föld ropogott a talpunk alatt, a kellemesen enyhe mínusz jó feltételekkel biztatott.
A bemelegítő „welcomedrink” után elindultunk a jószág felé, amelyik békésen legelt a szokott helyén. A mester olyan gyorsan lőtte fejbe a mit sem sejtő marhát, hogy annak se megijedni nem volt ideje, se felfogni, hogy mi történt.
Mire odaértünk, már mindennek vége volt, és az ágak között felbukkant a nap.
Mivel a bőrt lefejtik a jószágról, így a rémes-szagú pörzsölés elmarad, helyette érkezik egy traktor, amivel igazítani, emelni lehet a többszörös disznó-méretű testet.
Aztán már csak a fejtőkések dolgoznak némán és villámgyorsan, ki tartja, ki igazítja, ki a traktort dirigálja. Egy-két lélekmelegítő itóka, és a néhai bika már csupaszon és kibelezve lóg. Szerencsénk volt, mire fázni kezdtünk volna, már kezdődött a négyfelé darabolás.
A negyed marhákat három férfiú cipelte járműhöz, s amint sikerült bepakolni, indult a csapat a házhoz, ahol jól befűtött garázs várta a dolgozókat és a feldolgozandót.
És innen már csak röpke néhány óra trancsírozás, darabolás, faggyúzás és hártyázás, és kész is a komplett hentesüzlet, ahol szebbnél szebb húsok kínálják magukat! Jó étvágyat!
Andival és Lacival készített interjú hanganyaga 2. rész (hangvágó: Kovács Jónás)
Gyenis Nóra grafika terve
A hanganyagból kiemelt, számunkra legkedvesebb gondolatok:
A növényeitekhez is van olyan viszonyulásotok, mint az állataitokhoz?
Amikor jövök-megyek a tanyán, én mindig nézem a növényeket. Főleg tavasszal: mi ered meg, mi hajt, virágzik, kötött-e a virág, nem kötött, terem?
Cseresznyefa
Ha nem vonzódnánk a növényekhez, akkor nem lennének dísznövények, csak haszonnövények: konyhakert, gyümölcsös.
Amikor kilépek az ajtón, milyen közeg vár, az nagyon fontos és a növények az elsők, akik körülvesznek minket.
A mocsári hibiszkusz fogad, ahogyan kilépek az ajtón
Szerintem nagyon fontos szerepe van az életünkben a növényeknek.
Szarkaláb
Bordó levelű bodza
Kefevirág
Nagyon közel azért nem engedjük az állatokat. Ennek több oka van. Egyrészt nyilván, hogyha közel van az állat, akkor többször rá lehet nézni, nem kell olyan messzire menni, ellátni, gondozni, takarmányt hurcolni könnyebb.
A madaraknál például gond a hang, ha túl közel vannak, egyszerűen nem tudunk aludni.
A nagy állatoknál probléma lehet a szag, a légy, úgyhogy azért ezt is mérlegelni kell. Szerintem úgy nagyjából nálunk így jó.
Pillanatnyi pihenő
Igaz sokat kell menni, de most még bírjuk. Majd húsz-harminc év múlva ki tudja, mi lesz…
Nálatok az állatok benne vannak a tájban. Persze nem a szűk lakóteretekben, ez egyértelmű, de a tájba vannak illesztve, nincsenek elhatárolva vagy láthatatlanná téve, vagy elrejtve, vagy eltakarva, hanem együtt lélegzik ez a tanya az állatokkal.
Lovak és marhák békésen együtt a legelőn
Nem tartanánk istállóban állatot - nem látnánk nagyon értelmét. Mert ugye azért is tartunk állatokat, mert szeretjük őket. Szeretjük látni.
Ha be lennének zárva valahova négy fal közé, akkor az már csak gazdasági, az nem adná meg ugyanezt a kapcsolatot.
Én így akarok élni, kint.
Mi próbáljuk minél inkább a természetközeli életmódot és életet is élni.
Ha én felkelek, és éppen az ablakon kinézek és ott legelészik egy ló, akkor az boldogság.
Afra és Suttyó
És ha fáradtak vagytok és nyűgösek, és ki kell hozzájuk menni?
Első az állat. Felkelünk és nekünk első az állat.
Ha hazajövök Pécsről és késésben vagyok, mondjuk három órakor, akkor nem ebédelni állok neki, hanem ellátom az állatokat, mert akkor tudok nyugodtan leülni ebédelni. Nyilván, ha az ember fáradt, vagy nagyon rossz idő van, akkor nem tölt annyi időt az állatok mellett. Akkor lehet, csak a legfontosabbat csinálja meg, etetés-itatás, stb. Nem simogatom még ott negyed órát, de akkor is. Nálunk sosincs, hogy kimarad egy etetés, vagy bármi ilyesmi.
Amit meg kell csinálni, azt mi megcsináljuk mindig.
Liliomfa
Felelősség.
Itt nincs megállás.
Nyilván vannak olyan dolgok, amit lehet tolni, amit át lehet tenni másnapra. A madarakat terveztem, hogy ma kitakarítom, de holnap fogom megcsinálni, az nem probléma. De az alapellátást, tehát etetés, itatás, ne adj isten fűtés, ott nincs pardon, azt mindig meg kell csinálni.
Sárgavállú ara
Hegyi lóri
Kék-sárga ara pár
Én azért oltatom magam influenza ellen, mert nekem nincs táppénz. Én nem tehetem meg, hogy ágyban fekszem nem ám egy hetet, de még egy napot sem. Volt olyan, hogy nagyon rosszul voltam, akkor már majdnem négykézláb mentem, de meg kell csinálni, meg kell csinálni.
Befőttet is készítünk. Befőtt és fagyasztás. Például a konyhakerti dolgoknál mondjuk legegyszerűbb a fagyasztás, szerintem azzal károsodik a legkevesebbet. Most nyilván a teákat szárítjuk.
Balu segít pitypang virágot gyűjteni
A húsféléket, ami nem igényel hűtést, tehát töltelékfélék, sonka, szalonna, azt hűvös helyen tároljuk. Nyilván egy idő után, ami nagyon megszárad, azt lefagyasztjuk. A nyers húsokat fagyasztjuk. Gyakorlatilag ennyi. A méz a legegyszerűbb, azzal semmit nem kell csinálni, csak ki kell pörgetni.
Füstölt áru
Mi ezeket a marhákat most olyan helyen tartjuk, ami korábban semmire sem volt hasznosítva. Nem szántóterületet, még csak nem is legelőt használunk erre, hanem gazos, bozótos, nádas részeket hasznosítunk, és csak annyit tartunk, amennyit tavasztól őszig a legelő eltart.
Menta első borja Ribizli
De azt még hangsúlyoznám, hogy - arról nem esett szó - mi mindent csak saját ellátásra termelünk. A méz az kivétel mondjuk, abból több van, de baromfit, ha van nyúl, sertés, marhát is, mi csak saját szükségletre. Nem adunk el belőlük, nem tervezzük ezt.
Állatok kézhez szoktatása és leölése - ennek a paradoxitása.
Az állatok hozzánk szoknak. Ez nemcsak azért kell, hogy később majd le tudjuk vágni. Az állatokkal vannak teendők: körmölni kell, patkolni kell, állatorvos jön, akármit kell csinálni, termékenyíteni kell, tehát az egy alapkövetelmény, hogy valamelyest azért szelíd legyen az állat.
Körmölés, patkolás
Ezért is jó, hogyha szelídek az állatok, nemcsak az, hogy lemegyek a legelőre és odajön és megsimogatom és az jó érzés, hanem ennek praktikus oka is van, hogy a mindennapi dolgokat meg lehessen velük csinálni. És akkor ennek az egy hozadéka, hogyha arra kerül a sor, hogy le kell vágni, akkor nyilván könnyebb, mert odajön és ahogy mondtam, megsimogatom, fejbe lövöm, és kész.
Csak erre mondtam, hogy ezt pszichésen nehezebb megtenni, minthogyha van száz jószág, ott van kint és mondjuk, a szürke marhával úgy csinálják, hogy lelövik, mert nem tudják megfogni, mert az egy félvad állat.
Akkor a háztájiban tulajdonképpen nincs is paradoxitás, mert nem azért szoktatod te kézhez, hogy aztán le tudd ölni, hanem a napi rendszerességű ellátáshoz ez szükséges hogy tudjál vele közelségbe kerülni.
Az állatjogok Magyarországon. Tényleg olyan nagy baj van, mint amilyen vészharangokat kongatnak?
Nóri Míra egyik kölykével
Szerintem igen. Látjuk. Andi látja a lovaknál, hogy mik vannak. A kutyáknál ezt még többen látják.
Ez tanulatlanság? Műveletlenség?
Tanulatlanságnak én semmiképpen sem mondanám. Ezt nem kell tanulni. Azt se kell tanulni, hogy a gyereket nem ütjük. Ezt így nehéz megfogalmazni.
Hogy én mit látok a szüleimtől, ezeket a viszonyulásokat, ahogy egymáshoz is viszonyulunk és visszük tovább, ezt az állatok irányába is tanítjuk a gyerekeinknek.
Az állatok iránti tisztelet ugyan úgy adódik át, szüleinktől kapjuk.
Laci jobb keze a traktror
És akkor itt még vissza szeretnék térni, az előbb valahogyan szóba került, hogy milyen közel vannak az állatok. Ugye sok ember, mikor először hallja, hogy tanyán lakunk, akkor elképzeli azt az átlag tanyát magában, ami a magyar viszonyokra úgy általában jellemző. És netán mondjuk ide kerül, és akkor azt mondja, hogy ez egy majorság, meg mit tudom én, mondanak mindenfélét, csak nem erre számítottak. Nem erre számítanak. Tehát azért, mert valaki sok állatot tart, azért nem kell egy koszos, sáros, tyúkszaros udvarban járni. Meg lehet adni a módját.
És ennek az ellentettje, mikor a kisállatokat, vagy a nagytestű kutyákat, ugye abszolút kivonva az ő természeti közegükből a lakásban tartod?
Én is úgy látom, hogy ez nálatok azért kialakult, tehát persze, hogy van a minta, de nagyon sokrétű tudás, tanulás, nyitottság van mögötte. Meg ezeket azért ti is végiggondoltátok. Tehát, hogy hogyan akarom tartani, hogyan fogom csinálni. Tehát nem úgy jött, hogy apám is így csinálta, hanem végiggondoltad és kigyúrtad magadból a válaszokat, hol a léc, ahova ugrunk.
Ő egy mentett gyöngybagoly kirepülés előtt, akit tavaly kézzel neveltünk fel.
Én azt gondolom, hogy városban is lehet állatot tartani jól, úgy, hogy az az embernek is és az állatnak is jó legyen. Nagyon nem mindegy, hogy milyen állatot választunk, milyen körülmények között tartjuk, és milyen a viszonyulásunk.
Csoki
Melyiknek van jobb sora? A tizedik emeleten egy kutyának, akinek jó dolga van, és leviszik háromszor, vagy a láncra vert, olajos hordóban lakó kutyának falun? Ez most két sarkított dolog - de fontosak ezek a sarkok.
Ha az állattartás nem belülről jön, akkor nem működik. Tehát én azt gondolom, hogy a városban is lehet nagyon jó, hogyha ismerjük annak az állatnak a szükségleteit és azt ki tudjuk elégíteni. Olyan életformát tudunk élni, amit egy kutyával kell, ha nem, akkor ne tartsunk kutyát. Sokszor sajnos hiányzik a tudatos állattartás. Én azért tartom az állatot, mert együtt akarok vele lenni, meg akarom ismerni, hogy mik a szükségletei és hajlandó vagyok ezért áldozatot hozni.
Gyenis Nóra grafikája
Andival és Lacival készített interjú hanganyaga 3. rész (hangvágó: Kovács Jónás)
Andival és Lacival készített interjú hanganyaga 1. rész (hangvágó: Kovács Jónás)
Gyenis Nóra grafikája
A hanganyagból kiemelt, számunkra legkedvesebb gondolatok:
Van-e különbség az állataitokhoz való viszonyotokban? Faj és fajta szerint? Vagy egyed szerint?
Igen, van különbség. Először is szögezzük le, hogy milyen állataink vannak. Van kutya, ló, sok-sok papagáj, marha, baromfi, nyúl. És méhek! És igen, van különbség.
Tanulmányozom, tanulom folyamatosan a viselkedésüket, és ezáltal automatikusan közelebb kerülök hozzájuk.
Nagyon mély kapcsolat tud kialakulni.
A ló teljesen más rendszerben él, mint az ember.
Nagyon fontos, hogy egy állat mennyire érdeklődik az ember iránt.
A ló kíváncsi, érdeklődő, de mindig is ló marad. És ha én nem tudok lóként gondolkodni, akkor esélyem sincs.
Tehát a kölcsönös nyitottság és kölcsönös kommunikációra való hajlam az, ami könnyebbé teszi az állattal való kapcsolatot?
Úgy gondolom, van, hogy csak megetetem az állatot, ellátom, mivel én felelősséget vállalok érte, mert őt tartom és az enyém. És van a következő lépcső, amikor már valamit akarunk együtt csinálni.
Amíg eljön az a pillanat addig én nagy felelősséget érzek irántuk.
Amíg velem van, addig próbálom kiszolgálni az ő igényeit, és az ő jólétét biztosítani.
Nemcsak konkrét tanítás, hanem ez egy összeszokottság szint ló és lovas között.
Nekem a madarak a kedvenceim, ez nyilvánvaló. A többi állatot utána én nem rangsorolnám.
A méhek és a madarak külön kategória, mert velük nincs fizikai kontaktus.
A marhákat én etetem leginkább, amikor lemegyek hozzájuk, akkor nem azt látom bennük, hogy ebből mennyi kolbász lesz vagy szalámi. Hanem szeretek ott lenni köztük, este mikor etetgetem, mindegyiket megsimogatom, megnézegetem. Olyan jó, jó érzés.
Nagy ritkán Andival lementünk a legelőre nyáron, ilyen szép csöndes nyári estéken, és akkor a lovak ott szépen legelésznek, és az ember csak ott van. Nem csinál semmit, csak ott van. Megnyugtató.
A méhek azért is érdekesek, mert ott a létszámuk miatt nem alakulhat ki egyedi kapcsolat (ott tömeg van), viszont aki méhészkedik és egy picit belelát, az rájön, hogy mennyire bonyolult, mennyire összetett a méhek élete, mennyire érdekes. Nagyon érzékenyen reagálnak mindenféle beavatkozásra. Mindig újat tanul az ember.
Valószínűleg akkor is méhészkednék, ha nem pörgetnék mézet.
Mi úgy vagyunk vele, hogy sok olyan állatunk van, ami úgymond gazdasági állat. De nem mindig ez a fő, vagy nem mindent csak azért tartunk, mert azt látjuk a végén, hogy ebből milyen haszon lesz, vagy hogy megesszük. Tehát nem ezt látjuk bennük.
Ha valaki húst eszik és ezt eldöntötte, akkor szerintem ez még mindig sokkal jobb, ameddig él az állat, addig jó dolga van.
Tulajdonképpen az együttélésen van a napi ritmusban a hangsúly. Ti együtt éltek folyamatosan az állatokkal.
Jó velük lenni.
Ha egy állatot levágunk, akkor azt próbálom úgy csinálni, hogy a lehető legkevesebbet érezze.
Nem adjuk oda senkinek. Úgy gondolom az is felelősségünk, hogy igenis legyen erőnk megtenni.
Nem azért tartunk gazdasági haszonállatot, mert nem tudnánk megvenni, hanem azért, hogy tudjuk, mit eszünk.
Disznóvágás alkalmával összegyűlik a család apraja-nagyja, hogy kellemes hangulatban, de nagy munkával feltöltésre kerüljön a fagyasztó hússal, csonttal. A felkészülést már a vágás előtti este megkezdjük, ilyenkor összekészítjük a szükséges eszközöket, mint például üst, üstház, tűzifa, rénfa, kések, kaparók, forrázáshoz kád és lánc, vödrök, ládák, daráló, hurkatöltő. Ezek után jöhetnek a fűszerek és megpucoljuk a vörös- és fokhagymát is. Ha ezekkel megvagyunk, akkor irány aludni, mert másnap korán kell kelni.
Általában szombat a disznóvágás napja, ilyenkor már 6 óra körül begyújtjuk a tüzet az üstök alatt, hogy legyen forró víz a forrázáshoz és a mosogatáshoz. Mire lobog a víz, a disznó már az örök sárban dagonyázik. Az állat vérét mi csak azért szoktuk felfogni, hogy sült vérként savanyúsággal, kenyérrel elfogyasszuk.
A forrázás az első lépes a vágás után, hogy a szőrtől megszabadítsuk a sertést. Ez úgy zajlik, hogy a kádba bele tesszük a láncokat, majd erre a jószágot, aztán mehet a forró víz. Apukám egyik oldalon, bátyám másik oldalon húzza, majd ereszti vissza a láncot, és így szépen forog a disznó, minden részét éri víz.
Ezután jön a neheze, valahogy ki kell szedni a kádból egy raklapra. Ha sikerült, akkor előkapjuk a kaparókat és igyekszünk minél több szőrt levarázsolni róla, ami az esetek többségében sikerül is. Ezután következik a pörzsölés. Amikor már szép fekete lett az állat egyik fele, akkor megfordítjuk és mehet ugyanolyan sötétre a másik oldala is. Fordítás előtt hideg vízzel locsoljuk az állatot, hogy ne repedjen el a bőre. A körmöket leszedjük még melegen.
Ha ez kész, akkor meleg vizes ruhákat teszünk a jószágra, hogy kicsit felázzon és könnyebb legyen lekaparni az elfeketedett részt. A fej és lábak tisztára kaparása, mosása a legnehezebb feladat. Amikor elkészültünk, akkor feltesszük a rénfára. Húgommal mindig mi állunk a két végére, a fiúk meg feltolják annyira, hogy le ne érjen az orra.
A felbontás után eltávolítjuk a belső szerveket. Ezt a műveletet szinte mindig édesapám csinálja, de ha valami más feladata akad, akkor kipróbálhatja magát bátyám is. Amikor kikerült a belsőség, akkor félbefűrészeljük, ami igen nehéz, mert mindig más irányba halad a fűrész. Az állat aztán feldarabolva kerül a feldolgozó asztalra. Húgommal a disznó bőrét szoktuk lehúzni a zsírról, levágjuk róla a húst is, majd felkockázzuk a zsírt. Bátyáim csontot aprítanak leves méretre, illetve ledarálják a kolbásznak valót. Édesanyám a húsokat válogatja különböző szekciókra aszerint, hogy főzésre, hurkába vagy kolbásznak való-e. Édesapám a sonkákat, szalonnákat formázza, kicsontozza a húst.
Ha ezekkel elkészültünk, akkor egy kis pihenő gyanánt eszünk sült oldalast és fasírtot, majd amikor mindenki kész, akkor folytatódik a móka kolbász fűszerezéssel, töltéssel. Kolbászt sertés vékonybélbe töltjük. Ezek mennek a füstölőre, illetve majd sóban való pácolás után a sonka és szalonna is oda kerül.
Hurkát most nem készítettünk, de ennek a menete a következő lett volna. A fejet, tüdőt, szívet, bőrt és más aprólékokat, ami kolbászba nem jó, beletesszük az üstbe és addig főzzük, még meg nem puhulnak. Ebben a lében főzzük meg a rizst is. Az abálóléből kiszedett húsokat kicsontozzuk, ledaráljuk és ízesítés után szintén sertés vékonybélbe töltjük, majd a végeket összekötjük és mehet az abálólébe újra egy kicsit még főni, aztán kész is vagyunk, minden részét feldolgoztuk a sertésnek.
A Romonya-dombi kisfenyves jellegzetes pont a tájban: sokféle privát történet őrzője. Hazafelé tartva itt dobban meg először az ember szíve, hogy mindjárt otthon vagyok, elfelé pedig itt tudatosul, hogy innentől már vége a természeti környezetnek és egyre lakottabb részeken vezetődünk be a közeli nagyvárosba.
A környező szántókat őrizve és az út szélére árnyékot hajolva itt csapódik le a hideg nedvesség: az óvatlan, figyelmetlen autósok kisiklató helye.
A nagyváros mocska idáig merészkedik: Romonyát elhagyva és felkanyarogva a dombra az aszfalton guruló embernek ez már a végtelennek tűnő természet. És itt kidobja, lerakja, elhagyja: szemeteszsákot, monitort, alaktalan bútort és számtalan megunt ebet.
Mindenki csak Andinak szól, hogy ott, hát ott - tudod, a fenyvesnél... - ül az út szélén egy ilyen és ekkora kutya. Vár. No már nem a gazdira, hanem Andira, aki a pusztáról elmegy érte, hazaviszi, biztonságban elkülöníti, szelídíti és eteti, majd addig keres, míg gazdát nem talál. Két világ találkozása.
Úgy alakult földi életem vonala, hogy 10 éve siket vagyok, egyoldali implanttal hallhatok - ha akarok.
Értékes, csodálatos dolgokat tapasztalhattam és tapasztalhatok meg ezáltal...
Amiről most írnék néhány gondolatot, azok a rezgések.
Amikor az ember nem hall, másként érez. Hangként a rezonancia a füleiden keresztül villámgyorsan érkezik. Ha nem hallasz, akkor az adott rezonancia úgy hatja át egész tested, hogy minden porcikádon át a lelkeddel érint meg, belülről. Úgy érzékeled, mintha te magad lennél az az energia, ami hangok rezgéséből keletkezik. Erre a kedvenc példáim: az elektromos fogkefe használat közben - a talpam is rezeg tőle.
De a legjobb a kutya ugatása!!
Miként rezeg, ha a postást ugatja, vagy ha cicát lát, ha idegen sétál a ház előtt... hihetetlen tapasztalás!
Ugyanezekkel hasonlatos a mozgások energiája: ha a ló lép, üget, vagy vágtázik. Betonon vezetve vagy pályán lovas alatt, vagy épp miként tud körön mozogni - megfelelően kiépített, körön mozogni tudó, egyensúlyban könnyedén.
A lényeg:
Hátát könnyen lengő ló léptei kifinomultak a körre.
Vagy szárban/szárakban embertől elakadva, a testében számára teljesen értelmezhetetlen módon megjelenő ember által kreált pozícióba kényszerítve.
Sokat hallani természetes ferdeségről, különböző segítségekről, stb.
És az emberek tényleg abban a tévhitben vannak, hogy az a lovaglás, ha csinálsz valamit, valami mozdulatsorozatot, bigyózol a lovon/lóval, ‘lovagolod’ kézzel-lábbal. Lovakat, lovardákat, edzőket vagy épp pályatalajokat váltanak, külsőségeiken variálnak.
Az emberek megtanulnak kérni, kérni és kérni. Mindent, azonnal akarnak. Mintha ez járna nekik, alanyi jogon.
De vajon ki mikor tanulja meg meghallani az állatokat!?
És az állatokat nem a fülünkkel halljuk.
Az állatokat érezni lehet, csak a szíveddel hallhatod őket.
Ha figyelsz rájuk, érezni fogod.
Ha képes vagy saját tested reakcióit észlelni egy állat aktuális viselkedésében - ha valaki a lovával dolgozik.
Figyeld a tested, milyen változásokat idéz elő a látványa, kisugárzása.
Amit te érzel szépnek és jónak, az a te rezgésszinted.
Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál. Csak más.
Másik szint. Alacsonyabb, mondhatjuk úgy is akár, egy feszültséges rezgésszint, vagy egyre lazultabb, könnyedebb, egyszerűbb, tudatosabb és szellemi magasságokkal rendelkező szint, ahol maga a fizikai cselekvés szinte teljesen meg tud szűnni.
Ez a létállapot lóul van.
Ott élnek ők valójában. Oda vezetnek bennünket.
De van, akinek egy élet is kevés, hogy megközelíthesse azt.
A lovak úgy tükrök, hogy nem a szemeddel láthatod, hanem a lelkedben érezheted magadat.
Borongós, esős reggelre ébredtünk fel. A falubeli szállóba indultunk lóháton, hogy magunkkal vigyük a tulajdonost és annak lányát egy közeli víztározó tóhoz úsztatni. Ez egy nagyszerű hely, a tó partján magyarul kiírt felirat hirdeti, hogy „Úszni és horgászni szigorúan tilos és életveszélyes.”. A gyengébbek kedvéért kis szimbólumokat is láthatunk erre vonatkozólag a kiírás mellett. Áronnal már sokszor eltűnődtünk azon, hogyan lehet a horgászat szigorúan életveszélyes, de ne kötözködjünk, nem tudhat mindenki világosan fogalmazni. A legjobb, hogy határozószó hiányában a felirat, mint alapigazság értelmezhető, az úszásra és horgászatra általában.
Azt hiszem, talán grammatikai ínyencségeket szívesen taglaló természetem miatt neveznek baráti körben „nyelvtannácinak”. S persze, miután minden cikkben és könyvben képes vagyok a hibákat kiszúrni, aláhúzni, akár még a szerzőnek is elküldeni, a saját mondataimban a vesszőhibát sem veszem észre, ez már csak így szokott lenni.
De, hogy a lényegre térjek, a két nő csatlakozott hozzánk a kastélyparkban, és négyesben indultunk el a faluból a tó felé. Pompázatos angol telivér lovaikon silány, kopott, veszélyesen szakadozott lószerszámot láttunk, ez volt az első baljós jel. Engem azonban nem olyan fából faragtak, hogy holmi rossz előjelek miatt ne vigyem véghez, amit aznapra kitűztünk.
Ami a nagyobbik probléma volt, és gyakorlatilag csak útközben derült ki, hogy a lányok lovastudása messze alulmúlta a két telivér irányításához és féken tartásához szükséges szintet. A nehézségeket csökkentendő én átadtam Csenge lovamat az anyukának, és bevállaltam a telivért, akivel, mint utóbb kiderült, semmi probléma nem volt.
Számunkra teljesen természetes, hogy lóháton igyekszünk mindenhová a legrövidebb úton eljutni, ha kell, erdőn, patakon, vasúton, falvakon át. A lovak ehhez már hozzáedződtek, nem félnek semmitől, akár a főút mellett is elvágtáznak a padkán, ha kell, de a posta elé kikötve is nyugodtan várakoznak. No, ezek nem annyira természetes dolgok pályán tanult, közepes szintű lovasoknak, akiknek nem is az elméleti tudása kevés, hanem a gyakorlati tapasztalata és az önbizalma.
A hatalmas, vágtára hívogató, puha talajú búzatarlókon lépésben és ügetésben szenvedtünk végig, nehogy valakit elragadjon a lova, bár a lócserével ennek esélyét abszolút minimálisra csökkentettük. A kislánynak engedélyeztem, hogy előrevágtázzon, amíg én az anyukáját pesztráltam és próbáltam legalább ügetésbe nógatni (pedig nagyon szépen lovagol, csak fél). Láttam, ahogy a lány alatt a telivér nekirugaszkodik a hosszú földeknek és erős késztetést éreztem, hogy eleresszem az alattam levőt szélsebes galoppba, s kipróbáljam, mennyivel gyorsabb az én Csengémnél. Itt kell emlékeztetnem a kedves Olvasót arra a közhelyre, hogy „Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válik!”. S hogy milyen meglepő formákban tudnak olykor vágyaink testet ölteni, arra legmerészebb álmainkban sem gondolnánk.
A faluból kifelé menet keresztezte az utat egy vasúti sín, mely meglepő módon nem a lovaknak, hanem újdonsült barátainknak okozott problémát. Anyuka kijelentette, hogy ő ott nem mer átjönni, mivel nincs sorompó, és az átkelés biztonságos voltáról csupán körülnézéssel (és a füleim használatával) győződtem meg. Szerinte ez egy roppant veszélyes átkelés volt, mert „mi történne, ha hirtelen jönne a vonat?”. Hiába magyaráztuk neki, hogy ha a vonat (ami naponta négy alkalommal halad itt át) öt kilométernél közelebb van, olyan zajt csap, hogy a környékről is el kell menekülni, nem hitt a józanész szavának, de a saját szemének sem, és képes volt leszállni, hogy a lovat átvezesse. Hogy ez mivel volt biztonságosabb, arra azóta se jöttünk rá. A lovat ugyanis sokkal könnyebb kontroll alatt tartani, ha a hátán ülünk, a haladás pedig gyorsabb, mint gyalogosan. A hölgy azonban óvatos természet, ezt be kell látni. Például nem ül lóra védősisak nélkül, azért, mert ismert valakit, aki aszfalton fejre esett és szörnyethalt. Részemről inkább törjem szét a fejem és távozzak átmenetileg az élők sorából, minthogy eltörjem a nyakcsigolyámat és évtizedekre béna maradjak, de: nem vagyunk egyformák.
Végül különösebb gond nélkül elértük a tavat, ahol Áronnal villámgyorsan fürdőruhára vetkőztünk, és a lenyergelt lovakkal már mentünk is úszni a vízbe. Anya és lánya egy kicsit tanácstalanul álltak a tó szélén a vizet még soha nem látott telivérekkel. Áronra bíztam a mi két lovunkat, s a kislánynak segítettem a vízbe nógatni a lovát. Ez erőszak alkalmazása nélkül annyira jól sikerült, hogy a ló az előtte bambán ácsorgó lány feje fölött átugorva csobbant a tóban, ahol úszott egy nagy kört, majd becsatlakozott a mi két lovunk nyugodtan pihenő csapatába, a körül-belül hasukig érő vízben.
Igen ám, de a másik telivér még mindig a parton ácsorgott, szára a lány kezében, s mivel a három másik lovat széles nádas takarta el, és nem volt hozzátréningezve az egyedülléthez, toporzékolni kezdett. A lány, aki egyébként igen jó lovas (lenne), de fél, elengedte a szárat, mire a ló sebes vágtában indult hazafelé.
Másodpercek alatt kint voltam a tóból, az ott maradt telivért kihoztam, nyerget és kantárat dobtam rá, és ahogy voltam, mezítláb, vizes bikiniben száguldottam a másik ló után, hogy megfogjam, mielőtt valamelyik faluban baleset érhetné. Izgalmas napjuk volt a galgagutai polgároknak! Először egy elszabadult, megvadult ló verte fel az utcák csendjét, majd pár percre rá egy bikinis őrült, aki minden szembejövőre ráordított, hogy merre ment a ló. Mivel az összes megrémült lakó készségesen elárulta, hogy látták a lovat, valószínűsítettem, hogy az állat már el is hagyta a falut és úton van az istállója felé. Teljes sebességgel eredtem a nyomába, az eső meg az én nyomomba, s sajnos nem is akart elállni a nap hátralevő részében.
A két falu közötti mezőgazdasági területeken sehol nem akadtam a nyomára, így egészen az otthonáig vágtattam – hiába. Mivel ott sem volt, sarkon fordultam, és kiügettem a földek szélére, aholis leintett egy rendőr, hogy nem a határban kóborló jószágot keresem-e. Hihetetlen következtetés ez egy hatósági személytől, ruházatom és idegállapotom alapján valóban nem volt teljesen magától értetődő az összefüggés. Amikor meghallottam a „vérző ló” szókapcsolatot, pár hajtincsem megőszülhetett, de azóta se találom őket – szépen beleolvadtak szőke hajkoronámba.
Sebességrekordot döntöttem a két falu közt annak ellenére, hogy dombról le, szakadó esőben, egyre nagyobb sárban haladtam véraláfutásosra dörzsölt alsó lábszárral és méhek által összemart belső combokkal. Hogy a méhek hogyan kerültek a napraforgótáblába ilyen időjárási körülmények között, rejtély, de sokan voltak, és nem épp jó kedvükben. Erőt adott, hogy megpillantottam az út szélén rostokoló rendőrautót és egy falubuszt. Ez volt az első tájékozódási pont a ló felé, akit nem soká észre is vettem az út túloldalán. Épp egy fiatal rendőrből, egy ügyeletes helyi alkoholista sofőrből és az időközben megkerült saját tulajdonosából csinált teljesen hülyét, és boldogan rohangált a végtelen búzatarlón, szabadon. Mikor teljes sebességgel odavágtattam, egy kicsit meglepődött, én meg gyorsan elkaptam.
Ekkor a tulajdonos szívéről nagy kő esett le, de nem volt kedvem vele erről társalogni – ő sietett megkeresni hites nejét és lányát a tóparton, én pedig siettem haza a lovaival. Már amennyire lehetett, mert a szökevény patkója megcsúszott az aszfalton és elesett, így több kisebb-nagyobb seb tarkította lábait. Lépésnél gyorsabb haladásra nem sikerült rábírni, ami leginkább azért volt kellemetlen, mert szakadt az eső és fújt a szél. Lépésben pedig még egy jó óra volt hazáig az út.
Egy neveletlen lovat kezelni extrém szituációban gyerekjáték, de vezetni mellette egy még neveletlenebbet már a kihívások közé tartozik. Amikor az országúton megpróbáltam velük átkelni, csúnya meglepetésben volt részem. Amelyiken ültem, már rég beszüntetett minden ellenállást, nem úgy a hisztis szökevény! Kiléptem az útra, melyen a szokásosnál tízszer nagyobb volt aznap a forgalom – épp egy közeli fesztiválnak lett vége, ha jól emlékszem. Amikor sikerült átléptetnem a túloldalra, az alattam levő ló szépen átugrott az utat szegélyező kis árkon, a mellettem levő meg szokása szerint nem. Mivel egyiket sem akartam elengedni, a két ellentétes irányú hatás következtében először csak a nyereg fordult le, úgy csüngtem a ló oldalán, majd inkább lecsúsztam a sárba, és újra egymás mellé rendeztem a jószágokat.
Innentől aránylag sima utunk volt hazáig, végül a lányok is visszaültek a lovakra, hogy ne maradjon bennük rossz emlék. A szálló parkjában csontig fagyva szálltam le a nyeregből, és gyorsan megfogadtam, hogy ha legközelebb kedvem támad kipróbálni milyen gyors valaki másnak a lova, inkább egy rövid tőmondatban öt másodperc alatt: elkérem.
Eseménydúsan telt az a nap. Délutánra meghívást kaptunk a közeli Terénybe, ahol egy összegyűlt nagycsalád 1-10 éves korú gyermekeit kellett lovagoltatni, délután két órás kezdéssel, a tűző napon.
Értem én, hogy a munka, az munka, de az a hozzáállás, amit a helyiektől tapasztaltunk, alulról súrolta az eddigi minimumot. Itthon indulásunktól számolva már negyedik órája égtünk a napon lovainkkal együtt, mikor kértünk egy poharat, hogy ne a lovak itatóvödréből szürcsölgessük az ismeretlen minőségű kútvizet. Persze nem a vízminőséggel volt a probléma, hiszen amit a ló megiszik, azzal gond nem lehet, de hogy még a pohárért is könyörögni kellett, az már szokatlan.
Szerencsére a gyerekek még annyira kicsik és romlatlanok voltak, hogy nem vették át a felnőttek mentalitását, így nem csak poharunk lett, de a társaság által fogyasztott süteményből az egyik kislány egy egész tányérral kicsempészett nekünk.
Akkora dolog manapság a lónak puszta látványa is, hogy minden gyerek eksztázisba esik, ha a közelükbe kerülhet. A legszomorúbb eset, mikor a totyogós kétéves mosolyogva nyújtogatja kis kezeit a ló irányába, azonban anyukája, akinek rossz gyerekkora lehetett, szívtelenül elrángatja onnan, hiába sír a kicsi. Aztán vannak szerető szülők, akik büszkén szemlélik csemetéik első próbálkozásait lóháton. Sokszor anya vagy apa is megpróbálkozik, bár manapság már a felszállás sem megy egyszerűen. Ezzel szemben megismertünk egy ötéves kislányt, akinek a kengyel nagyjából a feje búbjáig ért le, ő azonban nap végére egyedül kidolgozott egy stratégiát, és teljesen önállóan képes volt fölmászni százhetven centi magasra. A legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a keskeny kis aszfaltút (ahol lovagoltatni kényszerültünk) korlátolt lehetőségei miatt nem tanulhatott meg aznap ügetni.
Mielőtt a nagycsalád szétszéledt, gyorsan zsebre vágtunk némi adományt, majd teljes sebességgel porzottunk Szandára, mert Terényben nincs fagyizó, de mint kiderült, még kocsma sem. Láttunk már falut templom nélkül, de hogy valahol kocsma sincs, teljesen új. Ez persze némi magyarázatot nyújt a falucska ápolt, tiszta környezetére, az alacsony munkanélküliségre és a csudálatos rendben tartott tornácos parasztházakra, muskátlis eligazítótáblákra.
Szandán feltett szándékunk volt bérünk egy részét fagylaltra költeni, mivel a tíz szem aprósütemény arra volt csak elég, hogy ne haljunk éhen a két falu között a gabonatábla szélén. Az ötszáz fős lakosságú, békés kis Szanda többnyire kihalt utcákkal fogad, most azonban már a falu határában gyanús hangok ütötték meg a fülünket.
A főtérre érve szembesültünk vele, hogy egy helyi „banda” játszik fertelmes mulatós zenét a művelődési ház előtt, amire cigány hastáncosleány ropja. A színpad mellett nagyjából száz motor sorakozik, indulásra várva. A falu teljes lakossága összegyűlt, hogy idén legalább egyszer vehessen sört és virslit ötszörös áron a rendezvény büféjében.
Mindez nem akadályozott meg minket a fagylaltozásban, bár a lovakat nem mertük egyedül hagyni az út közepén, a lókikötésre alkalmas füves parkot motorok foglalták el teljes egészében. Míg kedves lovastársam, Áron őrizte a lovakat, bementem fagylaltot venni, de még el sem fogyasztottuk, mikor rájöttem, hogy most már a szomjúságtól nem tudok (na jó, tudok, csak nem szeretnék) tovább létezni. Elsétáltam a főtér túloldalán található nyomós kútig, lévén ez az egyetlen a faluban, amely még működőképes – a többit rég elzárták, mert sokan egész nap hordták a vizet, hogy spóroljanak a vízszámlán. Amint sétáltam vissza a lovakhoz, már sejthető volt, hogy távozásunk nem lesz zavartalan.
Helyi kisfiúk vetették rá magukat Áron karikás ostorára meg az én korbácsomra (Áront nem szabad egyedül hagyni gyerekekkel egy rendezvény közepén, mert hamar teljes anarchia tör ki), és a főút közepén állva vágtak maguk körül hat méter széles rendet a bámészkodók között. A biztonsági őr már méregetett, de inkább nem szólt. És ekkor történt a falu idei esztendejének legnagyobb tragédiája. Kicsit későn kaptam észbe, mi következik, így a motoros felvonulás indulásáról akkor értesültünk, amikor egyszerre berúgták-indították a száz benzintemetőt. A lovak kantár nélkül várakoztak, az ostorok eltűntek a tömegben, Áron lova halálra rémült a hihetetlen hangzavartól, én meg a hirtelenjében fölkantárazott Csenge hátáról próbáltam rendet teremteni. Szerencsére semmilyen komolyabb katasztrófa nem történt, és Vince is megnyugodott, amint Áront a hátára vette. Miután a motorosok rendőri vezetéssel köddé váltak, beléptettünk a főtérre. No ekkor derült ki, hogy jobb lett volna, ha figyelünk a hangosbemondóra, mert a hangzavar felelősei csak a falut kerülték meg, s már robogtak is vissza a rendezvényre.
A biztonsági őr ekkor már hiába próbált minket elzavarni, mert mi beszorultunk a kerítés mellett parkoló autók, fényképező járókelők és motorral villogók közé. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egyik lovat sem különösebben zavarta a fokozott stresszhelyzet, és senkit nem tapostak agyon, de még csak meg sem riadtak. Így most sok turista és helyi bosszankodik, hogy a szép kétkerekűek sorai elé sikerült befotózni nyolc, számukra talán kevésbé impozáns barna lólábat. Természetesen a lovak aszfalton való haladási sebessége messze alulmúlja a motorokét (és nem is siettünk), így a jobb oldalon rekedt bamba bámészkodók a lovainkon kívül senkit és semmit nem láttak felvonulni.
A biztonsági őr ábrázatát elnézve a jövőben új törvényjavaslatot terjesztenek majd a Parlament elé, mely szerint nem csak a zajtalálkozókról, a falunapokról, de az ország egész területéről ki kell toloncolni az ártatlan négylábú barátainkat. Két kupac lószar (faluhelyen inkább trágya) mindenkit megbotránkoztat, a párszáz liter elégetett benzin és a falunapot kísérő mulatós zene, melytől négy kilométerrel odébb se tudtunk elaludni – senkit.
Lassan két, lassan már három hete, hogy igazi falusi meghívásban lehetett részem a Gyenis tanyán Andinál és Lacinál, no nem teára, hanem kakasvágásra.
Lassan fogtam neki a kakasvágást megírni, mert sok kérdést felvető, napjainkban problematikussá, olykor a kiélesedésig menően nehéz kérdésköröket implikál.
Lassan felülírja bennem a gyerekkori élményeket: már írtam róla egy helyütt, hogy mindenmindent szerettem dédanyámban, kivéve azt, amikor reggel megkérdezte, hogy najány, melyiket együk ebédre? Andival sokat beszélgettünk a régiek és maiak teljesen más viszonyáról nemcsak a háztáji és haszonállatokhoz, hanem a természethez, az ételhez, az éhséghez, egyszóval a táplálkozáshoz.
Családom minden tagja élvezettel cuppogatta, ropogtatta a porcogókat, a nővérem és apukám versenyt licitáltak a kakastaréjra és a disznónyelvre, teljesen természetes volt a velős vagy véres rántotta és a tüdőleves. Soha nem ettem meg ezeket - nevetve renitensnek, idegennek tituláltak, de elfogadták. Tésztás gyerek.
Dédanyám kakas- vagy tyúkvágásából csak annyi maradt meg az emlékeimben, hogy éreztek valamit az állatok, féltek tőle, mikor bement közéjük a késével és kis fehér zománcos edénykéjével, úgy járkált, mintha semmi dolga nem lenne, aztán zsuppsz, megragadott egyet és már nyisszantott is, az állat nyaka alá tartva az edénykéjét. Fröcsögés. Utána már rutinos-ritmusos serénykedés. Az egész délelőtti góréban való játszás után finom volt a rántott csirke.
Az időben odakészített forrázóvíz
Andiéknak fontosak az állatok, nemcsak a jó életük, hanem a jó haláluk is. Nyugalmas természetesség - így tudnám azt a hangulatot a leginkább megnevezni, amiben náluk részem lehetett. Nyugodt magabiztosság, természetesen használt tudás. Én csak kérdeztem és kérdeztem, ők pedig válaszoltak:
Általában a téli időszakra erősödnek meg úgy a tavasztól nevelt fiatal kakasok, hogy nem várhat tovább a levágásuk, mert ilyenkorra már annyira ivarérettek, hogy egymással folyamatosan rivalizálnak (bántják és csipdesik egymást) és a tyúkokat molesztálják. Ez az az idő, amikor már elég méretesek ahhoz, hogy kiadósak legyenek.
Reggel a kiválasztott kakasokat egy kis helyre különzárjuk, hogy minél kevesebb stresszt jelentsen számukra a vágás előtti megfogás. A madarak és az emberek között nincsen olyan jellegű testi kontaktus, mint pl. kutya, macska, ló esetén kialakítható, ezért idegen tőlük, ha a kezünkkel meg akarjuk fogni. Ha a megszokott napi etetésüket végezzük, akkor szívesen vannak a közvetlen közelünkben, mert egyrészt etetjük őket, másrészt pedig nem akarunk hozzájuk érni, ez esetben tiszteletben tartjuk a komfortzónájukat. Miután a kiválasztott szárnyasunkat megfogtuk,
a többiektől látótávolságon kívül megyünk, ahol elkezdődhet a vágás.
A pontos vágás érdekében (ott vágjuk, annál az érnél, ahol a leggyorsabban vérzik el az állat), másrészt pedig a vér tisztán felfogása érdekében (amit később nagyon finom hagymás vérként lehet elfogyasztani) az állat nyakán pár tollat eltávolítunk.
A végzetes metszés előtt egy kézrevaló bottal tarkón ütjük a kakast (nyúlvágásnál használt rutinból vettük át), ezzel tulajdonképpen elkábítjuk, így nem érzi a vágás fájdalmát, valamint nekünk is könnyebb, hiszen nem ugrál a kezünkben, amíg kivérzik (a szív akkor áll le, amikor már elvérzett). Judittal már többször beszélgettünk arról,
hogy elődeink máshogyan viszonyultak a jószághoz: nem minden esetben volt szempont az állat érdeke.
Egy zsák sarkát kivágtuk, hogy a nyíláson éppen kiférjen az állat feje, ebbe belehúzva könnyedébben és biztonságosabban a két térdünk közé tudjuk fogni. Így egyedül is boldogulunk, nem kell segítő kéz az állat testének megtartásához.
Azért fordulok el, nehogy rám fröccsenjen a forró víz, mert forrázáskor előfordulhat, hogy a szárnyával még csap egyet.
Fontos a forrázóvíz megfelelő hőmérséklete: ha túlhevítjük (forró legyen a víz, de nem loboghat), akkor szakadhat a szárnyas bőre, ha pedig nem elég meleg, akkor nehezen engedi a tollát.
Amikor kiemeljük a forró vízből, akkor gyorsan kell serénykedni, mert a láb bőre és a körmök, valamint a nagy tollak ilyenkor engednek könnyen. Ha elkésünk, küszködhetünk.
Az alapos tollazás után visszamaradó hajszáltollacskáktól pörköléssel tudunk megszabadulni.
A bontást én a combok leválasztásával kezdem. Ilyenkor szépen kirajzolódik a végbélnyílás körül lerakódott aranysárga zsír. Ez a háztáji tartás ajándéka.
A combok és szárnyak óvatos (úgy választom el az ízületek és csontok mentén, hogy ne vágjak bele a hasüregbe) eltávolítása után kezdhetjük a még óvatosabb belezést: a kloákánál és a bordák mentén felnyitjuk a hasüreget. A kezünkkel a bordák belső felületén tudjuk elválasztani - a hártyákat leszakítva - a beleket sérülés nélkül. Ha megsértjük a belet, a nemkívánatos béltartalom érintkezik az ebédünkkel. A még rosszabb esetben az epehólyag megsértésével zöld és keserű is lesz.
Mielőtt kidobnánk a beleket, leválasztjuk az ehető részeket: máj, szív, zúza, esetleg herék.
A máj leválasztása igényli a legnagyobb figyelmet, mivel közvetlenül mellette - sokszor tényleg elbújva - található az epehólyag (sötétzöld, hosszúkás hólyag).
Zúzabontás.
A zúza a madaraknál az emésztést segítendő apró kavicsokkal van tele. De szerencsére ezt a tartalmat egy könnyen leválasztható hártya veszi körül. A zúza egyik oldalát bemetszve és kagylószerűen szétnyitva könnyen kifordíthatjuk a tartalmát. Megmarad a színtiszta finom hús.
A zsírját apróra vágva kisütöm és úgy használom fel.
Hasznosítás szerint különböző csomagokat készítek, felcímkézve kerülnek a mélyhűtőbe.
Egy kakasvágásból a kutyák is jóllaknak: a bél, fej, püspökfalat, láb, szárnyvég az ő tányérjukba kerül.
Nóri Míra egyik kölykével
Lányaim
Csalán, tavalyi cékla, amit frissen szedtem fel a reggelihez, pitypang levél, és találtam snidlinget is
Az egér is a képen!
Holdvilágban Horkával
Csontos boldogság
Az ablaknak repült, aztán útjára bocsátottam
Az otthon: Dombay-tó
Fontos a forrázóvíz megfelelő hőmérséklete: ha túlhevítjük (forró legyen a víz, de nem loboghat), akkor szakadhat a szárnyas bőre, ha pedig nem elég meleg, akkor nehezen engedi a tollát.
Az alapos tollazás után visszamaradó hajszáltollacskáktól pörköléssel tudunk megszabadulni.
A bontást én a combok leválasztásával kezdem. Ilyenkor szépen kirajzolódik a végbélnyílás körül lerakódott aranysárga zsír. Ez a háztáji tartás ajándéka.
Mielőtt kidobnánk a beleket, leválasztjuk az ehető részeket: máj, szív, zúza, esetleg herék.
A máj leválasztása igényli a legnagyobb figyelmet, mivel közvetlenül mellette - sokszor tényleg elbújva - található az epehólyag (sötétzöld, hosszúkás hólyag).
Zúzabontás.
A zúza a madaraknál az emésztést segítendő apró kavicsokkal van tele. De szerencsére ezt a tartalmat egy könnyen leválasztható hártya veszi körül. A zúza egyik oldalát bemetszve és kagylószerűen szétnyitva könnyen kifordíthatjuk a tartalmát. Megmarad a színtiszta finom hús.
A zsírját apróra vágva kisütöm és úgy használom fel.
